Fáy Ferenc verseit olvasva
Gyöngyös Imre festménye
Naponta
elkeserít az a tudat, hogy négykötetes nagy összefoglaló gyűjteményem, Hét
Évszázad Magyar Versei bosszantóan hiányos. Persze a Kádár uralom hetvenes évei
még mindig nem engedtek be annyi fényt szellemi életünkbe, hogy olyan költőket,
mint Reményik Sándor és Fáy Ferenc szerepeltessenek fent említett kötetemben.
Az is nagy szégyen, hogy kit
milyen reprezentálásban részesítenek a könyvem szerkesztői, de hogy olyan
költőket próbálnak felejtésre ítélni, mint Fáy Ferenc, az nagy mértékű szakmai
ferdítés, amely a kötet tudományos hitelét csorbítja és így elértékteleníti.
Fáy
Ferenc az emigráció költészetének bizonyára egyik legfőbb alakja.
Kötetéhez
Határ Győző írt csaknem hitvalló előszót, amelyben egy kiselemzéses rajongás formájában betekintést enged Fáy
költészetébe. A rajongás nem jogtalan és főleg nem megalapozatlan.
Nem
hiszem, hogy van kritikus, aki megkísérelné Fáy Ferenc költőiségét részeire
bontva kielemezni és műhelyének alkatrészeit, felszereléseit, művészi eszközeit
osztályozni és tárolni.
Verseit
sokféle szempontból lehetne csoportosítani. Első, talán legfontosabb lehetne a
témák szerinti és azok között is egy fontossági sorrend megállapítása. Talán
ezt a fonalat kéne követnem egészen lazán minden más felmerülő szempontot „en
passant” tárgyalva. Itt sietek megjegyezni, hogy a másik, inkább
szakirodalomnak megfelelő megközelítés az ú.n. „állattani” vizsgálat, amely
szerint a vers bőre a nyelvnek,( a
prózának) és ahol a szőrzete, (a bundája) a verselésnek felel meg. Minden más
tartalom a bőr alatt található. Nehéz verset szőrzete nélkül elképzelni, noha a
vizilovon és az orrszarvún kívül is lehetnek szép szőrtelen állatok, például:
az ember! A jó szabadvers olyan, mint egy szép ember: akár férfi, akár nő. A
szabadvers szigorú meghatározója sorfajainak aránya és minősége. A szőrtelen
EMBER testének szépsége izomzatának, tagjainak arányosságától függ, tehát ami a
bőr alatt van!
Mindezt
csak a hasonlat kedvéért részleteztem, mely megmutatja, hogy verseket lehet
verstani formájuk, nyelvi sajátosságuk szerint is osztályozni és bemutatni. Fáy
Ferenc életművében ez azért nem ajánlatos, mert formakísérleteit szűkre szabta
és élete végéig – én úgy érzem --
mindinkább azt a spártai egyszerűségű és szigorúságú „blankverse”-et
célozta meg, amelyben legszebbjeit sikerült létrehoznia.
Ezt
a megközelítési módot mégis elvetettem, nemcsak azért mert hideg és tudományos,
hanem azért is, mert könnyen valamiféle száraz, statisztikai felsorolásba
fulladhat.
Poézisének legbiztosabb megközelítése versének
érzésvonalára bízni magunkat. Ha
sikerül párhuzamba kerülni verse fő érzésgörbéjével, máris kutathatjuk
és nyomozhatjuk saját érzéseinket és a „miért tetszés” kérdését sikeresen
megválaszolhatjuk. Ezt a gondolatot követve a leginkább tetsző poémái adhatják
meg az alkalmat az esztétikai elemek összetevőinek részeire bontására.
* * * *
Hányatott
életébe aránytalanul sok szenvedés szorult. Lelki és művészi befogadóképessége
ezzel egyenes arányban bővült és növekedett. A szenvedések minősége,
intenzitása és időtartama szükséges tudnivaló lenne, ha versének fejlődését
kronológiailag akarnánk követni. Ehelyett elegendő lehet a nyugat-európai vers
történelmébe beállítani őt, mint a tiszta jambikus verselésnek talán egyik
utolsó követőjét.
A
Nyugat-Európában terjedt és meghonosodott ötös (Shakespeare) és hatodfeles
(Dante) jambikus sorokat már a mi nyugatosaink csömörig művelték, oly
mértékben, hogy József Attila és Radnóti már az ókori metrika felé, Illyés és
Weöres Sándor a vers és magyar vers tudományos kutatásai és kísérletezései
felé, Szabó Lőrinc pedig a műfordítások szakosítása felé menekült. A kor akkori
ifjai közül Juhász Ferenc és Kányádi a megszállott rajongás felé robbantották a
formát. A klasszikus endekasyllaba művelése Vas Istvánra és Fáy Ferencre
hárult.
Noha
Fáy Ferenc versének nyelve jambikus és fülbemászó, mégsem ez a külső ötvözeti
tisztaság a jellemzője. A versek belső ruháját a képek merészsége, az
eszmetársítások meghökkentő finomsága általi érzékelhetősége alkotja. Ezek a ruhák sebzett, gyötrődő
érzéseket öltöztetnek! Baudelaire mondja valahol:”...nincs szépség szomorúság
nélkül”. Fáy Ferenc verseinek összessége a sokat szenvedett lélek szomorúságát
vetíti!
A
jambusok tánca legtisztább és legszabadabb, ahol csak kevés rím vonja el a
figyelmet mondanivalójának gördülékenysége elöl. A verslábak Rövidzárlat című
poémáját csaknem kiáltvánnyá erősítik és a szórványos rímek az érzés ívét csak
a vers végén lassítják az érzés mélyebb átömlése és szétáradása érdekében. A
másik két ugyanilyen inspiráció által fogant poéma: a „Kötéltánc” és az „Imádság elhagyatottságban”. Az előbbit
rímesen tárja fel, de nem bánja, ha a keresztrím páratlan (lényegtelenebb)
sorai kevéssé vagy egyáltalán nem csengenek össze, bár a záró félrimes
négysoros beosztást pontos műbüszkeséggel tüzetesen betartja. Mind a három vers
nyelvezete szigorúan ORATIO RECTA, egyenes beszéd, mármint az ő képes nyelvéhez
viszonyítva s ennélfogva az egyszerű halandó által kényelmesebben
megközelíthető. Ezzel mindenkit egyformán megérint, sorsát feltárja, mint egy
képeskönyvet. Itt bánata ruhátalan, pucér, vele minden együtt érezhető. Érzése áthat minden olvasót, ki
fennhangon mormolja sorait s vállalja azt, hogy skandálása oltsa lelkébe zenés
jambustáncait.
A
három közül az „Imádság elhagyatottságban” a legmerészebb, a legegyenesebb, a
legcélratörőbb és talán életében a három közül a legkésőbbi, már minden rímet,
ha nem is sallangnak, de akadálynak érez: el is veti őket. A nagyszerű
blankvers nem Vörösmartyra, hanem Shakespeare stílusára emlékeztetően nyolc-,
tízsoros mondatokon száguld át
ritmusérzékünket egy pillanatra sem engedve el. Minden apró, mintegy mellékesen
megvillantott, jelzős jelzőkkel kiegészített képet szívesen szívunk fel második, harmadik olvasásra. A
szöveg nem olyan teátrális, mint Shakespeare-é általában, de annál erősebb és
mélyebb. Csak kristálytiszta képsegítség teszi érzékelhetővé a mondanivalót. A
kötőjellel kiegészített jelzők adnak egy-két frissebb pontot mintegy
színmeglepetést alkotva, melyek önmagukban nem, de együttesen az érzés
fővonalát egyengetik. Mindössze a két régi szereplő: a csend (éles szemcsékbe
öltözve) és a (mészkemény) magány kap engedélyt egy kis szereplésre. Szigorúan betartott egyenes beszéd
(ORATIO RECTA), melyben – lehet, hogy csak én érzem így – az egész gonosz
emberiség bűnéért kér megváltást, amellyel azonosulni érződik.
A
kiáltás lényege azonban a hitéből lassan és egyenletesen kisikló ember
kétségbeesett kiáltása valamiféle jel után, amely visszabillenthetné lelki
harmóniájába. Ez a külső jelre-várás más verseiben is előfordul. Minden
bizonnyal egyik leggyönyörűbb verse.
Idézet:
„A
Hűséges-szemű, a Mindig-éber,
Tulajdonomhoz-láncolt-őr
– kire
pár
négyszögölnyi sorsom elkerített
magányát
bíztam, hogy e kis világ
egy-lélegzetnyi
szabadsága mellől,
felhúzott-ínyű
törvénye szerint
csaholja
el a tolvaj álmokat
a
lombos évek sűrűje között
settenkedő
halált, s a surranó
fent-élű
bánatot – most elhagyott.”
Hogy
időrendben visszalépjünk, már a „Nagycsütörtök” című versében mutatkozik a
rímek részleges csökkentése. Az ötsoros strófáknak csak a második és az ötödik
sora cseng össze. Azt hihetnénk, hogy a maradék három sor rímtelenségét költői
könnyítésnek használja majd. Nagy tévedés: a két ölelt sor, a harmadik és
negyedik endekasyllaba, hatodfeles jambus, nő végződéssel csak úgy, mint a
második és az ötödik sor nőrímei. Minden versszak első sora öt teljes jambus,
tehát következetesen hím végződésű. Nincs könnyítés, szigorítás van a nyelvi
ötvözetben. A könnyítés a poéma ruházatában van: a felszakadó, majdnem
zabolátlan képek boszorkányéjt festenek. Kontrapontképpen „Szűcs néni
mosásban... pállott körme... síkossága hallgat...!” – megmerevített
szürrealizmus. A „Nagycsütörtök” témája is csak a záró csattanó kontrasztja
kedvéért szerepel:
„Csütörtök
van... És hallgató virágok
s
részeg parasztok rémült énekével
kerül
a föld a megváltó halálra.”
Bármilyen
csütörtök is ugyanilyen szép verset adna!
A
„Bennem ástad el” címűt teljes egészében kéne bemutatni, hogy ezt a valójában
kutyaképbe viszonyított verset teljes egészében megérthessük.
„S
nem vagy sehol. A bamba szél
kutyákat
hajkurász a parkban,
s
haragod sarkába szorít
a félelem,
te láthatatlan.
Magamba
marok, mint a vas
szorító
éle közt a véres,
fetrengő
állat s éhezem
az
éhezésben éhezésed.
Tudom,
hogy bennem ástad el
minden
ízetlen éjszakádat.
Éhes
vagy? – Hát kaparj elő,
találj
rám, hogy én rádtaláljak.
A
fent említett versek a témák legfontosabbját vetítik: az istenviszonyt. Évei
szaporodásával ez az egyetlen változó lelki konstansában. „Keresztút” című,
kissé hosszabb lélegzetű munkájából kiderül, hogy édesapja reverzálisa révén
lett belőle is és bátyjából is református(?):
„..Nem
úgy édesapánké, ki reverzálisával ott díszelgett, alig pár száz
méterre a katolikus Isten gazdag dicsőségében.”
Fáy
tehát a katolikus vallás lelki-esztétikai pompájából már eleve kirekesztve érzi
magát és mintha élete végéig valamiféle jelet várt volna Istentől, ami soha nem
érkezett meg. Csalódása szinte versről versre nőtt, míg egészen egy utolsó
konklúzióként a szinte tettlegességig fokozott Isten-haragját egy hűvös agnosztikába
torkolltatja. Érezhető ez a „Lebegés a nyárban”:
„Fehér
habot vet rám a mély
s
a ködben oszló árnyaink kísértnek.
Nincs
út, amelyen visszatérj,
nincs
út, amelyen hozzád visszatérjek.”
A
„Sáfárkodás”-ban ezt nagyon egyszerűen és már minden harag nélkül közli velünk.
Élete nagyobbik részében ingó hite csak pár lépésnyire van a „Sáfárkodás”-ban
megjelenő konklúziótól. Ez az egyetlen, amelynek érdekében jó lenne ismerni
életének fontosabb állomásait. Határ Győző az antológia kiváló előszavában csak
érintőben jegyzi meg, hogy „perlekedése istenével” végigvonul Fáy Ferenc
életművén is. „A magáramaradás létrémülete” Határ szerint csak, mint a huszadik
század magyar költészet ismert motivuma szerepel Fáy költői attitűdjében.. Ezt
egy kis lényegtelenítésnek érzem, mert ha csak mint ihlető eszközt
vizsgálgatjuk, akkor is a legfontosabbnak tűnik. Más témák nem szorosan
összefüggőek hitével, nem is változóak, nem is olyan fontosak hasztalan vágyott
lelki harmóniájához. Az elmúlás rémülete, az ősz, a csend, a magány mind változatlan és maradandó
ihletők és csak költészetének ruháiként maradnak eléggé változatlanul ahhoz,
hogy ezt a szerepet mindvégig betöltsék. Istenviszonya az egyetlen fokozatos
változója ihletének.
A
„Magamsirató”, melyről a hatvanas évek derekán gyűjtött ciklusa kapott nevet
szintén – talán korhűen -- ötsoros
strófákból áll, ahol a második és az ötödik cseng össze. A szigorítás is
szűkebb, mert a sorok négyes és ötödfeles jambusokká rövidülnek. Ezek minden
versszak második és ötödik sora hosszabb, ötödfeles nőrím. A lejtő rímek
természetüknél fogva sejtelmesebbek és szomorúbbak, mint a teljes verslábas hím
sorok, melyek viszont bármiféle”enjambement”-t nemcsak szívesebben elviselnek, de
gördülékenységükben elősegítik azt. Az ölelő nőrím minden strófát bezár. Az
ölelt hímrímek akár el is hanyagolhatóak. A strófák egyharmadában el is
maradnak!
A
„Magamsirató” nincs képekbe öltöztetve: meztelen áll elöttünk. Talán egyetlen
verse sem ilyen szigorúan ORATIO RECTA. Nincsenek képek, de a közlemény
fontossága annál erősebben arcul csap bennünket: sorsa feltárása, önmaga
siratása! Emlékei felidézik a kis „úri-gyerek” közönyét az őt körülvevő
cselédség iránt és noha a nép lenti rétege iránt érezni lehet egy átránduló
szeretethullámot, társadalmi bánatról szó sincs. Nagy adag sajnálat van benne
önmaga iránt, hogy most ő is ezt a nagy boldogtalan tömeget megközelítette
magányos keservében.
A
könyv böngészése közben hamarosan közelebb kerülünk kedvenc témáihoz. Sorjában
olvasva a verseket eléggé egyszerű megállapítani, hogy az ősszel külön
„raport”-ja van. Az „Őszi áhitat”-ban olyan idillt fest, melynek reflexiója a
halál.
„Zárd
el szemedbe ezt a ragyogást,
ezt
az utolsó tél-előtti órát.
Dió
koppan már, hamvas szilva hull
s
himnuszt dobál egy megkésett rigó rád.
Levél
repül: nyárcifra üzenet,
a
száraz zöld, de hátán, mint a láva
kénsárga
lánggal ég az ősz... Lebeg,
aztán
leszáll a kert aranyporába.
Hány
hosszú éve játszod ezt az őszt?
Úgy
játszod itt, hogy mégis mindig ott vagy,
hol
vérző fák tartják a karjukon
a
mustos őszbe szédült sok halottat.”
A
másik az „Őszi tabló”, amelyben ismét a halál szerepel mintegy utolsó
figyelmeztetés gyanánt:
„Először
ősszel láttam a halált:
fejénél
két szál füstös gyertya égett,
lába
felől felsírt a hat gyerek...
s
anyám zokogva suttogta: szegények.
És
úgy szorított, úgy karolta át
a
vállaim és úgy ölelte testem,
hogy
fájni kezdett bennem is a szó –
kimondtam...
aztán én is sírni kezdtem.
S
kint nőtt az éj és tántorgott a köd
s
a csend beszélt a gyertyák sárga nyelvén...
Először
ősszel láttam a Halált:
imára
zárva két kezét a mellén.”
Az
ősz csodákra képes inspirálni minden költőt, ki az ősszel együtt érez. Ki más
tollából forrna ez ki jobban? Ki jönne Fáy Ferencnek méretéhez?
Talán
a legszebb ősz-inspirálta vers a „Kötéltánc”, noha a vers mégis inkább egy
sors-számadás. Az ősz érzelmi keretében minden más lelki háborgás sokkal szebben kerül ki tolla alól: halál,
halottai, hold, csend, magány,
akármi.
„Negyvenhét
hosszú év szorgalma kellett,
míg
megtanultam féltett titkait
annak a tájnak, amelyből megszülettem,
s eldadoghattam drága szavait.
A tájnak, melyhez egyre visszatérek,
mint hű halott vagy hűtlen ismerős,
kinek kezében köddé lett az élet
s hitének ágán rozsdás lomb az ősz.
Ki ingó tájak lápján vándorolva
lidérces lángok fényéből iszik,
...sziklát dönt, fát vág, szánt, mert ez a dolga,
de esténként már fáradt egy kicsit.”
Halottjai,
ősz, csend, magány, sors természetesen nemcsak mint témák ihletik, de sokkal
sűrűbben, mint képeinek fontos szereplői mindig más és más kosztümben más és
más tulajdonságokkal felruházva. A többiek
közt
a hold is egyik kedvence jó pár tucat szerepben. A „Karácsony fegyverekkel”-ben
például ebekkel cserél szerepet:
„Pernyés
egekből hullt a hó.
Zárt
ajtók mögé bújt a bánat.
És
véres halálról csaholt
az
ordas hold rémült kutyáknak.”
A
„Próbatétel”-ben a nyárnak is
van szerepe és a csend a
szomjas halált próbálja megnyugtatni. Egyszerűen kezdődik a vers, de a majdnem
Petőfis almafa allegóriából az utolsó versszakban az esti csönd vályújából a
halál is nyugodtra ihatja magát:
„Pár
nap és fellobban a nyár.
Pattog
majd lent a szél a nádban,
s
az esti csönd nagy vályújában
enyhül
az eltikkadt halál.
...
aztán az ősz.. S ki tudja már,
mi
lett a korhadt almafákkal?”
Anélkül,
hogy egyetlen verset is szentelne kizárólagosan a számukra a csend is és a magány is kedvenc szereplői
poézisének. Száz ruhában vesznek részt a legbizarrabb képek akár
„collage”-szerű elhelyezésében, akár videószerű dinamikájában:
„Aztán kilép a csillagok
szelek-sikálta peremére,
tépi a fény, de hajnalok
hűs homlokán pereg le vére.”
(Lépj közelebb)
Erre
a dinamikus nyugalomra más példa a „Királyfi” címűből:
„Rejtőzz
el hát a fák tövén a gombás,
kavargó
ködbe, hogy a megmaradt
levelek
alján meghúzódó álmok
még
magadtól is eltakarjanak.”
Ezek
a mozgásban levő képek költészetének alapkellékei. Megcélozzák és elősegítik a
poéma összhatását. A csend önálló téma gyanánt alig szerepel és sohasem a
nyugalmas csendet jelenti, mint például a „S a nádon átrepül a csend” címűben.
Ilyenek a „Dülöngő” és a „Szkizofrén” is. A „Csodálatos halászat”-ban csaknem
teljes a szereposztás:
„Szakadt
a hálód. Zúzott ujjaid közt
a
sebzett ég csurgatja vérét.
Evezz
a partra, hűvös kint a szél,
S
bejártad már Október partvidékét.
..... .....
Átitatott
csendjével az ősz.
És
sebeidben omló, sárga lánggal
gyerek
forog... s a csónakodba lép
– a kúszó éj hínáros szemetéből –
egy ismerős.”
*
*
*
*
*
Sok
olyan verse van, ahol a félelmet meg sem kell nevezni ahhoz, hogy érezzük a
vers félelemmel átitatottságát. Ilyen az „Ítélet” és kisebb mértékben a
„Rövidzárlat” címűek. Aztán van olyan is, hogy a félelem, mint mellékszereplő
segédkezik például: az „Imádság
hajnali fényben”címűben, bár az „acélkemény” jelzőt viseli:
„Mért
hagytál itt a szavak csontrepesztő
csapdái
közt e vadorzó világban?
Acélkemény
félelmem árnya nő
s
hűvös hiányod csobban lent a sárban,
Lerágom
érted lábam, mint a vad,
hogy
halálomból csonkán, de kilépjek
és
engem őrző kezeid szabad,
indás
csendjébe rejtsenek a rétek.
Mert
körülzártak már a hajnalok,
s
nincs más kiút a szavak szégyenéből,
csupán
a fog... hogy torzzá szaggatott
lábam
csonkján kiáltsak rád az éjből.
Félelem
retteg az ugyanígy címzett versében is, ahol egy borzasztó, majdnem rögeszmés képpel megbabonázza a
műélvezőt:
„Ez
már az ősz. Kimondhatatlan
szavak
ragyognak néha még,
de
látod már a híg latyakban
a
süllyedők tekintetét.
Feléjük
kapsz. S hajuk hínárja
kisiklik
ujjaid közül.
peregnek
lent a sűrű sárba’
bambán
és menthetetlenül.
Nincs
senkid már! – Csupán a forgó,
vad
ősz vacogja még veled
halálod
ereszén kuporgó
iszonytató
félelmedet.”
Személyes
lírájának bármelyik poémájából idézhetünk, hogy mellékszereplőként minden
egyetemes szereplőjét: Istent, csendet, halált, magányt, félelmet és az összes
többi szereplőt más és más ruhában megtaláljuk. Fáy Ferenc egyetemes
lírikusunk. Hazafiságát, magyarságát is besorolhatjuk lelki alkatába, de
mindjárt megjegyezhetjük, hogy életénél és sorsánál fogva ez több lehet, mint
más lírikusoknál.
Fáy
Ferenc magyarsága abból az Ady féle, ugaros, majdnem feudális magyarságból
indult ki, mint ahonnan a tizenkilencedik. században gyökerező vagy fél tucat
költő és publicista magyarsága eredt. Életének hányatottsága biztosította
arról, hogy azon messze túlhaladt. Erre bizonyíték gyanánt hadd idézzem ezt a
pompás „blank”-ot az Ökönyál címűből:
„.......................................
Reménykedő
és oly reménye vesztett
ember
formájú élő ösztönök,
akikben
már csak packa lett az Isten,
karéj
kenyérré testesült a hit
és
népkonyhává lelkesült a jóság,
amelynek
hagymás, kozmásult szagát
úgy
hordják barna, szőrös orrlyukukban,
undorkodással
– mint a gazdagok
a libasültnek fogközébe tévedt
ínyes kis rostját. S bambán azt hiszik,
hogy ők a Nép, kiért a Parlamentben
birokra kelnek ősz miniszterek,
kik zsíros szájjal éhségről beszélnek,
munkásnyomorról s villáik előtt
egyenruhás, paraszti izmok állnak,
hogy álmaiktól kard élére hányva
tartsák távol a munkás álmokat:
.... .....”
Hazafiságát
ez a vers sokkal közelebb hozza József Attila és a huszadik század magyar
proletáriátusának tragédiájához, semhogy ne látszana világosan József Attila
művészetének, ha nem is erős hatása, de annak mély tisztelete. Együttérzését a
“Szárszói portré”-ban jól megfigyelhetjük. Fáy „nép” fogalma tehát eszerint
módosul, akár magyarsága és hazafisága szellemi elődei iránt érzett
intellektuális rokonsága kapcsán. Ez „Jeremiás siralmai”-ban felfedezhető,
amelyben öt költőgigászunk: Kölcsey, Ady, Babits, József Attila és Illyés Gyula
hazaszeretetéhez és magyarságához idomítja saját érzéseit. A teljes egészében
remekmű legnagyszerűbbje az Első
Rész, melyben a Kölcsey szinopszisából vezetett poéma idézetre méltó:
„...
...
S
kendőzött szemmel, mint a kisgyerek
fogócska
közben, bamba csapkodással
nyújtóznak
szét kibomló álmaim,
visítva
hívó emlékek felé,
melyek
kacagva futnak messze tőlem,
míg
én lihegve földre roskadok.
De
itt a föld – ez ősök egybeporló
testéből
hízott órjás temető --,
amelybe
most majd szépen visszahullva,
– az Alkotó álmához – mint anyag
élek tovább. S e célbaérkezésből
dalolva nőtt, kisarjadt új csírák
kalásszá érnek bennem. S én
akár a
szentségtartóban fekvő ostyatest,
mohó kis álmok, szutykos, csöpp kezek közt
az új kenyérből egy falás leszek.”
A
poéma átéli a lekendőzött kivégzendő átvillanó gondolatsorát, ahol az végül is
a hétesztendős korú skarlátláz (priznic-) kendőjével hasonlítja össze az
elítélt szemkötőjét. A rakétaszerű blankvers száguldásának sehol sincs
megfelelőbb helye, mint éppen itt.
Az
emberi lélek válságos helyzeteibe való beleélése tulajdonképp a drámaíró
kedvenc tulajdonságai közé tartozik. Hogy ezt tudományosan is fejleszteni
akarta volna, arra bizonyítékul talán az egyetlen példa a „Kegyelem” (Rekviem a nyomorultaknak)
alcímű Határ Győzőnek ajánlott verses színjelenete, melynek szereplői a Költő,
a Katona, az Asszony, az Öregember, a Nyomorék és a Gyerekek. A visszatérő
gyerekkórus lezár egy-egy főbb témát. Sorsaik főfeladatával való megbirkózás és
kudarcaik hatás-ellenhatásának érzésgörbéit követhetjük a zenei aláfestéssel
elképzelt párbeszédnek álcázott monológok olvasásával.
Költő:
„Keserű
szavak mérge közt forog
az
Isten is és nincs, aki megértse.
Hajában
szőke záporok,
tíz
ujja közt a földek szívverése..”.
Öregember:
„...
a földeké... hol tárt szemű virágok
lesték
a fűben nyurga árnyukat,
vetés
dalolt... és síró vércse vágott
a
fák között az estéknek utat.”
Fantasztikus
képsorozatának egyedülálló formát biztosít az „Utolsó injekció, operáció előtt”
Dr. Nagy Zoltánnak ajánlott versében. Ebben a lázálmos állapotban fest Chagall
túlméretezett és általában túlzott módszerével. Ez a szabadság nyelvét és
verselését is inspirálni látszik:
„Barlangot
ástam és a sárga part
hátamra
omlott. S mint a nyári hajnal
vizébe
hullt, sistergő csillagok
sikoltó fényű – izzó porszemek
suhantak el emlékeim felett,
tüzes csóvájú, szisszenő robajjal.”
Nagyon
szép a József Attila emlékének szánt „Külváros” is. József Attilával a
különleges lelki rokonszenv lépten-nyomon előbukkan:
„És
várunk, mint a drót közé szorult
– a láthatatlan fegyverek közt némán.
Esti zsoltárként szánkon felböfög
az ócska sör... és ülünk, mint a légy,
karéjnyi sorsunk morzsás maradékán.”
A
„Juhász Ferencnek, Magyarország” az életutak elválásának furcsa sorsdöntéseit
eleinte mintha minden ítélet nélkül latolgatná. Csak az utolsó strófában utal József
Attilára:
„Ránk
omlott minden, úgy mint arra, ki
a
szemfedőnyi országból kilátszott,
de
holtan is letépett karjain
tartotta
azt a földet, hol szegényen,
rácsok
közt élt s a külvárosi éjben
a
kínok éles késeivel játszott.”
Érdemes
összevetni a „Szárszói portré” utolsó két szakaszával:
Felesleges
vagy. Mert felesleges
mind, ki a porból épp hogy csak
kilátszik,
s
maga-vakarta borzalmas sebek
s
nagy kínok éles késeivel játszik.
Vonat
sikolt. A tolató nyarak
váltói
közt a Mama árnya térdel.
Feküdj
mellé és takard el magad
hűtlen
halála gyönyörű egével.”
rejtőzik-e
az elmúlásban romló sivatagi képben, ahol Vas Istvánt egy fáradt,
haldoklófélben tengődő tigris képében ábrázolja. Vas művészetét tarthatta kissé
archaikusnak sajátjához viszonyítva:
„................Állsz
az éjszakában,
párzó
árnyak, ellened nőtt fogak
napjaid köré hurkolt – gyűrűjében.
Ölnél... De már csak szúvas szavaid
– dús tegnapok elásott maradékát –
kapargatod a porból...és tudod,
hogy haláloddal egyedül maradtál.”
Idézni
lehetne még Cs. Szabó László, Radnóti Miklós, Rónay György, Tamási Áron, Tűz
Tamás, Kannás Alajos, Ignotus Pál, Zas Lóránt, Kabdebo Tamás és Szabó Magda
hatásának vagy emlékének szentelt versekből, hogy csak párat említsek
költészetének társadalmi listájából. Ezek összes versének jó 10%-át teszik ki,
számára tehát fontosságukat nem lehet kétségbe vonni. Kritikai tanulmányoknak
valószínűleg nem elegendők, társadalmi érintkezéshez biztosan nem, ezért nagyon
érdekes lenne Fáy Ferenc levelezését megismerni, hogy megtudhassuk a versek
igazi élményalapjait.
* * * * *
Műfordítási
munkájáról nem tudok, de még csak kísérleteiről sem. Mindazonáltal
fegyvertárában mindene megvolt hozzá. Nyelvismerete, nyelvi felkészültsége,
verstani ismerete vitathatatlan, amint az gyűjteményében észlelhető.
Amint
előbb megjegyeztem, Fáy Ferenc a jambikus verselésnek olyan továbbvivője volt,
akinek másra nem is volt szüksége. Azt a revolverhőst juttatja az ember eszébe,
akinek csak egy oldalfegyvere volt, mert az is elég volt: minden „kétkezest”
eggyel is képes volt legyőzni.
A
jambikus verselés legtöbb változatát használta és nagy sikerrel alkalmazta.
Kedvence az ötös és hatodfeles volt különböző sorfajváltozatokkal, sor- és
strófatörésekkel, rímesen és természetesen rímtelenül. Ezek egyik legkötöttebb
formája a 14 soros szonett volt, melyekből fél tucatnál is többet írt. Ezt a
formát maga is kötöttnek érezhette, de – talán kíváncsiságból vagy művészi
igénytől ösztökélve – még külön szigorításokat is vállalt követelményeiben. Ha
a szonett formáján a legkisebb gyártottság érződik, akkor egyszeriben az az
elefántcsonttoronybeli kimértség kezd érződni rajta, ami a poémát is
elhidegíti. Ezekkel inkább csak „nyugatos” mesterei felé bókol, nem is
tarthatta nagyon fontos részének költészetében. Mind precíz műfordítói igénnyel szerkesztett kifogástalan szonettek.
Közülük legjobban az Őszi számadás fogott meg, melyben keresztre feszíti
önmagát. Íme a két terzina:
„...
Ki
fog levenni?—Van ki átemelne
az
esték roncsán? – hol a rád-szakadt
idők
fölött csak áruló szavak
s
e rád öltött kor légy-beköpte nyelve
kurjongatja
a részeg végtelenbe
magad-se-hitte
megváltásodat.”
Sokkal
többet ígértek kísérletezései a Tóth Árpádról elnevezett formában, amely
hosszabb sorokból áll, sorközi
cezúrákkal. Soronként négy variáció elérhető és megengedett aszerint, hogy a
cezúra után pauza is van-e. Ez a három vagy három és fél jambus utáni zökkenő
olyannyira tipikusan nyugat-európai lejtésű, hogy a magyar hangsúlyba alig
illik bele. Ezért nincs is szimultán megfelelője a magyar verselésben.
Antológiájában ilyenek: Vers nélküled, Utazás az űrben, Hajnal hóesés után,
Gyerekrajz és Keresztút című versében. Idézet ez utóbbiból:
(Jézus
először esik el a kereszttel)
„Szemébe folyt a vér már, s szája szélén a könnyek
lepergő cseppje mélyén, a párás domb feküdt.
Felállt kicsit, hogy álljon, de nem lett így se
könnyebb.
Iszonytató magánya követte mindenütt.
Aztán eldőlt a Domb is. Peregtek lent a porban
a szájából kifordult testvértelen szavak.
Az anyját látta jönni... és véres nyugalomban
halottak teste száradt a zsoldos fák alatt.
S hogy lassan hullni kezdett, a rázuhant homályból
felékapott egy emlék... egy római keze...
virág futott elé az ember-lepte tájból.
Aztán melléje roskadt átizzadt szégyene.”
A
„Hajnal hóesés után”-ban egyenes alexandrinokkal váltakoznak a Tóth Árpád
sorok.
Magyar
verselés is szerepel repertoárjában, ilyenek a Szeptember reggel, Imádság a
szennykorszakból, Köd előttem köd utánam, Álmaimnak élek, Mese. Ezek mind
egyúttal trochaeikus szimultán versek is. A „Vojtina levele Vas Istvánhoz” az
egyetlen Himfi-strófa és a „Vártunk” az egyetlen magyar tizenkettes a kötetben.
A
klasszikus ógörög időmértékben írtakra csak két példát találtam, mindkettő
daktilikus. Az egyik az „Őszi vers” rövidebb sorokban, a másik a „Nyáresti
ének” az egyetlen hexameterekben irt szerelmes vers.
A
hosszabb soroknak nyilvánvalóan nem volt nagy híve és nem is található sok
ilyen a gyűjteményében. Sokkal kellemesebben pattog a másik daktilikus „Őszi
vers”:
„Őszi
kutakban ősz vize árad,
mustos
egekben dünnyög a szél,
hajtja
a csendet, tépi a fákat....
itt
van az ágyad: sárga levél.
Ősz-puha
tested íze a számban,
ágas
öledben szárad a Hold.
S
halk suhogással száll fel a bánat
ujjaid
őszi lombja alól.”
Sorfajpróbái
kizárólag jambikusak. Egyik legérdekesebb ezek közül „Arckép szemfedővel”,
melyben jambikus sorokat váltakoztat prózával erősen avantgarde stílusban. A
másik a „Szívroham”, amelyben teljesen formabontó egy-lélegzetű sorfajok is
szerepelnek a téma modernségét hűen alátámasztva. Igazi oroszlánkörmeit azonban
a blankversben találjuk, mint például a „Húszévesek”-ben:
„....
Kilincstelen
és kulcstalan világ.
Csakis
belülről nyitható valóság,
ciklámen-bársony
bimbók mélyiben
megbújó
esték lila mozdulása,
ököllé
rándult porzók öröme,
melyek
között keményen ott pihennek
markukba
köpött józan szavaik,
hogy
biztosabban foghassák a kopját
és
erősebben tartsák a nyilat,
mikor
fültépő, győztes hujjogással
elárasztják
a földet s combjaik
szorításában
vért izzad a ló,
sikoltó,
boldog vért ereszt az ágyék,
s
karók hegyén vonagló álmaink
szurokba
mártott füstös kínja mellett
a nyársra húzott Isten maradékán –
acsarkodnak
gubancos kölykeik.”
* * * * * *
Nagy
sajnálattal szemelvényeimnek a végéhez érkeztem. Csak még egy pár szót
szeretnék Határ Győző bevezetőjéhez fűzni. Eleinte magamban nehezményeztem a
rajongást, amely kiváló véleményét áthatotta. Valahogy túlzottan szubjektívnek
találtam. Fáy Ferenc munkájának másfél hónapos műélvezete meggyőzött arról,
hogy Határ minden rajongása helyénvaló!
Olyan klasszikushoz jutottam, akinek érzésrezdüléseibe csöppenni életem
ilyen késő éveiben külön privilégium volt. Tudom azt, hogy nekünk, magyaroknak
a költészet és a költő fogalma többet jelent, mint a nagy nyugati nemzetek
költészetének jeles előkelőségei a
nyugati műélvezőknek. A mi költészetünk a nyelvünk és nemzetünk létével és
fenntartásával szorosan összefügg. Janus Pannonius óta, aki a nyugati kultúrába
még latinul próbálta beplántálni nemzetünket, minden magyar költő és író
nyelvünk fejlesztésének tudatos művelője volt. A nyelvújítás óta azt is tudta
mind, hogy nemzetünk léte nyelvápolásunk függvénye. Ez alól Fáy Ferenc sem
kivétel. Aki maradandó és kényszerű emigrációban is olyan fokon műveli
anyanyelvünket, mint ő, az a világ másik felén is csak nemzeti létünket segíti
elő, még hozzá tudatosan.
Szenvedésekkel
teli sorsa verseiben nagyobb mélységeket biztosít számára: több és nagyobb
fájdalom több és keserűbb jajt facsar ki a szenvedőből. Hogy milyen csodálatos
akkordokkal zengeti fülünkbe és tudatunkba ezt a fájdalmat, az a mi jutalmunk:
minden magyar versolvasó jutalma. Életét külföldön leélő magyar költő még nem
volt, aki az ő régióit beszárnyalhatta volna! Szabadjon itt idéznem Határ Győző
szavait, aki a költészet ihletfolyamatával jómaga is közismert viszonyban volt:
„…A költeményes folyam csillapíthatatlan hömpölygése ez, a tragikus sorsalkat
kiénekelhetetlensége –
...állj
meg gyökeredig repedt,
villám-hasított
életed
üszök-sebében,
mely fölött
Isten
már markába köpött
s
kegyelme fejsze-fénye ül
napjaid
gallyai körül.
(Gallyazó,78.O8.2O.)
oly
találatok ezek a költemények rendre, melyeknek zeneiségéről,
ihletazonosságáról, hitbéli igazságáról, csodaszerűen aláomló szó-redőzetéről,
természetes megcsillanásáról a hímes-brokátos mintán a közéleti költők csak
álmodoznak, de nem érhetik utol.”
Hogy
Fáy Ferencet hová is kalibrálhatnánk a magyar Parnasszuson, azt valójában nehéz
megmondani. Ismét Határt kell idézzem:
„...s anélkül, hogy úgy érezném, hogy
ebben most elvetem a sulykot: akár tiszteletadásból az elhunytnak, akár mert
félreértem a pillanat emelkedettségét. Nos megengedem a magyar költészetnek
-- mely országos hitvallás,
legalábbis az volt mind a tegnapi napig – ki van a tizenkét apostola, de szent
meggyőződésem, hogy közülük egy Fáy Ferenc.”
Elkerülhetetlen,
hogy egy napon majd szülőhazája is megismerje és irodalmunkban elnyerhesse méltó
helyét. Ő nemcsak egyike a magyar íróknak és publicistáknak, de par excellence
Költő, akinek emigráns volta csak egy színfoltot jelent majd a hazai
közönségnek, mégis olyan attitűdöt mutat be ezáltal, amely egyedülálló a magyar
költészet nagyjai között. Mi emigránsok biztosan közelebb érezzük magunkat
hozzá. Milyen kár, hogy ilyen, szinte mérhetetlen értékű életmű csak mint késleltetett hagyaték juthat el a
magyar műélvező közönség birtokába!
FÁY
FERENC (Pécel, 1921. jún. 20. - Toronto, 1981. jún. 10.): költő. A Ludovika
Akadémia katonai tisztképző főiskola elvégzése után hadnaggyá avatták (1944). A
háborúban frontszolgálatot teljesített, szovjet hadifogságba esett.
Visszatérése után 1947-ben internáló táborba került, ahonnan 1948 tavaszán
Jugoszláviába szökött. 1949-től két évig Olaszországban élt, 1951-ben Kanadában
telepedett le. Kezdetben erdőirtáson, majd bányában dolgozott, 1957-ben a
torontói iskolaszéknél volt alkalmazásban. Versei jelentek meg az 1956-os
müncheni Amerikai Magyar Kiadó antológiájában (Tíz év versei 1945-1955).
1956-ban jelent meg Jeremiás siralmai című első kötete. Jelentős nyugati
folyóiratok közölték rendszeresen verseit. Sík Sándor-díjat kapott (1973).
Magyarországon először a Vigiliában jelentek meg költeményei (1974). - Az írást
egyszer megtalálják (versek, Toronto, 1959); Törlesztő ének (versek, Toronto
1963); Magamsirató (versek, Toronto, 1967); Áradás (versek, Toronto, 1972);
Kövület (versek, Toronto, 1977); Összegyűjtött versei (Toronto, 1981). - Irod.
F. F. halálára: (Katolikus Szle, 1981. 3. sz.; Irodalmi Újság, 1981. 11-12.
sz.); Rónay László: Magyar költők Nyugaton: F. F. (Vigilia, 1982. i. sz.);
Márai Sándor: F. F. összegyűjtött verseiről (M. S.: Napló, 1976-1983, München,
1985); Fáy István: F. F. (Krónika, 1988. 5-6. sz.).
2004. 01. 25
Wellington
VÁLOGATÁS
FÁY FERENC VERSEIBŐL
Hajnal, kanásztülökkel Hajnalban kelt. Falás
szalonnát, hagymát evett s egy korty törkölyt
ivott. Rágyújtott. Aztán köhécselt
a csendben s az egyunalmú égre ásított. Kopott volt már, akár az
őszi, fülledt avarban rothadó
levél. Hetvenhat év... Hány néma,
szürke reggel annak, ki már csak magával
beszél. Neve se volt. Vagy hogyha
volt is, kit érdekelt, ki törődött
vele? Tudták a fák és őrizték a
rétek: az Isten szép, zöld
keresztlevele. Tülkébe fújt: kapú
csapódott, kazlak
repültek...hajnal-friss szavak... s ő, mint a boldog költők:
hófehéren fújta a dalt az alvó ég
alatt. (269) Hontalan favágó dala Kinn járt a szél és furcsa
hosszú árnyak bolyongtak, kúsztak, mint az
esti köd. Egymáshoz bújtak reszkető
faágak álmosan ringó, vén erdők
fölött. Csend volt a szó és elfutott
az ének s fáradtan, félve hallgatott
az élet. Oly végtelen volt minden s
én, a véges kis porszem-ember, mint egy
szórt hahó, társat keresve ballagtam s
szegényes ruhámra bundát pergetett a
hó. Repült pihésen, símogatva,
könnyen, arcomra szállt és víz lett,
mint a könnyem. Aztán lepergett... elgurult
a hóban, – kis jéggolyó, kis Glóbus,
Jégvilág – És bennem, ott az eltévedt
Hahó-ban felzúgtak régi, nagy
harmóniák, hogy ember voltam, Krisztus
arca – hittem – s ma hullott könny, kit
elvesztett az Isten. A fák között egy jégkönny
nagy lapáttal, vállán a balta, itt belül a
múlt, vitázva éggel, harcra kelve
fákkal... egy Istenkönny, mely messze
elgurult. És könnypergetve, árván,
elveszetten megyek s tán egyszer
megtalál az Isten. (60) Melengető Az arcod itt már nem beszélik, csak én szoktam dadogni még, mikor a lábamhoz terítik s mondják, mondják az estikék. Átlépsz a fák csodálkozásán mellemre szikkadt földemen. Kék pára vagy meséim száján s az őszt veled melengetem. Téged beszélnek fent a fényben a lomhán szálló reggelek, s estéim csillag-hűvösében szemed rőzséi fénylenek. S átúsznak rajtad régi fáim, az érted félő félelem, engedd didergő éjszakáim öled lombjába rejtenem. Lapul az ősz. Viszlek a számban, s még magamtól is féltelek, s a szeptemberi búcsúzásban föléd terítem csendemet. (441) Gallyazó Minden kegyelmet latba vetve, e tűz-ette, szél szaggatott, kegyetlen nyárban (rád szabott rongyaidat se rejtegetve) állj meg egy percnyi lélegzetre már börtönöddé szoktatott, egy helyben álló toporgásod soha sehova nem vivő kis őrhelyén, te nem virágzó, árnyékod árnyékában fázó koldus-se-becsülte szegény. Állj meg gyökeredig repedt, villám-hasított életed üszök-sebében, mely fölött Isten már markába köpött s kegyelme fejsze-fénye ül napjaid gallyai körül.
(510) Szárszói portré Tedd fejed alá ezt a csillagot, s takarózz be a lomb-könnyű sötéttel. Tudom, nagyon fáj. De ki elhagyott, zúzott sebedből itt már nem segít fel. Te gyáva, kit anyád is meglopott és minden kínnak ágya most a tested, arra is gyáva, hogy a homlokod a dübörgő ég vánkosára fektesd. Levágtad inged ujjait.
Minek? Csonkjukban vézna karjaid lobognak. Már kezed sincs! – Hát, hogy adsz most vizet a tapsikoló, szomjas jázminoknak? Felesleges vagy. Mert felesleges mind, ki a porból épp hogy csak kilátszik s maga-vakarta, borzalmas
sebek s nagy kínok éles késeivel
játszik. Vonat sikolt. A tolató
nyarak váltói közt a Mama árnya
térdel. Feküdj mellé és takard be
magad hűtlen halála gyönyörű
egével.
(479) Tiborc új éneke Bánk-bán, Nagy Úr, a porba
hulltam. Néped vagyok, a föld, a mag, az ős-gyökér, Uram, ne
engedj. Fajtád széthull, nem lesz
több gyermek, nem lesz család. – A renyhe had húsunkat marja. Nézd az
arcot, téphetnek erről még le
sarcot? Cafatba lóg a két kezem. Nagy Úr, ki tart ekét a
földnek? Nézz rám, nem bírom,
összetörtek... Nincs házam, földem, éhezem. Az asszonyom halálra marták, a lányom, Bánk, ma
megvetett, fekély piszkítja tiszta
arcát... Vedd el döfd át az életet. Tiporj, rúgj szét s én nem
kiáltok, számról nem hallasz
vádpanaszt Uram, Tiborc kér, régi
híved, döfd át kardoddal ezt a
szívet, hiszen mit ér egy rongy
paraszt? Mit ér, ha teste roncs s
fekélyes erők rohasztják ő nevét? Pusztulj paraszt, Bánk is ma
gyáva rettegve bújik önmagába s nézi, hogy tépik nemzetét. Föl hát Nagy Úr, hagyj itt a
porba. Pár óra még ez átkozott paraszti élet. Vár a pompa, indulj, temesd hited a
borba, Otto is várja asszonyod. Add át neki, hisz csókra
szomjas, hadd tépje száz meráni
ordas, hisz magyar csók kell és
neked meglesz, Nagy Úr, szintén a
béred: olasz ringyó kívánja véred. Vidd hát, vidd hát az
életed. S hogy széthullunk, mi rongy
parasztok, a nép – hogy lassan
elveszünk – ne szóljon arról szád
panaszt ott, Uram trágyának jók leszünk. Bocsáss Uram, szolgád ma
gyenge, bocsáss a szóért s én megyek Vár még a nádas tiszta
csendje, erdők vadonja, zord
hegyek... Megbújok ott, de majdha
kürtöd bosszúját zúgják új szelek, előlépünk kaszás Tiborcok, -- hazátlan, rongy, paraszti
sorsok – és küzdünk, harcolunk veled. Addig, Nagy Úr, az ég veled. |
Magamsirató Születtél törvények szerint, miként az emberek születnek. Azt hitted éled, ami szép, azt hitted szólod, ami jó... Pedig csak önmagad
szeretted. Törvénnyé emelt fegyverek között éltél, míg élni
hagytak. Tanítód dicsért: így a szép, papod megáldott: így a jó, s anyád se mondta, hogy te
rab vagy. Cipődre ráfröccsent a sár,
-- hazamentél, sarokba lökted. Tetted, mert törvény volt a
szép s törvény, hogy a
parasztcsalád kefékkel őrködjön fölötted. Valld be most, annyi év
után, hogy addig, míg megtűrt a
földed, falud csak por volt a ruhán, cipődön sár, amely csupán addig volt gond, míg
letörölted. Közöttük ettél s arcukat tátongó űr, ezernyi fényév takarta mégis tőled el. Mert gondjaik reménytelen törvényét más egekre mérték. Soha nem láttad, amikor a hajnal jég-vizébe léptek; magasak voltak, mint a kék egekben élő jegenyék s a csillagoknak fütyürésztek. Kemény a föld? – hát menj, aludj! Aludj s ne lásd meg most sem őket, ahogy indulnak Dány felől, Locsod felől, Maglód felől s keltik a fel-nem-ébredőket. S jönnek csontnéma emberek, kik mind törvény szerint haltak. Szántottak, -- mondtad:
ez a szép, arattak, -- mondtad ez a jó, s ásítva fordultál a falnak. Nehéz a csákány? – fogj papírt! Tör az ásónyél? – fogd a tollat! S írd meg a port, tárd föl magad, mert az, ki mindent megtagad, húsz év után is meglakolhat. (272) Őszi számadás E rozsdás őszt önnön testedbe verve, -- szolgálva mást és elhagyva magad – feszíted fel a göcsörtös egekre iszonytató, kemény halálodat. Ez nem megváltás! – Nincs, ki felfigyelne... kakas se hirdet... nyelv sincs, mely tagad, s csupán a latrok rádköpött kegyelme enyhíti majd a szomjúságodat. Ki fog levenni? – Van, ki átemelne az esték roncsán? – hol a rád-szakadt idők fölött csak áruló szavak s e rád öltött kor légy-beköpte nyelve kurjongatta a részeg végtelenbe magad-se-hitte megváltásodat. (549) Kiáltás Arad felé Bitók árnyékát hinti rám az este, búcsúzó sóhajt hord felém a szél. S a fák, mint holtak megnyúlt furcsa teste merednek rám. Az alkony, mint a vér ömlik az álmos dérfutotta földre, s én sírva, zúgva, mint egy jaj-darab sikoltom át a csendes, őszi tájon, hogy, mint a kín most minden szívbe fájjon ez a kiáltás, ez a szó: Arad. Arad. Legendák négy betűjű vége, megcsúfolt út, megcsúfolt szenvedés. földedre hulló tizenhármak vére örök magyar sors, örök megvetés. Elér-e hozzánk tengerek ködén át hősök vérétől fényt kapott napod? Elér-e hitnek ős csírájú magnak, amelyből gazdag új kalászt aratnak égett vetésű sápadt magyarok? Küldd el a sírok néma kopjafáját. E néma jelkép, hogyha mint való, hamvasztó láng még sisteregve fáj át a vérünkön, tán, mint olvadó, folyékony érc még eggyé lesz a lelkünk, – hisz egy-pólusú száz darab vagyunk – Taszítjuk egymást tébolyulva, veszve, csahos száj, frázis, száz párt lett az eszme. Arad, nem érted? Hanttá porladunk, romlunk, akár a szél kergette pára. És én zihálva, mint az üldözött sikoltom át a néma éjszakába árnyak, halottak, holt földek fölött, hogy mint varázsszó, szent hitű ígéret, mint ostyatestből egy hulló darab legyen a hit, a bűn parányi jója, hazátlanságunk nagy kohéziója, az összetartó ős erő: Arad. (6O8. old) Sáfárkodás Amit adtál, gondosan elrejtettem s éltem belőle gondtalan. Szavaidból ittam és kezedből ettem én, jóllakottan is, boldogtalan. Nagy tartozás ez. – De így, elmenőben hogy’ törlesszen, kinek nincs semmije? Csak áll e feltűrt molyrágta időben s csupán imája van... de nincs hite. (560) Imádság elhagyattatásban A Hűséges-szemű, a Mindig-éber, Tulajdonomhoz-láncolt-őr – kire
pár négyszögölnyi sorsom elkerített magányát bíztam, hogy e kis világ egy-lélegzetnyi szabadsága mellől, felhúzott-ínyű törvénye szerint csaholja el a tolvaj álmokat, a lombos évek sűrűje között settenkedő halált s a surranó, fent-élű bánatot – most elhagyott. A Fény-fogú, a Szavamhoz-szokott eltépve láncát, ősi ösztönének tudatalatti titkos útjain lihegve fut a lámpás Hold felé a sápadt rémhez – ki az éjszakák húsába vágva sarlós karmait, úgy ússza át a tájat, hogy kemény ínyén széttépett felhők gyapja fényli a bégető, testvértelen halált. Jaj, fordulj vissza! S meleg tenyerem biztos óljában rejtsd el szemeid, melyekben ős, időkelőtti köd plazmája szürkül s két kagylós-füled gyöngyházhideg mélyét, hol már a csend éles szemcséje köré felfalazta gyöngy-bástyáit a mészkemény magány. Kiáltozom, hogy visszacsaljalak. Kiáltozom, hogy jó szavam beérjen, mielőtt még a csapda-csillagok a buktató magasság ingoványán – foguk közé zárnának s hírt-vivő kuvik-szelek sikoltanák a vérhez hajnal felé – a vadorzó Napot. Sikoltalak e rámzuhant világ mély üregéből, hol a bányalég a Szabadság maradék oxigénjét most szívja el tüdőmtől, szavaim méz-lombú ágán már a zöld penész rózsája lángol. Szám is szürke seb! S páfrányos ölem buja erdejéből aknák kúszó indái hajlanak a gondoskodó felhők melegéhez, hol ringyó fények combja közt az ég: véres halottak futóárka lett. Kiáltalak, hogy bűneim koloncát, melyet nyakadra raktam --
s most viszel kiszikkadt szádban – vérrel visszaváltsam... és tartsalak és dajkálhassalak, te: mindig Hű, te: mindig értem-Éber, tőlem-futó, szép, láncos Istenem.
(639) |
Villázó
Nem a seb viszket. Csak a heg! – a varasodó délutánok... lassan gyógyuló életed, melyen még arcuk átszivárog. Bokádba kap, körül ugat a félelem, hogy lépni sem tudsz. Mosd le magadról arcukat s hagyd abba már az ócska cirkuszt. Öleld fel rétek illatát, mosolyok ízét... s nőlj azzá, ki nemcsak bűzlő önmagát villázza párolgó kupaccá; te ravasz varjú-menedék –
oly bölcs, hogy már-már közveszélyes, – kit undorral ver majd az ég halála trágyás küszöbéhez. Tedd le a villát! Mosakodj! Meríts e délutáni fényből; s húzódj el iszonyú szagod, s arcuk szivárgó közeléből. Mert annak, ki sebükben él, s onnan sunyít saját sebére, nem lehet itt egy villanyél sem oltalma, sem menedéke. (506) Őszi tabló A bokrok már tudták, hogy ősz van. Szédelgő, musttól mámoros darazsak dongtak s éjszakára ködöt húzott az őszi rozs. A Ráday, a Kelecsényi s a Fáy kastélyok alatt mezítlábas, toporgó házak vacognak lázas szavakat. A pincék mélyén forrt az újbor. És reggel – trágyával rakott kocsik mögött – szegények hozták ingükbe rejtve a Napot. De éjjel megreccsent az ágas. A Holdnak lengő nyelve nőtt, s az álmok kotlós melegéhez futottak dermedt temetők. Tudták a fák is már, hogy ősz van. Magasból nézték a határt, kastélyt, ködöt s a néma házak mélyén az egy-arcú magányt. * Először ősszel láttam a halált: fejénél két szál füstös gyertya égett, lába felől felsírt a hat gyerek... S anyám zokogva suttogta: szegények. És úgy szorított, úgy karolta át a vállam és úgy ölelte testem, hogy fájni kezdett bennem is a szó – kimondtam... aztán én is sírni kezdtem. S kint nőtt az éj és tántorgott a köd s a csend beszélt a gyertyák sárga nyelvén... Először ősszel láttam a Halált: imára zárva két kezét a mellén. * Habos ködökből harapnak a rétek. A szó, az árok csenddel van tele. S az Isten arcán fényesen pereg le a gesztenyéim sárga levele. Cipőmön sár: a dombokon ragadt rá. Kezemben ágak tar titkát hozom, szememben dér-vert, ért kökénynek kékje s a barna makkok fénye arcomon. Élek, ahogy dolgos parasztok élnek: kések között és törvények alatt. Szegény vagyok, de álmaimhoz ülnek az őszi széltől hajtott madarak. Szólok, ahogy még soha nem beszéltek. Úgy élek, hogy még senki nincs velem. De szavam rojtján átdereng a kék ég s az ég, akár a jóság, végtelen. 258. |
Ökörnyál Kocsmák előtt verődnek össze. Arcuk a kétség szürke mélyét tükrözi. Szemükbe lázas, tolvajképű vágyak pihennek lomhán, a szájuk szögletén sárgás, kis varrá száradt már az éhség, de ők csak állnak némán, szótlanul – egymástól várva néha még csodát. Egymás szemével néznek önmagukba. s egymás bajával mérik önmaguk. Reménykedő és oly reménye vesztett, ember formájú, élő ösztönök, akikben már csak packa lett az Isten, karéj kenyérré testesült a hit és népkonyhává testesült a jóság, amelynek hagymás, kozmásult szagát úgy hordják barna szőrös orrlyukukban undorkodással – mint a gazdagok a libasültnek fog-közébe tévedt ínyes, kis rostját. S bambán azt hiszik, hogy ők a Nép, kiért a Parlamentben birokra kelnek ősz miniszterek, kik zsíros szájjal éhségről beszélnek, munkásnyomorról s villáik előtt egyenruhás paraszti izmok állnak, hogy álmaiktól kard élére hányva tartsák távol a munkás álmokat: a jobb lakást, a több bért, szebb ruhákat, az abortuszt, a csecsemő halált... De így a rend. A lelkük így a népé. S szenvedő képpel, büszkén így viszik rendőr szurony közt Eszméik közéje s büszkén magukra úgy, mint az ökör, mely azt hiszi, hogy azt a kis csodát, mely fátyolosan száll az esti rétről és „ökörnyál”-nak kereszteltek el, tulajdonának képzeli. – Nahát pont így viszonylik sok sok jelszavuk: „Munkásvezér” s más puccos fityfene azokhoz, kiknek nyomorát a zászlók piros selymére varrták, -- de kezük, ha munkás kézzel kézfogásba téved, órákig mossák, mert a nép büdös, de tűrni kell, mert pénzt jelent a nép, sok pénzt s a pénz a láthatár szegélye, melyen belül kis kenyérgond, panasz nem juthat el, hisz mért készült a Törvény, bársonyszék és a szent mentelmi jog? Vagy azt gondolja tán a gyári csürhe, hogy embert játszva komázhat velük? Nem, nem. Az elvet ők viszik, eléje igavonó baromnak kell a nép, baromnak, melyben nem látják a lelket s pár frázison akár a kisgyerek vizeletével gyúrt, maroknyi várán, álmélkodnak. S vajúdó jaj között kiáltozzák: „Mibennünk él a nép!” Bár bennük élne minden szenvedéssel és minden kínja bennük rengene. S ha bennük marna száz fekélyt az éhség, akkor talán a munkás kéz mögött, mely egy karéj kenyérért nyúl feléjük, mint szörnyű intést meglátnák, amint ökölbe zárul, hogy... Erős a nép. (612) Őszi áhitat Ülj le a márványhűvös ég alá, honnan a nyár még visszanyúl utánad. Madarak jaját kergeti a szél s térdedre hajtja hű fejét a bánat. Zárd el szemedbe ezt a ragyogást, ezt az utolsó tél-előtti órát. Dió koppan már, hamvas szilva hull s himnuszt dobál egy megkésett rigó rád. Levél repül: nyárcifra üzenet a száraz zöld, de hátán, mint a láva, kénsárga lánggal ég az ősz...Lebeg, aztán leszáll a kert aranyporába. Hány hosszú éve játszod ezt az őszt? Úgy játszod itt, hogy mégis mindig ott vagy, hol vérző fák tartják a karjukon a mustos őszbe szédült sok halottat. Zárd el szemedbe ezt a ragyogást, mielőtt minden elmerül a sárba. Alma pirul... s a dombon a halál mézes szőlőt szed nagy füleskosárba. (278) |
ÉLETRAJZI ADALÉKOK
Kézhez kaptam Fáyról egy
nagyon jól tájékozott és élvezetes stílusban összeállított tanulmányt édes
testvére, Fáy István tanár összeállításában.
Élete mozzanataiban megfizethetetlen adathalmaz,
amelyek birtokában egy sokkal tömörebb tanulmányt fogok tudni készíteni
életművéről, amelyet az év végéig be kell fejeznem és összeállítanom egy
verseiből álló listát, melyet a megjelenítési sorrendben kell majd beküldenem,
hogy az utolsókat rostálják ki, ha helyszűke azt szükségessé tenné. A négy
költő bemutatására összesen mintegy 15O oldalt kaptunk, tehát a tanulmány nem
lehet hosszabb 1O-12 oldalnál, hogy a másik 25-26 rendelkezésemre
álló oldal a folytatólagosan közölt költeményekből állhasson. Amint
elkészülök a tanulmánnyal bemutatom!
Fáy István esszéjéből még az is kiderül, hogy Ferenc szerelmi
lírája alig észrevehető. Itt leghelyesebb, ha idézek Istvántól: "Amerikai
fogságból 1945 decemberében érkezik haza. Rövidesen ezután igazolják és állást
kap a X. kerületi elöljáróságon, de a baloldali pártok gyanakodva néznek a volt
hivatásos tisztre. Ennek ellenére nem veszti el optimizmusát és felújítja
kapcsolatát egy lánnyal, akit, mint Ludovikás tiszt a társadalmi különbség
miatt semmi körülmények között nem vehetett volna feleségül. (Anyja
házvezetőnk volt.) A szép, okos lány érettségizett és családunk is szerette,
mégis nagy megdöbbenést keltett, amikor 1946 karácsonyán eljegyezte. Apánk
minden intése ellenére 1947 áprilisában megesküdtek. Felesége leánykori neve:
Lázár Éva, kinek bátyja, Lázár György Magyarország miniszterelnöke volt
1987-ig.
Éva
szüleivel és sógorával szép villát béreltek Rákosligeten. Egy júliusi szombat
este apósa meghívta egy pohár borra a rákoskeresztúri Nyulasi-féle vendéglőbe.
Öcsém nem tudta, hogy ez az ember rendőrségi besúgó és politizálni kezdett
vele, melynek eredményeként félórán belül letartóztatták. Nyolc és fél hónapot
töltött a Buda Déli Internálótáborban. Mikor elvitték, felesége két hónapos
állapotos volt. Fogsága alatt egyszer sem látogatta meg, mert akkor a Fáy név,
melyet annyira óhajtott, nem volt jó hangzású. Kislányuk, Éva 1948 januárjában
született meg.
A
nagy szerelem, a rövid házasság és az internáltság alatt 165 verset írt,
1946.február 3 és 1948 február között. Mikor kiszabadult, anyósa még a házukba
sem engedte be, hogy kislányát láthassa. Így hazajött Pécelre, a szülői házba
és állásából felfüggesztve, más dolga nem lévén egy kis szürke noteszbe és
5o-6o papírfecnire (kartondobozok darabjai) ceruzával írt verseit legépelte,
melynek az "Évák" címet adta, lévén felesége és kislánya Éva, akiknek
írta kétségbeejtő állapotában ezeket.
Nem
sokkal ezután az ÁVO letartóztatta és nevetséges vádak alapján a Népbíróság elé
került. Házkutatást is tartottak és a legépelt verseket magukkal vitték. Később
itt Kanadában sokat búsultunk ezen, mert mindketten meg voltunk győződve, hogy
az eredetiek is elvesztek. Tévedtünk, mert 1983 őszén, amikor az
"Összegyűjtött Versek" már forgalomban voltak, unokaöcsém és az
említett Varga Mihály megtalálták egy kis szürke kartondobozban. 125 olvasható,
a többi, sajnos elmosódott. Ez tehát Fáy Ferenc szerelmi lírája, melyet olyan
sokan hiányoltak."
Ez talán a legelszomorítóbb része Fáy István beszámolójának.
Sajnos ezidáig nem látok módot arra, hogy miként juthatnék hozzá ehhez a
ciklushoz, ha mégoly hiányos is, mert a kilencvenes évek végén István is
meghalt, utódaikat pedig nagyon nehéz lenne ezirányban megközelíteni, annál is
inkább mert ezidáig senki sem ismeri őket.
2004.
szeptember 5.
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda
Tamás-Tarr
©
GALLERIA LETTERARIA - OSSERVATORIO
- ARCHIVIO DEI FASCICOLI
UNGAROHOME - ARCHIVIO-DGL - ARCHIVIO-DGL1