_________________________________________

 

GONDOLATOK AZ ANYANYELVI MŰVELTSÉGRŐL

_________________________________________

 

 

 

   «A szórakozás minősége is attól függ, hogy kinek milyen az igénye. Az igény, igényesség minősége az egyén kultúráltságától, műveltségétől, intelligenciájától függ. A szórakozás és az igénytelenség közé nem szabad egyenlőségjelet tenni.

Szórakozni lehet igényesen is. Sőt, így kellene... A szórakozásnak nem kell kizárnia az igényességet.

A helyesírás nem ismerete = szegénységi bizonyítvány!


(Csak az ostoba és igénytelen ember sértődik meg az ilyesmin. Nem megsértődni kell, hanem odafigyelni és megjegyezni a helyeset... Még akkor is, ha csak szórakozni akar valaki.)


Van egy jó közmondásunk: "A jó pap is holtig tanul".


Mivel nem vagyunk egyformák, ezért az igények is különböző szintűek.


Mindent elárul az emberről az, hogy ki hogyan szól, ki hogyan ír...»

 

 

   Az egyik magyar nyelvű fórumon egyesek személyes sértésnek vették a fenti, általánosságban megfogalmazott gondolatokat a «Helyesen, magyarul» c. témakörben. Egyszerűen értetlenül állok e tény előtt. Egyre inkább meggyőződöm arról, hogy nagyon erős kisebbségi komplexusokban szenvedő emberek lehetnek mindazok, akik rögtön felhördülnek, ha helyesírásról vagy helyes magyar beszédről esik szó. Még én is elkövetek akaratlanul anyanyelvi vétségeket akaratom ellenére és magyar szakos létemre is,  s ha figyelmeztetnek hibáimra, azokat a következőkben igyekszem többet nem elkövetni.  «A magyart is tanulni kell, még született magyarnak is. Ha nem csiszolja, újítja folytonosan, berozsdásodik» - mondta népzenekutatónk és zeneszerzőnk, Kodály Zoltán. Sőt, még arra is felhívta a figyelmet, hogy tanuljuk újra: «Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le. Sőt, arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden művelt magyar tökéletesen tudjon. De használjuk fel idegen nyelvtudásunkat arra, hogy vele magyar nyelvtudásunk nyerjen, ne veszítsen. Az idegen nyelvvel párhuzamosan tanuljuk újra a magyart. Vegyük számba minden zenei eltérését, s mennél jobban elsajátítjuk az idegen nyelv kiejtését, annál tudatosabbá tehetjük a magyart. Akkor nem rontjuk vele magyar nyelvtudásunkat, hanem megerősítjük. Régi igazság, hogy anyanyelvét is jobban tudja, aki még egy nyelven tud.» Nagy László a nép soraiból származó, paraszt származású  költőnk ugyancsak ezt üzeni: «Nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig». Ő, aki otthon olyan paraszti családból származott, amely szorgalmával a módosabbak közé emelkedett és igényt tartott a műveltségre, a következő nemzedékeket az értelmiség rangja felé vezető útra. Ezeket a nemzetfenntartó, kitűnő, szorgalmas családfőket a legszörnyűbb időkben jövevényszóval «kulákok»-nak nevezték és jó esetben politikailag idegeneknek, de szokványosabban ellenségeknek tekintették, és úgy is bántak velük. Az apa — akinek költővé leendő fián kívül még három úgyszintén iskolában taníttatott gyermeke volt — úgy halt meg, hogy «nem békült meg a világgal, amely tönkretette őt». (Ezt az emlékező mondatot egy másik fia, az úgyszintén költő Ágh István írta le.)

  Még a kommunista rendszerben is hangsúlyt fektettek az anyanyelvi oktatáson belül a nyelvi helyességre. Az akkori, egyik nyelvművelő tanáromtól, Dr. Hoffmann Ottótól tanultam, hogy a «gyorsuló idő»-ben a szocialista társadalomépítés országos méretű programja csak az egész nemzet gondolkodási és műveltségi szintjének emelésével valósulhat meg. Ennek alapja, feltétele viszont egy magasabb fokú anyanyelvi műveltség, hiszen az emberi kultúra legfőbb közvetítője az anyanyelv…» Ha elhagyjuk a szocialista társadalomépítést,  minden időkben, általában egy adott nemzet adott társadalmára vonatkoztathatjuk. Tehát joggal elvárható, hogy a felnövekvő nemzedék - akikből majd felnőttek lesznek -  olyan magas fokú anyanyelvi műveltséggel rendelkezzék, amellyel képessé válik a hallatlanul növekvő információtömeg felfogására, magáévá teheti az adott társadalom eszméit és együttélési szabályait, amelyeknek segítségével felkészülhet eljövendő hivatásának betöltésére. Kinek a feladata a magasabb fokú anyanyelvi műveltség kialakítása? Nem vitás, a társadalom egészének. A legszűkebb közösségtől, a legtágabbig: a családnak, az oktatási intézményeknek, a tömegkommunikációs intézményeknek, a művészeteknek, stb. Az anyanyelvi műveltség elengedhetetlen alkotóelemei az egymástól elválaszthatatlan helyesírás és a helyes beszéd. A helyes nyelvhasználat feltétele még az önellenőrzéssel  párosuló, folyamatos nyelvi önművelés. Az anyanyelvi műveltség az  általános műveltség alapja, feltétele, s ez megköveteli nemcsak a szóbeli közlés helyességét, hanem az írásbeli közlését is, amely sajátos fogalmazási formákat, helyesírást és íráskészséget feltételez. Az írásbeli nyelvi közlésünk csak akkor lesz helyes és érthető, ha ismerjük a helyesírást, az írásnak a magyarul beszélők közösségében szokásos szabályait, s írásgyakorlatunkban hozzájuk igazodunk.   

   Sajnos a nyelvrongálás folyamatos  napjainkban is, a nyelvi helytelenség egyre inkább elharapódzik, s ehhez hozzásegítenek a rádió-,Tv-, s a nyomtatott sajtó nyelvi pongyolaságai. Szatmáry Zoltán nem ok nélkül zsörtölődik, amikor így vélekedik: «…40 év tapasztalata mondatja velem, hogy az általános magyar nyelvi műveltség fokozatosan hanyatlik. Amikor a középiskola padjait koptattam, még evidencia volt a magyar nyelvhelyesség és helyesírás igénye. Nem állítom, hogy akkoriban mindenki tudott helyesen írni, helyesen beszélni, de ha nem, az szégyellni való dolognak számított. Ma már alig van ember, akiben ilyen igény lenne. Sok tanulmány, kutatási jelentés, disszertáció stb. kerül a kezembe, mind hemzseg a helyesírási hibáktól. A műszaki és természettudományok művelőinek többségében nincs meg a hibátlan írás igénye, de ugyanez mondható el a hivatali apparátus tagjairól is. Tény, hogy a magyar helyesírás nem egyszerű, különösen az egybeírás-különírás, az írásjelek, a nagy- és kisbetűk használata, de elvárható lenne, hogy értelmiségiek íróasztalán mindig ott legyen a helyesírási szótár, és azt használják is.

A nyelvi igénytelenség másik jele a sok hibás és értelmetlen mondat. Kétségbeejtő volt hallani a magyar parlamentben a következő mondatot: „... mert nem az riassza el a külföldi tőkét, hogy ..., hanem az riassza el, hogy...”. Jobb nem megnevezni, ki mondta ezt. Nehogy félreértés legyen, kétszer is kimondta a hibás szót. Az is tény, hogy az ülésteremben még csak moraj sem hallatszott…» (Szatmáry Zoltán: Mi lesz veled, magyar (kultúra)?)

   De a fent említett a felnövekvő nemzedék értelmiségére is inkább a nyelvi igénytelenség a jellemző… Akkor mit várjunk a  nem ebbe a kategóriába tartozó tömegektől? Csak felhördülést, ha valaki szóba hozza ezen alapvető műveltségbeli hiányosságot. Igaz is, mit számít, amikor így vélekednek: «…Ahogyan nem a ruha teszi az embert, úgy a helyesírás sem minősíti szerintem a mondanivalót, az ember gondolkodásmódját. (Lehet helyesen oltári nagy baromságot írni, lehet helytelenül hatalmasat alkotni.)…»  Ehhez hasonló véleményen lehet Nádasdy Ádám nyelvész professzor úr is aki az «Engedjétek hozzám a bunkókat» (ld. itt, valamint itt) c. írását ezzel fejezi be:  «Remélem, a kőműves békében és szeretetben fogyassza az ünnepi vacsorát, és hogy mi, műveltek és újságforgatók megérccsük, mi bunkóság és mi nem. »

 

  Hiába volt a kommunizmus népművelésének, majd közművelésének - célja az uralkodó osztályoknak műveltségi monopóliumának felszámolásával a kulturális intézményhálózat  kiépítése, s ennek révén a rendszeres művelődési lehetőség biztosítása és a kultúra eredményeinek közkinccsé tétele. A nép felemelése a színvonal lesüllyesztésével járt. Ma nem a kultúrálatlanság, az igénytelenség a szégyen, hanem az ellenkezője:  önérzetükben, érzékenységükben megsértettek - legalábbis úgy vélik - azokra támadnak, akik ezen igénytelenségre felhívják a figyelmet.

 

  Akármennyire is igyekszem, nem tudom megérteni, hogy az emberek miért nem gondolkodnak el a hallottakon, olvasottakon, s miért acsarkodnak, hadakoznak, ahelyett, hogyha valóban nekik szólónak tűnne valami, akkor,  inkább azon igyekeznének, hogy javítsák, kiküszöböljék, hogy ne ismétlődjék meg a hiba.

 

   Velem is előfordult, hogy hosszú időn keresztül nem volt alkalmam  sem magyarul gondolkodni, sem magyarul beszélni. S a haza írt levelemben azonnal érződött az idegen nyelv hatása. Édesanyám nem mulasztotta el, hogy azonnal ne értesítsen e fogyatékosságomról, s még azt is hozzátette, hogy mindez megtörtént velem, holott nemcsak magyar anyanyelvű vagyok, de még magyar szakos, tehát: magyartanár! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett rosszul. Hiszen érthető lenne, mert nem magyar nyelvű közegben élek, nincs kivel magyarul eszmecserét folytatni, stb., stb. Az első eltelt félóra után elkezdtem gondolkodni, s elhatároztam, hogy ha mást nem, naponta magyarul is irogatok. Igaz, ez valamicskét negatívan hat a tanult nyelvre. Ennek ellenére úgy döntöttem, ha nem akarom elrontani anyanyelvemet jobban odafigyelek. Mégis előfordul imitt-amott idegenes nyelvi fordulat. Meg vagyok győződve, hogy napi gyakorlattal el lehet kerülni az anyanyelvünk elkorcsosodását. Természetesen nem könnyű vállalkozás, s erős kitartásra van szükség, hogy az anyanyelv és a tanult nyelv kölcsönhatása egyik nyelvet se károsítsa.

Egyetértek a Társadalmi Egyesülések Szövetsége, az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat 2000. április 11-i felhívásában megfogalmazottakkal, amelyben többek között az alábbiakra hívják fel figyelmünket: «…Tőlünk is függ, hogy elődeink nyelve milyenné lesz utódaink ajkán. Korunk világméretű összekapcsolódását, nemzetköziesedését tapasztalva mindenképpen szükségesnek látjuk nyelvünknek az eddiginél hathatósabb védelmét.

Valamennyien tudjuk, hogy a világos gondolatok az értelmes, közérthető beszéd és írás révén válnak közkinccsé. Ezek irányítják cselekedeteinket a társadalmi élet minden színterén. Anyanyelvünk ugyanakkor a nemzeti tudat erősödésének, az erkölcsi értékek érvényesülésének legfontosabb eszköze is.

Magyar nyelvünk óvása és fejlődésének elősegítése nemcsak a családok és az iskolai anyanyelvi nevelés, oktatás ügye, hanem olyan társadalmi ügy, amely egyik legfontosabb biztosítéka az egész nemzet összetartozásának, a magyarság fennmaradásának.

A gazdaság lendületes működése, az üzleti és a közélet pezsgése soha nem tapasztalt lehetőséget teremt, de egyúttal kihívást jelent nyelvünk számára. A társadalmi, az emberi érintkezés, a párbeszéd ma tapasztalható torzulásai, kedvezőtlen jelenségei komoly aggodalomra adnak okot.

Meggyőződésünk, hogy nyelvhasználatunk alakulásáért mindnyájan felelősek vagyunk, de a legnagyobb felelősség mégis a tömegtájékoztató eszközöket és intézményeket terheli: a televíziót, a rádiót, az írott és elektronikus sajtót, valamint az egyre jobban kiterjedő reklámverseny irányítóit…»

 

Ma is aktuálisnak érzem Kolozsvári Grandpierre Emil francia eredetű, kolozsvári születésű író, kritikus, műfordító  (1907. jan.15. Kolozsvár - 1992. máj. 11. Budapest)  megállapítását, miszerint «nyelvünk mai állapotának legveszedelmesebb kórtünete a mondatkultúra hiánya. Holott enélkül nem születhet jó irodalom, se jó tudomány, nem számítva ide a matematikát, vegytant stb. A középiskolákban, sőt a főiskolákban sem kapják meg a tanulók a minden művelt embernek szükséges és hasznos stilisztikai, fogalmazási és gondolkodási alapot. Költőink többnyire nagyobbak prózaíróinknál, ami némileg megokolja, hogy a tanárok, az esztéták oly sokat foglalkoznak verselemzésekkel; a költészet magasrendű élvezet, a próza is lehet az, de amellett a prózára szükség van a mindennapok gyakorlatában. A próza elhanyagolása napról napra megbosszulja magát a pontatlan jogszabályok, rendeletek, használati utasítások stb. félreértésében. És amellett nyilván ebben gyökeredzik a különféle iszonyatos szakmai zsargonok kialakulása.» (Kolozsvári Grandpierre Emil: A mondatkultúra hiánya, Új Írás , Egy körkérdésre adott válaszból. Forrás: Nyelvédesanyánk, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1980)

 

   Érdekesek az emberek! Akik megsértődnek és magukra veszik a neten a helyesírással, vagy a helyes beszéddel kapcsolatos általános kritikákat, arra hivatkoznak, «nem lehet mindenki gazdag és megint megkérdem mit tegyenek azok, akik sosem jártak magyar iskolába és nem tanulták meg a magyar helyesírást», valamint,  «hogy nem mindenkinek volt meg a lehetősége egy jó magyar iskolába járni, ami eleve nagy hátrány. Aztán, ha valaki most szeretné idevonatkozó ismereteit bővíteni, tökéletesíteni annak nincs könnyű dolga, hiszen idősebb korban eleve nehezebben tanul az ember, meg aztán sokhelyütt rendkívül nehézkes magyar könyveket beszerezni.» Ez helytálló észrevétel a hagyományos, könyvbeszerzési módszereket illetően. De aki megteheti, hogy számítógépe s internet hozzáférése legyen, akkor ott nem igen lehet a szegénységre hivatkozni. A világháló csodája, hogy hozzá lehet jutni  magyar irodalmi alkotások olvasásához, a magyar helyesírás szabályaihoz, s ha valaki valóban igényes és szeretné anyanyelvét megtartani, megragadja az internet adta lehetőségeket, már csak azért is, hogy bepótolhassa valamiképp a lemaradást. De, ha ez az igény nincs meg, akkor felesleges  az adott időszakban a  korábbi lehetőségek hiányára hivatkozni. S pont olyan valaki hördült fel személyeskedve egy személytelen általános érvényű megállapításra, aki tulajdonképpen olvas magyar nyelvű könyveket. Tehát itt nincs másról szó, csak a rosszindulatú hozzászólásról, amihez önvédelmező hasonszőrűek ugrásra kész hada ugyanúgy hozzátette a magáét.

Már elegendő lenne figyelmesen elolvasni az alábbi Bencze Imre verset, amiből eleve sokat lehet tanulni, amellett, hogy jókat lehet rajta mulatni, derülni:

 

 

ÉDES, ÉKES ANYANYELVÜNK


Kezdjük tán a jó szóval: tárgy esetben jót.
Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót.
Egyes számban kő a kő, többes számban kövek.
Nőnek nők a többese, helytelen a növek.

Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek,
Aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek.
Anyós kérdé: van két vőm, ezek talán vövek?
Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek?

Csók - ha adják - százával jó, ez benne a jó.
Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó?
Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,
Nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.
Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden,
Mire mindezt megtanulod, beleőszülsz, idegen.

Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet.
Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet.
Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet.
Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.
Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.

Több szélhámost lefüleltek,
Erre sokan felfüleltek,
Kik a népet felültették,
Mindnyájukat leültették.
Foglár fogán foglyuk van.
Nosza tömni fogjuk.
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.

Főmérnöknek fáj a feje, vagy talán a fője?
Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.
Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,
Reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.
Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség.
Nemekből, vagy igenekből született a nemiség?

Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet,
Országának nevében a követ követ követ.
Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen,
Néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen.

Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,
Asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.
Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:
Mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját?

Ingyen strandra lányok mentek,
Minden előítélettől mentek,
Estefelé arra mentek,
Én már fuldoklókat mentek.

Eldöntöttem, megnősülök, fogadok két feleséget.
Megtanultam, hogy két fél alkot és garantál egészséget.
Harminc nyarat megértem, mint a dinnye megértem,
Anyósomat megértem, én a pénzem megértem.

Hiba mentes mentő vagyok,
Szőke Tisza partján mentem,
Díszmagyarom vízbe esett,
Díszes mentém menten mentem.

Szövőgyárban kelmét szőnek.
Fent is lent, meg lent is lent.
Kikent-kifent késköszörűs
lent is fent meg fent is fent.
Ha a kocka újfent fordul: fent a lent és lent is fent.

Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,
Hagyma lapult kosarában, meg egy adag körözött.
Fölvágós a középhátvéd. Három csatárt fölvágott.
Hát belőle vajon mi lesz? Fasírt-é vagy fölvágott?

Díjbirkózó győzött tussal,
Nevét írják vörös tussal,
Lezuhanyzott meleg tussal,
Prímás várja forró tussal.

Határidőt szabott Áron,
Árat venne szabott áron.
Átvág Áron hat határon,
Kitartásod meghat, Áron.

Felment - fölment, tejfel - tejföl, ...
Ne is folytasd barátom!
Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.

Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen,
Lábasodnak nincsen lába, aki szemes szemtelen.
A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas,
Magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára s lesz a darus darvas.
Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.
Gerinces vagy rovar netán a toportyán féreg?

Egyesben a vakondokok vakond avagy vakondok?
Hasonlóképp helyes lesz a kanon meg a kanonok?
Némileg vagy nemileg? Gyakori a gikszer.
"Kedves egesz sedre!" köszönt a svéd mixer.
Arab diák magolja: "tevéd, tévéd, téved,
Merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek.

Pisti így szól: "Kimosta anyukám a kádat!
Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?”
Óvodások ragoznak: "Enyém, enyéd, enyé",
Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.

A magyar nyelv, remélem meggyőztelek, barátom,
Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagy világon.

 

 

   Csak csatlakozni tudok Dr. Szitányi György kollégámhoz a «Nyelvészet, mindenféle nyelvekről» c. témakörben - amely szervesen kapcsolódik a «Helyesen, magyarul» témakörhöz is -, aki az alábbiak szerint vélekedik:

 

   «A nyelv, az elsődleges kommunikáció (hiszen szóból ért az analfabéta is), ami minden kultúrát teljes egészében átsző, természeténél fogva kultúramegtartó és -fenntartó. Ezért annak a nemzetnek, amelyiknek nyelve romlik, romlik a kultúrája is.

Ezen nem azt értem, hogy "rosszabb" lesz, pláne azt nem, hogy "változik". A változás önmagában állandó jelenség. De nem ide tartozik. Nyelvromláson a nyelv bomlását, széthullásához vezető útját értem. Ez vonatkozik az általa összefogott kultúrára is.

A magyar nemzet a genetikai keveredések miatt ma már elsősorban mint kulturális fogalom határozható meg. (Közbevetésül: a legtöbb nyelvész 3-4 évtizede még az egyazon nyelvet beszélők kulturális egységének tekintette a nemzetet.)

Alig hiszem, hogy ennél könnyebben felfogható definíció léteznék, hiszen a kultúra magába foglalja önnön fejlődését, változását, a nemzeti művelődés történetének egészét is. A kultúra, amely kultúra éppen van, az élőkultúra. Ez az, ami mindig az aktuális. Ha tetszik, valamelyes engedékenységgel ez a nemzeti kultúra mi volta. (Mineműsége, quiditása.) Ennek két összetevője van. Az egyik az életkultúra, ami megfelel az adott (idősebbek ismerik:) Mit, mikor, hogyan? valóságának. Nem a normarendszernek, hanem annak, ami van. Ahogy köszönünk vagy nem köszönünk, ahogy eszünk vagy zabálunk stb. Látni való, ez rétegeket jelent, de összességében egyazon rétegzett életkultúra. Ennek alapjait otthon kapjuk (neveltetés, illetve annak egyre gyakrabban tökéletes hiánya, mert vagy nem törődnek vele, vagy újabb irodalmakból, illetve hallomásból úgy tudja a szülő, hogy nem szabad a gyermek személyiségét korlátok közé szorítani, majd szocializálódik, ahogy a társadalom adja). Ezekre az alapokra épül az, amit olvasott vagy tanult kultúrának nevezünk. Leggyakoribb neve az "olvasott kultúra", hiszen mindig valamiből mintegy kiolvassuk, amit a magunk alapként kapott tudására építünk.

 Ez az, amit a nyelv átsző és összetart.

A bunkóságról, noha ide tartozik, nem ejtek szót. Akkor sosem érnék a végére.

 Abból indulunk ki, hogy a nyelvhasználat hivatásosai (nem pedig a csorda többi tagja) hat a nyelvet használókra.
Ezek között mindig van szaktekintély, egy-egy "írástudó", akire hallgatunk.

Nyelvőrségen című rádióműsorával valamikor Lőrincze Lajos professzor kezdte a nyelvi népművelést, valamikor a 60-as évek elején. A dátum azért fontos, mert az ő háta mögött és feje fölött még ott állt az a művelődésügyi kormányzat, amelynek feje Ilku Pál vezérőrnagy, művelődésügyi miniszter volt. (Nem vicc: az egykor partizán Ilkut mint népi demokratikus tisztet kiküldték Moszkvába, hogy szerezzen diplomát, és vezérőrnagyi rangban tért vissza. Nyomban megtették művelődésügyi miniszternek mint egykori falusi tanítót.) Az ő helyettese volt a máig hírhedt Aczél György.

Lőrincze nem mondhatta az "uralkodó" dolgozó népnek, hogy tanulj meg végre beszélni, bunkó, de úgy tűnt, nem is akarta. Megállapította - elsősorban a rádióhallgatók levelei alapján -, hogy ez és ez bizony hibás nyelvi alak, de a "nyelvhasználat, úgy látszik befogadta", tudomásul kell vennünk.
Lőrincze úgy volt nyelvőr, hogy elfogadott szinte mindent, hiszen ezek is színesítik nyelvünket. Mert, ugye, milyen kifejező az orkánkabátra azt mondani, hogy suhogó. És - ez azért furcsa volt: - milyen kifejező a katonai bakancsra a "surranó" elnevezés.

Hát ezt nem illő minősítenem, de képzeljetek el egy pár több kilós bakancsot, amiben surranni lehet.
Már nagyon koros és beteg volt, amikor helyére ültek tanítványai, és folytatták ugyanezt, de lazítottak a szigoron, mert ők mégsem lehettek olyan merevek, mint professzoruk. (Szinte mind élnek, hadd ne említsem nevüket, van, amelyikük ma is ünnepelt nyelvész-sztár.

Egyedül a Péchy Blanka által alapított rádióműsor, a Beszélni nehéz volt eldugott műsoridejében kiváló és értékes nyelvművelés Deme László professzor közreműködésével. Megismétlem: volt, vagyis már nincs.
Megérkezett a tévébe a tanítványok tanítványa is, aki az öregekkel együtt több nyelvápoló egyesület vezetője. Ő már beszélhetne, magas egyetemi rangja is van hozzá, de volt tanárai előtt félénk.
Maradt volna minden a régi kerékvágásban, az enyhe lejtőn, de jött a nemzet!

Az anglománok!

Eltűntek elváló igekötőink. De - és itt az életkultúra bomlása - eltűnt a beszélő felelőssége, vagy akár csak ügyetlensége is. Amit valaki nem képes megtenni, nem azt mondja, hogy ő nem tudja megtenni vagy megoldani, hanem ráfogja a dolgot a feladatra: "nem megoldható". A ráfogósdinak is volna nyelvileg helyes formája: nem oldható meg. De azért az is lehetséges, hogy "nem tudom megoldani".
Na, ez már nevelés, azaz életkultúra kérdése. Mi van ilyenkor? A kultúrával együtt bomlik a nyelv. Kölcsönhatásban vannak, nehéz lenne tisztázni, melyikükön nagyobb a felelősség.
Valamikor a mássalhangzó-torlódást szokás és helyes volt valamilyen magánhangzó beiktatásával enyhíteni. A szék tárgyesete nem szék-t, hanem szék-e-t. Igaz, a nyelv a zöngés mássalhangzó mellé általában nem tett magánhangzót: asztalt.

Ennek ellentétpárja volt a magánhangzók egymás mellé kerülése által kialakuló hiátus megszűnetése valamilyen hiátustöltő mássalhangzóval. Ez a hajdani tájszólásokban esetleg más-más hangzó is lehetett. Így alakult ki a poárból a po-h-ár és a po-v-ár alak. Az utóbbi változatot kiirtotta a tömegkommunikációnak, a nyelvrontás mesterének hatása.

Újabban mintha igény támadt volna a hiátusok iránt. A hallható többes száma újabban nem hallható-k, hanem hallható-a-k. Ha egészséges volna még a nemzeti nyelvérzék, feltételezvén, hogy elfogadna ilyen alakot, megjelennék a hiátustöltő, és lenne belőle hallható-j-a-k. Amint régen égnek meresztette a magasabb kultúrában élő haját a terjedő Beáta és Beatrix beceneveként ismert urbánus alak, a Bea mellett felbukkanó "Beja" az alacsonyabb iskolázottságú népességben.

Most a nagy öregek sztárja (mert csillagnak mégsem nevezném) nyíltan a hon képébe vágja a hallhatóak kifejezésről, hogy ez bizony helytelen forma, de mit tehetnénk, a köznyelv elfogadja.
Mintha hülyé-e-k alakítanák saját nagyképükre édesanyám és példának okáért Arany János gyönyörű nyelvét.
Mert az alulművelt magyar politikus mit tesz? Nyomban elfogadja a hibás alakot, hiszen a tömegkommunikáció valamelyik dobozából már az újságíróktól is így hallja, mivel az újságírók többsége mindig sietve utánozza a vezető politikusok nyelvhasználatát. Még azt is, amit eredetileg időhúzás végett alkalmaztak, de mára a "pontosítás" kelléke lett. Ma nincs "ma" az ő szövegeikben, ők csak a "mai nap" formát használják. Ami tavaly volt, az ő nyelvhasználatukban "a tavalyi évben" történt. Ismeretlenné vált a "van". Természetesen nem a hiányok beismerése következtében, hanem helyette mostanában a "létezik" használatos. Még múlt időben is: a "volt" ismeretlen, de megjelent a "létezett" kifejezés.
Ez még a műveltebb hallgatóban vagy nézőben is bizonytalanságot kelthet.
Hát hogyne, amikor a Kossuth Rádió népszerű déli vetélkedőjét az egyik műsorvezető ezzel zárta: "nagyszerű-e-t játszottunk".

Ezek mellett ömlik ránk az olvasott kultúra krémje: az amerikánus bóvli, a valóságshow, a legócskább panelre írt kalandfilmek, az ízléstelen mocskok és az ugyancsak egy kaptafára készült nyavalygós szirupok özöne, a kibeszélő show-k, a szembesítő show-k és a többi gagyi. (A honi mocsoktól távoliak számára: a hamis aranyat nevezik ma cigányok gagyinak.)

De sebaj: a képernyőkön ott a civilizáció, és sajnálkozik, hogy bizony-bizony a cégtáblák és a reklámok nemcsak angolt mímelő marhaságai helytelenek, hanem (ez most az én fordításom:) gagyi lett a magyar nyelv is. Igaz, színesedik, örvendeznek, hiszen új értelmező szótárunkban a "király" már 'tök jó' értelemben is megtalálható.

Epilógus. Itt abbahagyom, ennyi elég. Egy csavaros agyú barátom különböző források segítségével kiszámította, hogy 100 év alatt közel hatszorosára gyorsult a magyar beszéd, és van olyan pártunk, amelyiknek tagjai ezt is "felpörgették".

A nyelvészek természetes ifjonti türelmetlenségnek tartják, és hadarásnak nevezik a tizenévesek érthetetlen motyogását.

Figyeljétek meg egyszer: semmivel sem beszélnek gyorsabban, mint bármelyikünk, de lusták kimondani a hangzókat. Elsősorban a mássalhangzókat, és ki-kihagynak egyes szótagokat is. Nem tudom, melyikőtöknek milyen élménye lehet az elsődleges szocializációjából, de engem valószínűleg megdaráltak volna, ha nem értik otthon, amit beszélek. Amikor nyafogok, amikor nem fogadok szót azzal, hogy "nem szeretném". A mi szüleink komolyan vették a kultúrát.

Melyik volt előbb az élőkultúrában? Az élet- vagy az olvasott kultúra? Nem komoly kérdés, hiszen együtt alakultak ki, és rothadnak szét mostanában.

A magyar nemzeti kultúra, amit minden ízében átsző, mit tehet vele? Hullik szét.
Fény van, de hogy az alagút vége-e, még nem látni. Egyre több fiatalt lehet látni a templomokban, és aki prédikál, igét hirdet, megszólítja őket, sokkal szebben és pontosabban, illetve érthetőbben beszél hozzájuk, mint az anyanyelvünk rongálásából remekül megélő műsorvezetők zöme.»

 

Súlyos szavak, kemény kritika, de sajnos minden egyes állítása helyén való. Erre nem hördült fel senki. Pedig mindezt ezen elmélkedésem bevezető soraiban szintetikusan, tömören megfogalmazott megállapítás tömören kifejezi. Ez is a hozzászólókat minősíti. Mint ahogy az ezzel kapcsolatos téma megjelölésekre beillesztett dupla rákontrázások - ami miatt a fórum tulajdonosa meghatározatlan időre lezárta a rovatot -: «Szép csendben felhívják a figyelmünket a műveletlenségünkre!!!!!!» A fentiek nagyon szólnak ezen megjegyzés alkotóinak, hiszen önmaguk bizonyították kilétük mivoltát. 

 

A kolléga fenti megállapításaihoz az alábbiakban szóltam hozzá:

 

«"...A bunkóságról, noha ide tartozik, nem ejtek szót. Akkor sosem érnék a végére...."


 
Kár, mert fél évszázad tudatos,
hivatalos bunkósító művelődés - és egyéb politikája - társadalmi osztályok kicserélődése, «új "értelmiségiek"» (?!...sic!) megjelenése...stb, stb.... -, mára érlelte meg (rothadt) gyümölcsét.

S ezt Te - az alábbi soraidon kívül - még jobban alá tudnád támasztani, mint én!...
(A bunkóságtól nem mentes a Nyugat sem... Pl. taljánéknál is tengernyi számban vannak. Tehát - sajnos - világjelenség is...)


Borzasztó harctéri idegesség fog el, amikor hallgatom a rádiót, s hallom a riporterek, műsorvezetők valamint riportalanyaik vagy beszélgető partnereik idegesítő, magyartalan, anyanyelvünkre egyáltalán nem jellemző, énekelő hanghordozású, iszonyatos artikulációs beszédét, mondanivalójuk tagolatlanságát, amikor nem tudják megkülönböztetni a személyeket az élettelen dolgoktól, az intézménynevektől, az állatoktól és kivétel nélkül az «akik» vonatkozó névmással jelölik meg azokat!

Ha a családi környezet ennyire igénytelen és műveletlen, akkor legalább az iskolában oktató tanárok pótolják e mulasztást! De ha olyanok, mint néhány egykori tanárjelölt csoporttársam volt - sokan helyesen írni és beszélni nem tudtak, ennek ellenére azért szép magyartanár (esetleg vörös) diplomával kerültek ki ezek a «díszpéldányok»-, akkor a helyzet továbbra is reménytelen marad... (Bármilyen szakos tanárról van szó, elengedhetetlen a helyes magyar nyelv használata!)

 Nem szólva az ikes - és iktelen igék, alanyi- és tárgyas ragozás meg nem különböztetéséről...,  -ba,  -be,

-ban -ben helyragok helytelen használatáról, a helyesírásban a -j és -ly meg nem különböztetéséről! Vagy ne említsem meg a lehetetlen «divatos» igekötős kifejezéseket a 70-es évek «ledöbbenek, leájulok» - ezek helytelenítésével az «Édes anyanyelvünk» c. műsorában Lőrincze professzor úr annak idején nyilvánosan velem egyet értett - stb. testvéreiként a mai «felvállal», «megél» stb. formákat... (Én vállalok valamit - feladatot, eszmét -, vagy vállalom a felelősséget s nem felvállalok vagy felvállalom (hogy legyen egyben itt példa az alanyi és tárgyas ragozás különbségére is!), átélek éveket vagy egy időszakot s azok eseményeit nem megélem, de 50 évet megéltem, megélek a jég hátán is, vagy a nehézségek ellenére is, de valahogy megélek! -... Vagy, egy másik rossz példa, amit szinte képtelenség kiirtani - olyan nehéz megtanulni a helyes igeragozást (pedig hát a kisiskolás kortól sulykolják, a nyelvtankönyvekben igeragozási táblázatok szemléltetik)?! -: a feltételes mód helytelen alkalmazása, a -nák többes szám 3. személyű feltételes módú tárgyas ragozású igerag egyes szám első személyben való alkalmazása, pl.: «én olvasnák, írnák, tudnák, stb.» «én olvasnék, írnék, tudnék» stb. helyett!!! Még nem szóltam a vulgáris, közönséges töltelékszavakról stb... S még sorolhatnánk!... De elég ennyi is... Sőt, túl sok is!!!


A nyelvi megnyilatkozás mindenkor az ember műveltségének és erkölcsi magatartásának hiteles jelzője is! «Loquere, ut videam te!» (= Beszélj, hogy láthassalak), régi mondás, azt fejezi ki, hogy a kommunikációban, a nyelvi állításban vagy tagadásban, a nyelvi megnyilvánulásokban, de még a hallgatásban is benne van a teljes ember: a kifejeződésben mintegy másodszor is megjelenik egész mivolta! Kazinczynk is nagyszerűen megmondta - mely szinte szállóigévé vált : «Szólj, s ki vagy, elmondom. - Ne tovább! Ismerlek egészen…»...


Aki nem tiszteli anyanyelvét, nem tiszteli felebarátját sem. Az anyanyelv megbecsülése egyszerre önmagunk és mások megbecsülése is. Nem lenne szabad elfelejtenie senkinek, ahogy Buffon mondta: "A stílus maga az ember"!»

 

    Ez a szakmám. Igényes voltam gyerekkoromban is, mert a szülők, nagyszülők, a rokonság ilyen közegben nőtt fel, még a szegénységük ellenére is, mert bizony többféle szempontból a kommunista rezsim számára nem kívánatos címkével megjegyzett népes rokonságunknak nem sok babér termett a proletárdiktatúrában! S hogy egyik szakmám a nyelvészet, annál inkább érzékenyen reagálok a nyelvi pongyolaság, trehányság ellen. Idegen nyelvközegben élvén sajnos magamon is észreveszem a nyelvi rendellenességet. De előfordul, hogy időnként fel sem tűnik. Örömmel vettem fent említett nyelvész kollégám figyelmeztetését, s nem sértődtem meg, s nem kerestem kibúvókat: igen, de, mert… Belső igényesség kérdése, amihez egy darab ócska garas sem kell!

 

   Nemcsak az anyanyelvünkre, minden nyelvre vonatkozik a nyelvi helyesség elvárása. Ha valaki nincs tisztában anyanyelvének nyelvi normáival, hogyan is sajátíthatna el egy idegen nyelvet?!

   A nyelvi helyesség kívánatos mértékének  és mintájának, a normának a nyelvszokás (az úzus) a legfontosabb meghatározója. Az általános nyelvszokás természetesen nem egyenlő, és soha nem is lehet teljesen azonos az egyes beszélők  saját ízlésével, nyelvszokásával. A nyelvi norma sokféle tényezőből, mozzanatból áll össze, alapja azonban kétségkívül a szokás, a közízlés, pontosabban: a köznyelven beszélők, a nyelvi szempontból műveltek szokása, nyelvhasználata. A nyelvi norma kérdésében a nem nyelvjárást beszélő, iskolázott emberek többségének a nyelvszokását tekinthetjük döntőnek.  Egy kissé egyszerűbben: a nyelvi norma az irodalmi nyelvre, illetőleg ennek beszélt változatára, a köznyelvre támaszkodik. Az már egy külön probléma, hogy az irodalmi nyelvben egyre inkább teret hódít egy bizonyos agresszió: a vulgarizmus!

No, de, minek is kell emiatt aggódni? Maga Nádasdy nyelvész professzor segít a fent említett cikkében az aggodalom megszűntetésében:  «Az igazi bunkóság nem műveltségi kérdés. Lehet akárhány diplomája valakinek, ha megígéri, hogy kiadja nekem a lakását havi hetvenért, és a hátam mögött kiadja másnak hetvenötért, és nem szól, csak amikor már a kulcsért jelentkezem, na ez a bunkóság. Ha a kiszolgáló kislány mobilon fecseg és hagyja, hogy álldogáljak a pult előtt, sőt hallgassam végig, amint valami ruhavételt megtárgyal a barátnőjével, akár irodalmi nyelven ("kiugrom a bőrömből, ha megkaphatom"), akár szaftos vulgárgrammatikával (,"megkérdeztem, föl-e próbálhatom"). Ezeket az illető a maga felelősségére csinálja, az ő választása, hogy így viselkedik, ezért ezt "választott bunkóságnak" nevezném. Ha a pultoslány azonnal leteszi a telefont, udvariasan odafordul hozzám, felveszi a rendelést, majd azt kérdezi: "Itt fogyassza?", az nem bunkóság (illetve ez a "hozott bunkóság", de azt nem is szívesen hívom így).

A választott bunkóság a nyelvben is megnyilvánul, elsősorban a pöffeszkedő nyelvhasználatban: "idén" helyett ,"a jelenlegi esztendőben", "szívdobogás" helyett "tachikardiás roham", "finn külügyminiszter" helyett "a finn diplomácia vezetője"; vagy a tegezés/magázás lekezelő, olykor hidegen kirekesztő alkalmazásában. Ezek nyelvtani értelemben lehetnek mind kifogástalan szerkezetek, avagy lehetnek vulgarizmusokkal megtűzdelve: a dolog nem ezen múlik…»

  Nem tudom - részben vagy egészben - komolyan vegyem-e vagy pamfletnek ezen írást? Többféle olvasata van, s van benne nem kevés  igazság is.

 

   Mindenesetre nekem más fogalmaim vannak a nyelvről, a nyelvi műveltségről, a műveltségről…

 

Nagy példaképemnek tartom Szitányi kolléga által is említett Péchy Blanka érdemes művészt, a magyar beszédkultúra apostolát, a Kazinczy-alapítvány létrehozóját, versenyek ihletőjét. Eredeti foglalkozása versmondó, előadóművész, színész, a magyar kultúra mindig tettre kész alázatos szolgája. Mint nagyhatású előadóművész, elsősorban kortársai, Ady, Radnóti, Juhász Gyula, Babits, Kosztolányi műveit népszerűsítette. A múlt század és a század eleji vándorszínészek lobogása élt benne, hiszen a költők egyszerre voltak barátai és eszmei útitársai. Németül is kitűnően beszélt, 1928-34 között Max Reinhardt világhírű rendező társulatának tagja volt, amelynek színpadán fel is lépett. A második világháború befejeződése után, kulturális missziót is vállalt, 1948-51 között sajtóattasé volt az osztrák fővárosban és igazgatója a Collegium Hungaricumnak.

Férje, Magyar Lajos újságíró, aki fiával együtt a Szovjetunióba került és ott is haltak meg. Férje emlékére Magyar Lajos-díjat alapított újságíróknak. 1951-64 között a Néphadsereg Színháza, illetve a Vígszínház tagja volt. 962-ben alapította a szép magyar beszédért, a nyelvművelésben végzett munkáért évente odaítélt Kazinczy-díjat. 1966-tól kezdeményezésére rendezik évente Győrben a Kazinczy-éremért a középiskolások szép magyar beszéd versenyét. 1974-75-ben indította el a Magyar Rádió «Gondolat» című műsorában a «Beszélni nehéz!» rovatát, amely rövidesen önállósult és országos mozgalommá vált.
Halála előtt két évvel, 1986-ban kezdeményezte a körvezetők országos táborát, amelyek közül az első kettőn (Tata, Szeged), személyesen is részt vett.

   Írt szinte élete utolsó percéig. Könyvet írt mártírhalált halt férjéről, Jászai Mariról és cikket, röpiratot, kötetet a beszédművelésről.

   Péchy Blanka úgy maradt meg emlékezetemben - s gondolom mindannyiunkéban -, mint a magyar beszédkultúra nagy apostola, aki valósággal megmozgatta az országot. A Kazinczy-alapítvány nyomán a diákok, tanárok, színészek fogtak össze, hogy nyelvünket védelmezzék, hogy a magyar beszédkultúra fejlődjék.

   Szinte ronggyá lapoztam a Magvető Kiadó által 1974-ben megjelentetett «Beszélni nehéz» kis könyvecskéjét, amely a magyar nyelv szeretetének meghatóan szép és fontos dokumentuma, amelyben, mint egész életében szenvedélyesen agitál. Az általános beszédkultúra megteremtését sürgeti, meggyőző érvekkel bizonyítja ennek múlhatatlan szükségességét. Egyben utat is javasol  megvalósításához. Egyszerű szavakkal megírt kis tankönyvecske, amelyben nemcsak a beszéd hivatásos művelőit kívánja megtanítani a beszéd eszközeinek (hangsúly, hanglejtés, stb.) helyes használatára, hanem mindenkit, aki bármely nyilvánosság előtt megszólal, beleértve az iskolát is.

 

   Nem mindegy, hogy milyen nyelvi köntösben jut kifejezésre gondolatunk. A forma iránti igény azonban nemcsak a művészi alkotásokra vonatkozik, hanem minden nyelvi megnyilatkozásra, minden beszédműre Ezért tehát, aki megszólal vagy tollat vesz kezébe  nem mehet el valamelyes formaérzék, stílusigény nélkül. A mondanivalónk kifejezésében, a  beszédművek megalkotásában, a kidolgozásában  a helyesíráson és a nyelvhelyességen kívül stilisztikai iskolázottságra is szükség van! A stílus, a nyelvi kifejezés módja, nem puszta tetszésünktől függ. Sok tényező közrejátszik abban, hogy mondanivalónk kifejezésére milyen nyelvi elemeket választunk. E tényezők közül a legfontosabbak, a leginkább meghatározó jellegűek a következők: 1. a nyelv, amelyen megnyilatkozunk; 2. a  tárgy, amelyről beszélünk, írunk; 3. az egyén, az ember, aki a nyelv elemeit alkalmazza és 4. a közlés körülményei: a cél, a helyzet, az alkalom, stb.

   Kiemelném maga a nyelv stílust meghatározó képességét , mert minden nyelv magában véve is bizonyos korlátokat jelent a kifejezés műveletében. Minden nyelvnek megvannak a maga mozgástörvényei, amelyek meghatározzák fejlődését és funkcionálását. Az a beszélő, aki nem vesz tudomást e törvényekről, maga állja útját annak, hogy nyelvi megnyilatkozása elérje célját, betöltse feladatát.  Ezen kívül minden nyelvnek megvannak a maga sajátosságai - a mindegyik nyelvre általánosan jellemzők mellett -, amelyek megadják jellegét, karakterét, e elkülönítik a többitől.  Ez az alapja annak, hogy beszélhetünk nyelvünk magyarságáról. Lényeges különbséget, eltérést mutat a különféle nyelvekben a magánhangzók és mássalhangzók aránya, valamint a hangok mennyisége. Ez a nyelvek zeneiségének különböző fokában jut kifejezésre. Anyanyelvünk   e szempontból igen szerencsés helyet foglal el, s csak néhány román nyelv veszi fel vele a versenyt.

A magyar stílus elválaszthatatlan a magyar nyelv legjellemzőbb vonásaitól. «A kettő - nyelv és stílus - lényegileg összefügg, sőt azonosnak mondható. A nyelv konkrét alakba öltöztetése már stílus, és a stílust fátumszerűen (= végzetszerűen) meghatározza a nyelv szókészlete és alaktana, amelyek kész formákat adnak a beszélő és író mondanivalójának.» [Zolnai Béla: Nyelv és stílus 191.]

   Anyanyelvünkben a stílus helyességét  a magyarosság, a világosság  és a szabatosság biztosítja.

Magyaros a stílusunk, ha kerülünk minden olyan szót, szólást és mondatszerkezetet, amely idegenszerű, s amely ellenkezik nyelvünk törvényeivel; viszont szívesen és tudatosan használjuk azokat a sajátos nyelvi eszközöket (szóképeket, állandó szókapcsolatokat), amelyek a stílust ízesen magyarrá, s ugyanakkor színessé és kifejezővé teszik, amelyek csak a anyanyelvünk, a magyar nyelv sajátjai, s gyakran más nyelvre le sem fordíthatók.  S itt lép közbe az a helyzet a műfordításban, amikor mi műfordítók a ferdítés eszközével kell, hogy éljünk.

Aki nem veszi kellőképpen figyelembe nyelvünk sajátságait, annak a stílusa magyartalan. A magyartalanságok közé elsősorban az idegenszerűségeket soroljuk, amelyek főként a latin, német nyelv hosszantartó múltbeli, s az informatika és internet korszakában az angol   jelenlegi hatásának következményei, de ide tartoznak a helytelen belső fejlődmények is.

A világosság és a szabatosság szorosan összetartozó stíluskövetelmények, ezért megvalósításuk eszközei, módjai is nehezen különíthetők el egymástól. 

A világosság és a szabatosság  együttvéve adják a helyes stílus második követelményét: a tárgyszerűséget.

   A nyelvi közlésben nem csupán arra törekszünk, hogy megértsenek bennünket, hanem arra is, hogy a bennünket hallgatók vagy az olvasók érzés- és képzeletvilágát is mozgásba hozzuk: lelkesedést, örömet, rokonszenvet, gyűlöletet keltsünk - ez utóbbit sikerült kivívni akaratlanul, mert a bevezető sorokat, mindig ugyanazok személyes, névre szóló sértésként magukra vették -; illetve elképzeltessünk, láttassunk, szemléltessünk. Ennek a célnak az elérése végett élünk a szép, a művészi stílus eszközeivel, amelyek közül a legfontosabbak: a szemléletesség,  élénkség, a jóhangzás, a természetesség, a választékosság és a változatosság.

   A stílus két fő követelménye: a helyesség és a szépség nem választhatók el élesen egymástól. A stílus szépségének a felsorolt eszközöket megelőzve  a helyesség az alapja. Lehet-e szép, ami nem helyes? Nyilvánvaló, hogy nem.

   Anyanyelvünk, a magyar nyelv igen világosan, félreérthetetlenül fogalmaz, amikor a káromkodót, a trágárt «mocskos szájúnak» nevezi. Mocskos szájjal nem lehet nemes lelkűnek lenni. Aki ilyen szájú nem érzékelheti  szavaink, kifejezéseink hangulatát, érzelemvilágát, nem ismerheti meg azok lelkét. Aki nem törődik a szavak lelkével, nem veszi, nem veheti figyelembe érzelmi töltésüket. S ugyanígy nem hatolhat be az emberi lélek rejtelmeibe sem!

 Egyenlőségjelet tehetünk a mocskos száj, a nyelvi durvaság és a lelki durvaság, modortalanság közé, azaz nyelvi kultúra =  magatartáskultúra.

Kazinczyt idézném itt találóan, mely szállóigévé vált: «Szólj, s ki vagy, elmondom. - Ne tovább! Ismerlek egészen…»                                                             

   Mit jelenthet az anyanyelv?  Hallatlan kincset, családot, otthont, szülőhazát… Kétségtelen, hogy az anyanyelv ápolása, az anyanyelvi műveltség szorosan összefügg a kulturális fejlődéssel, a műveltségi szinttel. A széles látókörű, igen termékeny kutató és tudós Bárczi Géza megállapításai mély igazságot  sugallnak, mint pl. azt, hogy  «az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv a gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt feltétele… Valóban emberinek mondható társadalmat még kezdetleges fokon sem lehet valamelyes nyelv nélkül elképzelni. S a "nyelv" mindenki számára elsősorban az anyanyelv. Idegen nyelvet meg lehet tanulni, sőt esetleg kivételesen igen jól is lehet tudni, de szinte sohasem úgy, mint az anyanyelvet, melynek minden elemét ezer meg ezer emlék színezi és tölti  meg tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt bizonyos fokig gondolkodásunk formáit is meghatározza…» Ugyancsak ő üzeni mindannyiunknak: «A mély nyelvismeret, a határozott nyelvi öntudat elemi kötelesség mindenki számára, de főleg azoknak, akik művészi becsvággyal járulnak a magyar olvasóközönség elé…»

Folytatnám két másik idézettel, az első Felsőbüki Nagy Páltól, a másodikat Kodály Zoltántól: «A nyelv fontosabb az alkotmánynál is. Új alkotmányt szerezhet a nemzet, de új nyelvet nem, mert akkor már megszűnt magyarnak lenni.» (Felsőbüki Nagy Pál)

«Mielőtt arra törekszünk, hogy az angolt angolosan, a németet németesen beszéljük: próbáljuk a magyart magyarosan, minden idegen mellékíz nélkül beszélni. A magyar kiejtést is tanulni kell, még született magyarnak is.» (Kodály Zoltán)

   Szívesen idézem szinte a már szállóigékké vált megállapításokat; Kisfaludy Sándor például, így vallott: «a nyelv a lelke a nemzetnek»; Kölcsey imígyen: a «Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni sem lehet».  Szívbe markolóan hatnak Kosztolányi szavai (Ábécé a nyelvről és a lélekről), amikor ezt mondja: «Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e, vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeimben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.»

   Aki nem tiszteli anyanyelvét, nem tiszteli felebarátját sem. Az anyanyelv megbecsülése egyszerre önmagunk és mások megbecsülése is. Nem lenne szabad elfelejtenie senkinek, ahogy Buffon mondta: «A stílus maga az ember»! (Forrás:  Gondolatok egy anyanyelvi konferencia kapcsán/Osservatorio Letterario)  Ferrara, 2002 - «Nyelvünk és Kultúránk» (XXXII évfolyam 122. számában, 2002/4. Szerző: Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda).

  

   A nyelvi ismeretek gyakorlati alkalmazásának legfontosabb területe a helyesírás. Minden nyelvi közlés vagy élőszóbeli, vagy írásos. Az írott nyelvi közlés érthetőségét a helyesírás biztosítja: írásbeli nyelvi közlésünk csak akkor lesz helyes és érthető, ha ismerjük a helyesírást, az adott nyelven beszélők - esetünkben a magyarul beszélők - közösségében szokásos szabályait és írásgyakorlatunkban hozzá alkalmazkodunk.

   Akárki, akármennyit is prüszköl s próbál felhozni nyelvhelyességi hibájára mentségeket egy biztos: «A mély nyelvismeret, a határozott nyelvi öntudat elemi kötelesség mindenki számára…», «a nyelvi jelenségekből … következtetni lehet a beszélő közösség gondolkodásmódjának bizonyos általános és különleges vonásaira…» (Bárczi Géza)

   Ne felejtsük el mi hazai és a világ más táján élő magyarok: «… nemzetünk léte nyelvápolásunk függvénye. Erre kitűnő példát mutatott többek között Fáy Ferenc (1921-1981) költőnk, aki  élete nagy részét Kanadában élte le… aki maradandó és kényszerű emigrációban is olyan fokon műveli anyanyelvünket, mint ő, az a világ másik felén is csak nemzeti létünket segíti elő, még hozzá tudatosan.» (Gyöngyös Imre)

 

© Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda

2004. július 27.

OSSERVATORIO LETTERARIO

Link: Kaláka, ahol szintén megjelent

 

Kapcsolódó témák:

 

Magyar nyelvészet; nyelvészet, nyelvtudomány

Nyelvművelés, élőnyelv és egyebek…

«Nyelvi világkép» - magyar nyelv - idegen nyelv

 

Édes anyanyelvünk

Szépen, helyesen, magyarul

Cséndzs lengvidzs?

Ünő, mérce, téveszmék

Most akkor ki nem tud magyarul?

Nyelvi különfejlődés kapcsán

Van-e szükség nyelvművelésre?

Mi lesz veled magyar kultúra, magyar nyelv?

Gyárfás Endre: Három pont kettő

 

Nádasdy Ádám: Engedjétek hozzám a bunkókat

Nádasdy Ádám: Modern Talking &c.

 

A nyelv és a számítógép

Nyelvmentés vagy nyelvárulás?

Nyelvi hiány

 

Dr. Bonaniné  Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr

 Névjegy/Biglietto da visita

©

 

TESTVÉRMÚZSÁK - MAGYAR PORTÁL -  IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA

  UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1 - MON-ÜZENETEIM

 

HOME