_________________________________________
GONDOLATOK AZ ANYANYELVI
MŰVELTSÉGRŐL
_________________________________________
«A szórakozás minősége is attól függ, hogy kinek milyen az
igénye. Az igény, igényesség minősége az egyén kultúráltságától, műveltségétől,
intelligenciájától függ. A szórakozás és az igénytelenség közé nem szabad
egyenlőségjelet tenni.
Szórakozni lehet igényesen
is. Sőt, így kellene... A szórakozásnak nem kell kizárnia az igényességet.
A helyesírás nem ismerete = szegénységi bizonyítvány!
(Csak az ostoba és igénytelen ember sértődik meg az ilyesmin. Nem
megsértődni kell, hanem odafigyelni és megjegyezni a helyeset... Még akkor
is, ha csak szórakozni akar valaki.)
Van egy jó közmondásunk: "A jó pap is holtig tanul".
Mivel nem vagyunk egyformák, ezért az igények is különböző szintűek.
Mindent elárul az emberről az, hogy ki hogyan szól, ki hogyan ír...»
Az egyik magyar nyelvű fórumon egyesek személyes sértésnek
vették a fenti, általánosságban megfogalmazott gondolatokat a «Helyesen,
magyarul» c. témakörben. Egyszerűen értetlenül állok e tény előtt.
Egyre inkább meggyőződöm arról, hogy nagyon erős kisebbségi
komplexusokban szenvedő emberek lehetnek mindazok, akik rögtön
felhördülnek, ha helyesírásról vagy helyes magyar beszédről esik szó. Még
én is elkövetek akaratlanul anyanyelvi vétségeket akaratom ellenére és magyar
szakos létemre is, s ha figyelmeztetnek
hibáimra, azokat a következőkben igyekszem többet nem elkövetni. «A magyart is tanulni kell, még született
magyarnak is. Ha nem csiszolja, újítja folytonosan, berozsdásodik» - mondta
népzenekutatónk és zeneszerzőnk, Kodály Zoltán. Sőt, még arra is felhívta a
figyelmet, hogy tanuljuk újra: «Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le.
Sőt, arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden művelt magyar
tökéletesen tudjon. De használjuk fel idegen nyelvtudásunkat arra, hogy vele
magyar nyelvtudásunk nyerjen, ne veszítsen. Az idegen nyelvvel párhuzamosan
tanuljuk újra a magyart. Vegyük számba minden zenei eltérését, s mennél jobban
elsajátítjuk az idegen nyelv kiejtését, annál tudatosabbá tehetjük a magyart.
Akkor nem rontjuk vele magyar nyelvtudásunkat, hanem megerősítjük. Régi
igazság, hogy anyanyelvét is jobban tudja, aki még egy nyelven tud.» Nagy
László a nép soraiból származó, paraszt származású költőnk ugyancsak ezt üzeni: «Nem elég magyar
anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig». Ő, aki
otthon olyan paraszti családból származott, amely szorgalmával a módosabbak
közé emelkedett és igényt tartott a műveltségre, a következő
nemzedékeket az értelmiség rangja felé vezető útra. Ezeket a
nemzetfenntartó, kitűnő, szorgalmas családfőket a
legszörnyűbb időkben jövevényszóval «kulákok»-nak nevezték és jó
esetben politikailag idegeneknek, de szokványosabban ellenségeknek tekintették,
és úgy is bántak velük. Az apa — akinek költővé leendő fián kívül még
három úgyszintén iskolában taníttatott gyermeke volt — úgy halt meg, hogy «nem
békült meg a világgal, amely tönkretette őt». (Ezt az emlékező
mondatot egy másik fia, az úgyszintén költő Ágh István írta le.)
Még a kommunista rendszerben is hangsúlyt fektettek az anyanyelvi
oktatáson belül a nyelvi helyességre. Az akkori, egyik nyelvművelő
tanáromtól, Dr. Hoffmann Ottótól tanultam, hogy a «gyorsuló idő»-ben a
szocialista társadalomépítés országos méretű programja csak az egész
nemzet gondolkodási és műveltségi szintjének emelésével valósulhat meg.
Ennek alapja, feltétele viszont egy magasabb fokú anyanyelvi műveltség,
hiszen az emberi kultúra legfőbb közvetítője az anyanyelv…» Ha
elhagyjuk a szocialista társadalomépítést,
minden időkben, általában egy adott nemzet adott társadalmára
vonatkoztathatjuk. Tehát joggal elvárható, hogy a felnövekvő nemzedék -
akikből majd felnőttek lesznek -
olyan magas fokú anyanyelvi műveltséggel rendelkezzék, amellyel
képessé válik a hallatlanul növekvő információtömeg felfogására, magáévá
teheti az adott társadalom eszméit és együttélési szabályait, amelyeknek segítségével
felkészülhet eljövendő hivatásának betöltésére. Kinek a feladata a
magasabb fokú anyanyelvi műveltség kialakítása? Nem vitás, a társadalom
egészének. A legszűkebb közösségtől, a legtágabbig: a családnak, az
oktatási intézményeknek, a tömegkommunikációs intézményeknek, a
művészeteknek, stb. Az anyanyelvi műveltség elengedhetetlen
alkotóelemei az egymástól elválaszthatatlan helyesírás és a helyes beszéd. A
helyes nyelvhasználat feltétele még az önellenőrzéssel párosuló,
folyamatos nyelvi önművelés. Az anyanyelvi műveltség az általános műveltség alapja, feltétele,
s ez megköveteli nemcsak a szóbeli közlés helyességét, hanem az írásbeli
közlését is, amely sajátos fogalmazási formákat, helyesírást és íráskészséget
feltételez. Az írásbeli nyelvi közlésünk csak akkor lesz helyes és
érthető, ha ismerjük a helyesírást, az írásnak a magyarul beszélők
közösségében szokásos szabályait, s írásgyakorlatunkban hozzájuk
igazodunk.
Sajnos a nyelvrongálás folyamatos
napjainkban is, a nyelvi helytelenség egyre inkább elharapódzik, s ehhez
hozzásegítenek a rádió-,Tv-, s a nyomtatott sajtó nyelvi pongyolaságai. Szatmáry
Zoltán nem ok nélkül zsörtölődik, amikor így vélekedik: «…40 év tapasztalata mondatja
velem, hogy az általános magyar nyelvi műveltség fokozatosan hanyatlik.
Amikor a középiskola padjait koptattam, még evidencia volt a magyar
nyelvhelyesség és helyesírás igénye. Nem állítom, hogy akkoriban
mindenki tudott helyesen írni, helyesen beszélni, de ha nem, az szégyellni való
dolognak számított. Ma már alig van ember, akiben ilyen igény lenne. Sok
tanulmány, kutatási jelentés, disszertáció stb. kerül a kezembe, mind hemzseg a
helyesírási hibáktól. A műszaki és természettudományok
művelőinek többségében nincs meg a hibátlan írás igénye, de ugyanez
mondható el a hivatali apparátus tagjairól is. Tény, hogy a magyar helyesírás
nem egyszerű, különösen az egybeírás-különírás, az írásjelek, a nagy- és
kisbetűk használata, de elvárható lenne, hogy értelmiségiek íróasztalán
mindig ott legyen a helyesírási szótár, és azt használják is.
A nyelvi igénytelenség másik jele a
sok hibás és értelmetlen mondat. Kétségbeejtő volt hallani a magyar
parlamentben a következő mondatot: „... mert nem az riassza el a
külföldi tőkét, hogy ..., hanem az riassza el, hogy...”. Jobb nem megnevezni,
ki mondta ezt. Nehogy félreértés legyen, kétszer is kimondta a hibás szót. Az
is tény, hogy az ülésteremben még csak moraj sem hallatszott…» (Szatmáry Zoltán: Mi lesz veled, magyar (kultúra)?)
De a fent említett a felnövekvő nemzedék értelmiségére is
inkább a nyelvi igénytelenség a jellemző… Akkor mit várjunk a nem ebbe a kategóriába tartozó tömegektől?
Csak felhördülést, ha valaki szóba hozza ezen alapvető műveltségbeli
hiányosságot. Igaz is, mit számít, amikor így vélekednek: «…Ahogyan nem a ruha
teszi az embert, úgy a helyesírás sem minősíti szerintem a mondanivalót,
az ember gondolkodásmódját. (Lehet helyesen oltári nagy baromságot írni, lehet
helytelenül hatalmasat alkotni.)…»
Ehhez hasonló véleményen lehet Nádasdy Ádám nyelvész professzor úr is
aki az «Engedjétek hozzám a
bunkókat» (ld. itt, valamint itt) c. írását ezzel fejezi be: «Remélem, a kőműves békében és
szeretetben fogyassza az ünnepi vacsorát, és hogy mi, műveltek és
újságforgatók megérccsük, mi bunkóság és mi nem. »
Hiába volt a kommunizmus népművelésének, majd
közművelésének - célja az uralkodó osztályoknak műveltségi
monopóliumának felszámolásával a kulturális intézményhálózat kiépítése, s ennek révén a rendszeres
művelődési lehetőség biztosítása és a kultúra eredményeinek
közkinccsé tétele. A nép felemelése a színvonal lesüllyesztésével járt. Ma nem
a kultúrálatlanság, az igénytelenség a szégyen, hanem az ellenkezője: önérzetükben, érzékenységükben megsértettek
- legalábbis úgy vélik - azokra támadnak, akik ezen igénytelenségre felhívják a
figyelmet.
Akármennyire is igyekszem, nem tudom megérteni, hogy az emberek
miért nem gondolkodnak el a hallottakon, olvasottakon, s miért acsarkodnak, hadakoznak,
ahelyett, hogyha valóban nekik szólónak tűnne valami, akkor, inkább azon igyekeznének, hogy javítsák,
kiküszöböljék, hogy ne ismétlődjék meg a hiba.
Velem is előfordult, hogy hosszú időn keresztül nem
volt alkalmam sem magyarul gondolkodni,
sem magyarul beszélni. S a haza írt levelemben azonnal érződött az idegen
nyelv hatása. Édesanyám nem mulasztotta el, hogy azonnal ne értesítsen e
fogyatékosságomról, s még azt is hozzátette, hogy mindez megtörtént velem,
holott nemcsak magyar anyanyelvű vagyok, de még magyar szakos, tehát:
magyartanár! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett rosszul. Hiszen
érthető lenne, mert nem magyar nyelvű közegben élek, nincs kivel
magyarul eszmecserét folytatni, stb., stb. Az első eltelt félóra után
elkezdtem gondolkodni, s elhatároztam, hogy ha mást nem, naponta magyarul is
irogatok. Igaz, ez valamicskét negatívan hat a tanult nyelvre. Ennek ellenére
úgy döntöttem, ha nem akarom elrontani anyanyelvemet jobban odafigyelek. Mégis
előfordul imitt-amott idegenes nyelvi fordulat. Meg vagyok
győződve, hogy napi gyakorlattal el lehet kerülni az anyanyelvünk
elkorcsosodását. Természetesen nem könnyű vállalkozás, s erős
kitartásra van szükség, hogy az anyanyelv és a tanult nyelv kölcsönhatása egyik
nyelvet se károsítsa.
Egyetértek a Társadalmi Egyesülések
Szövetsége, az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Tudományos Ismeretterjesztő
Társulat 2000. április 11-i felhívásában megfogalmazottakkal, amelyben többek
között az alábbiakra hívják fel figyelmünket: «…Tőlünk is függ, hogy elődeink
nyelve milyenné lesz utódaink ajkán. Korunk világméretű
összekapcsolódását, nemzetköziesedését tapasztalva mindenképpen szükségesnek
látjuk nyelvünknek az eddiginél hathatósabb védelmét.
Valamennyien tudjuk, hogy a
világos gondolatok az értelmes, közérthető beszéd és írás révén válnak
közkinccsé. Ezek irányítják cselekedeteinket a társadalmi élet minden
színterén. Anyanyelvünk ugyanakkor a nemzeti tudat erősödésének, az
erkölcsi értékek érvényesülésének legfontosabb eszköze is.
Magyar nyelvünk óvása és
fejlődésének elősegítése nemcsak a családok és az iskolai anyanyelvi
nevelés, oktatás ügye, hanem olyan társadalmi ügy, amely egyik legfontosabb
biztosítéka az egész nemzet összetartozásának, a magyarság fennmaradásának.
A gazdaság lendületes
működése, az üzleti és a közélet pezsgése soha nem tapasztalt
lehetőséget teremt, de egyúttal kihívást jelent nyelvünk számára. A
társadalmi, az emberi érintkezés, a párbeszéd ma tapasztalható torzulásai,
kedvezőtlen jelenségei komoly aggodalomra adnak okot.
Meggyőződésünk,
hogy nyelvhasználatunk alakulásáért mindnyájan felelősek vagyunk, de a
legnagyobb felelősség mégis a tömegtájékoztató eszközöket és intézményeket
terheli: a televíziót, a rádiót, az írott és elektronikus sajtót, valamint az
egyre jobban kiterjedő reklámverseny irányítóit…»
Ma is aktuálisnak érzem
Kolozsvári Grandpierre Emil francia eredetű, kolozsvári születésű
író, kritikus, műfordító (1907.
jan.15. Kolozsvár - 1992. máj. 11. Budapest)
megállapítását, miszerint «nyelvünk mai állapotának legveszedelmesebb
kórtünete a mondatkultúra hiánya. Holott enélkül nem születhet jó irodalom, se
jó tudomány, nem számítva ide a matematikát, vegytant stb. A középiskolákban,
sőt a főiskolákban sem kapják meg a tanulók a minden művelt embernek
szükséges és hasznos stilisztikai, fogalmazási és gondolkodási alapot.
Költőink többnyire nagyobbak prózaíróinknál, ami némileg megokolja, hogy a
tanárok, az esztéták oly sokat foglalkoznak verselemzésekkel; a költészet
magasrendű élvezet, a próza is lehet az, de amellett a prózára szükség van
a mindennapok gyakorlatában. A próza elhanyagolása napról napra megbosszulja
magát a pontatlan jogszabályok, rendeletek, használati utasítások stb.
félreértésében. És amellett nyilván ebben gyökeredzik a különféle iszonyatos szakmai
zsargonok kialakulása.» (Kolozsvári
Grandpierre Emil: A mondatkultúra hiánya, Új Írás , Egy körkérdésre adott
válaszból. Forrás: Nyelvédesanyánk, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1980)
Érdekesek az emberek! Akik megsértődnek és magukra veszik a
neten a helyesírással, vagy a helyes beszéddel kapcsolatos általános
kritikákat, arra hivatkoznak, «nem lehet mindenki gazdag és megint megkérdem
mit tegyenek azok, akik sosem jártak magyar iskolába és nem tanulták meg a
magyar helyesírást», valamint, «hogy
nem mindenkinek volt meg a lehetősége egy jó magyar iskolába járni, ami
eleve nagy hátrány. Aztán, ha valaki most szeretné idevonatkozó ismereteit
bővíteni, tökéletesíteni annak nincs könnyű dolga, hiszen
idősebb korban eleve nehezebben tanul az ember, meg aztán sokhelyütt
rendkívül nehézkes magyar könyveket beszerezni.» Ez helytálló észrevétel a
hagyományos, könyvbeszerzési módszereket illetően. De aki megteheti, hogy
számítógépe s internet hozzáférése legyen, akkor ott nem igen lehet a szegénységre
hivatkozni. A világháló csodája, hogy hozzá lehet jutni magyar irodalmi alkotások olvasásához, a
magyar helyesírás szabályaihoz, s ha valaki valóban igényes és szeretné
anyanyelvét megtartani, megragadja az internet adta lehetőségeket, már
csak azért is, hogy bepótolhassa valamiképp a lemaradást. De, ha ez az igény
nincs meg, akkor felesleges az adott
időszakban a korábbi
lehetőségek hiányára hivatkozni. S pont olyan valaki hördült fel
személyeskedve egy személytelen általános érvényű megállapításra, aki tulajdonképpen
olvas magyar nyelvű könyveket. Tehát itt nincs másról szó, csak a
rosszindulatú hozzászólásról, amihez önvédelmező hasonszőrűek
ugrásra kész hada ugyanúgy hozzátette a magáét.
Már elegendő lenne
figyelmesen elolvasni az alábbi Bencze Imre verset, amiből eleve sokat
lehet tanulni, amellett, hogy jókat lehet rajta mulatni, derülni:
ÉDES, ÉKES ANYANYELVÜNK
Kezdjük tán a jó szóval: tárgy esetben jót.
Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót.
Egyes számban kő a kő, többes számban kövek.
Nőnek nők a többese, helytelen a növek.
Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek,
Aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek.
Anyós kérdé: van két vőm, ezek talán vövek?
Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek?
Csók - ha adják - százával jó, ez benne a jó.
Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó?
Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,
Nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.
Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden,
Mire mindezt megtanulod, beleőszülsz, idegen.
Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet.
Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet.
Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet.
Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.
Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.
Több szélhámost lefüleltek,
Erre sokan felfüleltek,
Kik a népet felültették,
Mindnyájukat leültették.
Foglár fogán foglyuk van.
Nosza tömni fogjuk.
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.
Főmérnöknek fáj a feje, vagy talán a fője?
Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.
Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,
Reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.
Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség.
Nemekből, vagy igenekből született a nemiség?
Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet,
Országának nevében a követ követ követ.
Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen,
Néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen.
Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,
Asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.
Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:
Mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját?
Ingyen strandra lányok mentek,
Minden előítélettől mentek,
Estefelé arra mentek,
Én már fuldoklókat mentek.
Eldöntöttem, megnősülök, fogadok két feleséget.
Megtanultam, hogy két fél alkot és garantál egészséget.
Harminc nyarat megértem, mint a dinnye megértem,
Anyósomat megértem, én a pénzem megértem.
Hiba mentes mentő vagyok,
Szőke Tisza partján mentem,
Díszmagyarom vízbe esett,
Díszes mentém menten mentem.
Szövőgyárban kelmét szőnek.
Fent is lent, meg lent is lent.
Kikent-kifent késköszörűs
lent is fent meg fent is fent.
Ha a kocka újfent fordul: fent a lent és lent is fent.
Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,
Hagyma lapult kosarában, meg egy adag körözött.
Fölvágós a középhátvéd. Három csatárt fölvágott.
Hát belőle vajon mi lesz? Fasírt-é vagy fölvágott?
Díjbirkózó győzött tussal,
Nevét írják vörös tussal,
Lezuhanyzott meleg tussal,
Prímás várja forró tussal.
Határidőt szabott Áron,
Árat venne szabott áron.
Átvág Áron hat határon,
Kitartásod meghat, Áron.
Felment - fölment, tejfel - tejföl, ...
Ne is folytasd barátom!
Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.
Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen,
Lábasodnak nincsen lába, aki szemes szemtelen.
A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas,
Magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára s lesz a darus darvas.
Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.
Gerinces vagy rovar netán a toportyán féreg?
Egyesben a vakondokok vakond avagy vakondok?
Hasonlóképp helyes lesz a kanon meg a kanonok?
Némileg vagy nemileg? Gyakori a gikszer.
"Kedves egesz sedre!" köszönt a svéd mixer.
Arab diák magolja: "tevéd, tévéd, téved,
Merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek.
Pisti így szól: "Kimosta anyukám a kádat!
Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?”
Óvodások ragoznak: "Enyém, enyéd, enyé",
Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.
A magyar nyelv, remélem meggyőztelek, barátom,
Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagy világon.
Csak csatlakozni tudok Dr.
Szitányi György kollégámhoz a «Nyelvészet, mindenféle nyelvekről» c.
témakörben - amely szervesen kapcsolódik a «Helyesen, magyarul» témakörhöz is
-, aki az alábbiak szerint vélekedik:
«A nyelv, az elsődleges kommunikáció (hiszen szóból ért az
analfabéta is), ami minden kultúrát teljes egészében átsző, természeténél fogva
kultúramegtartó és -fenntartó. Ezért annak a nemzetnek, amelyiknek nyelve
romlik, romlik a kultúrája is.
Ezen nem azt értem, hogy
"rosszabb" lesz, pláne azt nem, hogy "változik". A változás
önmagában állandó jelenség. De nem ide tartozik. Nyelvromláson a nyelv
bomlását, széthullásához vezető útját értem. Ez vonatkozik az általa
összefogott kultúrára is.
A magyar nemzet a genetikai
keveredések miatt ma már elsősorban mint kulturális fogalom határozható
meg. (Közbevetésül: a legtöbb nyelvész 3-4 évtizede még az egyazon nyelvet
beszélők kulturális egységének tekintette a nemzetet.)
Alig hiszem, hogy ennél
könnyebben felfogható definíció léteznék, hiszen a kultúra magába foglalja
önnön fejlődését, változását, a nemzeti művelődés történetének
egészét is. A kultúra, amely kultúra éppen van, az élőkultúra. Ez az, ami
mindig az aktuális. Ha tetszik, valamelyes engedékenységgel ez a nemzeti
kultúra mi volta. (Mineműsége, quiditása.) Ennek két összetevője van.
Az egyik az életkultúra, ami megfelel az adott (idősebbek ismerik:) Mit,
mikor, hogyan? valóságának. Nem a normarendszernek, hanem annak, ami van. Ahogy
köszönünk vagy nem köszönünk, ahogy eszünk vagy zabálunk stb. Látni való, ez
rétegeket jelent, de összességében egyazon rétegzett életkultúra. Ennek alapjait
otthon kapjuk (neveltetés, illetve annak egyre gyakrabban tökéletes hiánya,
mert vagy nem törődnek vele, vagy újabb irodalmakból, illetve hallomásból
úgy tudja a szülő, hogy nem szabad a gyermek személyiségét korlátok közé
szorítani, majd szocializálódik, ahogy a társadalom adja). Ezekre az alapokra
épül az, amit olvasott vagy tanult kultúrának nevezünk. Leggyakoribb neve az
"olvasott kultúra", hiszen mindig valamiből mintegy kiolvassuk,
amit a magunk alapként kapott tudására építünk.
Ez az, amit a nyelv átsző és összetart.
A bunkóságról, noha ide
tartozik, nem ejtek szót. Akkor sosem érnék a végére.
Abból indulunk ki, hogy a nyelvhasználat hivatásosai (nem pedig a
csorda többi tagja) hat a nyelvet használókra.
Ezek között mindig van szaktekintély, egy-egy "írástudó", akire
hallgatunk.
Nyelvőrségen című
rádióműsorával valamikor Lőrincze Lajos professzor kezdte a nyelvi
népművelést, valamikor a 60-as évek elején. A dátum azért fontos, mert az
ő háta mögött és feje fölött még ott állt az a művelődésügyi
kormányzat, amelynek feje Ilku Pál vezérőrnagy, művelődésügyi
miniszter volt. (Nem vicc: az egykor partizán Ilkut mint népi demokratikus
tisztet kiküldték Moszkvába, hogy szerezzen diplomát, és vezérőrnagyi
rangban tért vissza. Nyomban megtették művelődésügyi miniszternek
mint egykori falusi tanítót.) Az ő helyettese volt a máig hírhedt Aczél
György.
Lőrincze nem mondhatta
az "uralkodó" dolgozó népnek, hogy tanulj meg végre beszélni, bunkó,
de úgy tűnt, nem is akarta. Megállapította - elsősorban a rádióhallgatók
levelei alapján -, hogy ez és ez bizony hibás nyelvi alak, de a
"nyelvhasználat, úgy látszik befogadta", tudomásul kell vennünk.
Lőrincze úgy volt nyelvőr, hogy elfogadott szinte mindent, hiszen
ezek is színesítik nyelvünket. Mert, ugye, milyen kifejező az orkánkabátra
azt mondani, hogy suhogó. És - ez azért furcsa volt: - milyen kifejező a
katonai bakancsra a "surranó" elnevezés.
Hát ezt nem illő
minősítenem, de képzeljetek el egy pár több kilós bakancsot, amiben
surranni lehet.
Már nagyon koros és beteg volt, amikor helyére ültek tanítványai, és folytatták
ugyanezt, de lazítottak a szigoron, mert ők mégsem lehettek olyan merevek,
mint professzoruk. (Szinte mind élnek, hadd ne említsem nevüket, van, amelyikük
ma is ünnepelt nyelvész-sztár.
Egyedül a Péchy Blanka által
alapított rádióműsor, a Beszélni nehéz volt eldugott műsoridejében
kiváló és értékes nyelvművelés Deme László professzor
közreműködésével. Megismétlem: volt, vagyis már nincs.
Megérkezett a tévébe a tanítványok tanítványa is, aki az öregekkel együtt több
nyelvápoló egyesület vezetője. Ő már beszélhetne, magas egyetemi
rangja is van hozzá, de volt tanárai előtt félénk.
Maradt volna minden a régi kerékvágásban, az enyhe lejtőn, de jött a
nemzet!
Az anglománok!
Eltűntek elváló igekötőink.
De - és itt az életkultúra bomlása - eltűnt a beszélő
felelőssége, vagy akár csak ügyetlensége is. Amit valaki nem képes
megtenni, nem azt mondja, hogy ő nem tudja megtenni vagy megoldani, hanem
ráfogja a dolgot a feladatra: "nem megoldható". A ráfogósdinak is
volna nyelvileg helyes formája: nem oldható meg. De azért az is lehetséges,
hogy "nem tudom megoldani".
Na, ez már nevelés, azaz életkultúra kérdése. Mi van ilyenkor? A kultúrával
együtt bomlik a nyelv. Kölcsönhatásban vannak, nehéz lenne tisztázni,
melyikükön nagyobb a felelősség.
Valamikor a mássalhangzó-torlódást szokás és helyes volt valamilyen magánhangzó
beiktatásával enyhíteni. A szék tárgyesete nem szék-t, hanem szék-e-t. Igaz, a
nyelv a zöngés mássalhangzó mellé általában nem tett magánhangzót: asztalt.
Ennek ellentétpárja volt a
magánhangzók egymás mellé kerülése által kialakuló hiátus megszűnetése
valamilyen hiátustöltő mássalhangzóval. Ez a hajdani tájszólásokban
esetleg más-más hangzó is lehetett. Így alakult ki a poárból a po-h-ár és a
po-v-ár alak. Az utóbbi változatot kiirtotta a tömegkommunikációnak, a
nyelvrontás mesterének hatása.
Újabban mintha igény támadt
volna a hiátusok iránt. A hallható többes száma újabban nem hallható-k, hanem
hallható-a-k. Ha egészséges volna még a nemzeti nyelvérzék, feltételezvén, hogy
elfogadna ilyen alakot, megjelennék a hiátustöltő, és lenne belőle
hallható-j-a-k. Amint régen égnek meresztette a magasabb kultúrában élő
haját a terjedő Beáta és Beatrix beceneveként ismert urbánus alak, a Bea mellett
felbukkanó "Beja" az alacsonyabb iskolázottságú népességben.
Most a nagy öregek sztárja
(mert csillagnak mégsem nevezném) nyíltan a hon képébe vágja a hallhatóak
kifejezésről, hogy ez bizony helytelen forma, de mit tehetnénk, a köznyelv
elfogadja.
Mintha hülyé-e-k alakítanák saját nagyképükre édesanyám és példának okáért
Arany János gyönyörű nyelvét.
Mert az alulművelt magyar politikus mit tesz? Nyomban elfogadja a hibás
alakot, hiszen a tömegkommunikáció valamelyik dobozából már az újságíróktól is
így hallja, mivel az újságírók többsége mindig sietve utánozza a vezető
politikusok nyelvhasználatát. Még azt is, amit eredetileg időhúzás végett
alkalmaztak, de mára a "pontosítás" kelléke lett. Ma nincs
"ma" az ő szövegeikben, ők csak a "mai nap" formát
használják. Ami tavaly volt, az ő nyelvhasználatukban "a tavalyi
évben" történt. Ismeretlenné vált a "van". Természetesen nem a
hiányok beismerése következtében, hanem helyette mostanában a
"létezik" használatos. Még múlt időben is: a "volt"
ismeretlen, de megjelent a "létezett" kifejezés.
Ez még a műveltebb hallgatóban vagy nézőben is bizonytalanságot
kelthet.
Hát hogyne, amikor a Kossuth Rádió népszerű déli vetélkedőjét az
egyik műsorvezető ezzel zárta: "nagyszerű-e-t
játszottunk".
Ezek mellett ömlik ránk az
olvasott kultúra krémje: az amerikánus bóvli, a valóságshow, a legócskább
panelre írt kalandfilmek, az ízléstelen mocskok és az ugyancsak egy kaptafára
készült nyavalygós szirupok özöne, a kibeszélő show-k, a szembesítő
show-k és a többi gagyi. (A honi mocsoktól távoliak számára: a hamis aranyat
nevezik ma cigányok gagyinak.)
De sebaj: a képernyőkön
ott a civilizáció, és sajnálkozik, hogy bizony-bizony a cégtáblák és a reklámok
nemcsak angolt mímelő marhaságai helytelenek, hanem (ez most az én fordításom:)
gagyi lett a magyar nyelv is. Igaz, színesedik, örvendeznek, hiszen új
értelmező szótárunkban a "király" már 'tök jó' értelemben is
megtalálható.
Epilógus. Itt abbahagyom,
ennyi elég. Egy csavaros agyú barátom különböző források segítségével kiszámította,
hogy 100 év alatt közel hatszorosára gyorsult a magyar beszéd, és van olyan
pártunk, amelyiknek tagjai ezt is "felpörgették".
A nyelvészek természetes
ifjonti türelmetlenségnek tartják, és hadarásnak nevezik a tizenévesek
érthetetlen motyogását.
Figyeljétek meg egyszer:
semmivel sem beszélnek gyorsabban, mint bármelyikünk, de lusták kimondani a
hangzókat. Elsősorban a mássalhangzókat, és ki-kihagynak egyes szótagokat
is. Nem tudom, melyikőtöknek milyen élménye lehet az elsődleges szocializációjából,
de engem valószínűleg megdaráltak volna, ha nem értik otthon, amit
beszélek. Amikor nyafogok, amikor nem fogadok szót azzal, hogy "nem
szeretném". A mi szüleink komolyan vették a kultúrát.
Melyik volt előbb az
élőkultúrában? Az élet- vagy az olvasott kultúra? Nem komoly kérdés,
hiszen együtt alakultak ki, és rothadnak szét mostanában.
A magyar nemzeti kultúra,
amit minden ízében átsző, mit tehet vele? Hullik szét.
Fény van, de hogy az alagút vége-e, még nem látni. Egyre több fiatalt lehet
látni a templomokban, és aki prédikál, igét hirdet, megszólítja őket,
sokkal szebben és pontosabban, illetve érthetőbben beszél hozzájuk, mint
az anyanyelvünk rongálásából remekül megélő műsorvezetők zöme.»
Súlyos szavak, kemény
kritika, de sajnos minden egyes állítása helyén való. Erre nem hördült fel
senki. Pedig mindezt ezen elmélkedésem bevezető soraiban szintetikusan,
tömören megfogalmazott megállapítás tömören kifejezi. Ez is a hozzászólókat
minősíti. Mint ahogy az ezzel kapcsolatos téma megjelölésekre beillesztett
dupla rákontrázások - ami miatt a fórum tulajdonosa meghatározatlan időre
lezárta a rovatot -: «Szép csendben felhívják a figyelmünket a
műveletlenségünkre!!!!!!» A fentiek nagyon szólnak ezen megjegyzés
alkotóinak, hiszen önmaguk bizonyították kilétük mivoltát.
A kolléga fenti
megállapításaihoz az alábbiakban szóltam hozzá:
«"...A bunkóságról,
noha ide tartozik, nem ejtek szót. Akkor sosem érnék a végére...."
Kár, mert fél évszázad tudatos, hivatalos bunkósító művelődés - és egyéb politikája -
társadalmi osztályok kicserélődése, «új "értelmiségiek"»
(?!...sic!) megjelenése...stb, stb.... -, mára érlelte meg (rothadt)
gyümölcsét.
S ezt Te - az alábbi
soraidon kívül - még jobban alá tudnád támasztani, mint én!...
(A bunkóságtól nem mentes a Nyugat sem... Pl. taljánéknál is tengernyi számban
vannak. Tehát - sajnos - világjelenség is...)
Borzasztó harctéri idegesség fog el, amikor hallgatom a rádiót, s hallom a
riporterek, műsorvezetők valamint riportalanyaik vagy beszélgető
partnereik idegesítő, magyartalan, anyanyelvünkre egyáltalán nem
jellemző, énekelő hanghordozású, iszonyatos artikulációs beszédét,
mondanivalójuk tagolatlanságát, amikor nem tudják megkülönböztetni a
személyeket az élettelen dolgoktól, az intézménynevektől, az állatoktól és
kivétel nélkül az «akik» vonatkozó névmással jelölik meg azokat!
Ha a családi környezet
ennyire igénytelen és műveletlen, akkor legalább az iskolában oktató tanárok
pótolják e mulasztást! De ha olyanok, mint néhány egykori tanárjelölt
csoporttársam volt - sokan helyesen írni és beszélni nem tudtak, ennek ellenére
azért szép magyartanár (esetleg vörös) diplomával kerültek ki ezek a
«díszpéldányok»-, akkor a helyzet továbbra is reménytelen marad... (Bármilyen
szakos tanárról van szó, elengedhetetlen a helyes magyar nyelv használata!)
Nem szólva az ikes - és iktelen igék, alanyi- és tárgyas ragozás
meg nem különböztetéséről..., -ba, -be,
-ban -ben helyragok helytelen
használatáról, a helyesírásban a -j és -ly meg nem különböztetéséről! Vagy
ne említsem meg a lehetetlen «divatos» igekötős kifejezéseket a 70-es évek
«ledöbbenek, leájulok» - ezek helytelenítésével az «Édes anyanyelvünk» c.
műsorában Lőrincze professzor úr annak idején nyilvánosan velem egyet
értett - stb. testvéreiként a mai «felvállal», «megél» stb. formákat... (Én vállalok valamit - feladatot, eszmét
-, vagy vállalom
a
felelősséget s nem felvállalok vagy felvállalom (hogy legyen egyben itt
példa az alanyi és tárgyas ragozás különbségére is!), átélek éveket vagy egy
időszakot s azok eseményeit nem megélem, de 50 évet megéltem, megélek a
jég hátán is, vagy a nehézségek ellenére is, de valahogy megélek! -... Vagy, egy másik
rossz példa, amit szinte képtelenség kiirtani - olyan nehéz megtanulni a helyes
igeragozást (pedig hát a kisiskolás kortól sulykolják, a nyelvtankönyvekben
igeragozási táblázatok szemléltetik)?! -: a feltételes mód helytelen
alkalmazása, a -nák többes szám 3. személyű feltételes módú tárgyas ragozású igerag
egyes szám első személyben való alkalmazása, pl.: «én olvasnák, írnák,
tudnák, stb.» «én olvasnék,
írnék, tudnék» stb. helyett!!! Még nem szóltam a
vulgáris, közönséges töltelékszavakról stb... S még sorolhatnánk!... De elég
ennyi is... Sőt, túl sok is!!!
A nyelvi megnyilatkozás mindenkor az ember műveltségének és erkölcsi
magatartásának hiteles jelzője is! «Loquere, ut videam te!» (= Beszélj,
hogy láthassalak), régi mondás, azt fejezi ki, hogy a kommunikációban, a nyelvi
állításban vagy tagadásban, a nyelvi megnyilvánulásokban, de még a hallgatásban
is benne van a teljes ember: a kifejeződésben mintegy másodszor is
megjelenik egész mivolta! Kazinczynk is nagyszerűen megmondta - mely
szinte szállóigévé vált : «Szólj, s ki vagy, elmondom. - Ne tovább! Ismerlek
egészen…»...
Aki nem tiszteli anyanyelvét, nem tiszteli felebarátját sem. Az anyanyelv
megbecsülése egyszerre önmagunk és mások megbecsülése is. Nem lenne szabad
elfelejtenie senkinek, ahogy Buffon mondta: "A stílus maga az ember"!»
Ez a szakmám. Igényes voltam gyerekkoromban is, mert a
szülők, nagyszülők, a rokonság ilyen közegben nőtt fel, még a
szegénységük ellenére is, mert bizony többféle szempontból a kommunista rezsim számára
nem kívánatos címkével megjegyzett népes rokonságunknak nem sok babér termett a
proletárdiktatúrában! S hogy egyik szakmám a nyelvészet, annál inkább
érzékenyen reagálok a nyelvi pongyolaság, trehányság ellen. Idegen
nyelvközegben élvén sajnos magamon is észreveszem a nyelvi rendellenességet. De
előfordul, hogy időnként fel sem tűnik. Örömmel vettem fent
említett nyelvész kollégám figyelmeztetését, s nem sértődtem meg, s nem
kerestem kibúvókat: igen, de, mert… Belső igényesség kérdése, amihez egy
darab ócska garas sem kell!
Nemcsak az anyanyelvünkre, minden nyelvre vonatkozik a nyelvi
helyesség elvárása. Ha valaki nincs tisztában anyanyelvének nyelvi normáival,
hogyan is sajátíthatna el egy idegen nyelvet?!
A nyelvi helyesség kívánatos mértékének és mintájának, a normának a nyelvszokás (az
úzus) a legfontosabb meghatározója. Az általános nyelvszokás természetesen nem
egyenlő, és soha nem is lehet teljesen azonos az egyes beszélők saját ízlésével, nyelvszokásával. A nyelvi
norma sokféle tényezőből, mozzanatból áll össze, alapja azonban kétségkívül
a szokás, a közízlés, pontosabban: a köznyelven beszélők, a nyelvi
szempontból műveltek szokása, nyelvhasználata. A nyelvi norma kérdésében a
nem nyelvjárást beszélő, iskolázott emberek többségének a nyelvszokását
tekinthetjük döntőnek. Egy kissé
egyszerűbben: a nyelvi norma az irodalmi nyelvre, illetőleg ennek
beszélt változatára, a köznyelvre támaszkodik. Az már egy külön probléma, hogy
az irodalmi nyelvben egyre inkább teret hódít egy bizonyos agresszió: a
vulgarizmus!
No, de, minek is kell emiatt
aggódni? Maga Nádasdy nyelvész professzor segít a fent említett cikkében az
aggodalom megszűntetésében: «Az
igazi bunkóság nem műveltségi kérdés. Lehet akárhány diplomája valakinek,
ha megígéri, hogy kiadja nekem a lakását havi hetvenért, és a hátam mögött
kiadja másnak hetvenötért, és nem szól, csak amikor már a kulcsért jelentkezem,
na ez a bunkóság. Ha a kiszolgáló kislány mobilon fecseg és hagyja, hogy
álldogáljak a pult előtt, sőt hallgassam végig, amint valami
ruhavételt megtárgyal a barátnőjével, akár irodalmi nyelven ("kiugrom
a bőrömből, ha megkaphatom"), akár szaftos vulgárgrammatikával
(,"megkérdeztem, föl-e próbálhatom"). Ezeket az illető a maga
felelősségére csinálja, az ő választása, hogy így viselkedik, ezért
ezt "választott bunkóságnak" nevezném. Ha a pultoslány azonnal
leteszi a telefont, udvariasan odafordul hozzám, felveszi a rendelést, majd azt
kérdezi: "Itt fogyassza?", az nem bunkóság (illetve ez a "hozott
bunkóság", de azt nem is szívesen hívom így).
A választott bunkóság a nyelvben
is megnyilvánul, elsősorban a pöffeszkedő nyelvhasználatban:
"idén" helyett ,"a jelenlegi esztendőben",
"szívdobogás" helyett "tachikardiás roham", "finn
külügyminiszter" helyett "a finn diplomácia vezetője"; vagy
a tegezés/magázás lekezelő, olykor hidegen kirekesztő alkalmazásában.
Ezek nyelvtani értelemben lehetnek mind kifogástalan szerkezetek, avagy
lehetnek vulgarizmusokkal megtűzdelve: a dolog nem ezen múlik…»
Nem tudom - részben vagy egészben - komolyan vegyem-e vagy
pamfletnek ezen írást? Többféle olvasata van, s van benne nem kevés igazság is.
Mindenesetre nekem más fogalmaim vannak a nyelvről, a
nyelvi műveltségről, a műveltségről…
Nagy példaképemnek tartom
Szitányi kolléga által is említett Péchy Blanka érdemes művészt, a magyar
beszédkultúra apostolát, a Kazinczy-alapítvány létrehozóját, versenyek
ihletőjét. Eredeti foglalkozása versmondó, előadóművész,
színész, a magyar kultúra mindig tettre kész alázatos szolgája. Mint nagyhatású
előadóművész, elsősorban kortársai, Ady, Radnóti, Juhász Gyula,
Babits, Kosztolányi műveit népszerűsítette. A múlt század és a század
eleji vándorszínészek lobogása élt benne, hiszen a költők egyszerre voltak
barátai és eszmei útitársai. Németül is kitűnően beszélt, 1928-34
között Max Reinhardt világhírű rendező társulatának tagja volt,
amelynek színpadán fel is lépett. A második világháború befejeződése után,
kulturális missziót is vállalt, 1948-51 között sajtóattasé volt az osztrák
fővárosban és igazgatója a Collegium Hungaricumnak.
Férje, Magyar Lajos
újságíró, aki fiával együtt a Szovjetunióba került és ott is haltak meg. Férje
emlékére Magyar Lajos-díjat alapított újságíróknak. 1951-64 között a
Néphadsereg Színháza, illetve a Vígszínház tagja volt. 962-ben alapította a
szép magyar beszédért, a nyelvművelésben végzett munkáért évente odaítélt
Kazinczy-díjat. 1966-tól kezdeményezésére rendezik évente Győrben a
Kazinczy-éremért a középiskolások szép magyar beszéd versenyét. 1974-75-ben
indította el a Magyar Rádió «Gondolat» című műsorában a «Beszélni
nehéz!» rovatát, amely rövidesen önállósult és országos mozgalommá vált.
Halála előtt két évvel, 1986-ban kezdeményezte a körvezetők országos
táborát, amelyek közül az első kettőn (Tata, Szeged), személyesen is
részt vett.
Írt szinte élete utolsó percéig. Könyvet írt mártírhalált halt
férjéről, Jászai Mariról és cikket, röpiratot, kötetet a
beszédművelésről.
Péchy Blanka úgy maradt meg emlékezetemben - s gondolom
mindannyiunkéban -, mint a magyar beszédkultúra nagy apostola, aki valósággal
megmozgatta az országot. A Kazinczy-alapítvány nyomán a diákok, tanárok,
színészek fogtak össze, hogy nyelvünket védelmezzék, hogy a magyar
beszédkultúra fejlődjék.
Szinte ronggyá lapoztam a Magvető Kiadó által 1974-ben
megjelentetett «Beszélni nehéz» kis könyvecskéjét, amely a magyar nyelv
szeretetének meghatóan szép és fontos dokumentuma, amelyben, mint egész
életében szenvedélyesen agitál. Az általános beszédkultúra megteremtését
sürgeti, meggyőző érvekkel bizonyítja ennek múlhatatlan szükségességét.
Egyben utat is javasol
megvalósításához. Egyszerű szavakkal megírt kis tankönyvecske,
amelyben nemcsak a beszéd hivatásos művelőit kívánja megtanítani a
beszéd eszközeinek (hangsúly, hanglejtés, stb.) helyes használatára, hanem
mindenkit, aki bármely nyilvánosság előtt megszólal, beleértve az iskolát
is.
Nem mindegy, hogy milyen nyelvi köntösben jut kifejezésre
gondolatunk. A forma iránti igény azonban nemcsak a művészi alkotásokra
vonatkozik, hanem minden nyelvi megnyilatkozásra, minden beszédműre Ezért
tehát, aki megszólal vagy tollat vesz kezébe
nem mehet el valamelyes formaérzék, stílusigény nélkül. A mondanivalónk
kifejezésében, a beszédművek
megalkotásában, a kidolgozásában a
helyesíráson és a nyelvhelyességen kívül stilisztikai iskolázottságra is
szükség van! A stílus, a nyelvi kifejezés módja, nem puszta tetszésünktől
függ. Sok tényező közrejátszik abban, hogy mondanivalónk kifejezésére
milyen nyelvi elemeket választunk. E tényezők közül a legfontosabbak, a
leginkább meghatározó jellegűek a következők: 1. a nyelv,
amelyen megnyilatkozunk; 2. a tárgy,
amelyről beszélünk, írunk; 3. az egyén, az ember, aki a nyelv
elemeit alkalmazza és 4. a közlés körülményei: a cél, a helyzet, az
alkalom, stb.
Kiemelném maga a nyelv stílust meghatározó képességét ,
mert minden nyelv magában véve is bizonyos korlátokat jelent a kifejezés
műveletében. Minden nyelvnek megvannak a maga mozgástörvényei, amelyek
meghatározzák fejlődését és funkcionálását. Az a beszélő, aki nem
vesz tudomást e törvényekről, maga állja útját annak, hogy nyelvi
megnyilatkozása elérje célját, betöltse feladatát. Ezen kívül minden nyelvnek megvannak a maga
sajátosságai - a mindegyik nyelvre általánosan jellemzők mellett -,
amelyek megadják jellegét, karakterét, e elkülönítik a többitől. Ez az alapja annak, hogy beszélhetünk nyelvünk
magyarságáról. Lényeges különbséget, eltérést mutat a különféle nyelvekben
a magánhangzók és mássalhangzók aránya, valamint a hangok mennyisége. Ez a
nyelvek zeneiségének különböző fokában jut kifejezésre. Anyanyelvünk e szempontból igen szerencsés helyet foglal
el, s csak néhány román nyelv veszi fel vele a versenyt.
A magyar stílus
elválaszthatatlan a magyar nyelv legjellemzőbb vonásaitól. «A kettő -
nyelv és stílus - lényegileg összefügg, sőt azonosnak mondható. A nyelv
konkrét alakba öltöztetése már stílus, és a stílust fátumszerűen (=
végzetszerűen) meghatározza a nyelv szókészlete és alaktana, amelyek kész
formákat adnak a beszélő és író mondanivalójának.» [Zolnai Béla: Nyelv és
stílus 191.]
Anyanyelvünkben a stílus helyességét a magyarosság, a világosság
és a szabatosság biztosítja.
Magyaros a stílusunk, ha kerülünk
minden olyan szót, szólást és mondatszerkezetet, amely idegenszerű, s
amely ellenkezik nyelvünk törvényeivel; viszont szívesen és tudatosan
használjuk azokat a sajátos nyelvi eszközöket (szóképeket, állandó
szókapcsolatokat), amelyek a stílust ízesen magyarrá, s ugyanakkor színessé és
kifejezővé teszik, amelyek csak a anyanyelvünk, a magyar nyelv sajátjai, s
gyakran más nyelvre le sem fordíthatók.
S itt lép közbe az a helyzet a műfordításban, amikor mi
műfordítók a ferdítés eszközével kell, hogy éljünk.
Aki nem veszi
kellőképpen figyelembe nyelvünk sajátságait, annak a stílusa magyartalan.
A magyartalanságok közé elsősorban az idegenszerűségeket soroljuk,
amelyek főként a latin, német nyelv hosszantartó múltbeli, s az
informatika és internet korszakában az angol
jelenlegi hatásának következményei, de ide tartoznak a helytelen belső
fejlődmények is.
A világosság és a
szabatosság szorosan összetartozó stíluskövetelmények, ezért megvalósításuk eszközei,
módjai is nehezen különíthetők el egymástól.
A világosság és a
szabatosság együttvéve adják a helyes
stílus második követelményét: a tárgyszerűséget.
A nyelvi közlésben nem csupán arra törekszünk, hogy megértsenek
bennünket, hanem arra is, hogy a bennünket hallgatók vagy az olvasók érzés- és
képzeletvilágát is mozgásba hozzuk: lelkesedést, örömet, rokonszenvet,
gyűlöletet keltsünk - ez utóbbit sikerült kivívni akaratlanul, mert a
bevezető sorokat, mindig ugyanazok személyes, névre szóló sértésként
magukra vették -; illetve elképzeltessünk, láttassunk, szemléltessünk. Ennek a
célnak az elérése végett élünk a szép, a művészi stílus eszközeivel,
amelyek közül a legfontosabbak: a szemléletesség, élénkség, a jóhangzás, a természetesség, a választékosság és a
változatosság.
A stílus két fő követelménye: a helyesség és a szépség nem
választhatók el élesen egymástól. A stílus szépségének a felsorolt eszközöket
megelőzve a helyesség az
alapja. Lehet-e szép, ami nem helyes? Nyilvánvaló, hogy nem.
Anyanyelvünk, a magyar nyelv igen világosan, félreérthetetlenül
fogalmaz, amikor a káromkodót, a trágárt «mocskos szájúnak» nevezi. Mocskos
szájjal nem lehet nemes lelkűnek lenni. Aki ilyen szájú nem
érzékelheti szavaink, kifejezéseink
hangulatát, érzelemvilágát, nem ismerheti meg azok lelkét. Aki nem törődik
a szavak lelkével, nem veszi, nem veheti figyelembe érzelmi töltésüket. S
ugyanígy nem hatolhat be az emberi lélek rejtelmeibe sem!
Egyenlőségjelet tehetünk a mocskos száj, a nyelvi durvaság és
a lelki durvaság, modortalanság közé, azaz nyelvi kultúra = magatartáskultúra.
Kazinczyt idézném itt
találóan, mely szállóigévé vált: «Szólj, s ki vagy, elmondom. - Ne tovább!
Ismerlek egészen…»
Mit jelenthet az anyanyelv?
Hallatlan kincset, családot, otthont, szülőhazát… Kétségtelen, hogy
az anyanyelv ápolása, az anyanyelvi műveltség szorosan összefügg a
kulturális fejlődéssel, a műveltségi szinttel. A széles
látókörű, igen termékeny kutató és tudós Bárczi Géza megállapításai mély
igazságot sugallnak, mint pl. azt,
hogy «az emberi elme nagyszerű
alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban
vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv a gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez
a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik
legfőbb tényezője, sőt feltétele… Valóban emberinek mondható
társadalmat még kezdetleges fokon sem lehet valamelyes nyelv nélkül elképzelni.
S a "nyelv" mindenki számára elsősorban az anyanyelv. Idegen
nyelvet meg lehet tanulni, sőt esetleg kivételesen igen jól is lehet
tudni, de szinte sohasem úgy, mint az anyanyelvet, melynek minden elemét ezer
meg ezer emlék színezi és tölti meg
tartalommal, mely egész nevelkedésünket, fejlődésünket kíséri, sőt
bizonyos fokig gondolkodásunk formáit is meghatározza…» Ugyancsak ő üzeni
mindannyiunknak: «A mély nyelvismeret, a határozott nyelvi öntudat elemi
kötelesség mindenki számára, de főleg azoknak, akik művészi
becsvággyal járulnak a magyar olvasóközönség elé…»
Folytatnám két másik
idézettel, az első Felsőbüki Nagy Páltól, a másodikat Kodály Zoltántól: «A nyelv fontosabb az
alkotmánynál is. Új alkotmányt szerezhet a nemzet, de új nyelvet nem, mert
akkor már megszűnt magyarnak lenni.» (Felsőbüki Nagy Pál)
«Mielőtt arra törekszünk, hogy az angolt angolosan, a németet németesen
beszéljük: próbáljuk a magyart magyarosan, minden idegen mellékíz nélkül
beszélni. A magyar kiejtést is tanulni kell, még született magyarnak is.»
(Kodály Zoltán)
Szívesen idézem szinte a már
szállóigékké vált megállapításokat; Kisfaludy Sándor például, így vallott: «a
nyelv a lelke a nemzetnek»; Kölcsey imígyen: a «Nemzeti életet nemzeti nyelv
nélkül gondolni sem lehet». Szívbe
markolóan hatnak Kosztolányi szavai (Ábécé a nyelvről és a lélekről),
amikor ezt mondja: «Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek,
gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem
külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb
annál is, hogy magas vagyok-e, vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen
bennem van, a vérem csöppjeimben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként.
Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta
sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és
meghalok.»
Aki nem tiszteli anyanyelvét, nem tiszteli felebarátját sem. Az
anyanyelv megbecsülése egyszerre önmagunk és mások megbecsülése is. Nem lenne
szabad elfelejtenie senkinek, ahogy Buffon mondta: «A stílus maga az ember»!
(Forrás: Gondolatok egy
anyanyelvi konferencia kapcsán/Osservatorio Letterario) Ferrara, 2002 - «Nyelvünk és
Kultúránk» (XXXII évfolyam 122. számában, 2002/4. Szerző: Dr.
Bonaniné Tamás-Tarr Melinda).
A nyelvi ismeretek gyakorlati
alkalmazásának legfontosabb területe a helyesírás. Minden nyelvi közlés vagy
élőszóbeli, vagy írásos. Az írott nyelvi közlés érthetőségét a
helyesírás biztosítja: írásbeli nyelvi közlésünk csak akkor lesz helyes és
érthető, ha ismerjük a helyesírást, az adott nyelven beszélők - esetünkben a magyarul
beszélők - közösségében szokásos szabályait és írásgyakorlatunkban hozzá
alkalmazkodunk.
Akárki, akármennyit is prüszköl s próbál felhozni
nyelvhelyességi hibájára mentségeket egy biztos: «A mély nyelvismeret, a
határozott nyelvi öntudat elemi kötelesség mindenki számára…», «a nyelvi
jelenségekből … következtetni lehet a beszélő közösség
gondolkodásmódjának bizonyos általános és különleges vonásaira…» (Bárczi Géza)
Ne felejtsük el mi hazai és
a világ más táján élő magyarok: «… nemzetünk léte nyelvápolásunk
függvénye. Erre kitűnő példát mutatott többek között Fáy
Ferenc (1921-1981) költőnk, aki élete
nagy részét Kanadában élte le… aki maradandó és kényszerű emigrációban is
olyan fokon műveli anyanyelvünket, mint ő, az a világ másik felén is
csak nemzeti létünket segíti elő, még hozzá tudatosan.» (Gyöngyös Imre)
© Dr. Bonaniné
Tamás-Tarr Melinda
2004. július 27.
Link: Kaláka, ahol szintén megjelent
Kapcsolódó témák:
Magyar nyelvészet; nyelvészet, nyelvtudomány
Nyelvművelés, élőnyelv és egyebek…
«Nyelvi világkép» - magyar nyelv - idegen nyelv
Most akkor ki nem
tud magyarul?
Mi lesz veled
magyar kultúra, magyar nyelv?
Gyárfás Endre: Három
pont kettő
Nádasdy Ádám: Engedjétek hozzám a bunkókat
Nádasdy Ádám: Modern Talking &c.
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda
Tamás-Tarr
©
TESTVÉRMÚZSÁK - MAGYAR
PORTÁL - IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME