OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. február
2. Szerda
© Borbély Károly: *
Újragondolt
képek Bálványos Huba kiállításáról
(Győr, 2002. október 1. Városi Könyvtár
Galéria)
Előszó a
megnyitóhoz
Az
ember ösztönös, természetes igényével a szépség felé fordul tudat alatt és
fölött, szavakon innen és túl a szem és a lélek gyönyörűségére, láthatatlan
szálakon kötődve a nagy játszótér színes és színtelen csodáihoz. Önmagát keresi
bennük.
A
művész a szellem és a szív igényével teremti a szépséget tudat alatt és fölött,
szavakon innen és túl a lélek gyönyörűségére. Érzést formál az anyagba. Önmagát
keresi benne. Zárkózottan és feltárulkozva, szerelemben és harcban az eszelős
konokságával olyan hangokra figyelve, amelyeket még nem hallott a fúl, és olyan
formákra eszmélve, amiket még nem látott a szem. Újra felfedezi a világot, és
egy másikat teremt belőle. Most másképpen. Újra- és újrakezdve és átformálva,
az igazságot vallató, soha nem szűnő kíváncsisággal.
A
művészet: rátalálás. Villanásnyi megvilágosodása annak, mik vagyunk és
megsejtése annak, hová megyünk. A rátalálások, megvilágosodások,
igazságkeresések küzdelmének fényes emlékművei szegélyezik a művész útját.
Soraik példája az életet modellezi.
A
művészet: tanítás. A tanító az életre nevel. A szellem esztétikumával, annak
meghatározó, kisugárzó erejével lelket formál.
A
játék: tanulás: A tanítót játékaiban és játékaival követi tanítványa. A
tanítványt játékaiban és játékaival ismeri meg tanítója.
A
felnőttek többsége „elfelejt játszani” – a tanár és a művész soha. Létének és
így munkájának is feltétele az a
szellemi energiatöbblet, amelyből a hétköznapok fölé emelkedhet
gondolataival, alkotásainak példájával.
Az
alkotás: a szellem játéka. Sajátos válaszadás az élet problémafelvetéseire.
Magatartás, életforma, provokáció.
A
tanítás: a szellem játéka. Sajátos válaszadás az élet próbafelvetéseire.
Magatartás, életforma, provokáció.
Az
alkotó-tanár szemléletének, személyiségének megnyilvánulásaival formál, nevel.
Tevékenysége a szívvel áldott tehetség emberformáló munkája.
Bálványos Huba
Budapesten
született 1938-ban. 1962-ben végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, ahol ezután
kilenc évig tanított ábrázoló geometriát. 1964 óta rendszeresen kiállító
művész. Legtöbb munkája litográfia és különböző technikájú rajz. Van öt
grafikai mappája, de készített nagyméretű faliképet, iskolai emlékfalat, és
bronz portrédomborműveket is. Sok műve van közgyűjteményekben. A 60-as és a
70-es években részt vett a magyar grafika sok külföldi bemutatóján Hanoitól
Rómáig, Addis-Abebától Oslóig, valamint grafikai biennálékon (Párizs, Firenze,
Heidelberg, Fredrikstadt, Szófia). 1968-ban a Firenzei grafikai Biennálén
aranyérmet, itthon 14 különböző kiállítási díjat, több pályázati díjat és
1979-ben Munkácsy-díjat kapott. Egyéni kiállítása külföldön Bresciában,
Hamburgban, Havannában és Szófiában volt, itthon pedig a győri a 109.
kiállítás.
A
Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségében kilenc évig volt a
képgrafikus szakosztály titkára, majd képzőművész alelnök 1986-1990-ig.
1977
óta tanít a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, 1990-től a Vizuális Nevelési
Tanszék vezetője. A vizuális nevelés ill. a művészeti nevelés témakörében
számos publikációja jelent meg (cikkek, tanulmányok, tantervek, tankönyvek), de
publikált esztétikai tanulmányokat, művészeti kritikákat, cikkeket is.
Alapítója és elnöke a Pedagógusképző Főiskolák Vizuális Nevelési Kollégiumának.
Pedagógiai munkássága elismeréseként 1997-ben Szent-Györgyi Albert díjban
részesült.
A
tanítás alkotás, az alkotás tanítás. A kettő együtt és soha el nem
választhatóan. Mint az élet egy megbízható, állandó belső iránytűje által
pályántartott nagyívű repülés. Nem tévedhetünk el, mert saját rendszerünk
késztet, állít pályára és az ő belső hangjaira hallgatva fogalmazzuk meg,
rajzoljuk fel az irányokat.
Egymásból
következő-születő, magától értetődően kapcsolódó struktúrák. Organikusan
felépült egész. Életmodell. A képalkotás művészete és az ember-lélekformáló
alkotómunka végeredményben csak a belső arányok finom átbillenése
következményképp válik ketté néhol. De következetesen és megbízhatóan újra és
újra csak a szívvel áldott tehetség teljes aktivitásával.
2002.
október 1-jén (kedden) 17 órakor
Bálványos
Huba kiállítását láthattuk a Városi Könyvtár Galériájában. Az alkotások október
18-ig, hétköznapokon 14-18 óráig…
Ha
az általunk alkotott jelek – nyomok valamiképpen rögzülhetnek szalagokon,
floppy lemezeken, cd lemezeken, a számítógép winchesterén, akkor bármi
megtörténhet velünk. Mi van akkor, ha a gondolataink, - amiket csak
elgondoltunk akár csak egy átvillanás erejéig, vagy a kimondottak és
megcselekedettek is, a jó és a gonosz indulatainkról már nem is beszélve –
rögzülnek körülöttünk abban a láthatatlan felfogó ernyőfelületben, amiben
mozgunk-járunk-élünk? Olyan, mint egy óriási élettér-floppy. Mi van, ha minden
nyomot hagy? Valóságunk sajátos jelei az időrétegekben, átszőve, egymásba
fonódva, kibogozható összevisszaságában létezésünk különös rendszerének, benne
a véletlennek nevezett - egyszerűsített összefüggésekkel, amelyeket csak az
életünk sajátosan összetett, színes logikája magyarázhat!?…
Létrejön
egy felfoghatatlan méretű, valószínűtlen információrengeteg, amely egész
életünk minden gondolatmozzanatát tartalmazza. Micsoda térhálója az
idegimpulzusoknak! Talán létező dolog ez csakugyan. A művész mindenesetre valami
hasonlót tesz egész életében. merthogy megjeleníti az el nem gondoltat és a ki
nem mondottat. Olyan hangokra figyel, amiket még nem hallott a fül, és olyan
formákra eszmél, amilyeneket még nem látott a szem. De olyan képekből,
hangokból, érintésekből is egyszerre, amelyeket megélt – megéltünk –
megélhetnénk…
Eltévedünk,
elveszünk ám újra és az utolsó alkalomig mindahányszor megkerülünk megint.
Megtaláljuk magunkat valami színben, fényben – egy vonal akadozó – lendülő
létében.
„Az
ember mértéke”
Találó
címe lehetne az egész kiállításnak (életműnek?). Az alkotót ismerve lassan
lemondok a fenti zárójelről. Az életműnek is! De most, itt különösek a
kiállításnak! Nem véletlen, hogy főhelyre került.
Bálványos
Huba grafikáival és nevelő-alkotó munkájával együttesen, de külön is – „az
ember mértékét” kutatja.
Az ember gyarlóságai, angyali és ördögi dolgai fénylenek fel lapjain.
Ezek mellett és általuk kicsendül valami mélységes humánum, az alkotó hite az
ember lassan porosodó értékeiben.
Ha elszáll a lélek, kiüresednek a testek. Átlátszó drótvázaik halvány
árnyékpókhálókat vetnek majd a falakra. Mi lesz az emberrel? Mihez kezd akkor?
Mit ér az életünk a lélek nélkül, ami még a tárgyainkat is áthatja –
megnemesíti?
Az ember körülveszi magát tárgyakkal. Ezek egy része gyorsan hulladékká
válik, másokhoz ragaszkodnak valami miatt. Még a leghitványabbnak látszóhoz is
akár. A rajztoll nyomán megszemlélhetjük ezt a különös metamorfózist, amint az
ócskaság, lim-lom, igénytelen hétköznapiság szeretnivalón – személyesség szelídül
a papíron.
A formákat érzékenyen körülrezgő vonalai lírai finomsággal fogalmaznak.
Érezzük rajtuk az érintések nyomait. Kapcsolatba kerülünk velük, mert bele
tudjuk élni magunkat ebbe a személyességbe. Ezt a személyességet hallottam
Judit szaxofonjátékában is a megnyitó elején. Úgy szólt, ahogyan a beszéd
hangjait ritmizálja a lélegzetvétel természetes üteme és úgy sikított – rezgett
és sóhajtott – mint az ember. Ősi időkből ismerem ezt a hangot, ahogy a gének
emlékeznek.
Újra és ismét meglep az átalakulás, amint a csikkel, hamuval teli tartó,
a repedt kályha, vagy a rozsdás gépalkatrészek halmaza széppé nemesedik. Mert
annyiban szépek ezek, amennyi érzés beléjük sodródik az alkotó kezéből –
szelleméből. Szívvel szépek azok mégis…
Nyomot
hagyunk magunk körül, az életünk sajátos jeleit az időrétegekben. Összedobált,
kusza halmazukban csak a művészet tehet igazságot.
Születés
és halál, teremtés és pusztítás termékeny állandóságát szemlélhetjük itt.
Győzteseket láttunk puskával, szárnyakkal – szárnyak nélkül… Az ember mértéke …
ahogy mondom.
Aztán
fogjuk meg egymás kezét mind, ahányan vagyunk! Az életünk így lesz teljes. A
vonalak az élőbeszéd lélegzetvétel-ritmusira a sóhajból a zihálva léktető,
hörgő és felcsattanó-dübörgő hang vételére íródnak. Emberi hangra. Álomszerűen
suttogók, vagy élesen-fényesen csattanók. Erről beszélt Judit is a zene nyelvén
az előbb.
A
tusrajzok fentebb jellemzett világa, a pókhálószerűen szerveződő, rezdülő,
érzékeny vonalstruktúráinak tónusság sűrűsödő és szétfoszló rendszere
leheletnyi finom skáláját alkotja a szürkéknek, amelyeket döbbent figyelemmel
rögzít néhány pontos egy-két erőteljes fekete folt. A halkan, líraian rezdülő
vonal és a brutálisan bevágódó, lendületes gesztusok szélesre feszítik a
kifejezés eszközeinek skáláját.
A
litográfiákban e finoman rezgő érzékeny hangot a litokréta lapjáról foszlatott,
halvány tónusok adják. Dinamikájuk az anyagkezelés frissességében és
érzékenységében rejlik. A legfinomabb részletek odalehelt rezdülései,
moccanásai a krétának – lendületességükben is pontosak. Ha ráközelítünk a
litokő szemcséjéig, - az anyag, a felület újabb részleteket tár fel a rajz –
ebben a léptékben is választékosan fogalmaz.
A
részletek eme végtelen gazdagsága úgy tud jelen lenni, hogy nem gátolja a
mozgásérzetünket.
Ez
akkor teljesülhet, ha nagyon precíz mértékkel szelektálunk és a vonalakat nem a
formakövetés, hanem az érzés strukturálja.
Ha elszáll a lélek, kiüresednek a testek. Fénytelenek lesznek a szavak is
akkor.
Állatokat látunk. A tömeg vakon rohan előre. A diktátor a galamb hátáról
ordít. A hatalom cinizmusa – mennyire időtálló! Mikor nem lesz végre aktuális?
A vakság sokszínű és sokféle jellemzése néz vissza ránk árnyalt előadásban.
Állatok hada masíroz a keresztfa alatt. Disznó zárja el utunkat a
Megváltó felé. Bezárják a szeretetet. Közben több Megváltó is akad közöttünk.
Egyet mindenképp keresztre feszít majd a tömeg. Disznók.
A művek sora vissza-visszarímeli a kérdést: vajon értékeink és
gyarlóságaink tényleg nem változnak? Csak a személyek és a jelszavak
cserélődnek? Csak ez változik. E tény még élesebben vetül elénk, ha figyelembe
vesszük, hogy a rajzok és nyomatok átlagosan húsz évvel ezelőttre találódnak.
Nincs köztük olyan felvetés, ami ne lenne ma is – kissé idegesítően – aktuális.
Vállalnunk kell, ezek vagyunk! Emberek. Állatokkal keveredve néhol, lélekben
vagy külsőben. Értve természetesen, hogy eme aktualitás a mélyen emberi
probléma a fölvetésekből, azok pedig a mélységes emberismeretből, ami ráadásul
az átható „vesébelátásból” következik. Az ember gyarlóságai, angyali és ördögi
természete, diadala és elesettsége … „az ember mértéke”…
Fametszetek
Aki ilyen – a formákat érzékenyek körülrezgő, líraian pókhálófinomságú –
fonalakkal fejezi ki magát, hogy szólaltatja meg ezt a hangját a fametszetben?
Izgalmas szakmai kérdésre kap választ a kiállításlátogató. A vonal ugyanúgy
„körülrezgi” a formákat. Nem formakövetőn, hanem a kifejezés, érzés által
strukturáltan – fel-felszakadva, kimozduló-ránduló finom moccanásokkal
sejtetve. A vonalat körbe kell vésni, akár a szobrász a megálmodott formákat és
ez az áttétel még egy sajátos ízzel gazdagítja a grafikák képi világát.
Az
anyag befogadja ezt a lírát és úgy sugározza vissza, mintha a fa erezetének,
évszázados évgyűrűmemóriájának bölcsességén szűrődne át a művész mondanivaló.
1977-ben
a Kreszta Ház faliképével Győr egy 25 darabból álló metszet képtábla sorozattal
gazdagodott. Bálványos Huba életművének e fontos darabja mára töredékében
lappang különböző helyeken. Győr polgárai nem láthatják többé a helyén, ahova
készült, mert a tulajdonosváltások forgószele – és ismerjük el: a tudatlanság –
szétszórta. A föllelhető darabokat
pedig a pénzalapú, újkori pöffeszkedés zárja el a közönségtől. Sajnálatos, de
nagyon ismerős magatartás. Mintha a grafikák némely szereplője köszönne vissza
a jelenkor világában. Szerencsére
a dúcokról készültek nyomatok, úgy legalább részleteiben kaphatunk
valamelyes impressziót a középkor víg-mulatós-Villonos, a Kreszta Ház
jellegében, tartalmában és formáiban is harmonikusan illesztett művekből.
Szerelem, magvetés, lakoma. Ördög és angyal. Felismerjük-e magunkat? Sejtjük-e
már, hogy mit veszítettünk?
Ha
elszáll a lélek, kiüresednek a testek. Fénytelen drótvázat, suhanó
árnyékpókhálókat hagy a hangtalan falakon. Mi lesz az emberrel? Mihez kezd
akkor?
A
művészet: rátalálás. Villanásnyi megvilágosodása annak, mik vagyunk és
megsejtése annak, hová megyünk. Zárkózottan és feltárulkozva, szerelemben és
harcban az eszelős konokságával olyan hangokra figyelve, amelyeket még nem
hallott a fül, és olyan formákra eszmélve, amiket még nem látott a szem.
A
művészet az emberiség lelkiismerete. Ám csak azokat szólítja meg, akiknek lelke
van hozzá. Soraink példája az életet modellezi. Mos másképpen. Újra – és
újrakezdve és átformálva, az igazságot vallató, soha nem szűnő akarással.
A
művészet: tanítás: Valami szebb életre nevelés a szellem esztétikumával.
Közgazdasági fogalmakkal, pénzalapú mentalitással megfoghatatlan,
értelmezhetetlen logika. „Az ember mértéke…”
A
tanítás a szellem játéka. Sajátos válaszadás az élet problémafelvetéseire.
Magatartás, életforma, provokáció.
Az
alkotás: a szellem játéka. Sajátos válaszadás az élet problémafelvetéseire.
Magatartás, életforma, provokáció.
Az alkotó-tanár tevékenysége:
a szívvel áldott tehetség emberformáló munkája.
___________________________
Borbély
Károly 1958-ban született Héderváron. Festőművész, a Nyugat-Magyarországi
Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolai Kar Vizuális Nevelés
Tanszékének vezetője, oktatója.
Link
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME
-
ARCHÍVUM-DGL
- ARCHÍVUM-DGL1