OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar nyelvű online
melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
© Szitányi György
Dyslexia
Aki akkor született,
amikor az ideihez hasonló volt a nyári forróság, éppen annyi idős, mint Bródy
Sándor volt, amikor A nap lovagja című regénye megjelent. Móricz Zsigmond azzal
mutatta be Bródyt, hogy prózaírásban még ifjú ember, aki negyvenkét éves, mert
ahhoz előbb tapasztalás, életismeret kell. A nagy magyar meleg, a megalomániás
Nap Quijada úr idén életrajzát adhatta volna első regénye fülszövegéhez, de ez
a búsképű, szorongásos személy hitvány (és talán csak név-) rokona ama
Quijadának, aki képes volt annyit olvasni, hogy Don Quijote néven világhírű
betege legyen az irodalom alatti árunak.
HÉV: mellettem épphogy középkorú
asszonyka úgy veti bele magát valamely júlia-vagy-mi-a-túró füzetbe, mint
koplalónapja után blöki a tányérjába. Izzó szerelemről olvas, észre sem veszi,
hogy beleolvasok a szövegébe. Az asszony mellett, az ablak felől, lapos szatyor
élelmiszer hever a melegtől ájultan, a lenge rongynemű átázik, a nő hátára
tapad, gumival lófarokba rántott fürtjei barnából sötétpejre változnak, tövük
felől molett csepp iramlik a ruha szegélyéhez, ott elterjed, és várja a
következőt. Rövidesen ragyog a szép nyak, szemöldökömből szemzugomba, onnan
szemüvegembe hullik a csípős sós lé, abbahagyom a beleolvasást. Izzó
szerelemről falva olvasó szép nő, a csodától félig nyitott szájjal, boldogabb
körülmények között belecsókolni valóval, fittyet hány Nap Quijada úrnak,
párolja magát a ruha alatt. Látszik rajta: izgul, drukkol nekik, hogy egymásra
találjanak, arcjátéka mint egyes primitívnek mondott kultúrák népeinél
megfigyelhető, valóságos nonverbális közvetítés, az olvasó szubjektumán
keresztül, elragadóan alanyi. Látom rajta, veszélyben a fiatalok egymáséi léte,
pedig még a felénél sem tart.
Megszólítanám, hogy asszonyom, hőgutát
kap, vagy ha nem, az izgalom kárt tehet. És látnám, zavaros, alig ébredő
szempárja a fejemen keresztül mögém néz, nem érti, honnan a hang, hol a földön
kívüli személy, vagy Hüvelyk Matyi, s miközben a szemzavar nem is enyhül,
pupillái alig észrevehetően közelítenek, mígnem sugárkeresztjükben megjelenik a
hév gőzben fényesre fülledt ábrázatom, hátrahőköl, mintha maga a Gólem jelent
volna meg, belégzéssel, inspirációval képződött halk sikoly, valószínűleg
összekapna mindent, amit otthagyni el nem felejt, és menten megszökne egy másik
HÉV-kocsiba, más hévgőzölte fényes pofák közé, hogy előlük is belevethesse
magát a műbe.
Egy élet rámenne, ha szóbaállna velem, és
boldogságáért, nyugalmáért aggódva meg akarnám magyarázni, hogy azok, ott, a
papíron hétszentség, hogy boldogok lesznek egymással, kivéve persze azt a
leleményes befejezést, hogy valamelyiküket vagy valamely (méltó) tárgy
(példának okáért egy magánrepülőgép) állhatatlansága, vagy egy (félő, hogy
éppen hozzám hasonló) cinikus és persze irigy fráter egyszerűsített eljárása
(méltatlan fegyverféle útján) a felhőtlen és gazdag frigy előtt meg nem fosztja
a földi(együtt)lét mámorától.
Az a helyzet, hogy valójában ennyit sem
kellene bizonykodnom az olvasás hiábavalósága felől, mert ezeknek a - kiadójuk
így mondja: - regényeknek nem lehet más végük, mint HAPPY. A kiadók ugyanis
üzletemberek, a piacra termelnek, és a ráálló toll-, valamint írógépforgatóknak
alapelvként lelkükre kötik, hogy se testi rútság, se borzalom tőlük meg nem
vétetik, az fölösleges irodalmiaskodás, a tragikummentes, boldog lét világa, azt
tessék írni, különben le is út, fel is út.
Vagyis amit a csaj olvas, a
legtökéletesebb stupiditásra spekulál: akárhány változatban megy balról jobbra,
vagy jobbról még jobbra a cselekmény, ez a két ember (plusz egy vagy két fő
rezonőr) boldog lesz, illetve pofára esik).
Tertium non datur.
Sírni csak meghatottan szabad és punktum.
Még a krimik is, sci-fik is erre a
kötelező sémára épülnek, mert a piac így akarja. Aki olvas, magyarországon
kevés kivétellel azt várja el egy regénytől, hogy szórakoztassa és kikapcsolja.
Mese, mese, meskete
Meséljenek neked,
hogy szeress olvasni? Az Országos Széchenyi Könyvtár négy olvasáskutatója,
Gereben Ferenc, Lőrincz Judit, Nagy Attila és Vidra-Szabó Ferenc megvizsgálta, mit,
miért (ok és cél), miképpen olvasnak a magyarok ott, ahol a magyarság nem
szórvány. Tehát itthon, Székelyudvarhely környékén és a Csallóközben. Külön
figyelmet szenteltek a pedagógusjelölteknek, így most már van okunk legyinteni,
ha a magyar irodalom hazai jövőjére gondolunk. A székelyföldi magyarok azt
várják egy regénytől, hogy erősítse meg őket, önismeretet és példát adjon.
Valamennyi magyarlakta terület közül itthon olvassák a legkevesebb magyar
klasszikust, és itthon akarnak a legkevésbé a magyar kultúra tradícióihoz
kötődni.
Nyilvánvaló a magyar olvasók különös
kettőslátása, az, hogy az olvasói kettős értékrend maga is kettős. Nemcsak
arról van szó, hogy más a kedvenc olvasmány írója, és más a kedvenc szerző,
hanem arról is, hogy a nem fikciós azaz non fiction irodalom éppen itthon a
legkeresettebb, ahol is a legkeresettebb a legfikciósabb: a lektűr, a krimi, a
sci-fi és a lányregény; miközben a Székelyföldön éppen fordítva van. Ez a kép
még érdekesebb azáltal, hogy az elmúlt hat hónapban e legfikciósabb írások
valamennyi olvasmánynak mintegy felét adják, és eközben - ahogy Nagy Attila
mondta - „a lektűrszerzők késleltetett visszavonulása tapasztalható“. Itthon
Berkesi és Szilvási már csak a kedveltek középmezőnyéhez tartoznak. Erdélyben,
ahol minden második megkérdezett olvasónak Jókai Mór a kedvence, e két
lektűrszerző is az élmezőnyben van.
Ez persze azt is mutatja, hogy az olvasók
ma már nem foglalkoznak - legalábbis csak kis mértékben - azzal, hogy a regény
valójában miről szól. Ahogyan az Untermensch egyre inkább számítógép-kezelővé
válik igen-nem típusú kettes számrendszerű agyával, ugyanúgy nem tudja,
voltaképpen mit is sorol jók vagy rosszak közé olvasás közben. A gép nem
foglalkozik azzal, mit táplál bele a programozó, az se fontos neki, hogy ez
legyen, vagy az. Nem tűri a kétséget.
Ma már kihalóban van az az átlagolvasó,
aki nem olvasott végig kommunista regényt. Két dolgot utált. Aki ismer olvasott
öreget, utánajárhat: a pártosság primitívségét és a regénynek álcázott
propagandát. Nekik még nem volt mindegy. Ma semmi sem gátolja, hogy egyazon
tudatban együvé tartozzék a Jókai-hős és a Berkesi-ávós.
Nem mondhatok erre hálistent, mivel nem
igaz, hogy ez azért van így, mert a mai olvasót nem fogja a propaganda. Ha így
volna, könnyebb szívvel nézhetnénk az általános butulást. A propagandának
azonban sajátja, hogy nem a közvetlen olvasat rétegében hat, hanem a másodlagos
jelentés szférájában. Ott és úgy, ahol és ahogyan az ősi vagy modern kastély
hatalmas parkjában, nyugalmat sugárzó kompozíciójú képen kéz a kézben szívja,
issza stb. a reklám tárgyát képező árut az öregedő férj, a fiatal feleség és az
asszony szeretője. Az áruval járulékos értékként kínál harmóniát és
boldogságot, nyugalmat a reklám. Ez sohasem közvetlenül hat. Mint ahogyan nem
alsógatyát, hanem szexes férfiasságot kínált másfél-két évtizede tökös
plakátjain a fehérneműgyár.
Egészen biztos, hogy minden közleménynek
van másodlagos, mögöttes jelentése, mint ahogy minden emberben megvan a hajlam
a kétpólusú sablon képzésére, amit pszichologikai konzisztenciatörekvésnek
nevezhetünk Hunyady György nyomán. A szándékos és a véletlen félreértés, azaz a
félremagyarázás és a kommunikációban bekövetkezhető zörejszerű zavar más dolog,
bár ide tartozik. Jókait nem bízta meg az Isten, hogy hirdesse a jó győzelmét.
A világ minő voltáról alkotott tudati kép és annak regénybeli jelenléte a magas
irodalomban ugyanúgy kimutatható és elemezhető, mint bármely lektűrben. Az
erkölcsi világkép és a regényfunkciók vagy szerepek egymáshoz való viszonyában
leplezhető le a propaganda. (Ilyen regényelemzésre más dolgozatban lehet mód
visszatérnünk.) Jókait elemezve az derül ki, hogy a Jókai-regényekben a
főszereplők és a velük kapcsolatos dolgok, illetve események sokkal élesebben
elkülönülnek e két pólus felé, mint a hierarchikusan alájuk rendelt
mellékszereplők és mellékdolgok vonatkozásában.
Elfogadva Hegel tézisét, ami szerint az
epika a dolgok totalitása, a Jókai Mór-művekben vannak a mű egészén belül
kevésbé jelentékeny (de figyelmen
kívül nem hagyható) dolgok is. Ezzel kapcsolatban figyelmeztetek arra, hogy
mind a jól, mind a rosszak alapvetően szimmetrikus rendben vannak Jókainál, nem
hierarchikusan, hanem horizontálisan különülnek el, kommunikálnak egymással,
azonban kasztszerű rendjük sokkal kevesebb közlekedést tűr el a jókon vagy a
rosszakon belül. Ebből nyilván az is következik, hogy a jó vagy rossz
értékekhez nem köthetők nála se nemzetek, se társadalmi csoportok, de még
ellenségek sem. (Lásd: Palvicz Ottó A kôszívű ember fiaiban, vagy Ankerschmidt
lovag Az új földesúrban.) Más tehát a jó ember és más a jó - illetve annak
tartott - objektiváció, ami ez esetben eszmét, illetve elvet mint cselekvésben
megtestesültet jelent.
Jellemző ennek teljesen lompos
változataként Berkesi belügyeseinek sajátságos „jó“ volta. A műveit
szépirodalomnak, önmagát szépírónak tartó kreátor annyira nem érti, mi fán
terem az irodalom, annyi igényessége sincs önmaga elveivel szemben, hogy
erkölcsi választásként, állásfoglalásként választhatták volna szereplői az
etikai tisztaságot. Jónak rendelt figurái a) kommunisták, b) félfülűek. A
„félfülű“ az egyébként volt ávós Komlós János kategóriája: „vannak, akik csak
jobbra hallgatnak, és vannak, akik csak balra“. A Berkesi-féle választás elôítéleten alapul, míg Jókai ellenséges
hősei is meggyôzô és belátható erkölcsi okok miatt választják a maguk pártját.
Vagyis jó és rossz nála jellembeli, nem
pedig világszemléleti ügy. A piacra szánt, és a piaci igényeket
kielégítő világképstruktúra feudális és merev rendje imponáló demokratizmust
hordoz.
Jókai - ennek belátásához csak olvasni
kell tőle valamit - végtelenül türelmes volt mindenféle mássággal szemben.
Divatszóval: toleráns, következésképpen demokrata. S noha mindebből az is
következik, hogy mind logikailag, mind praktikusan jól tűrte a királyságot,
mint belátó, a világot az irónia magasságából néző ember, a szellemi
felsőbbrendűség birtokosaként ki is nevetve azt, de mint benne lévő: a maga
nemzeti forradalmát és szabadságharcát a közösségével együtt bukó szuverén
egyén fájdalmával könnyezte meg.
A benne
lét mineműségi lét (v.ö.: Stádium 90/2), ezzel szemben az iróniában
a fölötte lét, azaz kívül lét
egyrészt távolságot tartó, másrészt és elsősorban minőségi lét. Ez utóbbit
belátva tehető föl a kérdés: vajon hogyan maradhatott és egyáltalán hogyan
lehetett par excellence romantikus író az, aki lefelé nézve látja a világot. És
mesemondó volt-e valóban?
A könnyebben érthetés végett visszafelé
válaszolok. Ifjúi lendülettel és nagy tudományos aspektussal akartam
bebizonyítani az ex cathedra irodalomtörténészi nézetekkel szemben, hogy Jókai
(1848 márciusáig: Jókay) Mór egyáltalán nem mesélt (in: A Menny és a Pokol
kiegyezése I. Ferencz József kebelén - Népművelési Intézet, 1978). A
nyilvánvalóan allegorikus ábrázolás lehetett az, ami a neves tudósokat minden
valóságos elemzés nélkül annak megállapítására ösztönözte, hogy mesés elemek
révén a Jókai-regény mese. Ezt megcáfolandó, akaratom ellenére bizonyítottam be
mesefunkciók szerint morfológiailag is vizsgálva a delikvensnek A kőszívű ember
fiai című művét, hogy tökéletes mese. Az olvasó téved, ha úgy véli, ez a
legkomikusabb pillanat. Miután fájó szívvel írásba adtam, hogy ezért s ezért
bizony nagyszerű mese a csaknem realista regény, és e nem örömszerű
produktumért felvettem a honoráriumot, előállt a nagy tekintélyű Sőtér István
professzor, az elismert Jókai-kutató (akinek Topolinóját meghagyta
magántulajdonban a kommunizmus akkor is, amikor Lukács György autóját már
államosította), és közölte az új verdiktet: azok az idők rendkívüli idők
voltak, rendkívüli embereket követeltek, és az emberek valóban rendkívüliek
voltak.
Ez a poén. Sőtér, amikor minden szándékom
ellenére bebizonyosodott, hogy meseíró, kijelentette: Jókai realista.
Az olyan apróságon, hogy a realista
stíluson kívül mi is az a nevezetes realizmus, aminek mibenlétét a hatalom
kikutatni nem hagyta, lévén, hogy nyilvánvalóan az ördögtől való igaznak
tartással egyazon tőtől fakadt volna, nem szőrözött a nagy ember.
A mesével szórakoztatunk valakit: a mese
mint epika olyképpen a dolgok totalitása, hogy elcsodálkoztat (hiszen ezért
mese), ez pedig nem történhet másképpen, mint a cselekmény fordulatosságával.
Az, hogy Hüvelyk Matyi egy csöppség, még nem elég a meséhez. A meséhez az kell,
hogy legyen ember, aki nem veszi észre, honnan jön a hang. Az emberszerű
emberrel szemben azonban mind a mesélő, mind a mesét hallgató előnyben van,
mivel mindketten tudják, hogy azért következett be az, amit a kívülálló mesehős
csodának hisz, mert valóban létezik (a mese világában) a hős. A mese valamely
elképzelt konkrét világban játszódó konkrét történet, és ennek megfelelően - a
maga hétköznapi eredetéből következve - az történik benne, ami abban a világban
megtörténhet. Ami benne megtörténhet, az a benne meglévő dolgok minemű voltától
függ: a mese történése természetes és kézenfekvő, mint ahogyan maga a mese
kétpólusú értékrendű. Ez abból következik, hogy hőse - a hős, aki azért
keveredik kalandba és azért találkozik méltó ellenfelével, a károkozóval, mert
valamit (jellemzően tiltó parancsot vagy tabut) megszeg, azaz zavart okoz a
világ rendjében. Más összefüggésben ezt szokás tragikus vétségnek nevezni.
Ennek, valamint a cselekményességnek következménye, hogy a mese olyan próza,
amiben a dolgok között az események dominálnak. A mesének természete a
drámaiság.
A Berkesi-regény nem mese. Ez nem csupán irodalmon
kívüliségéből származik, és nem is csak a fentiekből következik. Alapvetően
abban különböznek, hogy a mese egyetlen olyan alakot sem tűr, akinek ne volna
dramaturgiailag meghatározott szerepe, aki vagy ami nem funkcionális része a
ható egésznek. Ha bármit elveszünk egy meséből, működésképtelenné
válik. Ha mesélünk egy gyereknek, és megfeledkezünk valamely magunk teremtette
figuráról, a gyerek rákérdez, ő figyel.
Mind a Csallóközben, mind a Székelyföldön
mesélnek a gyerekeknek. Vagy hagyományozott mesét, vagy helyben kitaláltat. A
kultúra folyamatossága kézenfekvő. Mint ahogyan az is, hogy anyja nyelvéből
tanulja anyanyelvét. A felolvasott mese azokon a területeken nem jellemző: nem
az író nyelvét, hanem a maga nemzetségéét kell hogy megtanulja a gyerek.
A magyar nyelvi szigetekre az jellemző,
hogy (szinte) minden megkérdezettnek meséltek a szülei, illetve ő mesél a
gyerekének; főleg fejből és kizárólag magyarul.
Magyarországon ezzel szemben az a
jellemzô, hogy nem mesélnek, a családon belüli kommunikáció alig létezik, és
mesét a gyerek nem hall, hanem a televízióműsorban lát, és még arra a
kommunikációminimumra sem veszi a szülő a fáradtságot, hogy az „az mi az?“ kérdésre válaszoljon, vagy a
cselekvése okát kérdező gyereknek értelmes választ adjon. Inkább ráhagy
mindent, csak ne kelljen vele foglalkoznia. És átadja tizenéves fiának a helyet
a buszon meg a villamoson, mert mentális bűntudata van a kezdetek miatt. Utána
pedig szenved, mert a gyerek inkább a tévét bámulja, minthogy vele
beszélgessen. Ő szoktatta rá.
A felmérések tanulsága az, hogy a család
a gyerek születésétől folyamatos kommunikáció révén megtartja önmagát és
erősíti a nemzeti hovatartozást, míg a kommunikáció csökkenése a belső
kapcsolatok csökkenéséhez vezet. A bekövetkező helyzet lényege, hogy
mindenkinek csak külső kapcsolata lesz. Ennek abszurditása a tömeges
elmagányosodásban mint realitásban testesül meg.
Az értelmes kommunikációtól mentes
pótszer, a Barbie-t játszás, aminek következménye a más említett
ülőhely-átadás, következményeiben pozitív diszkriminációs hatású. Ennek
ellentétpárja a tartós negatív diszkrimináció, aminek hatására megnő a belső
kommunikáció, és előtérbe kerülnek az identifikációs modellek, amelyeknek nagy
részük van abban - mint erre Nagy Attila rámutatott -, hogy a magyar kulturális
tradíció működő- és hatóképes a határokon kívül rekedt magyarságon belül.
A kettőre figyelemmel: mindenféle diszkrimináció kulturálisan káros
következményekkel jár: a negatív
belterjessé kényszerít, a pozitív pedig
a közösségek (és a családok) önrombolásához vezet, lezülleszt, elhülyít. A negatív visszafog és konvenciózussá tesz, a pozitív pedig gyökértelenné. A
negatív nemzeti kollektivizmus (nácizmus),
a pozitív a totális szabadversenyes egoizmus - és potenciálisan ugyancsak
totális letörése, a bolsevizmus - talaja lehet.
A Jókai-féle diszkrimináció praktikus
erkölcsi megkülönböztetés: a becsületesség és az inkorrektség irányába
polarizál; miközben a másik síkon, de ugyanabban a műben centrális értékrendet
találunk, amelynek középpontja az értelem. Az előző értékrend horizontális, a
másik vertikális: az értelem felsőbbrendűsége és annak fokozatai adják a
hierarchiát.
Néhány szó a romantikáról és a romantikusokról
„Mennyire más ember
lett volna belőlem! Ha én akkor ővele elfutok, most én volnék a realista írók
céhmestere...“ - írja Jókai (in: A tengerszemű hölgy, Akadémiai K., 1972.: 193.)
arról, mi lett volna, ha a szabadságharc leverése után Párizsba menekül. Ez az
1890-ben napvilágot látott állítás bizonyára nem nélkülözi a megalapozottságot,
jóllehet egyszersmind a realizmus korabeli értelméről kritikát is mond.
Nyelvileg az akkor (1849-ben) huszonnégyéves ifjú már aligha volt abban a
helyzetben, hogy anyanyelvének szintjén beszélje-írja - bármilyen jól is
beszélte - a franciát. (Sadoveanunak Baltagul című regénye minden romániai
középiskolában kötelező olvasmány. A magyarok, bár együtt nőnek fel a román
nyelvhasználattal, mégis inkább A baltát
olvassák, mert a stílusrétegeket nem érzékelik románul - nem az lévén
anyanyelvük). A céhmester szóban nyilvánvaló az irónia, és ennek csak
másodsorban lehet oka, hogy írói példaképe nem Stendhal vagy Balzac, hanem
„Hugo Viktorban találtam eszményképemet“ (i.m.: 45.), vagyis bôbeszédű
romantikus franciát választott, mint a „közvélemény asztalánál“ mindenki, mert
onnan a szemeket Párizsra illett vetni. Az idézett mondat folytatása rávall
1890-re is: „...mert erotikus láng, szatír véna és luxuriózus (kéjvágyból eredő
- Sz. Gy.) fantázia bennem is volt annyi mint azokban; de nem használtam -
azért, mert a magyar közönségnek írtam. Ma milliók olvasnák a munkáimat, s
átkoznának apák és anyák, akiknek a gyermekeit megrontám lészen. Én meg
nevetnék rajtuk, a potrohomat ütve, amit mint idealista író nem bírtam
megszerezni“ (i.m.: 193.). (A kiemelések tőlem - Sz. Gy.) Romantikus etikai
megfontolása, amit e regényben szó szerint kimondva is föllelni: az igazat
írta, de nem a valódit. Tudta volna, azonban a
közönséggel szemben (és hol még a viktoriánus észvesztés a párizsi kuplerájok
fénykorában?) nem engedte meg magának. Ez a közö(n)sséghez való viszony
erkölcsi viszony, a tartalom terén a választóvíz, ami a stíluskritikánál
mutatja a preromantikától való különbözés lényegét. Az éntudatra riadt ego, a
mások sikereinek fényében önmaga sikertelenségét meglátó kispolgár önsajnálata,
a szentimentalizmus önzô nyavalygásával szemben a felkelô, a romantikus hôs viszonya
azokhoz, akikhez magát tartozónak tudja. Megjegyzem, sajátosan porosz utas
mérgelôdés ez - a potroh emlegetéséből ítélve - Balzac ellen, aki valóban a
világirodalom egyik legjobban megélő alkotója volt. Ugyanezért porosz utas,
amiért Szerb Antal szerint ami a franciának romantikus, az a németnek csak
preromantikus, még nem eléggé borongós és misztikus; és ennek oka az, hogy a
francia praxisból közvetlenül eredő mechanikus materializmussal szemben a
jellemzően ipartalan, illetve kisiparos világ misztikus idealizmusa adta a
világszemléleti alapot. Természetes dolog, hogy a forradalminak ismert francia
nemzetért rajongó író, aki egy rövid köztársasági időszaktól eltekintve egész
hosszú életében az Osztrák-magyar Monarchia polgára volt, meglehetősen egyéni
utat járt be. Mégpedig azért, mert elmulasztotta sajnálni magát: nem volt
szentimentális, noha expressis verbis sűrűn megrendült és könnyezett, ám akkor
siratott. Azonban mégsem volt igazi, tehát kifejezetten stílusjellemző
világfájdalma, ami a romantikus élethelyzet általános érvényű kelléke (a nagy
példa Byron), amivel a fölötte létben természetes ráció a hiábavalóságokon
szüntelen nevetni késztette.
A nemzet hiábavaló heroikus küzdelme
jellegzetes romantikus téma, a belátás azonban, hogy a hiábavaló dolog - hiába
való, franciábbá teszi Hugonál: az idősebb Alexandre Dumas-ra sokkal inkább
hasonlít.
Másik olvasata idézett mondatának: itthon
nem volt piaca a realizmusnak. Nem az írót, hanem az olvasót minősíti. Jókai
pocakmentessége nem az éhezésnek volt köszönhető. Arra a piacra dolgozott,
amelyikből meg kellett élnie. Ez is racionalizmus: esze ágában sem volt
éhenhalni. Elannyira, hogy kevésbé volt romantikus, mint a hatalmas jövedelmét
forradalmak támogatására teljes egészében elköltő regényiparos Dumas pére, aki
halálakor már elismert örökségsóvár fiának azzal adta át a fiókjában megmaradt
három aranyat, hogy ennyivel érkezett Párizsba, ennyivel távozik; ami a két
összeg között volt, az az élet.
A romantikusság korstílus: életstílust is
jelent. Ami az úgynevezett romantikus lelkeknek, vagyis a gyógyírt kereső
kispolgároknak, mint fizetőképes keresletnek való áru, az tipikusan
preromantikus. Ide tartozik a szentimentális giccstől a rémregényig minden. Ha
az olvasó utánanéz, megtalálhatja Katona József előadhatatlan kísértetdrámáit
ugyanúgy, ahogyan felfedezheti ezeket az elemeket még Madách Az ember
tragédiája című művében is; a gótika lovagregényeiben éppúgy, mint a gótikus
katedrálisok vízköpőiben. A preromantika a gótikából ered, és a preromantikát mímelő,
Szerb Antal által udvariasan újromantikusnak mondott regények (valamint egyes
leszármazottaik) a gótika szörnyeit és természetfeletti lényeit, nemkülönben
világképét és ismereteit konzerválják a változatlan értékrendű, azaz lényegében
változatlan pótszerpiacnak, aminek más aspektusairól szólni itt nem témánk.
Eretnek gondolatok
1992 nyarának heve
és aszálya olyan súlyos volt, hogy még a gaz is kipusztult, pedig az mindent ki
szokott bírni. Ekkor már évek óta küzdöttem azzal a mélyből fel-felbukkanó
gondolattal, hogy nem stimmel valami a mi szépről és kellemesről való
fogalmainkkal. Átkozottul mesterségesnek és erőltetettnek hatnak, különösen a
kertben, ahol úgynevezett kultúrnövényeink olykor a legodaadóbb ápolás ellenére
is elpusztulnak, a gyom pedig egész egyszerűen kiirthatatlan. Vajon nem gyom-e
az életrevalóbb növény? Miért éppen a gyom lett gyom? Miért küzdünk teljes
erővel az életképtelenek velük szembeni, sőt ellenükre való fenntartásával, ha
a természet nem a mi pártunkon van? Egyetlen egyszer, nyár végén esett néhány
csöpp eső, és minden zöld lett, majd napokon belül csupa virág. Egy újabb
hőhullám ellenére az újra zöldült gyom virágzott, és sietősen termőre fordult,
miközben az agyonkényeztetett gyep helyén porsivatag keletkezett, a konyhakerti
növények körül pedig a paradicsom volt egyetlen túlélője a szörnyű időjárásnak.
Nem egy kötelező olvasmányunk - akár
egyetemen, akár másutt - gyanút ébresztett bennem egykor. Jókai is roppant
gyanús ezzel a Dumas-hasonlósággal, ha jól belegondolunk. Igaz, mellette szól,
hogy csökken a népszerűsége, és itthon már csak minden hatodik megkérdezett
említi kedvencei között. Bár a meséje annyira formázza a „tiszta forrást“,
annyira rága jellegű,
nyelvhasználatának mívessége pedig annyira rágini,
hogy érdemben kikezdhetetlen mint művészet, csakhogy Az új földesúr 1951 nyarán
Donászy Ferenc regényeivel együtt elkoboztattatott és bezúzattatott
(nemkülönben elrejtetett) mint reakcionárius és opportúnus métely, politikailag
ártani képes propagandaanyag. Ez zavarbahozza az embert.
Ült mellettem, Gödöllő felé menet az a
nő, és eggyéolvadt olvasmányával, a gaz pedig boldogan virít a kertben. Már
csak azért sem szólok: hátha neki van igaza, ha azt olvassa, amihez kedve van.
Nincs olyan parancs, hogy az életképtelen dolgoknak muszáj fennmaradni.
Ki tudja, hátha ez a fajta kiválasztódás
érvényes az általam művészetnek hitt dolgokra is, hiszen ama gótikus vízköpők,
amiknek más valóságos gyakorlati hasznuk is volt egykor, nekem csak
díszítőelemek, amik vagy tetszenek, vagy nem. Én nem a rossz szellemeket akarom
távol tartani, hanem a kellemetlen evilágiakat, ahhoz pedig hiába az
ördögpofájú eresz. A nő Gödöllőre jött, ahonnan Szásáék (bye, bye) távozása óta
egyre több a hír a civilizálódásról, a város egyre elevenebb részese a kultúrának is, és teljes odaadással
olvasta a bóvlit. Vajon nem tévedt-e maga Lagzi Lajcsi is, amikor e névvel
takarva a valódit, talán éppen a XX. század végének zenei M. S. mestereként
ezen a néven marad fenn örök emléke? Donald kacsa is halhatatlan, és sokkalta
jobban tartja magát, mint teszem azt Gulácsy Lajos.
Ilyen lelkiállapotban találkoztam Bodor
Bélával, aki egyszer csak azt mondja, hogy szerinte az ókori irodalomból a
lektűr maradt fenn, és mi azt követjük. Pár nappal később hallgatom Kovách A.
Vadim kárpátukrajnai félmagyar festőművész és művészettörténész előadását
arról, hogy a realistának mondott festmények hazudnak, mert csak a látszatot
mutatják, de azt is csak egy nézőpontból, ami egyetlen centivel odább forgatva
már nem igaz ekként sem; míg szinte erre rímelve szól S. Nagy Katalin
önarcképekről szóló cikkének (Café Babel, 1990/2.) a szerzője által rövidített
változata, és benne fölemlegetve egy „névtelen 15. századi gótikus francia
miniatúra, amelyen egy amatőr művészt - ráadásul nőt! - mutatnak
önarckép-festés közben. A festőnő kezében kis tükör, abban is arca tükröződik s
előtte a vásznon is saját arca“. Azt hiszem, inkább a néző amatőr: ha az a
festő tükörből festi önarcképét, amit a néző a tükörben is láthat, - bizony nem
láthatja ugyanazt a néző, ha a festő is abba néz. Ehhez előbb át kell hajolni a
piktor válla fölött. Pedig itt a látszat festése felé törekvésről szól a
szerző, a realizmusról meg a tükröződésről, ami egy most készülő nagydoktori
disszertációban már nem pragmatizmus, mivel a tükrözéselmélet több mint egy
évtizede megbukott. A rím tehát kancsal. Ámbátor a másik nézőpontból is így
lehet ez.
Egy elmevírusról esik szó befejezésül
A dyslexia
szövegekhez való kórós viszonyulás. betegség. A gyerek nem tud megtanulni se
írni, se olvasni. Manifesztálódhat felnőtt korban is, kiváltó oka éppen úgy
rengeteg, mint lappangó létezéséé. Jelenleg úgy tudjuk, tartós idegi
túlterhelés is okozhatja, átmenetileg fáradtság is kiválthat hasonló tüneteket,
de lehet örökölni is a rá való hajlamot, sőt nagyszerűen ki lehet váltani
balkezesség elfojtásával is. Sok-sok satöbbi.
Nehéz tenni ellene, amíg nem ismerjük
eléggé.
Az irodalom jövőjére nézve belőle jó nem
származhat. A mai iskolásoknak egyharmada szenved ebben a betegségben, így szól
a felmérés. A trend azt mutatja, hogy a dyslexiások aránya egyre nagyobb. A
logika azt mondja, hogy a dyslexiások arányának rohamos növekedése előbb-utóbb
oda vezet, hogy a gyerekeknek több mint fele nem lesz képes írni, olvasni.
Ezzel nem lehetne semmi bajunk, hiszen ettől még mindig lehet több olvasó a
piacon, mint amennyi most van. Az üzletember hivatásos cinikus.
A szociológus erre azt mondja: a trend
ilyen, figyelembe véve a változás alakulásának mennyiségi összetevőit, X év
múlva a többség dyslexiás lesz, tehát a normális ember X éven belül képtelen
lesz fölfogni a szöveges közleményt.
Megjegyzem, ez az X nem is olyan sok.
Egyetlen tanügyi reform elegendő volt
ahhoz, hogy egy angolul jól beszélő, anyanyelvén író-olvasó felnőtt bevándorló számára
az angol helyesírás megtanulásának könnyítéséhez használt módszert itthon
magyar anyanyelven való írás-olvasás oktatására bevezessenek. A legmodernebb
amerikai módszert. Az a barom, aki ezzel a trükkel egyetlen tanév alatt
funkcionális analfabéták ezreit állította elő, csupán azt a körülményt hagyta
figyelmen kívül, amit a szókép eredeti alkalmazásának céljából itt leírtam:
anyanyelvükön író-olvasó, az új nyelven jól beszélő felnőtteknek, akik - ezt
nem írtam - más helyesírási szisztémán nőttek fel.
Kezének szerkezete, agyának fejlettsége
átlagosan hat éves korában teszi alkalmassokká a gyerekeket korrekt írásra és
olvasásra. Vannak országok, ahol öt éves korban kezdik az iskolát, de hat
évesen helyesebb, mert nem akkora teher a tanulás. A tisztelt olvasó, ha nem
mai gyerek, vagy még, vagy már megint emlékszik rá, hogy egykor az írás és az
olvasás megtanulására két évet fordítottunk, de a harmadik évben is rengeteget
gyakoroltuk e két tárgyat. Igaz, máig felismerjük a betűket egy szálig. Most,
ha szóképpel, ha anélkül, a gyereknek nincs ideje megtanulni, mert a pedagógia
tudománya, mely elfojtani látszik a hajdani írás- és olvasásórákat, valamiért
úgy áll, hogy már az első általánosban összekötteti a betűket. Eközben se
szülő, se gyerek nem tudja megfogni a tollat sem. A szülőkről és gyerekeikhez
való viszonyukról volt szó a meséléssel kapcsolatban, ezzel ne foglalkozzunk
többet. Ott van azonban az első osztályban a tanítónéni, aki nem mondja meg
(mert már ő sem tanulta), hogyan kell megfogni egy tollat, hogy ne legyen
fárasztó az írás.
Dyslexia a nyavalya: az írás fizikailag
kimeríti az egyébként is nyúló-máló, barbizmussal tönkretett gyereket. Érdemes
megfigyelni, hogyan és milyen erővel fogják a golyóstollat, amit - amíg a
piacról el nem tűnt az a (töltő)toll, aminek hegye volt - mi még nem
használhattunk iskolai feladathoz, mert az a toll, amit nem kell elemelni a
papírról, ellustítva az író embert, olvashatatlanná teszi a kézírást.
Ez persze nem magyarázza meg, miért nem tud
olvasni. Alighanem azért, mert a szövegekhez való komplex viszonnyal van a baj.
Hogyan hallgat mesét az, akinek nem meséltek? Nem hallgat. Nem fogja fel a
puszta szöveget, mert a fejből mondott mese helyett leültették a televízió elé,
kommunikáljon azzal, csak hagyja békén a szülőt, aki tök fáradt és tök
türelmetlen. A tévé - szinte mindegy mit és hogyan beszélnek benne - nem
válaszol, elsorvasztja a szöveges kommunikációra való készséget. A kisgyermek
nem érti, mit beszélnek, ezért rákap arra, hogy a képet nézegesse, ami mozog
is, zajong is (mint későn a már bizonyítottan egészségrontó diszkó.) A tévét
mozgó képregényként nézi, és úgy formálja a beszélt szót is, mint írását.
Hajdan az olvasást úgy tanították, hogy
betűket össze kellett olvasni, hangosan, szótagolva és érthetően. És hogyan
szótagol az, aki a szóelválasztást a komputerrel szedett szövegtől tanulja?
Vajon mit olvas össze, aki rábámul a szóképre? Egy anya felhívta az egyik
legjobb és legérdekesebb rádióműsort, a Vendég a háznált 1992 szeptember 3-án,
és elújságolta, hogy dyslexiás(?) fia megtanult olvasni, úgy, hogy csellel
rávették, olvasson fel szüleinek. Az egyik alkalommal humoros írást olvasván
észrevette: szülei derülnek. A felolvasás végén megkérte őket, mondják el, min
nevettek. Hiába tanult meg olvasni, nem értette a szöveget. Az anyanyelvvel
együtt kell felnőni.
Nem vírus terjeszti ezt a járványszerű
dyslexiát, ami egyébként valóban létező betegség. A Szerelmeink című
tévéfilmből a legvilágosabb magyar köznyelvi kifejezések révén derült ki, hogy
a serdületlen gyerekek kivétel nélkül tisztában vannak a szex praxisával, pedig
ezideáig nem gyakorolták soha. Ha ezt tréning nélkül meg tudták tanulni, meg lehet őket tanítani írni-olvasni
is.
Nem a gyerekek egyharmada, hanem az
oktatás módszere beteg.
Amiképpen nem család az a család,
amelyikben a gyerek sorsa Stendhalnak a modernséget jellemző soraival „szörnyű
elmagányosodás az embersivatag közepette“.
Csak hát Stendhal modern világa rossz.
Jókaié pedig szimmetrikus, egyensúlyban levő. Nagyon ide kívánkozik a másik
magyar monstrum: Krúdy Gyula, akinek impresszionista és szimbolista világa jó
világ. A mai negyvenesekkel kihalnak olvasói, alig valószínű, hogy unokáink
valaha is elismernék: hiszen irgalmatlanul hosszú, többszörös mellé- és
alárendelésekben (N. B.: szimmetrikus szerkezetben), tekergő mondatainak
legtöbbjét csak a logika, nem pedig a nyelvtani szerkezet tartja egyben. Aligha
talál annyi olvasóra, hogy érdemes legyen műveit a jövő században ismét
kiadni.Pedig ő nagy propagandista: a jóról közölt értesülések mennyiségével
hiteti el olvasójával a világ jóságát. Az ördög alszik című elbeszélését
elemeztem - mások között - közleménymennyiségekre mint benyomásokra (impakt)
bontva. A reklámról írtam (Mit csinál a hetvenes évek magyar reklámja? in:
Valóság, 77/7 és Vélemények/viták a vizuális kultúráról, Kossuth, 1982.), hogy
hatékonysága nem terjedelmétől, hanem előfordulásának mennyiségétől, a
benyomások számától függ. Ez állítás hátterében valós kísérleti eredmény van,
és a cikket követő gyakorlatváltoztatás is. A Krúdy-elbeszélés elemzése azt
igazolta, hogy egy mű világképét a mű tartalma mint a forma egymáshoz való
részeinek viszonya, az értékszerkezet minemű volta mellett nem csupán az eo
ipso mennyiségi jellegű struktúrájában, hanem a közleményegységek által
hordozott mineműségi jellegű ítéletek mennyiségével is hat.
Aki veszi a fáradságot, és
utánaszámol, megtudhatja, miért rémlik
Berkesi Kara ezredese jó embernek.
Sajátosan manipulál a mese is.
Visszatérve példánkhoz, és ahhoz, hogy a mesélő és a mese hallgatója a mesén
belüli parasztemberhez képest információtöbblettel
bír, mivel tudja, hogy a hang Hüvelyk Matyié, úgy viszonyul az őt
magát és hétköznapi gyakorlatát megtestesítő naiv realista mesealakhoz, mint
komikus hőshöz a befogadó. (v.ö.: Stádium, 90/2.)
Az asszonyka, alig tátott szájjal,
átázott ruhában, maga mellett lapos szatyorral, amiben valamivel több is
lehetne, ha nem költene olvasnivalóra, a szerelmes szereplőkkel azonosul, arca
kipirult, gyorsabban lélegzik, diszkréten elfordítom a fejem, ő most éppen övé
lesz, ha apró, önkéntelen mozdulatait helyesen értelmezem. Árnyékát kajánul
elém vetíti Quijada úr.
Este non-fiction-t olvasok, egy Kozák
Gyula által szerkesztett, arányos, okos munkát. A címe: SZEMLE Válogatás a
brüsszeli Nagy Imre Intézet folyóiratából (Századvég Kiadó, 1956-os Intézet,
1992.). Gosztonyi Péter Hadikövetek című írásánál tartok. 1963-ban jelent meg.
Nemrégiben adott interjút a Magyar Rádiónak Gosztonyi arról, hogy a kutatók
előtt megnyílt szovjet levéltárak anyagaiban döbbenetes adatokra bukkant:
Steinmetz aknára futott, Osztyapenkót (helyesen: Osztapenko) pedig a szovjet
katonák lőtték le, mert később jött vissza, mint várták. Ennyi. Amikor ledőltek
a szobrok, már lehetett tudni ezt. Soha félelmetesebb emlékműve nem marad a
vörös barbárságnak, mint a szerencsétlen Osztapenkóé lehetett volna, akiről a
tüzet vezénylő állítólag azt feltételezte, azért késik, mert hadititkokat árult
el a németeknek. Az adat híre vagy nem jutott el a szerkesztőhöz, vagy későn
juthatott hozzá. Mindegy. A dokumentumkötetben csak az áll, hogy a németek
lőtték le őket. Mert 1965-ben Gosztonyi Péter még úgy tudta, ahogy tanították. „Non fiction.“
Ma pedig tudja, hogy az övéik tették,
szándékosan.
Most még áll a talpazat, rajta egy
csillag és egy név. Ha nem szégyellnénk, dyslexiánk emléke lehetne az. A
tudáshiányé, az alulinformáltságé, Hüvelyk Matyi parasztjáé.
(1990)
OSSERVATORIO LETTERARIO
***Ferrara e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL
-
ARCHÍVUM-DGL1