OSSERVATORIO LETTERARIO 

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese   

__________________________________________

 

© Szitányi György

Dyslexia

 

 

Aki akkor született, amikor az ideihez hasonló volt a nyári forróság, éppen annyi idős, mint Bródy Sándor volt, amikor A nap lovagja című regénye megjelent. Móricz Zsigmond azzal mutatta be Bródyt, hogy prózaírásban még ifjú ember, aki negyvenkét éves, mert ahhoz előbb tapasztalás, életismeret kell. A nagy magyar meleg, a megalomániás Nap Quijada úr idén életrajzát adhatta volna első regénye fülszövegéhez, de ez a búsképű, szorongásos személy hitvány (és talán csak név-) rokona ama Quijadának, aki képes volt annyit olvasni, hogy Don Quijote néven világhírű betege legyen az irodalom alatti árunak.

  HÉV: mellettem épphogy középkorú asszonyka úgy veti bele magát valamely júlia-vagy-mi-a-túró füzetbe, mint koplalónapja után blöki a tányérjába. Izzó szerelemről olvas, észre sem veszi, hogy beleolvasok a szövegébe. Az asszony mellett, az ablak felől, lapos szatyor élelmiszer hever a melegtől ájultan, a lenge rongynemű átázik, a nő hátára tapad, gumival lófarokba rántott fürtjei barnából sötétpejre változnak, tövük felől molett csepp iramlik a ruha szegélyéhez, ott elterjed, és várja a következőt. Rövidesen ragyog a szép nyak, szemöldökömből szemzugomba, onnan szemüvegembe hullik a csípős sós lé, abbahagyom a beleolvasást. Izzó szerelemről falva olvasó szép nő, a csodától félig nyitott szájjal, boldogabb körülmények között belecsókolni valóval, fittyet hány Nap Quijada úrnak, párolja magát a ruha alatt. Látszik rajta: izgul, drukkol nekik, hogy egymásra találjanak, arcjátéka mint egyes primitívnek mondott kultúrák népeinél megfigyelhető, valóságos nonverbális közvetítés, az olvasó szubjektumán keresztül, elragadóan alanyi. Látom rajta, veszélyben a fiatalok egymáséi léte, pedig még a felénél sem tart.

  Megszólítanám, hogy asszonyom, hőgutát kap, vagy ha nem, az izgalom kárt tehet. És látnám, zavaros, alig ébredő szempárja a fejemen keresztül mögém néz, nem érti, honnan a hang, hol a földön kívüli személy, vagy Hüvelyk Matyi, s miközben a szemzavar nem is enyhül, pupillái alig észrevehetően közelítenek, mígnem sugárkeresztjükben megjelenik a hév gőzben fényesre fülledt ábrázatom, hátrahőköl, mintha maga a Gólem jelent volna meg, belégzéssel, inspirációval képződött halk sikoly, valószínűleg összekapna mindent, amit otthagyni el nem felejt, és menten megszökne egy másik HÉV-kocsiba, más hévgőzölte fényes pofák közé, hogy előlük is belevethesse magát a műbe.

  Egy élet rámenne, ha szóbaállna velem, és boldogságáért, nyugalmáért aggódva meg akarnám magyarázni, hogy azok, ott, a papíron hétszentség, hogy boldogok lesznek egymással, kivéve persze azt a leleményes befejezést, hogy valamelyiküket vagy valamely (méltó) tárgy (példának okáért egy magánrepülőgép) állhatatlansága, vagy egy (félő, hogy éppen hozzám hasonló) cinikus és persze irigy fráter egyszerűsített eljárása (méltatlan fegyverféle útján) a felhőtlen és gazdag frigy előtt meg nem fosztja a földi(együtt)lét mámorától.

  Az a helyzet, hogy valójában ennyit sem kellene bizonykodnom az olvasás hiábavalósága felől, mert ezeknek a - kiadójuk így mondja: - regényeknek nem lehet más végük, mint HAPPY. A kiadók ugyanis üzletemberek, a piacra termelnek, és a ráálló toll-, valamint írógépforgatóknak alapelvként lelkükre kötik, hogy se testi rútság, se borzalom tőlük meg nem vétetik, az fölösleges irodalmiaskodás, a tragikummentes, boldog lét világa, azt tessék írni, különben le is út, fel is út.

  Vagyis amit a csaj olvas, a legtökéletesebb stupiditásra spekulál: akárhány változatban megy balról jobbra, vagy jobbról még jobbra a cselekmény, ez a két ember (plusz egy vagy két fő rezonőr) boldog lesz, illetve pofára esik).

  Tertium non datur.

  Sírni csak meghatottan szabad és punktum.

  Még a krimik is, sci-fik is erre a kötelező sémára épülnek, mert a piac így akarja. Aki olvas, magyarországon kevés kivétellel azt várja el egy regénytől, hogy szórakoztassa és kikapcsolja.

 

Mese, mese, meskete

Meséljenek neked, hogy szeress olvasni? Az Országos Széchenyi Könyvtár négy olvasáskutatója, Gereben Ferenc, Lőrincz Judit, Nagy Attila és Vidra-Szabó Ferenc megvizsgálta, mit, miért (ok és cél), miképpen olvasnak a magyarok ott, ahol a magyarság nem szórvány. Tehát itthon, Székelyudvarhely környékén és a Csallóközben. Külön figyelmet szenteltek a pedagógusjelölteknek, így most már van okunk legyinteni, ha a magyar irodalom hazai jövőjére gondolunk. A székelyföldi magyarok azt várják egy regénytől, hogy erősítse meg őket, önismeretet és példát adjon. Valamennyi magyarlakta terület közül itthon olvassák a legkevesebb magyar klasszikust, és itthon akarnak a legkevésbé a magyar kultúra tradícióihoz kötődni.

  Nyilvánvaló a magyar olvasók különös kettőslátása, az, hogy az olvasói kettős értékrend maga is kettős. Nemcsak arról van szó, hogy más a kedvenc olvasmány írója, és más a kedvenc szerző, hanem arról is, hogy a nem fikciós azaz non fiction irodalom éppen itthon a legkeresettebb, ahol is a legkeresettebb a legfikciósabb: a lektűr, a krimi, a sci-fi és a lányregény; miközben a Székelyföldön éppen fordítva van. Ez a kép még érdekesebb azáltal, hogy az elmúlt hat hónapban e legfikciósabb írások valamennyi olvasmánynak mintegy felét adják, és eközben - ahogy Nagy Attila mondta - „a lektűrszerzők késleltetett visszavonulása tapasztalható“. Itthon Berkesi és Szilvási már csak a kedveltek középmezőnyéhez tartoznak. Erdélyben, ahol minden második megkérdezett olvasónak Jókai Mór a kedvence, e két lektűrszerző is az élmezőnyben van.

  Ez persze azt is mutatja, hogy az olvasók ma már nem foglalkoznak - legalábbis csak kis mértékben - azzal, hogy a regény valójában miről szól. Ahogyan az Untermensch egyre inkább számítógép-kezelővé válik igen-nem típusú kettes számrendszerű agyával, ugyanúgy nem tudja, voltaképpen mit is sorol jók vagy rosszak közé olvasás közben. A gép nem foglalkozik azzal, mit táplál bele a programozó, az se fontos neki, hogy ez legyen, vagy az. Nem tűri a kétséget.

  Ma már kihalóban van az az átlagolvasó, aki nem olvasott végig kommunista regényt. Két dolgot utált. Aki ismer olvasott öreget, utánajárhat: a pártosság primitívségét és a regénynek álcázott propagandát. Nekik még nem volt mindegy. Ma semmi sem gátolja, hogy egyazon tudatban együvé tartozzék a Jókai-hős és a Berkesi-ávós.

  Nem mondhatok erre hálistent, mivel nem igaz, hogy ez azért van így, mert a mai olvasót nem fogja a propaganda. Ha így volna, könnyebb szívvel nézhetnénk az általános butulást. A propagandának azonban sajátja, hogy nem a közvetlen olvasat rétegében hat, hanem a másodlagos jelentés szférájában. Ott és úgy, ahol és ahogyan az ősi vagy modern kastély hatalmas parkjában, nyugalmat sugárzó kompozíciójú képen kéz a kézben szívja, issza stb. a reklám tárgyát képező árut az öregedő férj, a fiatal feleség és az asszony szeretője. Az áruval járulékos értékként kínál harmóniát és boldogságot, nyugalmat a reklám. Ez sohasem közvetlenül hat. Mint ahogyan nem alsógatyát, hanem szexes férfiasságot kínált másfél-két évtizede tökös plakátjain a fehérneműgyár.

  Egészen biztos, hogy minden közleménynek van másodlagos, mögöttes jelentése, mint ahogy minden emberben megvan a hajlam a kétpólusú sablon képzésére, amit pszichologikai konzisztenciatörekvésnek nevezhetünk Hunyady György nyomán. A szándékos és a véletlen félreértés, azaz a félremagyarázás és a kommunikációban bekövetkezhető zörejszerű zavar más dolog, bár ide tartozik. Jókait nem bízta meg az Isten, hogy hirdesse a jó győzelmét. A világ minő voltáról alkotott tudati kép és annak regénybeli jelenléte a magas irodalomban ugyanúgy kimutatható és elemezhető, mint bármely lektűrben. Az erkölcsi világkép és a regényfunkciók vagy szerepek egymáshoz való viszonyában leplezhető le a propaganda. (Ilyen regényelemzésre más dolgozatban lehet mód visszatérnünk.) Jókait elemezve az derül ki, hogy a Jókai-regényekben a főszereplők és a velük kapcsolatos dolgok, illetve események sokkal élesebben elkülönülnek e két pólus felé, mint a hierarchikusan alájuk rendelt mellékszereplők és mellékdolgok vonatkozásában.

  Elfogadva Hegel tézisét, ami szerint az epika a dolgok totalitása, a Jókai Mór-művekben vannak a mű egészén belül kevésbé jelentékeny  (de figyelmen kívül nem hagyható) dolgok is. Ezzel kapcsolatban figyelmeztetek arra, hogy mind a jól, mind a rosszak alapvetően szimmetrikus rendben vannak Jókainál, nem hierarchikusan, hanem horizontálisan különülnek el, kommunikálnak egymással, azonban kasztszerű rendjük sokkal kevesebb közlekedést tűr el a jókon vagy a rosszakon belül. Ebből nyilván az is következik, hogy a jó vagy rossz értékekhez nem köthetők nála se nemzetek, se társadalmi csoportok, de még ellenségek sem. (Lásd: Palvicz Ottó A kôszívű ember fiaiban, vagy Ankerschmidt lovag Az új földesúrban.) Más tehát a jó ember és más a jó - illetve annak tartott - objektiváció, ami ez esetben eszmét, illetve elvet mint cselekvésben megtestesültet jelent.

  Jellemző ennek teljesen lompos változataként Berkesi belügyeseinek sajátságos „jó“ volta. A műveit szépirodalomnak, önmagát szépírónak tartó kreátor annyira nem érti, mi fán terem az irodalom, annyi igényessége sincs önmaga elveivel szemben, hogy erkölcsi választásként, állásfoglalásként választhatták volna szereplői az etikai tisztaságot. Jónak rendelt figurái a) kommunisták, b) félfülűek. A „félfülű“ az egyébként volt ávós Komlós János kategóriája: „vannak, akik csak jobbra hallgatnak, és vannak, akik csak balra“. A Berkesi-féle választás elôítéleten alapul, míg Jókai ellenséges hősei is meggyôzô és belátható erkölcsi okok miatt választják a maguk pártját. Vagyis jó és rossz nála jellembeli, nem pedig világszemléleti ügy. A piacra szánt, és a piaci igényeket kielégítő világképstruktúra feudális és merev rendje imponáló demokratizmust hordoz.

  Jókai - ennek belátásához csak olvasni kell tőle valamit - végtelenül türelmes volt mindenféle mássággal szemben. Divatszóval: toleráns, következésképpen demokrata. S noha mindebből az is következik, hogy mind logikailag, mind praktikusan jól tűrte a királyságot, mint belátó, a világot az irónia magasságából néző ember, a szellemi felsőbbrendűség birtokosaként ki is nevetve azt, de mint benne lévő: a maga nemzeti forradalmát és szabadságharcát a közösségével együtt bukó szuverén egyén fájdalmával könnyezte meg.

  A benne lét mineműségi lét (v.ö.: Stádium 90/2), ezzel szemben az iróniában a fölötte lét, azaz kívül lét egyrészt távolságot tartó, másrészt és elsősorban minőségi lét. Ez utóbbit belátva tehető föl a kérdés: vajon hogyan maradhatott és egyáltalán hogyan lehetett par excellence romantikus író az, aki lefelé nézve látja a világot. És mesemondó volt-e valóban?

  A könnyebben érthetés végett visszafelé válaszolok. Ifjúi lendülettel és nagy tudományos aspektussal akartam bebizonyítani az ex cathedra irodalomtörténészi nézetekkel szemben, hogy Jókai (1848 márciusáig: Jókay) Mór egyáltalán nem mesélt (in: A Menny és a Pokol kiegyezése I. Ferencz József kebelén - Népművelési Intézet, 1978). A nyilvánvalóan allegorikus ábrázolás lehetett az, ami a neves tudósokat minden valóságos elemzés nélkül annak megállapítására ösztönözte, hogy mesés elemek révén a Jókai-regény mese. Ezt megcáfolandó, akaratom ellenére bizonyítottam be mesefunkciók szerint morfológiailag is vizsgálva a delikvensnek A kőszívű ember fiai című művét, hogy tökéletes mese. Az olvasó téved, ha úgy véli, ez a legkomikusabb pillanat. Miután fájó szívvel írásba adtam, hogy ezért s ezért bizony nagyszerű mese a csaknem realista regény, és e nem örömszerű produktumért felvettem a honoráriumot, előállt a nagy tekintélyű Sőtér István professzor, az elismert Jókai-kutató (akinek Topolinóját meghagyta magántulajdonban a kommunizmus akkor is, amikor Lukács György autóját már államosította), és közölte az új verdiktet: azok az idők rendkívüli idők voltak, rendkívüli embereket követeltek, és az emberek valóban rendkívüliek voltak.

  Ez a poén. Sőtér, amikor minden szándékom ellenére bebizonyosodott, hogy meseíró, kijelentette: Jókai realista.

  Az olyan apróságon, hogy a realista stíluson kívül mi is az a nevezetes realizmus, aminek mibenlétét a hatalom kikutatni nem hagyta, lévén, hogy nyilvánvalóan az ördögtől való igaznak tartással egyazon tőtől fakadt volna, nem szőrözött a nagy ember.

  A mesével szórakoztatunk valakit: a mese mint epika olyképpen a dolgok totalitása, hogy elcsodálkoztat (hiszen ezért mese), ez pedig nem történhet másképpen, mint a cselekmény fordulatosságával. Az, hogy Hüvelyk Matyi egy csöppség, még nem elég a meséhez. A meséhez az kell, hogy legyen ember, aki nem veszi észre, honnan jön a hang. Az emberszerű emberrel szemben azonban mind a mesélő, mind a mesét hallgató előnyben van, mivel mindketten tudják, hogy azért következett be az, amit a kívülálló mesehős csodának hisz, mert valóban létezik (a mese világában) a hős. A mese valamely elképzelt konkrét világban játszódó konkrét történet, és ennek megfelelően - a maga hétköznapi eredetéből következve - az történik benne, ami abban a világban megtörténhet. Ami benne megtörténhet, az a benne meglévő dolgok minemű voltától függ: a mese történése természetes és kézenfekvő, mint ahogyan maga a mese kétpólusú értékrendű. Ez abból következik, hogy hőse - a hős, aki azért keveredik kalandba és azért találkozik méltó ellenfelével, a károkozóval, mert valamit (jellemzően tiltó parancsot vagy tabut) megszeg, azaz zavart okoz a világ rendjében. Más összefüggésben ezt szokás tragikus vétségnek nevezni. Ennek, valamint a cselekményességnek következménye, hogy a mese olyan próza, amiben a dolgok között az események dominálnak. A mesének természete a drámaiság.

  A Berkesi-regény nem mese. Ez nem csupán irodalmon kívüliségéből származik, és nem is csak a fentiekből következik. Alapvetően abban különböznek, hogy a mese egyetlen olyan alakot sem tűr, akinek ne volna dramaturgiailag meghatározott szerepe, aki vagy ami nem funkcionális része a ható egésznek. Ha bármit elveszünk egy meséből, működésképtelenné válik. Ha mesélünk egy gyereknek, és megfeledkezünk valamely magunk teremtette figuráról, a gyerek rákérdez, ő figyel.

  Mind a Csallóközben, mind a Székelyföldön mesélnek a gyerekeknek. Vagy hagyományozott mesét, vagy helyben kitaláltat. A kultúra folyamatossága kézenfekvő. Mint ahogyan az is, hogy anyja nyelvéből tanulja anyanyelvét. A felolvasott mese azokon a területeken nem jellemző: nem az író nyelvét, hanem a maga nemzetségéét kell hogy megtanulja a gyerek.

  A magyar nyelvi szigetekre az jellemző, hogy (szinte) minden megkérdezettnek meséltek a szülei, illetve ő mesél a gyerekének; főleg fejből és kizárólag magyarul.

  Magyarországon ezzel szemben az a jellemzô, hogy nem mesélnek, a családon belüli kommunikáció alig létezik, és mesét a gyerek nem hall, hanem a televízióműsorban lát, és még arra a kommunikációminimumra sem veszi a szülő a fáradtságot, hogy az „az mi az?“ kérdésre válaszoljon, vagy a cselekvése okát kérdező gyereknek értelmes választ adjon. Inkább ráhagy mindent, csak ne kelljen vele foglalkoznia. És átadja tizenéves fiának a helyet a buszon meg a villamoson, mert mentális bűntudata van a kezdetek miatt. Utána pedig szenved, mert a gyerek inkább a tévét bámulja, minthogy vele beszélgessen. Ő szoktatta rá.

  A felmérések tanulsága az, hogy a család a gyerek születésétől folyamatos kommunikáció révén megtartja önmagát és erősíti a nemzeti hovatartozást, míg a kommunikáció csökkenése a belső kapcsolatok csökkenéséhez vezet. A bekövetkező helyzet lényege, hogy mindenkinek csak külső kapcsolata lesz. Ennek abszurditása a tömeges elmagányosodásban mint realitásban testesül meg.

  Az értelmes kommunikációtól mentes pótszer, a Barbie-t játszás, aminek következménye a más említett ülőhely-átadás, következményeiben pozitív diszkriminációs hatású. Ennek ellentétpárja a tartós negatív diszkrimináció, aminek hatására megnő a belső kommunikáció, és előtérbe kerülnek az identifikációs modellek, amelyeknek nagy részük van abban - mint erre Nagy Attila rámutatott -, hogy a magyar kulturális tradíció működő- és hatóképes a határokon kívül rekedt magyarságon belül.

  A kettőre figyelemmel: mindenféle diszkrimináció kulturálisan káros következményekkel jár: a negatív belterjessé kényszerít, a pozitív pedig a közösségek (és a családok) önrombolásához vezet, lezülleszt, elhülyít. A negatív visszafog és konvenciózussá tesz, a pozitív pedig gyökértelenné. A negatív nemzeti kollektivizmus (nácizmus), a pozitív a totális szabadversenyes egoizmus - és potenciálisan ugyancsak totális letörése, a bolsevizmus - talaja lehet.

  A Jókai-féle diszkrimináció praktikus erkölcsi megkülönböztetés: a becsületesség és az inkorrektség irányába polarizál; miközben a másik síkon, de ugyanabban a műben centrális értékrendet találunk, amelynek középpontja az értelem. Az előző értékrend horizontális, a másik vertikális: az értelem felsőbbrendűsége és annak fokozatai adják a hierarchiát.

 

           

Néhány szó a romantikáról és a romantikusokról

  

„Mennyire más ember lett volna belőlem! Ha én akkor ővele elfutok, most én volnék a realista írók céhmestere...“ - írja Jókai (in: A tengerszemű hölgy, Akadémiai K., 1972.: 193.) arról, mi lett volna, ha a szabadságharc leverése után Párizsba menekül. Ez az 1890-ben napvilágot látott állítás bizonyára nem nélkülözi a megalapozottságot, jóllehet egyszersmind a realizmus korabeli értelméről kritikát is mond. Nyelvileg az akkor (1849-ben) huszonnégyéves ifjú már aligha volt abban a helyzetben, hogy anyanyelvének szintjén beszélje-írja - bármilyen jól is beszélte - a franciát. (Sadoveanunak Baltagul című regénye minden romániai középiskolában kötelező olvasmány. A magyarok, bár együtt nőnek fel a román nyelvhasználattal, mégis inkább A baltát olvassák, mert a stílusrétegeket nem érzékelik románul - nem az lévén anyanyelvük). A céhmester szóban nyilvánvaló az irónia, és ennek csak másodsorban lehet oka, hogy írói példaképe nem Stendhal vagy Balzac, hanem „Hugo Viktorban találtam eszményképemet“ (i.m.: 45.), vagyis bôbeszédű romantikus franciát választott, mint a „közvélemény asztalánál“ mindenki, mert onnan a szemeket Párizsra illett vetni. Az idézett mondat folytatása rávall 1890-re is: „...mert erotikus láng, szatír véna és luxuriózus (kéjvágyból eredő - Sz. Gy.) fantázia bennem is volt annyi mint azokban; de nem használtam - azért, mert a magyar közönségnek írtam. Ma milliók olvasnák a munkáimat, s átkoznának apák és anyák, akiknek a gyermekeit megrontám lészen. Én meg nevetnék rajtuk, a potrohomat ütve, amit mint idealista író nem bírtam megszerezni“ (i.m.: 193.). (A kiemelések tőlem - Sz. Gy.) Romantikus etikai megfontolása, amit e regényben szó szerint kimondva is föllelni: az igazat írta, de nem a valódit. Tudta volna, azonban a közönséggel szemben (és hol még a viktoriánus észvesztés a párizsi kuplerájok fénykorában?) nem engedte meg magának. Ez a közö(n)sséghez való viszony erkölcsi viszony, a tartalom terén a választóvíz, ami a stíluskritikánál mutatja a preromantikától való különbözés lényegét. Az éntudatra riadt ego, a mások sikereinek fényében önmaga sikertelenségét meglátó kispolgár önsajnálata, a szentimentalizmus önzô nyavalygásával szemben a felkelô, a romantikus hôs viszonya azokhoz, akikhez magát tartozónak tudja. Megjegyzem, sajátosan porosz utas mérgelôdés ez - a potroh emlegetéséből ítélve - Balzac ellen, aki valóban a világirodalom egyik legjobban megélő alkotója volt. Ugyanezért porosz utas, amiért Szerb Antal szerint ami a franciának romantikus, az a németnek csak preromantikus, még nem eléggé borongós és misztikus; és ennek oka az, hogy a francia praxisból közvetlenül eredő mechanikus materializmussal szemben a jellemzően ipartalan, illetve kisiparos világ misztikus idealizmusa adta a világszemléleti alapot. Természetes dolog, hogy a forradalminak ismert francia nemzetért rajongó író, aki egy rövid köztársasági időszaktól eltekintve egész hosszú életében az Osztrák-magyar Monarchia polgára volt, meglehetősen egyéni utat járt be. Mégpedig azért, mert elmulasztotta sajnálni magát: nem volt szentimentális, noha expressis verbis sűrűn megrendült és könnyezett, ám akkor siratott. Azonban mégsem volt igazi, tehát kifejezetten stílusjellemző világfájdalma, ami a romantikus élethelyzet általános érvényű kelléke (a nagy példa Byron), amivel a fölötte létben természetes ráció a hiábavalóságokon szüntelen nevetni késztette.

  A nemzet hiábavaló heroikus küzdelme jellegzetes romantikus téma, a belátás azonban, hogy a hiábavaló dolog - hiába való, franciábbá teszi Hugonál: az idősebb Alexandre Dumas-ra sokkal inkább hasonlít.

  Másik olvasata idézett mondatának: itthon nem volt piaca a realizmusnak. Nem az írót, hanem az olvasót minősíti. Jókai pocakmentessége nem az éhezésnek volt köszönhető. Arra a piacra dolgozott, amelyikből meg kellett élnie. Ez is racionalizmus: esze ágában sem volt éhenhalni. Elannyira, hogy kevésbé volt romantikus, mint a hatalmas jövedelmét forradalmak támogatására teljes egészében elköltő regényiparos Dumas pére, aki halálakor már elismert örökségsóvár fiának azzal adta át a fiókjában megmaradt három aranyat, hogy ennyivel érkezett Párizsba, ennyivel távozik; ami a két összeg között volt, az az élet.

  A romantikusság korstílus: életstílust is jelent. Ami az úgynevezett romantikus lelkeknek, vagyis a gyógyírt kereső kispolgároknak, mint fizetőképes keresletnek való áru, az tipikusan preromantikus. Ide tartozik a szentimentális giccstől a rémregényig minden. Ha az olvasó utánanéz, megtalálhatja Katona József előadhatatlan kísértetdrámáit ugyanúgy, ahogyan felfedezheti ezeket az elemeket még Madách Az ember tragédiája című művében is; a gótika lovagregényeiben éppúgy, mint a gótikus katedrálisok vízköpőiben. A preromantika a gótikából ered, és a preromantikát mímelő, Szerb Antal által udvariasan újromantikusnak mondott regények (valamint egyes leszármazottaik) a gótika szörnyeit és természetfeletti lényeit, nemkülönben világképét és ismereteit konzerválják a változatlan értékrendű, azaz lényegében változatlan pótszerpiacnak, aminek más aspektusairól szólni itt nem témánk.

  

 

 

Eretnek gondolatok

1992 nyarának heve és aszálya olyan súlyos volt, hogy még a gaz is kipusztult, pedig az mindent ki szokott bírni. Ekkor már évek óta küzdöttem azzal a mélyből fel-felbukkanó gondolattal, hogy nem stimmel valami a mi szépről és kellemesről való fogalmainkkal. Átkozottul mesterségesnek és erőltetettnek hatnak, különösen a kertben, ahol úgynevezett kultúrnövényeink olykor a legodaadóbb ápolás ellenére is elpusztulnak, a gyom pedig egész egyszerűen kiirthatatlan. Vajon nem gyom-e az életrevalóbb növény? Miért éppen a gyom lett gyom? Miért küzdünk teljes erővel az életképtelenek velük szembeni, sőt ellenükre való fenntartásával, ha a természet nem a mi pártunkon van? Egyetlen egyszer, nyár végén esett néhány csöpp eső, és minden zöld lett, majd napokon belül csupa virág. Egy újabb hőhullám ellenére az újra zöldült gyom virágzott, és sietősen termőre fordult, miközben az agyonkényeztetett gyep helyén porsivatag keletkezett, a konyhakerti növények körül pedig a paradicsom volt egyetlen túlélője a szörnyű időjárásnak.

  Nem egy kötelező olvasmányunk - akár egyetemen, akár másutt - gyanút ébresztett bennem egykor. Jókai is roppant gyanús ezzel a Dumas-hasonlósággal, ha jól belegondolunk. Igaz, mellette szól, hogy csökken a népszerűsége, és itthon már csak minden hatodik megkérdezett említi kedvencei között. Bár a meséje annyira formázza a „tiszta forrást“, annyira rága jellegű, nyelvhasználatának mívessége pedig annyira rágini, hogy érdemben kikezdhetetlen mint művészet, csakhogy Az új földesúr 1951 nyarán Donászy Ferenc regényeivel együtt elkoboztattatott és bezúzattatott (nemkülönben elrejtetett) mint reakcionárius és opportúnus métely, politikailag ártani képes propagandaanyag. Ez zavarbahozza az embert.

  Ült mellettem, Gödöllő felé menet az a nő, és eggyéolvadt olvasmányával, a gaz pedig boldogan virít a kertben. Már csak azért sem szólok: hátha neki van igaza, ha azt olvassa, amihez kedve van. Nincs olyan parancs, hogy az életképtelen dolgoknak muszáj fennmaradni.

  Ki tudja, hátha ez a fajta kiválasztódás érvényes az általam művészetnek hitt dolgokra is, hiszen ama gótikus vízköpők, amiknek más valóságos gyakorlati hasznuk is volt egykor, nekem csak díszítőelemek, amik vagy tetszenek, vagy nem. Én nem a rossz szellemeket akarom távol tartani, hanem a kellemetlen evilágiakat, ahhoz pedig hiába az ördögpofájú eresz. A nő Gödöllőre jött, ahonnan Szásáék (bye, bye) távozása óta egyre több a hír a civilizálódásról, a város egyre elevenebb részese  a kultúrának is, és teljes odaadással olvasta a bóvlit. Vajon nem tévedt-e maga Lagzi Lajcsi is, amikor e névvel takarva a valódit, talán éppen a XX. század végének zenei M. S. mestereként ezen a néven marad fenn örök emléke? Donald kacsa is halhatatlan, és sokkalta jobban tartja magát, mint teszem azt Gulácsy Lajos.

  Ilyen lelkiállapotban találkoztam Bodor Bélával, aki egyszer csak azt mondja, hogy szerinte az ókori irodalomból a lektűr maradt fenn, és mi azt követjük. Pár nappal később hallgatom Kovách A. Vadim kárpátukrajnai félmagyar festőművész és művészettörténész előadását arról, hogy a realistának mondott festmények hazudnak, mert csak a látszatot mutatják, de azt is csak egy nézőpontból, ami egyetlen centivel odább forgatva már nem igaz ekként sem; míg szinte erre rímelve szól S. Nagy Katalin önarcképekről szóló cikkének (Café Babel, 1990/2.) a szerzője által rövidített változata, és benne fölemlegetve egy „névtelen 15. századi gótikus francia miniatúra, amelyen egy amatőr művészt - ráadásul nőt! - mutatnak önarckép-festés közben. A festőnő kezében kis tükör, abban is arca tükröződik s előtte a vásznon is saját arca“. Azt hiszem, inkább a néző amatőr: ha az a festő tükörből festi önarcképét, amit a néző a tükörben is láthat, - bizony nem láthatja ugyanazt a néző, ha a festő is abba néz. Ehhez előbb át kell hajolni a piktor válla fölött. Pedig itt a látszat festése felé törekvésről szól a szerző, a realizmusról meg a tükröződésről, ami egy most készülő nagydoktori disszertációban már nem pragmatizmus, mivel a tükrözéselmélet több mint egy évtizede megbukott. A rím tehát kancsal. Ámbátor a másik nézőpontból is így lehet ez.

  

Egy elmevírusról esik szó befejezésül

  

A dyslexia szövegekhez való kórós viszonyulás. betegség. A gyerek nem tud megtanulni se írni, se olvasni. Manifesztálódhat felnőtt korban is, kiváltó oka éppen úgy rengeteg, mint lappangó létezéséé. Jelenleg úgy tudjuk, tartós idegi túlterhelés is okozhatja, átmenetileg fáradtság is kiválthat hasonló tüneteket, de lehet örökölni is a rá való hajlamot, sőt nagyszerűen ki lehet váltani balkezesség elfojtásával is. Sok-sok satöbbi.

  Nehéz tenni ellene, amíg nem ismerjük eléggé.

  Az irodalom jövőjére nézve belőle jó nem származhat. A mai iskolásoknak egyharmada szenved ebben a betegségben, így szól a felmérés. A trend azt mutatja, hogy a dyslexiások aránya egyre nagyobb. A logika azt mondja, hogy a dyslexiások arányának rohamos növekedése előbb-utóbb oda vezet, hogy a gyerekeknek több mint fele nem lesz képes írni, olvasni. Ezzel nem lehetne semmi bajunk, hiszen ettől még mindig lehet több olvasó a piacon, mint amennyi most van. Az üzletember hivatásos cinikus.

  A szociológus erre azt mondja: a trend ilyen, figyelembe véve a változás alakulásának mennyiségi összetevőit, X év múlva a többség dyslexiás lesz, tehát a normális ember X éven belül képtelen lesz fölfogni a szöveges közleményt.

  Megjegyzem, ez az X nem is olyan sok.

  Egyetlen tanügyi reform elegendő volt ahhoz, hogy egy angolul jól beszélő, anyanyelvén író-olvasó felnőtt bevándorló számára az angol helyesírás megtanulásának könnyítéséhez használt módszert itthon magyar anyanyelven való írás-olvasás oktatására bevezessenek. A legmodernebb amerikai módszert. Az a barom, aki ezzel a trükkel egyetlen tanév alatt funkcionális analfabéták ezreit állította elő, csupán azt a körülményt hagyta figyelmen kívül, amit a szókép eredeti alkalmazásának céljából itt leírtam: anyanyelvükön író-olvasó, az új nyelven jól beszélő felnőtteknek, akik - ezt nem írtam - más helyesírási szisztémán nőttek fel.

  Kezének szerkezete, agyának fejlettsége átlagosan hat éves korában teszi alkalmassokká a gyerekeket korrekt írásra és olvasásra. Vannak országok, ahol öt éves korban kezdik az iskolát, de hat évesen helyesebb, mert nem akkora teher a tanulás. A tisztelt olvasó, ha nem mai gyerek, vagy még, vagy már megint emlékszik rá, hogy egykor az írás és az olvasás megtanulására két évet fordítottunk, de a harmadik évben is rengeteget gyakoroltuk e két tárgyat. Igaz, máig felismerjük a betűket egy szálig. Most, ha szóképpel, ha anélkül, a gyereknek nincs ideje megtanulni, mert a pedagógia tudománya, mely elfojtani látszik a hajdani írás- és olvasásórákat, valamiért úgy áll, hogy már az első általánosban összekötteti a betűket. Eközben se szülő, se gyerek nem tudja megfogni a tollat sem. A szülőkről és gyerekeikhez való viszonyukról volt szó a meséléssel kapcsolatban, ezzel ne foglalkozzunk többet. Ott van azonban az első osztályban a tanítónéni, aki nem mondja meg (mert már ő sem tanulta), hogyan kell megfogni egy tollat, hogy ne legyen fárasztó az írás.

  Dyslexia a nyavalya: az írás fizikailag kimeríti az egyébként is nyúló-máló, barbizmussal tönkretett gyereket. Érdemes megfigyelni, hogyan és milyen erővel fogják a golyóstollat, amit - amíg a piacról el nem tűnt az a (töltő)toll, aminek hegye volt - mi még nem használhattunk iskolai feladathoz, mert az a toll, amit nem kell elemelni a papírról, ellustítva az író embert, olvashatatlanná teszi a kézírást.

  Ez persze nem magyarázza meg, miért nem tud olvasni. Alighanem azért, mert a szövegekhez való komplex viszonnyal van a baj. Hogyan hallgat mesét az, akinek nem meséltek? Nem hallgat. Nem fogja fel a puszta szöveget, mert a fejből mondott mese helyett leültették a televízió elé, kommunikáljon azzal, csak hagyja békén a szülőt, aki tök fáradt és tök türelmetlen. A tévé - szinte mindegy mit és hogyan beszélnek benne - nem válaszol, elsorvasztja a szöveges kommunikációra való készséget. A kisgyermek nem érti, mit beszélnek, ezért rákap arra, hogy a képet nézegesse, ami mozog is, zajong is (mint későn a már bizonyítottan egészségrontó diszkó.) A tévét mozgó képregényként nézi, és úgy formálja a beszélt szót is, mint írását.

  Hajdan az olvasást úgy tanították, hogy betűket össze kellett olvasni, hangosan, szótagolva és érthetően. És hogyan szótagol az, aki a szóelválasztást a komputerrel szedett szövegtől tanulja? Vajon mit olvas össze, aki rábámul a szóképre? Egy anya felhívta az egyik legjobb és legérdekesebb rádióműsort, a Vendég a háznált 1992 szeptember 3-án, és elújságolta, hogy dyslexiás(?) fia megtanult olvasni, úgy, hogy csellel rávették, olvasson fel szüleinek. Az egyik alkalommal humoros írást olvasván észrevette: szülei derülnek. A felolvasás végén megkérte őket, mondják el, min nevettek. Hiába tanult meg olvasni, nem értette a szöveget. Az anyanyelvvel együtt kell felnőni.

  Nem vírus terjeszti ezt a járványszerű dyslexiát, ami egyébként valóban létező betegség. A Szerelmeink című tévéfilmből a legvilágosabb magyar köznyelvi kifejezések révén derült ki, hogy a serdületlen gyerekek kivétel nélkül tisztában vannak a szex praxisával, pedig ezideáig nem gyakorolták soha. Ha ezt tréning nélkül meg tudták tanulni,  meg lehet őket tanítani írni-olvasni is.

  Nem a gyerekek egyharmada, hanem az oktatás módszere beteg.

  Amiképpen nem család az a család, amelyikben a gyerek sorsa Stendhalnak a modernséget jellemző soraival „szörnyű elmagányosodás az embersivatag közepette“.

  Csak hát Stendhal modern világa rossz. Jókaié pedig szimmetrikus, egyensúlyban levő. Nagyon ide kívánkozik a másik magyar monstrum: Krúdy Gyula, akinek impresszionista és szimbolista világa jó világ. A mai negyvenesekkel kihalnak olvasói, alig valószínű, hogy unokáink valaha is elismernék: hiszen irgalmatlanul hosszú, többszörös mellé- és alárendelésekben (N. B.: szimmetrikus szerkezetben), tekergő mondatainak legtöbbjét csak a logika, nem pedig a nyelvtani szerkezet tartja egyben. Aligha talál annyi olvasóra, hogy érdemes legyen műveit a jövő században ismét kiadni.Pedig ő nagy propagandista: a jóról közölt értesülések mennyiségével hiteti el olvasójával a világ jóságát. Az ördög alszik című elbeszélését elemeztem - mások között - közleménymennyiségekre mint benyomásokra (impakt) bontva. A reklámról írtam (Mit csinál a hetvenes évek magyar reklámja? in: Valóság, 77/7 és Vélemények/viták a vizuális kultúráról, Kossuth, 1982.), hogy hatékonysága nem terjedelmétől, hanem előfordulásának mennyiségétől, a benyomások számától függ. Ez állítás hátterében valós kísérleti eredmény van, és a cikket követő gyakorlatváltoztatás is. A Krúdy-elbeszélés elemzése azt igazolta, hogy egy mű világképét a mű tartalma mint a forma egymáshoz való részeinek viszonya, az értékszerkezet minemű volta mellett nem csupán az eo ipso mennyiségi jellegű struktúrájában, hanem a közleményegységek által hordozott mineműségi jellegű ítéletek mennyiségével is hat.

   Aki veszi a fáradságot, és utánaszámol, megtudhatja, miért rémlik Berkesi Kara ezredese jó embernek.

   Sajátosan manipulál a mese is. Visszatérve példánkhoz, és ahhoz, hogy a mesélő és a mese hallgatója a mesén belüli parasztemberhez képest információtöbblettel bír, mivel tudja, hogy a hang Hüvelyk Matyié, úgy viszonyul az őt magát és hétköznapi gyakorlatát megtestesítő naiv realista mesealakhoz, mint komikus hőshöz a befogadó. (v.ö.: Stádium, 90/2.)

  Az asszonyka, alig tátott szájjal, átázott ruhában, maga mellett lapos szatyorral, amiben valamivel több is lehetne, ha nem költene olvasnivalóra, a szerelmes szereplőkkel azonosul, arca kipirult, gyorsabban lélegzik, diszkréten elfordítom a fejem, ő most éppen övé lesz, ha apró, önkéntelen mozdulatait helyesen értelmezem. Árnyékát kajánul elém vetíti Quijada úr.

  Este non-fiction-t olvasok, egy Kozák Gyula által szerkesztett, arányos, okos munkát. A címe: SZEMLE Válogatás a brüsszeli Nagy Imre Intézet folyóiratából (Századvég Kiadó, 1956-os Intézet, 1992.). Gosztonyi Péter Hadikövetek című írásánál tartok. 1963-ban jelent meg. Nemrégiben adott interjút a Magyar Rádiónak Gosztonyi arról, hogy a kutatók előtt megnyílt szovjet levéltárak anyagaiban döbbenetes adatokra bukkant: Steinmetz aknára futott, Osztyapenkót (helyesen: Osztapenko) pedig a szovjet katonák lőtték le, mert később jött vissza, mint várták. Ennyi. Amikor ledőltek a szobrok, már lehetett tudni ezt. Soha félelmetesebb emlékműve nem marad a vörös barbárságnak, mint a szerencsétlen Osztapenkóé lehetett volna, akiről a tüzet vezénylő állítólag azt feltételezte, azért késik, mert hadititkokat árult el a németeknek. Az adat híre vagy nem jutott el a szerkesztőhöz, vagy későn juthatott hozzá. Mindegy. A dokumentumkötetben csak az áll, hogy a németek lőtték le őket. Mert 1965-ben Gosztonyi Péter még úgy tudta, ahogy tanították. „Non fiction.“

  Ma pedig tudja, hogy az övéik tették, szándékosan.

  Most még áll a talpazat, rajta egy csillag és egy név. Ha nem szégyellnénk, dyslexiánk emléke lehetne az. A tudáshiányé, az alulinformáltságé, Hüvelyk Matyi parasztjáé.  

(1990)

 

A SZERZŐ HONLAPJA

 

 

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

 

 IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ  - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA

   UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1

 

HOME