EZ IS, AZ IS…
ESZMECSERÉK A MAGYAR NÉP EREDETÉRŐL…
TÖRTÉNELMÉRŐL…
_____________________________________________________
5. oldal
BEKÜLDTÉK - KÖZLÖM:
A magyar nép történelméről
© Radics Géza
EREDETÜNK és ŐSHAZÁNK
I. rész: Bevezető – A finnugor származáselmélet – A
szittya-hun származástudat.
II. rész: A sumér származáskérdés – Az egyiptomi
származáselmélet.
III. rész: A "kettős
honfoglalás" elmélete – A "griffes-indások" – Az őstelepes
földműves nép.
IV. rész: A korai őstelepesek.
V. rész: Ősnyelvek új látószögből – A kétnyelvűség
kérdése – A magyar nyelv az emberiség ősnyelve? – Utószó gyanánt - Forrásmunkák
Bevezető
A magyarság eredetének történetét már sokan kutatták, és
eredményeik fényében meg is írták. Az őshazát is saját meglátásai, észrevételei
és a rendelkezésére álló adatok alapján jelölte ki minden kutató. S mert a kutatók
felkészültsége és a rendelkezésükre álló anyag lehet más és más, kikerekedett
egy olyan őshazakép, amely a magyarság bölcsőjét a földkerekség legkülönbözőbb
pontjaira helyezte. Ezen túl e tanulmányok bővelkednek meglepetésekben,
fordulatokban, melyek alapjaiban rendítik meg korábbi vagy jelen ismereteinket.
Sokak gondolatában talán föl is merül a kérdés, és joggal: mint lehet egy nép
múltját oly sokféleképp megírni, mint a miénket, magyarokét? Hogyan
fordulhattak meg őseink a világ egymástól oly távoli pontjain, mint azt a
kijelölt „őshazák” jelzik? Ha áttekintünk az eredetünk és őshazánk kérdéseit
boncolgató tanulmányok rengetegén, arra döbbenünk rá, hogy az elénk táruló kép
sokkal inkább hasonlít egy mezei virágokból kötött csokorhoz, mint egy nép valóságos
történetéhez. Mégis azt kell mondani, hogy e tanulmányokban leírtak, ha nem is
egészükben, de részleteikben beilleszthetők népi, nemzeti történetünk valamely
szakaszába. E tanulmányok javarészt se önmagukban, se együttesen nem alkotják a
magyar múlt egészét, mert figyelmen kívül hagytak egy alapvető tényezőt. E
tényező nem más, mint maga a köznép,
mely alapeleme minden társadalomnak, s melynek jelentőségét a társadalmak
és műveltségek kialakulásában a tudomány csak napjainkban kezdi figyelembe venni.
A korai kutatók
csaknem kizárólag írott forrásokra és élő szájhagyományokra támaszkodtak.
Ismeretes, hogy a múlt kutatásában megvan mind a kettőnek a maga helye és
értéke, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A kizárólag csak írott kútfőkre
alapozott munkákat az egyoldalúság jellemzi, hiszen maguk a kútfők is
egyoldalúak. Az egyoldalúság több szempontból is kimutatható. Ezúttal azonban
csak a köznéppel kapcsolatos néhány fontosabb fogyatékosságot érdemes
megemlíteni.
E kútfőkön gyakran
érződik az elfogultság, a felületesség, sőt esetenként a tudatos ferdítéstől se
riadnak vissza. A legsúlyosabb hiányosságaik azonban mégsem ebben keresendők,
hanem abban, ami kimaradt belőlük, vagy amit éppen csak megemlítettek. A korai
századokban, ezredekben ugyanis megéneklésre, följegyzésre méltót inkább csak
karddal és íjjal lehetett cselekedni, verejtékkel nem. Így érthető, hogy a
mindenkori nagyobb tömegeket képező köznép társadalmi szerepének jelentősége
rendszerint figyelmen kívül maradt. Létükről leginkább azon híradásokból
tudunk, melyek arról számolnak be, hogy ez vagy az az uralkodó vagy ország hány
tízezres, százezres hadsereget állított ki. Továbbá azt is érdemes figyelembe
venni, hogy e följegyzések ugyan a látottakat, tapasztaltakat és hallottakat
örökítették meg, mégse tekinthetők a mai értelemben oknyomozó
szakdolgozatoknak. Ez viszont semmit se von le értékükből. Csupán tudomásul
kell venni, hogy nem lehet e forrásokra oly kizárólagossággal és fenntartás
nélkül támaszkodni, ahogy a tudomány azt eddig tette. Ezt egyébként a nyugati
forrásokban lelhető magyar vonatkozású följegyzések elfogultsága sokszorosan
indokolttá teszi.
A szájhagyományról
tudni kell, hogy az idők múlásával ismételten örökölt történet színeződött, s
esetenként éppen a lényeg mosódott, halványult el. Biztosak lehetünk azonban
abban, hogy rendszerint igaz történetet takarnak, de felhasználásukat óvatosan
kell kezelni. Felelős kutató csak akkor építhet rájuk, ha képes volt kibontani
a történet magvát, esetleg egyéb forrással is alá tudja támasztani.
Az ezernyolcszázas
évek második felében az eredet- és őshazakutatás területén előtérbe került,
majd pedig kizárólagosságot vívott ki magának a nyelvészet. Eredménye az lett,
hogy nemcsak a nyelveket, hanem a népeket vérségileg is nyelvi alapon
rokonították. Így vált a magyarság a Nyugat-Szibériában élő mongoloid népek
vérrokonává, s a vidék, ahol élnek, őshazájává. A nyelvészetnek megvan a maga
értéke a múlt kutatásában, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A nyelvész ki
tudja mutatni a két, esetleg több nyelv közötti rokonságot, de azt, hogy e
nyelveket beszélő népek hol és mikor találkoztak, írásos emlékek hiányában vagy
más tudományágak segítsége nélkül nem tudja meghatározni. Figyelembe kell venni
tehát a tudományágak egymásra utaltságát.
E dolgozat célja,
hogy bemutassa, esetleg beillessze az elfelejtett földműves köznép történeti
szerepét a magyarság kialakulásába. E pontnál meg kell említeni Marjalaki Kiss Lajos nevét és
munkásságát. Ő volt, aki talán a leginkább figyelembe vette a Kárpát-medencében
található földrajzi és helységnevek ősi eredetét és szívósságát. M. Kiss úgy
vélte, hogy ezen ősi nevek csak azért maradhattak meg a századok, ezredek
során, mert az ősi nép is megmaradt. Tehát a folytonosság legékesebb tanúi. E
felismerését 1929-ben tette közzé Anonymus
és a magyarság eredete című tanulmányában. E munka 1991-ben került a
kezembe, s meglepett M. Kiss és a magam felismerései közötti nagy hasonlóság,
bár M. Kiss úgy véli, hogy az "ugor",
azaz a magyar nyelvű köznép a szittyák és szarmaták vándorlása során "sodródott" a
Kárpát-medencébe. M. Kiss is figyelmen kívül hagyta hazánk benépesedésének
történetét. A tanulmány gerince, amelyet az olvasó kezében tart 1987-88-ban
íródott, de nyomdai kiadásban csak 1992-ben jelent meg először, majd újabb
adatokkal bővült. E munkát Marjalaki Kiss Lajos emlékének ajánlom.
Kiket kell őseinknek tekintenünk? Őseinknek
kell tekintenünk mindazon népeket, melyek a Kárpát-medencében végleg
megtelepedtek, mert vérük ereinkben csordogál. Ezek közül a legfontosabbak: Árpád népe, az avarok, korábban a hunok és
szittyák, és az őstelepes földműves köznép, melyre az előbbiek hatalma
épült. E kérdések megvilágításával
kívánunk hozzájárulni a magyarság eredete és őshazája rejtélyének megoldásához.
E kérdés tárgyalása előtt azonban tekintsük át röviden a fontosabb őshaza- és
származáselméleteket.
A finnugor származáselmélet és kialakulása
A magyar és ugor
nyelvek közötti rokonságról már a XV. századból vannak adataink. Egyesek röviden-hosszan
tárgyalják is e témát munkáikban. Az első jelentős mérföldkövet Sajnovics János szerzetes helyezte el a
finnugrisztika országútja mentén. Sajnovics az 1760-as években a lappok
földjére utazott csillagászati megfigyelések céljából. Ott tartózkodásakor
megtanulta a lapp nyelvet, s arra figyelt föl, hogy az rokon vonásokat mutat a
magyar nyelvvel. Észrevételeiről még hazatérte előtt, 1770-ben, Dániában egy
latin nyelvű tanulmányt adott ki: Demostratio
idioma hungarorum et lapponum idem esse címmel, melyet az akkori magyar
értelmiség zöme nagy meglepetéssel és méltatlansággal fogadott. A későbbiek
során nyelvünk művelői vállalták volna az atyafiságot a „halzsíros rokonokkal”, de nem tudtak belenyugodni a nyelvrokonság
gondolatába. Jókai Mór ekképp
vélekedett a kérdésről:
„Én szegény atyámfiait meg nem tagadom,
sőt ha a csalhatatlan tudományos világ egy népcsaládba soroz bennünket, a
rokonságot is elvállalom, de azért határozottan állítom, hogy a magyar és a
finnugor nyelvek között azonos eredet nincs és nem is volt soha.” (Acél József: Szittya görög eredetünk. Turán
Printing, 1975. Első kiadás 1926. Budapest.)
A kardforgatók
viszont a nyelvrokonsággal egyeztek volna ki, de annál hevesebben tiltakoztak a
vérrokonság lehetősége ellen. Sajnovics munkájának azonban van ennél figyelemre
méltóbb vonása is. Míg a finnugristák, mint fontos alaptanulmányt emlegetik,
magyar nyelvre azonban a mai napig nem fordították le és nem adták ki. Vajon
miért? Egyesek szerint azért, mert míg Sajnovics nyelvünket rokonítja a lappok
nyelvével, addig a vérségi rokonságot nem tartja lehetségesnek. Megjegyezendő
az is, hogy Sajnovics munkájának és munkásságának nem jutott fejezet A finnugor őshaza nyomában (ifj. Kodolányi János válogatta és
szerkesztette. Gondolat, 1973.) című műben sem.
A második
mérföldkőnek Reguly Antal munkássága
számít, mintegy háromnegyed századdal később. Reguly 1819-ben Zircen született,
ahol iskoláit is végezte. Jogi tanulmányai befejezése után európai körútja
alkalmából Svédországba is ellátogatott, ahol megismerkedett a magyar és finn
nyelv rokonságának kérdésével. Ez nagy hatással lehetett Regulyra, mert nyomban
Finnországba utazott, melyet bejárt, miközben megtanulta a finn nyelvet. Itt
hallott ázsiai nyelvrokonainkról, s elhatározta, hogy azokat késedelem nélkül
fölkeresi. Meg is tette a szükséges előkészületeket, de még mielőtt elhagyta
Finnországot, ellátogatott Lappföldre is.
Reguly 1841-ben
érkezett Szentpétervárra, onnan 1843-ban Moszkván keresztül Novgorodba utazott,
majd folytatta útját a finnugor népek szállásterületei irányába. Azokat 1845
végéig bejárta, köztük a vogulok és osztjákok földjét is. 1846-ban érkezett
vissza Szentpétervárra, ahol elkészítette az Ob-vidéki területek térképét.
Röviddel az 1848-as szabadságharc kitörése előtt érkezett haza. Nyomban
hozzáfogott az összegyűjtött anyag földolgozásához, melyben betegsége erősen
hátráltatta. Legnagyobb lelkesítője és támogatója Hunfalvy (Hundorsfer) Pál volt. Ő adta ki Reguly A vogul föld és nép című munkáját a
szerző 1858-ban bekövetkezett halála után. Nem lehet tudni, milyen nyomot
hagyott e munkán Hunfalvy megszállott finnugrizmusa.
Az 1848-49-es
szabadságharc bukása után új korszak kezdődött a magyar tudományos és szellemi
életben. Ami addig az alkotó és szabad szellem vívmánya volt, az a nemzetet
elnyomó idegen hatalom kiszolgáltatottja lett. A Bach-terror nemcsak a magyar politikai és gazdasági életet kötötte
gúzsba, hanem zsarnoka lett a szellemi életnek is. A Habsburg-ház már századok óta dolgozott a magyarság megtörésén,
bekebelezésén, ami addig nem sikerült. A lelkes magánkutatók által föltárt és
kimutatott nyelvi rokonság – a magyar és alacsony műveltségű, „primitív” népek nyelve között – viszont
kiváló politikai, szellemi fegyvernek bizonyulhat a magyar nemzettudat kiművelésének megakadályozására, ha e
merényletet tudományos mezbe öltöztetik. Bécsben nem is
késlekedtek. A Széchenyiek alapította Magyar
Tudományos Akadémiát (MTA) megtöltötték bachnyelvészekkel, akik a nyelvrokonságra hivatkozva megírták a
magyarság „történelmét” a bölcsőtől a
koporsóig. Kimutatták: a magyarság a legelmaradottabb, legműveletlenebb népek
családjába tartozott, még röviddel a „honfoglalás” előtt is a halász-vadász
életmód szintjén tengette életét. Őseink Európa rémei voltak. A halakat és
vadakat az új hazában már kevésbé szerették, de annál nagyobb kedvük telt „békés” keresztény szomszédaink
kirablásában, akik végtére is megszelídítettek bennünket. A magyar nyelv se
más, mint főleg szláv, török és germán nyelvekből – na meg egy jó adag „ismeretlen” eredetű szóból –
szedett-vedett tákolmány, s ami ezek egyikéhez se tartozik: az
"finnugor" – mondták és mondják. Kisütötték, hogy
a magyar nyelvben egyetlen magyar tőszó sincs. Arany János az Ortológusokra
című költeményében írta meg véleményét ezen jeles nyelvészekről, míg Ady Endre a Tudósok hete című versében örökítette meg az Akadémia falai között
történteket. Íme:
Urak és hölgyek, tudják-é mi a’,
Ha ünnepel az Akadémia?...
Nincs akkor ankett, nincs akkor bankett,
E szent intézmény részvényese bank lett,
Megállapítják,
hogy áll a mérleg,
Szépen kiosztják a nyereséget.
Részvény szerint jut minden tag úrra,
Több, mint angol jut egy árva búrra...
Ekkor megnézik, hogyan áll a lista,
Bejön egypár új akadémista.
E díszes tisztet olyanoknak osztják,
Akik tudják, hogy: hogy él az osztyák,
És a
cseremisz mit szokott enni...
De túl okosnak nem szabad lenni!...
Urak és hölgyek, tudják-é, mi a’:
Így ünnepel az Akadémia...
Szabó Dezső véleménye se volt jobb a finnugor nyelvészetről, vagy
akár a nyelvészekről. Íme két idézet az Életeim
című művéből:
„Most eltekintve a felhozott esetleges példáktól, úgy látom, hogy az
egész finnugor nyelvészet egy vak sikátorban mozog. És máig is
megdönthetetlenre alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a magyaroknak
fajilag semmi köze sincs a finnugor népekhez.”
A következő
bekezdésben pedig az alábbi olvasható:
„De máig is meggyőződésem, hogy a magyarságnak és a magyar nyelvnek
származását és múltját egészen más stratégiával kellene kutatnunk. Az, hogy
egyes személy, bármily okból, finnugor nyelvész lesz, lát, amit lát, nem lát,
amit nem lát a maga elhatárolt horizontjában: nem jelenthet utat a teljes
megismerés felé.” (Életeim, Kriterion. Bukarest 1982. I. kötet. 648.
oldal.)
Az idézetteket
értékelje ki az olvasó. Meg kell azonban jegyezni, hogy Szabó Dezső is
megemlíti; babér csak annak terem, aki ebben a „vak sikátorban mozog”.
Nos, e nyelvészgárda
főtollnoka Hunfalvy Pál volt, akiről joggal elmondható, hogy saját meggyőződése
ellenére igyekezett a szél irányába tudományoskodni. Hunfalvy ugyanis az
ezernyolcszázas évek közepe táján kibontakozó sumerológia hatására 1857-ben
tanulmányt adott ki a sumér és urál-altáji nyelvek rokonságáról. Bár
tartózkodott – jellemző – a sumér és magyar nyelv kapcsolatainak említésétől,
értéke mégis jelentős, hiszen a magyar nyelv az urál-altáji nyelvcsaládba, azon
belül annak ugor ágába tartozik. (Érdy
Miklós; A sumir, urál-altáji, magyar
rokonság kutatásának története. Gilgames 1974.) Hunfalvy e meggyőződése
mellett még kétszer kiállt. Ennek ellenére teljes erővel szorgalmazta a
magyarságra erőszakolt Habsburgi finnugor származástant, mely a szittya-hun származástudatot volt
hivatott lerombolni.
A magyar és uráli
nyelvek közötti rokonságot olyan magán- és külföldi kutatók mutatták ki, akik
politikai elfogultsággal nem vádolhatók. A nyelvi rokonság valamely fokú
hitelességében tehát nem lehet kételkedni. E rokonság nemcsak a szóállagban
mutatkozik, hanem nyelvszerkezeti azonosságokban is. Itt azonban a tárgyilagos
tudós és kutató megáll következtetéseiben. Ami ez után következik, nem más, mint egy nyelvi rokonságra épített
rosszindulatú, hatalmi érdektől ránk erőszakolt származás- és őshazaelmélet,
amely nem tud felmutatni egyetlen írásos emléket, egyetlen cserépdarabot se a
túlerőltetett nyelvrokonság mellett.
S hogy ez mennyire így van, arról a finnugristák egyik-másik beismerése eléggé
meggyőző. Hajdú Péter professzor, a MTA Orientalista Intézetének
igazgatója, a finnugrisztika nagymestere, a Finnugor népek és nyelvek című munkájában például a következőkről
tudósít:
„A finnugor ősnyelvet nem ismerjük, semmiféle írott emlékekkel erre
vonatkozólag nem rendelkezünk, és csak az áll módunkban, hogy a nyelvtudomány
eredményeit felhasználva megpróbáljunk rekonstruálni (szerkeszteni) egy hipotetikus (feltételezett) finnugor alapnyelvi szöveget.” (Oláh Béla: Édes anyanyelvünk sumir eredete. Buenos Aires 1980.)
Hasonló véleménynek
ad kifejezést a szegedi urál-altáji tanszék vezetője, Róna-Tas András professzor is a Nyelvrokonság című, erősen politikai beállítottságú nyelvészeti
munkájában. Ennek ellenére Róna-Tas hangoztatja, hogy nyelvrokonság csak abban
az esetben fogadható el, ha a vérségi rokonság is fennáll. De hát kedves professzor
úr, ezzel éppen Ön húzta ki a szőnyeget a finnugor-magyar nyelvrokonság alól. E
kérdésre a későbbiekben még kitérünk.
Folytassuk tovább
vizsgálódásunkat még néhány szemelvénnyel. Itt van például Dr. Fodor
István a Nemzeti Múzeum igazgatója
(2000), a finnugrisztika másik éltollnoka, a Verecke híres útján című munkájának 139. oldalán a következőket
írja:
„Őstörténetünknek az i.e. 500-at követő évezrede egyelőre csaknem
teljes egészében „fehér folt” történettudományunk egyébként is erősen hiányos őstörténeti
térképén. Sem az írott kútfőkben, sem pedig az eddig feltárt régészeti leletek
között nem találtak eddig olyan adatokat, amelyeket kétséget kizáróan az
ősmagyarsággal lehetne kapcsolatba hozni.”
1. kép. A feltételezett finnugor őshaza (Kartográfiai Vállalat. Bp.)
A Kr.e. 500 előtti évezredekkel se áll jobban
a tudomány. Maga Fodor is írja, hogy hiteles bizonyítékok hiányában csak
feltételezni tudnak. Mindennek ellenére a tudomány fellegváraiban székelők nem
tudnak kilépni a vakvágányra siklott elmélet árnyékából. A Magyar Tudományos
Akadémia elnöke (2000), Dr. Glatz
Ferenc által összeállított, szép kiadású A
magyarok krónikája című könyvben is e lemerevedett tant ismétli: "A magyarok őseiről Kr.u. 600-ig csak
feltételezésekkel beszélhetünk a nyelvtörténeti, régészeti, növényföldrajzi
kutatások alapján.". Ez bizony nagyon szegényes bizonyítvány. De hát
akkor miért kizárólag csak erre okítják a hazai tanulókat? Mint például a
nyolcvanas években a gimnáziumok első osztálya részére készült történelemkönyv
is kizárólag csak e feltételezésről ír: (1. kép):
„A kutatás mai állása szerint az őshaza valószínűleg
Nyugat-Szibériában, az Ob folyó alsó folyása mentén, főleg erdős területen
volt.”
Mint kell értelmezni
a „valószínűleg”-et? Úgy, hogy nem
tudják, hol volt az őshazánk? Rendben van! De akkor miért erőszakolják
feltételezésüket, mint tényt a nemzet tudatába? Kell-e ékesebb beismerés a
finnugor nyelvi rokonságra épített származáselmélet túlhaladottságáról? Már
legfőbb ideje lenne a kutatásoknak szabad teret adni. Engedtessék meg a
kutatóknak, hogy észrevételeiket, eredményeiket szabadon közzétehessék, egymás
között megvitathassák anélkül, hogy a hatalmi székben ülők őket
kipellengéreznék, ledélibáboznák. Megnyugtató eredményeket a nemzeti lét és
jövő szempontjából e fontos kérdésben csak így remélhetünk. Ahhoz viszont, hogy
a végső szót is kimondhassuk, ásni kellene, föltárni a magyar föld titkait,
kiértékelni az előkerült leleteket a társtudományok eredményeivel együtt.
A finnugor népekkel
való közeli vagy jelentős vérségi kapcsolatoknak az embertan is határozottan
ellentmond. A legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és osztjákok mongoloid
fajtájúak. A vérségi rokonság lehetőségét maga Reguly – aki köztük járt – is
visszautasította. Jankó János, a Zichy-féle kutatóút nyelvésze ugyanezt
tette. Dr. Henkey Gyula, az embertan
tudósa a kecskeméti Forrás 1981.
májusi számában közzétett tanulmányának – Magyarország
mai lakosságának embertani vizsgálata és a magyar őstörténet – befejező
részében az imént elmondottakat csak megerősíti, mikor ezt írja:
„A honfoglalók között Lipták Pál által 12.5%-ban kimutatott uráli típus
gyakorisága ma az 0.1%-ot sem éri el.”
Ezek után jogos
lenne az elvárás, hogy a finnugorosok is szembenézzenek a tényekkel. Bár tagadhatatlan,
hogy a magyarságban vagy inkább egyik-másik néprétegében van némi mongolóid
beütés. Ezt mutatták ki a Japánban végzett jelzőgén
vizsgálatok, melyek szerint a székelyeknek, őrségieknek és a kunságiaknak
vannak távolkeleti vérségi kapcsolataik. Hogy erre mennyit lehet építeni –
főleg az összmagyarságra kivetítve –, s hogy őseinknek melyik ágán vezethetők e
szálak Ázsiába, azt a további vizsgálatok, kutatások eredményei dönthetik el.
Jelen ismereteink szerint az avarok, korábban a hunok jöhetnek szóba.
Ami a finnugor
nyelvrokonaink vérségi rokonságát illeti, egyszer és mindenkorra leszámolhatunk
vele. Az Élet és Tudomány 2001.
szeptember 21-i (38.) számában egy háromoldalas tanulmány jelet meg Dr. Béres Judit tollából Népességünk Genetikai Rokonsága címmel.
A finn-magyar kormányközi együttműködés 1994 és 1997 között génvizsgálatokat
végzett a finnugor nyelvcsaládon belül, mint a mordvinokon, erzákon,
moksákon, hantikon, manysikon, észteken, lappokon, marikon és kréliakon,
valamint a moldvai magyarokon, a bukovinai székelyeken és más magyar kevert
népességen. Az eredmény azt mutatja, hogy Európában, genetikailag e
népektől és a finnektől állunk a legtávolabb. Ami a legközelebbi
nyelvrokonainkat illeti, Béres így összegezi: Elemeztük az úgynevezett intergénikus 9-bp deléciót, ennek megléte vagy
hiánya szintén perdöntő származási szempontból. Az ázsiai eredetű 9-bp teljesen hiányzott a hazai
populációból. Az ázsiai M haplócsoport
jelen volt a finnekben, az ezákban és a lappokban, de egyetlen elemzett magyar
egyénben sem.".
Meg kell azonban jegyezni, hogy az
ősműveltségi időrendet illetően a finnugrisztika is sokat fejlődött. Ma már e
tudományág néhány maradi művelőjét kivéve senki nem állítja a magyarság – Árpád
népe – közvetlen a „honfoglalás” előtti „barbár”,
„primitív” voltát. Az uráli ősnép szerintük is ismerte már az agyagedény
készítését. Ezen ősnépből az ugor ág mintegy négyezer évvel ezelőtt vált ki, és
fokozatosan megismerkedett az állattenyésztéssel, földműveléssel és
fémművességgel – mondják. Fodor szerint e korban „őseinknek” olyan magas volt a fémművessége, hogy nem lehet
különbséget tenni a szarmaták és az ő leleteik között. Csak temetkezési
szokásaikban különböznek egymástól. Az obi ugorokból kivált magyarság népi
tudata és a magyar népnév már szerintük is a Kr.e. I. évezredben kialakult. A
vas használatával szintén e korban ismerkedtek meg. (Ez mind szép, de honnan
tudják, hogy ezek a mi őseink voltak, ha nem tudják a tárgyi leleteket
kapcsolatba hozni a magyarsággal?) Úgy vélik, a Kr.e. 500 és Kr.u. 500 között
költöztek a mai Baskíria területére. E korról írja Fodor; „csaknem teljes egészében fehér folt.” Ez tehát nem több és nem
kevesebb a feltételezésnél. Árpád népének a fémművességét, de általában a
művészetét ők is egységesnek és nagyon fejlettnek mondják.
Lehetne még többet
és bővebben idézni finnugristák munkáiból annak igazolására, hogy milyen
csúszós talajon áll az egész tudományág. De inkább álljanak itt megszívlelésre
Dr. Sinor Dénes józan szavai,
amelyeket még 1966-ban mondott el a debreceni nyelvészkongresszuson:
„A
nyelvtudomány vizsgálatának tárgya a nyelv, és a diakrónikus nyelvtudomány
célja a nyelv –
és nem a nyelvet beszélő nép –
történetének vizsgálata. Hogy a nyelvtörténet adatai felhasználhatók-e
történelmi szempontból, annak eldöntését a hivatásos történészekre kell bízni.
Ugyanis saját erejéből a nyelvész nem képes eredményeit a történelem
szempontjából értékelni. Egy magyar-török megfelelést szívesen magyarázunk úgy,
hogy a magyar szót jövevénynek tekintjük, de már egy, mondjuk, magyar-bantu
„szóegyezést” jogosan nevezünk délibábosnak. Így ítéletünket nem tisztán
nyelvi, hanem elsősorban történelmi kritériumra alapozzuk: merthogy hogyan is
jutott volna a magyarba bantu jövevényszó? Azaz vakon – és ebben az esetben
helyesen – bízzunk a történész tanításában, aki szerint a két nép között a
múltban nem lévén kapcsolat – ezt
már megint a nyelvész teszi hozzá –, nyelvi kapcsolat se létezhet. De hátha
téved a történész? Hátha a nyelvész egyszerűen rosszul informálódott a
történettudomány mai állásáról?” (Nyelvtudományi
Értekezés 38. szám. Akadémia Kiadó 1967.)
A szittya-hun származástudat
A szittyák birodalma
a Kr.e. évezredben a Kárpát-medencétől Kína északnyugati határáig terjedt. E
roppant térségben számos meghódított nép élt a szittyák különböző
berendezkedésű társadalma mellett. A Fekete-tenger feletti térségben éltek a királyi-szittyák, akik e birodalom
urai, vezetői voltak. Kr.e. 500 táján hódították meg a Kárpát-medencét, ahol
számos velük kapcsolatos régészeti lelet került elő, mint például a
tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai aranyszarvasok.
2. kép: A
zöldhalompusztai aranyszarvas
Sűrűbb szittya lakosságról azonban csak Erdélyben
és a Mátraalján tanúskodnak a leletek. Ilyen például a Heves megyei leányok
pártája (3. kép), amely csak anyagában különbözik az Ukrajnában talált magas
rangú, talán királynő vagy királyné fejdíszétől. A szittya hölgy fejdíszét –
koronáját? – aranyszalagokból állították össze, a Heves megyei leányokét
szövetszalagokból. E szokás, hagyomány a lakosság folytonosságáról tanúskodik,
ami csak úgy lehetséges, hogy a századok során a szittyák is keveredtek az
ősnéppel, és anyagi műveltségük egyes elemei a mai napig élnek.
3. kép. A
Mátra-vidéki leányok pártája és a szittya úrnő fejdísze
A hun rokonság
emlékét a Csodaszarvas regénk
örökítette meg, mely szerint Nimród
király két fiától, Hunortól és Magyartól származik a hun és magyar
testvérnép. A monda szerint vadászat alkalmával a testvérpár előtt egy „csodálatos színekben pompázó”,
sebezhetetlen vad tűnt fel, mely mint isteni gondviselés csalogatta,
vezette őket Pannóniába, ahol velük
azonos nyelvű népet találtak.
Ezzel szemben a
kínai hagyományok szerint a zsarnok Kié
császárt alattvalói Kr.e. 1766-ban elűzték. Fia, Sun-ui a Hai-nemzetség
500 tagjával Kína északi hegyvidékére menekült, akiktől a hunok származnak. A
történettudomány a hunok őshazáját Közép-Ázsiába, a Góbi-sivatag fölötti vidékre helyezi. Bárhol is volt az őshaza, a
hunok Kína északi határvidékére kerültek, s mintegy 1500 évig, váltakozó
sikerrel kemény harcokat vívtak a kínaiakkal. Kezdetben a hunoknak kedvezett a
szerencse, de miután a kínaiak elsajátították a hunok harcmodorát az erőviszonyok
a Kr.e. IV. században már kiegyenlítődtek. A kínaiak a hunok ellen építették a
nagyfalat, mely ugyan nem bizonyult biztonságosnak, annál inkább időtállónak.
A hunok és kínaiak
közötti határvonal nagyjából a Sárga
folyó volt, de a nagy folyam kanyarulatában, a délre fekvő Ordos puszta is hun terület volt. Kr.e. 215-ben a kínaiak hatalmas
erővel támadtak a hunokra, és elfoglalták e tartományt. Majd pedig átkeltek a
folyamon, és további területeket hódítottak meg, ahová kínaiakat telepítettek,
mely hosszú távon az ázsiai hunok felszámolásához vezetett, mert Kr.u. 439-ben végleg behódoltak a kínai
császárnak.
A hunok a Kr.e. III.
század végén Mao-tunt választották meg nagykirálynak, aki nagy lendülettel fogott
hozzá a hunok megszervezéséhez. Visszafoglalta az elvesztett területeket, és
kiűzte a kínai telepeseket. A hun birodalom ekkor az Altáj hegységtől a
Csendes-tengerig terjedt. Kr.e. 160-ban azonban a hun hatalom ismét
hanyatlásnak indult. A Kr.e. 58 táján kitört trónviszály a hajdani nagy népet
kettészakította. A lázadó hunok nyugati irányba vonultak, és Csi-csit választották meg nagykirálynak,
aki a Talas folyó völgyébe
telepítette le népét. A kínaiak ezt megtudták, és meglepetésszerűen rájuk
támadtak, szétverték Csi-csi hadait, miközben a nagykirály is életét vesztette.
A menekülő hunok az Aral-tó és a Kaszpi-tenger közötti vidéken telepedtek le. A
kínaiak ezzel megakadályozták, hogy a kettészakadt hunok ismét egyesüljenek.
4. kép.
Aranylemezzel borított szittya bronzfokos
Hosszú századok teltek el és Csi-csi
megmaradt hunjai fölszaporodtak, megerősödtek, s mint nyugati hunok jelentek meg a történelem színpadán. Kr.u. 373 táján
lépték át a Dont, és Balambér
nagykirály vezetésével elindultak hódító útjukra. Balambért Uldin majd Rua nagykirályok követték. Mindketten kiváló szervezők és uralkodók
voltak. Kr.u. 380-ban a Kárpát-medence is – Dunántúl kivételével –
fennhatóságuk alá került, de a főhadiszállásukat csak Atilla (Attila)
nagykirály uralkodása alatt (434-453) ütötték fel a Tisza mentén. E rövid, húsz év leforgása alatt alig számolhatunk
jelentős hun lakossággal a Kárpát-medencében. Nagyobb számú hun csapatokat is
csak a nagykirály közvetlen környezetében tételezhetünk fel. Atilla birodalma a
hatalma tetőfokán a Kaszpi-tengertől az Atlanti-tengerig terjedt. 453-ban
bekövetkezett halála után a hun birodalom felbomlott.
5. kép. Hun
bronzüst
A maradék hunok
nagyobbik része a Fekete-tenger északkeleti, Kaukázus és a Kaszpi-tenger
északnyugati partvidéke feletti térségbe telepedett le. A Colin McEvedy:
The Penguin Atlas of Medievel History 528 évi térképén utrigur hunok, kutrigur hunok és szabír hunok néven vannak
feltüntetve. A bolgárok is hun utódnak tartják magukat, és joggal, mert az
utrigurokból és kutrigurokból szakadtak ki, és bolgár néven szerveződtek.
Tudjuk, hogy
Árpád-ágbeli őseink is e térségben tűntek fel, és szintén hun leszármazottaknak
tartották magukat. Még századokkal később is szó esik a Kaukázus déli lejtőin élő szavárd magyarokról, akik minden bizonnyal a szabír hunok utódai lehettek. Árpád-ágon
a hun rokonsághoz tehát alig férhet kétség. Említést érdemel az is, hogy Colin
McEvedy 737 körüli eseményekkel foglalkozó térképén Árpád-ágbeli őseink már
szerepelnek, míg a magyar történettudomány szerint csak 820 táján jelentek meg.
Link:
A magyar nép történelméről
1. 2. 3. 4. 5. 6. oldal
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr
©
IRODALMI GALÉRIA -
FIGYELŐ -
MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1