A "kettős
honfoglalás" elmélete
Az örök érvényűnek
vélt, nyelvrokonságra épített finnugor származás és őshaza tanát Dr. László Gyula tanár úr, hazai
régész-történész "kettős-honfoglalás" elmélete mozdította ki nyugalmi
állapotából. Eredményeként a magyar őskutatás – László szerint – a "termékeny bizonytalanság"
korát éli. A finnugorosok a magyar őshaza- és eredetkutatást befejezettnek
könyvelték el, melyen változtatni már nem lehet, és nem kell. László viszont a
régészeti ásatások során előkerült leletek tanúsága szerint arra az álláspontra
jutott, hogy "más megoldás is
elképzelhető", mondja Pais
Dezső szavait idézve. A magyarság eredete és története sokkal többrétű,
minthogy azt egy vonalas, leegyszerűsített elméletbe bele lehetne zsugorítani.
László az új felismerések mellett olyan kérdéseket tesz föl, melyekre a
szakmabeliek nem tudnak, vagy nem akarnak választ adni. Ezért feltevésekkel,
lehetőségekkel és elméletetekkel igyekeznek áthidalni a repedéseket, némelykor
szakadékokat. Úgy tűnik, a külföldön élő kutatók eredményei esetenként kiváló
repedés-, sőt szakadéktöltőknek mutatkoznak. Bárhogy legyenek is a dolgok,
László felismerései kikényszeríttették a viták újbóli felvételét, s ezzel a
hazai őstörténet-kutatás kimozdult holtpontjáról. Így vált a "bizonytalanság" valóban "termékennyé".
E viták valójában a finnugoros tábor
belharcának is tekinthetők, hiszen itt nem egy szemlélet alapvető változásáról
van szó, csupán arról, hogy László és követői a "kései-avarokkal" kívánják megoldani, megmagyarázni a szakma
elé gördülő akadályokat, míg a bejegesedettek szilárdan kitartanak álláspontjuk
mellett. Hallani se akarnak magyar nyelvű népről a Kárpát-medencében Árpád népe
bejövetele előtt. Sajnos, László és követői is megelégszenek a
"kései-avarokkal", mint a Kárpát-medence első nagyszámú, magyar
nyelvű telepeseivel, pedig tanulmányaiban több esetben megemlít egy "köznépet",
mely nem azonosítható a "kései-avarokkal". E tanulmánynak éppen az a
célkitűzése, hogy felsorakoztassa mindazon tényezőket, melyek e "köznép" kilétére fényt
deríthetnek.
László az 1978-ban
kiadott A "kettős honfoglalás"
című kiváló tanulmányában a "kései-avarokat" – akiket "kora-magyaroknak"
tart – helyezi vizsgálódása középpontjába, miközben figyelmen kívül
hagyja az őstelepes paraszti nép szerepét
a Kárpát-medence népesedési történetében. Nagyon fontos megállapításnak kell
tartani, mikor László e népet "kelet-közép-európai viseletű"-nek nevezi. Igaz ugyan, hogy ő is
inkább szlávoknak és egyéb népelemeknek véli őket. Pedig a magyarság eredetének és őshazájának talányát az úgynevezett
"honfoglalás" előtti
időkben meghonosodott, vagyis a "honfoglalóktól"
már a Kárpát-medencében talált őstelepes köznép kilétének és történeti
szerepének tisztázása, kimutatása oldhatja meg.
Mióta a természet
törvényszerűsége szembenézett, és zavarba hozta a vonalas történészeket –
miszerint a többség nyelve olvasztja
be a kisebbség nyelvét –, ők is
kénytelenek tudomásul venni, hogy az eddig szlávnak mondott "halántékkarikás"
köznép (a nők halántékmagasságban fémkarikát viseltek) is magyar volt.
Ellenkező esetben Árpád apánk népe elszlávosodott volna – mint a bolgárok –,
mert ők képezték a kisebbséget a Kárpát-medence népességének új arányaiban.
Függetlenül attól, hogy Árpád népe milyen nyelvet beszélt, tudjuk, hogy e
nyelvkeveredésből – ha ilyen volt – a magyar nyelv került ki győztesen, és e
nyelv nem lehetett más, mint az őstelepes
paraszti nép nyelve, mert ők képezték a többséget. Ha az őstelepes nép
nyelve magyar volt, akkor föl kell adni a tévtant, miszerint Árpád népe volt a
Kárpát-medence első magyar nyelvű telepese. A megrögzöttek ezen úgy kívánnak
segíteni, hogy a halántékkarikásokat is Árpád népével költöztetik a
Kárpát-medencébe. Elgondolkodtató. De akkor miért tartották 1959-ig szlávoknak
őket? Főleg akkor, ha a Kárpát-medence és Etelköz köznépének nem azonosak a
régészeti leletei? Legjobb ismereteink szerint Etelközben hölgyek nem viseltek "halántékkarikát". Tehát a
kérdéses köznép se jöhetett onnan.
Történetírásunknak
vannak azonban további tévtanai is, melyeknek fölszámolása már nagyon időszerű
lenne. Jó másfél évszázada hirdetik, hogy a "honfoglalók" a besenyők
elől menekülő, asszonyaikat, gyermekeiket elvesztett férfihad volt csupán. A
legbejegesedettebbek vagy a tudatosan rosszindulatúak ettől még a mai napig se
tudtak megszabadulni. Ebből azon következtetést lehet levonni, hogy miután a "menekülők" a Duna-Tisza
mentén letelepedtek, szláv asszonyokkal kezdték újra életüket. Ősapáink
másodszor is jó vásárt kötöttek (az első a Fehérló
mondájában van leírva), mert e szláv ősanyáink leírhatatlan hálájukból,
magyar szóra és dalra tanították gyermekeiket. Tulajdonképpen e szláv
asszonyoknak köszönhetjük nyelvünk megmaradását, de ha mégse, akkor a magyar
nem is anyanyelvünk, hanem apanyelvünk.
Ugye ez észbontó? Különösen, ha tudjuk, hogy abban az időben a férfinép nagyon
hosszú időket töltött távol a családtól. Hadjárataikon például. Ha pedig a
besenyő támadás mégis megtörtént, és az valóban olyan komoly veszteségeket
okozott, mint azt hirdették, vagy egyesek hirdetik ma is, akkor az nagyon
súlyos bizonyítéka annak, hogy Árpád
népe megérkezése idején az anyák már magyar dallal altatták gyermekeiket a
Duna-Tisza táján.
Ahhoz, hogy megbízható alapokra lehessen
fektetni a Kárpát-medence X. századi lakosságának nemzetiségi képletét,
arányait, fontos lenne a lehető legnagyobb pontossággal megállapítani Árpád
apánk birodalomalapító népének, a megmaradt avarságnak és az őstelepeseknek
lélekszámát. Értékes megállapítást közöl Dorosmai
Imre Az első honfoglalás népe (Népszava,
1984. február 18.) című cikkében, mikor az embertan kiváló tudósát, Dr. Kiszely Istvánt idézi:
"Kiszely István is csak arról ír a Hungarian Digest című
folyóiratban (1982. 6. sz.), hogy 900
körül a Kárpát-medence lakosainak egyharmada a több ezer éves őslakosság,
harmada az avarok leszármazottai, és harmada Árpád honfoglalóiból tevődik
össze."
A magyar történetírás egyszerűen figyelmen
kívül hagyja ezt, és az ehhez hasonló észrevételeket, esetleg megállapításokat.
Pedig a korábbi kutatók, mint Magyar Adorján
és Marjalaki Kiss Lajos bőséges
adatot szolgáltattak az őstelepes köznép magyar nyelvűségének igazolására. Nem
tudni azonban, hogy Kiszely megállapítása szilárd adatokra támaszkodik-e vagy
csupán kidolgozatlan észrevételekre? Több jel arra mutat, hogy az őstelepesek
aránya az egyharmadnál magasabb százalékban is elképzelhető. Ezért
megkockáztatható egy számvetés, bár hiteles adatok hiányában nem tekinthető
többnek a ráérzésnél. Az ismeretlen kutatásában a ráérzések gyakran jó útra
vezethetnek. Remélhetően ez esetben is így lesz.
A korábban idézett
gimnáziumi történelemkönyvben a "honfoglalóktól" a Kárpát-medencében
talált lakosságot 200 ezerre teszik. Nem tudni, hogy ezt milyen számvetés
alapján állapították meg. Árpád népének lélekszámát valahol a 200 és 500 ezer
közöttire becslik legtöbben. László a "kettős honfoglalás" című
tanulmánya 118. oldalán írja:
"De különben is vessünk számot azzal, hogy egy-egy
"griffes-indás" temetőben a szabadok, az urak száma, tehát azoké,
akiknek az öv jelezte rangját, vagy éppenséggel a fegyver, aránylag csekély,
10-20 százaléknyi. A többi szolganép volt a "griffes-indások" alatt
is, s az maradt a magyarok alatt is."
Az idézetből nem érthető világosan, hogy
László meglátása kizárólag a "griffes-indásokra" vonatkozik-e, avagy
a Kárpát-medence összlakosságára a "griffes-indások" uralma alatti
időben. Lehetséges ugyanis, hogy a "griffes-indások" társadalmán
belül is voltak szolganépek, de az is lehetséges, hogy ezen szolganép a
meghódított őslakosság volt, amely szolga maradt Árpád népének uralkodása ideje
alatt is. Ezért nem világos, hogy e 10-20 százaléknyi úri rétegnek a
"griffes-indások" és Árpádék össznépességét kell-e tartanunk, avagy
csupán azon belül az uralkodó réteget.
Számvetésünk
szempontjából Árpád népének egészét vesszük figyelembe, mint
"szabadokat", melynek középértéke 300 ezer lélek. Ők képezték az
uralkodó réteget, mely 20 százaléka, azaz egyötöde az összlakosságnak. Ennek
alapján a "szolganép" lélekszáma egymillió-kétszázezer
lehetett, melybe az avarok is belesorolandók. Persze, ha Árpád népe és a
"griffes-indások" társadalmán belüli uralkodó réteget vesszük
figyelembe, mint 20 százalékot, akkor lényegesen kisebb számot kapunk, de akkor
mit kezdjünk az őstelepesekkel, azaz a "köznéppel",
mely temetői esetenként "százszor
akkorák", mint a "honfoglalóké". Azt kell mondani, hogy
Árpád népe e néptömegbe nyelvileg és vérségileg is csak beolvadhatott.
Anonymus híradása
szerint Árpád népe szövetségben állt a székelyekkel, akik már a
Kárpát-medencében éltek. Vannak olyan jelek is, melyek arra utalnak, hogy ez
valószínűsíthető a "griffes-indásokra" is. E lehetőség lényegesen
megemeli az "urak" számát, melyből következtetve a szolganép
lélekszáma is nagyobb lehetett az egymillió kétszázezernél. Elgondolkoztató,
hogy századok során a Kárpát-medencét meghódító idegen ajkú népek miért nem
tudták megtartani Európának e természeti kincsekben gazdag területét. Miért nem
tudott nyelvük gyökeret ereszteni az Alföld rónaságán? A válasz minden
bizonnyal az, hogy az őstelepesek, a köznép nyelve elnyelte a mindenkori
hódítók nyelvét, mert lélekszámuk messze túlhaladta a jövevényekét. Hogyan is
írta Petőfi? "Habár fölül a gálya, s
alul a víznek árja, azért a víz az úr!". A hódítók vagy beolvadtak,
vagy továbbálltak. Ez vonatkozik Árpád népére, korábban a
"griffes-indásokra", akik maradtak és beolvadtak. Bármekkora volt is
Árpád népének lélekszáma, ők voltak, akik a Kárpát-medence népességét
megszervezték, lerakták a magyar hatalom alapjait, mely politikai és nagyhatalmi
tényezővé vált Európában az elkövetkező 630 évben, és amelynek dicsőségét és
fényét egyetlen súlyos vereség, a "tatárjárás" tompítja.
A
"griffes-indások = kései-avarok = kora-magyarok"
E három megnevezés egyazon népre vonatkozik,
mely Kr.u. 670 táján költözött a Kárpát-medencébe. A régészeti leleteiken
talált díszítőelemek két fő csoportra oszthatók: a "griffesekre" (11. kép. felső) és az "indásokra" (11. kép. alsó). A régészet erről nevezte el
őket "griffes-indásoknak". Ők voltak egyébként a
"kései-avarok", de mert László tanár úr úgy vélte, hogy e nép volt az
első nagyszámú magyar nyelvű telepese a Kárpát-medencének, ezért "kora-magyaroknak" is nevezte
őket. A továbbiakban csak a kései avar megnevezést használjuk.
11. kép. A
griffes és indás szíjvég. (Bakay: Őstörténetünk
régészeti forrásai, II. kötet.)
Nem rendelkezünk olyan adatokkal, melyek
felhasználásával meglehetne állapítani, el lehetne dönteni a kései avarok
nyelviségének mibenlétét. A László által felsorolt érvek is inkább
ellentmondásosak, mint meggyőzőek. Hiba lenne azonban elvetni e lehetőséget, de
még nagyobb, ha más lehetőségeket emiatt figyelmen kívül hagynánk, még akkor
is, ha némelyek szerint több rovásírásos lelet szól a kései avarok magyar
nyelvűsége mellett. Így vélekedik például Dr. Király Péter tanár úr is:
"A rokon tudományok képviselőitől is bizton várhatunk új
eredményeket, s különösen az avar kori rovásírásos feliratoknak megfejtése
segíthet tisztázni a Duna-medence VI-VII. századi lakosságának népi, nyelvi
jellegét: e vonatkozásban a leletek egy részének magyar nyelvű olvasata érdemel
figyelmet." (UNGARUS, HUNGARIUS, ONGER...., Élet és Tudomány, 1986.
október 31.).
Ha figyelmesen
elolvassuk Király közlését, akkor világossá válik, hogy az avar kori
rovásleleteknek csak "egy része" olvasható magyarul. Ami még ennél is
nagyobb gond, hogy e rovásírások megfejtői, elolvasói se jutottak egységes
eredményre. Jó példa erre az 1983-ban, Szarvas határában talált rovásírásos
csont tűtartó esete. A viszonylag hosszú szöveg – 63 betű és összevonás (12.
kép) – megbízható eredménnyel, olvasattal kecsegtetett. Nem így történt! Dr. Róna-Tas tanár úr török nyelvű olvasatot
kapott. Dr. Vékony Gábor régész a Későnépvándorláskori rovásfeliratok a
Kárpát-medencében (Életünk Könyvek, Szombathely) című művében arról ad
hírt, hogy a tűtartó rovásai magyarul olvashatók. Vékony olvasata mai
magyarsággal:
12. kép.
A szarvasi tűtartó rovása
"Üngür démon ellen ime e vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű,
szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz,
egybeölt /esz...../ Üngür ne egyen (meg engem), űzd. emészd (el) őt, én
Istenem!".
Az Amerikában élő Oláh Imre Jenő kísérlete is magyar
nyelvű olvasatot eredményezett. Oláh olvasata nemcsak hogy nem azonos Vékony
olvasatával, de még csak azonos fogalomkörbe se tartozik. Továbbá a tény, hogy
Róna-Tas török nyelvűnek véli az írást, jelzi a rovásírás megfejtése körüli
nehézséget, valamint az eredmények bizonytalanságát. Íme Oláh olvasata:
"Tű nyélben. Eszen nyélel nyisa. Eszt én beraka ide. Élén ere esz
nyit. Idevan pederva, adván én eszt, ki nyélvégén ere tesz. Eszenakasztani! Aki
kéri eszt ineszenito."
Az alapvetően
különböző eredmények azzal magyarázhatók, hogy nincs tudományosan kidolgozott
módszer a rovásírás olvasásához, mely segítségével megbízható, és legalább
értelmük szerint azonos fogalomkörbe tartozó eredményeket kapnának az egymástól
függetlenül dolgozó megfejtők. A rovásírás is, mint minden nemzeti anyagi és
szellemi érték az elmúlt századokban, a mindenkori politikai hatalom, és e
hatalmat kiszolgáló "tudomány" üldözöttje volt. Babért a rovásírás
megfejtéséért nem lehet kapni – ma se –, főleg ha valaki magyar olvasattal
hozakodik elő. Kívánatos lenne, hogy ősi írásunk művelése, és a rovásírásos
leletek megfejtése megbecsült tudományággá fejlődjön. Amíg nem lesz egy
kidolgozott, és azonos eredményeket biztosító módszer, addig az eredmények
különbözőek lesznek. Minden vállalkozó a legjobb tudásával és leleményességével
fölfegyverezve áll a megfejtés kísérletéhez. A leleményesség az ismeretlen
kutatásában szintén elengedhetetlen követelmény. Az emberi tudás és
ismeretanyag felhalmozódását a művelődés különböző területein a múlt és jelen
társadalmainak azon tagjai vitték előre, akik független és önálló gondolkodók
voltak. Akik képesek leküzdeni a feltornyosuló akadályokat, megoldani a
felbukkanó nehézségeket. Akik nem riadnak vissza, hogy kilógnak a politikailag
vagy "tudományosan" helyes
sorból. E kitérő után térjünk vissza az előbbi gondolatmenet további
kigombolyításához.
A régészeti leletek arról tanúskodnak –
mondja László –, hogy a kései avarok három, egymástól nagy távolságra eső vidék
népeiből tevődtek össze. A "griffesek"
az iráni fennsík térségéből indultak el, de nem egyenes úton érkeztek a
Kárpát-medencébe, hanem a Magna Hungáriának nevezett hazában egyesültek az "indásokkal", s miután egy "kaukázusi hun" népesség vette át a vezetést, indultak el a magyarság "első" honfoglalására. Írásos
emlékek e honfoglalásról nincsenek, de az orosz krónikák egy megjegyzése erre
vonatkoztatható, mondja László. Ezen észrevételeit főleg régészeti leletekre –
a "múlt hiteles tanúira" –
alapozza, melyeket komoly bizonyítékként kell számon tartani. Elgondolkodtató
azonban a kései avarok népi összetétele. Különösképp, ha arra gondolunk, hogy e
népesség lenne a Kárpát-medence népességének nyelvadója.
Hérodotosz, a történetírás atyja Kr.e. az V. században a királyi
szittyáknál kitört lázadásról tesz említést, melynek következtében a lázadók
kénytelenek voltak elhagyni a Fekete-tengertől északra fekvő hazájukat.
Hérodotosz útleírását követve úgy mutatkozik, hogy a menekülők az imént
említett Magna Hungária vidékén telepedhettek le. Nem lehetetlen tehát, hogy a
griffesek őseit bennük kell keresni, akik az indások szomszédságában vagy velük
együtt éltek, mígnem elindultak ama bizonyos "honfoglalásra". Nem lehetetlen tehát, hogy a magyarság
szittya származástudatának ez a történeti háttere. A szaktudomány a griffet és
a szittyák művészetét iráni eredetűnek tartja, amely lehetséges, de a
kapcsolatot a korábbi időkben kell keresni. A kulcskérdés tulajdonképpen az: melyik, vagy mindkét réteg magyar nyelvű
volt-e? Milyen nyelvet beszéltek a kaukázusiak?
Ha ugyanis az iráni "griffesek", a Volga menti "indások" és a "kaukázusiak"
mind azonos nyelvűek voltak, azaz a magyar nyelvet beszélték, akkor azt
kell mondani, hogy a magyar nyelvterület határai olyan óriásiak voltak, amelyet
feltételezni is csak félve lehet. Ha pedig nem azonos nyelvet beszéltek és
nyelveik ötvözetéből alakult ki a magyar nyelv, akkor hogyan értett szót Julián
barát a Volga mentiekkel több mint 565 évvel később? Nincs ugyanis tisztázva, hogy Julián "magyarjai"
hogyan, mint kerültek a Volga vidékére. A hivatalos történetírás szerint Árpád
népének egy része került e tájra.
László szerint a kései avarok a 660-as
években elhagyták a Volga menti hazájukat, miután elkezdődhetett a három
különböző alapműveltségű nép nyelvének egybeolvadása, amennyiben különböző
nyelveket beszéltek. Ha pedig Hérodotosz híradásából indulunk ki, akkor a
"giffeseknek" és az "indásoknak" – akik a
"honfoglalók" túlnyomó többségét képezték – éppen ezer év állt
rendelkezésükre – ha netán együtt éltek, és nem egymás mellett –, hogy nyelvük
ötvöződése befejeződjön. Ezzel persze az a baj, hogy ezer év alatt az anyagi
műveltségnek is ötvöződni kellett volna. Az egymás mellett élés a valószínűbb.
Ez viszont kizárja a nyelvük ötvöződését. De ha mégis, akkor a kérdés az:
melyik lehetett ezen újonnan létrejött nyelv? Magyar? Esetleg valamely török
nyelv? Megannyi kérdés. Ha netán a kései avarok magyar nyelvűek voltak, mikor
megérkeztek a Kárpát-medencébe, figyelembe kell venni, hogy nyelvük más
hatásoknak volt kitéve, mint a visszamaradottaké, s hogy Julián mégis szót
értett velük, azt kell mondani, hogy nyelvünk már ebben az időben olyan fejlett
volt, melyen külső hatások "karcot"
se ejtettek. Ezt pedig aligha lehet feltételezni az újonnan kialakult kései
avarok nyelvéről. Elképzelhető lenne, hogy e kérdések sokaságát a "kelet-közép-európai viseletű" köznép
nyelviségének tisztázásával lehetne feloldani?
A kései avarok tehát
két különböző vidékről és műveltségkörből származtak, a későbbi kaukázusi
beütéssel. László szerint a "griffesek" az erdőtlen rónaságok, a
ragadozó madarak birodalmának, míg az "indások" a hatalmas erdőségek
szülöttei voltak. Az indában az életfa
kiművelt vagy éppenséggel elkorcsosult – az eredeti életfák az örökzöld fenyőt
ábrázolják – változatára kell gondolni, míg a griff a Turulmadárral hozható kapcsolatba. Mindkettő az ősi hitvilág égi
vonatkozásainak jelképe, melyek hol egyike, hol másika megtalálható nemcsak a
kései avaroknál, hanem a többi rokon vagy testvérnépnél, mint a hunoknál, a
szittyáknál vagy akár a suméroknál, az egyiptomiaknál és Árpád népénél is.
László meg is említi, hogy a kései avarok rokonsága egészen Koreáig nyúlik.
Ismeretes a Szittya Birodalom hatalmas kiterjedése. A Közép-Ázsiát uraló hunok
története, majd pedig Baján kagán
avarjainak hódítása. A hódítók kardpengéi csengenek és nyílvesszői suhognak a
korai ezredek mélyén. Gyors lovaikon beszáguldják Eurázsiát. Útjaik hol itt,
hol ott ködbe vesznek, majd hol ilyen, hol olyan néven ismét fölbukkannak, de a háttérben ott van a köznép, mint a
végtelen idő és roppant tér népeinek összefogó alapeleme.
Az őstelepes
földműves nép
A történettudomány a magyarság eredetének és
őshazájának kikutatását, majd rögzítését az őstelepes paraszti nép történeti
szerepének súlypontba állításával oldhatja meg. László egyes utalásai mintha ez
irányba mutatnának, de aztán ő is visszalép a kardok pengésének és nyílvesszők
suhogásának ösvényére. Úgy véli, hogy az V. században hazánk keleti részét
elfoglaló bolgárok már magyar töredékeket is hozhattak magukkal. Az 568-as "korai-avarokkal" pedig már
magyar törzsek is jöhettek. De a magyar nyelv – mondja – csak a kései avarokkal
került túlsúlyba a Kárpát-medencében. Úgy tűnik, László ezen álláspontját oly
szilárdnak véli, hogy azon változtatni már nem lesz képes. Kár, mert a hazai
őskutatást éppen ő mozdította ki merevségéből, hogy egy hatalmas lépés után
maga is megtorpanjon. Nem valószínű, hogy a kései avarok kilétének tisztázása
megoldja a magyarság eredetének és őshazájának talányát, még kevésbé a magyar
nyelvét. Meg kellene állapítani végre a köznépi temetőkben nyugvók kilétét még
akkor is, ha netán kiderülne esetleges magyar voltuk, akik több ezer évvel
megelőzték nemcsak Árpád népét, de a korai avarokat is. A köznépet illetően
László Györffy Györgyöt idézi a Valóság 1973. 7. számából:
"Korábban,
míg régészetünk szinte százszor annyi avar sírt tartott számon, amennyi
magyart, magam is felvetettem, hogy a hiányzó magyar köznép a kései-avaroknak
mondott temetőkben rejtőzhet (1958), amióta azonban Szőke Béla a X. századi
magyar köznépet a tévesen szlávnak mondott temetőkben ismerte fel (1959), ehhez
a megoldáshoz csatlakoztam.". (Kettős
honfoglalás, 103-104. oldal.).
Tehát, ha a
megtalált avar sírok száma "szinte
százszor annyi", mint a magyar, akkor a korábban "szlávnak mondott" köznépi sírok száma az avarokét is túl
kell hogy haladja. Az idézetből arra kell következtetni, hogy a magyar nyelv
fennmaradását illetően Györffy is elismeri a köznép döntő többségét. Igaz
ugyan, hogy e köznépet Árpád népével költözteti a Kárpát-medencébe. Nagy
többségük miatt kénytelen elismerni őket magyarnak, azaz magyar nyelvűnek.
Kérdés: A hivatalosakat mi akadályozta abban, hogy ezen "szlávnak mondott" köznépben fölismerjék a magyart? Talán
azért, mert régészeti leleteik nem azonosak Etelköz köznépének régészeti
leleteivel? Ha a leletek nem azonosak, akkor Györffy miért mondja, hogy Árpád
népével jöttek be? Ha pedig azonosak, akkor ezt miért nem tudták 1959 előtt? Jó
lenne tudni, hogy vajon miért mellőzik e kérdéses köznép kilétének kutatását?
Nos, de mi a
véleménye minderről Lászlónak? Azt üzeni Györffynek, hogy "eben gubát cserélünk, ha egyiket a másik kedvéért
otthagyjuk", mert a "köznépi
temetők" semmivel se kevésbé kérdésesek, mint a kései avaroké, mondja
László. Csak azért, mert a "kérdéses"
köznépi temetők népességének kilétét is meg kellene állapítani, még nem
kell "eben gubát cserélni", vagyis
a kései avarokat otthagyni. Nekik megvan a helyük a magyarság őstörténetében, s
annak kimutatásáért éppen Lászlót illeti nagy elismerés. Elgondolkodtató
azonban, hogy Szőke felismerése
nemcsak a vonalasokat hozta zavarba, hanem Lászlót is. Ahelyett, hogy a
köznépet is bekapcsolná a kivizsgálandók sorába, inkább kérdésessé teszi
kilétüket. Igaz ugyan, hogy ezzel elismeri jelenlétüket, s nagy létszámukat se
cáfolja. Csupán annyit jegyez meg, hogy "nemzetségi
és törzsneves területeken" csak elvétve találtak köznépi temetőt. Itt
merül fel a gondolat: nem a szaktudomány feladata lenne-e, hogy a kérdésest
kérdéstelenné tegye? Valószínű nem, mert Hajdú Péter az 1990-ben megtartott
debreceni finnugor kongresszus alkalmából olyasfajta nyilatkozatot adott az
egyik kérdezősködő újságírónak, hogy nem lenne mit írniuk, ha minden
részletkérdést megoldanának. Ebből arra kell gyanítanunk, hogy a hivatalosaknak
nem érdeke a magyar eredet és őshaza kérdésének megoldása. Ők csak a részletkérdésekkel
foglalkoznak, hogy legyen mit írni, s hogy a nemzeti érdek ezt hogyan sínyli
meg, úgy látszik őket nem érdekli.
László érvelése,
miszerint a nemzetiségi és törzsnevek nem a köznépi, hanem a kései avarok
temetői közelében találhatók, még nem bizonyíték arra, hogy a köznép nem
lehetett magyar vagy a kései avarok többen lettek volna. Bizonyíthatja viszont,
hogy az ismert nemzetség- és törzsnevek nemcsak Árpád népétől származhatnak,
hanem éppen a kései-avaroktól. Érvelései további alátámasztásához László Mesterházi Károlyt idézi, aki a magyar
köznép kialakulásáról ekképp vélekedik:
"... a magyar köznépre jellemző leletek főleg az egykori poltavai
kormányzóság és Csernyigov, valamint az Oka folyása mentén kerülnek elő. Az
utóbbi leletek etnikai és időrendi kérdései ugyan nagyon bonyolultak, és a
magyarsággal való kapcsolatuk teljesen kérdéses, mégis valahol ezen a tájon
kell keresni a magyar köznép anyagi kultúrájának kialakulását.". ("Kettős
honfoglalás", 105. oldal).
Mesterházi ugyanúgy, mint László, figyelmen
kívül hagyja az eddig "tévesen
szlávnak mondott" köznép kilétének vizsgálatát, inkább idegen földre
barangol, ahol az előkerült leleteket szeretné kapcsolatba hozni a magyar
köznéppel mind nemzetiségileg, mind időrendileg, de kénytelen beismerni, hogy
ez "teljesen kérdéses". A
magyar őstörténet-kutatás nem lesz képes szabadulni e zsákutcából mindaddig,
amíg kizárólag a kései avarokban és Árpád népében keresi a megoldást a köznépet
illetően. Árpád népének minden kétséget kizáróan volt köznépe. Ismerjük
mesterembereik nagyszerű alkotásait. Arab forrásból tudjuk, hogy "sok szántóföldjük" volt.
Nyilván földműveseik is voltak. Elvándorlás esetén a röghöz kötött földműves
mozdul ki legnehezebben otthonából. E lehetőséggel vagy ténnyel számolni kell
minden népvándorlás esetén. Megkockáztatható tehát annyi, hogy Etelköz, majd a
Kárpát-medence köznépének nagyobb része nem Árpád népével költözött ősi
lakhelyére, hanem földjének művelője volt már századokkal, esetleg ezer évekkel
korábban. Hódítók jöttek, hódítók
mentek, de a föld népének többsége helyben maradt. Mikor Árpád népe
fölkerekedett a Kárpát-medence elfoglalására, akkor a mesteremberek és
állattartók jelentős része áthágott a Kárpátok szorosain, és letelepedett az új
hazában, de a föld népe nem mozdult, maradt az ősi rögön. Legfeljebb csak a
kalandvágyók, és azok csatlakoztak a menethez, akiknek éppen rosszul ment a
dolguk. Érdemes lenne tehát e szempontokat is szem előtt tartani, mikor népek
vándorlását vagy kialakulását vizsgáljuk. Miért kellene tehát a magyar köznép
és műveltségének kialakulását mindenáron az Oka folyása vidékén keresni? Nem alakulhatott az ki a Kárpát-medencében?
Itt lenne már az ideje a bejegesedett álláspontok feladásának.
Azonban, a vonalhűek bárhogyan is
csűrik-csavarják a dolgokat, a tény velük is szembenéz: az ugyanis, hogy a IX-X. században a Kárpát-medencében
létezett egy őstelepes földműves nép, mely se a kései-avarokkal, se Árpád
népével nem azonosítható. Tetszik, nem tetszik, a magyar
történettudománynak előbb-utóbb meg kell állapítani ezen őstelepesek népi és
nyelvi hovatartozását, és tisztázni szerepüket a magyarság kialakulásában. Jó
irányba terelheti a kutatást Hóman korábban említett őstörténeti munkája,
melyben a nagy tudós néhány alapvető kérdésben módosította korábbi nézetét.
Hóman továbbra is fenntartotta azon álláspontját, miszerint a magyarság a
finnugor népcsaládba tartozik, de kizárta e népcsaládból azon népeket –
lappokat, vogulokat, osztjákokat, szamojédeket, stb. –, akiket a finnugrisztika
a legközelebbi rokonainknak tart. Hóman a magyarság nyelvi, műveltségi és
vérségi hovatartozását illetően a következőképp vélekedik:
"A
fajrokonság kérdéseinek tisztázása az ugor-szamojéd csoport idegen fajiságának
a megállapítása után a legősibb időre vonatkoztatva sem "finnugor ősnépről", sem "finnugor ősnyelvről" nem beszélhetünk, a népet és
nyelvet is helyesebben "finn-magyarnak"
kell a népcsoport két legszélsőbb tagjáról elneveznünk.". (Ősemberek-Ősmagyarok)
Hóman tehát a
"legközelebbi rokonaink" vérségi rokonságát határozottan
visszautasítja. "Idegen" fajtának
tartja őket. Ezt egyébként több esetben is kimondja. Szerinte az említett
népeket a magyarok meghódították – valamikor az őskorban –, s e kapcsolat
nyomai maradtak meg nyelvünkben. Pais Dezső szavaival élve, erre "más megoldás is elképzelhető", melyre
e tanulmány összegezésében visszatérünk. Hóman szerint a magyar nyelv valamikor
az őskorban az "önálló fejlődés
útjára tért.". Továbbá a magyarság műveltsége az "életközösség előtt és ideje alatt" is magasabb volt az
övékénél, melyről így nyilatkozik:
"A
főképp a halászatból s emellett vadászatból élő kezdetleges népekkel – lapp,
obi-ugor és szamojéd – szemben a finn-magyar már az őskorban állatokat is tartó
és földet is művelő vadásznép volt.".
Nos, ez nem azonos a
Magyar Adorján szerint ötvenezer
évvel ezelőtt létező "aranykorral",
de azzal se, amit a finnugorosok még nem is olyan régen hirdettek.
Hóman a bolgár-török
hatásokat is ugyanilyen eréllyel utasította vissza:
"Az a feltevés is felmerült, mintha már Kr.e. 600 és 200 között
virágzó ananjinoi bronzkultúrát is a bolgár törökök hozták volna az Urál vidéki
magyar őshazába.
Ma már tudjuk, hogy sem a bolgárokat, sem
más török népeket nem kereshetjük ily korai időkben az Urál vidékén. Először
Kr.u. 4. században találkozunk velük a magyar őshaza közelében.".
Ennek vitatását
átengedjük a bolgár-török-magyar kapcsolatok kutatóinak.
Hóman a magyarságot
egy "kontinentális ősfajtából" származtatja,
amelynek őshazája az "Alpesektől és
Kárpátoktól északra eső térség.". Ezen ősfajtából szakadt ki a
magyarság, amely ilyen-olyan hatások következményeként került az Urál vidékére.
A szóban forgó mű 160. oldalán olvashatjuk:
"A magyar ősnép valamikor Kr.e. első ezredév közepén érkezett meg
Urál vidéki őshazájába, hol műveltségének emlékei – az arra legilletékesebb
tudósok véleménye szerint – a Kr.e. 600 és 200 között virágzó ananjinoi-kultúra
lelőhelyein kerülnek elő.".
Hóman e megállapítása vonatkozhat Árpád
népére, kevésbé a kései és korai avarokra, hunokra és szittyákra, de nem a
Kárpát-medence őstelepes földműves népére, mert azok jelen ismereteink szerint
az utolsó jégkorszak utáni ezredekben délről vándoroltak be. Nem világos tehát,
hogy a "kontinentális ősfajta" népünk
melyik rétegében képviselteteti magát. Milyen százalékarányban mutatható ki
népünk korai és jelenlegi embertani állagában? Ezt a mai, korszerű módszerekkel
megbízható eredménnyel lehetne kimutatni. Pénz és hozzáállás kérdése csupán.
Térjünk vissza ismét az eredeti gondolatmenethez.
A feltárt temetők feltérképezése nyomán a
régészek ama fölismerésre jutottak, hogy a kései avarok és Árpád népének
települései nem fedik, hanem kiegészítik egymást. Vagyis, ahol az avarok
laktak, oda az újonnan jöttek kevés kivétellel nem telepedtek. László a következőket
írja:
"... a nagy késő avar és a nagy honfoglalás kori magyar
szállásterületek ritkán fedik egymást, rendszerint egymás mellett terülnek el:
kiegészítik egymást, megyényi területek mozaikjává változtatva a
Kárpát-medencét.". (A honfoglalókról, Tankönyvkiadó, 1974. 67.
oldal.).
Ebből arra lehet
következtetni, hogy nemcsak a székelyek, de az avarok is szövetségben álltak
Árpád népével, és közös erővel vették birtokba a Kárpát-medencét. Szövetségesi
viszony nélkül a jövevények a kései avarokat nemcsak meghódították, hanem
szolgasorba is vetették volna. Függetlenségüket nem tisztelve, birtokaikra,
velük azonos vidékre telepedtek volna. E két néptől lakott területeken a
földrajzi nevek többségükben magyarok, mondja László. Ezért arra az álláspontra
jutott, hogy mindkét nép magyar nyelvű volt. Lehetséges. Bár "más megoldás is elképzelhető".
Mi lenne, ha a kérdéses szállásterületeken élő és meghódított őstelepesektől
származnának a magyar földrajzi nevek?
A külföldi
följegyzések Árpád népét "turkoknak", "ungároknak",
"vengereknek" és egyebeknek nevezték. Eszerint nem biztos, hogy avar
és Árpád-ágbeli őseink magyarul beszéltek. De hát a németek se nevezik
önmagukat németnek, a lengyelek lengyelnek, az olaszok olasznak csak azért, mert mi annak
hívjuk őket. Csupán a mi kedvünkért a németek nem németül, a lengyelek nem
lengyelül és az olaszok nem olaszul
beszélnek, hanem a Deutsch, polski és italiano nyelvet beszélik.
Az tehát, hogy egy népet más népek milyen névvel illetnek, nem lehet
döntő érv az illető nép nyelviségének megállapításában. Nem lehet kizárni
sem az avarok, sem Árpád népének magyar nyelvűségét, de azt se, hogy török
nyelvűek voltak, mint azt többen vélik vagy állítják. Ez azonban nemcsak László
"kettős honfoglalás" elméletébe ütne léket, hanem megsemmisítené a
finnugor álláspontot is, miszerint Árpád népe volt az első és egyetlen magyar
nyelvű nép, amely a Kárpát-medencében megtelepedett. Mégse tanulhattuk
nyelvünket két törökül, esetleg mongolul beszélő néptől. Mert hát a kései
avarok nyelviségét illetően se állunk jobban. A korai avarok nyelvére némi
fényt deríthetnek az ázsiai hunok nyelvére utaló kínai följegyzések. Kínai ujgur-hun-magyar népzenekutató, Du Yaxiong tanár úr A magyar és kínai népzene összehasonlító
kutatása (Buenos Aires, 1985.) című tanulmányában azt írja, hogy a kínai
források szerint az avarok és ujgurok nyelve a hunokéval azonos volt. Na, és milyen nyelven beszéltek a hunok? Du
a következőket írja:
"Zhangkian, aki híres utazó volt az ősi Kínában, alaposan
elsajátította e nyelvet (hun), mikor
tíz évig hun fogságban volt. A császár követe volt és kétszer ment nyugatra,
i.e. 138-ban és 119-ben. Általában őt tekintik úttörőnek, aki megtette
Közép-Kínától nyugatra ezt az utat. Az ő hun szókészleti és kínai mondattani
feljegyzéseiből megállapítható, hogy a hun törökfajta nyelv volt.".
Eszerint a Kína
északi határán élő hunok nem magyar nyelvűek voltak. Ha az avarok nyelve azonos
volt a hunokéval, akkor ők is a török nyelv valamely változatát beszélték. Ők
Kína északnyugati határáról indultak el. Személyes beszélgetésem alkalmával Du
ezt úgy módosította, hogy az avarok vagy kétnyelvűek, vagy török nyelvű
törzseik is voltak, de nagyobb részük a mongol nyelvet beszélte. Ez
természetesen a korai avarokra vonatkozik. Nincs tisztázva az se, hogy e
népességnek milyen kapcsolata volt a kései avarokkal, akik László szerint
magyar nyelvűek lettek voltak. Annyi biztosnak mutatkozik, hogy Baján avarjai
nem lehettek nyelvadói a Kárpát-medence népességének. A magyar nyelv bölcsőjét
illetően a belső-ázsiai "őshaza"
nem nagy lehetőséggel kecsegtet. Legújabban (2004) egy hun szógyűjtemény jelent
meg Dr. Detre Csaba tollából, melyet a szerző az „iszfaháni” és a
„krétai” kódexből gyűjtötte. Jelek szerint a gyűjtemény hiteles, és a szavak
nagyobb része magyar. E szerint a közép-ázsiai hunok nyelve magyar volt.
Továbbra is fennáll viszont a kései avarok, sőt Árpád népének nyelviségi
kérdése, melyekre a befejező részben visszatérünk.
Térjünk vissza az
imént említett térkép kérdéséhez, mely nemcsak arról tanúskodik, hogy a kései
avarok és a "honfoglalók" települései inkább kiegészítik egymást,
hanem a későbbi idők politikai és társadalmi viszonyaiba is betekintést
nyújtanak. Ennek kapcsán László a következő felismerésre jutott:
"Berajzoltam a térképbe a XI. századi királyi birtokokat, de nem
találtam semmiféle határozott kapcsolatot a "griffes-indások"
területei, Árpád magyarjainak területei és a királyi birtokok területei között.
Talán annyit állapíthatunk meg, hogy a "griffes-indások" nagyobb
részt a királyi birtokokon kívül éltek, de ugyanez mondható el Árpád
magyarjairól is; semmiképpen nem lehetne jogosult olyan magyarázat, mintha a
királyi hatalom egyik vagy másik népre támaszkodott volna.".
("Kettős honfoglalás".)
De hát akkor kire
támaszkodott a királyi hatalom? A bajor zsoldosokra? Tény, hogy ilyenek is
voltak. Viszont az is tény, hogy a földrajzi és helységnevek a királyi birtokok
területein is magyar nevek voltak, melyeket – mondani se kell – nem
örökölhettük a bajor zsoldosoktól. S mert e területeken – kevés kivétellel –
nem laktak se a kései avarok, se Árpád népe, az következtethető: e nevek nem
származhatnak mástól, mint az őstelepes földműves magyar nyelvű néptől. Ők
voltak azon magyar nevű szolgálók, akik nevei megtalálhatók a hiteles királyi
okmányokban. Íme néhány női név:
"Aglény, Ajándék, Balzsam, Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos,
Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes, Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező,
Szegény, Szemes, Szép, Szerető, Szerelem, Szellő, Szomorú, Szombatka, Szentes,
Tündér, Viola.". (Nagy
Sándor, A magyar nép kialakulásának
története.).
Ők éltek tehát a
királyi birtokokon, akik neveinek ma is értelme van nyelvünkben. Akiket a
történettudomány korábban szlávnak tartott, s akikről ma is csak kényszerből
vesz tudomást, és igyekszik félremagyarázni a Kárpát-medencében való
megjelenésük idejét. Kár, mert vérük ereinkben csordogál, s a magyarság
kialakulásának története se oldható meg az ő figyelembevételük nélkül. Jelek
szerint ők voltak a magyar nyelv hordozói, akik mellőzésével a magyar őskutatás
"vak sikátorban" mozog
csupán. E tényt a jövőben se lehet figyelmen kívül hagyni.
László munkáiból nagyon sok értékes, sőt
nélkülözhetetlen ismeretanyaggal gazdagodtunk, mely nélkül szegényebb lenne
nemzeti önismeretünk, s amiért a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk a nagy
tudósnak. Helyenként azonban ő is mintha ellentmondásba kerülne saját
felismeréseivel. Például:
"Arról
lehet ugyanis szó, hogy Árpád magyarjai legyőzték az itt lakókat, s nem valami
testvéri barátságból hagyták helyükön, hanem azért, mert rá voltak utalva a
földművesekre. Ezzel azonban az itt talált "késő-avar" -
"kora-magyar" elveszítette szabadságát, s a peremeken élő szláv
népekkel együtt szolganéppé vált." (A "kettős honfoglalás", 117-118. oldal.)
László
megfeledkezett a két alaptételről, melyet éppen ő fogalmazott meg. Mi történt
ugyanis a megfigyeléssel, mely szerint a késő-avarok szállásterületei és Árpád
népének szállásterületei inkább kiegészítik, mint fedik egymást? Sőt,
megfigyelése szerint e két nép még századokkal később is, nagyobbrészt a
királyi birtokokon kívül élt, ami arra utal, hogy az új királyi hatalom se
hódította meg őket. Úgy látszik, László teljesen megfeledkezett az őstelepes
köznépről. A kései avarokat hódíttatja meg és vetteti szolgasorba. Ez szinte
lehetetlen, amint a következőkből kiderül.
A IX. század végére már számolni kell a kései
avarok és az őstelepesek jelentős – esetleg teljes – összeolvadásával.
Lehetséges, hogy a kései avarok temetői ennek következtében lettek olyan
népesek, s nem azért, mert a hatszázas évek háromnegyedén "milliós" számban özönlötték el (László megjegyzése
Chicagoban.) a Kárpát-medencét. Azt is figyelembe kell venni, hogy e temetők
több mint 200 év temetkezését foglalják magukban, míg Árpád népéé száz évet.
Következtetéseink
szerint a kései avarok és Árpád népe egymással szövetségben állott, így azonos
kötelezettségekkel tartoztak, és azonos jogokat élveztek. Legalábbis erre lehet
következtetni a két nép településtörténetéből. Ez föltétlen így kellett hogy
legyen, ha a legújabb számítások Árpád népének lélekszámát illetően megállják a
helyüket. Az, hogy eddig mindössze 940 sírt tart nyilván a régészet, amelyet
Árpád népéhez tud kötni, arra késztette a kutatókat, hogy a "honfoglalók"
lélekszámát százezer alá tegyék. Mennél alacsonyabb volt a lélekszámuk, annál
bizonyosabb a két nép – Árpád népe és az avarok – közötti szövetség. Egyébként
nem lettek volna képesek azon hatalmas katonai erő kiállítására, mely a X.
század magyar hadviselése kapcsán ismert. Meghódították viszont, és szolgasorba
vetették az őstelepes köznépet, függetlenül attól, hogy az esetleg velük azonos
nyelvű és fajtájú volt. Erre utal az egyik korábbi idézet is, miszerint az "eddig szlávnak mondott" temetők – melyek mindkét hódító
szállásterületén megtalálhatók –, valójában a magyar köznép temetői. Ez tűnik
ki az alábbi megfigyelésből is:
"Id. Fehér Géza ugyanis a klasszikus honfoglalás kori temetők
népességének és az általa még szlávnak tartott halántékkarikás temetők
népességének egymásba olvadását négy szakaszon keresztül követte. Először Árpád
magyarjainak kis lélekszámú temetői és a több száz síros halántékkarikás
temetők egymástól távol, más helyen vannak. Azután közelebb kerülnek egymáshoz,
és az összeházasodás jeleként mind az egyikben, mind a másikban megjelennek a
másik csoportra jellemző temetkezések.". (A honfoglalókról, 38-39.
oldal.)
A hódítók és
meghódítottak kezdetben tehát nem azonos temetőben temetkeztek és temetőik
egymásétól távol, de azonos vidéken vannak. Nem úgy, mint a kései avarok és
Árpád népének temetői, akiknek szállásterületei nem fedik, hanem kiegészítik
egymást, megyényi részekre osztják a Kárpát-medencét. Temetőik is saját
területeiken belül helyezkedtek el. Ez nem is képzelhető el másképp. Hiszen a
meghódítottak végezték mindazon munkákat – a házi szolgálattól kezdve a
földművelésen keresztül a fakitermelésig és bányászatig –, melyet a hódítók
gazdasági, katonai és politikai társadalma megkívánt. László szerint – Fehér
megfigyelése nyomán – a harmadik fokozatban a két nép temetői már egy területen
voltak, de külön részlegekben temetkeztek, és végül bekövetkezett a teljes
összeolvadás. (Így történhetett ez a korai-avarokkal is, mondjuk százötven,
kétszáz évvel korábban.) Ebből arra lehet következtetni: sem a kései-avaroknak, sem Árpád népének nem kellett elnevezniük
egyetlen dűlőt, egyetlen folyót vagy hegyet se. Azoknak már megérkezésük idején
jó magyar neveik voltak, s e nevek nem származhattak mástól, mint az egész
Kárpát-medencét kitöltő, korábban szlávnak tartott, "halántékkarikás" őstelepes magyar paraszti néptől.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az újonnan jöttektől nincsenek elnevezések.
Bizonyára vannak, s ha magyar nyelvűek voltak, akkor nem rontják a magyar
földrajzi helységnevek egyöntetűségét. E mellett szól Bíborbanszületett
Konstantín (913-959), mely szerint "…,
ahol Turkia egész szállásterülete van, azt mostanában az ott folyó folyók
nevéről nevezik el. A folyók ezek: első folyó a Temes, második folyó a Tútisz
(?), harmadik folyó a Maros, negyedik
folyó a Körös, és ismét egy másik folyó a Tisza.". Ezek szerint Árpád
népe nevezte el a Kárpát-medence földrajzi felosztását: Duna-Tisza köze,
Tiszántúl, Dunántúl, Maros-Körös köze, stb. Ezt látszik alátámasztani Etelköz
elnevezése is. A fejedelmi, a nemzetségi és törzs- és személynevekről
elnevezett helységneveket minden bizonnyal az avarok és Árpád népe hagyták
ránk, melyek többségének viszont a magyar nyelvben nincs, vagy ma már nincs
értelme. Nagyobb részük a török nyelv segítségével értelmezhető.
Ezek után nézzük, hogy hová helyezhetők
történelmünkben a korai-avarok, akik temetőinek kiértékelése körül is
nehézségek mutatkoznak a bennük nyugvók nemzetiségét illetően, melyre álljon
itt a következő példa. Dr. Makkai
János A magyarság keltezése (Budapest,
1993.) című tanulmányának 51. oldalán írja:
"Vida Tivadar szíves közléséből tudom, hogy a budakalászi temető
eddig feltárt 1551 sírja szerint a temető középvonalában található néhány tucat
gazdag korai avar sír körzetében csoportokat alkotva vannak a feltehetően nem
avar etnikumú egyéb sírok százai."
Dr. Bakay Kornél az Őstörténetünk régészeti forrásai (Miskolci Bölcsész Egyesület,
1998.) című munkájának II. kötetében arról ír, hogy "... 1600 IX-XI. századi lelőhelyről megközelítőleg 25 ezer
köznépi sírt ismerünk (ez egyharmada az avar síroknak), ..." (290-291oldal) Eszerint az avar sírok
száma 50 ezer. Sajnálatos, hogy Bakay tanár úr nem ír arról, hogy hogyan
szaporodtak fel az avar sírok ilyen jelentős mennyiségre. Az eddigiekben
mindenütt a köznép túlnyomó többségéről esett szó. Persze, ha a feltárt
temetőkben a bizonytalan nemzetiségű sírokat is avarnak mondjuk, akkor egy új
képlettel állunk szemben, mely megfontolandó ugyan, de nem biztos, hogy ezzel a
kései avarok lépnek előtérbe, mint nyelvadók. Bakay például azt írja az I.
kötet 233. oldalán, hogy "A
Kárpát-medencében 630 óta, feltevésem
szerint, már nincs igazán főkagán, ez a terület csak addig volt kiemelt
fontosságú – akárcsak Atilla idejében –, amíg Bizáncot innen akarták
harapófogóba kapni." Továbbá az is figyelemre méltó, hogy idáig
egyetlen avar fém öntőműhelyre se akadtak a Kárpát-medencében. E műhelyek a
Kaukázus feletti térségben, vagy mint Bakay véli Közép-Ázsiában voltak. E
jelenségek arra utalnak, hogy az avarok is csak hódítók, és nem telepesek
voltak, mint előttük a szarmaták és hunok. A folyamatok megfigyelésére és a
pontos kormeghatározásokra, a mai korszerű vizsgálatokra lenne szükség ennek
eldöntéséhez, amihez viszont a magyar régészek nem kapnak elégséges anyagi
támogatást. Ez ugyan nem az ő hibájuk, de ez se hagyható figyelmen kívül. A
Makkai idézetéből az is kiderül, hogy a kora-avarok a Kárpát-medencében –
hozzájuk viszonyítva – nagy lélekszámú lakosságot találtak, akik sírjai
százával fogják közre az avarok sírjait.
Bakay tanár úr is
figyelmen kívül hagyta a Kárpát-medence benépesedésének folyamatát, történetét.
Szinte kizárólag az úgynevezett "turáni
népekre", szittyákra, hunokra, avarokra, magyarokra, mármint Árpád
népére összpontosítja figyelmét, és e területen dicséretet érdemel kiváló
munkájáért. Lehetségesnek tartja, hogy az utóbbiak kialakulásának bölcsője is a
Turáni Alföld, azaz Közép-Ázsia volt. Innen kerültek később a Kaukázus
vidékére, s mint szabír-szavárd magyarok szerveződnek. Az I. kötet 226. oldalán
a következőket írja:
"A
60-as évek végén Tóth Tibor antropológus nagyobb tanulmányutat tett
Kazahsztánban és a kusztanáji területen egy madiar nevű törzsre bukkant.
Üzbegisztán déli részében, az Amu-Darja (Oxus!) mentén madzsarokat talált, Szamarkandtól
délre pedig a Kaska folyó partján Madzsar Kislak nevű települést fedezett fel.
Odébb a Huszár (!) folyó mellett is magyarok laktak. S ezek a népek még
emlékezetükben tartották, hogy ők régen magyar nevűek voltak."
Ezt bizony nem lehet a szőnyeg alá seperni,
még akkor se, ha hasonló jelenségek a világ különböző pontjain is előfordulnak,
melyekről a későbbiekben szó esik majd. Bakay úgy látja, hogy Közép-Ázsia és
Mezopotámia népei műveltségében vannak rokon vonások. Elképzelhető, hogy itt is
az alapnépesség nyelviségében kellene keresi a megoldást? De amelyet esetleg
elnyelt a későbbi és többszörös, nagyszámú hódítók nyelve?
Link:
Eredetünk és Őshazánk - II. rész
Eredetünk és Őshazánk - I. rész
A magyar nép történelméről
1. 2. 3. 4. 5. 6. oldal
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr
©
IRODALMI GALÉRIA -
FIGYELŐ -
MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1