EZ IS, AZ IS…
ESZMECSERÉK A
MAGYAR NÉP EREDETÉRŐL…
TÖRTÉNELMÉRŐL…
______________________________________________________
Gondolatok a közelmúltról…
HÁTBORZONGATÓ… (I.)
A Kádár-érában hazánkban a széles spicli-hálózatban egy egész
csoportot állítottak egy emberre, ha el
akarták tenni láb alól. Hónapokon át figyelték a személyt, aztán úgy intézték,
hogy öngyilkosságnak vagy véletlen balesetnek tűnjön a dolog. Vagy egyszerűen
öngyilkosságba hajszolták. Ilyen is volt. Ez volt a módszerük.
Ifj. Bihari László W. M.
kényszerűen nyugalmazott rendőr alezredesről, írás- és
nyomszakértőről «A
legrendőrebb rendőr» c. cikkében az alábbiakat tárta fel a «Kapu» c. független kulturális és közéleti folyóirat 1990. februári számában a fent
említett módszerrel kapcsolatban W. M. szavait idézve:
«…Velem szemben is ezt a
taktikát próbálják alkalmazni, bizonyítja az ideggyógyászati kezeltetésem is,
ugye. Ez egyébként kiválóan alkalmas a hitelrontás megvalósítására is. Ha a likvidálandó személy nem törik meg,
akkor elterjeszthető róla, hogy beszámíthatatlan. Ez az ún. angol
módszer: keleten először a SZU-ban került alkalmazásra. Mi (a cég) mindent onnan vettünk át. A
krimináltechnikát is, az összes eljárást. Nem csak mi, a többiek is, az egész
szocialista táborban (ha még szabad így
fogalmazni). A Belügyminisztériumnak és a Honvédelmi Minisztériumnak van egy közös rendelete: az
államapparátusban dolgozók családtagjait (feleségét) nem lehet beszervezni, a
titkosszolgálat nem végeztethet velük hírszolgálati munkát. Tehát a feleségem
vonaltartója megszegte az operatív szabályokat. Mivel én ezt felfedeztem,
elhatározták, hogy módszeresen tönkretesznek, és feleségemet elválasztják
tőlem, mert ha nem családtag, szabadon folytathat hírszerzői
tevékenységet.
Két hónap múlva sikerült kiszabadulnom az ideggyógyászatról,
tehát elmebeteggé nyilvánítás nem sikerült. …»
Tanári tevékenységem idején, az 1980/81-es tanév tavaszán, egyik
nap délutánján a tanításból hazatérve egy kis cédulát találtam földszinti
lakásom erkélyén, ákombákom nyomtatott
nagybetűs kézírással: «HOLNAPUTÁN FELAKASZTANAK BENNETEKET!» Rá egy hétre
szüleim - a lépcsőházban velem szemben lévő - lakásának erkélyén a
következő szövegre leltünk: «HOLNAP REGGELRE MEGHALSZ!» Nyilván a két cédula fel lett cserélve,
amelyekkel megkezdődött a kálváriánk… Pontosabban az évek óta tartó
alattomos hajtóvadászat folytatódott, de már nyíltabban…
Az alábbi kis episztola-gyűjtemény ezen embertelen
korszakból ad néhány mozaikos összeállítást, amelyet folyamatosan szándékozom
kiegészíteni, ha Isten is úgy akarja:
Ferrara, 2004. április 13-14.
Kedves Gyuri!
Köszönöm részletes bemutatkozásodat. Csak most válaszolok, mert
a húsvéti családi teendők mellett éppen most fejeztem be egy oldalamat …
Olyan borzasztó, hogy ismereteim olyan hézagosak, sokszor
egyoldalúak a végzett tanulmányok és személyes
tapasztalatok és dokumentumok - melyek sajnos
hírhedt történelmi forrásként szolgálnak
már - ellenére is. S ehhez jönnek sajnos az évek utáni felejtések
is, ha az ember nincs benne a szakmában, s azok pótlására nem voltak, vagy csak
korlátozottak voltak a lehetőségek mind az elérhetőség, mind az egyéb
életkörülmények adta bármiféle akadályok miatt, bizony csak lemaradtam sok mindenről...
S ami a legmegdöbbentőbb számomra, hogy minél több ismeretre bukkanok,
annál inkább kétségbeesem, mert rájövök, hogy mennyi mindent nem tudtam és nem
tudok! Borzalmas arra is rájönni, hogy az eddig megszerzett ismeretek
felszínesek, hézagosak, egyoldalúak vagy éppen hamisak. Arról meg ne is
beszéljünk, milyen frusztrált annak a helyzete, aki annyi minden tehetséggel,
képességgel lett megáldva, s tulajdonképpen nem lett kiaknázva mind komoly
külső, mind belső akadályok, körülmények miatt...
Aki nem lett megalkuvó, besúgó, stb. annak létjogosultsága
tulajdonképpen nem nagyon volt... De nem azokra a nyomorultakra haragszom
teljességgel, akiket megfélemlítettek, megzsaroltak s egzisztenciájuk,
családjuk volt veszélyben ellenkező esetben - nem mindenkinek volt
bátorsága, ereje szembeszállni, vagy félrevezetni az illetékeseket, de
ennek ellenére nem is tudom felmenteni őket -, hanem azokra leginkább, akik diktáltak, döntöttek, a
párthatalom birtokosaira, a pártállam vezető apparátusának
képviselőire, vezéreire!!! Most, hogy egyre nagyobb disznóságokra
bukkanok a III/III-as csoportügynökséget illetően -
olvastam a birtokomban lévő Havas Henrik-Végvári József «A cég árulója» c.
kis kötetet is (Szféra, 1990., 209.
lap, 98.- Ft) - a velünk, velem megtörtént események egyre jobban
kikristályosodnak... Mit szólsz az alábbiakhoz? Kíváncsi vagyok véleményedre!
Hátborzongató:
Személyi dosszié: http://www.galantai.hu/festo/default.html
Lefigyelésekre utasítás: http://www.galantai.hu/festo/1979/79.html
http://www.galantai.hu/festo/1981/810000K.html
Művészi "szabadság" - kiállításra engedély
(?!): http://www.galantai.hu/festo/1980/800229.html
Megtűrt és tiltott képzőműveszeti
alkotásokkal kapcsolatos jelentés:
http://www.galantai.hu/festo/1980/800300.html
Fogalomtár: http://www.galantai.hu/festo/fogalomtar.html
Fedőnév kapcsán: Altorjai - http://www.artpool.hu/Altorjai/sandor16.html
http://www.artpool.hu/Altorjai/sandor16.html
KISZ-vezetőképző tábor: http://www.zene.net/neoprimitiv/lap5a.htm
Egyéb lefigyelések: http://beszelo.c3.hu/98/02/dokum.htm
A cég árulója: http://www.hetivalasz.hu/cikk.php?id=4537
Az Alkotmánybíróság és az ügynöktörvény: http://www.mancs.hu/legfrissebb.tdp-azon=9930nagyit.htm
Stasi-múlt, III/III-as múlt: http://www.mancs.hu/legfrissebb.tdp-azon=9818falu.htm
Beépített MSzP-ügynökök?: http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=56420
Új ember a spicli-rendszerről: http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.06.08/0601.html
http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.06.15/0601.html
http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.06.22/0601.html
http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.06.29/0601.html
Ezt találtam hirtelenjében - Berkesi-Kardos -:
http://www.mancs.hu/legfrissebb.tdp-azon=0201kritika1.htm
Ami az «osztályidegen» címkét illeti, s az azzal járó
következményeket nagyon is meg tudom érteni. Bár én arról nem tudok, hogy mi is
azok lettünk volna hivatalosan, de nyilván, ha egyes családtagjaink és
rokonaink életútját nézzük... Tudnék egy-két dolgot említeni, ami miatt a
Kádár-rendszer nem nézett jó szemmel bennünket, s lépten-nyomon éreztük hatását
a mindennapi életünkben, tanulmányainkban és egyéb előmeneteleinkben... A
80-as évek elején egyenesen politikai hajszát indítottak ellenünk, édesapámat
akarták mindenképpen kinyírni, s rajtunk családtagjain keresztül is!... Egy
diktatúra borzalmasan meg tud nyomorítani nemzedékeket!
Érdekes tanulmányt és egyéb írásokat találtam ezzel
kapcsolatban is a neten, s Veled is találkoztam... Elmentettem a
tanulmányt, de sem az archívumomban, sem a neten most nem tudom megtalálni.
majd, ha nem keresem, biztos, hogy azonnal rálelek. Egy felmérésről szólt,
az 56-os események miatti «osztályidegenekkel» készítettek felmérést, a
forradalomban bebörtönzött vagy kivégzett résztvevők gyermekeivel
készítettek riportot, akik elmesélték milyen következménnyel járt rájuk,
családjukra nézve...
Egyébként itt
nálunk sem különb a belpolitikai ellenfelek közötti viselkedés. Egyik kutya,
másik eb! Szüleimtől - már amennyire telefonon lehet - s a világhálón és a
világrádión keresztül vannak értesüléseim a hazai dolgokról. Amíg nem volt
internetem, bizony jóval tájékozatlanabb voltam. De azért fenntartással fogadok
minden információt. Mégis jobb, mint a semmi. Internet nélkül bizony ritkán
jutottak el hozzám a hazai események. A rendes rádiót a mai napig sem lehet
tisztességesen fogni, s csak éjjel bizonyos időszakban; parabolikus
antennánk nincs, így a hazai TV-híreket sem tudom fogni. TV-t keveset nézek: a
TV-híradót és egy-két érdemleges, valóban értékes filmet, vagy kulturális
műsorokat. Sajnos ez utóbbiakat mindig nagyon későre teszik, nem
mindig sikerül a munka miatt megnéznem. Nagyon haragszom a TV-re, java részt
tele van mindenféle szemétséggel! Kivéve a fogható egyházi Tv-k. De nem vagyok
ájtatos manó, s kritikus vagyok a saját vallásom képviselővel szemben is,
stb...
Mit tanultál ma? Örömmel venném, ha röviden, szintézisben
megosztanád velem. Szeretek tanulni különösen nálam jóval okosabb és
képzettebb/felkészültebb emberektől!
Rettenetesen hiányoznak a
hazai ilyen jellegű beszélgetések, mind a magyarországi családomban, mind
az akkori munkahelyi-baráti körökben. Itt sajnos a közelemben nincsenek olyan
emberek, akikkel ezt megtehetem. A távkollegáimmal is csak ritkán van erre
lehetőségem - akik mással keresik a kenyerüket, s szabadidejük egy részét
szentelik a lapomnak -, akkor is csak nagyon röviden.
Most már elköszönök,
későre jár, mert holnap agytekervényeim használhatatlanok lesznek. Férjem
fújja teljes tüdővel a szokásos «Concerto Notturno»-ját, s már előre
tudom, hogy nehezen tudok elaludni. Egy borzalmas dolog! Gyógyszertárban
kapható hatékony füldugók sem használnak: ugyanis reggelre, szép katonásan,
egymás mellett, vigyázzban megtalálom azokat az éjjeli szekrényemen. Nem is
akárhogyan, pedánsan, egy vonalban! Ezek szerint álmomban kiszedem, s még ilyen
állapotban is precíz vagyok, ez hihetetlen!
Jó éjt és kellemes ébredést kívánok szeretettel:
Melinda
P.S. Ha hiba lenne, nézd kérlek
el, nem helyesírási tudatlanságból vagy nyelvi helytelenségből van, hanem
mert én is félig bóbiskolok a képernyő előtt... Észrevetted, hogy a
PC-képernyő hipnotizál?...
Budapest, 2004. április 15.
Kedves Melinda!
[…] Az osztályidegennel
kapcsolatos gyűjteményedben matatva jutottam P. Bélának Máraival
kapcsolatos írásához, amibe csak belebámultam. P.-t igen régóta ismerem (kb. 30
éve), nagyjából tudom, mit írt. Volt, hogy együtt mentünk kiállítást megnyitni.
Valamikor a ’70-es években egy TIT-előadására engem küldtek ki
ellenőrnek, ami nagy derűvel járt. Ennek óráit nem számolom, de
röhögtünk rendesen. Az ő kocsijával mentünk egyszer, ő vezetett, és a
cigány kultúra anyagilag jeles képviselői nem győztek dédelgetni, mert
nagy ember az, akinek a Magyar Írószövetség elnöke a sofőrje. Azok a
cigány írók és költők, akik régebbről ismertek, jól szórakoztak a
nevezetes eseten. Később egy magas rangú hölgy súgta, hogy nem kell
ilyesmiket elmondanom: a cigány irodalom helyzetéről kérdeztek, és Choli
Daróczi József, aki lefordította romani nyelvre a Bibliát, és – így emlékezem –
a zsámbéki katolikus főiskolán volt akkoriban adjunktus, igen jó
véleménnyel volt az igazmondásról. A Horn kormány művelődési
akárkije, a hölgy, pedig roppant mérges. Ott ismerkedtem meg egy Nagy Gusztáv
nevű fiúval, aki «Az ember tragédiá»-ját fordította cigányra.
P.-nál maradva, aki menekült, amint tudott, furcsa ember a
kegyesrendi növendék. M. Dezső bécsi kitüntetésén találkozva, azt kérdezte
tőlem a magyar nagykövetségen, hogy te is a M.-hoz jöttél? Utána M.-éknál
buli volt. Másnap reggel (dél felé jött a bécsi
rádió), amikor Dezső, aki egyébként is italbarát, másnaposan tapogatta fájó
fejét, és én indulóban voltam, P. már Pesten volt, az irodájában, fogadta egy
barátomat. Buli közben, amikor a többiek cihelődtek, megkérdeztem P.-t,
hogy befér-e hozzájuk egy potyautas. Azt mondta, ne haragudj, öregem, még
tovább kell mennünk Grácba egy rokonhoz látogatásra, nem tudunk vinni, pedig
csak ketten vagyunk. Ehhez képest másnap délelőtt az Írószövetségben volt
az irodájában, én pedig a tőlem megszokott törvénytisztelettel élve
vonattal este érkeztem haza. A törvénytisztelet abból áll, hogy általam ez
eléggé ritkán előforduló, tulajdonképpen ismeretlen fogalom. Győrig
vettem jegyet oda, ott átszálltam a bécsi gyorsra, ez eddig tiszta. Ugyanakkor
előre váltottam jegyet Hegyeshalomtól vissza. Felszálltam Bécsben az ott
vásárolt jeggyel, és jöttem vele Hegyeshalomig, ahol maradtam a vonaton, ami
utána már nem tölti az időt ácsorgással. Ez összehasonlíthatatlanul
olcsóbb volt, mintha újabb kemény ezreket fizettem volna azért, hogy ott
lehettem, amikor a zománckeresztet Dezső nyakába akasztják. Dezsőnek
most ünnepeltük a 80. születésnapját. Jött a kalauz, és azt mondta, ez a jegy
nem jó. Álmélkodtam. Azt mondta, csak Győrben szabad erre a vonatra
felszállni. Ha pedig Bécsben szálltam, akkor végig osztrák pénzzel kellett
volna teljes áron jönnöm. (Én természetesen kedvezményes jeggyel jöttem,
Hegyeshalomtól.) Na, mondom neki nyájasan: láthatja, nekem kedvezményes jegyem
van, én szegény ember vagyok, ha ezt igénybe veszem, ilyen fényűzésre nem
telik, dobjon le a vonatról. Türelmet kért, én pedig lestem, mi lesz a
ledobással. Végigment a rábízott szakaszon, nyilván gondolkozott közben, hogy mi
a szabályszerű, vagyis ingadozott jó és rossz között. Végül a jó
győzött: rájött, jó, ha nem kísérletezik velem, mert az is lehet, hogy
harapok. Ezért ezt mondta: uram, tessék nyugodtan utazni a Keletiig. Ha jönne
ellenőr, majd kitalálok valamit.
De hiába várt, egy vasat sem adtam, azonban megkérdeztem, hol
szállhat fel az ellenőr. Időnként kapcsolok. A kalauz is rájött, ha
miattam nem állíthatja meg a vonatot, az ellenőr sem tud felszállni,
legfeljebb a Keletiben, ahol végzünk.
Innen tudom, hogy a vasúti kalauz kegyesebb, mint a kegyesrendi
irodalomtörténész.
Én úgy lettem osztályidegen azaz X-es származású, hogy jó helyre
születtem. Ez alól felszabadítottak, de hiába, születési anyakönyvi
kivonatomban megmaradt a bélyeg. Első személyi igazolványom közepén, a
cérnafűzés szálai alatt egy főrendőr fia megmutatta a titkos,
vegytintával írt kódot, miszerint én nagyon-nagyon rossz káder vagyok.
Igazoltatáskor elsősorban azt nézték akkoriban.
E tekintetben szinte közömbös, hogy ’56-ban többször is lefényképeztek.
Valamiért kimaradtam a szórásból. Egy képre nagyon emlékeztem, az nekem is
megvan: […]. Hát emiatt jó okom volt ’59. végéig marhaságokat álmodni.
Megúsztam, hála Istennek. Amint megúsztam azt is, hogy az orvostudomány szerint
maximális 60 helyett 79 percig állt a szívem és a tüdőm a megtalált
Diáriumban emlegetett műtét közben. (Közben oxigént nyomkodtak a gép által
keringetett vérembe, ami fogyott-fogyott, és mivel a leírt kormányzati hülyeség
miatt korábban nem tudtak tőlem vért venni tartaléknak, máséval pedig nem
lehetett helyettesíteni, részben
indokolt, hogy ezt is megúsztam, részben pedig nincs rá ideáti magyarázat.)
Másra azonban van, de nem vagyok babonás. N. Attila, a Széchenyi
Könyvtár olvasáskutatási osztályának vezetője, amikor morogtam, hogy
honnan vegyek én publikációs jegyzéket, azt mondta, náluk a katalógusban minden
megvan. Tudtam, hogy ez túlzás, mert amióta a Nemzeti Múzeumból átköltöztették
a könyvtárt (és nem könyvtár-a-t, ahogy a tévében a minap hallottam, a honi
trehányság „megfogta, megette”.
Nem fogod elhinni: egyetlen dolog volt található az én nevem
alatt. Az a kötet, amit 1967-ben betiltottak, elkoboztak, összegyűjtöttek,
elégettek, romjaira sót szórtak, hogy ott többé semmi se teremjen. Mást nem
írtam. Megnéztem téma szerint: semmi. Észrevettem, hogy az ÉS-ben megjelent „Ex
libris” rovat aprócska írásai, ha eléggé rövidek, megtalálhatók a recenzióban
érintett szerzők katalóguscéduláin. Nagyon szapora szerző, főleg
kritikus és recenzens voltam. Képzeld, akiről-amiről írtam (és
emlékeztem is rá), arról nem írt senki. A kísértethistória egyre humorosabbá
lett, ezért kerestem a Pesti Turf című újságot, mivel abban fölemlegettek
1945. augusztusában, mivel az ünnepélyes megnyitón a díszfelvonulás első
fogatát én hajtottam, és akkora voltam, mint egy mákszem. Apámnak megvolt
minden ilyesmi, de amint elaggott, kidobta az egész dokumentációt, hogy erre
senki sem kíváncsi. A Pesti Turf az Országos Széchenyi Könyvtár és
Dokumentációs Központ birtokában így kezdődik: a lap 1945-46. évi anyaga
megsemmisült.
(Volt egy későbbi is, ennek már csak a vicc kedvéért néztem
utána. Apámat szüleire és gyerekeire hivatkozó zsarolással 1949-ben rávették,
hogy szervezze át a magyar versenylótenyésztést és a lóversenyzést. Apám
elérte, hogy ha nem is semmit, valamit fizettek az istállótulajdonosoknak a
lovaikért. Ez volt az egyetlen állami kisajátítás, ahol a kifosztottak kaptak a
tulajdonukért pénzt. Lényeg: az 1949 és 1951 közötti Turf sincs meg. Se apám
nincs, se én nem vagyok. De amit én írtam, amit valakinek valamijéről
írtam, az sincs meg a hazai agyban. Slusszpoén: akikről írtam, azokról nem
írtak, sőt azok sincsenek, ha az én irányomból keresed őket.)
Ha babonás volnék, rám jönne a frász, az biztos. Ha valaha
rendesen gyűjtöttem volna az írásaimat, most még több papír idegesítene
itthon.
Így azonban nyugodt vagyok. A normálisnak mondható hiúságot is
nélkülözöm.
Mindez a Kortársról jutott eszembe: most tudtam meg, hogy oda
sem írtam soha. Marno János költőt a Kortárs archívuma is csak azóta
jegyzi, amióta nem én írtam a köteteiről (első kötet:
Elsőkötetesek díja, József Attila-díj stb., hogy a többiről ne
beszéljünk.) Amikor megmondtam neki, hogy a cselekmény – isten ha egyszer
lábrakap című kötetéről nem írok, és B. Bélának ajánlottam, írjon
róla, lám csak, máris jegyzi a Kortárs Jánost is.
B. újabban B.D.-nál is
megtalálható.
Na, most legalább tudod, hogy nem vagyok babonás.
Élvezem, hogy Te „senki és semmi” vagy.
Az is valami.
Én pedig az abszolút nincs vagyok, és akire rájön a horror
vacui, az tőlem fél.
Azt sem sajnálom, hogy a jelek szerint egyetlen regényt sem
írtam. Ámbár fondor keresők, akiknek nyomába sem érek, már többször
lekádereztek. Akadt egy fiú, aki felrótta, hogy még vidéki rádiós múltamat is meg
lehet találni, de azt nem, hogy általa vezetett lapba írtam volna. Szerintem a
hangjátékaim is inkább a Magyar Rádió archívumában vannak, mint bármely
jegyzékben, pedig főleg az A Te szolgálód címűt szokták ismételni.
Újabbakat pedig aligha írok.
Lassan megkezdem a felkészülést, mert amikor végre eljön a
tavasz, közeledik az első tanszéki értekezlet is, ami rendszerint
augusztus végén van, és az én tárgyam lesz a legjobb, aminek sajátos
alapfeltétele, hogy tudjam is, amit oktatok.
Azt is szeretném tanítani az enyémnél egészségesebb lelkű
alakoknak, hogy nem kell abba belenyugodni, ha óvatos apjuk minden dokumentumot
megsemmisített, nehogy bajunk legyen a népi demokráciában, és a gyárak egy
hányada ma idegen országban van. Lehet más vagyon is. Tényleg lehet. Még nem
mondtam el tőlem erősen különböző alkatú húgomnak, hogy én (mi
ketten) vagyok (volnánk) az egyetlen örökös(ök). Engem az egyik kórházban
fedezett fel egy öreg, hogy biztosan én vagyok, miért nem jelentkeztem? Azt
mondom, amit neki: eszembe sem jutott, különben is, kellene lennie más
örökösnek is. Nincs! Az idei évfordulóra B.D.-nak sebtében írt szövegben a
direkt ágból említett két fiú igaz. Nyáron pedig Balatonfüreden, a kórházban
megkeresett egy főorvos, hogy megköszönje azt a háború utáni szállást és
ellátást, amit a közben kihalt oldalág kastélyában kapott.
Normális ember ilyenkor magához nyúl.
Arra tanítanám a hallgatókat, hogy fussanak a juss után, mert az
jó lehet.
Vagy egyikük sem fusson utána: odaátra úgysem vihetik magukkal.
Szeretettel köszönt:
Gyuri
szigy
A levelemben felvetett
Berkesi-Kardos «Kopjások»-ával kapcsolatos kérdéseimre az alábbi
választ kaptam:
Budapest, 2004. április 19.
Kedves Melinda!
Megérkeztem, és remeg a
kezem, fáj a fejem a kimerültségtől; lehetséges, hogy ma kénytelen leszek
pihenni, de amit most írok, azonnal kell Neked megírnom.
A magyar kommunizmus
sikerírójáról, állandó kiadójáról, a Magvető Könyvkiadó igazgatójáról mint
egyszeri szerzőtársról, illetve – elsősorban – a Kopjások című
könyvről van szó.
Nem regény, fusermunka. Annyira, hogy Kardos néhányszori kiadása
után azon kezdett gondolkozni, hogy leveteti a nevét Berkesié mellől.
Végül Kardos meghalt, és a neve maradt. Berkesi haláláig azt hitte, hogy
szépirodalom, amit művel. Jobb giccsírók ezzel szemben pontosan tudják,
miféle és mire való használati tárgyat állítanak elől. Több
Berkesi-regényt elemeztem a ’70-es évek második felében. A Kopjásokat is. Ezeknek
az elemzéseknek szakmai körökben sikerük volt, mégsem voltam képes ennek
jövedelmezőségét kiaknázni, mivel a kötelező tárgyilagosság miatt
elfojtott érzelmi reakciók dühössé tettek. Dühöngve is lehet korrekt elemzést
írni, de méltatlannak éreztem, hogy magammal is küzdve dolgozzam. Más
úgynevezett sikerregények elemzésére tértem át egy kutatási program keretében.
A történelmi anyagot Kardos adta Berkesinek, innen a
szerzőtársi kapcsolat. A munkakapcsolat a hatalomtól eredt.
Ha megtalálom a dolgozat kéziratát, bemásolom a gépbe, és
megküldöm Neked. Első példánya a hajdani Népművelési Intézet padlásán
lappangott, sosem jelent meg, csak kifizették, és eldugták. Ha igaz, amit a
’80-as években hallottam, a helyhiány miatt sokadmagával mikrofilmre került.
Berkesi produktumairól nem volt se tanácsos, se szabad igazi kritikát, pláne
elemző dolgozatot írni.
A történelem gonosz humora, hogy évekkel ezelőtt a hatalom és
az irodalom 20. századi hazai viszonyáról rendezett tanácskozásra írott
előadásomat nem tartottam meg, mert a felkérés után, a kész anyagot látva
közölték, hogy nem beszélhetek öt percnél hosszabb ideig. A munka nem veszett
(volna) kárba, az Irodalomtörténeti Közleményekben jelent volna meg az év
decemberben, de Berkesi megint keresztbetett nekem: novemberben meghalt.
Halottakról pedig vagy jót, vagy semmit.
Gondolom, majd megtalálod a könyvet, és el is olvasod. A
történelmi alapanyag tudomásom szerint hiteles, de az a marhaság, ami lett
belőle, könnyen feldühíthet. Nagy óvatosságot és derűt
ajánlok-kívánok hozzá.
Kardosnak Berkesivel kapcsolatos kínjairól H. Máriától, a
Magvető egyik főszerkesztőjétől értesültem. Egy
főszerkesztő nem olyan híres, mint egy egyetemi tanár: K. Sándor
irodalomtörténész volt a férje.
A Kopjásokból film is készült Teuton Kard Akció címmel. (Lehet,
hogy nincs a címében ennyi nagy kezdőbetű, de még tizenéves voltam,
amikor bemutatták, így emlékszem. És már akkor is volt mozgókép!) A filmet jó pár éve bemutatta a Magyar
Televízió is. Ebből arra következtetek, hogy valamilyen protekcióval talán
szerezhetsz egy kazettát róla. Ha gondolod, hogy megéri a fáradságot.
Szeretettel köszöntelek:
Gyuri
szigy
Tovább folytattam
búvárkodásomat, s e web-lapomon apránként
be-belikeltem jelezvén neki az
érdekes írásokat kérvén a véleményét, meglátásait velük kapcsolatban tisztánlátásom
érdekében:
Budapest, 2004. április 23.
Kedves Melinda!
Az anyag, amit találtál sok
oknál fogva jellemző.
A B. igazgató-helyettesre
vonatkozó kérdésedre: a két BK nem azonos. Az én barátom akkor még tanult, és
már régen nem éltek azok a korábban valós szabályok, amelyek szerint a proletár
öntudat mindenre elég. B. a pannonhalmi bencés diák, később
művészfőiskolás korában általános iskolában tanított, később
főiskolai létrán főisk. docens, majd főisk. tanár lett
Győrben. Akkor még Apáczai Csere János Főiskola néven működött
az az intézmény, amely később a Nyugat-Magyarországi Egyetem egyik kara
lett. Akkor kerültem oda én, és ott voltam tavaly júniusig docens.
A Történelmi (eredetileg:
56-os) Intézet az egyik melléklet egy lapján felhívja a figyelmet, hogy az itt
található anyagok, jelentések alkalmatlanok tudományos kutatásokhoz forrásként
való felhasználásra, mert valótlan képet adnak.
Még ijesztőbb, mint
gondolnád: az anyagokban még kihallgató tisztet is ismerek, engem is
kihallgatott.
A felsorolt veszedelmes
elemek között azonban van Moszkvában végzett esztétaféle (Sz. Á. könyöklő és dilettáns, a 90-es években
egy ideig szovjetszakértő (?), de vannak ott mások is.
A dologban a komikum
rémítő, a saját bőrömön is tapasztaltam. AMIT A PARANOIÁS HATALOM NEM
ÉRT, ARRÓL AZT GONDOLJA, HOGY AZ ÉLETÉRE TÖR.
Még egy: a küldött
anyagokban – eddig – nem találtam igazi jelentést. Az igazi jelentéseket
fedőnéven és KÉZZEL írták alá. Itt még a belügyi alezredes aláírása sem
látható. Dugtak az orrom alá ilyesmit, láttam.
Ennyi idő után, azt
hiszem, kétféle igazi vagy annak ható iratanyag maradhatott fenn.
1. Amit valamiért (szándékosan) nem semmisítettek meg,
2. amit még a nagy leleplezések előtt azokról gyártottak,
akiket a változások utáni időre akartak kikészíteni.
Hamis okiratot államvédelmi
szervnek nem gond előállítani.
Bogomolov írta egy ócska
álregényben, hogy ha valakinek tökéletesek az iratai, a mögött
államszervezet áll. A könyv címe körülbelül ez: 1944. augusztusában, és az
orosz előrenyomulás idején játszódik Ukrajnában.
Túlságosan sokára kerültek
elő az ügynökök iratai. Igaz, az iratok között említett M. elvtársnak két
rokonához is volt szerencsém. Apa és fia. Utóbbi a Horn-kormány
kampányfőnöke volt (korábban külföldön élő (!) tudósító újságíró.
Ő például még M. Péter anyagát is ellopta a tényleges selejtezések idején.
Egyelőre ennyi.
Folytatom.
Szeretettel:
Gyuri
szigy
Ezek szerint ezért nem találhatók érdemleges adatok az
1957-től létező Gondolatrendőrségünk III/II-es Ügyosztály
(Csoportfőnökség) kémelhárító osztályának SZT tisztje, a D-209-es ügynöke kapcsán?
Ráakadtam
a magyar egyházat érintő
cikkekre is: A magyar katolikus egyház elmúlt félévszázada és jelene, Egyház és egyházpolitika a
Kádár-korszakban Itt is voltak kielégítetlen kérdéseim, s
féligazságaim is. Tomka atya
cikksorozatát jelezvén az alábbi információkat tudtam meg:
Budapest, 2004. április 23.
Kedves Melinda!
Lassan többet levelezünk egyetlen
este, mint egymásba buggyant, elszakított szerelmesek egy hónap alatt. De van
beszélni valónk, és nincs erre más lehetőségünk. Legalábbis egyelőre.
Csak az elmúlt egyházi
vonatkozású kérdéseidre válaszolok, de nagyon röviden, mert holnap sem nyughatom.
Tomka tisztelendő atya
(katolikus) és rokonságának zöme (vallásszociológus, Pax Romana Fórum stb.)
hitem szerint nagyon jóindulatú, és távolról sem tekinthető
fafejűnek. Ez nagyon fontos.
Mégis kénytelen vagyok megmutatni néhány apróságot.
Az országot csak azok a papok, szerzetesek hagyhatták el, akik
vállalták, hogy jelentést írnak. Volt közöttük olyan, aki csak azt írta le,
amit eleve tudtak, például a résztvevők névsorát stb. Ezt kevesellték, de
általános nézet volt, hogy az egyházi személyek nem okvetlenül normálisak,
hiszen hívők.
Ismertem olyan atyát, aki
Rákosi alatt 6 évet húzott le, és naponta verték, hogy vallja be. Szegénynek
fogalma sem volt, mit, csak a végén tudta meg, hogy ő török kém. 56 után
ismertem meg, lelkén és idegein erősen meglátszottak a napi pépesre verés
nyomai. Egyébként nyakig öltözötten járt, a többi nyomot nem láttam.
Róla kb. mindenki tudta,
hogy „visszafordították”. Vagyis ő lett a besúgó. Ez persze független
attól, hogy megbeszélte-e elöljáróival, illetve rendtársaival, hogy mit súgjon
be. De félt. Borzalmasan tönkreverték. Ennek megvolt az az árnyoldala (talán
fénye is), hogy én elsősorban és szinte kizárólag vele beszélgethettem,
amikor arra látogattam, ahol lakott. Élt. Nem vagyok nyelvzsonglőr, de az
angolban van egy live szó. Ez nagyjából megfelel.
Tehát volt ilyen-olyan
besúgó, bár nem állíthatjuk, hogy mindenki, aki papként járt külföldön. Azok
csak elvileg.
Mert volt itt egy ÁEH
(áéhának ejtettük), az Állami Egyházügyi Hivatal. És volt külön a Belügyminisztérium.
Örülnék, ha érthető lenne, ami az ehhez képesti jövőben
elkövetkezett.
Én onnan tudtam ahonnan származik a Ps.-ban olvasható «Egérútban»,
hogy a kérdés a kérdezőt jobban elárulja, mint a válasz a válaszolót.
Témánk központjából sejtheted, milyen körülmények között jutottam erre a
gondolatra.
Az ÁEH közvetlen
kapcsolatban állt Moszkvával. Ez bizonyított. Miklós Imre államtitkár volt a
vezetője. Az ő helyettese volt B. István, aki marxizmusa, ateizmusa
stb. ellenére őszinte és korrekt ember. (Remélem, még él. Tulajdonképpen
összebarátkoztunk, és ő most kb. 85-86 éves.) Amikor a BM moszkvai
kapcsolatairól, a magyar egyházakról való jelentéseiről a M-T. András
nevű kutató beszámolt, B. közbekiabált, hogy nem lehet igaz, amit mond,
mert akkor ő tudott volna róla.
Amiről talán nem tudtak a többiek: csekély szellemi
képességeimmel is képes voltam – pusztán a kihallgatásaim közben elhangzott
kérdések és ellenvetések alapján – TUDNI, hogy az ÁEH vezetői nem tudtak
arról, hogy a Belügy őket is figyeli, és a hátuk mögött is dolgozik azon,
amin ők.
Szegény Istvánnak nem tudtam
megmagyarázni, hogy biztosan téved. A Belügy ilyen aljas volt. És nem tudtak
semmit! Se az ÁEH, se a BM!
A küldött anyagok még mindig
hiányos ismeretében is ugyanazt látom, amit 1970 és 1980 között megismertem: a
Belügy állam volt – nem az államban!, hanem – az állam FÖLÖTT.
El tudom képzelni, hogy bár
kislány voltál, de talán láttad BB-vel a Babette háborúba megy c. francia
filmet. Abban vannak ilyen hülye elhárítók. Sorolják a legfőbb náci
vezetésből, hogy ki mindenkit lepleznek le, és hülyébbikük Göring után ezt
mondja tromfként: Hitlert. A másik elábrándozik ezen, majd valami ilyesmit
kiált: barom! Ez, láthatod, abszurd. A fasizmusban. Itt realitás volt! A
szovjeteknek dolgozó kémek elhárításáról a szovjeteknek dolgozó magyar
belügyminisztérium gondoskodott – moszkvai megbízásra!
Tomka tisztelendő ezt
el sem tudja képzelni, úgy látom. Pedig nyilvánvaló rokona, a
vallásszociológus, szerintem éppúgy tudja, mint én.
A 90-hez közelítő B.
István kb. egy éve özvegyült meg. Ő abban hitt. És élete végén, betegen,
hirtelen megözvegyülve csalódik abban, amire egész életét feltette. Bűnös?
Az, persze. De azt hiszem, ezek után fölötte egyedül Isten ítélkezhet. És – ha
átgondolod – ítélkezik is. Jóságosan.
Ha olvasod a Passió körül
kiterjedt hitvitát, megérted, hogy szeretem őt is. Miért ne, hiszen
Mindszenty még az őt verő ávóst is szerette. Én római katolikus
vagyok, a Ferences Világi Rend tagja, számomra a szeretet alkati. Csakhogy a
szeretettel elviselem és a több dimenziójában is nagyon szeretem között,
természetesen, vannak fokozatok. Én nem gyűlölök.
De azért Isten is csak annak
ad bocsánatot, aki kéri. A kommunista gyilkosok még nem kértek bocsánatot. Az
ártatlan II. János Pál, a lengyel belügy által meggyilkolt Popielusco atya
lelki testvére bocsánatot kért a zsidóktól. De a moszkovita gyilkos zsidók
gőgösen elfordulnak minden keresztyéntől és kereszténytől.
Mondd, szeretett Melinda, tudod, hogy az ellenreformátor Pázmány
Péter még keresztyénnek mondta magát? A „fejlődés” annak következménye,
hogy ezt nehezebb kimondani.
És még mindig van több
életre való mondanivalóm.
Szeretettel köszönt:
Gyuri
szigy
Ezek a nekem jelzett írások is sok,
már ismert és sejtett valóságot tárnak fel, de vannak bennük félrevezető
kitételek is, ezért kritikával kell olvasni azokat. Itt van pl. a legutóbbi
egyházi vonatkozású cikk, amire rábukkantam: Elmaradt az egyházi rendszerváltás…. Ezzel kapcsolatban, az egyház
ügynök-problematikáját illetően az alábbi felvilágosítást kaptam:
Budapest, 2004. április 29.
Kedves Melinda!
Május vége felé túl leszek
vizsgáztatásokon, vizsgán stb., akkor elszabadulhatunk a témában-témáinkban.
Megint a nyakamba szakadt minden és mindenki, mivel én „meglehetős
becsületes, vagyok”, amint Hamlet mondja, de láthatod már, borulnak a bilik,
mivel megint választások lesznek (ezúttal EU), és kenik egymásra, amit csak
tudnak.
A Magyar Újságírók Közösségének elnöke valaha remek
munkásőr volt, és ez most kiderült. De ő mikiegér a többihez képest,
mégis szinte a halálán van, és teljesen kitört rajta, amit csak közelről
lehetett sejteni. Tiszta elmebaj, amit művel. Ő is eléggé véres
szájjal és mély etikai megrendüléssel beszélt holmi kiszolgálókról. Amit
hallgatóink nem értettek meg korábban, lassan felfogják: aki a diktatúrában
(paranoid képződmény) vezető újságíró lehetett, biztosan be volt
szervezve, és ha semmi másért, az előmenetelnek is nevezett ócska
karrierért sokkal többet megtett, mint amennyire szükség lett volna. Ezzel
akarta bizonyítani, hogy ő igazán híve a rendszernek. Most
előkotorják az ügynöklistákat. Amióta ennek hírét vette, elment az esze.
A hallgatók ezt észrevették (annyira mégsem hülyék, hogy ne), és
jönnek hozzám, bennem pedig sajnos aránytalanul van jelen a lelkiismeret
nevű kóros elváltozás. Ennek következtében a feleségem állandóan veszekszik,
hogy tönkreteszem magam, és meg sem fizetnek.
Köszönöm a cikket. Jó, hogy nem néztem meg az elején, honnan
származik, így csak azt tapasztaltam, hogy a bevezető rész néhol
érthetetlen elhallgatásai után egyre laposabb és semmitmondóbb.
Nem volnék oly biztos abban, hogy Tomka atya nem olvasta az
írást, de ő mást is olvasott, és egyáltalán nem lehet célja, hogy
túlságosan mélyen kotorjanak a múltban.
Ami a sekrestyésekkel és a ministránsokkal való viszonyokat
illeti, majdnem közönyös vagyok, hiszen röhögnöm kell ezeken a vélelmeken. Hogy
mi mindenért, azt a távolról sem jóindulatú szerző felfogni sem lenne
képes.
Az, amiről nem beszél, azonban igaz: új papot az állam és az
egyház közötti megegyezés értelmében csak akkor szentelhettek, ha ahhoz az
állam hozzájárult. A békepapság lényege ez. Ismertem a Szt. István Bazilika
50-es évekbeli sekrestyését, H. Pétert, aki nem engedte magát felszentelni,
mert nem akart békepappá lenni. A házvezetőnők pedig azt a célt
szolgálták, hogy a celebsz életet élő, de nem szerzetes papoknak legyen
csajuk. A papi nőtlenség nem biológiai szüzességet jelent, hanem házasság
nélküli életet. Csakhogy ezt mindenki tudja, legalábbis itthon, és csak azt
várják el papjuktól, hogy diszkréten élje nemi életét. Egyetlent ismerek, aki
erre képtelen volt, kézenfogva sétált a hölggyel, integettek a házuk ablakából,
nyíltan egy ágyban aludtak, ha vendég jött, be sem vetették, hadd lássák. Ez
durva volt, a helyi plébános elküldte, és óvatosan bár, de elmondta a híveknek,
miért. A hívek sem háborodtak fel, tudták is, hanem azt mondták, hogy ilyen
hülye ne legyen pap.
A ministránsokat hagyjuk. Nem is voltak. Öreg nénikék (általában
a szintén gyanúsított sekrestyések) ministráltak, másokat oda sem engedtek,
mert féltek a besúgóktól.
A katolikus pap tehát akkor lett elsőmisés, amikor aláírta
az állam szolgálatát. Az öregekkel nem volt mit kezdeni, vagy adták magukat,
vagy segédszolgálatra rendelték őket.
A szerzetesrendeket felszámolták. A megmaradt két ferences és
egy piarista gimnázium szerzetesei voltak az állomány. Na most. Ha ezek
vétettek a szüzesség ellen, önmagukat közösítették ki a rendből. Az
azonban igaz, hogy ez a fajta cölibátus nem egészséges lelkű embernek
való. Ismerek bácsit, aki pár hónap múlva betölti a 90-et, és szűz. Egész
egyszerűen nem igényli a szexet. Az ilyennek népi neve: csíra. Régen több
volt, ma már nagyon ritka kivétel. Ennek oka, hogy a csíra nem szaporodik, tehát
nem örökítheti genetikai torzulását. Ezért olyan kevés a szerzetes. A
nyugalmazott bencés főapát egyik cikke – mintha írtam volna róla – arról
szól, hogy a szerzetes többsége, mivel nem alkalmas erre az életre, vagy
idegbeteg, vagy meleg lesz, és ő nem tudja erre a megoldást. Szerintem
nincs megoldás, bár a Bibliában erről is van szó. Lényege, hogy aki erre
nem alkalmas, ne vállalja. Elfogynak az alkalmasok, ezért nem véletlen, hogy
már Assisi Szent Ferenchez is csatlakoztak világiak, akik családosak voltak.
Ezekből lett a ferencesek harmadik rendje. Ugyanúgy a rendhez tartoznak,
püspöki felhatalmazással áldoztathatnak is stb., és rendes regula szerint
élnek. Azonban van családjuk! (Újabban a bencések is szerveztek világi rendet.)
A protestánsok között az egyetlen félmondatban említett
rangkórság megint csak akkor valósult meg, ha rang, vagyis a kinevezés állami
jóváhagyása reményében vállalták, amire mindegyiküket kötelezték: ha külföldön
jár, köteles beszámolni, nem akarták-e ott beszervezni, kikkel találkozott, mondtak-e
valami említésre méltót.
Erről már írtam: azt jelentettek, amit akartak. Vagy
igazat, vagy nem.
Bulányi atyát a többiekkel együtt valóban
elszigetelték. Mert nem adta magát. Találkoztam vele, elvileg ugyanannak a most
megszüntetett Zsinati Klubnak volt tagja, amelyiknek én, csak ritkán járt. Az
úgynevezett bázisközösségek halálra bosszantották a
hatalmat, mivel oda beépülni nagyon nehéz lehetett, és ha talán sikerült is, a
beszervezettet „lehagyták” maguk közül. Úgy tudom, ha volt ilyen, ő maga
jelentette be papjának, például a gyóntatószékben, ahol biztosan csak ketten
voltak, hogy baj van. Bulányi Gyurka bácsi szenzációs fej, és nem bírt vele
egyik prímás sem. Hegedűs Lóránt ref. püspök szintén ilyen «szörnyeteg»,
és a fia, ifj. Lóránt a MIÉP országgyűlési képviselője volt. Az alma
nem esett messze a fájától. A püspök az a Hegedűs, akit említ a
szerző.
Már írtam, hogy az ÁEH közvetlen kapcsolatban volt Moszkvával,
de arra nem is gondoltak, hogy a Belügyminisztérium közéjük is beépült. Amikor
szegény B. István (Miklós Imre helyettese) ezt megtudta, eleinte tiltakozott,
de amikor megkapta a bizonyítékot, összeroppant, hogy bennük sem bíztak.
A rendszerváltás (?) valóban nem történt meg az egyházakban. Már
a fentiekből, de a Magyar Hírlap cikkéből is nyilvánvaló, hogy nem
azért, amit a cikkíró állít. Ma pedig már kezd a dolog – ahogy a spinkó írja –
„okafogyottá” lenni.
De mégis indult valami 1990-ben: parlamenti bizottság alakult,
hogy kiderítse, ami kiderülhet. Említi a cikkíró a metodistákat. Hát hogyne. A
nem párttag, de szabaddemokrata támogatással képviselővé lett Iványi Gábor
metodista lelkész volt az SZDSZ részéről tagja ennek a bizottságnak. És
láss csodát: ahogy kezdtek előkerülni az anyagok (nem sok), végül egyedül
Iványiból állt a bizottság. Mivel minden anyaghoz legalább két ember kellett,
szépen ellehetetlenítették a kutatást. A metodista főpapok tiltakoztak,
hogy Iványit ők kizárták, ne mászkáljon a titkok közé metodistaként. Hogy
ez egyházjogilag semmi érvénnyel nem bír, csak az egyik oldala az áskálódásnak.
A másik az, hogy megjelent (talán a Spiegelben, de nem vagyok benne biztos) egy
cikk. Hatalmas szenzációt csaptak a semmiből. Az egyik katolikus lap engem
küldött Iványi Gáborhoz, hogy szedjem ki belőle, mit beszélt ő
Bécsben. Akkor már ismertük egymást. Elmondta, hogy azt kérdezték tőle,
működik-e valóban ez a parlamenti bizottság, és mit tudtak meg. Azt
válaszolta, hogy összeállt már egy olyan bizottság, amelynek feladata az Állami
Egyházügyi Hivatal körüli ügyek tisztázása. A többi a magyar
országgyűlésre tartozik, nem válaszol. A cikket még nem látta. Nekem sem
adták ide, mert gyanús voltam, mivel igen sok ismerősöm volt, és amikor
itt demokratikus ellenzék néven szerveződött a belső ellenállás, egy
csomó régi baráttal találkoztam. Néhányuk azóta nagy méltóság lett, de hiába
hívtak, nem mentem, amit olykor hibának tartok, de általában így tartom
helyesnek.
A kisegyházak vagy az amerikai tőke alapjait jelentették
(pl. a mormonok a Hűvösvölgyben, a krisnatudatúak eleinte Nagykovácsi
irányában, de azóta sok helyen, a Jehova tanúi és a többiek), de voltak apró
egyházacskák, szintén külső támogatással. (A legnagyobb amerikánus dobás A
Hit Gyülekezete néven mostanában a jelenlegi kormánypártokat támogatja.) Ezeket
kellene megvakarni, mivel a seregnyi engedélyezett „egyház” tevékenysége
távolról sem egyházi jellegű.
A történelmi egyházak pedig – mivel nem ok nélkül tartanak az
ilyetén fellazítástól – bezárkóznak, és az érintettek nyugdíjban vannak,
súlyosabban érintett többségük pedig meg is halt.
Dermesztő, hogy tulajdonképpen nem a klérussal van baj. A
lassan 15 éve divatból megtértek pápábbak a pápánál, militánsok, akár a Vörös
Hadsereg volt, ugyanakkor amellett, hogy fafejűek, tudatlanok is. Van egy
szerény értékű vicc, de hazai is, ráadásul nagyon illik az újabb
hívőkre.
-
Nem
jön velünk? A Hősök terén délután menstruálunk.
-
Annak
demonstráció a neve: demonstrálunk.
-
Mit
bánom én, csak folyjon a vér!
Látod, nem mondtam semmit,
éppen csak felületesen reagáltam egy nagyon hitvány cikkecskére.
Szerzőjének hallomásai vannak, rosszindulata szintén, de annyi sincs
benne, hogy legalább tudja, miről beszél. Tehát az alapkérdés ez volt:
vagy békepap lesz, vagy nem szentelik fel. A dolog szex-oldala inkább a csaj
nyomoráról szól, mint a valós helyzetről. Most divat a pedofíliáról
szövegelni. Ministránsok? Jó hetvenes nénikék. Most már vannak, a komcsikra
szavazó is ott lóg a misén. Na, erről egy még régebbi vicc jutott eszembe,
pedig nem vagyok képes vicceket megjegyezni.
Megszólítja az öreg székelyt a falu párttitkára:
-
Maga
hisz az Istenben?
-
Hiszek.
-
Úgy
gondolja, hogy van Isten az égben?
-
Nem
úgy gondolom.
-
Hát
akkor hívő maga, vagy nem hívő?
-
Hívő
vagyok. Jobb, mintha nem hinnék, mert mi lesz, ha meghalok, oszt mégis lenni
talál?
Fő a bizalom. A cikkíró
a hivatalos balos lapban – pedig nem témája – leszögezi, hogy ő ateista.
Mert mi lesz, ha pártjában az éber elvtárs észreveszi, hogy egyházakkal
foglalkozó írása jelent meg? Ha az elvtárs hitetlen talál lenni?
Ennek fényében gondold meg,
hogyan lettek itt besúgók, akik lettek. Ír pl. egy időjárásjelentést, de
nehogy a főnöke félreértse, és politikai dolgot keressen, hiszen az égbolt
is benne van, jóllehet túlnyomóan felhős, ő oda írja, hogy eső
ennek ellenére csak elvétve várható, és én ateista vagyok.
Ecce homo.
Mély szeretettel
köszöntelek:
Gyuri
szigy
Ezek után újabb írásokat, tanulmányokat tanulmányoztam. Itt van
pl. egy kitétel, épp a leges-legutóbbi, történelmi kutatómunkám során fedeztem
fel:
«[…] Talán az okokat is föl kéne tárni. Jelen írásunkban csak egyetlen okot
tárunk az olvasók elé. Hazánkból, 1956 után a szabadságharcosok mellett, számos
beépített politikai ügynök és kalandor vándorolt ki a nyugati országokba. A
nyugati országokba kivándorolt ügynökök évtizedeken keresztül szoros
információs és anyagi kapcsolatokat tartottak fenn a hazai politikai
titkosszolgálattal. Külön ki kell hangsúlyozni, hogy a guruló dollárok milliói
lehetővé tették, hogy a nyugati emigrációban élő besúgók gyorsan
meggazdagodjanak és számosan közülük gyárosok és multimilliomosok lettek a
magyar államadósság terhére.
A 90-es évek váratlan rendszer szétrázása után, ezen nyugati
besúgók részben függetlenítették magukat az anyaország befolyása alól, sőt
minden igyekezetükkel azon vannak, hogy leigázzák a magyar népet és maximálisan
kizsákmányolják Magyarországot.
A szomszédos országokban élő gerinctelen magyar
nemzetiségűek beléptek országaik kommunista pártjaikba talpnyalóknak, majd
a szocialista világrendszer összeomlása után vezető tisztségeket foglaltak
el az újonnan létrejött magyar szervezetekben. Tehát a határainkon túl élő
magyarság kettős kizsákmányolásban él, elnyomja őket a nemzeti
többség valamint eltapossa őket a volt magyar nemzetiségű kommunista
elit, a nemzeti szólamok szajkózása mellett és a magyar kormányok
támogatásával. […]»
Ezen eszmecsere következtében
eszembe jutnak az alább olvasottak a fent már említett «Cég árulója» c.
könyvből, amelyben az 1943. márciusában született Végvári József válaszol
Havas Henrik kérdéseire:
«… - Az állambiztonsági tisztek
jelentős része azok közül került ki, akik már több mint tíz éve a
Belügyminisztérium állományában dolgoztak. Kiemelten kezelték a
rádiófelderítő szolgálatot, amely kifejezetten káderutánpótlási területnek
számított. Aki ott egy évtizedet lehúzott és nem hülyült meg, az kiérdemelte,
hogy ha nem volt érettségije, akkor Rendőrakadémiára, ha idősebb volt
és az intenzív tanulást nem tudta vállalni, akkor a Rendőrtiszti iskolára,
ha pedig olyan értelmes volt, mint mondjuk - ezt most nem
nagyképűségből mondom - én vagy mint a döntő többség,
Rendőrtiszti Főiskolára került…
De belügy más területéről is jöttek hozzánk. Ilyenek voltak például
a "kukkosok", az úgynevezett figyelők. Ők titkos
állományban voltak, egyéb munkahelyen dolgoztak és fedőnevük volt.
- Kik voltak ők?
- Azok, akik polgári munkahelyen
vannak elhelyezve falból, de lényegében nem dolgoznak, csak ott legalizálják
őket. Mondjuk, a temetkezési vállalat egyik sírásója Gipsz Jakab, holott
ő a magyar állambiztonság alkalmazottja, a figyelőszolgálat tisztje.
- … É ez a figyelőszolgálat milyen alárendeltségben dolgozik?
- Ez önálló egység, melyet az
állambiztonsági miniszterhelyettes közvetlenül felügyel.
- Milyen speciális munkát lát
el ez az állomány?
- Mondok egy példát. Ön, ugye, Havas
úr, rengeteg emberrel találkozik, ilyennel is, olyannal is, például
külföldivel. Na most, ha a partnere a mi ismereteink szerint kapcsolatban áll
valamelyik külföldi szervezettel, vagy éppen alkalmazottja, akkor minket
igencsak érdekel, hogy önök merre járnak, mit beszélnek; sőt szeretjük ezt
még dokumentálni is. A kukkosok dolga a megfigyelés, a követés. Magyarán,
ők azok, akik minket, mármint az állambiztonsági szerveket, tehát a
hírszerzést, a kémelhárítást, a belső elhárítást és a katonai elhárítást
kiszolgálják. …
… Tegyük fel, hogy ön és a
partnere mondjuk, egy szállodában, egy eszpresszóban vagy egy magánlakásban
találkozik, de minket továbbra is érdekel a csevegésük. Ilyenkor lépnek akcióba
a figyelők. Ők felderítik és dokumentálják a célszemély mozgását,
kapcsolatait, amit majd jelentés formájában
"hasznosításra" megküldenek az operatív szerveknek. A
jelentésük alapján készítünk egy javaslatot, hogy az ügyben szükséges-e
személyeket tanulmányozni vagy beszervezni stb.…»
«… Zenei területre kerültem…
1978-ban volt egy csomó olyan terület, amely még nem állt ellenőrzés
alatt. Én magam építettem ki a kapcsolatrendszert: Kórusok Országos Tanácsa,
Filharmónia, Zeneműkiadó; akkortájt készült el a Vigadó, azt én mint
kiemelkedő objektumot kaptam meg. Az Operaháztól a Nagycirkuszig
tizennyolc-húsz objektumom volt. Egyébként az egész úgynevezett művészeti
vonalat akkoriban szervezték át.
- Tisztázzuk, mit jelent az,
hogy művészeti vonal? Miként tagozódott 1989-ben?
- Az én osztályomhoz tartozott
két alosztály. Az A alosztályon foglalkoztak az írókkal. költőkkel,
műfordítókkal, kiadókkal, övék volt a napisajtó, a Magyar Rádió és a
Magyar Televízió. A BM III/III-5 osztályról van szó. A B alosztály az
egészségügyi, a film- és képzőművészeti vegyes vonalból állt. Volt
azután a tudományos vonal, az Akadémiával, és volt a mi vonalunk, előbb
négy, később három fővel. Hozzánk tartozott tehát minden színház, a
zene, az intézmények, illetve a Művészeti, színházi és biztonságtechnikai
főosztálya; az oktatás már nem.
… Lépcsőzetesen haladtam
előre. Egy darabig az objektumok dossziéit tanulmányoztam, hogy
megismerkedjem személyzetükkel, a rendezvényeikkel, egyáltalán minden fontos
körülménnyel. Két kiemelt objektum tartozott hozzám: a Vigadó és a Magyar Állami
Operaház. A Vigadóban a tömegek fordultak meg, az Operaházban meg ott voltak az
állami és a pártvezetők és a külföldi "vendégek". A Nemzeti
Múzeum, a koronázási ékszerekkel és a Nemzeti Színház is a mi vonalunkhoz
tartozott.
- A Nemzeti Múzeumban igen
ritkán énekelnek…
- De a mi elhárításunkhoz
tartozott. Előbb 19, majd 21 kifejezetten zenei objektum tartozott hozzám.
Csak a Vörösmarty térre gondoljon, ott van a Vigadó, a Művészetek
Háza, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat,
meg a Zeneműkiadó, igaz, azt idővel átadták az írói-kiadói vonalnak,
mert bár zenei jellegű, könyveket ad ki. Azután még hozzám tartozott a
Magyar Cirkusz és a Varieté Vállalat, az állami Artistaképző Intézet, az
Erkel Színház, az operettszínház, a Szabadtéri Színpadok Igazgatósága - amelyet
később átadtam a színházi területnek. Az Operaházat úgy vettem át, hogy a
kollégám négy személyt adott át: a párttitkárt, a személyzetist, meg egy minket
segítő személyt, és még ide számíthatom a szakszervezeti bizalmit is.
- Mi volt az ön feladata az
Operaházzal kapcsolatban?
- Egyrészt az objektum védelme.
A különféle titkos minisztertanácsi, illetve PB-határozatok szellemében
megfogalmazott parancsok és utasítások
szerint kellett az objektumot megvédeni a külső diverziós behatolási
csatornák ellen, óvnom kellett az itt lévő személyeket, nehogy
megkörnyékezzék őket.
- Tehát, hogy ne robbantsák föl
az épületet, és ne csábítsák el a legjobb szopránt.
- Minden olyan
tevékenységről, információról tudnom kellett, amely művészekkel, az
üzemeltetéssel, a külföldi turnékkal volt kapcsolatos.…»
«… Egy alkalommal a 4-es
osztály átszólt, hogy egy ellenzéki művészt kell "kiszorítani" a
munkahelyéről. A háttérben maradva kell elérni, hogy az illetve ne tudjon
elhelyezkedni…»
«- A pop is önhöz tartozott?
- Olyan esetben, amikor a
kollégám távol volt, akkor igen. Egyébként az ORI is az enyém volt egy ideig,
de átadtam a kollégámnak az egyenlő teherviselés jegyében. Azért sajnáltam
az ORI-tól megválni, mert jó barátom volt az egykori igazgató, B. Gyuri, aki
azóta sajnos meghalt. A mi osztályunk nagyon sok mindennel foglalkozott.
Hozzánk tartozott például a nemzetközi
rendezvények biztosítása. Pontosabban nemcsak hozzánk, mert ha az esemény úgy
kívánta, ott voltak a kémelhárítók, a hírszerzők és a testvéri,
szocialista országok megfelelő szervezetinek népes küldöttségei is; a
külföldi főnökök naponta tartottak operatív megbeszélést abban az
objektumban, ahonnan az akkori osztályvezetőm irányította munkámat.
- ha már a külföldieket hozta
szóba: ön 1990 januárjában azt nyilatkozta, hogy tudomása szerint 1989
augusztusáig volt KGB-összekötő delegálva a BM-hez.
- Koszovról van szó, ő
volt a legmagasabb rangú parancsnok.
Nekünk nem volt vele közvetlen kapcsolatunk, nyilván megfelelő szinten
tárgyalt a főnökökkel.
- Ön szerint azok az anyagok,
amelyeket a belső elhárítás
gyűjtött, eljuthattak-e a KGB-hez?
- Meggyőződésem,
hogyha kčrték, akkor igen. S szerintem, ha őket egy magas rangú politikus
érdekelte, tegyük fel, a korábbi vezetésből, például T. Dezső
kulturális miniszterhelyettes, akkor még az ilyen személyi anyagokba is
belenézhettek. Nem feltétlenül hivatalos csatornán, hanem valamelyik
"SZT"-tiszten keresztül.
- Mi az, hogy SZT-tiszt?
- Ő ugyanolyan tiszt, mint
én, az enyémhez hasonló rendfokozata lehet, csak éppen másutt dolgozik,
valamilyen fedőmunkahelyen, példánknál maradva a Művelődésügyi
Minisztériumban. Ön úgy ismeri, hogy X.
Y. előadó elvtárs, én meg tudom, hogy SZT, vagyis szigorúan titkos
állományú BM-tiszt. Az élet minden területén ott vannak, akad köztük vezérigazgató,
téeszelnök, csak az a lényeg, hogy az illető kulcspozícióban legyen,
rálásson az adott területre, és segítsen nekünk. Szerintem vannak ilyenek
Keleten-Nyugaton, a demokráciában és a diktatúrában egyaránt.
- Visszakanyarodva a
KGB-kapcsolatokhoz: úgy hallottam, a szovjet titkosszolgálatnak szabad bejárása
volt a magyar biztonsági szolgálat adatbázisába is.
- Szerintem igaz a hír, mindkét
fajta adatbázishoz hozzáférhettek; a számítógépeshez is és a sima adattárihoz
is. Nekünk viszont nem volt könnyű egy-egy darabot megszerezni. Még akkor
sem, ha gyorsan kellett volna valamiben intézkedni…»
«…Kaptak-e közvetlen
"megrendelést" a kulturális kormányzattól?
- Azt hiszem, nem árulok el
titkot, hogy Aczél-műveknek hívták
a mi cégünket. Gyuri bácsi gyakran adott
fel megrendelést. Ennek, vagy annak a művésznek kellett utánanézni, és
őszintén szólva időnként magunk sem értettük, hogy mit akarnak. Néha
nem álltuk meg, és visszakérdeztünk , ugyan mi a fenének kell foglalkoznunk egy
hegedűművésszel. A legtöbb, amit kiderítettünk, az volt, hogy milyen
hangszeren játszott. Néha persze elhintettek nekünk valamit a fejesek, hadd
gondolkozzunk el a dolgokon. Visszatérve Aczél Györgyhöz; pontosan nem lehetett
tudni, kihez kerül a jelentésünk; ugyanis előbb saját kezűleg
leírtam, a piszkozatot beadtam az alosztályvezetőnek, ő visszaadta
ilyen-olyan kéréssel, kiegészítés
iránti igénnyel, aztán mire legépelték és átírták, hogy ki kapja, nekem már nem
volt betekintésem abba az aktába. …»
«…Gyakran előfordult, hogy
a különböző pártok megfigyelésére beszervezett, tehát a hálózati személyek
vagy besúgók fontos információk birtokába jutottak, és nem volt szabad várni az
első munkanapig; rendkívüli találkozóra volt szükség… ha például az Elnök
fedőnevű ügynök jelentkezett be, tudtam, hogy a terminológia szerint
a magyar nacionalisták vonalán dolgozik»…
«…Képes volt a fedőneve az
ügynek. Megkaptuk a kitalált személlyel kapcsolatos összes információt. … Az
ügyben szereplő írót egy idegen nővel kell kompromittálni oly módon,
hogy filmre vesszük szeretkezését a barátnőjével. Ha egyszer azt adták
meg, hogy tiszteli a családját és fontosnak tartja a karrierjét, akkor biztosan
meg lehet zsarolni ezzel a filmmel. Pontosabban ez csak kicsúszott a számon,
nem zsarolásról van szó, hanem… figyelmeztetésről…»
S még nem tértünk ki a pókháló minden egyes szövevényére, s a
legkülönfélébb végrehajtási módszerekre a legkegyetlenebbektől a
legkifinomultabbakig és a legrafináltabbakig… (Külképviseleti szervek és
alkalmazottak… Az adott politikai rendszerű nemzet képviselői, stb…)
A befejezéshez közeledvén, mint eredeti foglalkozásom szerinti, magyar-történelem szakos tanár
hadd idézzem Illyés Gyulát:
EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott "vigyázz!"-ban,
"tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,
ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
s abban,
megállt a kapualjban;
hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;
ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorában,
mint légy a borban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol a fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;
húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;
vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,
beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,
néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,
hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
1950.
(Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.)
Volt tárgykör, melyhez hozzászólva a türelmes Lukács György idősödvén
mind türelmetlenebb lett, azon nyomban. Más szavába vágott. Fölemelte a
hangját, a kezét is nem egyszer.
Az erkölcsnek és a taktikának, vagyis az egyéni és az együttes cselekvésnek
viszonya egyik legrégibb gondja volt neki is.
Mert én hoztam legtöbbször kettőnk közé már-már rögeszmeszerű
töprengésemet. Miképpen kell úgy viselkednünk nekünk, a humanistáknak, a
tömegelnyomás olyan barbár erőivel szemben; mint a származási és nemzeti,
az anyanyelvi és nemzetiségi jogfosztás, hogy személyes magatartásunk közhasznú
legyen?
De általában minden olyan elemi ártalmú hatalmaskodás ellen, amely már közveszélyesen eszelős;
vagyis - nyelvünk különös fordulatával - leküzdendően ésszerűtlen.
Hátborzongató… Rosszabb, mint gondolnám, annak ellenére, hogy sok
mindent én is a saját bőrömön tapasztaltam… Ilyen korban éltünk… Mint
ahogy Radnóti Miklósunk írta a «Töredékben»:
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak
parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad
kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a
hős, —
s ki néma volt netán s csak
lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár
a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az
bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, —
az ország megvadult s egy rémes
végzeten
vigyorgott vértől és
mocsoktól részegen.
Oly korban
éltem én e földön,
Mikor a gyermeknek átok volt az
anyja,
S az asszony boldog volt, ha
elvetélt,
Az élő
irigylé a férges síri holtat,
míg habzott
asztalán a sűrű méregoldat.
............................
............................
Oly korban
éltem én e földön,
mikor a
költő is csak hallgatott,
s várta,
hogy talán megszólal újra -
mert méltó
átkot úgysem mondhatna más, -
a
rettentő szavak tudósa Ésaiás.
...........................
1944. május 19.
Egy diktatúra mennyire megnyomoríthat generációkat!… Mindenképpen
hátborzongató… Nagyon is elgondolkodtató…
S óhatatlanul felmerül a kérdés, mivel más volt szocialista országokban
még zordabb lehetett a helyzet: hogy vajon a valóságban milyen tényleges
minőségben dolgoztak az ezekben az országokban élő állampolgárok vagy
a magyar eredetű állampolgárok a volt Szovjetúnióban?!… Elgondolkoztató az
is, hogy az olasz kommunista országos napilap l'Unitŕ egyik - a szép
Itália egyik kommunista tartományi - újságírója alkalmazásban volt a Magyar
Rádiónál, aki aztán oldalán egy szép és okos diplomás magyar feleséggel
visszatér hazájába s folytatja lapjánál újságírói tevékenységét… Felmerül
óhatatlanul a kérdés és a gyanú: Vajon mi lehetett az eredeti feladatköre?!…
Vagy Staller Ilona* alias Cicciolina/Husika**, az olaszországi pornó sztár és a
szintén olaszországi Radikális Párt képviselőjének életútjának kapcsolata
a hazai titkos szolgálattal, aki információkat adott át nekik?… Maga sem
tagadta, sőt elismerte… S hány olaszországi magyart lehetne
felsorakoztatni legalább 1956-ig visszamenőleg, akiknek kapcsolatuk
lehetett/volt a hazai Gondolatrendőrséggel?!… Az sem csoda - bármelyik
társadalmi-politikai oldalról, az élet bármelyik területéről is
kapargatjuk meg a dolgokat -, hogy sokan önszándékos amnéziában szenvednek…
S a kérdések bizony
milliószámra sorakoznak…
És most milyen korban
élünk?!…
* «Ilona Staller, Cicciolina for you, la fine di un
millennio». (…Tutta la sua vita. Da quando in Ungheria
passava informazioni ai servizi segreti./Az egész élete. Attól az időktől, amikor Magyarországon információkat
adott át a titkos szolgálatnak…)
** «…Ilona Staller
ha smentito di essere stata da giovane agente dei servizi segreti comunisti
prima di lasciare l’Ungheria, […] ma ha confermato che dava informazioni sui
clienti stranieri, incontrati negli alberghi di Budapest come prostituta. «Non ho fatto rapporti ai servizi, ma abbiamo
chiacchierato qualche volta», ha ammesso…/ Staller Ilona cáfolta, hogy fiatal
korában, mielőtt elhagyta volna Magyarországot, titkosszolgálati ügynök
lett volna; ellenben megerősítette, hogy mint prostitúta, információkat
nyújtott át a budapesti szállodai
találkozások külföldi ügyfeleiről. «Nem készítettem jelentéseket a
titkosszolgálatnak,, csak néha elcsevegtünk - elismerte…» (Fonte: «Cicciolina
ci riprova in Ungheria» ) [Szerk.: De
mégis csak beszervezett volt, mert információkat adott ki a klienseiről, akikkel űzte az ipart,
s ez nem enyhíti cselekedetét…]
1) Folytatása következik
© Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda
(2004. 04. 28-30.)
Kapcsolódó témák:
Dokumentumok a vörös terrorról
Elmaradt az egyházi rendszerváltás…
Mediakutató:
Egy tartalomelemzés…
Novák
Attila: Ügynökök halála…
Kenessey
Csaba: Bűn-e
a nemzeti gondolkodásmód?
Feljegyzések a kádári kultúrpolitikáról
Az igazi vétkesek érinthetetlenek…
Az Alkotmánybíróság és az ügynöktörvény
A magyar nép történelméről 1. 2. 3. 4. 5. oldal
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda /
Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr
©
GALLERIA LETTERARIA - OSSERVATORIO
- ARCHIVIO DEI FASCICOLI
UNGAROHOME