EZ IS, AZ IS…

ESZMECSERÉK A MAGYAR NÉP EREDETÉRŐL…

TÖRTÉNELMÉRŐL…

______________________________________________________

                                                              Gondolatok a közelmúltról…

 

HÁTBORZONGATÓ… (I.)

 

   A Kádár-érában hazánkban a széles spicli-hálózatban egy egész csoportot állítottak  egy emberre, ha el akarták tenni láb alól. Hónapokon át figyelték a személyt, aztán úgy intézték, hogy öngyilkosságnak vagy véletlen balesetnek tűnjön a dolog. Vagy egyszerűen öngyilkosságba hajszolták. Ilyen is volt. Ez volt a módszerük.

   Ifj. Bihari László  W. M. kényszerűen nyugalmazott rendőr alezredesről, írás- és nyomszakértőről  «A legrendőrebb rendőr» c. cikkében az alábbiakat tárta fel a «Kapu»  c. független kulturális és közéleti  folyóirat 1990. februári számában a fent említett módszerrel kapcsolatban W. M. szavait idézve:

«…Velem szemben is ezt a taktikát próbálják alkalmazni, bizonyítja az ideggyógyászati kezeltetésem is, ugye. Ez egyébként kiválóan alkalmas a hitelrontás megvalósítására is.  Ha a likvidálandó személy nem törik meg, akkor elterjeszthető róla, hogy beszámíthatatlan. Ez az ún. angol módszer: keleten először a SZU-ban került alkalmazásra. Mi (a cég)  mindent onnan vettünk át. A krimináltechnikát is, az összes eljárást. Nem csak mi, a többiek is, az egész szocialista  táborban (ha még szabad így fogalmazni). A Belügyminisztériumnak és a Honvédelmi Minisztériumnak  van egy közös rendelete: az államapparátusban dolgozók családtagjait (feleségét) nem lehet beszervezni, a titkosszolgálat nem végeztethet velük hírszolgálati munkát. Tehát a feleségem vonaltartója megszegte az operatív szabályokat. Mivel én ezt felfedeztem, elhatározták, hogy módszeresen tönkretesznek, és feleségemet elválasztják tőlem, mert ha nem családtag, szabadon folytathat hírszerzői tevékenységet.

   Két hónap múlva sikerült kiszabadulnom az ideggyógyászatról, tehát elmebeteggé nyilvánítás nem sikerült. …»

 

  Tanári tevékenységem idején, az 1980/81-es tanév tavaszán, egyik nap délutánján a tanításból hazatérve egy kis cédulát találtam földszinti lakásom erkélyén, ákombákom  nyomtatott nagybetűs kézírással: «HOLNAPUTÁN FELAKASZTANAK BENNETEKET!» Rá egy hétre szüleim - a lépcsőházban velem szemben lévő - lakásának erkélyén a következő szövegre leltünk: «HOLNAP REGGELRE MEGHALSZ!»  Nyilván a két cédula fel lett cserélve, amelyekkel megkezdődött a kálváriánk… Pontosabban az évek óta tartó alattomos hajtóvadászat folytatódott, de már nyíltabban…

   Az alábbi kis episztola-gyűjtemény ezen embertelen korszakból ad néhány mozaikos összeállítást, amelyet folyamatosan szándékozom kiegészíteni, ha Isten is úgy akarja:

 

 

Ferrara, 2004. április 13-14.

Kedves Gyuri!

 

   Köszönöm részletes bemutatkozásodat. Csak most válaszolok, mert a húsvéti családi teendők mellett éppen most fejeztem be egy oldalamat

 

   Olyan borzasztó, hogy ismereteim olyan hézagosak, sokszor egyoldalúak a végzett tanulmányok és személyes  tapasztalatok  és  dokumentumok  -  melyek  sajnos  hírhedt történelmi forrásként szolgálnak

 már - ellenére is. S ehhez jönnek sajnos az évek utáni felejtések is, ha az ember nincs benne a szakmában, s azok pótlására nem voltak, vagy csak korlátozottak voltak a lehetőségek mind az elérhetőség, mind az egyéb életkörülmények adta bármiféle akadályok miatt, bizony csak lemaradtam sok mindenről... S ami a legmegdöbbentőbb számomra, hogy minél több ismeretre bukkanok, annál inkább kétségbeesem, mert rájövök, hogy mennyi mindent nem tudtam és nem tudok! Borzalmas arra is rájönni, hogy az eddig megszerzett ismeretek felszínesek, hézagosak, egyoldalúak vagy éppen hamisak. Arról meg ne is beszéljünk, milyen frusztrált annak a helyzete, aki annyi minden tehetséggel, képességgel lett megáldva, s tulajdonképpen nem lett kiaknázva mind komoly külső, mind belső akadályok, körülmények miatt...

  Aki nem lett megalkuvó, besúgó, stb. annak létjogosultsága tulajdonképpen nem nagyon volt... De nem azokra a nyomorultakra haragszom teljességgel, akiket megfélemlítettek, megzsaroltak s egzisztenciájuk, családjuk volt veszélyben ellenkező esetben - nem mindenkinek volt bátorsága, ereje szembeszállni, vagy félrevezetni az illetékeseket, de ennek ellenére nem is tudom felmenteni őket  -, hanem azokra leginkább, akik diktáltak, döntöttek, a párthatalom birtokosaira, a pártállam vezető apparátusának  képviselőire, vezéreire!!!  Most, hogy egyre nagyobb disznóságokra bukkanok a III/III-as csoportügynökséget illetően - olvastam a birtokomban lévő Havas Henrik-Végvári József «A cég árulója» c. kis kötetet is  (Szféra, 1990., 209. lap,  98.- Ft) - a velünk, velem megtörtént események egyre jobban kikristályosodnak... Mit szólsz az alábbiakhoz? Kíváncsi vagyok véleményedre!

 

Hátborzongató:

 

Személyi dosszié: http://www.galantai.hu/festo/default.html

Lefigyelésekre utasítás: http://www.galantai.hu/festo/1979/79.html

http://www.galantai.hu/festo/1981/810000K.html 

Művészi "szabadság" - kiállításra engedély (?!): http://www.galantai.hu/festo/1980/800229.html

Megtűrt és tiltott képzőműveszeti alkotásokkal kapcsolatos jelentés:

 http://www.galantai.hu/festo/1980/800300.html

Fogalomtár: http://www.galantai.hu/festo/fogalomtar.html

Fedőnév kapcsán: Altorjai - http://www.artpool.hu/Altorjai/sandor16.html

  http://www.artpool.hu/Altorjai/sandor16.html

 

KISZ-vezetőképző tábor: http://www.zene.net/neoprimitiv/lap5a.htm

 

Egyéb lefigyelések: http://beszelo.c3.hu/98/02/dokum.htm

 

A cég árulója: http://www.hetivalasz.hu/cikk.php?id=4537

Az Alkotmánybíróság és az ügynöktörvény: http://www.mancs.hu/legfrissebb.tdp-azon=9930nagyit.htm

Stasi-múlt, III/III-as múlt: http://www.mancs.hu/legfrissebb.tdp-azon=9818falu.htm

Beépített MSzP-ügynökök?: http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=56420

Új ember a spicli-rendszerről: http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.06.08/0601.html

 http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.06.15/0601.html

http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.06.22/0601.html

http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.06.29/0601.html

 

Ezt találtam hirtelenjében - Berkesi-Kardos -:

http://www.mancs.hu/legfrissebb.tdp-azon=0201kritika1.htm

 

   Ami az «osztályidegen» címkét illeti, s az azzal járó következményeket nagyon is meg tudom érteni. Bár én arról nem tudok, hogy mi is azok lettünk volna hivatalosan, de nyilván, ha egyes családtagjaink és rokonaink életútját nézzük... Tudnék egy-két dolgot említeni, ami miatt a Kádár-rendszer nem nézett jó szemmel bennünket, s lépten-nyomon éreztük hatását a mindennapi életünkben, tanulmányainkban és egyéb előmeneteleinkben... A 80-as évek elején egyenesen politikai hajszát indítottak ellenünk, édesapámat akarták mindenképpen kinyírni, s rajtunk családtagjain keresztül is!... Egy diktatúra borzalmasan meg tud nyomorítani nemzedékeket!

   Érdekes tanulmányt és egyéb írásokat találtam ezzel kapcsolatban is a neten, s Veled is találkoztam... Elmentettem a tanulmányt, de sem az archívumomban, sem a neten most nem tudom megtalálni. majd, ha nem keresem, biztos, hogy azonnal rálelek. Egy felmérésről szólt, az 56-os események miatti «osztályidegenekkel» készítettek felmérést, a forradalomban  bebörtönzött vagy kivégzett résztvevők gyermekeivel készítettek riportot, akik elmesélték milyen következménnyel járt rájuk, családjukra nézve...

 

   Egyébként itt nálunk sem különb a belpolitikai ellenfelek közötti viselkedés. Egyik kutya, másik eb! Szüleimtől - már amennyire telefonon lehet - s a világhálón és a világrádión keresztül vannak értesüléseim a hazai dolgokról. Amíg nem volt internetem, bizony jóval tájékozatlanabb voltam. De azért fenntartással fogadok minden információt. Mégis jobb, mint a semmi. Internet nélkül bizony ritkán jutottak el hozzám a hazai események. A rendes rádiót a mai napig sem lehet tisztességesen fogni, s csak éjjel bizonyos időszakban; parabolikus antennánk nincs, így a hazai TV-híreket sem tudom fogni. TV-t keveset nézek: a TV-híradót és egy-két érdemleges, valóban értékes filmet, vagy kulturális műsorokat. Sajnos ez utóbbiakat mindig nagyon későre teszik, nem mindig sikerül a munka miatt megnéznem. Nagyon haragszom a TV-re, java részt tele van mindenféle szemétséggel! Kivéve a fogható egyházi Tv-k. De nem vagyok ájtatos manó, s kritikus vagyok a saját vallásom képviselővel szemben is, stb...

   Mit tanultál ma? Örömmel venném, ha röviden, szintézisben megosztanád velem. Szeretek tanulni különösen nálam jóval okosabb és képzettebb/felkészültebb emberektől!

Rettenetesen hiányoznak a hazai ilyen jellegű beszélgetések, mind a magyarországi családomban, mind az akkori munkahelyi-baráti körökben. Itt sajnos a közelemben nincsenek olyan emberek, akikkel ezt megtehetem. A távkollegáimmal is csak ritkán van erre lehetőségem - akik mással keresik a kenyerüket, s szabadidejük egy részét szentelik a lapomnak -, akkor is csak nagyon röviden.

Most már elköszönök, későre jár, mert holnap agytekervényeim használhatatlanok lesznek. Férjem fújja teljes tüdővel a szokásos «Concerto Notturno»-ját, s már előre tudom, hogy nehezen tudok elaludni. Egy borzalmas dolog! Gyógyszertárban kapható hatékony füldugók sem használnak: ugyanis reggelre, szép katonásan, egymás mellett, vigyázzban megtalálom azokat az éjjeli szekrényemen. Nem is akárhogyan, pedánsan, egy vonalban! Ezek szerint álmomban kiszedem, s még ilyen állapotban is precíz vagyok, ez hihetetlen!

   Jó éjt és kellemes ébredést kívánok szeretettel:

                                                                                       Melinda

 

P.S. Ha hiba lenne, nézd kérlek el, nem helyesírási tudatlanságból vagy nyelvi helytelenségből van, hanem mert én is félig bóbiskolok a képernyő előtt... Észrevetted, hogy a PC-képernyő hipnotizál?...

 

 

Budapest, 2004. április 15.

Kedves Melinda!

 

[…] Az osztályidegennel kapcsolatos gyűjteményedben matatva jutottam P. Bélának Máraival kapcsolatos írásához, amibe csak belebámultam. P.-t igen régóta ismerem (kb. 30 éve), nagyjából tudom, mit írt. Volt, hogy együtt mentünk kiállítást megnyitni. Valamikor a ’70-es években egy TIT-előadására engem küldtek ki ellenőrnek, ami nagy derűvel járt. Ennek óráit nem számolom, de röhögtünk rendesen. Az ő kocsijával mentünk egyszer, ő vezetett, és a cigány kultúra anyagilag jeles képviselői nem győztek dédelgetni, mert nagy ember az, akinek a Magyar Írószövetség elnöke a sofőrje. Azok a cigány írók és költők, akik régebbről ismertek, jól szórakoztak a nevezetes eseten. Később egy magas rangú hölgy súgta, hogy nem kell ilyesmiket elmondanom: a cigány irodalom helyzetéről kérdeztek, és Choli Daróczi József, aki lefordította romani nyelvre a Bibliát, és – így emlékezem – a zsámbéki katolikus főiskolán volt akkoriban adjunktus, igen jó véleménnyel volt az igazmondásról. A Horn kormány művelődési akárkije, a hölgy, pedig roppant mérges. Ott ismerkedtem meg egy Nagy Gusztáv nevű fiúval, aki «Az ember tragédiá»-ját fordította cigányra.

   P.-nál maradva, aki menekült, amint tudott, furcsa ember a kegyesrendi növendék. M. Dezső bécsi kitüntetésén találkozva, azt kérdezte tőlem a magyar nagykövetségen, hogy te is a M.-hoz jöttél? Utána M.-éknál buli volt. Másnap reggel  (dél felé jött a bécsi rádió), amikor Dezső, aki egyébként is italbarát, másnaposan tapogatta fájó fejét, és én indulóban voltam, P. már Pesten volt, az irodájában, fogadta egy barátomat. Buli közben, amikor a többiek cihelődtek, megkérdeztem P.-t, hogy befér-e hozzájuk egy potyautas. Azt mondta, ne haragudj, öregem, még tovább kell mennünk Grácba egy rokonhoz látogatásra, nem tudunk vinni, pedig csak ketten vagyunk. Ehhez képest másnap délelőtt az Írószövetségben volt az irodájában, én pedig a tőlem megszokott törvénytisztelettel élve vonattal este érkeztem haza. A törvénytisztelet abból áll, hogy általam ez eléggé ritkán előforduló, tulajdonképpen ismeretlen fogalom. Győrig vettem jegyet oda, ott átszálltam a bécsi gyorsra, ez eddig tiszta. Ugyanakkor előre váltottam jegyet Hegyeshalomtól vissza. Felszálltam Bécsben az ott vásárolt jeggyel, és jöttem vele Hegyeshalomig, ahol maradtam a vonaton, ami utána már nem tölti az időt ácsorgással. Ez összehasonlíthatatlanul olcsóbb volt, mintha újabb kemény ezreket fizettem volna azért, hogy ott lehettem, amikor a zománckeresztet Dezső nyakába akasztják. Dezsőnek most ünnepeltük a 80. születésnapját. Jött a kalauz, és azt mondta, ez a jegy nem jó. Álmélkodtam. Azt mondta, csak Győrben szabad erre a vonatra felszállni. Ha pedig Bécsben szálltam, akkor végig osztrák pénzzel kellett volna teljes áron jönnöm. (Én természetesen kedvezményes jeggyel jöttem, Hegyeshalomtól.) Na, mondom neki nyájasan: láthatja, nekem kedvezményes jegyem van, én szegény ember vagyok, ha ezt igénybe veszem, ilyen fényűzésre nem telik, dobjon le a vonatról. Türelmet kért, én pedig lestem, mi lesz a ledobással. Végigment a rábízott szakaszon, nyilván gondolkozott közben, hogy mi a szabályszerű, vagyis ingadozott jó és rossz között. Végül a jó győzött: rájött, jó, ha nem kísérletezik velem, mert az is lehet, hogy harapok. Ezért ezt mondta: uram, tessék nyugodtan utazni a Keletiig. Ha jönne ellenőr, majd kitalálok valamit.

   De hiába várt, egy vasat sem adtam, azonban megkérdeztem, hol szállhat fel az ellenőr. Időnként kapcsolok. A kalauz is rájött, ha miattam nem állíthatja meg a vonatot, az ellenőr sem tud felszállni, legfeljebb a Keletiben, ahol végzünk.

   Innen tudom, hogy a vasúti kalauz kegyesebb, mint a kegyesrendi irodalomtörténész.

   Én úgy lettem osztályidegen azaz X-es származású, hogy jó helyre születtem. Ez alól felszabadítottak, de hiába, születési anyakönyvi kivonatomban megmaradt a bélyeg. Első személyi igazolványom közepén, a cérnafűzés szálai alatt egy főrendőr fia megmutatta a titkos, vegytintával írt kódot, miszerint én nagyon-nagyon rossz káder vagyok. Igazoltatáskor elsősorban azt nézték akkoriban.

   E tekintetben szinte közömbös, hogy ’56-ban többször is lefényképeztek. Valamiért kimaradtam a szórásból. Egy képre nagyon emlékeztem, az nekem is megvan: […]. Hát emiatt jó okom volt ’59. végéig marhaságokat álmodni. Megúsztam, hála Istennek. Amint megúsztam azt is, hogy az orvostudomány szerint maximális 60 helyett 79 percig állt a szívem és a tüdőm a megtalált Diáriumban emlegetett műtét közben. (Közben oxigént nyomkodtak a gép által keringetett vérembe, ami fogyott-fogyott, és mivel a leírt kormányzati hülyeség miatt korábban nem tudtak tőlem vért venni tartaléknak, máséval pedig nem lehetett helyettesíteni,  részben indokolt, hogy ezt is megúsztam, részben pedig nincs rá ideáti magyarázat.)

   Másra azonban van, de nem vagyok babonás. N. Attila, a Széchenyi Könyvtár olvasáskutatási osztályának vezetője, amikor morogtam, hogy honnan vegyek én publikációs jegyzéket, azt mondta, náluk a katalógusban minden megvan. Tudtam, hogy ez túlzás, mert amióta a Nemzeti Múzeumból átköltöztették a könyvtárt (és nem könyvtár-a-t, ahogy a tévében a minap hallottam, a honi trehányság „megfogta, megette”.

   Nem fogod elhinni: egyetlen dolog volt található az én nevem alatt. Az a kötet, amit 1967-ben betiltottak, elkoboztak, összegyűjtöttek, elégettek, romjaira sót szórtak, hogy ott többé semmi se teremjen. Mást nem írtam. Megnéztem téma szerint: semmi. Észrevettem, hogy az ÉS-ben megjelent „Ex libris” rovat aprócska írásai, ha eléggé rövidek, megtalálhatók a recenzióban érintett szerzők katalóguscéduláin. Nagyon szapora szerző, főleg kritikus és recenzens voltam. Képzeld, akiről-amiről írtam (és emlékeztem is rá), arról nem írt senki. A kísértethistória egyre humorosabbá lett, ezért kerestem a Pesti Turf című újságot, mivel abban fölemlegettek 1945. augusztusában, mivel az ünnepélyes megnyitón a díszfelvonulás első fogatát én hajtottam, és akkora voltam, mint egy mákszem. Apámnak megvolt minden ilyesmi, de amint elaggott, kidobta az egész dokumentációt, hogy erre senki sem kíváncsi. A Pesti Turf az Országos Széchenyi Könyvtár és Dokumentációs Központ birtokában így kezdődik: a lap 1945-46. évi anyaga megsemmisült.

   (Volt egy későbbi is, ennek már csak a vicc kedvéért néztem utána. Apámat szüleire és gyerekeire hivatkozó zsarolással 1949-ben rávették, hogy szervezze át a magyar versenylótenyésztést és a lóversenyzést. Apám elérte, hogy ha nem is semmit, valamit fizettek az istállótulajdonosoknak a lovaikért. Ez volt az egyetlen állami kisajátítás, ahol a kifosztottak kaptak a tulajdonukért pénzt. Lényeg: az 1949 és 1951 közötti Turf sincs meg. Se apám nincs, se én nem vagyok. De amit én írtam, amit valakinek valamijéről írtam, az sincs meg a hazai agyban. Slusszpoén: akikről írtam, azokról nem írtak, sőt azok sincsenek, ha az én irányomból keresed őket.)

   Ha babonás volnék, rám jönne a frász, az biztos. Ha valaha rendesen gyűjtöttem volna az írásaimat, most még több papír idegesítene itthon.

   Így azonban nyugodt vagyok. A normálisnak mondható hiúságot is nélkülözöm.

   Mindez a Kortársról jutott eszembe: most tudtam meg, hogy oda sem írtam soha. Marno János költőt a Kortárs archívuma is csak azóta jegyzi, amióta nem én írtam a köteteiről (első kötet: Elsőkötetesek díja, József Attila-díj stb., hogy a többiről ne beszéljünk.) Amikor megmondtam neki, hogy a cselekmény – isten ha egyszer lábrakap című kötetéről nem írok, és B. Bélának ajánlottam, írjon róla, lám csak, máris jegyzi a Kortárs Jánost is.

B. újabban B.D.-nál is megtalálható.

   Na, most legalább tudod, hogy nem vagyok babonás.

  Élvezem, hogy Te „senki és semmi” vagy.

  Az is valami.

   Én pedig az abszolút nincs vagyok, és akire rájön a horror vacui, az tőlem fél.

   Azt sem sajnálom, hogy a jelek szerint egyetlen regényt sem írtam. Ámbár fondor keresők, akiknek nyomába sem érek, már többször lekádereztek. Akadt egy fiú, aki felrótta, hogy még vidéki rádiós múltamat is meg lehet találni, de azt nem, hogy általa vezetett lapba írtam volna. Szerintem a hangjátékaim is inkább a Magyar Rádió archívumában vannak, mint bármely jegyzékben, pedig főleg az A Te szolgálód címűt szokták ismételni. Újabbakat pedig aligha írok.

   Lassan megkezdem a felkészülést, mert amikor végre eljön a tavasz, közeledik az első tanszéki értekezlet is, ami rendszerint augusztus végén van, és az én tárgyam lesz a legjobb, aminek sajátos alapfeltétele, hogy tudjam is, amit oktatok.

 

   Azt is szeretném tanítani az enyémnél egészségesebb lelkű alakoknak, hogy nem kell abba belenyugodni, ha óvatos apjuk minden dokumentumot megsemmisített, nehogy bajunk legyen a népi demokráciában, és a gyárak egy hányada ma idegen országban van. Lehet más vagyon is. Tényleg lehet. Még nem mondtam el tőlem erősen különböző alkatú húgomnak, hogy én (mi ketten) vagyok (volnánk) az egyetlen örökös(ök). Engem az egyik kórházban fedezett fel egy öreg, hogy biztosan én vagyok, miért nem jelentkeztem? Azt mondom, amit neki: eszembe sem jutott, különben is, kellene lennie más örökösnek is. Nincs! Az idei évfordulóra B.D.-nak sebtében írt szövegben a direkt ágból említett két fiú igaz. Nyáron pedig Balatonfüreden, a kórházban megkeresett egy főorvos, hogy megköszönje azt a háború utáni szállást és ellátást, amit a közben kihalt oldalág kastélyában kapott.

   Normális ember ilyenkor magához nyúl.

   Arra tanítanám a hallgatókat, hogy fussanak a juss után, mert az jó lehet.

   Vagy egyikük sem fusson utána: odaátra úgysem vihetik magukkal.

   Szeretettel köszönt:

                                         Gyuri

szigy

 

  A levelemben felvetett  Berkesi-Kardos «Kopjások»-ával kapcsolatos kérdéseimre az alábbi választ kaptam:

 

Budapest, 2004. április 19.

   Kedves Melinda!

 

Megérkeztem, és remeg a kezem, fáj a fejem a kimerültségtől; lehetséges, hogy ma kénytelen leszek pihenni, de amit most írok, azonnal kell Neked megírnom.

 

A magyar kommunizmus sikerírójáról, állandó kiadójáról, a Magvető Könyvkiadó igazgatójáról mint egyszeri szerzőtársról, illetve – elsősorban – a Kopjások című könyvről van szó.

   Nem regény, fusermunka. Annyira, hogy Kardos néhányszori kiadása után azon kezdett gondolkozni, hogy leveteti a nevét Berkesié mellől. Végül Kardos meghalt, és a neve maradt. Berkesi haláláig azt hitte, hogy szépirodalom, amit művel. Jobb giccsírók ezzel szemben pontosan tudják, miféle és mire való használati tárgyat állítanak elől. Több Berkesi-regényt elemeztem a ’70-es évek második felében. A Kopjásokat is. Ezeknek az elemzéseknek szakmai körökben sikerük volt, mégsem voltam képes ennek jövedelmezőségét kiaknázni, mivel a kötelező tárgyilagosság miatt elfojtott érzelmi reakciók dühössé tettek. Dühöngve is lehet korrekt elemzést írni, de méltatlannak éreztem, hogy magammal is küzdve dolgozzam. Más úgynevezett sikerregények elemzésére tértem át egy kutatási program keretében.

   A történelmi anyagot Kardos adta Berkesinek, innen a szerzőtársi kapcsolat. A munkakapcsolat a hatalomtól eredt.

   Ha megtalálom a dolgozat kéziratát, bemásolom a gépbe, és megküldöm Neked. Első példánya a hajdani Népművelési Intézet padlásán lappangott, sosem jelent meg, csak kifizették, és eldugták. Ha igaz, amit a ’80-as években hallottam, a helyhiány miatt sokadmagával mikrofilmre került. Berkesi produktumairól nem volt se tanácsos, se szabad igazi kritikát, pláne elemző dolgozatot írni.

   A történelem gonosz humora, hogy évekkel ezelőtt a hatalom és az irodalom 20. századi hazai viszonyáról rendezett tanácskozásra írott előadásomat nem tartottam meg, mert a felkérés után, a kész anyagot látva közölték, hogy nem beszélhetek öt percnél hosszabb ideig. A munka nem veszett (volna) kárba, az Irodalomtörténeti Közleményekben jelent volna meg az év decemberben, de Berkesi megint keresztbetett nekem: novemberben meghalt. Halottakról pedig vagy jót, vagy semmit.

   Gondolom, majd megtalálod a könyvet, és el is olvasod. A történelmi alapanyag tudomásom szerint hiteles, de az a marhaság, ami lett belőle, könnyen feldühíthet. Nagy óvatosságot és derűt ajánlok-kívánok hozzá.

   Kardosnak Berkesivel kapcsolatos kínjairól H. Máriától, a Magvető egyik főszerkesztőjétől értesültem. Egy főszerkesztő nem olyan híres, mint egy egyetemi tanár: K. Sándor irodalomtörténész volt a férje.

   A Kopjásokból film is készült Teuton Kard Akció címmel. (Lehet, hogy nincs a címében ennyi nagy kezdőbetű, de még tizenéves voltam, amikor bemutatták, így emlékszem. És már akkor is volt mozgókép!) A filmet jó pár éve bemutatta a Magyar Televízió is. Ebből arra következtetek, hogy valamilyen protekcióval talán szerezhetsz egy kazettát róla. Ha gondolod, hogy megéri a fáradságot.

 

Szeretettel köszöntelek:

                                          Gyuri

szigy

 

 

Tovább folytattam búvárkodásomat, s e web-lapomon apránként  be-belikeltem jelezvén neki az  érdekes írásokat kérvén a véleményét, meglátásait velük kapcsolatban tisztánlátásom érdekében:

 

 

Budapest, 2004. április 23.

Kedves Melinda!

 

Az anyag, amit találtál sok oknál fogva jellemző.

A B. igazgató-helyettesre vonatkozó kérdésedre: a két BK nem azonos. Az én barátom akkor még tanult, és már régen nem éltek azok a korábban valós szabályok, amelyek szerint a proletár öntudat mindenre elég. B. a pannonhalmi bencés diák, később művészfőiskolás korában általános iskolában tanított, később főiskolai létrán főisk. docens, majd főisk. tanár lett Győrben. Akkor még Apáczai Csere János Főiskola néven működött az az intézmény, amely később a Nyugat-Magyarországi Egyetem egyik kara lett. Akkor kerültem oda én, és ott voltam tavaly júniusig docens.

 

A Történelmi (eredetileg: 56-os) Intézet az egyik melléklet egy lapján felhívja a figyelmet, hogy az itt található anyagok, jelentések alkalmatlanok tudományos kutatásokhoz forrásként való felhasználásra, mert valótlan képet adnak.

 

Még ijesztőbb, mint gondolnád: az anyagokban még kihallgató tisztet is ismerek, engem is kihallgatott.

A felsorolt veszedelmes elemek között azonban van Moszkvában végzett esztétaféle (Sz. Á.  könyöklő és dilettáns, a 90-es években egy ideig szovjetszakértő (?), de vannak ott mások is.

 

A dologban a komikum rémítő, a saját bőrömön is tapasztaltam. AMIT A PARANOIÁS HATALOM NEM ÉRT, ARRÓL AZT GONDOLJA, HOGY AZ ÉLETÉRE TÖR.

 

Még egy: a küldött anyagokban – eddig – nem találtam igazi jelentést. Az igazi jelentéseket fedőnéven és KÉZZEL írták alá. Itt még a belügyi alezredes aláírása sem látható. Dugtak az orrom alá ilyesmit, láttam.

 

Ennyi idő után, azt hiszem, kétféle igazi vagy annak ható iratanyag maradhatott fenn.

  1. Amit valamiért (szándékosan) nem semmisítettek meg,

  2. amit még a nagy leleplezések előtt azokról gyártottak, akiket a változások utáni időre akartak kikészíteni.

Hamis okiratot államvédelmi szervnek nem gond előállítani.

Bogomolov írta egy ócska álregényben, hogy ha valakinek tökéletesek az iratai, a mögött államszervezet áll. A könyv címe körülbelül ez: 1944. augusztusában, és az orosz előrenyomulás idején játszódik Ukrajnában.

 

Túlságosan sokára kerültek elő az ügynökök iratai. Igaz, az iratok között említett M. elvtársnak két rokonához is volt szerencsém. Apa és fia. Utóbbi a Horn-kormány kampányfőnöke volt (korábban külföldön élő (!) tudósító újságíró. Ő például még M. Péter anyagát is ellopta a tényleges selejtezések idején.

 

Egyelőre ennyi. Folytatom.

 

Szeretettel:

                           Gyuri

szigy

 

 

   Ezek szerint ezért nem találhatók érdemleges adatok az 1957-től létező Gondolatrendőrségünk III/II-es Ügyosztály (Csoportfőnökség) kémelhárító osztályának SZT tisztje, a  D-209-es ügynöke kapcsán?

Ráakadtam  a magyar egyházat érintő  cikkekre is: A magyar katolikus egyház elmúlt félévszázada és jelene, Egyház és egyházpolitika a Kádár-korszakban Itt is voltak kielégítetlen kérdéseim, s féligazságaim is.  Tomka atya cikksorozatát jelezvén az alábbi információkat tudtam meg: 

 

 

Budapest, 2004. április 23.

Kedves Melinda!

 

Lassan többet levelezünk egyetlen este, mint egymásba buggyant, elszakított szerelmesek egy hónap alatt. De van beszélni valónk, és nincs erre más lehetőségünk. Legalábbis egyelőre.

 

Csak az elmúlt egyházi vonatkozású kérdéseidre válaszolok, de nagyon röviden, mert holnap sem nyughatom.

 

Tomka tisztelendő atya (katolikus) és rokonságának zöme (vallásszociológus, Pax Romana Fórum stb.) hitem szerint nagyon jóindulatú, és távolról sem tekinthető fafejűnek. Ez nagyon fontos.

   Mégis kénytelen vagyok megmutatni néhány apróságot.

   Az országot csak azok a papok, szerzetesek hagyhatták el, akik vállalták, hogy jelentést írnak. Volt közöttük olyan, aki csak azt írta le, amit eleve tudtak, például a résztvevők névsorát stb. Ezt kevesellték, de általános nézet volt, hogy az egyházi személyek nem okvetlenül normálisak, hiszen hívők.

 

Ismertem olyan atyát, aki Rákosi alatt 6 évet húzott le, és naponta verték, hogy vallja be. Szegénynek fogalma sem volt, mit, csak a végén tudta meg, hogy ő török kém. 56 után ismertem meg, lelkén és idegein erősen meglátszottak a napi pépesre verés nyomai. Egyébként nyakig öltözötten járt, a többi nyomot nem láttam.

 

Róla kb. mindenki tudta, hogy „visszafordították”. Vagyis ő lett a besúgó. Ez persze független attól, hogy megbeszélte-e elöljáróival, illetve rendtársaival, hogy mit súgjon be. De félt. Borzalmasan tönkreverték. Ennek megvolt az az árnyoldala (talán fénye is), hogy én elsősorban és szinte kizárólag vele beszélgethettem, amikor arra látogattam, ahol lakott. Élt. Nem vagyok nyelvzsonglőr, de az angolban van egy live szó. Ez nagyjából megfelel.

 

Tehát volt ilyen-olyan besúgó, bár nem állíthatjuk, hogy mindenki, aki papként járt külföldön. Azok csak elvileg.

 

Mert volt itt egy ÁEH (áéhának ejtettük), az Állami Egyházügyi Hivatal. És volt külön a Belügyminisztérium. Örülnék, ha érthető lenne, ami az ehhez képesti jövőben elkövetkezett.

   Én onnan tudtam ahonnan származik a Ps.-ban olvasható «Egérútban», hogy a kérdés a kérdezőt jobban elárulja, mint a válasz a válaszolót. Témánk központjából sejtheted, milyen körülmények között jutottam erre a gondolatra.

 

Az ÁEH közvetlen kapcsolatban állt Moszkvával. Ez bizonyított. Miklós Imre államtitkár volt a vezetője. Az ő helyettese volt B. István, aki marxizmusa, ateizmusa stb. ellenére őszinte és korrekt ember. (Remélem, még él. Tulajdonképpen összebarátkoztunk, és ő most kb. 85-86 éves.) Amikor a BM moszkvai kapcsolatairól, a magyar egyházakról való jelentéseiről a M-T. András nevű kutató beszámolt, B. közbekiabált, hogy nem lehet igaz, amit mond, mert akkor ő tudott volna róla.

   Amiről talán nem tudtak a többiek: csekély szellemi képességeimmel is képes voltam – pusztán a kihallgatásaim közben elhangzott kérdések és ellenvetések alapján – TUDNI, hogy az ÁEH vezetői nem tudtak arról, hogy a Belügy őket is figyeli, és a hátuk mögött is dolgozik azon, amin ők.

 

Szegény Istvánnak nem tudtam megmagyarázni, hogy biztosan téved. A Belügy ilyen aljas volt. És nem tudtak semmit! Se az ÁEH, se a BM!

 

A küldött anyagok még mindig hiányos ismeretében is ugyanazt látom, amit 1970 és 1980 között megismertem: a Belügy állam volt – nem az államban!, hanem – az állam FÖLÖTT.

 

El tudom képzelni, hogy bár kislány voltál, de talán láttad BB-vel a Babette háborúba megy c. francia filmet. Abban vannak ilyen hülye elhárítók. Sorolják a legfőbb náci vezetésből, hogy ki mindenkit lepleznek le, és hülyébbikük Göring után ezt mondja tromfként: Hitlert. A másik elábrándozik ezen, majd valami ilyesmit kiált: barom! Ez, láthatod, abszurd. A fasizmusban. Itt realitás volt! A szovjeteknek dolgozó kémek elhárításáról a szovjeteknek dolgozó magyar belügyminisztérium gondoskodott – moszkvai megbízásra!

 

Tomka tisztelendő ezt el sem tudja képzelni, úgy látom. Pedig nyilvánvaló rokona, a vallásszociológus, szerintem éppúgy tudja, mint én.

 

A 90-hez közelítő B. István kb. egy éve özvegyült meg. Ő abban hitt. És élete végén, betegen, hirtelen megözvegyülve csalódik abban, amire egész életét feltette. Bűnös? Az, persze. De azt hiszem, ezek után fölötte egyedül Isten ítélkezhet. És – ha átgondolod – ítélkezik is. Jóságosan.

 

Ha olvasod a Passió körül kiterjedt hitvitát, megérted, hogy szeretem őt is. Miért ne, hiszen Mindszenty még az őt verő ávóst is szerette. Én római katolikus vagyok, a Ferences Világi Rend tagja, számomra a szeretet alkati. Csakhogy a szeretettel elviselem és a több dimenziójában is nagyon szeretem között, természetesen, vannak fokozatok. Én nem gyűlölök.

 

De azért Isten is csak annak ad bocsánatot, aki kéri. A kommunista gyilkosok még nem kértek bocsánatot. Az ártatlan II. János Pál, a lengyel belügy által meggyilkolt Popielusco atya lelki testvére bocsánatot kért a zsidóktól. De a moszkovita gyilkos zsidók gőgösen elfordulnak minden keresztyéntől és kereszténytől.

   Mondd, szeretett Melinda, tudod, hogy az ellenreformátor Pázmány Péter még keresztyénnek mondta magát? A „fejlődés” annak következménye, hogy ezt nehezebb kimondani.

 

És még mindig van több életre való mondanivalóm.

 

Szeretettel köszönt:

                                 Gyuri

 

szigy

 

 Ezek a nekem jelzett írások is sok, már ismert és sejtett valóságot tárnak fel, de vannak bennük félrevezető kitételek is, ezért kritikával kell olvasni azokat. Itt van pl. a legutóbbi egyházi vonatkozású cikk, amire rábukkantam: Elmaradt az egyházi rendszerváltás…. Ezzel kapcsolatban, az egyház ügynök-problematikáját illetően az alábbi felvilágosítást kaptam:

 

 

Budapest, 2004. április 29.

Kedves Melinda!

 

Május vége felé túl leszek vizsgáztatásokon, vizsgán stb., akkor elszabadulhatunk a témában-témáinkban. Megint a nyakamba szakadt minden és mindenki, mivel én „meglehetős becsületes, vagyok”, amint Hamlet mondja, de láthatod már, borulnak a bilik, mivel megint választások lesznek (ezúttal EU), és kenik egymásra, amit csak tudnak.

   A Magyar Újságírók Közösségének elnöke valaha remek munkásőr volt, és ez most kiderült. De ő mikiegér a többihez képest, mégis szinte a halálán van, és teljesen kitört rajta, amit csak közelről lehetett sejteni. Tiszta elmebaj, amit művel. Ő is eléggé véres szájjal és mély etikai megrendüléssel beszélt holmi kiszolgálókról. Amit hallgatóink nem értettek meg korábban, lassan felfogják: aki a diktatúrában (paranoid képződmény) vezető újságíró lehetett, biztosan be volt szervezve, és ha semmi másért, az előmenetelnek is nevezett ócska karrierért sokkal többet megtett, mint amennyire szükség lett volna. Ezzel akarta bizonyítani, hogy ő igazán híve a rendszernek. Most előkotorják az ügynöklistákat. Amióta ennek hírét vette, elment az esze.

   A hallgatók ezt észrevették (annyira mégsem hülyék, hogy ne), és jönnek hozzám, bennem pedig sajnos aránytalanul van jelen a lelkiismeret nevű kóros elváltozás. Ennek következtében a feleségem állandóan veszekszik, hogy tönkreteszem magam, és meg sem fizetnek.

   Köszönöm a cikket. Jó, hogy nem néztem meg az elején, honnan származik, így csak azt tapasztaltam, hogy a bevezető rész néhol érthetetlen elhallgatásai után egyre laposabb és semmitmondóbb.

   Nem volnék oly biztos abban, hogy Tomka atya nem olvasta az írást, de ő mást is olvasott, és egyáltalán nem lehet célja, hogy túlságosan mélyen kotorjanak a múltban.

   Ami a sekrestyésekkel és a ministránsokkal való viszonyokat illeti, majdnem közönyös vagyok, hiszen röhögnöm kell ezeken a vélelmeken. Hogy mi mindenért, azt a távolról sem jóindulatú szerző felfogni sem lenne képes.

   Az, amiről nem beszél, azonban igaz: új papot az állam és az egyház közötti megegyezés értelmében csak akkor szentelhettek, ha ahhoz az állam hozzájárult. A békepapság lényege ez. Ismertem a Szt. István Bazilika 50-es évekbeli sekrestyését, H. Pétert, aki nem engedte magát felszentelni, mert nem akart békepappá lenni. A házvezetőnők pedig azt a célt szolgálták, hogy a celebsz életet élő, de nem szerzetes papoknak legyen csajuk. A papi nőtlenség nem biológiai szüzességet jelent, hanem házasság nélküli életet. Csakhogy ezt mindenki tudja, legalábbis itthon, és csak azt várják el papjuktól, hogy diszkréten élje nemi életét. Egyetlent ismerek, aki erre képtelen volt, kézenfogva sétált a hölggyel, integettek a házuk ablakából, nyíltan egy ágyban aludtak, ha vendég jött, be sem vetették, hadd lássák. Ez durva volt, a helyi plébános elküldte, és óvatosan bár, de elmondta a híveknek, miért. A hívek sem háborodtak fel, tudták is, hanem azt mondták, hogy ilyen hülye ne legyen pap.

   A ministránsokat hagyjuk. Nem is voltak. Öreg nénikék (általában a szintén gyanúsított sekrestyések) ministráltak, másokat oda sem engedtek, mert féltek a besúgóktól.

   A katolikus pap tehát akkor lett elsőmisés, amikor aláírta az állam szolgálatát. Az öregekkel nem volt mit kezdeni, vagy adták magukat, vagy segédszolgálatra rendelték őket.

   A szerzetesrendeket felszámolták. A megmaradt két ferences és egy piarista gimnázium szerzetesei voltak az állomány. Na most. Ha ezek vétettek a szüzesség ellen, önmagukat közösítették ki a rendből. Az azonban igaz, hogy ez a fajta cölibátus nem egészséges lelkű embernek való. Ismerek bácsit, aki pár hónap múlva betölti a 90-et, és szűz. Egész egyszerűen nem igényli a szexet. Az ilyennek népi neve: csíra. Régen több volt, ma már nagyon ritka kivétel. Ennek oka, hogy a csíra nem szaporodik, tehát nem örökítheti genetikai torzulását. Ezért olyan kevés a szerzetes. A nyugalmazott bencés főapát egyik cikke – mintha írtam volna róla – arról szól, hogy a szerzetes többsége, mivel nem alkalmas erre az életre, vagy idegbeteg, vagy meleg lesz, és ő nem tudja erre a megoldást. Szerintem nincs megoldás, bár a Bibliában erről is van szó. Lényege, hogy aki erre nem alkalmas, ne vállalja. Elfogynak az alkalmasok, ezért nem véletlen, hogy már Assisi Szent Ferenchez is csatlakoztak világiak, akik családosak voltak. Ezekből lett a ferencesek harmadik rendje. Ugyanúgy a rendhez tartoznak, püspöki felhatalmazással áldoztathatnak is stb., és rendes regula szerint élnek. Azonban van családjuk! (Újabban a bencések is szerveztek világi rendet.)

   A protestánsok között az egyetlen félmondatban említett rangkórság megint csak akkor valósult meg, ha rang, vagyis a kinevezés állami jóváhagyása reményében vállalták, amire mindegyiküket kötelezték: ha külföldön jár, köteles beszámolni, nem akarták-e ott beszervezni, kikkel találkozott, mondtak-e valami említésre méltót.

   Erről már írtam: azt jelentettek, amit akartak. Vagy igazat, vagy nem.

   Bulányi atyát a többiekkel együtt valóban elszigetelték. Mert nem adta magát. Találkoztam vele, elvileg ugyanannak a most megszüntetett Zsinati Klubnak volt tagja, amelyiknek én, csak ritkán járt. Az úgynevezett bázisközösségek halálra bosszantották a hatalmat, mivel oda beépülni nagyon nehéz lehetett, és ha talán sikerült is, a beszervezettet „lehagyták” maguk közül. Úgy tudom, ha volt ilyen, ő maga jelentette be papjának, például a gyóntatószékben, ahol biztosan csak ketten voltak, hogy baj van. Bulányi Gyurka bácsi szenzációs fej, és nem bírt vele egyik prímás sem. Hegedűs Lóránt ref. püspök szintén ilyen «szörnyeteg», és a fia, ifj. Lóránt a MIÉP országgyűlési képviselője volt. Az alma nem esett messze a fájától. A püspök az a Hegedűs, akit említ a szerző.

   Már írtam, hogy az ÁEH közvetlen kapcsolatban volt Moszkvával, de arra nem is gondoltak, hogy a Belügyminisztérium közéjük is beépült. Amikor szegény B. István (Miklós Imre helyettese) ezt megtudta, eleinte tiltakozott, de amikor megkapta a bizonyítékot, összeroppant, hogy bennük sem bíztak.

   A rendszerváltás (?) valóban nem történt meg az egyházakban. Már a fentiekből, de a Magyar Hírlap cikkéből is nyilvánvaló, hogy nem azért, amit a cikkíró állít. Ma pedig már kezd a dolog – ahogy a spinkó írja – „okafogyottá” lenni.

   De mégis indult valami 1990-ben: parlamenti bizottság alakult, hogy kiderítse, ami kiderülhet. Említi a cikkíró a metodistákat. Hát hogyne. A nem párttag, de szabaddemokrata támogatással képviselővé lett Iványi Gábor metodista lelkész volt az SZDSZ részéről tagja ennek a bizottságnak. És láss csodát: ahogy kezdtek előkerülni az anyagok (nem sok), végül egyedül Iványiból állt a bizottság. Mivel minden anyaghoz legalább két ember kellett, szépen ellehetetlenítették a kutatást. A metodista főpapok tiltakoztak, hogy Iványit ők kizárták, ne mászkáljon a titkok közé metodistaként. Hogy ez egyházjogilag semmi érvénnyel nem bír, csak az egyik oldala az áskálódásnak. A másik az, hogy megjelent (talán a Spiegelben, de nem vagyok benne biztos) egy cikk. Hatalmas szenzációt csaptak a semmiből. Az egyik katolikus lap engem küldött Iványi Gáborhoz, hogy szedjem ki belőle, mit beszélt ő Bécsben. Akkor már ismertük egymást. Elmondta, hogy azt kérdezték tőle, működik-e valóban ez a parlamenti bizottság, és mit tudtak meg. Azt válaszolta, hogy összeállt már egy olyan bizottság, amelynek feladata az Állami Egyházügyi Hivatal körüli ügyek tisztázása. A többi a magyar országgyűlésre tartozik, nem válaszol. A cikket még nem látta. Nekem sem adták ide, mert gyanús voltam, mivel igen sok ismerősöm volt, és amikor itt demokratikus ellenzék néven szerveződött a belső ellenállás, egy csomó régi baráttal találkoztam. Néhányuk azóta nagy méltóság lett, de hiába hívtak, nem mentem, amit olykor hibának tartok, de általában így tartom helyesnek.

   A kisegyházak vagy az amerikai tőke alapjait jelentették (pl. a mormonok a Hűvösvölgyben, a krisnatudatúak eleinte Nagykovácsi irányában, de azóta sok helyen, a Jehova tanúi és a többiek), de voltak apró egyházacskák, szintén külső támogatással. (A legnagyobb amerikánus dobás A Hit Gyülekezete néven mostanában a jelenlegi kormánypártokat támogatja.) Ezeket kellene megvakarni, mivel a seregnyi engedélyezett „egyház” tevékenysége távolról sem egyházi jellegű.

   A történelmi egyházak pedig – mivel nem ok nélkül tartanak az ilyetén fellazítástól – bezárkóznak, és az érintettek nyugdíjban vannak, súlyosabban érintett többségük pedig meg is halt.

   Dermesztő, hogy tulajdonképpen nem a klérussal van baj. A lassan 15 éve divatból megtértek pápábbak a pápánál, militánsok, akár a Vörös Hadsereg volt, ugyanakkor amellett, hogy fafejűek, tudatlanok is. Van egy szerény értékű vicc, de hazai is, ráadásul nagyon illik az újabb hívőkre.

 

-          Nem jön velünk? A Hősök terén délután menstruálunk.

-          Annak demonstráció a neve: demonstrálunk.

-          Mit bánom én, csak folyjon a vér!

 

Látod, nem mondtam semmit, éppen csak felületesen reagáltam egy nagyon hitvány cikkecskére. Szerzőjének hallomásai vannak, rosszindulata szintén, de annyi sincs benne, hogy legalább tudja, miről beszél. Tehát az alapkérdés ez volt: vagy békepap lesz, vagy nem szentelik fel. A dolog szex-oldala inkább a csaj nyomoráról szól, mint a valós helyzetről. Most divat a pedofíliáról szövegelni. Ministránsok? Jó hetvenes nénikék. Most már vannak, a komcsikra szavazó is ott lóg a misén. Na, erről egy még régebbi vicc jutott eszembe, pedig nem vagyok képes vicceket megjegyezni.

 

   Megszólítja az öreg székelyt a falu párttitkára:

-          Maga hisz az Istenben?

-          Hiszek.

-          Úgy gondolja, hogy van Isten az égben?

-          Nem úgy gondolom.

-          Hát akkor hívő maga, vagy nem hívő?

-          Hívő vagyok. Jobb, mintha nem hinnék, mert mi lesz, ha meghalok, oszt mégis lenni talál?

 

Fő a bizalom. A cikkíró a hivatalos balos lapban – pedig nem témája – leszögezi, hogy ő ateista. Mert mi lesz, ha pártjában az éber elvtárs észreveszi, hogy egyházakkal foglalkozó írása jelent meg? Ha az elvtárs hitetlen talál lenni?

 

Ennek fényében gondold meg, hogyan lettek itt besúgók, akik lettek. Ír pl. egy időjárásjelentést, de nehogy a főnöke félreértse, és politikai dolgot keressen, hiszen az égbolt is benne van, jóllehet túlnyomóan felhős, ő oda írja, hogy eső ennek ellenére csak elvétve várható, és én ateista vagyok.

   Ecce homo.

 

Mély szeretettel köszöntelek:

                                                    Gyuri

szigy

 

 

   Ezek után újabb írásokat, tanulmányokat tanulmányoztam. Itt van pl. egy kitétel, épp a leges-legutóbbi, történelmi kutatómunkám során fedeztem fel:

 

   «[…] Talán az okokat is föl kéne tárni. Jelen írásunkban csak egyetlen okot tárunk az olvasók elé. Hazánkból, 1956 után a szabadságharcosok mellett, számos beépített politikai ügynök és kalandor vándorolt ki a nyugati országokba. A nyugati országokba kivándorolt ügynökök évtizedeken keresztül szoros információs és anyagi kapcsolatokat tartottak fenn a hazai politikai titkosszolgálattal. Külön ki kell hangsúlyozni, hogy a guruló dollárok milliói lehetővé tették, hogy a nyugati emigrációban élő besúgók gyorsan meggazdagodjanak és számosan közülük gyárosok és multimilliomosok lettek a magyar államadósság terhére.

   A 90-es évek váratlan rendszer szétrázása után, ezen nyugati besúgók részben függetlenítették magukat az anyaország befolyása alól, sőt minden igyekezetükkel azon vannak, hogy leigázzák a magyar népet és maximálisan kizsákmányolják Magyarországot.

   A szomszédos országokban élő gerinctelen magyar nemzetiségűek beléptek országaik kommunista pártjaikba talpnyalóknak, majd a szocialista világrendszer összeomlása után vezető tisztségeket foglaltak el az újonnan létrejött magyar szervezetekben. Tehát a határainkon túl élő magyarság kettős kizsákmányolásban él, elnyomja őket a nemzeti többség valamint eltapossa őket a volt magyar nemzetiségű kommunista elit, a nemzeti szólamok szajkózása mellett és a magyar kormányok támogatásával. […]»

 

Ezen eszmecsere következtében eszembe jutnak az alább olvasottak a fent már említett «Cég árulója» c. könyvből, amelyben az 1943. márciusában született Végvári József válaszol Havas Henrik kérdéseire:

 

«… - Az állambiztonsági tisztek jelentős része azok közül került ki, akik már több mint tíz éve a Belügyminisztérium állományában dolgoztak. Kiemelten kezelték a rádiófelderítő szolgálatot, amely kifejezetten káderutánpótlási területnek számított. Aki ott egy évtizedet lehúzott és nem hülyült meg, az kiérdemelte, hogy ha nem volt érettségije, akkor Rendőrakadémiára, ha idősebb volt és az intenzív tanulást nem tudta vállalni, akkor a Rendőrtiszti iskolára, ha pedig olyan értelmes volt, mint mondjuk - ezt most nem nagyképűségből mondom - én vagy mint a döntő többség, Rendőrtiszti Főiskolára került…   De belügy más területéről is jöttek hozzánk. Ilyenek voltak például a "kukkosok", az úgynevezett figyelők. Ők titkos állományban voltak, egyéb munkahelyen dolgoztak és fedőnevük volt.

- Kik voltak ők?

- Azok, akik polgári munkahelyen vannak elhelyezve falból, de lényegében nem dolgoznak, csak ott legalizálják őket. Mondjuk, a temetkezési vállalat egyik sírásója Gipsz Jakab, holott ő a magyar állambiztonság alkalmazottja, a figyelőszolgálat tisztje.

 - … É ez a figyelőszolgálat milyen alárendeltségben dolgozik?

- Ez önálló egység, melyet az állambiztonsági miniszterhelyettes közvetlenül felügyel.

- Milyen speciális munkát lát el ez az állomány?

- Mondok egy példát. Ön, ugye, Havas úr, rengeteg emberrel találkozik, ilyennel is, olyannal is, például külföldivel. Na most, ha a partnere a mi ismereteink szerint kapcsolatban áll valamelyik külföldi szervezettel, vagy éppen alkalmazottja, akkor minket igencsak érdekel, hogy önök merre járnak, mit beszélnek; sőt szeretjük ezt még dokumentálni is. A kukkosok dolga a megfigyelés, a követés. Magyarán, ők azok, akik minket, mármint az állambiztonsági szerveket, tehát a hírszerzést, a kémelhárítást, a belső elhárítást és a katonai elhárítást kiszolgálják. …

… Tegyük fel, hogy ön és a partnere mondjuk, egy szállodában, egy eszpresszóban vagy egy magánlakásban találkozik, de minket továbbra is érdekel a csevegésük. Ilyenkor lépnek akcióba a figyelők. Ők felderítik és dokumentálják a célszemély mozgását, kapcsolatait, amit majd jelentés formájában  "hasznosításra" megküldenek az operatív szerveknek. A jelentésük alapján készítünk egy javaslatot, hogy az ügyben szükséges-e személyeket tanulmányozni vagy beszervezni stb.…»

 

«… Zenei területre kerültem… 1978-ban volt egy csomó olyan terület, amely még nem állt ellenőrzés alatt. Én magam építettem ki a kapcsolatrendszert: Kórusok Országos Tanácsa, Filharmónia, Zeneműkiadó; akkortájt készült el a Vigadó, azt én mint kiemelkedő objektumot kaptam meg. Az Operaháztól a Nagycirkuszig tizennyolc-húsz objektumom volt. Egyébként az egész úgynevezett művészeti vonalat akkoriban szervezték át.

- Tisztázzuk, mit jelent az, hogy művészeti vonal? Miként tagozódott 1989-ben?

- Az én osztályomhoz tartozott két alosztály. Az A alosztályon foglalkoztak az írókkal. költőkkel, műfordítókkal, kiadókkal, övék volt a napisajtó, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió. A BM III/III-5 osztályról van szó. A B alosztály az egészségügyi, a film- és képzőművészeti vegyes vonalból állt. Volt azután a tudományos vonal, az Akadémiával, és volt a mi vonalunk, előbb négy, később három fővel. Hozzánk tartozott tehát minden színház, a zene, az intézmények, illetve a Művészeti, színházi és biztonságtechnikai főosztálya; az oktatás már nem.

… Lépcsőzetesen haladtam előre. Egy darabig az objektumok dossziéit tanulmányoztam, hogy megismerkedjem személyzetükkel, a rendezvényeikkel, egyáltalán minden fontos körülménnyel. Két kiemelt objektum tartozott hozzám: a Vigadó és a Magyar Állami Operaház. A Vigadóban a tömegek fordultak meg, az Operaházban meg ott voltak az állami és a pártvezetők és a külföldi "vendégek". A Nemzeti Múzeum, a koronázási ékszerekkel és a Nemzeti Színház is a mi vonalunkhoz tartozott.

- A Nemzeti Múzeumban igen ritkán énekelnek…

- De a mi elhárításunkhoz tartozott. Előbb 19, majd 21 kifejezetten zenei objektum tartozott hozzám. Csak a Vörösmarty térre gondoljon, ott van a Vigadó, a Művészetek Háza,  a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, meg a Zeneműkiadó, igaz, azt idővel átadták az írói-kiadói vonalnak, mert bár zenei jellegű, könyveket ad ki. Azután még hozzám tartozott a Magyar Cirkusz és a Varieté Vállalat, az állami Artistaképző Intézet, az Erkel Színház, az operettszínház, a Szabadtéri Színpadok Igazgatósága - amelyet később átadtam a színházi területnek. Az Operaházat úgy vettem át, hogy a kollégám négy személyt adott át: a párttitkárt, a személyzetist, meg egy minket segítő személyt, és még ide számíthatom a szakszervezeti bizalmit is.

- Mi volt az ön feladata az Operaházzal kapcsolatban?

- Egyrészt az objektum védelme. A különféle titkos minisztertanácsi, illetve PB-határozatok szellemében megfogalmazott  parancsok és utasítások szerint kellett az objektumot megvédeni a külső diverziós behatolási csatornák ellen, óvnom kellett az itt lévő személyeket, nehogy megkörnyékezzék őket.

- Tehát, hogy ne robbantsák föl az épületet, és ne csábítsák el a legjobb szopránt.

- Minden olyan tevékenységről, információról tudnom kellett, amely művészekkel, az üzemeltetéssel, a külföldi turnékkal volt kapcsolatos.…»

 

«… Egy alkalommal a 4-es osztály átszólt, hogy egy ellenzéki művészt kell "kiszorítani" a munkahelyéről. A háttérben maradva kell elérni, hogy az illetve ne tudjon elhelyezkedni…»

 

«- A pop is önhöz tartozott?

- Olyan esetben, amikor a kollégám távol volt, akkor igen. Egyébként az ORI is az enyém volt egy ideig, de átadtam a kollégámnak az egyenlő teherviselés jegyében. Azért sajnáltam az ORI-tól megválni, mert jó barátom volt az egykori igazgató, B. Gyuri, aki azóta sajnos meghalt. A mi osztályunk nagyon sok mindennel foglalkozott. Hozzánk tartozott például a  nemzetközi rendezvények biztosítása. Pontosabban nemcsak hozzánk, mert ha az esemény úgy kívánta, ott voltak a kémelhárítók, a hírszerzők és a testvéri, szocialista országok megfelelő szervezetinek népes küldöttségei is; a külföldi főnökök naponta tartottak operatív megbeszélést abban az objektumban, ahonnan az akkori osztályvezetőm irányította munkámat.

- ha már a külföldieket hozta szóba: ön 1990 januárjában azt nyilatkozta, hogy tudomása szerint 1989 augusztusáig volt KGB-összekötő delegálva a BM-hez.

- Koszovról van szó, ő volt a  legmagasabb rangú parancsnok. Nekünk nem volt vele közvetlen kapcsolatunk, nyilván megfelelő szinten tárgyalt a főnökökkel.

- Ön szerint azok az anyagok, amelyeket  a belső elhárítás gyűjtött, eljuthattak-e a KGB-hez?

- Meggyőződésem, hogyha kčrték, akkor igen. S szerintem, ha őket egy magas rangú politikus érdekelte, tegyük fel, a korábbi vezetésből, például T. Dezső kulturális miniszterhelyettes, akkor még az ilyen személyi anyagokba is belenézhettek. Nem feltétlenül hivatalos csatornán, hanem valamelyik "SZT"-tiszten keresztül.

- Mi az, hogy SZT-tiszt?

- Ő ugyanolyan tiszt, mint én, az enyémhez hasonló rendfokozata lehet, csak éppen másutt dolgozik, valamilyen fedőmunkahelyen, példánknál maradva a Művelődésügyi Minisztériumban.  Ön úgy ismeri, hogy X. Y. előadó elvtárs, én meg tudom, hogy SZT, vagyis szigorúan titkos állományú BM-tiszt. Az élet minden területén ott vannak, akad köztük vezérigazgató, téeszelnök, csak az a lényeg, hogy az illető kulcspozícióban legyen, rálásson az adott területre, és segítsen nekünk. Szerintem vannak ilyenek Keleten-Nyugaton, a demokráciában és a diktatúrában egyaránt.

- Visszakanyarodva a KGB-kapcsolatokhoz: úgy hallottam, a szovjet titkosszolgálatnak szabad bejárása volt a magyar biztonsági szolgálat adatbázisába is.

- Szerintem igaz a hír, mindkét fajta adatbázishoz hozzáférhettek; a számítógépeshez is és a sima adattárihoz is. Nekünk viszont nem volt könnyű egy-egy darabot megszerezni. Még akkor sem, ha gyorsan kellett volna valamiben intézkedni…»

 

«…Kaptak-e közvetlen "megrendelést" a kulturális kormányzattól?

- Azt hiszem, nem árulok el titkot, hogy  Aczél-műveknek hívták a mi cégünket.  Gyuri bácsi gyakran adott fel megrendelést. Ennek, vagy annak a művésznek kellett utánanézni, és őszintén szólva időnként magunk sem értettük, hogy mit akarnak. Néha nem álltuk meg, és visszakérdeztünk , ugyan mi a fenének kell foglalkoznunk egy hegedűművésszel. A legtöbb, amit kiderítettünk, az volt, hogy milyen hangszeren játszott. Néha persze elhintettek nekünk valamit a fejesek, hadd gondolkozzunk el a dolgokon. Visszatérve Aczél Györgyhöz; pontosan nem lehetett tudni, kihez kerül a jelentésünk; ugyanis előbb saját kezűleg leírtam, a piszkozatot beadtam az alosztályvezetőnek, ő visszaadta ilyen-olyan  kéréssel, kiegészítés iránti igénnyel, aztán mire legépelték és átírták, hogy ki kapja, nekem már nem volt betekintésem abba az aktába. …»

 

«…Gyakran előfordult, hogy a különböző pártok megfigyelésére beszervezett, tehát a hálózati személyek vagy besúgók fontos információk birtokába jutottak, és nem volt szabad várni az első munkanapig; rendkívüli találkozóra volt szükség… ha például az Elnök fedőnevű ügynök jelentkezett be, tudtam, hogy a terminológia szerint a magyar nacionalisták vonalán dolgozik»…

 

«…Képes volt a fedőneve az ügynek. Megkaptuk a kitalált személlyel kapcsolatos összes információt. … Az ügyben szereplő írót egy idegen nővel kell kompromittálni oly módon, hogy filmre vesszük szeretkezését a barátnőjével. Ha egyszer azt adták meg, hogy tiszteli a családját és fontosnak tartja a karrierjét, akkor biztosan meg lehet zsarolni ezzel a filmmel. Pontosabban ez csak kicsúszott a számon, nem zsarolásról van szó, hanem… figyelmeztetésről…»

 

 

  S még nem tértünk ki a pókháló minden egyes szövevényére, s a legkülönfélébb végrehajtási módszerekre a legkegyetlenebbektől a legkifinomultabbakig és a legrafináltabbakig… (Külképviseleti szervek és alkalmazottak… Az adott politikai rendszerű nemzet képviselői, stb…)

 

    A befejezéshez közeledvén, mint  eredeti foglalkozásom szerinti, magyar-történelem szakos tanár hadd idézzem Illyés Gyulát:

 

 
       EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL
 
        Hol zsarnokság van,
        ott zsarnokság van
        nemcsak a puskacsőben,
        nemcsak a börtönökben,
 
        nemcsak a vallató szobákban,
        nemcsak az éjszakában
        kiáltó őr szavában,
        ott zsarnokság van
 
        nemcsak a füst-sötéten
        lobogó vádbeszédben,
        beismerésben,
        rabok fal morse-jében,
 
        nemcsak a bíró hűvös
        ítéletében: bűnös!
        ott zsarnokság van,
        nemcsak a katonásan
 
        pattogtatott "vigyázz!"-ban,
        "tűz!"-ben, a dobolásban,
        s abban, ahogy a hullát
        gödörbe húzzák,
 
        nemcsak a titkon
        félignyílt ajtón
        ijedten
        besuttogott hírekben,
 
        a száj elé hulltan
        pisszt jelző ujjban,
        ott zsarnokság van
        nemcsak a rács-szilárdan
 
        fölrakott arcvonásban
        s e rácsban már szótlan
        vergődő jajsikolyban,
        a csöndet
 
        növelő néma könnyek
        zuhatagában,
        kimeredt szembogárban,
 
        ott zsarnokság van
        nemcsak a talpraálltan
        harsogott éljenekben,
        hurráhkban, énekekben,
 
        hol zsarnokság van,
        ott zsarnokság van
        nemcsak az ernyedetlen
        tapsoló tenyerekben,
 
        kürtben, az operában,
        épp oly hazug-harsányan
        zengő szoborkövekben,
        színekben, képteremben,
 
        külön minden keretben,
        már az ecsetben;
        nemcsak az éjben halkan
        sikló gépkocsizajban
 
        s abban,
        megállt a kapualjban;
 
        hol zsarnokság van, ott van
        jelenvalóan
        mindenekben,
        ahogy rég istened sem;
 
        ott zsarnokság van
        az óvodákban,
        az apai tanácsban,
        az anya mosolyában,
 
        abban, ahogy a gyermek
        idegennek felelget;
 
        nemcsak a szögesdrótban,
        nemcsak a könyvsorokban
        szögesdrótnál jobban
        butító szólamokban;
 
        az ott van
        a búcsúcsókban,
        ahogy így szól a hitves:
        mikor jössz haza, kedves;
 
        az utcán oly szokottan
        ismételt hogy-vagy-okban
        a hirtelen puhábban
        szorított kézfogásban,
 
        ahogy egyszercsak
        szerelmed arca megfagy,
        mert ott van
        a légyottban,
 
        nemcsak a vallatásban,
        ott van a vallomásban,
        az édes szó-mámorában,
        mint légy a borban,
 
        mert álmaidban
        sem vagy magadban,
        ott van a nászi ágyban,
        előtte már a vágyban,
 
        mert szépnek csak azt véled
        mi egyszer már övé lett;
        vele hevertél,
        ha azt hitted, szerettél,
 
        tányérban és pohárban,
        az van az orrban, szájban,
        hidegben és homályban,
        szabadban és szobádban,
 
        mintha nyitva az ablak
        s bedől a dögszag,
        mintha a házban
        valahol gázfolyás van,
 
        ha magadban beszélgetsz,
        ő, a zsarnokság kérdez,
        képzeletedben
        se vagy független,
 
        fönt a Tejút is már más:
        határsáv, hol a fény pásztáz,
        aknamező; a csillag:
        kémlelő ablak,
 
        a nyüzsgő égi sátor:
        egyetlen munkatábor;
        mert zsarnokság szól
        lázból, harangozásból,
 
        a papból, kinek gyónol,
        a prédikációból,
        templom, parlament, kínpad:
        megannyi színpad;
 
        húnyod-nyitod a pillád,
        mind az tekint rád;
        mint a betegség,
        veled megy, mint az emlék;
 
        vonat kereke, hallod,
        rab vagy, rab, erre kattog;
        hegyen és tenger mellett
        be ezt lehelled;
 
        cikáz a villám, az van
        minden váratlan
        zörejben, fényben,
        a szív-hökkenésben;
 
        a nyugalomban,
        e bilincs-unalomban,
        a zápor zuhogásban,
        az égigérő rácsban,
 
        a cellafal-fehéren
        bezáró hóesésben;
        az néz rád
        kutyád szemén át,
 
        s mert minden célban ott van,
        ott van a holnapodban,
        gondolatodban,
        minden mozdulatodban;
 
        mint víz a medret
        követed és teremted;
        kémlelődsz ki e körből?
        ő néz rád a tükörből,
 
        ő les, hiába futnál,
        fogoly vagy, s egyben foglár;
        dohányod zamatába,
        ruháid anyagába,
 
        beivódik, evődik
        velődig;
        eszmélnél, de eszme
        csak övé jut eszedbe,
 
        néznél, de csak azt látod,
        mit ő eléd varázsolt,
        s már körbe lángol
        erdőtűz gyufaszálból,
 
        mert amikor ledobtad,
        el nem tiportad;
        s így rád is ő vigyáz már,
        gyárban, mezőn, a háznál,
 
        s nem érzed már, mi élni,
        hús és kenyér mi,
        mi szeretni, kívánni,
        karod kitárni,
 
        bilincseit a szolga
        maga így gyártja s hordja;
        ha eszel, őt növeszted,
        gyermeked neki nemzed,
 
        hol zsarnokság van,
        mindenki szem a láncban;
        belőled bűzlik, árad,
        magad is zsarnokság vagy;
 
        vakondként napsütésben,
        így járunk vaksötétben,     
        s feszengünk kamarában,
        akár a Szaharában;
 
        mert ahol zsarnokság van,
        minden hiában,
        a dal is, az ilyen hű,
        akármilyen mű,
 
        mert ott áll
        eleve sírodnál,
        ő mondja meg, ki voltál,
        porod is neki szolgál.
 
        1950.
        (Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.)
 

SZELLEM ÉS ERŐSZAK

Volt tárgykör, melyhez hozzászólva a türelmes Lukács György idősödvén mind türelmetlenebb lett, azon nyomban. Más szavába vágott. Fölemelte a hangját, a kezét is nem egyszer.

Az erkölcsnek és a taktikának, vagyis az egyéni és az együttes cselekvésnek viszonya egyik legrégibb gondja volt neki is.

Mert én hoztam legtöbbször kettőnk közé már-már rögeszmeszerű töprengésemet. Miképpen kell úgy viselkednünk nekünk, a humanistáknak, a tömegelnyomás olyan barbár erőivel szemben; mint a származási és nemzeti, az anyanyelvi és nemzetiségi jogfosztás, hogy személyes magatartásunk közhasznú legyen?

De  általában  minden  olyan  elemi  ártalmú  hatalmaskodás  ellen,  amely  már  közveszélyesen   eszelős;
 vagyis - nyelvünk különös fordulatával - leküzdendően ésszerűtlen.
 

 

 

  Hátborzongató… Rosszabb, mint gondolnám, annak ellenére, hogy sok mindent én is a saját bőrömön tapasztaltam… Ilyen korban éltünk… Mint ahogy Radnóti Miklósunk írta a «Töredékben»:



Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

 s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, —
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, —
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

 

Oly korban éltem én e földön,

Mikor a gyermeknek átok volt az anyja,

S az asszony boldog volt, ha elvetélt,

Az élő irigylé a férges síri holtat,

míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

............................

............................

Oly korban éltem én e földön,

mikor a költő is csak hallgatott,

s várta, hogy talán megszólal újra -

mert méltó átkot úgysem mondhatna más, -

a rettentő szavak tudósa Ésaiás.

...........................

                                                        1944. május 19.

 

 

 Egy diktatúra mennyire megnyomoríthat generációkat!… Mindenképpen hátborzongató… Nagyon is elgondolkodtató…  S óhatatlanul felmerül a kérdés, mivel más volt szocialista országokban még zordabb lehetett a helyzet: hogy vajon a valóságban milyen tényleges minőségben dolgoztak az ezekben az országokban élő állampolgárok vagy a magyar eredetű állampolgárok a volt Szovjetúnióban?!… Elgondolkoztató az is, hogy az olasz kommunista országos napilap l'Unitŕ egyik - a szép Itália egyik kommunista tartományi - újságírója alkalmazásban volt a Magyar Rádiónál, aki aztán oldalán egy szép és okos diplomás magyar feleséggel visszatér hazájába s folytatja lapjánál újságírói tevékenységét… Felmerül óhatatlanul a kérdés és a gyanú: Vajon mi lehetett az eredeti feladatköre?!… Vagy Staller Ilona* alias Cicciolina/Husika**, az olaszországi pornó sztár és a szintén olaszországi Radikális Párt képviselőjének életútjának kapcsolata a hazai  titkos szolgálattal,  aki információkat adott át nekik?… Maga sem tagadta, sőt elismerte… S hány olaszországi magyart lehetne felsorakoztatni legalább 1956-ig visszamenőleg, akiknek kapcsolatuk lehetett/volt a hazai Gondolatrendőrséggel?!… Az sem csoda - bármelyik társadalmi-politikai oldalról, az élet bármelyik területéről is kapargatjuk meg a dolgokat -, hogy sokan önszándékos amnéziában szenvednek…

S a kérdések bizony milliószámra sorakoznak…

   És most milyen korban élünk?!…

 

 

* «Ilona Staller, Cicciolina for you, la fine di un millennio». (…Tutta la sua vita. Da quando in Ungheria passava informazioni ai servizi segreti./Az egész élete. Attól az időktől, amikor Magyarországon információkat adott át a titkos szolgálatnak…)

 

** «…Ilona Staller ha smentito di essere stata da giovane agente dei servizi segreti comunisti prima di lasciare l’Ungheria, […] ma ha confermato che dava informazioni sui clienti stranieri, incontrati negli alberghi di Budapest come prostituta. «Non ho fatto rapporti ai servizi, ma abbiamo chiacchierato qualche volta», ha ammesso…/ Staller Ilona cáfolta, hogy fiatal korában, mielőtt elhagyta volna Magyarországot, titkosszolgálati ügynök lett volna; ellenben megerősítette, hogy mint prostitúta, információkat nyújtott át a budapesti szállodai  találkozások külföldi ügyfeleiről. «Nem készítettem jelentéseket a titkosszolgálatnak,, csak néha elcsevegtünk - elismerte…» (Fonte: «Cicciolina ci riprova in Ungheria» ) [Szerk.:  De mégis csak beszervezett volt, mert  információkat adott ki a klienseiről, akikkel űzte az ipart, s ez nem enyhíti cselekedetét…]

 

1) Folytatása következik

 

© Dr. Bonaniné  Tamás-Tarr Melinda

 (2004. 04. 28-30.)

e-mail

 

Kapcsolódó témák:

 

Vallomások

Visszhang: Egy írói emlék

Gondolatrendőrség

Dokumentumok a vörös terrorról

 

Elmaradt az egyházi rendszerváltás…

Mediakutató: Egy tartalomelemzés…

Novák Attila: Ügynökök halála…

Magyarok Világszövetsége

Kenessey Csaba: Bűn-e a nemzeti gondolkodásmód?

 

Feljegyzések a kádári kultúrpolitikáról

Ebben a korban éltünk?…

A Cég árulója

Az igazi vétkesek érinthetetlenek…

Új moralisták, farizeusok…

D-209-es ügynök…

 

Az Alkotmánybíróság és az ügynöktörvény

Stasi-múlt, III/III-as múlt

Beépített MSzP-ügynökök?

 

 

Kapcsolat

 

Google

 

  

 A magyar  nép történelméről                                                                                   1.  2. 3. 4. 5. oldal

Dr. Bonaniné  Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr

 Névjegy/Biglietto da visita

©

 

GALLERIA LETTERARIA -  OSSERVATORIO - ARCHIVIO DEI FASCICOLI

 UNGAROHOME - ARCHIVIO-DGL - ARCHIVIO-DGL1

 

  O.L.F.A