OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar nyelvű online
melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
© SZITÁNYI GYÖRGY
Európa és mai
életkultúránk
- Hova készülünk? -
Az olvasott vagy tanult
kultúra természetesen hat az életkultúrára, amint az élet kultúrája is hatással
van a megtanultakra. Olykor az életből is tanulunk. Amit Európa világának végén
tapasztaltam, a Kanári szigeteken nyaraló magyarokat és az Európai Unió tagországai
polgárainak életkultúráját összehasonlítva, arra utal, hogy Magyarországot
világtalanok vezetik.
Repülő szegények
A magát Európa néven
tisztelő légitársaság gépe huszonegy perc késéssel indul a kifutó felé. Persze,
latinok, elégedetlenkedik egy hölgy, aki máshoz szokhatott. Kik elszokóban
vagyunk hosszabb repülőutaktól, örülünk, hogy megyünk.
Mégis, hiszen Európa…, azaz európai fennhatóság a Szahara magasságában,
geológiailag a tőle néhány kilométerre levő Afrikához tartozik.
A
pilóta, amikor nem automata, akkor osztrák. Enyhe viszolygással pillant
utasaira. Egy magyar anyanyelvű légikisasszony ismerteti a kapitány nevét, és
azt, hogy szerinte mikor érkezünk a Kanári szigetek leglátogatottabbjára,
Tenerifére.
Az
útijegy ára magas, az utasokon pedig messziről látni, hogy nem tartoznak a hon
pénzügyi elitjéhez. A gép is keskeny, szűkös, öregecske; nehéz elkerülni a
gondolatot, vajon mekkora sajtóhír lennénk, ha az egész társaság cakk-pakk
lepottyanna. Valószínűleg egymondatos napihír, ha a tévéliberósok nem csinálnak belőle politikát.
Többségünk
észrevehetően először ül repülőn. Egy középkorú úr a világutazók utánozhatatlan
könnyedségével magyarázza a vele utazó, ifjú hölgynek, hogy az egész semmi, de
közben hányinger elleni, elrágható tablettákat szed, amiket a hölgynek is
figyelmébe ajánl.
Alattunk
vastag, átláthatatlan felhők, alattuk füstköd: Közép-Európa levegője mocskos. E
ponton EU-képesek vagyunk: az Ibériai félszigetig nem is látni a Földet.
A gépen meleg van. A közönség felzúg, amikor a magyar
légikisasszony arról tájékoztat, hogy tízezer méter magasan repülünk, óránként
850 kilométeres sebességgel. Barcelona táján járunk, lent a hőmérséklet 27 fok,
a mi magasságunkban mínusz 48.
Rövidesen
elemózsiát osztanak, majd figyelmünkbe ajánlják, hogy ingyen csak víz, tea és
üdítő kapható.
Tűvé
teszem a gépet, ki iszik pénzért.
Senki.
Ennek
ellenére a leszállás előtti órában különféle parfümöket és ékszereket hordoznak
végig az utasok között, ezek legmagasabb ára 300 ezer peseta.
Eszembe
jut barátom, a BBC-nek tíz évvel ezelőtt legifjabb nyugdíjasa: amikor
meglátogatott, fele annyi forintot sem kapott, mint ahány pesetát beváltott. A
forint csúszó leértékelését Bokros Lajosnak és pártjának köszönhetjük. A
Fidesz, mintha kegyet gyakorolna, ezt a gyakorlatot szünteti meg. Konvertibilis
a forint. Valóban? Ezek után már Magyarországon is elfogadhatunk dollárt,
márkát stb., illetve jövőre majd eurót is.
Az első repülőútjukon átesettek viharos
tapssal köszönik meg a földet érést.
A középkorú lovag
megnyugtatja szíve hölgyét, hogy már a mai napon jár nekik vacsora.
Nemzetközi
hírű német professzor és neje lát vendégül feleségestül. Bérelt,
légkondicionált kocsival jöttek elénk a sziget túlsó végéről. Mentegetőznek,
hogy nehéz a mechanikus sebességváltóval fölszerelt kocsit vezetni, ők
automatát rendeltek, előre ki is fizették, de csak ez volt, amikor megérkeztek.
Választhattak, hogy vagy ez, vagy semmi. A befizetett pénz visszaadásáról
azonban szó sem lehet. Ezek ilyenek, mondja alig derűs, józan belátással
vendéglátóm.
Hiába,
mondják, ilyenek a latinok.
A
Kanári szigetek spanyol birtok. Hatalmas, ronda szobor őrzi az eredeti
lakosságot egy szálig kiirtó gyarmatosítók emlékét.
Erről a pesti Szabadság
téri szovjet emlékmű jut eszembe. Ki ápolja nekünk, és miért hagyjuk, ha
temetőbe való?
Más zónában
Greenwichtől nyugatra
vagyunk, még sötét van, amikor ébredek. Az órámat nem állítom vissza: két hétre
nem érdemes.
Húsz évvel ezelőtt még
sivatagos, vulkáni kőhalom volt a sziget. Egy évtizede, mesélik vendéglátóim,
már lehetett látni, a vendéglátásra rendezkednek be a konkvisztádorok utódai.
Néhány pénzes német vállalkozó is megjelent évekkel ezelőtt. Befektetési lehetőségekre
gondoltak, vagyonszerzésre. Ma ők alkotják azt a mintegy 300 főből álló, német
ajkú népességet, amelyiknek hazautazni sem maradt pénze. A szigetek
barlangjaiban laknak, mivel fűteni errefelé nem kell. Megélhetési forrásuk
ismeretlen. Általában alkalmi munkából élnek, ahol spanyol, vagy afrikai nem
vállalja a kemény munkát.
Az üdülőket még a
többszörösen biztosított zárrendszerű szállodák recepcióin is figyelmeztetik a
bezárkózásra, mert sok a bandita, és erőszakosak. A személyzeti kijárót ennek
ellenére olykor nyitva felejti a haza induló személyzet. Hiába, mondják,
ilyenek a latinok.
Ez lehetséges, de az igaz,
hogy két hét alatt egyetlen garázda sem kívánt behatolni a nyitott kapun. A
vendégek többsége német. Szinte komikus, hogy mennyire félnek a szóbeszéd
hatására.
A repülőgépen kitöltendő kartonlapokat osztanak ki. Az
útlevélben is bármikor
megtalálható adatokon kívül azt kell rájuk írni, hol lakunk majd, mikor
érkezünk, és melyik napon távozunk. Ennek pontossága a legfontosabb. Állítólag
statisztikai célja van a műveletnek. Ha ez igaz, a latinságról mondottak
kevéssé állják meg helyüket: így pontosan lehet tudni, kik, hova és mennyi
időre érkeznek, miáltal remekül tervezhető az idegenforgalom is, az
infrastruktúra további fejlesztésének iránya is. Ha pedig az az oka, ami a
legtöbb évtizedekig diktatúraviselt országban, akkor a mindig gyanús idegenek
figyelemmel kísérését szolgálja.
Otthon, jut eszembe, ilyen
nincs. Mi olyan nagyvonalúak vagyunk, hogy akárki úgy mászkál ki-be, ahogy
akar. Az ukrán maffia nálunk otthon van, a kínaiak is remek híranyagot
szolgáltatnak a reggelenkénti sajtónak. Nálunk nem macerálják a tiszteletre
méltó idegent kukacoskodó hivatalnokok, és békén hagyják azok is, akik
állítólagos idegenforgalmunkból élnek, miközben hiteles statisztika híján és
érdeklődési szempontok feltárása híján mindig utóbb tudják meg, mi mindenről
feledkeztek meg. Sebaj, majd jövőre... Csakhogy mindennek jövőre szépen híre
megy, és aki jön, ahhoz alkalmazkodik, amiről tudomása van.
Az
egyik magyar ifjú sopánkodik, hogy tőle nem vették el a kartonnak az érkezéskor
leadandó felét, most mi lesz. Mi lenne? Az bizonyos, hogy nem fogják ott örökös
nyaralónak, legfeljebb a statisztika mutatja majd ki, hogy eggyel többen mentek
el, mint jöttek. De azért érdemes oda figyelni: a kilépő és a szálláson
kitöltött, útlevéllel egybevetett bejelentőalap alapján pontosan fogják tudni,
ha van rá okuk, hogy ki volt az illető, és hol található meg. Szinte
semmitmondó adalék, hogy az első éjszakát a recepción tölti útlevelünk. Mérget
vehetni rá, hogy Madridban is megtudják hajnal előtt, ki érkezett, hova, és
érvényes engedéllyel-e.
A cetli kisebbik fele az
útlevélbe kerül, arra nagyon kell vigyázni, afféle útlevélhez kapott ideiglenes
személyi igazolvány, de hazautazáskor a távozáshoz szükséges engedély.
Reggel ridegen kérem vissza
az útlevelet. Szó nélkül visszakapom, hiszen iratok nélkül nem járkálhatok.
Hamarosan kiderül, hogy a
személyzet egy része az európai kontinensről származó spanyol idénymunkás. Többségük
elképesztően gyors és kissé felületes, azonban kifogástalan modorú. Ez más,
mint nálunk. Borravalót nem kérnek, jellemző, hogy többségük nem is fogad el.
Egyetlen idegen szót ismernek, ez így mondják: „halló”, ez a köszönés. Minden
mást spanyolul mondanak. Avatatlan fülnek is feltűnik a többféle spanyol
tájszólás. Valamelyes lazasággal tartják be a naponta köteles takarítást, de a
szemetet feltétlenül elviszik.
Tisztaság és rend van.
Hiába, ilyenek… Mert latinok? A turisták azonban összekoszolnak mindent. A
bejáratnál kőedényben pálmák állnak. A tövükben elnyomott cigaretták. A
nagyszerűen takarított városban a virágágyásokat és a dísznövények tövét csikkek tömege borítja már délben.
Elbalkánosodott hazámat idézik, elsősorban a busz- és villamosmegállókat.
Rengeteg gyík van. Gyönyörű
jószágok, fajukhoz képest feltűnően bátrak. Némelyik egy-egy csöpp fagylaltot
is elfogad. A méretük különböző. Az itthon kipusztulóban levők méretétől a
mintegy harminc centisekig mindenféle előfordul. Néhány pálma törzsén gekkók
bámészkodnak.
Az egyik virágágyás
kavicsai között a sziget hegyvidékének ritkaságát veszem észre: a fehér gyíkot.
Egy termetes fickó a kislányát szórakoztatja azzal, hogy közvetlen közelből
kaviccsal célba dob az állatra. Megdermedek a barbárságtól. Feleségem
kihasználja szokatlan állapotomat, és magyarul keményen rászól a férfira: nem
szabad!
A férfi elkotródik. Úgy
érzem, kisül a szemem: ez is magyar. A kismartoni (ma Eisenstadt) cipőbolt jut
eszembe, ahol nagy táblán ez áll kifogástalan magyarsággal: magyar, ne lopj!
Hol is van az az Európa,
ahova igyekszünk?
Morál és nemzettudat
Körülbelül másfél évtized
alatt a sziget nagy része teljesen kiépült. Rengeteg hatalmas szálloda,
kifogástalan utak, pálma-allék, éttermek, bárok, diszkók, világszínvonalú
áruházak özöne és turisták tömege borítja. Az Atlanti óceán partján afrikai
utcai árusok, akiket nem üldöz se rendőr, se csendőr, mint nálunk a paprika- és
fokhagymaárus nénikéket, mert azokon a széles járdákon bárki elfér tőlük, adót
fizetnek, tiszták és korrektek. Elsősorban napszemüvegeket és karórákat
árulnak, némelyek nagyszerűen fűzött, elsősorban üveg-gyöngysort. Békésen
álldogálnak, tiszták, elegánsan öltözöttek, nem tolakodnak, nem kiabálnak. Aki
megszólítja őket, azzal udvariasan beszélnek angolul, németül, vagy spanyolul.
Sokkal jobb nyelvtudással, mint a spanyol bankhivatalnok.
A
spanyol hivatalnok normális esetben csak bankban vagy más pénzváltó helyiségben
érintkezik az idegennel. Anyanyelve természetesen spanyol, idegennyelv-tudása
szintén spanyol. Olyanok, akár a kiveszőben levő egynyelvű magyar vendéglátó.
Csakhogy
az amerikai televíziós műsorokban második, sőt néhol első nyelv a spanyol. Ez
többnyire a rengeteg, USÁ-ba bevándorolt mexikói miatt van így. Ők pedig
megkövetelik, hogy anyanyelvükön beszéljenek velük.
A
spanyol még nem világnyelv, de – persze, mert latinok – sokan beszélik azt a
nyelvet. Hevesen kikelnek jogaikért, ha nem értik meg nyelvüket. (Hiába,
ilyenek, a latinok.)
Ez
mindenesetre tanulságos. Nálunk se gyerek, se általános nemzeti gerinc, mi
hajbókolunk, és kiszolgáltatottságunkat műveltségnek álcázva anglománná válunk.
Spanyolmániánk még nincs, de ha így folytatjuk, és így folytatják a rohamosan
gazdagodó spanyol vendéglátásból élők, előbb-utóbb rákényszerülünk. Ehhez két
generációnál többre biztosan nincs szükség.
Szállóhelyünk
bárjába settenkedem, mert a professzor által vásárolt borok elfogytak, meg azt
is tudni szeretném, mit ér a forint. Még nincs tíz éve, amikor egy Granadából
Budapestre látogatott barátom egy halom pesetáért alig néhányszáz forintot
kapott. A mixernek fogalma sincs, mit lát. Egy hölgy siet a segítségére, aki a
legpöszébb spanyol tájszólással beszéli – alig – a németet. (Ebben jobbak
vagyunk, önt el a nemzeti büszkeség.) A hölgy alig érthetően azt kérdezi, hogy
fémszálas, víznyomásos papírpénzem, amit beváltana, vajon német márka-e.
Magyarázom, hogy magyar forint, és konvertibilis. Nem tudja, mi az, hogy
konvertibilis, de valahogy felfogja, a pénz nem német. Elviszi titkos
pénzváltójához, aki már órák óta zárva tart. Visszatérve szánakozó mosollyal
utasít el, felhasználva teljes nyelvi tájékozottságát: „no gut, gracias,
sorry”. Nyomban ott hagyna, de elkapom, és bemutatom osztrák papírpénzeimet. A
rajta levő számokkal nem foglalkozik, a betűket böngészi. Moment, mondja, és
elszalad. Hosszabb idő múlva kerül elő egy marék spanyol pénzzel és egy
cetlivel. A cetlin az áll, hogy német (alemane) pénz ellenében spanyol pénz,
1100 peseta és valami apró fizetve, a váltásért 2 százalék levonva. Hogy mennyi
volt a „német” pénz, annak nincs nyoma. Kohn bácsi halhatatlan elismerése jut
eszembe: „ögyes”.
A
bor az ezresből megvan. Akkor még abban a hitben vagyok, hogy tudok kalkulálni,
és a forint, ahol ismerik, talán nagyjából egyértékű a pesetával.
Tévedek.
Másnap a felkutatott spanyol bankok közül csak az egyikben tudnak a magyar
pénzről, ami a fideszes propaganda szerint konvertibilis. Egy papírlapon
olvasható, hogy 1 magyar forint ára ma 0,63 peseta. Az egynyelvű spanyol
banktisztviselő pedig kézzel-lábbal és elvárt latin emlékeimre hagyatkozva adja
elő, hogy magyar forint (HUF) csak a falra rajzszögezett nyomtatványon létezik.
Olyan nincs, vagy ha mégis van, ők azzal nem foglalkoznak.
Elnézném
miniszterelnökünket és pénzügyminiszterünket, bárki politikai Harun al
Rasidunkat, amint akár csak egyetlen napig a konvertibilis magyar forintból
szeretne egy baráti nép között titokban elvegyülni az EU-ban. Ezek a latinok,
amikor nem mérgesek, nagyon vidám fickók. Szörnyen röhögnének, azt hiszem.
A
magyar forintot a spanyol bankok nem ismerik. Ha mégis, akkor nem foglalkoznak
vele, mert nem pénz. Hogyan lehet rá azt mondani, hogy konvertibilis?
Az
nem konvertibilitás, hogy mi elfogadhatjuk az idegen pénzt. Azt tetszik
gondolni, hogy korábban nem fogadtuk el? Most már arra lehetnék, mi változott
nálunk az elmúlt három év alatt a jobbadán kölcsönzött szlogeneken kívül.
Más
a mese itt, és más a mese amott. A spanyolok nem tudják, hogy a magyar
államvezetés, a pénzügyi kormányzat és az ország főbankjának vezére kijelentették,
hogy a forint konvertibilis, és punktum. Mit csináljak velük a saját
bankjukban, ha ezt nekik nem mondta meg a magyar kormány? Szerettem volna
vásárolni néhány olyan dolgot, amit itthon vagy nem lehet kapni, vagy számomra
megfizethetetlen áron. Nem tudtam, mert a latinok nem tájékozódtak Orbán Viktor
és Varga Mihály úr döntése felől.
Pech.
Mert azt mégsem tehetem meg, hogy bőkezű vendéglátómat, aki minden ottani
költségünket vállalta, arra kérjem, segítsen ki egy arany lánccal a hozzá való
méretes arany feszülettel, mert az enyémet itthon ellopták.
A
magyar miniszterelnök azt mondta, ne panaszkodjunk Bukarestben. Illemtudó
polgár vagyok: nemcsak románnak, más ország fiának sem panaszkodom. Eszembe
jut: körülbelül kilenc éve annak, hogy Orbán Viktor azt mondta az ország szeme
láttára és füle hallatára, hogy „a miniszterelnök úr hazudik”. Igaz, ő itthon
mondta, és nem is a tükörbe.
Gazdálkodás eső nélkül – park az oázisban
Útitársaink nem győznek
elégedetlenkedni a táj – mint mondják „holdbéli” volta miatt. Nos, a
szigetcsoport vulkáni képződmény, egyik tagján elég leásni, hogy meleg vizet
találjunk. A mi szigetünk csúcsa, a hóhatár fölött van, 3700 méternél valamivel
magasabban.
Az északi szélesség
huszonnyolcadik foka táján vagyunk, nem messze a Ráktérítőtől, egy vonalban a
Szahara északi felével. Ezen a tájon a sivatag a normális állapot.
Tulajdonképpen nem is esik itt eső egész évben, érkezésünkkor azonban mintha
köd szitálna: a lassan hűlő levegőben kicsapódik a pára. Ez a pára élteti a
szigeteket. A víz, természetesen, elsősorban a tengerből származik. Nappal
elpárolog, este lecsapódik.
Ez persze nem azt jelenti,
hogy nem locsolnak. A hegyekről csövek sokasága vezeti le a vizet. Iható, de
nem ajánlott. Ezzel az édesvízzel locsolnak, ebben fürdenek, ezzel mosnak. Az
iváshoz és a főzéshez külön, tisztított vizet állítanak elő. Ez a víz filléres
áron kapható.
Lelki szemeim előtt
fölsejlik a harácskapitalista magyar, aki ezzel a vízzel vagy kifosztaná, vagy
világgá űzné a szomjazókat. Magyar ember ilyenkor megőrül, és árat emel. A
spanyol azonban, aki hosszú időre, generációk sokaságára rendezkedik be,
annyiért adja, hogy megéljen belőle. Nem egy szezon alatt gazdagodik meg így,
hanem kettő, vagy három alatt. A gyarapodás garantált és folyamatos. Néhány év
alatt nemcsak a beruházása térül meg, hanem terjeszkedik, és még mindig marad
pénze bőséggel.
Az is igaz, amiről korábban
szóltam, hogy a német barlanglakók, akik hirtelen meggazdagodás reményében
költöztek erre a vidékre, kiszorultak, ha egyébként józanon gondolkoztak is.
Hiába, ilyenek a latinok: nem engedik maguk közé azt, aki elvenné, ami az övék.
Észrevehetően van megkülönböztetés: a vendég udvariasan és gondosan, végtelen
türelemmel kiszolgált vendég, de nem lehet belőle vendéglátó. Ez ilyen
egyszerű. Dédelgetik, ápolgatják, és mindennek megvan az ára.
Ez az ár méltányos.
A gyümölcs is gyönyörű,
különösebb áldozat nélkül megvásárolható, azonban valahogy nem az igazi.
A banán, hogy megfelelő
klímában növekedjék, és a nap se égesse ki, zsákvászonra emlékeztető anyaggal
van körülkerítve, és a körülkerített területet le is takarják ezzel az
anyaggal. Erre nálunk azt mondanák, nem éri meg, túlságosan macerás. Az. De
csak egyszer! Utána terem az óvott banán, a még zölden leszedendő paradicsom,
ami szinte percek alatt megérik, amíg csomagolják, a paprika – van erős is –
ugyanígy készül a piac felé. Minden van, dinnyétől a narancson át a papayáig.
Egyetlen hibájuk van, de ez
itt nem kifogásolható: legtöbbjük íze gyengébb, mint nálunk. Eleinte meglep,
később kissé bosszant, hogy minden azonos termék egyforma. Túlságosan
szabályos. A tojások egyformák, sárgájuk egy szálig azonos színű és átmérőjű, a
banánok egyformák, a görbületük azonos.
Ezt megköveteli az EU.
Vendéglátóm is az EU-ból való, mégsem bírja szó nélkül a dolgot: vigyázz,
mondja, ha bekerültök az EU-ba, szögmérővel és körzővel mérik majd az almátokat
is, mint itt a banánt. Ami egy németnek is sok a rendből, az magyar ember
számára, szerintem, elképzelhetetlen.
Tudod, kérdezi kajánul, kik
ellenzik a legjobban a magyarok felvételét? Az elcsatolt burgenlandi részre a
háború után települt bajorok. És a csehek. A csehek? Miért? Rontaná az
üzletüket, mondja, mert Magyarország jobban terem, és elvinné előlük a
támogatást. De a spanyolok sem akarják. Most ők a szegények közé tartoznak, és
ha a magyarokat bevennék, kevesebb támogatást kapnának, sőt nekik is többet
kellene betenni a közös kasszába, hogy támogassák a magyarokat.
Kezdem belátni, hogy egy
sereg apróság jól jöhet, de amint nálunk is szegényebbek kerülnek a közösségbe,
a mi helyzetünk is romlani fog.
Egyelőre azonban az
állatkertet látogatjuk meg, és vendégek vagyunk. Ketrec vagy rács szinte sehol,
üveggel van elkerítve minden.
(2001)
OSSERVATORIO LETTERARIO
***Ferrara e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL
-
ARCHÍVUM-DGL1