GYÖNGYÖS IMRE VERSEI

 

 

Egy Fáy Ferenc portréhoz

 

Fáradt, keserves fürkészéseden

a délután fülledten ringatózik.

Dacod zsarátnokában végtelen,

szép halhatatlanság izzása bódít.

                                  

Fáklyád lángjából költőknek való hit

szikrázik át időkön, tereken.

Életműved megismerésre szólít,

mint színekből az én dicséretem.

 

Előttünk állsz, mint mozgató erők

hullásának örök megújhodottja.

Művészeted rég örökbe fogadta

 

lélekcsaládként a sok verselőt.

Hazán kívül te vagy a versek atyja,

sok száműzött költőnek hős előd!

 

                                  (2004. február 11.)

 

Fáy Ferenc költészetének ruhatára

                                                      

Ősz volt a kedvenc évszakod,

árny, felhő, köd ruházza,

fáid emberként jártak ott:

fűrész mindnek halála.

 

Kés volt a kedvenc fegyvered:

félelmed egyik gyógya,

csönded, mint istentisztelet

személlyé átfonódva.

 

Mért, morzsolt múltad felnyögött,

mércéd az égig ért fel,

duzzadt felhősubák mögött

a néma Isten térdelt.

 

S hiába vártad tettleges

jelét szeretetének,

azóta is Istent keres

taglózott, hunyt reményed.

 

A hold is többszáz szerepet

eljátszik képeidben,

kell is, hogy vele verekedj,

míg sárgán tovalibben.

 

Költészeted ruházata

valószínűtlen képek

szivárványszín festett csoda

pompájában feléled.

 

                               (2OO4. jan. 5.)

 

 

A tolnai temető

 

Ahol néma békét áraszt

a nappali pihenő,

ahol virágillat szállong

s ózondús a levegő,

ahol szíves árnyék hűsít

s nem izzaszt a nyári hő,

elmúlással megbékélni

ahol gerjed új erő,

az a halkan andalító

szép, tolnai temető.

 

Rendületlen nyugalmához

mi más lenne mérhető?

Búbánatod, földi gondod

hamar ott felejthető,        

fehérségével, míg bűvöl

a sok virág és a kő,

régi gyászod, búcsúzásod

leapadva tör elő:

lenyűgöz és megjutalmaz

a tolnai temető.

                                                                   (2003. 9. 9.)

 

 

Elkötelezettség

(ódon módon)

 

Milyen csoportot képviselhetek még?

Kiknek lehetnék még a bajnoka?

Hazámon kívül még mi mást szeretnék?

A jó magyarnak nem kell más soha!

A bennem alvó HAZA újraébred

amint magyarra ajkamat nyitom.

Hazám eszméje csak ily távol érhet

mélyen, erősen s ilyen áhítón.

S mert ártatlanul voltunk elnyomottak

oly annyiszor múlt ezredünk alatt,

szívemhez elnyomott ártatlanoknak

rabszolga sorsa bár közel marad,

teljes szívemben magyar nemzetem

sorsát sorsomként hűen viselem.

                                                      

(2oo2. jún.1.)

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                   Millenium Park

 

 

Üveggigászok, kőkoloncok

közt zöldellő kis parksarok,

megnyugtató napfénybe omlott

kopjafa, kapu, zöld padok.

 

Nyelvcsaládunk e kisebb törzse

csak nem futott a vesztibe,

hogy főhadunknak, mint  kis őrse

előnyomult ily messzire!

 

Majd ötven éve, hogy őrt állunk:

álljuk a világ bábelét!

Évezrednyi nyelvápolásunk

itt száz évre sem lesz elég!

 

 

Őrsünk elfogyva, rég kihaltan,

emlékeztetni fog reánk

a magyar millenium parkban

székelykapunk és kopjafánk!

 

Nem is felejtett el bennünket

és az áldását adja ránk,

míg ily emlékművel kitüntet

az ó haza: szülőhazánk.

 

Ezért köszönjük tiszta szívből,

hogy feledésben nem vagyunk!

Minden magyart parkunkba hív föl

ünnepre tárt székelykapunk!

                                                 (2003. okt. 20.)

 

 

Ősz Márton Balladája

 

Kiürült a falu. Pár dőlt falu

ház állt, üszkös, romos.

Futott, ki bírt és vitte a hírt:

"Jön milljom új orosz!"

 

Menekült, ki bírt s hány anya sírt,

hogy fia ottmaradt,

hány nő, kinek jó férje halt

egy romtorlasz alatt.

 

Zord szél dúdolt, hogy bandukolt

sok szétszórt kis sereg:

mind keserű, mind egyszerű,

reménytört emberek.

                                                          

A szántóföld sarába dőlt,

ki megpihenni szánt.

Ott is maradt, kit a téli fagy

vagy hernyótalp talált.

 

Batyut, ki vitt, csak épp amit

meglelt nagy hirtelen,

ha kifáradott, eldobta ott

a sáros réteken.

 

Halott anyának kisdedét

a sánta szedte fel,

s a halott anyát avar faág

temette s dérlepel.

 

Születtek új szerelmek is

nádas búvóhelyen,

ölelőn tartva férfi, nő

a testét melegen.

 

Sírt mindenik a csöndbe míg

elérték a határt,

a kis falura szomorún

a lelkük visszajárt.

 

Az üres falu pár lőtt falu

háza közt szél zenélt.

Kevés halott hevert csak ott,

de egy volt, aki élt.

 

Ősz Márton élt és ott feküdt

a templom lépcsején,

még délelőtt ott érte őt

egy szilánk a fején.

 

Csend szállt le délben aznapon,

harang nem konghatott,

ki hetven éve húzta már,

ájultan álmodott.

 

Ősz Márton a harangozó

maradt csak egyedül,

álmába szép, mesés zenét

a zord szél hegedült.

 

 

 

Az estlepel ott lepte el,

az ébresztette fel.

Reáhajolt a tiszta hold

halvány tej fényivel.

 

Oly csillogó, mint fagyban a hó

ezüstös, ősz feje,

csak ahol sebét, alvadt, setét

vérfolt nem födte be.

 

Ahogy este lett a falu felett,

kinyitotta kék szemét,

a homlokán, nagy tétován

érezte, hogy seb ég.

 

Zsibbadt testét átjárta a szél

s a kőlépcső hideg.

Seblázban égő, vén fejét

ringatta szédület.

 

Ám végre aztán csak felült,

majd feltápászkodott,

gyengén, dülöngve szédülőn

pár lépést ballagott.

 

Mert sebe fájt, hamar megállt,

egy kerítésre dőlt,

bágyadt tekintetével írt

egy széles, messzi kört,

 

Az üres falu, romos falu,

sok házán csend feküdt.

Csak pusztítás, csak rombolás,

halál volt mindenütt.

 

Felgyűlt könnyének függönyén

bámult Márton körül,

nem is hallotta meg talán,

hogy a szélbe hang vegyült.

 

Mert felmorajlott messziről

sok hódító motor,

közelgve gyorsan nőtt a hang,

majd zúgott, zakatolt.

 

Végigrohant egy horda tank

a sáros utakon.

A néptörők nyomába gőg

és véres hatalom.

 

Márton rémülten nézte csak

a hosszú oszlopot,

amíg eltűntek végre mind

a tankos oroszok.

 

Utánuk két magyar kocsi,

magyar hóhéroké,

az oldalán a rettegett

"Államvédelmi" név.

                                             (1958)

 

 

 

A pénz realitásaiból

(Epigramma disztichonokban)

 

            Józanul élj vele, pénzre, vagyonra, ha szert teszel egyszer

Álkegyű földi magaszt talmi egekbe emel.

Pénzzel erősnek, ügyesnek, okosnak, akár csodaszépnek

rögtön elismer e "szent", "eszmei" társadalom!

 

                                                                       (1999)

 

Egyszerű gyógymód

 

Harcban a tél hidegével, amíg kihűlünk e világból,

bort poharazgat a szánk s életet áld a szívünk.

Bár soraink fogyadoznak, eszünk igazítja derünket:

Lélek a nagyszerű gyógy, rosszra, ha nem figyelünk.

 

 

Tükörképemről

( Öngúny disztichonokban)

 

 

          Vén pofa! Megszaporodtak a ráncok, a durva barázdák,

                      kánikulák s viharok harcai cserzik a bőrt!

          Bár, ha az életed éveken át folyik úgy, ahogy eddig,

                      s nem keseríti merész meglepetéssel a vég,

          kényelem és örömök takarója ad enyhet az éltes,

                      bajt vigadón tagadó arculat árkaira.

                                             

(21 Szept. 2OO3)

 

 

ÓDA A SZABADSÁG KOPJAFÁHOZ

 

ÁLLJON E KOPJAFA JELNEK ÖRÖKRE IDÉZNI A HŐSÖK

LEGNEMESEBB, SZENT ÁLDOZATÁT, MELY A VÉRÜKET ONTVA

ÉLETÜKET VESZITETTE S AMELYNEK A CÉLJA SZABADSÁG

VOLT EZERÉVES NEMZETI LÉTÜNK FORGATAGÁBAN.

BÁTRAN IDÉZZE DICSŐ KORAINKAT, A SZÁJHAGYOMÁNYOK

BOLDOG, ERŐS IDEJÉT, KUTATOTT TUDATOS GYARAPODTÁT.

SZÓTALAN INTVE KÖSZÖNTSE A MONDAI HŐSÖK ERÉNYÉT,

BAJNOKAINK DIADALMAIT ÉS A SOK ESZMEI SZENTET.

MINDEN ELÖTT LEGYEN ÜNNEPI PAPJA A HŐSI HALOTTAK

GYÁSZTELI ÁLDOZATÁNAK, ÖRÖK MAGYAR ÉRDEMEIKNEK.

TETTEIK ÉRDEKE NEMZETI LÉTÜNK VOLT, A SZABADSÁG

MEGKÖVETELTE A HŐSI ADÓJUKAT ÉLETÜK ÁRÁN.

KOPJAFA, LÉGY MAGYAR EMLÉKMŰ SOK HŐSI HALOTTÉRT,

INTELEM ÖSSZEFOGÁSRA, MAGYARSZIVÜ, HANGTALAN ÉNEK.

RÓTT, FARAGOTT DALAID HARSOGJAD A MILLENIUMBA.

ZENGD EL E MESSZESZAKADT, KIHALÓ, KICSI, HŰ MAGYAR ŐRSÜNK

HŐSÖK NÉLKÜLI, EGYSZERÜ ÉLETE MINT ALAKULT ÁT.

KOPJAFA, BÁTRAN EMELD MAGASABBRA MAGYAR SZEREPÜNKET.

CSENDBEN ELÉRT SIKERÜNKET IDÉZZE A HARMADIK EZRED.

S MAJD UNOKÁNK UNOKÁJA BECSÜLVE MEGŐRZI NEVÜNKET.

 

 

 

 

OM

 

Menedék magányom, csalfa csöndem.

Míg hetven hulló évem árnyain

vers mécse volt vezérlő cimborám

s így bandukoltam tűnő napjaim

 kipárnázott, tündöklő bársonyán;

 míg csillagszőttes éj palástja kinn

holt sziporkái csöndjét szórja rám,

a csillagokkal együtt hullva ím,

eloszlik mind a menedék magány;

nem lesz elég a versem fénye, lám:

hullásomon sem szépít már a rím.

Lezárom hát a csöndet és magányt,

mely léterőmet nem képes kivívni,

de múlásomra enyhítés gyanánt

a megbékélés szőnyegét teríti.

 

                                                                      (2004.V. 3.)                                                

 

 

 

 

Aszklepiadészi preludium

 

Éhes nagyhatalom abraka volt hazánk,

mint egy törpefaló néhai óriás

vérengző foga tört zsenge zsarátnokon:

robbant láng, darabolt parázs.

 

Így szórt minket a sors, mindenüvé vetett

földgömbünk kerekén, sok magyar életet.

Új történelem oszt szédületes jövőt

s új ezred közelébe vet.

 

Haldokló ezer év vérere, lüktető

történelme a jó, vén Európa volt,

zsarnok latraiért hullt a magaszt reá,

míg hős szentjeiért lakolt.

 

Kultúránk gyökere délkörökön vonul

vélünk, mint útitárs, forg a világon át,

kék gömbként utazik messzi tejút felé

hordván emberek ó hadát.

                                                                        (1997)

  Kérelem Édesem, Anna felé

 

Zárd le bámész, holt szememet, ha eljön

majd a perc, mely terhel a számadással.

Szépre méltóbb végzetem ünnepeljed

bölcs megadással!

 

Oly kevés bánatra sűrítsd a gyászod,

hogy ne mérgezze s betegítse lelked.

Áldva vedd el mind, mit az édes élet-

küzdelem ellett!

 

Mondd, mi fékezné le az évek árját?

Mert az élet nélkülem is rohanna!

Mint ahogy még majd fog is elsietni!

Édesem, Anna!

 

Célodul tűzd még a mi testi sarjunk

életoltalmát, miután lehulltam!

Erre kérlek csak meg a jó Nagyistent

Térdre borultan!

 

 

Zsoltárka

 

Miként érett kalász ad telt szemet,

úgy sóhajtom Hozzád a lelkemet.

 

Az áhítatom mindent felkutat

hűen követni megszentelt utad.

 

Lelkembe míg üdvöd fényét mosom,

a kísértőnek árnya szétoson.

 

Így készülök a hosszú útra most.

Igét idézek halkat, dallamost.

 

Lelassult, fáradt, régi testemet

köszvény, enyészet régen kezdte meg.

 

E porhüvelyben lassan sorvadok,

a földanyánknak száraz port adok.

 

Miként érett kalász ad telt szemet,

úgy sóhajtom Hozzád a lelkemet.

            (2000. jan.)

 

 

 

Ajánlom ezt a verset Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melindának:*

 

 

Tévédokumentum Témája

 

 

Beszámolónak szánom ezt a filmről,

mellyel képernyőm meglepett minap:

A tévém egyik népszerűtlenebb

nem túlhirdetett, csendes műsora,

címe: "Istennek Üzenetei".

                                        

A nagy sereg filmes fényképező

kutat, nyomoz, bizonyságot keres,

hajhász Istentől származó csodát.

Mi biztosan nem értjük meg soha,

mit semmiképp nem érthetünk ma még

a tudomány nem teljes birtokában

s a szívünk még bűvös titoknak érez,

de majd tudós, kíváncsi, jobb jövőnkben

megért a szomjas emberértelem.

Meglátjuk azt, hogy minden összefügg:

Következést és következtetést

az értelemnek útja tárja fel,

amit ma még buzgóan csak hiszünk,

hogy értelmünk majd egyszer isteni

világosságban fürdik és amelyben

minden kérdés a válaszába forr.

A jóslatok hűen valóra válnak,

még akkor is, ha méretük kegyes.

                                        

A Választott, ki közvetít felénk

Istentől szóló figyelmeztetést

s átéli most, kétezred év után

a krisztusi nagy megpróbáltatást,

végigszenvedve mind a kínokat,

melyben a lelki gyötrelem vezet

s hű másolat a testi sérelem.

Egy napra Krisztus sok fájó sebét

saját sebével vérzőn felfedi:

A Megváltó halálát érzi át

s egy nap multán begyógyul sok sebe.

Így lett fölkentté pillantás alatt

az Isten által választott közeg,

ki boldogan vállalt alázatot,

ki küldetésének lett hírnöke

egy szürke élet  fényjelzett fokán.

 

Három kihalt, nyűtt házasság után

varázsütésre száll a lelkisége

tökéletesebb törekvés felé

megjárni Krisztus gyötrő útjait.

Intő tanulmányt ír folyékonyan,

nem ismert nyelven, nem tanult betűkkel,

könnyed beszéddel és világosan.

 

Nagypéntek dél és három óra közt

önkívület nélkül szenvedni kezd,

nyögdécselése inkább fékezett,

míg Krisztus sajgó, vérző sebeit

a visszaérzés újra áttöri,

s bár minden moccanás fegyelmezett,

testébe ráng a lelki gyötrelem.

Az ellenőrzők érzik szenvedését

és láthatóan szenvednek vele.

Mély sóhajt törve három órakor

a kín eléri már tetőfokát,

az ernyedő test végre elpihen.

Másnapra már begyógyul mind a seb,

helyén halvány, sejtelmes árnyalat

s a sima bőr is vartalan marad.

 

Aztán a mozgóképszemélyzet is

a látottakban meggyőződve hisz

s a felszerelést kapva elvonul.

Ők lélekben megrendült emberek,

kik nem kétkednek többé konokul.

Az élménnyel mind önzetlen szeret

s hit és vallástörténelmet tanul.

 

A dokumentum minket is megint,

felejtett, régi mélyeinkbe ás,

tátongó űrt kételyleplünkbe vés

s eszünkbe jut sok régi áldozás,

szennymentes szárnyaló elmélkedés

s mind messzebb sodródunk a tiszta múltba

s hiszünk új áhítatba visszahullva.

                                                                                                                                                                  * 2005. Húsvétjára                                                                       

 

 

Új Zélandi Magyar Ballada

 

Szorongó szívünk lángra lobbanása,

melyben a rab tiprott türelme ég,

forró októberünk izgága láza

s az életünkre égetett pecsét

parancsa szórt a földön szerteszét.

Azóta milliónyi dobbanás,

szívünk magánya ver honvágyzenét:

Isten velünk és senki semmi más.

 

Messzire sajgott izzadt életünk

magyar hírekre mindig összerándul.

A jó hírnél jobbat nem kérhetünk.

A nagy világ vált végül is hazánkul,

de szívünk kis hazánk bajára fájdul.

A trianoni körbehántolás

szigetté tett magányunk bizonyául:

Isten velünk és senki semmi más.

 

Minden nyelv végül egy főnyelvbe tarthat.

Új Zélandban e gyötrött kis magyar

nyelvünk elpárolog, mint könnyű harmat,

mit ébredő nap szép sziromra csal

s fel is szippantja ugyanoly hamar.

Írott emlékünk fontos számadás.

Magyar magányunk hősiségre vall!

Isten velünk és senki semmi más!

 

Herceg! Jutalmadat nem is remélvén

felismertünk s ez megbizonyodás.

Ajándékod poggyász, emmauszi élmény:

Isten velünk és senki semmi más!

 

 

Gyöngyös Imre Fáy Ferenc lírájáról

 

Olvasóposta

 

VISSZHANG

 

Kapcsolat

 

Dr. Bonaniné  Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr

 Névjegy/Biglietto da visita

©

 

TESTVÉRMÚZSÁK - MAGYAR NYELVŰ PORTÁL - GALLERIA LETTERARIA -  OSSERVATORIO

 ARCHIVIO DEI FASCICOLI - UNGAROHOME - ARCHIVIO-DGL - ARCHIVIO-DGL1