GYÖNGYÖS
IMRE VERSEI
Egy Fáy Ferenc portréhoz Fáradt, keserves
fürkészéseden a délután fülledten
ringatózik. Dacod zsarátnokában
végtelen, szép halhatatlanság izzása
bódít. Fáklyád lángjából költőknek
való hit szikrázik át időkön,
tereken. Életműved megismerésre
szólít, mint színekből az én
dicséretem. Előttünk állsz, mint mozgató
erők hullásának örök
megújhodottja. Művészeted rég örökbe
fogadta lélekcsaládként a sok
verselőt. Hazán kívül te vagy a versek
atyja, sok száműzött költőnek hős előd! (2004. február 11.) Fáy Ferenc költészetének
ruhatára Ősz volt a kedvenc évszakod, árny, felhő, köd ruházza, fáid emberként jártak ott: fűrész mindnek halála. Kés volt a kedvenc
fegyvered: félelmed egyik gyógya, csönded, mint istentisztelet személlyé átfonódva. Mért, morzsolt múltad
felnyögött, mércéd az égig ért fel, duzzadt felhősubák mögött a néma Isten térdelt. S hiába vártad tettleges jelét szeretetének, azóta is Istent keres taglózott, hunyt reményed. A hold is többszáz szerepet eljátszik képeidben, kell is, hogy vele verekedj, míg sárgán tovalibben. Költészeted ruházata valószínűtlen képek szivárványszín festett csoda pompájában feléled. (2OO4. jan. 5.) |
A
tolnai temető Ahol
néma békét áraszt a
nappali pihenő, ahol
virágillat szállong s
ózondús a levegő, ahol
szíves árnyék hűsít s
nem izzaszt a nyári hő, elmúlással
megbékélni ahol
gerjed új erő, az
a halkan andalító szép,
tolnai temető. Rendületlen
nyugalmához mi
más lenne mérhető? Búbánatod,
földi gondod hamar
ott felejthető, fehérségével,
míg bűvöl a
sok virág és a kő, régi
gyászod, búcsúzásod leapadva
tör elő: lenyűgöz
és megjutalmaz a
tolnai temető. (2003. 9. 9.) Elkötelezettség (ódon módon) Milyen csoportot képviselhetek még? Kiknek lehetnék még a bajnoka? Hazámon kívül még mi mást szeretnék? A jó magyarnak nem kell más soha! A bennem alvó HAZA újraébred amint magyarra ajkamat nyitom. Hazám eszméje csak ily távol érhet mélyen, erősen s ilyen áhítón. S mert ártatlanul voltunk elnyomottak oly annyiszor múlt ezredünk alatt, szívemhez elnyomott ártatlanoknak rabszolga sorsa bár közel marad, teljes szívemben magyar nemzetem sorsát sorsomként hűen viselem. (2oo2. jún.1.) |
Millenium
Park
Üveggigászok, kőkoloncok közt zöldellő kis parksarok, megnyugtató napfénybe omlott kopjafa, kapu, zöld padok. Nyelvcsaládunk e kisebb törzse csak nem futott a vesztibe, hogy főhadunknak, mint kis őrse előnyomult ily messzire! Majd ötven éve, hogy őrt állunk: álljuk a világ bábelét! Évezrednyi nyelvápolásunk itt száz évre sem lesz elég! |
Őrsünk elfogyva, rég
kihaltan, emlékeztetni fog reánk a magyar millenium parkban székelykapunk és kopjafánk! Nem is felejtett el
bennünket és az áldását adja ránk, míg ily emlékművel kitüntet az ó haza: szülőhazánk. Ezért köszönjük tiszta
szívből, hogy feledésben nem vagyunk! Minden magyart parkunkba hív
föl ünnepre tárt székelykapunk! (2003. okt. 20.) |
Ősz
Márton Balladája
Kiürült a falu. Pár dőlt falu ház állt, üszkös, romos. Futott, ki bírt és vitte a hírt: "Jön milljom új orosz!" Menekült, ki bírt s hány anya sírt, hogy fia ottmaradt, hány nő, kinek jó férje halt egy romtorlasz alatt. Zord szél dúdolt, hogy bandukolt sok szétszórt kis sereg: mind keserű, mind egyszerű, reménytört emberek. A szántóföld sarába dőlt, ki megpihenni szánt. Ott is maradt, kit a téli fagy vagy hernyótalp talált. Batyut, ki vitt, csak épp amit meglelt nagy hirtelen, ha kifáradott, eldobta ott a sáros réteken. Halott anyának kisdedét a sánta szedte fel, s a halott anyát avar faág temette s dérlepel. Születtek új szerelmek is nádas búvóhelyen, ölelőn tartva férfi, nő a testét melegen. Sírt mindenik a csöndbe míg elérték a határt, a kis falura szomorún a lelkük visszajárt. Az üres falu pár lőtt falu háza közt szél zenélt. Kevés halott hevert csak ott, de egy volt, aki élt. Ősz Márton élt és ott feküdt a templom lépcsején, még délelőtt ott érte őt egy szilánk a fején. Csend szállt le délben aznapon, harang nem konghatott, ki hetven éve húzta már, ájultan álmodott. Ősz Márton a harangozó
maradt csak egyedül, álmába szép, mesés zenét a zord szél hegedült. |
Az estlepel ott lepte el, az ébresztette fel. Reáhajolt a tiszta hold halvány tej fényivel. Oly csillogó, mint fagyban a hó ezüstös, ősz feje, csak ahol sebét, alvadt, setét vérfolt nem födte be. Ahogy este lett a falu felett, kinyitotta kék szemét, a homlokán, nagy tétován érezte, hogy seb ég. Zsibbadt testét átjárta a szél s a kőlépcső hideg. Seblázban égő, vén fejét ringatta szédület. Ám végre aztán csak felült, majd feltápászkodott, gyengén, dülöngve szédülőn pár lépést ballagott. Mert sebe fájt, hamar megállt, egy kerítésre dőlt, bágyadt tekintetével írt egy széles, messzi kört, Az üres falu, romos falu, sok házán csend feküdt. Csak pusztítás, csak rombolás, halál volt mindenütt. Felgyűlt könnyének függönyén bámult Márton körül, nem is hallotta meg talán, hogy a szélbe hang vegyült. Mert felmorajlott messziről sok hódító motor, közelgve gyorsan nőtt a hang, majd zúgott, zakatolt. Végigrohant egy horda tank a sáros utakon. A néptörők nyomába gőg és véres hatalom. Márton rémülten nézte csak a hosszú oszlopot, amíg eltűntek végre mind a tankos oroszok. Utánuk két magyar kocsi, magyar hóhéroké, az oldalán a rettegett "Államvédelmi" név. (1958) |
A pénz realitásaiból (Epigramma disztichonokban)
Józanul élj vele, pénzre, vagyonra, ha szert teszel egyszer Álkegyű földi magaszt talmi egekbe emel. Pénzzel erősnek, ügyesnek, okosnak, akár
csodaszépnek rögtön elismer e "szent",
"eszmei" társadalom! (1999) Egyszerű gyógymód Harcban a tél hidegével, amíg kihűlünk e világból, bort poharazgat a szánk s életet áld a szívünk. Bár soraink fogyadoznak, eszünk igazítja derünket: Lélek a nagyszerű gyógy,
rosszra, ha nem figyelünk. Tükörképemről ( Öngúny disztichonokban) Vén pofa!
Megszaporodtak a ráncok, a durva barázdák, kánikulák
s viharok harcai cserzik a bőrt! Bár, ha az
életed éveken át folyik úgy, ahogy eddig, s
nem keseríti merész meglepetéssel a vég, kényelem és
örömök takarója ad enyhet az éltes, bajt
vigadón tagadó arculat árkaira. (21 Szept. 2OO3) ÓDA A SZABADSÁG KOPJAFÁHOZ ÁLLJON E KOPJAFA JELNEK ÖRÖKRE IDÉZNI A HŐSÖK LEGNEMESEBB, SZENT ÁLDOZATÁT, MELY A VÉRÜKET ONTVA ÉLETÜKET VESZITETTE S AMELYNEK A CÉLJA SZABADSÁG VOLT EZERÉVES NEMZETI LÉTÜNK FORGATAGÁBAN. BÁTRAN IDÉZZE DICSŐ KORAINKAT, A SZÁJHAGYOMÁNYOK BOLDOG, ERŐS IDEJÉT, KUTATOTT TUDATOS GYARAPODTÁT. SZÓTALAN INTVE KÖSZÖNTSE A MONDAI HŐSÖK ERÉNYÉT, BAJNOKAINK DIADALMAIT ÉS A SOK ESZMEI SZENTET. MINDEN ELÖTT LEGYEN ÜNNEPI PAPJA A HŐSI HALOTTAK GYÁSZTELI ÁLDOZATÁNAK, ÖRÖK MAGYAR ÉRDEMEIKNEK. TETTEIK ÉRDEKE NEMZETI LÉTÜNK VOLT, A SZABADSÁG MEGKÖVETELTE A HŐSI ADÓJUKAT ÉLETÜK ÁRÁN. KOPJAFA, LÉGY MAGYAR EMLÉKMŰ SOK HŐSI HALOTTÉRT, INTELEM ÖSSZEFOGÁSRA, MAGYARSZIVÜ, HANGTALAN ÉNEK. RÓTT, FARAGOTT DALAID HARSOGJAD A MILLENIUMBA. ZENGD EL E MESSZESZAKADT, KIHALÓ, KICSI, HŰ MAGYAR
ŐRSÜNK HŐSÖK NÉLKÜLI, EGYSZERÜ ÉLETE MINT ALAKULT ÁT. KOPJAFA, BÁTRAN EMELD MAGASABBRA MAGYAR SZEREPÜNKET. CSENDBEN ELÉRT SIKERÜNKET IDÉZZE A HARMADIK EZRED. S MAJD UNOKÁNK UNOKÁJA BECSÜLVE MEGŐRZI NEVÜNKET. |
OM Menedék magányom, csalfa csöndem. Míg hetven hulló évem árnyain vers mécse volt vezérlő cimborám s így bandukoltam tűnő napjaim kipárnázott, tündöklő bársonyán; míg
csillagszőttes éj palástja kinn holt sziporkái csöndjét szórja rám, a csillagokkal együtt hullva ím, eloszlik mind a menedék magány; nem lesz elég a versem fénye, lám: hullásomon sem szépít már a rím. Lezárom hát a csöndet és magányt, mely léterőmet nem képes kivívni, de múlásomra enyhítés gyanánt a megbékélés szőnyegét teríti.
(2004.V. 3.) Aszklepiadészi preludium Éhes nagyhatalom abraka
volt hazánk, mint egy törpefaló néhai
óriás vérengző foga tört zsenge
zsarátnokon: robbant láng, darabolt
parázs. Így szórt minket a sors,
mindenüvé vetett földgömbünk kerekén, sok
magyar életet. Új történelem oszt
szédületes jövőt s új ezred közelébe vet. Haldokló ezer év vérere,
lüktető történelme a jó, vén
Európa volt, zsarnok latraiért hullt a
magaszt reá, míg hős szentjeiért
lakolt. Kultúránk gyökere
délkörökön vonul vélünk, mint útitárs, forg
a világon át, kék gömbként utazik messzi
tejút felé hordván emberek ó hadát. (1997) |
Kérelem Édesem, Anna felé Zárd le bámész, holt szememet, ha eljön majd a perc, mely terhel a számadással. Szépre méltóbb végzetem ünnepeljed bölcs megadással! Oly kevés bánatra sűrítsd a gyászod, hogy ne mérgezze s betegítse lelked. Áldva vedd el mind, mit az édes élet- küzdelem ellett! Mondd, mi fékezné le az évek árját? Mert az élet nélkülem is rohanna! Mint ahogy még majd fog is elsietni! Édesem, Anna! Célodul tűzd még a mi testi sarjunk életoltalmát, miután lehulltam! Erre kérlek csak meg a jó Nagyistent Térdre borultan! Zsoltárka Miként
érett kalász ad telt szemet, úgy
sóhajtom Hozzád a lelkemet. Az
áhítatom mindent felkutat hűen
követni megszentelt utad. Lelkembe
míg üdvöd fényét mosom, a
kísértőnek árnya szétoson. Így
készülök a hosszú útra most. Igét idézek halkat,
dallamost. Lelassult, fáradt, régi
testemet
köszvény,
enyészet régen kezdte meg. E porhüvelyben lassan
sorvadok, a földanyánknak száraz
port adok. Miként érett kalász ad
telt szemet, úgy sóhajtom Hozzád a
lelkemet. (2000. jan.) |
Ajánlom ezt a verset Dr. Bonaniné Tamás-Tarr
Melindának:*
Tévédokumentum Témája
Beszámolónak szánom ezt a filmről, mellyel képernyőm meglepett minap: A tévém egyik népszerűtlenebb nem túlhirdetett, csendes műsora, címe: "Istennek Üzenetei". A nagy sereg filmes fényképező
kutat, nyomoz, bizonyságot keres, hajhász Istentől származó csodát. Mi biztosan nem értjük meg soha, mit semmiképp nem érthetünk ma még a tudomány nem teljes birtokában s a szívünk még bűvös titoknak érez, de majd tudós, kíváncsi, jobb jövőnkben megért a szomjas emberértelem. Meglátjuk azt, hogy minden összefügg: Következést és következtetést az értelemnek útja tárja fel, amit ma még buzgóan csak hiszünk, hogy értelmünk majd egyszer isteni világosságban fürdik és amelyben minden kérdés a válaszába forr. A jóslatok hűen valóra válnak, még akkor is, ha méretük kegyes. A Választott, ki közvetít felénk Istentől szóló figyelmeztetést s átéli most, kétezred év után a krisztusi nagy megpróbáltatást, végigszenvedve mind a kínokat, melyben a lelki gyötrelem vezet s hű másolat a testi sérelem. Egy napra Krisztus sok fájó sebét saját sebével vérzőn felfedi: A Megváltó halálát érzi át s egy nap multán begyógyul sok sebe. Így lett fölkentté pillantás alatt az Isten által választott közeg, ki boldogan vállalt alázatot, ki küldetésének lett hírnöke egy szürke élet fényjelzett fokán. |
Három kihalt, nyűtt házasság után varázsütésre száll a lelkisége tökéletesebb törekvés felé megjárni Krisztus gyötrő útjait. Intő tanulmányt ír folyékonyan, nem ismert nyelven, nem tanult betűkkel, könnyed beszéddel és világosan. Nagypéntek dél és három óra közt önkívület nélkül szenvedni kezd, nyögdécselése inkább fékezett, míg Krisztus sajgó, vérző sebeit a visszaérzés újra áttöri, s bár minden moccanás fegyelmezett, testébe ráng a lelki gyötrelem. Az ellenőrzők érzik szenvedését és láthatóan szenvednek vele. Mély sóhajt törve három órakor a kín eléri már tetőfokát, az ernyedő test végre elpihen. Másnapra már begyógyul mind a seb, helyén halvány, sejtelmes árnyalat s a sima bőr is vartalan marad. Aztán a mozgóképszemélyzet is a látottakban meggyőződve hisz s a felszerelést kapva elvonul. Ők lélekben megrendült emberek, kik nem kétkednek többé konokul. Az élménnyel mind önzetlen szeret s hit és vallástörténelmet tanul. A dokumentum minket is megint, felejtett, régi mélyeinkbe ás, tátongó űrt kételyleplünkbe vés s eszünkbe jut sok régi áldozás, szennymentes szárnyaló elmélkedés s mind messzebb sodródunk a tiszta múltba s hiszünk új áhítatba visszahullva. |
Új Zélandi Magyar Ballada
Szorongó
szívünk lángra lobbanása,
melyben
a rab tiprott türelme ég,
forró
októberünk izgága láza
s
az életünkre égetett pecsét
parancsa
szórt a földön szerteszét.
Azóta
milliónyi dobbanás,
szívünk
magánya ver honvágyzenét:
Isten
velünk és senki semmi más.
Messzire
sajgott izzadt életünk
magyar
hírekre mindig összerándul.
A
jó hírnél jobbat nem kérhetünk.
A
nagy világ vált végül is hazánkul,
de
szívünk kis hazánk bajára fájdul.
A
trianoni körbehántolás
szigetté
tett magányunk bizonyául:
Isten
velünk és senki semmi más.
Minden
nyelv végül egy főnyelvbe tarthat.
Új
Zélandban e gyötrött kis magyar
nyelvünk
elpárolog, mint könnyű harmat,
mit
ébredő nap szép sziromra csal
s
fel is szippantja ugyanoly hamar.
Írott
emlékünk fontos számadás.
Magyar
magányunk hősiségre vall!
Isten
velünk és senki semmi más!
Herceg!
Jutalmadat nem is remélvén
felismertünk
s ez megbizonyodás.
Ajándékod
poggyász, emmauszi élmény:
Isten
velünk és senki semmi más!
Gyöngyös
Imre Fáy Ferenc lírájáról
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda
Tamás-Tarr
©
TESTVÉRMÚZSÁK - MAGYAR NYELVŰ PORTÁL - GALLERIA LETTERARIA - OSSERVATORIO
ARCHIVIO DEI FASCICOLI - UNGAROHOME - ARCHIVIO-DGL - ARCHIVIO-DGL1