OSSERVATORIO LETTERARIO

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese

__________________________________________

DR. SZITÁNYI GYÖRGY:

A Hidegkúti Jegyzőkönyv

Felelet a MÚOSZ Visegrádi jegyzőkönyv című kiadványára

A Magyar Televíziózók Társaságának Hidegkúti Jegyzőkönyve az úgynevezett Visegrádi Jegyzőkönyv szerzőivel, valamint kiadójával és eszmei vezérével, a BBC Világszolgálat Képzési Osztályával ellentétben nem politikusok vagy/és politikailag már évtizedekkel korábban elkötelezett újságírók „gondolatait és felvetéseit” tartalmazza. Ezért munkánk, következtetéseink és eredményeink több, elsősorban elvi, etikai és tudományos érték tekintetében különbözik a Visegrádi Jegyzőkönyvben foglaltaktól. A Hidegkúti Jegyzőkönyv nem a pártállamból díjmentesen átmentett újságíró-üdülőben összeült, állami juttatásokkal máig aránytalanul támogatott, baloldali és liberális újságírók, valamint meghívott politikus vendégeik megnyilvánulása. A mi jegyzőkönyvünk a hazai kommunikáció gyakorlatával, a magyar közönségnek szóló híráru tisztességes továbbításával, továbbá a kommunikációelmélettel foglalkozó tudományos munkásoknak munkáján s az igazmondás iránti elkötelezettségén alapul.

A magyar társadalom elvárásait ezért nem egy feltételezett nyugat-európai közeg politikai és üzleti elvárásainak külső elképzeléseknek megfelelően választottuk ki. A magyar nemzetet szolgáló újságírás és híradás az egyetlen, amit vállalhatunk. Az angolszász kultúra egészen más, a miénktől idegen gyökerű, ezért erkölcsi hagyományai, sőt anglikán vallási normái is mások, mint a mieink.

Sokan mondják, hogy az tud igazán angolul, aki angolul álmodik. Mi magyarul álmodunk, és magyarul kívánjuk az igazságot is.

A Magyar Köztársaság független állam. Polgárai a maguk hagyományait folytatják, és a nemzeti, majd nemzetközi szocializmus agyréme után nem kívánják semmiféle új, idegen eszmerendszer átvételét. Magyarország a legősibb európai nemzetállam, és a magyar Szent Korona polgárai veszik maguknak azt a bátorságot, hogy önmagukat elsősorban magyarnak, utána kereszténynek-keresztyénnek, és csak mindezek után európainak tekintve tiszteljék és szeressék a magyar hazát: a szövetségesek által Trianonban gyalázatosan körülmetélt országunkat.

Nem fordultunk tudományos munkából eredő igazságaink alátámasztásáért semmi idegen hatalomhoz. A magyar tudomány és igazság egyes idegen nagykövetek helyeslésétől függetlenül is megállja helyét. Erre jó példát szolgáltathat a szovjet elnyomás barbárságával való szembenállásunk is. Az a keserves múlt, aminek lényegét a nyugat-európai művészetek, pláne nem a nevetséges naivitású szovjetellenes filmek nem fogják tudni soha helyesen megmutatni, a mi múltunk. Semmi sem indokolja, hogy a jövőnket esetleg ők mutassák meg. Nem a hollywoodi kulturmocsokról, hanem a bennünket ’56-ban is magunkra hagyók önző világáról beszélek.

Ha az idegen érdekek által is elkötelezett személyek akár az általuk maguk közé gondolható tudósnak, Hernádi Miklósnak munkásságát ismernék, aligha fordulnának hajbókolva a világ egyik évtizedek óta hanyatló imperialista birodalmának helyeslését elnyerendő, annak magyarországi képviseletéhez.

Hernádiéval HH

A nézeteink különbözése ellenére barátomként tisztelt Hernádival egyetértve állítom, hogy proli dolog: „a dzsumbuj nyilvánossága”, az, ha egy közösség valamely idegen hatalom nyilvánosságához fordul erkölcsi támogatásért.

Mi, nemzetünk iránt elkötelezettek, nem kértük ki senki idegen véleményét, hogy tőlük tudjuk meg, mi a magyar nemzeti tájékoztatás dolga a világban.

Megbízónk, csakúgy, mint művészetünké és minden autonóm nemzeti tudás, a tudomány művelőié: a magyar nemzet. Támaszunk a trianoni határokon belül élő, s az azokon kívülre rekesztett, nemzetközi jóváhagyással elnyomott, de lélekben egységes nemzettest: a magyar nemzet és a kereszténység. Amit az alábbiakban közzéteszünk, mellőzi minden nemzetközi tőke és imperializmus jóváhagyását. Egy független nemzetnek ősidőkből eredő hagyományai és a modern tudományos kutatómunka határozzák meg nézeteinket.

Munkánk elbírálásában bármely önzetlen tudóst szívesen fogadunk, azonban elzárkózunk minden idegen hatalmi oktrojáció elől.

Jelen bevezetőt magam írom alá, nem kértem hozzá brit parlamenti képviselő nyomatékosító szavait.

Kelt Magyarországon, 2001. májusában

SZITÁNYI GYÖRGY bölcsészettudományi doktor,

társadalomkutatóként jegyzett magyar ember,

aki mindenféle diktatúrának és tekintélyuralomnak

halálig ellensége

mind kutatói és tanári, mind újságírói,

mind pedig írói és kritikusi munkásságában.

Tisztelt hallgatóim és olvasóim előtt nagyon szégyellném, ha döglött oroszlánokat vagy dilettáns (’műkedvelő’) politikusokat, pláne ha üzletembereket vagy leányaikat, fiaikat hívnám segítségül az itt tárgyalandó témában, amihez nekik semmi közük.

Senkinek sem köszönöm meg alázatosan segítségét, mivel erre se a mi közösségünk, se az én személyem rá nem szorult. Nem bókolok, hogy idegen állam segítsége nélkül a Hidegkúti Jegyzőkönyv nem jöhetett volna létre: létrejöhetett, igenis, a magyar nemzet becsületének s tudásának erejéből. Nem idegen, azonban igaz szavú, és a Magyar Köztársaság számára használható.

Hogy eleget tegyek az illendőségnek: magam is ajánlom dolgozatomat a tisztelt megjelenteknek. Az alábbi dolgozat címe és ajánlása:

HIDEGKÚTI JEGYZŐKÖNYV

az ORTT elnökének, dr. Náhlik Gábor úrnak,

a Magyar Televíziózók (hadd tegyem hozzá: és Rádiózók) Társasága elnökének,

dr. Erdősi Károly úrnak,

valamint a Magyar Újságírók Közössége elnökének, Kósa Csaba úrnak

és mindannyiunknak, magyar társadalomkutatóknak és írástudóknak.

×××××

Kivételesen, visegrádi hatásra, de nem ugyanazon szellemiséggel magam is követem a mottóadás nemes szokását:

„Isten, áldd meg a magyart”

_(Kölcsey)

*

A mi műhelyünk a napi politikától független, de nemzet- és hithű szakemberekből tevődött össze, ami bennünket másoktól – sajnos – sokban megkülönböztet. Így tehát – a visegrádiakkal szemben – nem tevődött össze a mi testületünk se „javarészt politikusokból és pártkapcsolatokkal rendelkező médiaszakértőkből”. Ezért nekünk nem is kellett munkánk közben azon elmélkednünk, hogyan lehessünk pártpolitikától függetlenek.

Nem állítjuk hamisan, hogy egy szerkesztőnek „teljes függetlenséget kell élveznie a témaválasztás során”. Álláspontunk, hogy hatékony törvénykezés esetén minden médium valamely rovatának felelős szerkesztője erkölcsileg és büntetőjogilag egyaránt felelős a magyar nemzet szempontjából fontos témaválasztásért és a közölteknek hatásáért, hangneméért is.

A magyarság fennmaradásának és függetlenségének sorskérdése szempontjából a szerkesztő a tőle elvárható legjobb tudása szerint köteles válogatni a világ és a haza hírei között, illetve közül, ahogyan arra minden munkavégzőt törvény kötelez. Ugyanez vonatkozik rájuk a hírek (és más, akár művészeti műsorok) mondanivaló szerinti preferálásában.

1. A műsorok nemzeti érdekek szerinti preferálása nem tűrheti a kommunista internacionalizmust, ezzel szemben a magyar tudatban több mint évezrede eleven zsidó-keresztény értékrendnek megfelelően tartozik támogatni minden nemzeti elnyomás ellen folytatott szabadságharcot.

Ezzel összefüggésben: minden idézetben híven tolmácsolandó a nyelv- és szóhasználat, idegenből fordított szöveg esetén pedig a legnagyobb pontosság. Semmiféle hamisítás nem tűrhető. A közlés, illetve idézés módja azonban nem lehet provokatív vagy sértő se a magyar nemzettel, se a velünk békében élő kisebbségekkel szemben.

A tisztességtelenség és a hazafiatlanság, amit külső befolyással, állítólagos és úgynevezett nemzetközi normákhoz való, érdek szülte igazodással próbálnak mentegetni, tűrhetetlen, mivel így a nemzetéivel szemben idegen érdekeknek adnak elsőbbséget, s ezzel nemzetünk jövőjét teszik kockára.

Nem dönthet egyetlen külföldi „kódex” sem ebben a kérdésben. Amennyiben valaki nem képes az egyetemes magyarság szolgálatára, idegen médiában azt mondhat vagy terjeszthet, amit ott megengednek neki. Idegen érdekek képviselőinek a magyar médiában nincs létjogosultságuk.

Nemzetünk és kultúránk méltósága, a nemzeti hírközlés és értékközvetítés a maga egészében sohasem felelhet meg még a nagy tekintélyű BBC nyelvi és ideológiai ambícióinak sem. A BBC a briteké. A magyar média pedig – végre talán – a magyar nemzeté lehet. Senki sem kényszeríthet bennünket arra, hogy az angolszász liberalizmus elvei és elvtelenségei legyenek próbakövei a magyar hírközlésnek.

Ezért sem fogadhatjuk el a BBC által mérceként javallt, ám definiálatlan, „kellő pártatlanságot”, ami a valódi pártatlanság álságával manipulál. A demagóg álkorrektséggel szemben, amit a pártos zsurnaliszták úgy értelmeznek, hogy nekik nem kell valamely vitában mindegyik felet meghallgatni, a mi álláspontunk szerint kötelező a felek meghallgatásának és ellenvéleményüknek közreadása.

Ebben nem befolyásolhat senkit, hogy a brit sajtó, de akár a mindenkori magyar kormány örül-e a magyar újságíró becsületességének, vagy sem. Az újságíró nem döntheti el, hogy melyik felet hallgatja meg, s melyiknek véleményt teszi közzé. A tisztesség nem csupán etikai mérce, hanem alapvető követelmény is, amelynek megszegése az erkölcsi elítélésen kívül büntetőjogilag is megtorlandó.

A magyar törvényhozók ebben a kérdésben pereskedni inkább hajlamosak, mint törvényt alkotni, és annak betartását számonkérni.

Szükséges és hasznos minden oldal véleményét legalább fő vonalaiban bemutatni. Az újságíró, szaktudásánál és előképzettségénél fogva, tudni köteles, mely vélemények bírnak valamely vitában meghatározó jelentőséggel. Amennyiben ennek megítélésére egy újságíró alkalmatlan, vagy próbálkozzék a pálya más területén, vagy alkalmatlansága miatt el kell távolítani az újságírói pályáról.

Az a vélemény, amely szerint – a BBC nézetét idézzük – „a műsor a (politikai) vita bármely nézőpontjából bármilyen témát választhat”, számunkra követhetetlen. A BBC kódexe egy parancsuralomtól mentes történelmű, egykor hatalmas gyarmattartó állam általános elveire hivatkozik. Ezért nézetrendszere nálunk – valószínűleg még nagyon hosszú ideig – elfogadhatatlan. A XX. század magyarországi diktatúráinak a szellemiségben, a köztudatban ható, természetes tovább élése eleve kizárja, hogy bármelyik évszázadok óta demokratikus rendszer szokásait megfontolás vagy moduláció nélkül átvegyük. A magyar valóság máig terhes kisebb részben a barna, nagyobb részben a vörös fasizmustól. Míg ezen eszmék hatásai ki nem halnak a magyar nemzet tudatából, nálunk képtelenség egy minden anyagi érdektől és politikai pártoktól független pártatlanság hiedelmére építeni.

Közbevetőleg: a szubjektum ugyanúgy sajátja az embernek, mint a teste. Önmagától független ember nincs. Az ember azonban lehet tisztességes és méltányos, ha nem olyan körülmények között él, hogy munkaerejének eladásán kívül akár lelkének megtagadására is kényszerül.

Számunkra ma egyetlen erkölcsileg elfogadható pártatlanság van: a diktatúrák alól kiszabadult magyar nemzet egésze melletti elkötelezettség. Ezt lehet akár nacionalizmusnak is nevezni, de amíg – példának okáért – a franciák vagy éppen az angolok nemzeti öntudata, netán az Amerikai Egyesült Államok sajátos, zászlólengető, ám – éppen ezért – tiszteletre méltó pszeudonemzeti öntudata meghatározó erővel bír saját országuk népe és a világ előtt, magunk sem tűrhetjük, hogy a mi hazánk és nemzetünk iránti szeretetünk jogosságát bárki kétségbe vonja.

Nemzeti magánügyünk a fölött dönteni, vajon célunk lehet-e egyáltalán idegenek üzleti és híradás-politikai érdekeinek megfelelni.

Nemzeti magánügyeink fölött önmagunknak dönteni éppúgy a demokrácia alapelveinek érvényesítéséhez tartozik, mint a nemzeti szuverenitásnak bármely más változatát gyakorolni.

Mindezen semmit sem változtat, hogy valamely brit liberális képviselő, a maga parlamentjében, e kérdéskörről az övéinek mit beszél. Ez még akkor is közömbös, ha – számunkra esetleg rokonszenves állításai révén – történetesen egyetérthetünk vele.

A magyarság ügye – nemzeti magánügy.

*

Reflexiók a visegrádi tézisekre

1. A „kellő pártatlanság”

A fogalom legalább is sajátságos. „Visegrádi” értelmezése: „olyan pártatlanságot jelent, amely megfelel a téma természetének és a program típusának”. (Rádióműsorról van szó, de minden médiumra általánosított érvénnyel.) Lényege, hogy gazdasági vagy egyéb vitákról szóló tudósítások esetén azokat az „egymástól eltérő véleményeket kell közölni, amelyeknek a vita idején a legnagyobb jelentőséggel bírnak”.

Tételezve, hogy van szubjektum nélküli, objektív ember, aki valóban képes meghatározni, melyek „a vita idején” a legjelentősebb vélemények, az a különös lény ezzel a blöffel menlevelet szerez magának a mindenkori kormány kiszolgálásáért a parlamenti ciklusváltások idején túlra.

A „kellő pártatlanság” gumi fogalom: mindig arra nyúlik, amerre a felelős szerkesztő magát menteni kívánja.

Érdekes fogalmazás Horvát Jánosé a közszolgálat és a „hely szelleme” (gondolom, szellemisége) folytonosságáról: „ennek a szellemnek tovább kell élnie, attól függetlenül, hogy ki jön, és ki megy”. A lényeg benne van: az a kellő, hogy a közszolgálati politikai műsorok vezetői minden kormányváltást – pozíciójukban túlélve – biztonsággal kitarthassanak a nyugdíjig.

Ezzel szemben a mi álláspontunk az, hogy a pártatlanság képtelenség ott, ahol a tőkeérdekekkel leplezve hatalmi érdekek érvényesülnek, hiszen az újságírónak és a felelős szerkesztőnek egyaránt megvan a maga pártpolitikához köthető nézőpontja, akár akarja, akár nem.

Az a bizonyos pártatlanság, amelyikben a politikai műsorok eredője 0 (nulla), eleve nem felel meg a műsor vagy írott tudósítás politikai voltának. Ha pedig a közlés megfelel önmagának, tehát politikai az a műsor vagy írás, eleve nem lehet semleges töltésű. Nincs olyan mennyei demokrácia, ahol nem annak van igaza a sajtóban, aki fizet.

Ha pedig a köz pénzén készül valamelyik műsor, illetve a közterhekből, az adókból befolyt jövedelemből támogatják a közszolgálati médiumokat, ugyanaz a helyzet, mint bármely más piacon: az árunak meg kell felelnie a megrendelő által támasztott követelményeknek is.

A megrendelőnek ugyanakkor elemi érdeke, hogy megfeleljen az információs csatorna másik végén álló fogyasztónak is az, amit árusít. Amíg van arra pénz, hogy a sajtó ne az olvasótól, hallgatótól, nézőtől függjön, hanem mecénásától, mint ez a liberális piaci etikától vezérelve utópiaszerűen Visegrádon föl is merült, a piac nem tudja igazmondásra kényszeríteni a médiát.

Nem az a kérdés, hogy az újságíró sírva adja-e közzé az igazat, hanem az, hogy

1. minden állítása igaz legyen;

2. ha kommentál, tudassa, kinek az álláspontjával, és miért ért egyet;

3. ha véleményt mond, legyen tisztában azzal, hogy annak rá nézve nemcsak hasznos, hanem káros következményei is lehetnek;

4. tudnia kell, hol a határ a közszolgálat és a propaganda között.

Ez úgy értendő, hogy az állami tulajdonú, illetve közszolgálati médiumok közszolgálati műsorainak tartózkodniuk kell a politikai propagandától, azonban azt sem tűrhetik, hogy a rendelkezésükre bocsátott médium önnön tulajdonosa, a magyar közönség szolgálata ellen dolgozzék, illetve olyan munkáért kapjon jövedelmet működtetője és munkatársa a közvagyonból, ami a köz által megválasztott többségnek jóhírét (goodwill) és becsületét kikezdi.

Elfogadhatónak tartjuk fizetett politikai reklámok üzleti célú közlését, azonban az ezek közötti arányosságot, aminek lényegére a Hidegkúti Jegyzőkönyv praeambulumában mutatunk rá, az ORTT felügyelete és ellenőrzése alá rendeltnek nyilvánítjuk.

A közszolgálati és a kereskedelmi média egyaránt nem maradhat szótlan, ha a választók többsége által hatalomba került személyek tisztessége bizonyítottan nem felel meg a választók többsége bizalmának.

2. Pártatlanság és összeférhetetlenség

A Visegrádi Jegyzőkönyv kiadója védi az általa kiadott szöveget. Véleménye szerint se részben, se egészben nem reprodukálható a szöveg. Álláspontom ezzel szemben a vonatkozó magyar törvényhelyekkel egyezik meg, amelyeknek summája a következő.

Bármely irat vagy jegyzőkönyv, amit akár egy bíróság ad ki kezéből, nem titkos, abba bárki betekinthet. Továbbá: a Magyar Köztársaság területén, magyar nyelven föllelhető iratokat szerzői jogvédelem illet meg, ha azok a fennálló rendelkezések szerint a szerzői jog védelme alá esnek. Feltételesen elfogadván a Visegrádi Jegyzőkönyv elvileg lehetséges művészi és/vagy tudományos értékét, hangsúlyozom, hogy az általam onnan idézett szövegmennyiség csupán a terjedelem olyan töredékét jelentő idézet, amit szerzői jogvédelem nem illet meg, ezzel szemben quasi reklámként az idézett személy vagy személyek hírnevét feltételesen ingyen növeli. Elismerve az irat jegyzőkönyv voltát, amire Magyarországon a magyar jog vonatkozik, annak egészét bárhol teljes egészében közzétehetném.

1. Két (összesen kettő) főből álló, e témában vitatkozó visegrádi fél közös nevezőre jutván kijelentette, hogy „a közszolgálati műsorszolgáltatásra nem nehezedhet politikai és gazdasági nyomás”. Ha nehezedhet, ha nem: nehezedik. Mint föntebb kifejtettük, álláspontunk szerint a mindenkori tulajdonos (esetünkben a választók többsége) diktál mindaddig, amíg meg nem valósul nálunk is „a politikai be nem avatkozás kultúrája”, vagyis a kizárólag a piactól való függés függetlensége.

A közpénzen működő médiába való beavatkozás kultúrája a tapasztalat szerint általában nem valamiféle beavatkozási mánia kifejeződése, hanem kényszerű önvédelmi reakció a sajtószabadsággal való visszaélésekkel szemben.

2. „A semlegesség szabályai a közszolgálati és a kereskedelmi médiára egyaránt vonatkoznak” – jelentették ki Visegrádon. Bár így volna. Aki riporter vagy újságíró magára vállalja – dunakanyari kifejezéssel élve – „az ördög ügyvédjének szerepét”, akinek „soha sem szabad kinyilvánítania saját nézeteit vagy gondolatait a vita tárgyát képező témában”, valójában se önmagától, sem pedig megbízójától nem független. Ha az utóbbitól függetleníti magát, elveszíti az állását.

A „nem szabad” és a tilos között lényegi különbség van. Ám ez a különbség is figyelmen kívül hagyható, amíg egész egyszerűen be nem tiltják azt, amit a bevezető részben is, a visegrádiakkal egybehangzóan, helytelenítettünk.

A tiltott cselekedet büntetőjogilag számonkérhető, míg, ami csak „nem szabad”, nálunk csupán megmosolyogtató.

3. „Nem maradhat semleges az újságíró, ha alapvető emberi és demokratikus jogokról van szó. Ez megegyezik a BBC álláspontjával” – szól a Visegrádi Jegyzőkönyv. Ha egy profi újságíró az őt közvetlenül érintő helyzetben is képes semleges maradni, közölhet bármit, aminek közlése a közönséget érinti. A profira nem a mindenek fölötti jó erkölcs a legjellemzőbb, hanem az, hogy megrendelőjének, pénzért, kifogástalan minőségű terméket produkál. Professzionális újságírónak azt nevezzük, aki pénzért korrekt szakmunkát tesz le a megrendelő asztalára, ugyanakkor képes volna ellenkező jelentésű és hatású cikket is írni. Vannak ilyen újságíróink is, szakmailag sajnálatos, hogy egyre kevesebben.

Fájlalom a profizmus közönséges anyagiassággá züllését. A profiban ugyanis meg lehet bízni: nem elveket, hanem elsőosztályú árut ad el. Természetes, hogy ezt a munkát meg kell fizetni, de az üzletember, a professzionalista, nem áruló, mert őt az üzleti tisztesség és az ebből eredő, méltó jövedelem kötelezi.

(Példaként említem a következőt. Elvben közeli, de gondolkodásban távoli ismerőseim azzal támadták Vári Attilát, a kitűnő írót, hogy a román forradalom idején Aczél Endre mellett ülve fordította magyarra a románul érkező híreket, amiből számukra nyilvánvalóvá lett, hogy Vári kommunista bérenc, mert leült Aczél Endre mellé. A buta emberek szemében Aczél Endre nem profi, hanem kommunista, mert tehetségénél fogva a tévé híradójának egyik vezetője volt. Ismervén a profizmus lényegét, egy megfelelő pozíciójú pártembernek elmondtam azt, amit a szakma régóta Aczél Endre karácsonyfája néven ismer.

Lényege: Aczél, mint kínai tudósító, Kínában felkereste akkori kínai nagykövetünket, Várkonyi Pétert, azzal, hogy Várkonyi elvtárs, a karácsonyfa ismeretlen fogalom Kínában, és itt vannak a gyerekeim, hadd vágjak le egy ágat a nagykövetség egyik fenyőjéből. Várkonyi ismerte a magyar újságírókat – ő később a Tájékoztatási Hivatal elnöke is volt itthon –, szavát vette Aczélnak, hogy csak egyetlen ágat fűrészel el. Másnap őrjöngve tapasztalta, hogy Aczél Endre állta a szavát, de az az egyetlen ág, történetesen, a fenyő törzse volt. Azóta a fenyő rendbehozta magát kínai nagykövetségünk kertjében, de a neve megmaradt: Aczél Endre karácsonyfája. Aczél, akivel mindössze kétszer beszélgettem, máig sem tudja, hogy évekkel ezelőtti, átmeneti újrafelfedezését ennek a történetnek köszönheti. Ő profi, az élen lehetne ma is, de napjaink vezérei aggastyánnak tarják, akár a tisztelt itt jelenlevők zömét.

Eltekintve szellemi hanyatlásunk vélelmétől, a demokratikus érzület nem korfüggő, sőt a demokratikus érzület sem dogma: nem az újságírónak kell a demokráciát vagy az emberi jogokat megsértők ellen acsarkodnia. Ez a pártállami idők egyik legrosszabb beidegződése. Ha az újságíró rezzenéstelen arccal mutat is rá az ember méltóságának megsértésére, önmagában a hírrel vagy tudósítással is felzaklatja a demokratikus gondolkodású, illetve a méltóságára adó olvasót. Az újságírás eszközeiről a bevezetőben már szóltunk: az ellenszenves felet is meg kell hallgatni. Az ő elmondott véleménye az értelmes ember számára eléggé hatékony. Az újságíró nem purifikátor. Vagy tud hatni az írott, illetve elmondott szó erejével, vagy nem alkalmas a pályára.

4. Nem lehet mit kezdeni azzal a visegrádi tézissel, amely szerint „Tilos a hátrányos helyzetű embereket szokatlan vagy szélsőséges esetként ábrázolni”.

A hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzet éppen idén húsz éve, 1981-ben volt témája a Magyar Szociológiai Társaság rendes évi vándorgyűlésének. A hátrányos helyzet sokértelmű kifejezés. Húsz év alatt meg lehetett szokni, hogy a magyar nyomort a szocializmus is csak addig tudta takargatni, amíg volt hozzá ereje.

Az újságírói tisztesség minimuma, hogy ne hazudjuk a hajléktalant szokatlan jelenségnek, hiszen a hajléktalanságot a szocialista jog termelte ki jogrendszerével: egyrészt a családok életébe való beavatkozással, amikor gyermekkorúakat, szüleiktől elvéve, bolsevik janicsárrá akart nevelni a maga állami falansztereiben, másrészt amikor a nők teljesjogúságát, a válás utáni állapotban valósította meg, és válás után az apákat utcára lökte a közös lakásból.

A bűnügyben gyanúsítottak is hátrányos helyzetűek. Az ő bemutatásuk az arc alkalmi felismerhetetlenné tételével még nem korrekt. Emlékezetes a „Fekete Angyal” elnevezéssel hírhedté tett ápolónő esete. Ügyében még ma sincs ítélet, de gyanúsítottként már fröcsköltek a gyűlölettől némely bűnügyi híradások. Nem mellesleg említem, hogy a vádlott azt hozta fel védelmére, hogy az intravénás, gyorsabban ható injekcióval segíteni akart a kínok elviselésében. Az orvosszakértők szerint az infúzió hatásánál valóban gyorsabb és erősebb az intravénásan beadott fájdalomcsillapító. Egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy nem hézagos szaktudás, azaz a rossz vagy felületes nővérképzés áll-e a gyanúsított terhére felrótt, mindmáig nem bizonyított bűnök hátterében.

Az elektronikus média pitbullként ugrott a talán valóban jó szándékú, de rosszul felkészített ápolónőnek. Egyik kereskedelmi televíziónk rendszeres bűnügyi műsorának újságírónője a rákosista politikai perek vádlóinak dühével esett neki az általa eleve bűnösnek tekintett fiatal nőnek.

Mintha a nem mélyen vallásosok többsége hozzátartozóként, és ha tud még beszélni, a beteg maga nem kérné az utolsó napjaiban csillapíthatatlan szenvedésből való „átsegítést”.

Hol hát az ok, amiért ebből az esetből tartósan főhír lehetett? Az föl sem merült, hogy elfogadott-e pénzt az injekcióért. Valószínű, hogy erről szó sincs. Lehet, hogy – ha valóban bűnös az adott törvények szerint – jóhiszeműen és legjobb tudása szerint járt el. Ilyenkor ki a felelős? Kiből lehet hír ilyen módon? Vagy miért kell egyik pénzhiányban szenvedő kórházunk, végső soron a gyalázatos állapotba nyomorított magyar egészségügy terhére, hecckampányt indítani, mielőtt bizonyított tények állnának rendelkezésre? Biztos, hogy az ilyen magatartás nem érdek nélkül való. Ha mégis az volna, a mérlegelés képességének hiánya miatt az érintett újságírókat nyomban el kellene kergetni az egyik legnehezebb, de egyes filmekből menőnek ismert, felelősségteljes pályáról.

Ezek nem szélsőséges, kirívó esetek a hátrányos helyzetűek terhére, hanem tények. A magyar testi-lelki nyomor szenvedő alanyaira való figyelemfelhívás legalább úgy kötelessége a magyar újságírónak, mint az éhező afrikaiak nyomorán sajnálkozni.

Nem a hátrányos helyzetű emberek bemutatása szélsőséges, hanem az az újságíró, aki, magát felsőbbrendűnek képzelvén, irtózik a magyar valóság szörnyűségeitől, aki félhírekből csinál szenzációt, vagy éppen a saját tudatlansága miatt tájékoztat félre nála is tudatlanabb hírfogyasztókat. Elsősorban az a vétkes, aki ma sem hajlandó tudomásul venni, hogy ennek a valóságnak megváltoztatásához nem elég ötödfél évtized gazdasági, jogi, erkölcsi és emberségben tett rombolásának véget vetni, hanem helyre is kell állítani azt az állapotot, amelyik után a rombolás elindult.

Újságírónak illik tudnia, hogy a gazdasági hanyatlás az utolsó békeév (1938) után kezdődött; az emberi nem leépülése pedig a fasizmussal. Ha csupán a gazdasági hátrányokat mutatjuk be, akkor is abból kell kiindulnunk, hogy a magyar romlás 1939-ben kezdődött el. Ilyen körülmények között nem méltányolható más, mint visszaemelni az országot az 1938-as gazdasági szintre, és onnan elérni azt a jólétet, ahol ma a háború és a kommunizmus nélkül tartanánk.

Az adott körülmények között megfoghatatlan a „szokatlan vagy szélsőséges” esetként való ábrázolás értelme, hiszen még viszonyítási pont sincs más, mint a hazai 1938-beli állapotok, illetve a Jánosi-féle trend, és – esetleg – a háborúban tönkrevert, de nem a szovjet által megszállt Nyugat-Németország gazdaságtörténete.

2. Pontosság

E kérdés hosszas tárgyalása során a visegrádiak különösen szomorúnak találták a kereskedelmi rádiók és televíziók munkatársainak hiányát. Közöttünk van, aki kereskedelmi rádióban dolgozik. Visegrádon egyetértettek abban, hogy „egy hírközlő szervezet, például a Magyar Televízió, sebezhetővé válik, ha a munkatársak pontatlanok”. A pontosság fokozására a szakmai műhelymunka erősítését javallják, ami csak akkor lehet eredményes, ha képzésből áll. A visegrádiak hiányolják a kritikus, a pontatlanságot elutasító közönséget. Eltekintünk attól, hogy a BBC álláspontja, illetve a brit parlamenti képviselő szerint magabiztossággal és a lehetséges jelenlét fokozásával lehetséges volna pótolni a hitelességet.

Deák Ferenc a maga korának sajtótörvényét legszívesebben egyetlen mondattal helyettesítette volna: „Nem szabad hazudni”.

A Magyar Televíziózók (és Rádiózók) Társasága, illetve a Hidegkúti Jegyzőkönyv – kivált a pontosság tekintetében – semmivel sem kíván bőbeszédűbb lenni Deáknál. Mindössze az szükséges számunkra, hogy a médiabeli hazugság fogalmát meghatározzuk.

A tájékoztatásban hatféleképpen lehet hazudni:

1. szándékosan valótlant állítva,

2. ugyanezt statisztikával alátámasztva,

3. hírnek hiányos, azaz torzított közlésével,

4. találgatást vagy véleményt hírként közölve,

5. gyanúsítottat bűnösként beállítva,

6. az egyre többször tapasztalható, tudatlanságból eredő tévedések terjesztésével.

Az első kettő nem igényel további magyarázatot. A közvetett úton szerzett ismeretekből való következtetésnek már premisszái is eleve kétségesek. Ami lehetséges, vagy akár csak valószínű, majdnem annyira alkalmatlan a tájékoztatásra, mint a közönséges pletyka. Mindehhez hozzájárul az újságíró szubjektuma, ami a hézagos vagy csak vélt ismeretekkel elegyítve a legképtelenebb álhír révén való manipulációra is alkalmas.

Büntetlensége miatt erősen elterjedt a véleménynek, nemkülönben a rész- vagy álhírekből levont újságírói következtetésnek, mint hírként való közreadása. Az előzőt nem elegendő műfaji kategóriába sorolni. A vélemény hírként való közlését – más hatékony lehetőség híján – büntetni szükséges.

A gyanúsítottak bűnösként való kezeléséről már esett szó. Az újságíró ilyen esetben is hazudik, és ezzel a törvényes eljárással szemben befolyásolja a közhangulatot. Ugyanakkor negligálja az ártatlanság vélelmét, ami a jogerős ítéletig még a tettenért elkövetőt is megilleti.

Meglepő, többször felháborító tudatlansággal találkozhatunk a magyar médiában. Ez nem új, hiszen már több mint három évtizede, hogy az egyik futballmeccs-közvetítés közben a szakkommentátor ezt mondta: „Gyönyörű játékot celebrálnak a fiúk”. A celebrálás latin eredetű: a mise bemutatásának neve, de van egy másik jelentése is: ünneplés. Hol vannak már azok a szép idők, amikor egy ilyen (egyébként súlyos) hiba maradandóvá lehetett? Mostanában naponta tucatjával tapasztalhatni ennél súlyosabb tudászavarokat. A tudatlanság alaphiba. Az újságírói pályára való alkalmatlanság biztos jele. Nem menti, amivel más tudatlanok mentik, t. i., hogy „esetleg lehetséges” a rosszul használt szónak sosemvolt jelentése is, csak mi nem tudunk róla.

Az idegen szavak kerülését normaként szükséges előírni. Elsősorban a magyar nyelv védelmében, másodsorban a tudatlanság s a nyelvi és tudásbeli bizonytalanság további terjesztésének megakadályozása végett. Annak kiemelése a Visegrádi Jegyzőkönyvben, hogy figyelmet kell fordítani a pontos szóhasználatra, a fentiek fényében komikus. Kizárólag a magyar nyelv tökéletes birtokában lehessen valaki újságíró.

A visegrádiak álláspontja szerint „A szakmai tekintély és a megbízhatóság alapja minden médium esetében a pontosság”. Ezt szó szerint is elfogadhatjuk, mind a hír, mind pedig a nem emlegetett magyarnyelv-használat tekintetében, mégis az a véleményem, hogy nem az újságíró tekintélyét kell megalapoznunk, hanem a hírpiacot kell megtisztítani a hazugságoktól is, a magyartalanságoktól is.

Nem tartozik a közszolgálatisághoz, de még a tisztességhez sem, hogy meg kell különböztetni az első- és másodkézből származó híreket. Ez jog és hatályosság kérdése. A magyar jogban már jelen van a hírlopás fogalma. A jogszabályt úgy kell megalkotni, hogy kötelező érvényű legyen, és csak akkor lehessen elfogadni, majd alkalmazni, ha visszaható hatálya van. E szakmai minimum nélkül a magyar jogrendszer megmarad a kellés színvonalán, és a vétkeseket semmi elmarasztalás sem éri.

Annak kiemelése, hogy az archív anyagokat gondosan kell feliratozni, nem tartozik a sajtó tisztességéhez. Az erre, a munkahelyi rendetlenségre való figyelmeztetés szegénységi bizonyítvány.

„Hírműsorokban nem elfogadható az események rekonstruálása.” Ezzel csak abban van vitánk, hogy a magyar nyelvben az igekötők – az angollal és az orosszal ellentétben – elválók. A mondat helyesen: Hírműsorokban nem fogadható el az események rekonstruálása. A főszerkesztő után, amíg mindenütt volt, nem a felelős, hanem az olvasószerkesztő volt a következő rang. Az olvasószerkesztő volt az, aki nyelvileg minden szempontból átvizsgálta, javította, kijavíthatatlanság esetén újraíratta, majd engedélyezte, esetleg elutasította az írott anyagot. Mostanában, úgy tűnik, korrektor sincs, nemhogy olvasószerkesztő.

Az esemény ugyanazért nem rekonstruálható egy hírműsorban, amiért a vélemény sem hír: vagy van hiteles anyag, vagy nincs. Ezért kell másodkézből származó hír esetén is tudatni, melyik hírügynökségtől, vagy milyen forrásból származik a közlemény. Nem azért, mert a forrás erre feltétlenül igényt tart, hanem, hogy a hír hamissága esetén megtalálható legyen az, aki a hazugságért felelősségre vonandó.

Mi nem kérés, hanem követelmény formájában valljuk magunkénak azt a visegrádi álláspontot, hogy nem kerülhet hírek élére a szavazók szándékáról szóló felmérés eredménye. Minden más magyarázat helyett azért sem, mert valamely közvélemény-kutatás eredménye nem hír, hanem vélekedés. A felmérést végző intézet neve és a mintavétel ideje ugyanazért jelölendő meg, amiért átvett hír esetén a hírforrás.

4. Kiegyensúlyozott hírközlés

Nem tarthatjuk meglepőnek, hogy a Visegrádi Jegyzőkönyv szerzői politikusokból és újságírókból álló csoportban jutottak egyrészt definiálatlan, másrészt fantáziavilágon alapuló, úgynevezett alapelveikhez.

1. „A kiegyensúlyozott tájékoztatás érdekében a közszolgálati médiának anyagilag függetlennek kell lennie” – vélik. Mint ezt föntebb kifejtettük, anyagilag nem lehet független az, aki-ami a társadalom eltartottja. Másképp: csak az lehet független, akinek-aminek fennállása lehetséges a saját munkából, vagyonából stb. Az eltartottnak nincs saját jövedelme, ezt tudomásul kell venni, mert ez a realitás.

2. „A BBC alapelvei szerint képezzék az újságírókat, szerkesztőket, egyáltalán az egész médiát, beleértve a kiadókat és tulajdonosokat.” Nem méltó más megjegyzésre a brit kultúra és erkölcs ránk telepítésének óhaja, mint arra, hogy ennek semmi akadálya, amint angol gyep terem a magyar közterületeken.

3. „Szükség van az elektronikus és az írott sajtó egészét átfogó önszabályozó testületre.”

Ez a teljes magyar sajtó centralizálását és központi cenzúráját jelentené. A testület, ezek szerint és a visegrádiak ajánlatához hasonlóan, legyen mentes a politikai befolyástól, és „működése alapját önként vállalt irányelvek képezzék”. Mint a bevezetőben rámutattunk, ez képtelenség. A sajtó egészét átfogó, önszabályozó testület meglehetősen szolid kifejezés. Ha a sajtó egészét átfogja, akkor mind a közszolgálati, mind a kereskedelmi média fölötti testület kell legyen. Hogyan? És ki fizesse a minden sajtó fölött uralkodó testületet, amely a sajtó egészén belül van, ami önmagában képtelenség? A kereskedelmiek és a közszolgálatiak közösen? És miből, amikor az ötletadó maga panaszkodik a Magyar Televízió óriási adósságairól?

Sokkal figyelemre méltóbb, amit ez esetben Campbell úr, egy igénybe vett brit parlamenti képviselő (észrevehetően félreértett iróniával) erről ezt mondja: nem abban kell bízni, hogy majd a rendszer biztosítja az egyensúlyt, hanem az újságíróknak meg kell találniuk a megfelelő hozzáállást a politikusokhoz. „A műsorkészítőknek az a dolga, hogy feltegyék mindazokat a kérdéseket, amelyeket a nézők vagy hallgatók tennének fel, ha ők is jelen lennének. A riporternek hivatalból kell kételkednie.”

A riporternek nem kételkednie kell (persze lehet, hogy hibás a fordítás), hanem a megkérdezett által elmondottakban megtalálni a hézagot, a válasz előli kitérést, vagy az önellentmondást. És még egy észrevétel ezzel a kitétellel kapcsolatban. Megismétlem: „A műsorkészítőknek az a dolga, hogy…” stb. A pontatlanság miatt elvész a hitelesség. Az újságírók elsősorban abból élnek, hogy ismerik anyanyelvüket. Vajon ismerik-e? „A műsorkészítőknek az a dolga…” Helyesen: a műsorkészítőknek az a dolguk. Több birtokos, egy birtok; a birtokos ragozás általános iskolai tananyag, ha valaki szüleinek csak külföldi taníttatásra futja, de az anyanyelvre való megtanításra már nem. Valakiknek nem valamije, hanem valamijük van, ha szabad emlékeztetnem. Általános hiba, visegrádi tájszólás.

A hírközlés kiegyensúlyozottságának lehetőségére az összefoglalóban konkrét, tudományosan megalapozott állásponttal térünk vissza.

5. Ízlés és erkölcsi normák

Az e kérdéskörrel foglalkozó „műhely, bár konkrét döntéseket nem hozott, a következő témákat vitatta meg:” – vagyis az itt következendőkkel nem kellene foglalkoznunk, mert ez a rész, amelynek témakörével a nyolcadik fejezetben is foglalkoztak, a Visegrádi Jegyzőkönyvben mint „önként vállalt útmutató” szerepel.

Nézzük hát az útmutatást!

1. „Milyen mértékben avatkozhat a közszereplők magánéletébe a média?”

A BBC elképzelését idézik, hogy „a beavatkozást csak valamilyen magasabb cél indokolhatja”. Ez a briteknél nyilvánvalóan közérthető fogalom, de Magyarországon a médiában magasabb cél az, amit az újságíró annak mond.

Ezt a témát tárgyalta „az adatvédelem és a magánélet sérthetetlenségével foglalkozó csoport is” – amint ezt a következő fejezetben olvasni lehetséges. Egy dologra érdemes felfigyelnünk. Sajátos elszólás a bizonyára agyonszerkesztett anyagban: „az adatvédelem és a magánélet” sérthetetlen. Az adatokkal kapcsolatban vajon mi lehet a visegrádi álláspont? Alig merem feltételezni, hogy ez is csupán nyelvhelyességi hiba. Ezért nem idézem a nagy körültekintéssel mellébeszélő szövegben az ikes ragozás elvétését.

2. „Melyik a fontosabb: a magánélet sérthetetlensége vagy a közvélemény tájékoztatása?”

A visegrádiak a BBC-t idézik. Lényege: attól függ, miről van szó, olyan ügyekben kell vizsgálódni és tájékozódni, amelyeknek nyilvános ismerete közérdek.

Ezzel egyetérthetünk, de a közérdek és a magánélet közötti összefüggésekkel kapcsolatos álláspontunkra még kitérünk.

3. „Milyen mértékben tudósíthat a média erőszakcselekményekről?”

Both Vilmos moderátor délutáni hírműsorban nem látja szívesen megcsonkított gyerekek képeit, de nem tudja, hogy kell-e ezt tiltani, vagy csupán utat kell-e ezzel mutatni.

A nyolcadik fejezetben erre ismét kitérnek.

Előrebocsátandó jegyezzük meg, hogy véleményünk szerint egészséges lelkű ember sohasem lát szívesen megcsonkított gyerekeket, még a napnak más szakában sem. A gyermekgyilkosságok léte azonban olyan hír, amiről azoknak is tudniuk kell, akik békében nőnek fel. Nem nevelhetjük a nemzet jövőjét kormozott üvegbura alatt. Aki élt már a háború vagy az 1956-os szabadságharc idején, megtanulta becsülni az emberéletet. A szórakozásból való testi épség elleni ifjúsági bűntettek az úgynevezett békevert nemzedék felcseperedésével szaporodtak el.

4. „Vállalhat-e politikai vagy gazdasági megbízatást az újságíró, és ha igen, milyen szintűt?”

A Visegrádi Jegyzőkönyv e kérdésben a BBC tiltó álláspontját idézi, ugyanakkor a moderátor Both Vilmos ezt mondja: „Néhány újságírónak PR-cége van. Szerintem ez eléggé etikátlan”.

Ez, álláspontunk szerint, nem etikai, hanem bűnügyi kérdés. Közvetlen rokona a befolyással való üzérkedésnek.

A pénzügyi érdekeltség felvetésének e tekintetben alig van jelentősége: a BBC legmagasabb rangú vezetőinek kell bevallást készíteniük arról, van-e más műsorszolgáltató cégekben érdekeltségük.

Ami ebből ránk vonatkozhat, az, hogy „A dolgozók nem állhatnak szerves kapcsolatban az általuk készítendő tudósításban szereplő termékekkel és cégekkel. A részvénytulajdon kivételt képez…”, ha ez a vagyonrész nem túl jelentős, és ha nincs kapcsolatban a műsor tartalmával. Akinek telik rá, annak számára az állásfoglalás kiskapuiból gondolkodás nélkül legalább ötfélét fel tudunk sorolni: 1. elkészíti a barátom, akinek én teszek hasonló szolgálatot, 2. eleve nem vallom be érdekeltségemet, 3. bebizonyítom, hogy közérdekű a hír, ez különösen akkor könnyű, ha tudok valamit a felettesem érdekeltségeiről, 4. valóban csak kisrészvényes vagyok, de kapok attól a cégtől zsebbe, mert én írok vagy filmezek róluk, 5. Nem az én üzletem, de akié, nem csinálhatja, és ezért lead a pénzből. Ötöt ígértem, eddig annyi.

Ez, ha már lesz értelme róla szólni, munkajogi kérdés lesz.

A politikai tevékenység vonatkozásában a Visegrádi Jegyzőkönyv szó szerint, bár kihagyással idéz a BBC-től. Vélhetőleg a nagy körültekintés az oka, mivel nálunk aligha kell foglalkozni azzal, hogy aki parlamenti vagy önkormányzati képviselő, akkor a BBC-ben (vagy akár nálunk) nem foglalkozhat televíziós vagy rádiós munkatársként politikai témákkal. Nálunk egyik elektronikus médiumot sem veszélyezteti, hogy valamelyik nagy rangú pártpolitikus bekéredzkedik szerkesztőségi munkatársnak. Ami pedig az írott sajtót illeti, maradt a kommunizmus alatti módi, az elkötelezettség: a lapok mind érintettek az Élet és Irodalomtól (főszerkesztő: Kovács Zoltán) a Kis Újságon (főszerkesztő: Torgyán József) át az Új Időkig (főszerkesztő: Vödrös Attila), hogy az önkormányzatok lapjairól ne is szóljunk.

5. Adatvédelem és a magánélet sérthetetlensége

A témát tárgyaló visegrádi „csoport szerint a magyar újságírás más fejlődési szakaszban van, mint a brit, de a végkövetkeztetései nem sokban különböznek a BBC-étől”.

(Közbevetés: a BBC-éitől – egy birtokos, több birtok.)

A visegrádiak e téren három csoportra osztják a lehetséges interjú-, illetve riportalanyokat. Sorrendben a következőkre.

1. Bűnözők. Elfogadhatatlannak tartják, hogy egy köztisztviselő (konkrét esetként Dietmar Clodo börtönparancsnoka) betiltson vagy cenzúrázzon egy interjút. Megjegyzés: egy írott riportomat nekem is el akarta utólag olvasni egy börtönparancsnok. Eszemben sem volt megmutatni, azonban, minthogy napokon belül megszűnt a börtön, a cikk és témája okafogyottá vált.

Itt a visegrádiak megemlítik, hogy a bíróság ítéletéig ártatlannak tekintendő mindenki. Kiegészítés: a jogerős elmarasztaló ítéletig.

2. Az emberek magánéletét tiszteletben kell tartani, és ez a szféra mindaddig sérthetetlen, amíg a beavatkozás nem szolgál bizonyítottan közérdeket. Ezzel egyetértünk.

3. A közszereplők, amely csoport az előzőbe tartozik, de csupán mint BBC-véleménnyel érintett merült fel Visegrádon. A visegrádiak (név szerint Bocskay Zsolt) így foglalnak állást: „A közszereplők magánéletének sérthetetlenségét szintén tiszteletben kell tartani, de ők különleges helyzetben vannak.” Ez annyira igaz, hogy a dolog szinte megfoghatatlan – már amennyire erről a bevezetőben szót ejtettünk – ám igazat kell adnunk a BBC állásfoglalásának, amely szerint „esete válogatja”. Föntebb erről úgy esett szó, hogy amíg nem válik közüggyé. Álláspontom szerint a család és a hozzátartozók érinthetetlenek. Általános érvénnyel elfogadható a BBC álláspontja, mert méltányos: „a nyilvános helyen tartózkodók nem óvhatók a nyilvánosságtól olyan mértékben, mint az otthon tartózkodók”, és a következő: „az a puszta tény, hogy a közfigyelem ráirányult valaki magánéletére (pl. egy másik sajtóorgánum beszámolt róla), önmagában még nem indokolja, hogy a BBC is foglalkozzon vele”. Megjegyzés: az ikes ragozás mellőzése az eredeti iratból származik.

Itt előrebocsáthatjuk álláspontunkat ebben a kérdésben. Álláspontunk szerint minden ember magánélete, illetve magánszférája és titkai sérthetetlenek mindaddig, amíg ellene alapos gyanúval nyomozás nem indul. Ekkor is csak az alapos gyanú tárgya képezheti hír tárgyát, de a magánélet, a magánszféra és a magántitok mindaddig feltáratlan kell maradjon, ameddig jogerős ítélet be nem bizonyítja, hogy annak valamely bűntényhez köze volt. A magánéletbe való beavatkozás és a magántitkok közreadása kizárólag akkor és olyan mélységben fogadható el, ha a jogerős ítélet megállapítja és meghatározza, hogy annak milyen mértékben és módon volt az elítélt cselekményhez köze.

Az eset sajtóbeli tárgyalásának mélysége és mértéke nem haladhatja meg a közreadás bizonyítottan közérdekű voltának mértékét.

A vétlen családtagok sérthetetlensége még közéleti szereplő esetén is alapelv.

Nem vagyunk meglepve, hogy Visegrádon válasz nélkül maradtak a következő kérdések.

1. Milyen mértékű beavatkozást köteles eltűrni egy közszereplő?

2. Ki tekinthető közszereplőnek?

3. Mit jelent a közérdek kifejezés?

4. Van-e különbség a közérdek és a közügy között?

5. Milyen viszony van a hivatali titok és a közérdek között?

6. Lehet-e korlátozni a titkosítás jogát?

E kérdésekre válaszokat, illetve velük kapcsolatos állásfoglalást a Hidegkúti Jegyzőkönyv záró részében adunk. Álláspontunk szerint e kérdésekre van válasz.

7. Etnikai és más kisebbségek a médiában

Konfúzus világképről tanúskodik a Visegrádi Jegyzőkönyv e fejezete, jóllehet ezzel a kérdéssel foglalkoztak a legtöbben. Leszögezték, hogy tizenhárom bejegyzett etnikai kisebbség van Magyarországon, „ugyanakkor a közösségeken belül is léteznek kisebbségek, mint például a homoszexuálisok vagy a hátrányos helyzetűek”.

Ezzel az állítással azt is lehetővé tették, hogy a kőfaragókat és a balett-táncosokat is külön kisebbségnek tekinthesse, aki akarja. E szemlélet alapján akármely család is kisebbség lehet, bármelyik nagyobb közösségen belül, amelyikhez tartozik.

A lényeg maradt el, a kisebbség fogalmának tisztázása. Nem lehet arról vitázni, amiről nem tudni, micsoda.

A hidegkúti álláspont szerint kisebbségnek azok az etnikai elkülönültségben élő magyar állampolgárok tekinthetők, akiknek önálló és egységes kultúrájuk, valamint anyanyelvük van, ha anyanyelvüket nem is beszélik.

Az anyanyelv hiánya az etnikai kisebbség felbomlásához, illetve megszűnéséhez vezet, ezért etikai okokból helyeseljük a magyarországi kisebbségek anyanyelvi oktatásának támogatását az állami költségvetésből is. Az a visegrádi tévedés, amelyik szerint kisebbséget alkotnak példának okáért a homoszexuálisok is, de még a hátrányos helyzetűek is, fogalomzavarra alapul. A gyereknemzésre is alkalmas szexualitástól való eltérés nem kisebbséget, hanem közösséget hoz létre. A hátrányos helyzetűek sem alkotnak kisebbséget: ők a magyar állam szegényei.

A magyarországi kisebbségeknek a médiában való szereplése visegrádi felfogás szerint a következő.

1. Szóljon róluk minél több információ, jelenjenek meg képernyőn, és kapjanak helyet a médiumok vezetői között. (Vajon hogyan lehet ezt érvényesíteni a melegekre vagy a hátrányos helyzetűekre? Hátrányos marad-e a helyzetük továbbra is, ha valamely médium vezetőségébe kerülnek?)

2. Korrekt bemutatásuk nagy felelősség, „erkölcsi és etikai kérdés”. Az, hogy a melegeket és a homoszexuálisokat, nemkülönben a cigányokat és a romákat stb. korrekt módon mutassa be a média. Ez a nyelvhasználat és az egyre silányuló anyag tovább csökkenti a hitelességet, ebben a visegrádiaknak igazuk van.

3. „Az etnikai kisebbségekről szóló műsorok nem zárhatják «médiagettóba» a csoport tagjait – vagyis nem elegendő, ha csak a külön nekik szóló műsorokban jelenhetnek meg. A kisebbségeknek a műsor főáramlatában is helyet kell biztosítani.” Már csak azért is, mert ama bizonyos főáramban (ami van a rádiókban is, újságokban is) nem szerepelnek elegen a nemzetiségiek. Hírolvasóként? Színészként? Rablógyilkosként? És kikről van szó? Műsorvezetőnk, újságírónk van mindenhonnan. Magyarosítatlan nevű műsorvezetők, akikről nem tudjuk, vajon kisebbséginek vallják-e magukat: Jakupcsek Gabriella, Stáhl Judit, Bombera Krisztina, Chrudinák Alajos, Benda László, Palik László, dr. Lipp László atya stb., tévében gyakran szereplő vagy látható-hallható színészek és más szereplők: Haumann Péter, Psota Irén, Schütz Ila, Drahota Andrea, Huszárik Kata, Nemcsák Károly, Haas Vander Péter, Csurka László, Dörner György, Balázsovits Lajos, Schuster Lóránt, Prokopp Dóra, Maksa Zoltán, a hatalom által elvárt magyarosítás ellenére is nevüket őrzők közül: Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Tomanek Nándor (és fia, Gábor), Páger Antal „és még sokan mások”.

Magyarok ők, vagy nem magyarok? Mi itt a kérdés, ha egyáltalán van kérdés?

Nem világos, mire vágyik, aki tizenhárom kisebbséget akar a főáramlatnak nevezett műsorrészben szerepeltetni. Neve, ősei, vagy szülőfaluja szerint kerüljön-e a sok kisebbség – ha annak vallja magát – adásba, tudósításba, jegyzetbe, cikkbe, glosszába?

Gondot okoz a visegrádiaknak, hogy az ország lakosságának 8-10 százalékát jelentő cigányságról hogyan számoljon be a média.

A töprengőknek üzenem: Balogh Gyula kisgazda pártemberként lett a magyarországi cigány gazdálkodók elnöke. Pege Aladárról, Szakcsi Lakatos Béláról, Rácz Béláról, 36. Rácz Laciról, Rigó Jancsiról, Dankó Pistáról, Lakatos Menyhértről, Choli Daróczi Józsefről, Nagy Gusztávról, M. Té Attiláról, Nagy Györgyről és a többiekről hogyan számoljanak be? Javaslatom: őszintén. Legalább annyira, mint a zámolyiakról. Ez az egész álprobléma. Aki ebből ügyet csinál, nem ismeri a cigányokat. Levéltári dokumentumok szerint 1462. óta egészen biztos, hogy itt vannak közöttünk. Több jel mutat arra, hogy még régebben. Ez nem a média gondja, hanem részben a politikáé, részben a politikusok tájékozatlanságáé.

A zsidóság nem akar etnikummá minősülni. Néhányan fölvetették, hogy talán kellene, de a többség józan maradt. Velük nincs ilyen probléma. Ugyan, miért?

Felhívták a visegrádiak figyelmét, hogy az Egyesült Államokban törvény írja elő a pozitív diszkriminációt, de „a magyar gyakorlat jóval önkényesebb”. Minél önkényesebb, és mihez képest az?

A probléma a Magyar Köztársaság belügye, s mint ilyen a belügyminisztérium hatáskörébe tartozik. Ez nem a média gondja.

8. Erőszak a hírműsorokban

A liberális elmélkedés folyvást azt várja, hogy a piac tegyen rendet olyan dolgokban, amiket nemcsak hogy a piacnak konjunktúrapolitikával és tervgazdasággal történt szétverése után várnak hiába, mert a számunkra maradt terep távolról sem felel meg a szervesen kiépült piacnak (v. ö.: angol gyep), olyasmit is a piacra bízna, amihez a piacnak semmi köze. Az erkölcsi és igazmondási problémákat is a hírpiacon szeretnék megoldani. Vannak, akik belátták, hogy a tervgazdaság a gazdasági törvényszerűségek figyelmen kívül hagyásával csődbe vezet, valamiért mégsem mind képesek arra, hogy felfogják, Magyarországon kétféle szocialista tervgazdálkodás rombolta az országot: a nemzeti és a nemzetközi szocializmus.

Ezek következtében a piac teljesen szétesett. A tönkretett országnak eddig ismeretlen mértékű vagyoni gyarapodásra van szüksége ahhoz, hogy a tervgazdálkodás után hátramaradt romokat legelőször is eltakarítsa, és utána megalkosson egy olyan piacgazdálkodásra alkalmas gazdasági szerkezetet, ami fokozatosan helyreállítja a piac törvényeit. Ez sok idő, még több munka és csillagászati léptékű pénztermelés függvénye.

Itt egész egyszerűen nem képes hatni a piac, amióta a liberális gazdaságpolitika fétisének áldozva, oda vetették a gyeplőt az elszabadult rablás lovainak nyakába.

Kevésbé képszerűen: Magyarországon szó sem lehet öntörvényű piac által szabályozott liberális gazdaságpolitikáról, amíg a piac a magyar gazdaság szerves részévé nem válik. Aki pedig legalább fölszéllel ismeri az Európai Unió gazdasági és politikai rendszerét, tudhatja, hogy ama szabadpiaci liberalizmus, ami viszonylag jámbor 19. századi politikai gazdaságtan volt, ugyanúgy nem térhet vissza, mint az ősközösség. Elmúlt a lehetősége. Az EU nem liberális és nem is tervgazdaság, hanem színtiszta neoliberalizmus. Jellemző, hogy a szociálpolitika lebontását követő, ú. n. szociális biztonság alappilléreként a szolidaritást jelölte meg. Aki nem ismeri a szakirodalmat, nem tudhatja, hogy ez a szolidaritás expressis verbis a szegényeknek, a társadalomból kiszakadtaknak egymást segítése. Több tanulmányban olvasható, de félpolitikusaink nem olvasnak.

Ezért az egész magyar parlament azzal érvel, hogy a szolidaritás lesz a szegénységtől való megszabadulás igazi módja.

Dermesztő, hogy tájékozottnak hitt újságírók a maguk hitelességét azoknak az olvasóknak, hallgatóknak vagy nézőknek kritikájával akarják kitenni az igazmondás próbájának, akiket ők maguk tájékoztatnak, miközben a hírfogyasztók csak azt tudják a világról, amit kedvenc médiumaik mondanak nekik.

A visegrádiak sem hiszik, hogy a hírpiac „nem fogja megoldani azt a magyar problémát, hogy mennyi erőszak szerepelhet a képernyőn”. Jellemző a mennyiségi szemlélet: „mennyi?”, az, hogy milyen erőszak, föl sem merül.

A híradókban mutatott holttestekkel kapcsolatban szokatlanul széppé váltak a lelkek, és úgy találták, tekintettel kell lenni arra, mit érezhetnek az elhunytak rokonai, amikor a képeket látják. Milyen képeket? Honnan? Kinek a rokonai itt a háborús halottak?

A visegrádiak az ajánlás módszeréhez folyamodtak. Azt ajánlják, mérlegelni kell az erőszak mennyiségét, nehogy olyan benyomást keltsenek, „mintha erőszakhullámról lenne szó, kivéve, ha valóban ez a helyzet”.

Ha a következő mondatnak valóban az az értelme, ami elemzéséből kiderült, akkor vagy azt nem tudni, mi az erőszak, vagy azt, hogy mi a tendencia: „A tudósítás ne sugallja azt, hogy az erőszak maga a tendencia, ha nem erről van szó”. Korábban már elintéztük: igazat tessék mondani.

A harmadik: „A szerkesztőknek óvakodniuk kell attól, hogy túl gyakran számoljanak be ugyanarról a bűncselekményről. Ebben lehet valami, mert a korábban már említett feketeangyalos lihegést nagyon nehezen tudták abbahagyni, pedig addigra már régen túl voltak a visegrádi elmélkedésen.

Van most új példa is: mind a közszolgálati, mind a kereskedelmi média, akár rádió, akár televízió, az eset nyilvánosságra kerülése óta a hírek élén emlegeti a nagykanizsai taxis-gyilkosságot, ráadásul fogalma sem lévén annak indítékairól, makacsul ismételgeti azokra vonatkozó találgatásait.

Negyedik ajánlásuk megint csak önismétlés: „Az erőszakról szóló tudósítás nyelvezetének higgadtnak és semlegesnek kell lennie”.

Erről már volt szó a purifikátor-hajlamú újságírók habzó szájú lihegéseivel kapcsolatban.

Amit velük együtt megfogadni és számonkérni is okunk van, a BBC-től származik. Lényege: adjuk meg a tiszteletet a halottaknak, ne mutassunk be erőszakot csupán azért, mert van ilyen anyagunk, hiszen az emberi élet külföldön is, itthon is azonos érték.

„Nálunk soha nem kerülhet képernyőre, ahogy bárkit megölnek” – állítja a Visegrádi Jegyzőkönyv. Hazugság. Láthattunk ilyet néhányszor. Volt, hogy a jelenetet kikockázva.

Ennyit a pontosságról és a szavahihetőségről.

A visegrádiak fájlalják, hogy munkájukban nem vett részt vidéki rádiótól vagy televíziótól senki. A Hidegkúti Jegyzőkönyv műhelyében ezzel szemben jelen van, és munkájában aktívan részt vesz a gödöllői Pelikán Rádió erre felhatalmazott képviselője.

Az Országos Rádió és Televízió Testület létéről

A föntebbiekből kitűnt, hogy az ORTT munkáját sok bírálat éri a visegrádi bal-liberális elkötelezettségű Magyar Újságírók Szövetsége (MÚOSZ) oldaláról. Ezért szükséges leszögeznünk, hogy a MÚOSZ taglétszáma meghaladja a hétezret. A Magyar Újságírók Közössége (MÚK) tagjainak száma nem éri el a nyolcszázat. Az utóbbi újságíró-közösség tagjai – akár a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (MAKÚSZ), nem hajlandó támogatni se a baloldal, se a magát liberálisnak nevező politikai csoportosulás kormányzását. Ennek ellenére a Magyar Országgyűlés által jóváhagyott támogatás a taglétszámot figyelembe véve fejenként mintegy ötször annyi támogatást ad a MÚOSZ-nak, mint amennyit a MÚK kap. (A MAKÚSZ adatairól nincs konkrét adatom, de ők a MÚK-kal egyformán mellőzöttek. A jelenlegi kormány és a jelentős kormánypárti többséggel bíró magyar törvényhozás orrba-szájba tömi pénzzel önmaga sajtóbeli ellenségeit, miközben megalázóan alacsony sorban tartja a saját sajtóbázisát.

Ezt a kormányzási elvet nehéz higgadtan minősíteni. A legjobban arra hasonlít, ahogyan a jelenlegi magyar kormány a nyugdíjasokat kezeli. Saját szüleiről, nagyszüleiről van szó, illetve arról a korosztályról, amelyik életét az ő jobb jövőjükért áldozta fel 1956-ban is, de feláldozta a bolsevizmus alatt tanúsított keresztényi türelemmel viselt igában is. A mai magyar kormány és a magyar állampolgárok többsége által megválasztott Magyar Országgyűlés újabb gyalázatra készül: a nyugdíjasok igazi „fogyasztási kosara” alapján akarja megszabni életet és jól jövedelmező egzisztenciát teremtő szüleinek s azok korosztálya utolsó éveinek nyomorát. Mi az a nyugdíjas fogyasztási kosár? Ha egészséges életösztönnel, és ezzel párosult állampolgári tisztességgel számolunk, akkor a következő.

a) Gyógyszerkiadások, amit éppen most készülnek tovább emelni, s ez jelentős állami bevétel, mivel a bolsevizmus megaláztatásai alatt romlott meg ennyire a magyar nemzet egészsége, szív- és keringési betegségeinek, az újabban nem emlegetett ideg-és elmebetegségeknek, elsősorban a depressziónak népbetegséggé hatalmasodása.

b) Közüzemi díjak, amik mostanában egyetlen év alatt mintegy háromszorosukra növekedtek, de ebből a korosztályból szinte mindenki a gyógyszernél is fontosabbnak tartja, hogy villany-, víz-, gázszámlával ne tartozzék; ugyanakkor a magyar állam azokat támogatja, akik nem fizetik közüzemi díjaikat.

c) Unokáik támogatása, ha még marad rá valamennyi. Arról most nem szólva, hogy van, aki az unokája késétől, tőle, magától lopott baltájától elkövetkező halálára vár, ha a nyugtalan örökös nem képes kivárni a feltételezett örökség természetes úton való eljöttét.

A többség által megválasztott országgyűlés most ennek a „fogyasztásnak” pontos felmérése alapján kívánja megállapítani a nyugdíjakat, miközben milliárdokat áldoz a társadalom pénzéből az államvezetéssel szemben ellenséges újságírók jóltartására.

Ekkora tévedés nincs: ez álság és porhintés.

Ugyanakkor éppen a jóltartott újságírók öntik átkaikat az ORTT munkájára. Mit tehet az ORTT? Többé-kevésbé semmit. Elsősorban azért, mert nincs valóságos hatásköre. Mintha csak képmutatásból hozták volna létre.

És vajon hol van a magyar törvényhozás, azon kívül, hogy olykor elüldögél az Országházban, és felveszi önmaga által meghatározott fizetségét?

Hol van a népet képviselni hivatott törvényhozó testület, amikor törvényt kell hozni ellenségével szemben?

Jellegzetesen bolsevista képződményt akart létrehozni a hatalom birtokosa akkor, amikor – követve a kommunista gyakorlatot – meghagyta a törvénykezést impotens, visszaható hatály nélküli állapotában. Vajon miért? Tudatlanságból, tehetségtelenségből, vagy valamiféle jól felfogott anyagi érdektől vezérelve?

A választópolgároknak nem ezt kell eldönteniük, de tudniuk kell erre a választ, hogy legalább az Antall-kormány végtelenül szerény célja, a nyugdíjak megélhetést adó mértéke és biztonsága a kommunizmus leváltása után is végre megvalósulhasson. Hogy ne kelljen a nyugdíjasnak a jelen kormánytöbbség által a nyugdíj mellett, egészsége ellen vállalt kényszermunkája után annyit adóznia, hogy azzal megfizesse élete kiérdemelt nyugdíjának adóját is. Ilyen aljasságra ugyanis a Bokros-csomag sem vetemedett, ha elfelejtette volna valaki, mely kormányzat találta ki a nyugdíj szükségmunka miatti megadóztatását is.

A magyar kormány főtisztviselőjének van képe kijelenteni, hogy a magyar nyugdíjasok – nyugdíjuk szerint – a lakosság jövedelmi középosztálya. Ha ez igaz, mi, itt a jobbközépen, állandóan csak méltatlanokra szavazunk. Tessék kiszámítani a minimálbér, a létminimum és a nyugdíj-színvonal állapotát a kormány slogan-jeivel szemben!

Egy ilyen társadalmi-gazdasági szerkezetben változatlanul megválaszolatlan marad (mi más lehetne?) az a kérdés, amit a kormányszóvivőnek másfél esztendeje feltettem: „Mit akar a kormány a nemzethű újságíróktól annak fejében, hogy legalább arányában ugyanannyi támogatást kapjunk, mint a MÚOSZ tagjai? A szóvivő csak pislogott. Amikor úgy kérdeztem a Média-bárka 1999. szeptemberi útja utáni találkozón, hogy mit kell nekünk dicsérni két parancsuralom konjunktúrapolitikája után az ő tevékenységükön, mert biz’Isten megdicsérem a közösség hasznára; lám, megint csak az látszott róla, hogy nem tudja, mi légyen a konjunktúrapolitika. Úgy hiszem, ezért kerülte ki a válaszadást.

Nem értem, miért vagyunk állandóan mi a vesztesek, még ha győzünk is a választásokon.

Azt azonban értem, s azt is, miért van az, hogy amíg az ORTT-nek nem lesz hatásköre, addig a bal-liberálisok és a nemzetvesztők rendre kapják az elismerést és a támogatást. Ez, persze, nem volna baj, ha egyrészt nem a mi zsebünkből kapnák, másrészt akkor sem zavarna, ha mi nem volnánk minden egyes mindenkori kormány alatt hátrányos helyzetben.

Mi a baj az ORTT-vel?

Az Országos Rádió és Televízió Testület – akár a magyar jog évtizedek óta – impotens. Semmi baj nem volna vele, akárhogyan szapulják is balfelől, ha intézkedéseinek volna visszaható ereje. Azonban az egészet úgy hozták létre, hogy ne kérhessen számon semmit, csak éppen moroghasson, amit a posztkommunista társaság természetesen nem vesz figyelembe, és ebben igaza van. Az ő helyükben én sem venném.

Ha magyar törvényhozás komolyan venné önmaga védelmét, és nem volna eltelve semmivel sem indokolható biztonságérzettel, hanem gondolna a valóságos lehetőségre, miszerint leváltják, amint lehet, alkalmasint nem saját szüleinek, nagyszüleinek kizsebelésén és mielőbbi halálán dolgozna, hanem ellenségeivel venné fel időben a harcot.

Elsőrendűen a hírközlés és hírcsalás, illetve -hamisítás terén.

Kormányunknak és törvényhozásunknak azonban elsősorban saját öregei fájnak, és Amartya Sen elveit követik. Hát csak tessék, de nem mi leszünk a következmények oka.

Mintha III. Richárd volna trónon: a hatalom a saját leghívebb embereit irtja.

Van egy jobbközép többségű törvényhozás, és ez a törvényhozás nem képes valódi hatalmat adni a maga erre rendelt közösségének, és nem hajlandó a hatalom megvédéséhez hatályos törvényt adni megbízható emberei kezébe.

Akkor pedig megérdemli, bármi következzék ezért.

Csakhogy itt a nemzet! Mi mit vétettünk, hogy az önök sorsára jussunk?

Ameddig az ORTT-nek nem ad igazi hatalmat a magyar törvényhozás, a magyar sajtó, s egészében a magyar nemzeti média, nem lehet alkalmas arra, hogy feladatát méltón betöltse. Ennek következményei azonban nem a médiát, hanem a hatalom birtokosait terhelik.

A megoldás nem ajánlások, hanem törvénykezés dolga. Az alábbiakban törvénymódosítási javaslatunk minimumát, a Hidegkúti Jegyzőkönyvet tesszük közzé.

A Hidegkúti Jegyzőkönyv

Megalkotói a médiával és az etikával különböző irányokból foglalkozó, illetve bennük dolgozó szakemberek. A Hidegúti Műhely néven szerveződött tudományos munkacsoport távol tartja magát mindenféle politikai csoportosulástól. Tagjai a műhelymunkában a magyar polgári tisztesség és erkölcs szervesen fejlődött alapelveire, valamint a való élet tényeire támaszkodtak. A Hidegkúti Jegyzőkönyv nem puszta erkölcsi kódex, hanem egyszersmind javaslat olyan törvények megalkotására, amely törvényekkel a társadalom békéje érdekében a viszályt szítókkal szemben hatékonyan el lehet járni.

1.§. A médiában való propaganda értékű megjelenés hatása mérhető.

(1) A reklámban és propagandában 1977. óta (Szitányi György: Mit csinál a ’70-es évek magyar reklámja – In: Valóság 77/7., ami bölcsészkarokon kötelező irodalom volt) ismeretes az impact (reklámbenyomás) fogalma és hatása.

Ennek megfelelően mennyiségileg mérhető a politikai pártok, a hozzájuk közel álló szervezetek, testületek, vállalkozások, párt- és üzletemberek, valamint magánszemélyek megjelenése. Ezen megjelenéseknek vagy csupán említésüknek száma mérendő és nyilvántartandó, hogy szükség vagy panasz esetén az ORTT ellenőrizhesse azokat.

(2) Az egyes politkai személyiségek, a politikai pártokhoz köthető személyek vagy vállalatok, kereskedelmi reklámok, logók stb. láttatása, a róluk szóló beszéd időmérő eszközzel mérendő az (1) bekezdésben foglaltaknak megfelelő okkal és célból.

(3) Ugyanígy mérhető ezek láttatásának, illetve hangzásának időtartama. A vizuális és auditív jelenlét külön-külön mérendő.

(4) Az auditív, illetve vizuális jelenlét tartama másodlagos az impacthoz képest. Ezért az impactokat egyenként mérve 3 (három) ponttal kell (illetve szükség esetén: lehetséges) számítani. Ez a három pont szorzandó külön a láthatóság, és külön a hallhatóság 0-nál (nullánál) több másodperceinek számával.

(5) Ha csak látható, vagy csak hallható, akkor csak a láthatóság, illetve csak a hallhatóság másodperceinek számával szorzandó.

2.§. A pártatlanság elve minden politikai pártra egyaránt érvényes.

3.§. A szerkesztőket megilleti a teljes függetlenség, azonban

(1) Erkölcsileg felelősek az általuk szerkesztett műsorokban az egyensúlyért.

(2) Büntetőjogilag felelnek a törvényben szabályozott elvek, a politikai egyensúly és szabályok megsértése esetén.

(3) A politikai és erkölcsi aránytalanság alkalmas a társadalom nyugalmának megzavarására, ezért az annak megfelelő szankciókkal sújtandó.

4.§. A művészi alkotások közvetítésének vagy bemutatásának, elemzésének közreadása politikai hatás szempontjából csak a mindenkori hivatalos kampányidőszakban mérendő. A kampányidőszakot az erre hivatott szervek jelölik meg.

5.§. A nem művészi műsorok politikaipropaganda-hatásának foka folyamatosan mérendő és naplóban, részletesen a számításokkal együtt rögzítendő, hogy panasz esetén az erre illetékes ORTT a vizsgálatot – a napló és az archív anyag összevetésével is – a kérdéses ügyben eljárhasson.

6.§. A közszolgálati médiumok tulajdonosa a magyar társadalom. A társadalom tulajdonáért a mindenkori magyar államvezetés büntetőjogilag, anyagilag és erkölcsileg is felelős.

(1) A felelősséget az ORTT vizsgálja ki és állapítja meg, akár érkezett erre panasz vagy felkérés, akár nem. A vizsgálat elrendelése az ORTT vezetőségének feladata, amely testület szükség esetén megfelelő kutatók segítségét veszi igénybe.

(2) Az ORTT a társadalom többségének döntése alapján állt össze, és a rá vonatkozó rendelkezések szerint a választópolgárok többségének érdekében jár el. Határozatai ellen (az eddigi állapottal szemben) fellebbezésnek nincs helye, de határozatai az erre illetékes bíróságnál perrel megtámadhatók.

(3) Az ORTT döntései, határozatai ellen való kereset benyújtása nem halasztó hatályú.

7.§. A magyar társadalom tulajdonát képező médiumok alkalmazottai a társadalom többségének megbízásából dolgoznak, és a társadalom pénzéből kapják jövedelmüket. Ezért a társadalom többségének fennálló megbízása folytán hivatali idejében az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) járhat el annak megállapításában, hogy a társadalom pénzét hogyan és mire fordítja valamely médium.

8.§. A tulajdonos magyar társadalmat a rádiós és televíziós testületekkel szemben az ORTT tartozik képviselni, és vizsgálatainak eredményeiről évente legalább egyszer tartozik az Országgyűlést munkájáról és annak eredményeiről tájékoztatni. Az Országgyűlés egyszerű szótöbbséggel dönt az ORTT beszámolójának elfogadásáról.

9.§. A 3.§., a 6.§., a 7.§. és a 8.§. értelmében a szerkesztő szabadon válogathatja műsorának anyagát, de az anyag tiltott hatásáért felelősségre vonandó.

10.§. Az emberi jogok sérüléséről a sajtó tartozik objektív hangvételű tájékoztatást adni.

(1) Az újságírónak tilos az egyébként is indulatot kifejtő tényanyaghoz személyes indulatait hozzáfűznie. Ha erre nem képes, munkájának végzésére nem alkalmas. Ennek következményei rá és munkaadójára tartoznak.

(2) Amennyiben az újságíró figyelmen kívül hagyja, hogy Magyarország lakossága többségének erkölcsi alapjai közös zsidó-keresztény vallási eredetűek, és azokat megsérti, rá is vonatkoznak a vallásokat sértő tevékenységet sújtó törvényi rendelkezések. Az ilyen cselekmény hivatalból üldözendő, ezért feljelentésre, illetve eljárás kezdeményezésére az ORTT külön bejelentés nélkül is köteles.

(3) A tény-, illetve hírhamisítás tilos és büntetendő. Az ORTT tartozik e kérdésben a törvényhozóknál fellépni.

(4) A híranyag nem pótolható rekonstrukcióval:

a) a rekonstrukció alkalmas a megtévesztésre, vagy/és a félreértésre,

b) rekonstrukciónak számít valamely riportban résztvevő, vagy más, hasonló szerepű ember szavainak szabad függő beszéddé másítása, ha csak nem összefoglaló jellegű a műsorrész,

c) a magyar társadalom érti és megérti a megalázottak dühös szavait, és elfogadja azokat, ha mértékkel, a bemutatott helyzet, illetve a szereplőnek vagy állapotának jellemzésére alkalmazzák,

d) hátrányos helyzetűnek számít a bűncselekménnyel gyanúsított ember is, amíg jogerős bírói ítélet ki nem mondja bűnösségét: a gyanúsítottak ügyéből hírt kreáló újságíró hátrányos helyzetű ember jogainak megsértését valósítja meg,

e) az alapos gyanú lehet téma, de a tilos a gyanúsított elleni gyanúból bűnügyi szenzációt kreálni,

f) a hátrányos helyzetű emberek családja és magánélete sérthetetlen, kivétel ez alól, ha abban az elítélt személynek a jogerősen elítélt bűncselekményben bizonyított szerepe van,

g) az elítélt családi, illetve magánéletébe való behatolás csak a bűnüggyel kapcsolatban és csak olyan mértékben történhet, amilyen mértékben annak részességét a jogerős ítélet megállapította; amennyiben a jogerős ítélet erre nem tér ki, az elítélt családi és magánélete érinthetetlen,

h) rekonstrukciónak számít, ezért tilos példálózni az elítéltek személyével azok személyes és önkéntes felhatalmazása nélkül,

i) valamely történés helyszínének térképpel való szemléltetése nem számít rekonstrukciónak.

(5) Hátrányos helyzetű, nyomorgó, beteg, megalázott embert újságírónak, médiumnak tilos megsértenie. Tilos a magáról és helyzetéről sérülés vagy kábultság miatt nem tudó ember arcának megmutatására is. Nincs olyan ember, akinek jogait a sajtó büntetőjogi következmények nélkül megsérthetné.

(6) A kontroll e kérdésben is a magyar társadalom többségét képviselő ORTT kötelessége.

11.§. A hitelesség és a pontosság elhanyagolása egyrészt a híradás alapkövetelményének megsértése, másrészt hazugság. A hiteltelenséget az archivált műsorok, anyagok és minden más rendelkezésre álló dokumentáció alapján, felhívásra, az ORTT saját hatáskörében tartozik megállapítani, és a helyreigazítás elrendelése, illetve a vétség közzététele felől jogszerű eljárást kezdeményezni

12.§. Javasolt, hogy az újságíró önmaga biztonsága érdekében jelölje meg hírforrását. Ha saját hírként kezeli hamis információját, vagy ellenőrizetlen hírekből következtetés útján jut valamilyen feltételezéshez, azt hír gyanánt nem teheti közzé.

13.§. A véleménynek hírként való közreadása tilos. Minősítése: félretájékoztatás. Az ORTT tartozik informálódni a hírek valódisága felől, és hamis hír föllelése – vagy arról való értesülése – esetén köteles megfelelő erkölcsi, illetve büntetőeljárást kezdeményezni.

14.§. A közéleti szereplők különleges helyzete nem jelentheti azt, hogy az ő emberi jogaikat a média megsértheti. Magyarország történelme során nem rendezkedett be a magántitoknak paparazzók általi kifürkészésére. Az újságírók tolakodása és erőszakoskodása zaklatásnak minősül, és annak megfelelő eljárást von maga után, amit a sértett megkeresésére az ORTT kezdeményez.

15.§. A közéleti szereplők egyes műsorokban ki vannak téve jól felkészült újságírók határozottan, de udvariasan feltett, lényegre törő kérdéseinek. Ezért köteles mindegyik médium az ilyen jellegű műsorokat különös figyelemmel kísérni, és politikai műsorként pontozni.

(1) Az újságíró köteles a kérdezettel szemben politikai nézeteitől függetlenül udvariasan, de ellenfélként viselkedni, és személyének képe, jelenléte, megszólalásai ennek megfelelően pontozandók.

(2) Ha nem képes esetleges rokonszenvétől elvonatkoztatni, az újságíró szereplése is a kérdezett politikus szereplésével azonos párti jelenlétként mérendő az 1.§-ban foglaltak szerint.

(3) Amennyiben ez nem így történik, az ORTT hivatalból köteles beavatkozni.

16.§. Nem várható el, hogy a média egésze mint egységes egész önmagát szabályozza. Ezért különös felelősség terheli az ORTT-t a politikai egyensúly fenntartásának ellenőrzésében és a rendelkezésre álló eszközökkel való fenntartásában, illetve az egyensúly sorozatos és egyirányú megbontása esetén tartozik az ebben érintett médium terhére megfelelő eljárást kezdeményezni.

17.§. Ugyancsak az ORTT feladata, hogy folyamatosan ellenőrizve – és az esetleges bejelentéseket elbírálva – felülvizsgálja, nem került-e híradások élére valamely közvélemény-kutató intézet, csoport vagy személy vizsgálatának eredménye. A közvélemény-kutatás eredménye ugyanúgy nem hír, mint a vélemény, a következtetés vagy a rekonstrukció.

18.§. Az újságírónak és munkahelyi vezetőjének, illetve a szerkesztőnek erkölcsi és büntetőjogi felelőssége akkor is fennáll a hamis tájékoztatásért, ha annak oka az ő tudatlansága.

19.§. Magyarországi etnikai kisebbségekhez azok a magyar állampolgárok tartoznak, akik kultúrájukban és anyanyelvükben összetartoznak. Ez független attól, hogy anyanyelvüket beszélik-e. Mindannyiukat megilletik a magyar állampolgárok jogai, amely jogok sérülése esetén az újságírónak erkölcsi kötelessége megfelelő mértékben és hatással a jogegyenlőségért felszólalni.

20.§. A megfelelő mérték felismerésére való képesség minden kérdésben alapértéke a jó újságírónak. A fogalom egyszerre jelent erőt és mértéktartást. Akiben ez nincs meg, alkalmatlan a pályára. Ennek következményeiért az újságíró és alkalmazója közösen vonandó felelősségre az ilyen esetekre vonatkozó hatályos magyar törvények szerint. A felelősségre vonást vagy az ORTT kezdeményezi, vagy – a tények értékelése után – szakértelmével és jelenlétének súlyával csatlakozhat az eljárás kezdeményezőjéhez.

21.§. Az erőszak hírként való bemutatása mértéktartás kérdése, megítélése sem történhet másként.

22.§. Az erőszak, legyen bár dicséretes nemzeti forradalom, hírként csak szenvedélymentesen és hamisítatlanul mutatható be. Az indulatok mértéktartó közlésének felügyelete, és ebben a határok átlépése esetén megfelelő eljárás kezdeményezése akár felhívásra, akár hivatalból, az ORTT feladata.

23.§. Aki újságíró vagy/és szerkesztő megfeledkezik arról, hogy a Magyar Köztársaság többsége magyar és keresztény, s a magyarság is egyenjogú, jóllehet többséget alkotó etnikum, ugyanúgy felelősségre vonandó, mint az, aki kisebbséget sért meg. Az eljárás kezdeményezése a magyar társadalom többségét képviselő ORTT kötelessége.

Függelék

A Hidegkúti Jegyzőkönyv nem törvényjavaslat, mivel annak megtételére jogunk nincs. A fentieket mint megszívlelendőt ajánljuk az illetékesek figyelmébe. Erkölcsi kódex ugyanis nem lehet hatékony a magyar újságírásban, amíg annak művelői 90 százalékban mindennemű önkorlátozás ellen vannak, aminek elsőrendű célja, hogy a maguk túlsúlyos részarányával uralják a magyar média fölötti ellenőrzést.

Felszólítjuk a magyar kormányt, hagyjon fel saját ellenségeinek semmi tisztességes okkal nem magyarázható túltámogatásával és előnyben részesítésével, és ne csak nevezze, hanem kezelje is az egész magyar sajtót akként, ami.

Nem megváltoztatott egyenlőtlenséget várunk el, hanem tisztességes és igazi egyenlőséget.

Tartsa vagy tartassa el a kormány és a törvényhozás tisztességgel azokat az újságírókat is, akik mellette állnak. A magyar újságírók jelenlegi többsége sosem fogja a jelenlegi hatalmat támogatni, de a kisebbségben levő kormánybarát sajtó legalább annyira méltó a támogatásra, mint ellenfelei. Ezek az ellenfelek a kisebbségek pozitív diszkriminációját hajtogatják, mint követendő elvet. Kérem, tisztelt Országgyűlés, itt a lehetőség, hogy akár önös céllal is teljesíthessék ellenzéküknek óhaját: a nemzeti sajtó kisebbségben van.

(2001)

A SZERZŐ HONLAPJA

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA

UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1

HOME