LÉLEK SZABADLÁBON
_________________________________________
BEKÜLDTÉK - KÖZLÖM
„Miért
nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?”
– így fogalmazta meg Babits életünk legalapvetőbb kérdését, amelyet
bizonyára mindannyiunk feltett már magának legalább egyszer: miért halunk meg,
és miért születünk a világra? A választ azóta keressük, amióta ember él a
földön, de megtalálni még mindig nem sikerült. Legalábbis nem abban a formában,
ami mindenki számára elfogadható.
Nemrég egy gyerekkori barátom révén nem
mindennapi élményben lehetett részem.
Gézát általános iskolás korom óta nem láttam. Alig ismertem meg, amikor
véletlenül találkoztunk egy áruházban. Úgy élt az emlékeimben, mint az osztály
törékeny kis filozófusa. Őt már akkor is foglalkoztatták az efféle dolgok.
Beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy cukrász lett belőle, de a
„filozofálással” nem hagyott fel. Elmesélte, hogy jelenleg egy olyan
tanfolyamon vesz részt, ahol parapszichológiával, bioenergetikával,
reinkarnációval, azaz lélekvándorlással és a halál utáni élettel foglalkoznak.
- Mit szólnál hozzá, ha kapcsolatba kerülhetnél a
túlvilággal? – kérdezte.
- Miért, ez lehetséges?
- Hát persze! Médiumokon keresztül, de saját magad is
megtapasztalhatod. Szombaton gyere el a Turul Panzióba!
- Ugye, ez nem valami sátánista szekta, vagy spiritiszták
gyülekezete, ahol asztalokat táncoltatnak és ördögöt űznek?
- Dehogy! Miket képzelsz rólam! – tiltakozott. – Ott
mindenki mélységesen hívő. Isten segítségét kérjük minden gyakorlat
előtt, és semmi nem kötelező. Senki nem fog befolyásolni, és nem
fogják megmondani neked, miben higgy, sőt, a véleményedet is megkérdezik.
Egyébként a szeretet a jelszavunk.
Elég csábítóan
hangzott, és semmi veszélygyanús nem volt abban, amit Géza mondott. Úgy
gondoltam, annyit megér a dolog, hogy személyesen is utánajárjak, mi is
történik ott valójában. Így aztán a következő hétvégén elmentem a
tanfolyamra.
Reggel háromnegyed
kilenckor érkeztem a város széli panzióba. Ajka tulajdonképpen emeletes
házakból áll, körben, a város peremén épültek csak családi házak. A városból
kivezető úton, Ajkarendek irányában a többi kis ház között bújik meg a
Turul Panzió zöldre festett ablakaival, faragott székelykapujával és az
előtte álló terebélyes fenyőfával.
A kapun belépve
barátságos udvar fogad, jobbra a zöld gyepen néhány gyümölcsfa, a kikövezett
feljáró fölött mindkét oldalon padok, asztalok, ahová jó időben kiülhet a
vendég. Bent a házban, bal kéz felől két kis helyiség – ez lehet az
étterem, jobbra egy nagyobb társalgó található. A kitárt ajtón halk, lágy
dallam, vidám beszélgetés és füstölő illata szivárog ki. Belépek. Középen
kör alakban székek, a terem hátuljában néhány asztal és egy ruhafogas, a
sarokban nagyra nőtt filodendron. Az ajtó melletti és szemközti falon
hatalmas ablakok, amelyekből a kilátást sárga szalagfüggöny takarja el. A
világosbarna parketta, az asztalokon álló szárazvirág-csendéletek és a nádfonat
ülőkéjű székek olyan hangulatot árasztanak, mintha az egész
helyiséget valamiféle vibráló, de egyben megnyugtató narancssárga fény ragyogná
be.
A jelen lévő
öt-hat ember még sürgölődik. Van köztük negyvenes éveiben járó asszony,
fiatal, harminc körüli nő, és két húsz – harminc év közötti férfi. Géza
még nem érkezett meg. Egy alacsony, teltkarcsú hölgy körül többen is állnak.
Első pillantásra fiatalnak tűnik, a legfeltűnőbb rajta a
haja: barnásvörös, göndör fürtjeit karomnyi vastag varkocsba fonta, amely a
derekáig ér. Látszik, hogy frizurája nem a manapság oly divatos
fodrásztechnikák eredménye. A hölgy, – látva tanácstalanságomat, hogy kit is
kellene megszólítanom, odalép hozzám. Amikor a felém nyújtott kézre pillantok,
már tudom, hogy sokkal idősebb, mint gondoltam.
- Szervusz drága! Nem voltál a múltkor, ugye? Én Gitta
vagyok. Foglalj helyet!
Meglep ez a közvetlen
hang, hűvösebb fogadtatásra számítottam. Gitta arra kér, hogy én is
tegezzem őt. Elmondom, miért vagyok itt, és azt is, hogy ki hívott.
- Géza az előbb telefonált. Azt mondta, ma nem tud
eljönni, és szólt, hogy valószínűleg jön helyette egy lány – szólal meg a
háttérből az egyik fiú.
Hát jó, gondolom magamban, ezt jól megszerveztük, de most
már nincs visszaút, maradok „helyette”. Gitta ennek már nem örül annyira, azt
mondja, egy-két alkalom még kimaradhat, de nem jó, ha túl sokszor hiányzik
valaki, mert az itt tanultakat nem lehet csak úgy bepótolni. A tanulók itt
átélik a „tananyagot”, amiből majd az utolsó foglalkozáson vizsgázni is
fognak.
- Csak nem tételt húznak? – kérdezem meglepetten.
- De igen. Van egy kevés elméleti anyag, mint például a
radiesztézia, ami a föld negatív és pozitív sugárzását foglalja magában. Ide
tartoznak a vízerek és a Hartmann háló. Ez olyan energiaháló, amely a hosszúsági
és szélességi körökhöz hasonlóan hálózza be a Földet. Tanulunk még egy kis
anatómiát, de a fizikai testen kívül az ember éteri és asztrális testével is
foglalkozunk. Kérdezni fogom a hét csakrát, az azokhoz kapcsolódó színeket, túl
magas vagy alacsony működésük következményeit. Belekóstolunk a
reflexológiába, ami a talpmasszázs jótékony hatásaival foglalkozik.
- Tehát aki elvégzi ezt a tanfolyamot, nyithatna
talpmasszázs szalont?
- Azt azért még nem – nevet. – Természetesen ez túl nagy
anyag ahhoz, hogy egy nap alatt elsajátítsa az ember. Aki ezzel szeretne majd
foglalkozni, annak tovább kell tanulnia ebben az irányban.
- Géza mondta, hogy a halál utáni életről is van itt
szó.
- Igen, beszélgetünk majd a halálközeli élményekről,
karmáról, reinkarnációról, és megtanuljuk a reinkarnációs terápiát is.
- Reinkarnáción azt a lélekvándorlás tanát kell érteni,
amiben a hinduk is hisznek? Tehát ha meghalunk, állati testben is
újjászülethetünk?
- Nem erről van szó. Emberi testet kapunk, mi
döntjük el, milyet, és a szüleinket is mi magunk választjuk. Nem véletlen, ki
milyen családba születik. Az életünk során előforduló problémákból
tanulunk. Ezt hívják karmának.
- Itt mindenki hisz a reinkarnációban?
Kérdésemre egy fiatal lány válaszol:
- Aki ezt nem fogadja el, eleve nem jön el ilyen
jellegű tanfolyamra. Számomra a lélekvándorlás olyan tény, mint Isten
léte, Jézus feltámadása, vagy annak a tudata, hogy én is meghalok egyszer.
Tudom, hogy nem először élek itt a Földön, és nem is utoljára. Mi, a ma
élő emberek építettük egykor a piramisokat, mi voltunk ott, és hallgattuk
Jézus hegyi beszédét, mi harcoltunk a keresztes háborúkban, Napóleon seregében,
a világháborúkban; dolgoztunk a kínai rizsföldeken, és éltünk buddhista
kolostorokban. Pontosan úgy, ahogy Madách művében, „Az ember
tragédiájában” Ádám és Éva járja végig a színeket, átélve minden korszakot.
- Ha mindezt megéltük, miért nem emlékszünk semmire? –
kérdezem.
- Nem lenne az jó. Hogyan tudná elviselni egyetlen ember
a sok élet szenvedéseit, régi gonosz tettei miatt érzett
lelkiismeret-furdalást, amikor még a jelenlegit is alig tudja megemészteni?
Ekkor pillantok meg
egy ősz hajú nénit, aki nemrég léphetett a terembe. Korát meghazudtoló
fürgeséggel, szinte szökellve jön oda hozzánk. Vakító világoskék szemeiben van
valami túlvilági…
- Ő
Irénke, a mi médiumunk – mutatja be Gitta – a többiek már ismerik. Irénke
beszélő médium, rajta keresztül kapcsolatot tud teremteni velünk a
szellemvilág. A tanfolyamunk lényege tulajdonképpen a médiumitás elsajátítása.
- Vagyis
halott lelkekkel beszélgetnek?
- A lélek nem
lehet halott. Úgy látom, mindenki megérkezett. Kezdjük el, üljetek le! Foglalj
te is helyet! – mondja nekem, majd a többiekhez fordul:
-
Beszélgessünk erről egy kicsit! Egyetértetek?
Senki nem ellenkezik,
mosolygó tekintetek vesznek körül. Velem együtt tizennégy „médiumjelölt” ül
körben. Három férfi, tíz nő, és a két „mester”, Gitta és Irénke. Gitta
mesélni kezd:
- Az ember
agya különböző dimenzióvilágok kereszttüzében áll. Amit hétköznapi nyelven
túlviláginak neveznek, ugyanabban a térben van jelen, ahol mi is tartózkodunk.
A magasabb világok láthatatlan intelligenciái itt vannak velünk, igyekeznek
bennünket tanítani, gyógyítani, keresik a találkozás lehetőségét. Ahhoz,
hogy ők is boldogulni tudjanak a saját világukban, szükségük van a mi
földi haladásunkra. Manapság egyre több ember válik olyan tudatdimenziók
csatornájává, amelyek létezése nemigen közelíthető meg, mert túl vannak
téren és időn. Ezek az emberek a médiumok. Médium bárki lehet, aki
elmegyógyászatilag egészségesnek bizonyul. Kiválthatja egy trauma, esetleg
halálközeli élmény, de kiváltója lehet még az őszinte érdeklődés is,
mely elindítja az érdeklődőt egy tisztább úton. Hogy mikor válik
médiummá, azt a szellemvilág fogja eldönteni.
- Hogyan működik
ez a dolog? - kérdezem.
- Alapja a
pszí jelenség, az érzékszerven túli érzékelés, amelynek létezését a
pszichológusok már tudományosan is bebizonyították. Elérhető egy olyan
nyugalmi állapot, amelyben a médium képes a másik világból hozzá befutó
üzeneteket befogadni. Vagyis az alany ráhangolódással meditatív állapotba
kerül. Ez egy ébrenléti, de mégis mélytudati állapot. A kapcsolatfelvétel az
aurán keresztül történik. Amikor a médium és a spirituális segítő aurája
összeér, megtörténik a kapcsolatfelvétel.
- Ilyenkor
képes lesz a „szellemekkel” beszélgetni? – kérdezi valaki.
- Nem egészen
így kell érteni. A médiumitás más szóval közvetítőt jelent. Léteznek
transzmédiumok, akik teljesen átadják az egész tudatukat, nem is emlékeznek
arra, ami történt. Irénke sincs teljesen tudatában annak, amit mond. Az ő
tudatának kb. 80%-át használják. Olyan is előfordul, hogy a másik világ
közvetítője a test valamelyik részét veszi uralmába, például az
illető kezét vezeti. Az ilyenek az író médiumok. Az is lehetséges, hogy
gondolatban jön az információ, de médium az is, aki ösztönösen megsimogat vagy
masszíroz valakit. A közvetített lehet rossz szándékú is, ezért kell minden
esetben védelmet kérni a spirituális segítőinktől.
- Hogyan
kérjünk segítséget? – teszem fel a kérdést.
- Én mindig
Istenhez és az őrzőangyalomhoz imádkozom, és kérem Istentől,
hogy olyasvalakit küldjön hozzám, aki az adott helyzetben nekem és a
páciensemnek segíteni tud – feleli Gitta.
- Te
gyógyítasz is? – kérdezem meglepetten.
- Igen.
Szklerózis multiplexeseket is kezelek, ami a tudomány mai állása szerint
gyógyíthatatlan betegség. A központi idegrendszert támadja meg, és a betegnek
fokozatosan elsorvadnak az izmai. Nem tudnak lábra állni, végül teljesen
magatehetetlenek lesznek. Nálam ezek az emberek segítség nélkül mozognak, mankó
nélkül sétálnak, önmagukat gyógyítják meg.
- Mit
csinálsz velük, mi a módszered?
- Én csak
varázslásnak hívom. Márciusban fogadta el a Népjóléti Minisztérium. Valahogyan
be kellett jegyezni, ezért rólam Uza G-metódus lett a neve. Ez az elnevezés még
elég szokatlan nekem. Kaptam pár évvel ezelőtt egy olyan médiumi
képességet, amelynek segítségével meg tudom nyitni a spirituális kaput a beteg
és a szellemvilág között. Ezen keresztül olyan energiák indulnak el, amelyek
megmozgatják a testet, és a beteg pontokra hatnak. Ilyenkor megtörténik a
csoda. Volt egy néni, akit tolókocsin toltak be hozzám, majd a gyógyítás alatt
segítség nélkül sétálgatott csukott szemmel órákon keresztül. Hozzá kell tenni,
hogy a páciens teljesen magánál van, nem pedig hipnózisban vagy más módosult
tudatállapotban. Mindenről tud, és semmi se történhet akarata ellenére. De
nem is én kezelem, ő gyógyítja meg saját magát. Én csak vigyázok rá.
Vannak videofelvételeim, azokon tisztán látszik, ahogy az energia működik.
Mintha láthatatlan kezek húznák a testet.
Szünetben az egyik
asszonytól megtudom, hogy Gitta a „Tét a Lét” Betegségmegelőző
Alapítvány alapítója, és jótékonysági rendezvények szervezésével is
foglalkozik. Április 25-én a Rutkay Színházban egy kisfiú számára rendeztek
előadást, akit egy autóbaleset óta lélegeztetőgépek tartanak életben.
Ahhoz, hogy a kisfiút hazavihessék, két lélegeztetőgépre lenne szükség,
viszont a kórház csak egyet tud biztosítani. Hárommillió forintba kerül a gép,
ebből eddig kétmilliót sikerült összegyűjteni. Készült egy drága
porcelánváza is, amelyre 24 karátos arannyal festették rá a kisfiú nevét. Ennek
az árverezésére készülnek most.
Délután a
telepátiával, azaz a „távolba érzéssel” vagy gondolatolvasással ismerkedünk.
Megtudom, hogy az emberi agyban, a tobozmirigyben található központ, az
epifízis a felelős ennek elsajátításáért. Tömege a nőknél 0,6, a
férfiaknál 0,4 gramm. Ez az oka annak, hogy a nők intuíciós képessége
nagyobb, mint a férfiaké.
Kipróbálunk egy
egyszerű gyakorlatot. Valakinek egy kis kártyát kell a kezébe vennie, és
jól megfigyelni a rajta látható ábrát: színes kört, háromszöget, stb. A többiek
behunyt szemmel „figyelik”, mi az, ami megjelenik a szemük előtt. Rendszerint
színeket, geometriai formákat látnak. Ha valamelyiket eltalálják, már sikeres
volt a gyakorlat. Aztán ugyanezt megismételjük képekkel is. Ez már nehezebb, de
izgalmasabb feladat. Ha csak a kép valamelyik részlete „ugrik be”, már kiváló a
teljesítmény. Majd egy még érdekesebb gyakorlat következik.
- Ki az, aki
szeretne lebegni? – kérdezi Gitta. – Kipróbáljuk a levitációt. Öt személy vesz
benne részt. Négyen fel fogják emelni a legnehezebbet – csak a mutatóujjukkal!
Elmondja, hogy ebben
az esetben a szellem hat az anyagra, ugyanis a gravitáció törvényei is
befolyásolhatók. Középre tesz egy széket, rajta egy magas, hetven kilós hölgy
foglal helyet. Négy vékony nő felváltva az ülő személy feje fölé
teszi a kezét úgy, hogy torony épüljön belőle, közben ezt mondogatják:
- Könnyű
leszel, könnyű leszel.
Ezután mind a négyen
lerázzák a kezüket, majd összeszorítják a két tenyerüket, különösen a
mutatóujjukat. Két-két személy az összeszorított mutatóujját a széken ülő
hóna alá, a másik kettő a térdhajlatába teszi, és újra egyszerre mondják a
„varázsigét”. Aztán közös lendülettel a magasba emelik. Azaz csak emelnék, mert
valaki elvétette a ritmust, és késve emelte a hölgyet, aki a széken maradt.
- Mondtam,
hogy engem nem tudtok felemelni – mondja nevetve.
- Dehogynem!
Próbáljátok újra! – adja ki az utasítást Gitta.
A csapat szót fogad,
a többiek lélegzetvisszafojtva figyelik. Újra végrehajtják a „hókuszpókuszt”,
összeszorítják mutatóujjaikat. Egy, kettő, három, és! Alig hiszünk a
szemünknek. A megtermett asszonyt valóban a levegőbe emelik, magasan a
szék fölé. Úgy kapták fel, mint egy tollpihét…
Körülbelül
négy órára fejezzük be a gyakorlatokat. Mielőtt hazamennék, elbeszélgetek
a csoport tagjaival. Kiderül, hogy a társaság nagy része rendszeres látogatója
az ajkai Reiki klubnak. Érdeklődésük az ezotéria iránt nem új keletű,
néhányan végeztek már el hasonló tanfolyamot. Az egyik fiú, Robi például
„auralátást” is tanult.
A csoport
nagy része siet haza. Robi felajánlja, hogy megtanítja „színeket látni” azokat,
akik itt maradtak. Ez engem is érdekel. Úgy döntök, hogy maradok. A kis csapat
felvonul egy szobába, köztünk van ugyanis a panzió tulajdonosnője. Ő
volt az, akit felemeltek. Csak fehér falra és néhány színes négyzetre van
szükségünk. Ki kell szemelnünk egy pontot a falon. Addig nézzük, amíg pislogás
nélkül bírjuk. Amikor már elég jól megy, Robi a falra teszi a zöld négyzetet.
Azt mondja, a körvonalai mentén a zöld komplementer színének kell megjelennie.
És valóban. Kis idő múlva én is látom a ragyogó rózsaszínt a fehér falon.
Aztán következik a piros, a sárga, a kék, és a lila négyzet, komplementereik
szebbnél szebb neonfényszerű színekben pompáznak. Robi szerint az aurában
is ezeket a színeket, és ezek keveredésit lehet látni. Mivel az aura érzékelése
elsőre túl nehéz lenne, félretesszük a kártyákat és beszélgetünk.
Kiderül, hogy
majdnem mindenkit fiatalabbnak gondoltam a csoportban, mint amennyi valójában.
Aztán egy asszony a férjéről mesél, akit hat évvel ezelőtt veszített
el. Látszik rajta, hogy még mindig megviseli a halála. Egyikünk vigasztalni
próbálja, de ő is majdnem sírva fakad. Amikor megfogja Zsuzsa kezét,
különös dolog történik. A lány beszélni kezd:
- Úgy érzem, itt van…
és üzenni akar valamit a férjed…
Mindenki feszülten
figyel. A szobában mintha megváltozna valami.
- Azt mondja, nagyon
szeret… de el kell mennie…
- Azt mondja… engedd
el… mert dolga van, el kell mennie…
- De mindig veled
marad… vigyázni fog rád… Engedd el… el akar menni…
- Isten veled… – újra
átöleli Zsuzsát, és megcsókolja az arcát.
Figyelem a
reakciókat. A lány arca szinte lángol, egy másik nőnek folynak a könnyei.
Robi arcán széles, földöntúli mosoly. Az én torkomat is fojtogatja valami.
Mintha egyszerre sűrűbbé, elhasználttá vált volna idebenn a
levegő.
- Elment – szólal meg
újra a lány. – Olyan gyorsan, mint a nyíl.
Még mindenki
a hatás alatt van, amikor Zsuzsa elárulja: amikor a lány megfogta a kezét, a
férje arcát látta az arca helyén. Ketten azt mondják, érezték, hogy
megváltozott a rezgés a szobában.
Hallucináció
volt? Tömegpszichózis? Nem tudom. Még sokáig beszélgettünk. A lány
feltűnően sokat hallgatott. Először történt vele ilyen. Az
idő úgy elszaladt, hogy észre sem vettük. Fél tíz volt, mire hazaértem.
Útközben az a néhány mondat járt a fejemben, amit pár nappal azelőtt
olvastam valahol: „Olyan világban élünk, ahol történnek még csodák. Vannak
olyan dolgok, amelyek túl valószínűtlenek ahhoz, hogy elhihessük
őket, de nincs olyan valószerűtlen eset, amely meg ne történhetne.”
© Zsohár Gabriella Eszter
SALOME TÁNCA
Vajon jóvá lehet-e tenni réges-rég
elkövetett bűnöket? Amikor nincsen meg már se bírójuk, se bűnösük, se
az áldozat? Olyan bűnöket, melyek közelről már senkit nem bántanak,
történetük mégis elevenen él az emberek emlékezetében.
Egy médiumitást fejlesztő tanfolyamon
sokféle ember gyűlt össze. Mind a tizennégyen más és más egyéniségek. Első
pillantásra talán nem különböznek a többiektől: családanyák, dolgozó
férjek, hétköznapi emberek. Idegenek, amíg közelebbről meg nem ismerik
egymást. Az első találkozáskor leginkább egy fiatal nő keltette fel
az érdeklődésemet. Kedves, barna szemében olyan tűz lobogott, amely
megégetett minden tekintetet. Önpusztító tűz lehetett, amely a lány testén
is nyomott hagyott. Jobb szemében ugyanis – a szivárványhártya mellett –
kicsiny, barna, késszúrásra emlékeztető anyajegy sötétlett. Alakja nem
volt túl magas, de karcsú és formás, szép arcát hullámos, fekete haj keretezte,
mely hosszan a válla alá omlott, akárcsak a klasszikus festmények Saloméjának,
aki nőiségének teljes tudatában büszkén emeli fel egy tálcáról a Keresztelő
vértől csöpögő, bozontos fejét.
Ha Keresztelő Szent János gyilkosát
emlegetik, az első név, ami eszünkbe jut: Salome. Pedig apja, Heródes
király fejeztette le a szentet, s a megbántott szerető, Heródiás szőtte
a háttérben az ármányt, és magát az ítéletet hóhérok hajtották végre. Az
asszony a király testvérének, Fülöpnek a felesége volt. Nem csoda, hogy gyűlölte
a prófétát, aki gyakran hívta fel új férje figyelmét bűnös viszonyára, és
félt, hogy Heródes előbb utóbb hallgatni fog a bölcs szavára, kinek amúgy
is túl nagy befolyása volt már az udvarukban.
Egy nap Heródes király vendégei, az
elöljárók és más előkelőségek számára nagy lakomát rendezett, hogy
megünnepelje születésnapját. Leánya, Salome gyönyörű táncot lejtett, s annyira
elkápráztatta az egybegyűlteket, hogy apja a büszkeség, s a tánc okozta
gyönyör mámorában meggondolatlan ígéretet tett a lánynak. Bármit kérhetett, a
király a birodalma felét is odaadta volna. Salome, aki örökölte anyja kegyetlen
természetét, nem volt rest megkérdezni Heródiást, mi is legyen az a nagy dolog,
amit ilyen különleges alkalomra kérni illik. Az apát kötötte uralkodói ígérete,
s a vendégsereg, bármilyen nehéz is volt a szíve. Nem tehetett mást, megadta
Saloménak, amit kért: kedvenc tanácsadója fejét egy tálcán.
E szörnyű
gyilkosság nem maradhatott megtorlás nélkül. Később Salomét is kivégezték.
Igéző szemét, amellyel oly sok férfit megbabonázott, kiszúrták, mielőtt
megölték.
Minden
második hétvégén, összesen hat alkalommal találkozott a csoport. Három hónap
telt el a tanfolyam kezdete óta, viszonylag kevés, de ez idő alatt olyan
jól megismertük egymást, mintha már kétezer éve együtt lettünk volna.
Rengeteget tanultunk egymástól, emberséget, szeretetet. Kis közösségünk ezeken
a hétvégéken maga volt a boldogság szigete, ahol minden lelki problémánk
megoldódni látszott. Amikor elérkezett
a búcsú napja, olyan volt, mint mikor az érettségiző diákok az osztályfőnöknek
adandó szerenádra készülnek. Tanítónk által részt vehettünk még egy utolsó
csoportos meditációban, amely az összes addigi közül a legcsodálatosabb volt.
Választ kaptam egy kérdésemre, ami döntő fordulatot hozott az életemben.
Sokáig küszködtem egy régi kapcsolattal, sehogy sem tudtam lezárni. Szünetben
egyikünk azt javasolta, tegyem fel azt a kérdést, hogy „mit tegyek?”
A
meditáció alatt megkaptam a választ.
Amikor kinyitottam a szemem, még nem mindenki „végzett”. A zene,
amit mesterünk a könnyebb elmélyülés végett választott nekünk, keleties
hangulatú, indiai és arab táncritmusokkal fűszerezett, meditálni késztető
zene volt. A többségnek már nyitva volt a szeme, és mindannyian a fekete hajú
lányt figyelték. A lány egyenes derékkal ült a széken, és táncolt. Csak a felsőtestét
és a karjait mozgatta, lába és feje merev, mintha odaragadt volna. Ahogy a zene
keményebb taktusokra váltott, úgy lett a tánc is lüktetőbb,
szenvedélyesebb. Az érzelmek megbabonázó koreográfiával törtek elő, a
törékeny hölgy mozdulatai képzett hastáncos módjára követték az ütemeket.
Pusztán a törzs és a kéz… Mintha egy évezredes tánc elevenedett volna meg a
szemünk előtt. Olyan finom, de erővel telt mozdulatok voltak ezek,
amelyek megindítják az emberi lelket. Ahogy a tánc a zene ritmusára pulzált,
úgy öntötte el a termet az a hatalmas, torokszorító energia, hogy bárhogy is
próbáltam visszafojtani, megtelt könnyel a szemem. Lopva néztem körül, és
láttam, hogy a mellettem ülő is sír. És a vele szemben ülő is. Felnőtt,
érett emberek, mégis mindegyiküknek, aki figyelte a táncot, potyogott a könnye.
Fájdalom áradt ebből a táncból. Tisztító fájdalom, ami olyan, mint a
sírás: megkönnyebbülést nyújt és feloldoz.
Nagyon
mélyről tört elő ez a titokzatos energia. A sírokon keresztül jött,
hogy Keresztelő Szent János bocsánatát kérje. Aki ott, akkor, abban a
pillanatban megbocsátott neki.
A tánc
alatt a lány lehunyt szeme mindvégig egyetlen pontra figyelt. Oda, ahol
néhányan láttak egy fekete csipkeruhát, amint meg-meglebbenve eltűnik, és
beleolvad a sötétségbe.
© Zsohár Gabriella Eszter
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda
Tamás-Tarr
©
GALLERIA LETTERARIA - OSSERVATORIO
- ARCHIVIO DEI FASCICOLI
UNGAROHOME