LÉLEK SZABADLÁBON

_________________________________________

                                                                   BEKÜLDTÉK - KÖZLÖM

RIPORT A TÚLVILÁGRÓL

 

 „Miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?” – így fogalmazta meg Babits életünk legalapvetőbb kérdését, amelyet bizonyára mindannyiunk feltett már magának legalább egyszer: miért halunk meg, és miért születünk a világra? A választ azóta keressük, amióta ember él a földön, de megtalálni még mindig nem sikerült. Legalábbis nem abban a formában, ami mindenki számára elfogadható.

Nemrég egy gyerekkori barátom révén nem mindennapi élményben lehetett részem.  Gézát általános iskolás korom óta nem láttam. Alig ismertem meg, amikor véletlenül találkoztunk egy áruházban. Úgy élt az emlékeimben, mint az osztály törékeny kis filozófusa. Őt már akkor is foglalkoztatták az efféle dolgok. Beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy cukrász lett belőle, de a „filozofálással” nem hagyott fel. Elmesélte, hogy jelenleg egy olyan tanfolyamon vesz részt, ahol parapszichológiával, bioenergetikával, reinkarnációval, azaz lélekvándorlással és a halál utáni élettel foglalkoznak.

- Mit szólnál hozzá, ha kapcsolatba kerülhetnél a túlvilággal? – kérdezte.

- Miért, ez lehetséges?

- Hát persze! Médiumokon keresztül, de saját magad is megtapasztalhatod. Szombaton gyere el a Turul Panzióba!

- Ugye, ez nem valami sátánista szekta, vagy spiritiszták gyülekezete, ahol asztalokat táncoltatnak és ördögöt űznek?

- Dehogy! Miket képzelsz rólam! – tiltakozott. – Ott mindenki mélységesen hívő. Isten segítségét kérjük minden gyakorlat előtt, és semmi nem kötelező. Senki nem fog befolyásolni, és nem fogják megmondani neked, miben higgy, sőt, a véleményedet is megkérdezik. Egyébként a szeretet a jelszavunk.

Elég csábítóan hangzott, és semmi veszélygyanús nem volt abban, amit Géza mondott. Úgy gondoltam, annyit megér a dolog, hogy személyesen is utánajárjak, mi is történik ott valójában. Így aztán a következő hétvégén elmentem a tanfolyamra.

 

Reggel háromnegyed kilenckor érkeztem a város széli panzióba. Ajka tulajdonképpen emeletes házakból áll, körben, a város peremén épültek csak családi házak. A városból kivezető úton, Ajkarendek irányában a többi kis ház között bújik meg a Turul Panzió zöldre festett ablakaival, faragott székelykapujával és az előtte álló terebélyes fenyőfával.

A kapun belépve barátságos udvar fogad, jobbra a zöld gyepen néhány gyümölcsfa, a kikövezett feljáró fölött mindkét oldalon padok, asztalok, ahová jó időben kiülhet a vendég. Bent a házban, bal kéz felől két kis helyiség – ez lehet az étterem, jobbra egy nagyobb társalgó található. A kitárt ajtón halk, lágy dallam, vidám beszélgetés és füstölő illata szivárog ki. Belépek. Középen kör alakban székek, a terem hátuljában néhány asztal és egy ruhafogas, a sarokban nagyra nőtt filodendron. Az ajtó melletti és szemközti falon hatalmas ablakok, amelyekből a kilátást sárga szalagfüggöny takarja el. A világosbarna parketta, az asztalokon álló szárazvirág-csendéletek és a nádfonat ülőkéjű székek olyan hangulatot árasztanak, mintha az egész helyiséget valamiféle vibráló, de egyben megnyugtató narancssárga fény ragyogná be.

A jelen lévő öt-hat ember még sürgölődik. Van köztük negyvenes éveiben járó asszony, fiatal, harminc körüli nő, és két húsz – harminc év közötti férfi. Géza még nem érkezett meg. Egy alacsony, teltkarcsú hölgy körül többen is állnak. Első pillantásra fiatalnak tűnik, a legfeltűnőbb rajta a haja: barnásvörös, göndör fürtjeit karomnyi vastag varkocsba fonta, amely a derekáig ér. Látszik, hogy frizurája nem a manapság oly divatos fodrásztechnikák eredménye. A hölgy, – látva tanácstalanságomat, hogy kit is kellene megszólítanom, odalép hozzám. Amikor a felém nyújtott kézre pillantok, már tudom, hogy sokkal idősebb, mint gondoltam.

- Szervusz drága! Nem voltál a múltkor, ugye? Én Gitta vagyok. Foglalj helyet!

Meglep ez a közvetlen hang, hűvösebb fogadtatásra számítottam. Gitta arra kér, hogy én is tegezzem őt. Elmondom, miért vagyok itt, és azt is, hogy ki hívott.

- Géza az előbb telefonált. Azt mondta, ma nem tud eljönni, és szólt, hogy valószínűleg jön helyette egy lány – szólal meg a háttérből az egyik fiú.

Hát jó, gondolom magamban, ezt jól megszerveztük, de most már nincs visszaút, maradok „helyette”. Gitta ennek már nem örül annyira, azt mondja, egy-két alkalom még kimaradhat, de nem jó, ha túl sokszor hiányzik valaki, mert az itt tanultakat nem lehet csak úgy bepótolni. A tanulók itt átélik a „tananyagot”, amiből majd az utolsó foglalkozáson vizsgázni is fognak.

- Csak nem tételt húznak? – kérdezem meglepetten.

- De igen. Van egy kevés elméleti anyag, mint például a radiesztézia, ami a föld negatív és pozitív sugárzását foglalja magában. Ide tartoznak a vízerek és a Hartmann háló. Ez olyan energiaháló, amely a hosszúsági és szélességi körökhöz hasonlóan hálózza be a Földet. Tanulunk még egy kis anatómiát, de a fizikai testen kívül az ember éteri és asztrális testével is foglalkozunk. Kérdezni fogom a hét csakrát, az azokhoz kapcsolódó színeket, túl magas vagy alacsony működésük következményeit. Belekóstolunk a reflexológiába, ami a talpmasszázs jótékony hatásaival foglalkozik.

- Tehát aki elvégzi ezt a tanfolyamot, nyithatna talpmasszázs szalont?

- Azt azért még nem – nevet. – Természetesen ez túl nagy anyag ahhoz, hogy egy nap alatt elsajátítsa az ember. Aki ezzel szeretne majd foglalkozni, annak tovább kell tanulnia ebben az irányban.

- Géza mondta, hogy a halál utáni életről is van itt szó.

- Igen, beszélgetünk majd a halálközeli élményekről, karmáról, reinkarnációról, és megtanuljuk a reinkarnációs terápiát is.

- Reinkarnáción azt a lélekvándorlás tanát kell érteni, amiben a hinduk is hisznek? Tehát ha meghalunk, állati testben is újjászülethetünk?

- Nem erről van szó. Emberi testet kapunk, mi döntjük el, milyet, és a szüleinket is mi magunk választjuk. Nem véletlen, ki milyen családba születik. Az életünk során előforduló problémákból tanulunk. Ezt hívják karmának.

- Itt mindenki hisz a reinkarnációban?

Kérdésemre egy fiatal lány válaszol:

- Aki ezt nem fogadja el, eleve nem jön el ilyen jellegű tanfolyamra. Számomra a lélekvándorlás olyan tény, mint Isten léte, Jézus feltámadása, vagy annak a tudata, hogy én is meghalok egyszer. Tudom, hogy nem először élek itt a Földön, és nem is utoljára. Mi, a ma élő emberek építettük egykor a piramisokat, mi voltunk ott, és hallgattuk Jézus hegyi beszédét, mi harcoltunk a keresztes háborúkban, Napóleon seregében, a világháborúkban; dolgoztunk a kínai rizsföldeken, és éltünk buddhista kolostorokban. Pontosan úgy, ahogy Madách művében, „Az ember tragédiájában” Ádám és Éva járja végig a színeket, átélve minden korszakot.

- Ha mindezt megéltük, miért nem emlékszünk semmire? – kérdezem.

- Nem lenne az jó. Hogyan tudná elviselni egyetlen ember a sok élet szenvedéseit, régi gonosz tettei miatt érzett lelkiismeret-furdalást, amikor még a jelenlegit is alig tudja megemészteni?

Ekkor pillantok meg egy ősz hajú nénit, aki nemrég léphetett a terembe. Korát meghazudtoló fürgeséggel, szinte szökellve jön oda hozzánk. Vakító világoskék szemeiben van valami túlvilági…

- Ő Irénke, a mi médiumunk – mutatja be Gitta – a többiek már ismerik. Irénke beszélő médium, rajta keresztül kapcsolatot tud teremteni velünk a szellemvilág. A tanfolyamunk lényege tulajdonképpen a médiumitás elsajátítása.

- Vagyis halott lelkekkel beszélgetnek?

- A lélek nem lehet halott. Úgy látom, mindenki megérkezett. Kezdjük el, üljetek le! Foglalj te is helyet! – mondja nekem, majd a többiekhez fordul:

- Beszélgessünk erről egy kicsit! Egyetértetek?

Senki nem ellenkezik, mosolygó tekintetek vesznek körül. Velem együtt tizennégy „médiumjelölt” ül körben. Három férfi, tíz nő, és a két „mester”, Gitta és Irénke. Gitta mesélni kezd:

- Az ember agya különböző dimenzióvilágok kereszttüzében áll. Amit hétköznapi nyelven túlviláginak neveznek, ugyanabban a térben van jelen, ahol mi is tartózkodunk. A magasabb világok láthatatlan intelligenciái itt vannak velünk, igyekeznek bennünket tanítani, gyógyítani, keresik a találkozás lehetőségét. Ahhoz, hogy ők is boldogulni tudjanak a saját világukban, szükségük van a mi földi haladásunkra. Manapság egyre több ember válik olyan tudatdimenziók csatornájává, amelyek létezése nemigen közelíthető meg, mert túl vannak téren és időn. Ezek az emberek a médiumok. Médium bárki lehet, aki elmegyógyászatilag egészségesnek bizonyul. Kiválthatja egy trauma, esetleg halálközeli élmény, de kiváltója lehet még az őszinte érdeklődés is, mely elindítja az érdeklődőt egy tisztább úton. Hogy mikor válik médiummá, azt a szellemvilág fogja eldönteni.

- Hogyan működik ez a dolog? - kérdezem.

- Alapja a pszí jelenség, az érzékszerven túli érzékelés, amelynek létezését a pszichológusok már tudományosan is bebizonyították. Elérhető egy olyan nyugalmi állapot, amelyben a médium képes a másik világból hozzá befutó üzeneteket befogadni. Vagyis az alany ráhangolódással meditatív állapotba kerül. Ez egy ébrenléti, de mégis mélytudati állapot. A kapcsolatfelvétel az aurán keresztül történik. Amikor a médium és a spirituális segítő aurája összeér, megtörténik a kapcsolatfelvétel.

- Ilyenkor képes lesz a „szellemekkel” beszélgetni? – kérdezi valaki.

- Nem egészen így kell érteni. A médiumitás más szóval közvetítőt jelent. Léteznek transzmédiumok, akik teljesen átadják az egész tudatukat, nem is emlékeznek arra, ami történt. Irénke sincs teljesen tudatában annak, amit mond. Az ő tudatának kb. 80%-át használják. Olyan is előfordul, hogy a másik világ közvetítője a test valamelyik részét veszi uralmába, például az illető kezét vezeti. Az ilyenek az író médiumok. Az is lehetséges, hogy gondolatban jön az információ, de médium az is, aki ösztönösen megsimogat vagy masszíroz valakit. A közvetített lehet rossz szándékú is, ezért kell minden esetben védelmet kérni a spirituális segítőinktől.

- Hogyan kérjünk segítséget? – teszem fel a kérdést.

- Én mindig Istenhez és az őrzőangyalomhoz imádkozom, és kérem Istentől, hogy olyasvalakit küldjön hozzám, aki az adott helyzetben nekem és a páciensemnek segíteni tud – feleli Gitta.

- Te gyógyítasz is? – kérdezem meglepetten.

- Igen. Szklerózis multiplexeseket is kezelek, ami a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan betegség. A központi idegrendszert támadja meg, és a betegnek fokozatosan elsorvadnak az izmai. Nem tudnak lábra állni, végül teljesen magatehetetlenek lesznek. Nálam ezek az emberek segítség nélkül mozognak, mankó nélkül sétálnak, önmagukat gyógyítják meg.

- Mit csinálsz velük, mi a módszered?

- Én csak varázslásnak hívom. Márciusban fogadta el a Népjóléti Minisztérium. Valahogyan be kellett jegyezni, ezért rólam Uza G-metódus lett a neve. Ez az elnevezés még elég szokatlan nekem. Kaptam pár évvel ezelőtt egy olyan médiumi képességet, amelynek segítségével meg tudom nyitni a spirituális kaput a beteg és a szellemvilág között. Ezen keresztül olyan energiák indulnak el, amelyek megmozgatják a testet, és a beteg pontokra hatnak. Ilyenkor megtörténik a csoda. Volt egy néni, akit tolókocsin toltak be hozzám, majd a gyógyítás alatt segítség nélkül sétálgatott csukott szemmel órákon keresztül. Hozzá kell tenni, hogy a páciens teljesen magánál van, nem pedig hipnózisban vagy más módosult tudatállapotban. Mindenről tud, és semmi se történhet akarata ellenére. De nem is én kezelem, ő gyógyítja meg saját magát. Én csak vigyázok rá. Vannak videofelvételeim, azokon tisztán látszik, ahogy az energia működik. Mintha láthatatlan kezek húznák a testet.

Szünetben az egyik asszonytól megtudom, hogy Gitta a „Tét a Lét” Betegségmegelőző Alapítvány alapítója, és jótékonysági rendezvények szervezésével is foglalkozik. Április 25-én a Rutkay Színházban egy kisfiú számára rendeztek előadást, akit egy autóbaleset óta lélegeztetőgépek tartanak életben. Ahhoz, hogy a kisfiút hazavihessék, két lélegeztetőgépre lenne szükség, viszont a kórház csak egyet tud biztosítani. Hárommillió forintba kerül a gép, ebből eddig kétmilliót sikerült összegyűjteni. Készült egy drága porcelánváza is, amelyre 24 karátos arannyal festették rá a kisfiú nevét. Ennek az árverezésére készülnek most.

Délután a telepátiával, azaz a „távolba érzéssel” vagy gondolatolvasással ismerkedünk. Megtudom, hogy az emberi agyban, a tobozmirigyben található központ, az epifízis a felelős ennek elsajátításáért. Tömege a nőknél 0,6, a férfiaknál 0,4 gramm. Ez az oka annak, hogy a nők intuíciós képessége nagyobb, mint a férfiaké.

Kipróbálunk egy egyszerű gyakorlatot. Valakinek egy kis kártyát kell a kezébe vennie, és jól megfigyelni a rajta látható ábrát: színes kört, háromszöget, stb. A többiek behunyt szemmel „figyelik”, mi az, ami megjelenik a szemük előtt. Rendszerint színeket, geometriai formákat látnak. Ha valamelyiket eltalálják, már sikeres volt a gyakorlat. Aztán ugyanezt megismételjük képekkel is. Ez már nehezebb, de izgalmasabb feladat. Ha csak a kép valamelyik részlete „ugrik be”, már kiváló a teljesítmény. Majd egy még érdekesebb gyakorlat következik.

- Ki az, aki szeretne lebegni? – kérdezi Gitta. – Kipróbáljuk a levitációt. Öt személy vesz benne részt. Négyen fel fogják emelni a legnehezebbet – csak a mutatóujjukkal!

Elmondja, hogy ebben az esetben a szellem hat az anyagra, ugyanis a gravitáció törvényei is befolyásolhatók. Középre tesz egy széket, rajta egy magas, hetven kilós hölgy foglal helyet. Négy vékony nő felváltva az ülő személy feje fölé teszi a kezét úgy, hogy torony épüljön belőle, közben ezt mondogatják:

- Könnyű leszel, könnyű leszel.

Ezután mind a négyen lerázzák a kezüket, majd összeszorítják a két tenyerüket, különösen a mutatóujjukat. Két-két személy az összeszorított mutatóujját a széken ülő hóna alá, a másik kettő a térdhajlatába teszi, és újra egyszerre mondják a „varázsigét”. Aztán közös lendülettel a magasba emelik. Azaz csak emelnék, mert valaki elvétette a ritmust, és késve emelte a hölgyet, aki a széken maradt.

- Mondtam, hogy engem nem tudtok felemelni – mondja nevetve.

- Dehogynem! Próbáljátok újra! – adja ki az utasítást Gitta.

A csapat szót fogad, a többiek lélegzetvisszafojtva figyelik. Újra végrehajtják a „hókuszpókuszt”, összeszorítják mutatóujjaikat. Egy, kettő, három, és! Alig hiszünk a szemünknek. A megtermett asszonyt valóban a levegőbe emelik, magasan a szék fölé. Úgy kapták fel, mint egy tollpihét…

Körülbelül négy órára fejezzük be a gyakorlatokat. Mielőtt hazamennék, elbeszélgetek a csoport tagjaival. Kiderül, hogy a társaság nagy része rendszeres látogatója az ajkai Reiki klubnak. Érdeklődésük az ezotéria iránt nem új keletű, néhányan végeztek már el hasonló tanfolyamot. Az egyik fiú, Robi például „auralátást” is tanult.

A csoport nagy része siet haza. Robi felajánlja, hogy megtanítja „színeket látni” azokat, akik itt maradtak. Ez engem is érdekel. Úgy döntök, hogy maradok. A kis csapat felvonul egy szobába, köztünk van ugyanis a panzió tulajdonosnője. Ő volt az, akit felemeltek. Csak fehér falra és néhány színes négyzetre van szükségünk. Ki kell szemelnünk egy pontot a falon. Addig nézzük, amíg pislogás nélkül bírjuk. Amikor már elég jól megy, Robi a falra teszi a zöld négyzetet. Azt mondja, a körvonalai mentén a zöld komplementer színének kell megjelennie. És valóban. Kis idő múlva én is látom a ragyogó rózsaszínt a fehér falon. Aztán következik a piros, a sárga, a kék, és a lila négyzet, komplementereik szebbnél szebb neonfényszerű színekben pompáznak. Robi szerint az aurában is ezeket a színeket, és ezek keveredésit lehet látni. Mivel az aura érzékelése elsőre túl nehéz lenne, félretesszük a kártyákat és beszélgetünk.

Kiderül, hogy majdnem mindenkit fiatalabbnak gondoltam a csoportban, mint amennyi valójában. Aztán egy asszony a férjéről mesél, akit hat évvel ezelőtt veszített el. Látszik rajta, hogy még mindig megviseli a halála. Egyikünk vigasztalni próbálja, de ő is majdnem sírva fakad. Amikor megfogja Zsuzsa kezét, különös dolog történik. A lány beszélni kezd:

- Úgy érzem, itt van… és üzenni akar valamit a férjed…

Mindenki feszülten figyel. A szobában mintha megváltozna valami.

- Azt mondja, nagyon szeret… de el kell mennie…

- Azt mondja… engedd el… mert dolga van, el kell mennie…

- De mindig veled marad… vigyázni fog rád… Engedd el… el akar menni…

- Isten veled… – újra átöleli Zsuzsát, és megcsókolja az arcát.

Figyelem a reakciókat. A lány arca szinte lángol, egy másik nőnek folynak a könnyei. Robi arcán széles, földöntúli mosoly. Az én torkomat is fojtogatja valami. Mintha egyszerre sűrűbbé, elhasználttá vált volna idebenn a levegő.

- Elment – szólal meg újra a lány. – Olyan gyorsan, mint a nyíl.

Még mindenki a hatás alatt van, amikor Zsuzsa elárulja: amikor a lány megfogta a kezét, a férje arcát látta az arca helyén. Ketten azt mondják, érezték, hogy megváltozott a rezgés a szobában.

 

Hallucináció volt? Tömegpszichózis? Nem tudom. Még sokáig beszélgettünk. A lány feltűnően sokat hallgatott. Először történt vele ilyen. Az idő úgy elszaladt, hogy észre sem vettük. Fél tíz volt, mire hazaértem. Útközben az a néhány mondat járt a fejemben, amit pár nappal azelőtt olvastam valahol: „Olyan világban élünk, ahol történnek még csodák. Vannak olyan dolgok, amelyek túl valószínűtlenek ahhoz, hogy elhihessük őket, de nincs olyan valószerűtlen eset, amely meg ne történhetne.”

 

© Zsohár Gabriella Eszter

 

SALOME TÁNCA

 

  Vajon jóvá lehet-e tenni réges-rég elkövetett bűnöket? Amikor nincsen meg már se bírójuk, se bűnösük, se az áldozat? Olyan bűnöket, melyek közelről már senkit nem bántanak, történetük mégis elevenen él az emberek emlékezetében.

 

   Egy médiumitást fejlesztő tanfolyamon sokféle ember gyűlt össze. Mind a tizennégyen más és más egyéniségek. Első pillantásra talán nem különböznek a többiektől: családanyák, dolgozó férjek, hétköznapi emberek. Idegenek, amíg közelebbről meg nem ismerik egymást. Az első találkozáskor leginkább egy fiatal nő keltette fel az érdeklődésemet. Kedves, barna szemében olyan tűz lobogott, amely megégetett minden tekintetet. Önpusztító tűz lehetett, amely a lány testén is nyomott hagyott. Jobb szemében ugyanis – a szivárványhártya mellett – kicsiny, barna, késszúrásra emlékeztető anyajegy sötétlett. Alakja nem volt túl magas, de karcsú és formás, szép arcát hullámos, fekete haj keretezte, mely hosszan a válla alá omlott, akárcsak a klasszikus festmények Saloméjának, aki nőiségének teljes tudatában büszkén emeli fel egy tálcáról a Keresztelő vértől csöpögő, bozontos fejét.

   Ha Keresztelő Szent János gyilkosát emlegetik, az első név, ami eszünkbe jut: Salome. Pedig apja, Heródes király fejeztette le a szentet, s a megbántott szerető, Heródiás szőtte a háttérben az ármányt, és magát az ítéletet hóhérok hajtották végre. Az asszony a király testvérének, Fülöpnek a felesége volt. Nem csoda, hogy gyűlölte a prófétát, aki gyakran hívta fel új férje figyelmét bűnös viszonyára, és félt, hogy Heródes előbb utóbb hallgatni fog a bölcs szavára, kinek amúgy is túl nagy befolyása volt már az udvarukban.

   Egy nap Heródes király vendégei, az elöljárók és más előkelőségek számára nagy lakomát rendezett, hogy megünnepelje születésnapját. Leánya, Salome gyönyörű táncot lejtett, s annyira elkápráztatta az egybegyűlteket, hogy apja a büszkeség, s a tánc okozta gyönyör mámorában meggondolatlan ígéretet tett a lánynak. Bármit kérhetett, a király a birodalma felét is odaadta volna. Salome, aki örökölte anyja kegyetlen természetét, nem volt rest megkérdezni Heródiást, mi is legyen az a nagy dolog, amit ilyen különleges alkalomra kérni illik. Az apát kötötte uralkodói ígérete, s a vendégsereg, bármilyen nehéz is volt a szíve. Nem tehetett mást, megadta Saloménak, amit kért: kedvenc tanácsadója fejét egy tálcán.

E szörnyű gyilkosság nem maradhatott megtorlás nélkül. Később Salomét is kivégezték. Igéző szemét, amellyel oly sok férfit megbabonázott, kiszúrták, mielőtt megölték.

Minden második hétvégén, összesen hat alkalommal találkozott a csoport. Három hónap telt el a tanfolyam kezdete óta, viszonylag kevés, de ez idő alatt olyan jól megismertük egymást, mintha már kétezer éve együtt lettünk volna. Rengeteget tanultunk egymástól, emberséget, szeretetet. Kis közösségünk ezeken a hétvégéken maga volt a boldogság szigete, ahol minden lelki problémánk megoldódni látszott.  Amikor elérkezett a búcsú napja, olyan volt, mint mikor az érettségiző diákok az osztályfőnöknek adandó szerenádra készülnek. Tanítónk által részt vehettünk még egy utolsó csoportos meditációban, amely az összes addigi közül a legcsodálatosabb volt. Választ kaptam egy kérdésemre, ami döntő fordulatot hozott az életemben. Sokáig küszködtem egy régi kapcsolattal, sehogy sem tudtam lezárni. Szünetben egyikünk azt javasolta, tegyem fel azt a kérdést, hogy „mit tegyek?”

A meditáció alatt megkaptam a választ.

Amikor kinyitottam a szemem, még nem mindenki „végzett”. A zene, amit mesterünk a könnyebb elmélyülés végett választott nekünk, keleties hangulatú, indiai és arab táncritmusokkal fűszerezett, meditálni késztető zene volt. A többségnek már nyitva volt a szeme, és mindannyian a fekete hajú lányt figyelték. A lány egyenes derékkal ült a széken, és táncolt. Csak a felsőtestét és a karjait mozgatta, lába és feje merev, mintha odaragadt volna. Ahogy a zene keményebb taktusokra váltott, úgy lett a tánc is lüktetőbb, szenvedélyesebb. Az érzelmek megbabonázó koreográfiával törtek elő, a törékeny hölgy mozdulatai képzett hastáncos módjára követték az ütemeket. Pusztán a törzs és a kéz… Mintha egy évezredes tánc elevenedett volna meg a szemünk előtt. Olyan finom, de erővel telt mozdulatok voltak ezek, amelyek megindítják az emberi lelket. Ahogy a tánc a zene ritmusára pulzált, úgy öntötte el a termet az a hatalmas, torokszorító energia, hogy bárhogy is próbáltam visszafojtani, megtelt könnyel a szemem. Lopva néztem körül, és láttam, hogy a mellettem ülő is sír. És a vele szemben ülő is. Felnőtt, érett emberek, mégis mindegyiküknek, aki figyelte a táncot, potyogott a könnye. Fájdalom áradt ebből a táncból. Tisztító fájdalom, ami olyan, mint a sírás: megkönnyebbülést nyújt és feloldoz.

Nagyon mélyről tört elő ez a titokzatos energia. A sírokon keresztül jött, hogy Keresztelő Szent János bocsánatát kérje. Aki ott, akkor, abban a pillanatban megbocsátott neki.

 

A tánc alatt a lány lehunyt szeme mindvégig egyetlen pontra figyelt. Oda, ahol néhányan láttak egy fekete csipkeruhát, amint meg-meglebbenve eltűnik, és beleolvad a sötétségbe.

 

   © Zsohár Gabriella Eszter

 

 

 

Dr. Bonaniné  Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr

 Névjegy/Biglietto da visita

©

 

 

GALLERIA LETTERARIA -  OSSERVATORIO - ARCHIVIO DEI FASCICOLI

 UNGAROHOME - ARCHIVIO-DGL - ARCHIVIO-DGL1

 

 

  O.L.F.A