OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in
lingua ungherese
__________________________________________
©
SZITÁNYI GYÖRGY
Cs. dictus magister
szerelmese
(marno jános: a múzsa és a bábu)
Párizsban, a Magyar
Műhelynél kezdett Marno János 1975-ben. Itthon először a Mozgó Világ közölt
tőle verset, öt évvel később. Első kötete, az együttjárás
1987-ben az év legjobb első kötete lett. A nyolcvanas évek közepe felé, a
JAK-kor felső határán lett elfogadott költő. Hogy későn érő-e, vagy csak későn
kezdték méltányolni költészetének értékeit, majd eldönti az irodalomtörténet,
ha szükség lesz rá. Annyi bizonyos, hogy az első kötet óta eltelt két esztendő
alatt hatalmasat fejlődött Marno János. E fejlődés a múzsa és a bábu
című kötetnek az első jellemző pontjaival való összevetésekor tűnik ki.
Ugyanekkor ismerheti fel az olvasó azokat a jelképeket, amelyek egy kiforróban
levő rendszer elemei. Ezen elemek, amelyekre a Marno-világ szerkezetének
tárgyalásakor térek vissza „dolgok“ címszó alatt, jellegüket tekintve a
Jancsó-filmek állandósult jelrendszerére emlékeztetnek.
A
két kötetből kiviláglik, hogy Marno János költészete három pilléren nyugszik:
az egzisztencializmuson, illetve ennek jaspersi és heideggeri változatán, a
kommunikációelméleten (ahová a modern nyelvtudományokból származó ismeretek
felhasználása elsősorban Ingarden „szint“-jeinek figyelembevétele, másodsorban
a katolikus én-te kommunikáció köti a verseit), továbbá sajátos világképén.
Ez
a költészet a német egzisztencializmusból két dolgot adaptált: a Semmit és a
„beletartottság“-ot (Hineingehaltenheit). A Semmi fogalma nem semmisít meg
létezőt - ismert matériát -, csak összességüket, az egyetemességet teszi
ingataggá. Ekképpen a szorongás a létezővel szembeni tehetetlenségben fejeződik
ki. A Semmi ezért legalább akkora bizonyossággal nevezhető állandónak, igaznak
és lényeginek, mint az egyetemesség elsikló volta.
A
szorongás és a Semmi taszít, azonban nincs hova, ha a világ a szubjektumon
belül van, ahogyan ez természetes egy alanyi költőnél. A pszichológusok szerint
jól bevált, hogy a szorongó belehelyezi félelmét valamely dologba. Akkor már
nem a Semmitől fél, hanem valamitől: objektiválja a Semmit. A Marno-versek
egyfajta Semmi-objektivációk. Ennek korábbi változatát felismerhetjük az első
és a második kötet egyik érintkezési pontján: az első kötet utolsó két verse
azonos a második kötet első két versével. Ezért a tükröződés és a fehér
feketében külön figyelmet
érdemel. Kettős funkciója van e két versnek: kifejezik a folyamatosságot, és a
kötet utolsó versével, a rózsa leve
cíművel, keretet adnak a múzsa és a
bábu verseinek. Ez önmagában is
árulkodó jele a szétcsúszó világgal való küszködésnek, és a bizonytalanságnak,
ami a versek aggodalmaskodó túlírásában is megjelenik. A költő észrevehetően
tart attól, hogy nem eléggé alaposan járja körül szorongásvilágát. Az „itt-lét“
az egyetemesség antinómiája, ezért természetes, hogy a részletekkel bíbelődik,
aki konkrét nézőpontból szemlél és ábrázol. Ugyanígy nyilvánvaló, hogy az
egyetemes egész háttérbe szorulása-szorítása a totalitásigénnyel nem fér össze.
Ez újabb bizonytalanságot eredményez az egész ép volta, teljessége
tekintetében. Az együttjárás
gondolatilag komoly, de nem eléggé súlyos kötet. A Semmi kifejezése, illetve
konkrét dologgá tétele még a tárgyi valósághoz köti. A tükröződés Semmi-terepe
egy álom és ébrenlét közötti tartomány, a természeti-testi, valamint a szellemi
éjszaka és nappal között, amikor a test és a tudat - akár egymástól függetlenül
- bármely napszak felől nézve máshol van. Ugyanez a helyzet a fehér feketében című vers „se kint, se
bent“ színterén, azonban ez utóbbiban az anyai nagyanya „banya“ volta a testbe
helyezett félelem oka. Itt a szorongás egyszerű félelem. Amiképpen a tükröződés blőd és szorongató dolgai
fejezik ki a végső soron feloldódó szorongást, akképpen a fehér feketében versvilága a
hangsúlyozottan boszorkányszerű anyai nagyanyával szembeni tehetetlenséggel,
azaz a létezővel szembeni cselekvésképtelenséggel fejezi ki a Semmit. Ugyanez a
küzdelem és semmi-világ jelenik meg a kötetzáró versben, csakhogy itt már nem
határhelyzetben van a költő-alany, hanem ébren, és a versben felbukkanó
öregasszony egyrészt nem a nagyanyja, csak olyan, mintha az volna, és le is
győzhető: „az anyókát arrébb löktem“ - ezt korábban nem tudta volna megtenni -,
sőt: „a feje kissé / oldalt, hátrafele bukott, alszik, gondoltam, vég- /
érvényesen remélhetőleg, meghátrált!“. Ez a vers a szintézise az első kettőnek,
de nem ez az elsődleges, sőt az sem, hogy a két kötetvég keretet alkot, hanem
az, hogy szinte idézetszerűen ismétlődik az „alszik, gondoltam“ az előző kötet
végéről, és amit még fontosabbnak tartok, hogy: „kibukott a kocka!“. Ami a
szorongástól való szabadulás természetes kényszere, s ugyanakkor az alábbiakban
bemutatandó marnói világképhez mérten újdonság is: a bizonyosság megjelenése.
Az
első és a második kötet további konkrét érintkezési pontja a korábban címadó együttjárás, és az e kötetbeni tárlatjárás összefüggése-összetartozása. E
két vers nemcsak a kontinuitás miatt érdekes, hanem azért is, mert a világkép
konstansnak tekinthető jelképein kívül a kétféle kommunikációelmélet közül az
én-te - teológiai - kommunikáció végtelen egyszerűséggel van jelen bennük.
Ennek magyarázata a Marnónál fontos én-te viszonynak ezúttali közvetlen
személyessége. A latin communio
eredeti jelentése szerint ‘közössé tesz’, illetve ‘részesít valakit valamiben’
értelmű szó. E tekintetben a kommunikáció a személyes meghallóképesség és a
szabad nyitottság alapján megvalósuló közlés, amely a közlést tevő és a
befogadó (‘meghalló’) között közösséget teremt. A katolikus teológia szerint a
kommunikáció legmagasabb rendű formájánál a közlést tevő saját magát közli a
közlés befogadójával. Ez az úgynevezett „önközlés“. Csak a teológiában
különbözik attól, ami a lírai közlést alanyivá teszi. Ezúttal a totális
önközlés tökéletesen megfelel a tudat alatt lappangó szorongásokok
objektiválásának. Az isteni önközlés abból indul ki, hogy az embernek
lényegéhez tartozik a kommunikáció, amelynek során szóval, gesztussal, jellel
megszólítja a te az ént. (Az ember az Abszolútumot.) Marnónál ez a
lírikusságból következően ellenkező irányú: az én szólítja meg a te-t. E világképi
jellegű kommunikációhoz fölérendeltként tartozik az, hogy a költő valahány év
alatt rájött arra, miképpen lehetséges egyetlen szón, esetleg egy-egy
szóösszetételen belül egyszerre több szót (jelentésudvart) közölni. Az
olvasónak könnyebb a dolga, hamar rájöhet, hogy a legmarnóibb lelemény:
visszaélni azzal, hogy a nyelv csak intenzíve végtelen, tehát okvetlenül
előfordulnak olyan egybeesések, amelyeknek legkezdetlegesebbjeit szóviccként
ismerjük. (Nagyon sok javaharmincas „fiatal“ költőnk műveli ezt.) A viccelődés
Marno első kötetére jellemző inkább. Ironikusan - azaz már minőségként - Rejtő
szövegeiben vannak hasonló, irodalmi értékként fungáló jelentésváltások az
adott kontextus függvényében. A Marno-szövegek újabb minőséggé attól váltak,
hogy - a legjellegzetesebb fogását említem - módhatározóként állapothatározót
szerepeltet: „a könnyebbülés cseppje / ... lazacszínleg csillog“ (susan albuma). A nyelvészetbeli
tájékozottság és a kommunikációelmélet ismerete jól jöhet a doctusszá váláshoz.
A tény nyilvánvaló: az úgynevezett konnotáció szintjén közöl. A szándékosságot
igazolja egyrészt a jelképek következetessége, másrészt azok a
többértelműségek, amelyek semmiképpen sem kerülhettek véletlenül a szövegbe.
Jelképértékű, világképalkotó elem, de itt említem, hogy egyetlen „azaz“
gyönyörű és pontos képpé tesz egy látszólagos képzavart, a tojásdad gyűrűt:
„tényleg ott áll / az ember a hiányzó meg a már meg- / lett tartalmak törékeny
azaz tojásdad gyűrűjében“. Ezúttal és itt csak másodlagos, de tudatosságra mutat
a sorvégek gondos megválasztása is. A játék: „meg a már meg-“ csak a sorrendben
első. Lényegét tekintve itt a következő sor - és maga az enjambement
montázsjellege - a képen belüli, azzal egyenrangú, de külön minőség: (meglett =
régi) „a már meg- / lett tartalmak“, amelyek ürestojáshéj-törékenyek.
Többértelműségre ugyaninnen, a színre szín
című versből egy példa: „nem marad benned utána más, csak egy szál / kés meg
egypár nyaláb leírt farost“ (a
kiemelés Marnótól). Önleszúrás utánról van szó. Bizonyíték: „benne szorult az
idő / avval hogy egyszer csak bedőltem neki“
(szintén Marno kiemelése) - és a többi konkrét utalás a versben. A „leírt“
fatartalmú papírokról, a tételként leírható emberről és a vers során
visszatérő, benne szorult, kiíratlan versekről van szó, de nyilván a
teleírtakról is, és arról, hogy „megtréfálja“ a múzsát: „hanyatt számolni
kezdek hogy mennyit / szánhatok őrá a maradék veszteni / való időmből - abból a
nyílt inter- / vallumból, melyet
a nyers seb s a vershíd / sajgós rugózása tart velem ébren“ (a kiemelés ezúttal
is Marnótól); ismét egy bizonyíték a kés jelentőségére és az „intervallum“ seb
voltára. Ilyen egymásba hurkolódó, egymásból következő képrendszerekkel
építkeznek a Marno-versek, egyszersmind keserves munkával és gondosan válogatott
szókészlettel, sűrűn előforduló önálló szóalkotásokkal, amelyek lényege a
kitalált fogalmak megnevezése, technikája pedig gyakran a már bemutatott
enjambement és/vagy a kiemelés. A „kazettakép“, a „fantomjelenet“ és az akár
szóösszevonásból eredően több értelmű szavak, mint a „kimenetű“, nemcsak a
kommunikációban önmagát közlő alanyi költő leleményei: az általuk jelölt
fogalom egy-egy tipikusan idegen dolog az idegen világból. Mondhatni, a
versírás skizoform állapotából eredő természetes következménygyűjtemény. A
szövegben más értelmet kapó szó megtartja eredetinek ismert jelentését: „attól
szörnyen félek / most mit tudok róla?... /... aztán a kétféle / vég, mert egyik
sem kimenetű / leszáll a
fertőzött vizű fenékre / s lesz a fajtámból papírfű / / névérték, teszem, ha
jókor / másolom át a hibát a versbe?" (nincsen
líra - a kiemelés Marnótól). Expressis verbis a helyesírási álhibák
és a költő közös „névértékéről“, a név, a szó értékéről, vagyis a hírértékről
szól.
Marno
esetében az, hogy a konnotáció szintjén közöl, nemcsak azt jelenti, hogy a
szöveg egész egyszerűen nem parafrazálható, hanem azt is, hogy szövegeiben
úgyszólván nincs redundancia. A csaknem érintetlen hírérték azonban nem
befogadhatatlan, de úgy vagyunk kénytelenek megküzdeni a megértésével, mint -
mondjuk - egy rejtvényével. Ha a konnotatív szinten valósul meg a közlés,
nagyon valószínútlen, hogy az esztétikai szint, azaz a befogadás első (második,
harmadik) olvasásra az „egyvesszős“-nek mondott jelzőrendszer révén
bekövetkezik. Amíg nem válik redundánssá legalább kis mértékben ez a
szófukarságig tömör bőbeszéd a többszöri boncolgatás révén (az intellektuális
szint mellőzhetőnek van kikiáltva), addig sok gondot és sok örömöt
okozhat-szerezhet a megfejtése.
A
szöveg mívességének fejlődése mellett változás közeledtét jelzi Marno
költészetén belül az eddig ismeretlen rímelés. Jóllehet első kötetében néhol
előfordul egy-két belső rím, a verseire a rímtelenség jellemző. A tagadás már
megjelent: a jobbadán szép asszonáncokból álló félrímek dal- (líra-)szerűbbé
teszik az új szövegeket. A hajnalbogár
páros és a valaki keresztrímei
egyenesen hátat fordítani látszanak az eddigi rímtelenségnek.
A
közlő ember, az én-te kommunikáció alanya, természetes világfelfogásának
megfelelően, a világ tengelyén áll. E „tengely vagy híd“ (tükröződés), illetve a föntebb már szóba
került „vershíd“ a kommunikációban megtestesülő, az abban kifejezett kapcsolat
lényege. Különösen nyilvánvaló ez az Egy
könnyű játék természetrajza című József Attila-verselemzéssel
összevetve. A kötet centrumába helyezett, meggyőző logikájú elemzés tömör
gömbvilágra talál, amelynek a totális én,
„illetve a különös“ a világtengelye. Marno énje
önszorongató, konkrét testet kap, egy megírottként kifejezett alteregót, a
„vershidat“. E képzetes forgástengelynek azonban mindig csak innenső vége van.
Aki felbukkan a „megferdült tengely vagy híd szögén túl, / de egyszerre innen
is“, az mind innen van, a híd tükröződő, túlsónak látszó fele nem számunkra
való: a Semmiben van. Logikája szerint mindkét vége innenső. E tengely körül
nem forog vagy kering a mindenség, hanem spirális utat jár be. Pontosan olyat,
amilyen a versek szövegének logikája, illetve olyan spirálszerű mozgásra
kényszerített világszemléletet indukál, mint William Hogarth horgászt ábrázoló
közismert rézmetszete vagy a talán még ismertebb, örökösen felfelé folyó
vízesést ábrázoló rajz, M. G. Escheré. (Az utóbbinak „lehetetlen“ háza is jó1
ismert tankönyvillusztráció.) Ez a világ „messziről forgástest, de belül /
hideg keltetőláda“ (trip), amely
„holdspirál“ (tárlatjárás) úton
jár, esetleg „elgyűrűzik“ vagy spirál alakú felhőként tűnik fel mint
„infrahőfény" (ganócriadó).
Az önmagába visszatérő le-fel mozgás a már említett tengelyhez viszonyítható. E
tengelyen helyezkednek el a világ elemei. Értékekről, értékrendről beszélni
ebben az őskáoszban, ami a kialakulóban levő jelképrendszert illeti, egyelőre
nem lehet. A tengelyen - az „innenső pillér“ felől - van az én, valamivel távolabb (olykor sehol, mert
hiányzik:) a te, akihez szól a
vers, még távolabb pedig a dolgok.
Minthogy a szemlélet is elmozdult az első kötethez képest, a „halom hasított
én"-t (márványmenyasszony)
kifejezni tudó költő emelkedőben van e világ fölé: az irónia elegánsabbá vált,
s a humor, a vicc ritka benne. Amikor jelen van, felfüggeszti az eleganciát:
röhögtet. A teremtődésben levő versvilág elemei között, mintegy válaszfalat
imitálva, filterszerű fal található. Nagy álság: azt szolgálja, hogy az én, a te
és a dolgok között olyan válasz
legyen, amely úgy járható át, hogy az egymásba játszó kint-bent, én-te kapcsolatok
elhatárolhatók legyenek valamelyest, de a szűrő önmagában ekképpen újfent
hídként-tengelyként szolgálva tükörvilágokat hozzon létre, amelyekben ugyanaz
van, mint a tükrön kívül, s egymásban ismét megjelenhessenek az én, a te
és a dolgok, mintha a vurstli
tükör- és üveglabirintusában keresné a kiutat az elme.
A
kiforróban levő, állandósulni látszó jelképek a dolgok. Általános jellemzőként azt állapíthatjuk meg róluk,
hogy idegenségük - amiről a bevezetőben már szó esett - egyfajta sci-fi
jellegből tapasztalható. Abszurd voltuk fokozza e képzetet, ridegek, sivárak és
üresek a világ dolgai. A legjellemzőbb a már említett József Attila-elemzésben
fölfedezhető gömb versekben lezajló metamorfózisa. Marno gömbjei vagy edényei,
amilyen például az imént idézett keltetőláda - üresek. Legalábbis többnyire. A
gömb nála is alapformája a világnak. Ez természetes: a maga logikájában mind a
geo-, mind a heliocentrikus, természettudományosnak mondott világkép
gömblényegű, amelynek a középpontján átmenő tengelye van. A lényeg a
különbözés: a tengely híd, ami pedig körülötte mozog vagy dermedten áll, az
szinte kivétel nélkül üres.
E
világ tömörnek mondható gömbjei: a göb a fejben (görcs), labdacs, szemgolyó,
gombóc; az üresek: kis horpadt fekete labdák, hurok, gyűrű, vákuumlabda,
vákuumdoboz. Látnivaló, hogy nemcsak a tömörséggel, a gömbbel is baj van.
Nemcsak a fekete labdák horpadtak, hanem maga a gömbség sem igaz: se mint
keltetőláda, se mint vákuumdoboz, se mint koncertszekrény s a többi. Érdekes,
hogy a hold nem gömb ebben a szerkezetben. A mozgások viszont (az elgyűrűzés,
amit ez összefüggésben kivételesen ne vegyünk - engedtessék meg: - kézenfekvő értelmében, valamint változata,
illetve rokonai), a spirálmozgást is ide értve, gömbjellegűek. A hold, legyen
bár csorba, és minden tekintetben az ide sorolásra vágyat keltő, a szövegben
egyértelműen a kés rokona. A tükröződésben
például mint „a hentes tükre“ szerepel késként. Néhány újabb példa: másik hold,
hold, holdsarló, (az előtaggal különösképpen:) ávóskifli. A kés is rengeteg
változatban jelenik meg, olykor csak vasként: kés, nyúzópad, vasvessző,
szilánkok, fenyőág. Átvezet a kés és az átlátszóság-áttetszőség, valamint a
hideg dolgok között az üvegtábla, üvegszárny, plasztik, csillámlap stb. Ide
sorolandók még határesetként a langyos rögöcskék mint gömbfélék, és a „negatív
szóél: élsz?“. Az idegenség tárgyai, az átlátható üvegkéreg, üvegkupola,
továbbá a hidegek: tüskevég, szél, Cs. hangja, koncertszekrény, a „múzsa
cidrije“ stb. Megannyi tengelykép és stilizált híd (az említetteken kívül):
„énhíd“, tanfonál spirális márványér, összefüggésben az éllel és a már említett
késnyommal alighanem közvetlenül értendő élethíd: szívkoszorúér; a szív több
ilyen összefüggésben jelentkezik. A dolgok között van a kényszer mint
„önkéntelen“ vagy „elvarázsolt“, ha a címet komolyan vesszük A Mester és Margarita cím parafrázisaként.
Erre minden okunk megvan, hiszen Bulgakov név szerint említve, idézve is
megjelenik a vers - téli sorokkal című darabban.
Kifelé
nyit az „ingyen“ kezdetű összetett szavak világa a „kényszerkép“, a
„kényszerkettő“ stb. szavak ellentéteként értelmezhető „ingyenbeteg“-től a
Tandori „talált tárgyait“ idéző „ingyenötlet“-ig.
A
sokértelmű hold gömbje, sarlója stb. egyelőre csak az éjhez (éjjel, éjszaka)
tartozó; másodlagosan a pengevillogáshoz mint tulajdonsághoz kötődik.
Előbb-utóbb kialakul. A „hentes tükre“ - stílszerűen - összevág ezzel, de
jelentése szétszórt, amiként egyelőre még nem konstans része e világnak a
„holdudvar“, a „holdelőtét“ és az üresség rengeteg változata sem. Ha megtartja
sokféleségét, elveszti potenciálisan adott jelképértékét.
A
tradíció tekintetében Fogarassy Miklós egyfelől Arany Jánost, másfelől Sigmund
Freudot jelölte meg az akkor még elsőkötetes Marno bemutatásakor, tudva - és
mondva -, hogy ezzel Marno nem ért egyet. Fenntartásokkal bár, de
lehetségesként elfogadom ezt a nézetet. Ami a freudi gyökeret illeti:
szürrealista. A „sur“ világ képtelen tárgyainak naturalista ábrázolása és a
geometrikussá absztrahált - mágikus eredetű - jelképek, a kör (gömb), a négyzet
(kocka) és a spirál a szuprematizmushoz közeli szürrealizmusváltozat
képviselőjeként együttesen van jelen a kötetben. Azonban Arany nem abszurd
dolgok megnevezésében („hangfogó pedál“, „olvasószalag“ stb., hogy a
„termoplaszt különkabin“-ról ne szóljunk) alkotott újat, hanem abban, hogy
visszanyúlt a középmagyar nyelvhez, és hogy addig páratlan nekifeszüléssel
átgyúrta a mondatszerkezetet. Az „állítá lovát meg“ és a hasonló rendetlenség
tudatos volt, amiképpen tudatosak szerintem Marno meghökkentő produktumai is.
Magától Aranytól tudjuk, hogy kedvenc és magyarosnak tartott choriambusa
kedvéért engedett meg magának ilyen dolgokat. Hiszem, hogy a lázadó alkotást
tekintve igaza van Fogarassynak, de úgy gondolom, hogy a „főzelékből kikapott
skatulyá“-ra (együttjárás)
emlékeztető találkozás, valamint az „akár egy árcsökkent dobozoshal“ hasonlat (színre szín) és a többi hasonló kép
játékos szerzője ahhoz az ághoz is tartozik, amelynek városi végét eddig József
Attila adta. (Holnap Kiadó, l989)
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI
GALÉRIA -
FIGYELŐ - MEGJELENT
SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME
-
ARCHÍVUM-DGL
- ARCHÍVUM-DGL1