OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara
e l'Altrove ***
Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua
ungherese
__________________________________________
Ferrara,
2005. március 11. Péntek
©
Szitányi György:
Középütt,
maszkban s nélküle
Felkértem, adjon verset
egy alakulóban levő katolikus ifjúsági lap számára. Készséges és szíves volt,
csak azt kérdezte, nem baj-e, hogy. protestáns. Néhány hónapja egy rádiós
emlékműsorban Székely Magda mesélte, hogy Jeruzsálemben Nemes Nagy Ágnes megkérdezte,
megérintheti-e ő is a siratófalat, s mivel tehette, Szerb Antal és Halász Gábor
helyett érintette meg.
Ez a
transzcendens tapintatosság késztetett világképének vizsgálatára. Világképen a
világállapot tudati képét értem úgy, hogy Hegel világállapot-fogalma helyett e
néven a világ ember által kialakított állapota értendő.
Ebben az
összefüggésben valamely műalkotás világképe eleve szociológiai vonatkozású. A
művészetben a világhoz (közösségekhez, dolgokhoz) való viszony
eszmealakzatokban (Hauser Arnold szavát használom) testesül meg. Az alakzatok
tartják egységben a műalkotást teremtő nem tárgyi értékeket: a kognosztikumot,
az etikumot és az esztétikumot. Ezek szociológiai alapja valamely közösség
ismereteinek, „igazságainak” elfogadása a közösség iránti bizalom, alkalmasint
a tőle való függés okán.
Nézetem szerint
szociológiai az erkölcs-fogalom: egyének viszonya önmagukhoz, másokhoz, maguk,
valamint mások közösségeihez. A minőségi erkölcsű autonóm egyén, az önmagában
önmagáért létező alkotó is valamilyen egyén-közösség viszonynak része, így erkölcsi
viszony részeseként is meghatározható.
A világkép
ekként abban különbözik a világnézettől, hogy míg világnézet egyéni és
dinamikus, a világkép közösségi, statikus és
hagyományozódó.
Ezért határoz meg
és tart össze közösségeket.
*
Nemes Nagy Ágnes
világképét vizsgálva két lehetőség közül választhattam. Vagy „olvasmányként”,
mintegy regényként elemzem életművét, vagy tudomásul véve az adott korlátokat,
bizonyos mértékig véletlenül választok, mit emelek ki az egészből. Mindkettő
elfogadott módszer, de ez utóbbi sokkal könnyebben válhat szubjektívvé. Ezért
is találtam vonzóbbnak. Meg azért is persze, mert a hetvenes évek második
felének világképkutatásai meglehetős eredményességük ellenére sem tudtak mit
kezdeni a versekkel. Az alábbiakban négy verset emelek ki az életműből. Az ismeret jól értelmezhető, vallásos
eredetű világképe különváló értékekről vall. Ezeket az értékeket a nemzet sorsa
teszi még határozottabbakká. Az alapvetően menny-pokol szerkezetű alapképletet,
ami a legegyszerűbb dichotómia, föld típusú princípium (és belátás) zárja. Ez
utóbbiban testesül meg a költő minőségi erkölcsi világképe. Ennek révén
határozódik meg az egyén-közösség viszony neme és értéke. Az alvóhoz értékei érett polgári
világképbe szerveződtek. Centrális a szerkezet, és a központi érték, a haza
kapcsolódik az előbbiekhez. A Rózsafa kissé
eltérő egységről tanúskodik: a tárt karú emberség és a rigorózus fegyelem, a
játék és rendje szerves egységéről. E rend – nem egészen véletlen választással
– a maga módján komplementere Az alvóhoz világrendjének.
Alapvető eltérésük szociológiailag az, hogy nem egyén és eszmény, hanem egyén
és használati, valamint természeti tárgyak viszonya uralja a Rózsafát. Ekként
kiegészítik egymást. A távozó világképe
nem különít el értékeket, csupán megkülönböztet. Közülük is csak a „távozás” nem jó. Éthosza fölötte áll a
rangsorolásnak, hiszen az elhagyandó közösség változatlan állapotban marad
fenn, aminek a szociálpszichológus Lewin mezőelméletén kívül csupán a
tapasztalat mond ellent.
Az
ismeret
című vers
címénél fogva is figyelemfelkeltő mű, 1942 és 1946 között keletkezett. A négy,
számozott szakaszból álló darab első állítása egy folyamatnak végét jelzi, még
e vég bekövetkezése előtt: „Csak egy marad meg, semmi más: / a tiszta ismeret”.
E tézis szerint az örök érték megleléséről van szó, ami mint tiszta tudás
abszolút érték. Ekként mennyei (jó) princípium.
E minőségében
eleve elérhetetlen. Nem is marad, csupán
a tudásszomj. Ez az értékelés szocializációs hozadék, örökül kapott
értékszemlélet. Az itt fellépő értékvesztés (devalorizáció) negatív, ha az ismeret
helyett valóban „csak szomjúság” marad, mintegy visszamenőleg is
lefokozódik az állítás igazságértéke. Megtartja bár az ismeretet mint értéket,
csakhogy – mintegy hozzá közelítve – optikai csalódásra figyel fel a költő. Az
ismeret nem csupán örök és maradandó érték, hanem elérhetetlen is. Az elérhető
cél ekként elvész, de marad egy híd, amely lényegénél fogva nem alkalmas cél
elérésére.
E pillanat az
űrben szóló Ádámot idézi, hiszen a célt még százszor el nem éri. A rajongó
ősapa támaszt nyújt: a szomjúság sem igazi szomjúság, hanem „csak rettegés”. Az
agnoszticizmus a polgár örök értékek után áhítozó szellemének negatív
(„pokoli”) élménye.
Zuhanás az
elérhetőnek hitt (remélt) tiszta ismerettől az ismerethiányból eredő félelemig,
a szorongásig. „A rettegés s az
ismeret közt 1 mint hídbolt
görnyedek”. Az ívvé görbítő félelem hajlította ember, a hídszerepben kozmikussá
váló költő átéli a sehova vezetés méltatlanságát: a rettegésből rajta keresztül
emberek menekülnek: a nemzet. A
„lángoszlop” cél nélkül való híddá lett, amely a semmibe vezet, hiszen a cél
illúzió. Vagy idea. Mindegy. Különös pokoljárás ez: útja a költőn át vezet.
Értelmezéséhez
elegendő a keletkezés korának felidézése. A pokoljárás a negyedik szakaszig
tart, és a híddá lett költő tárggyá válásának halálélménye mint rossz álom
oldódik. A távolból borongó romantika, ingó jambusok hátán sodródó operaemlékek
eggyé ömlésén hajóvá szabaduló híd
- az előzmények lidércfényében: „a Noé bárkája” – megtartja hátán a
menekülőket.
Ha eddig
tartana: a pokol megszenvedése után vallásos eredetű jó-rossz polaritású
világképről beszélhetnénk, teljes kettős szerkezetről, feloldó véggel, amely a romantikát
idézi. Az utolsó két sor „a rém, a vágy, a cél, e három – / s marad csak egy: a vágy” – azonban
két funkciót is betölt.
A rém és az Abszolútummá emelkedett mennyei tartomány között feszülő vágy az egyetlen, ami megmaradt. Mind a menny,
mind a pokol „tűnt” nyommal lett semmivé. se valahonnan, se valahova a
menekülés: a Menny és a Pokol közötti semleges zóna, a földi stáció az egyetlen
létező. Meg is neveztetik: vágy. Ez
a vágy test és cél nélkül való.
Az utolsó sor
másik funkciója a keret. „Csak
egy marad meg, semmi más: a tiszta ismeret" - és a záró ellenpont, akár a
tonikaként megszólaló első két sor és annak modulálása: „marad csak egy: a
vágy”.
Az a tény, hogy
a híddá, hajóvá, magánvaló vággyá lett költőnek közösségéhez, a hátán hordott
menekülő nemzethez való viszonya a föntebb említett minőségi erkölcs, amelynek
immanenciája a felelős egzisztencia és kisvilága etikumot meghatározó egyén-
közösség-történelem kapcsolat, modem tragikus életérzés. Ugyanakkor a
zsidó-keresztény kultúrkörrel együtt is ható polgári attitűd, amely az
egzisztencialista erkölccsel rokon. Anélkül, hogy a kifejezéssel hittelenségét
eleve feltételeznénk: szekularizált, kisvilág- nagyvilág ellentétpáron alapuló
világkép, amely – hiszen versnek világképe – e kisvilág-nagyvilág
elkülönülésben nem mutatja meg közvetlenül, csupán áttételesen, hogy a nemzet
(jóként vagy rosszként önmagában nem minősített) érték, amely a totalitásként
jelen költő alannyal egyazon értéket képvisel. Ez akár szó szerint is érthető:
a vallásos olvasatú ítéletben expressis verbis ott a rém és a rettenet, azaz
a pokol birodalma. Ez kívül áll költőn és nemzeten. Ehhez képest az egyén és
nemzete egységes, szerves közösség, az ellenséges és pokoli nagyvilággal
szembekerült (hozzá képesti) kisközösség.
A lírából mint
műfajból is következik, hogy az alany és kötődése alapvető pozitív érték.
Ezúttal aktus is: választás jó és rossz között.
Az
alvóhoz
című verse 1957
és 1969 között keletkezett. Nem egészen közömbös, kihez szól egy vers, jóllehet
a világképen praktikusan semmit sem változtat. Mégis – pontos dátum híján – jó
tudnunk, hogy a Te-ként megszólított, akár külső, akár benső személy, akár élő, akár emlék, meghatározza a költő
szóbeli cselekvését: „Szólj, hogy szólhassak holtomiglan”.
Különös jelentőségű az
„ismeretlen és ruhátlan” – azaz konkrétságában is személytelen – lény: a
huszadik század, kézenfekvően a nyugatosok lelkét idézi. Első sora Juhász Gyula
Himnusz az emberhez című versének hangzását, az
ember nyomorúságos és hatalmas isten voltát, örökös voltát idézi, s
noha a második sor más lehetőséget is kiteljesíthetne, rege kel életre itt: „te
kelsz ki minden hamuból”, hiszen a Főnix vagy. '56 után némely dogmák alól a
gyávábbaknak is szabadulást nyújtó korszak, amelyben a szocreállal szemben
teret kaphatott a szürreál is, nem egyszer kényszeres modorossággal mímelve
skizoid alkatot. Ez nem témánk, de mintha éppen e törekvésekkel fordulna szembe
a szövegben testet öltő tiszta gondolat, úgy épül részint a textus, részint az
elme szőttesébe – együtt – József Attila és Balázs Béla. Ha tetszik, Bartók is.
A „Te vagy a hetedik szobában” a Kékszakállú várának hetedik szobáját
involválja, és Judit döbbenetét, persze: „Élnek, élnek, itten élnek!” (Balázs
Béla librettója).
Ha van
magánérdekű vagy más ezoterikus értelme e szövegnek, ha nincs, egész olvasatú
együttes ez. Veretes verselésű, vagyis súlyos
mondandó ez, tudatosan használt, stilisztikai eszköz mívességében is
a gyökerek hangsúlyozása. Ritmikája Balázst és Adyt egyaránt idézi, míg a sorkezdetek
rímjátéka révén József Attila A hetedik című
versének refrénjét kelti életre. Ezt a szőttest szegélyezi az a múlt századi
nagy, forradalom és szabadságharc utáni reménysugár, hogy a nemzet csak
tetszhalott: „nem haltál meg, csak aluszol”.
Nem különülnek
el értékek a szövegben: a költő alany és az „alvó” összetartozásáról, mély,
olthatatlan szeretetről vall e kapcsolat mint szimbólum. A hamuszín falak égés
utáni állapot mementói, melyek a roncs függöny adta szárnyakkal a mozdulatlan némaságot fogják körül. Egyetlen kisvilág
ez, tárgyaival világvége utáni állapot hangulatát árasztva. Centrális rend van itt, középpontjában az
alvó, őt első szféraként a költő környezi. A mozdulatlanságot „mint áramló,
lassú rendek”, alvó látomások kerengése
járja át. A pokol, nincs jelen, csak tüzének nyomai utalnak a befejezett
cselekvésre: a győztes nagyvilág pusztán viszonyításként tételezhető. A vers
befelé fordul, őrzi alvóját.
Vége ezúttal nem
old, noha aki alvó, előbb-utóbb felébred. Nemes Nagy Ágnes mindenesetre
keltegeti, hogy szólván a hallgató, szólhasson maga is. A majdani ébredéshez
való viszonya („Ébredj, ébredj”) sürgetésével azonos, de cselekvésre
buzdításával erélyesebb a szóra késztetés: „Mondd, mondd el végre, merre jártál
/ kimondhatatlan álmaidban". Egyszerű közlés: amikor megszólalsz, már
elmondhatók, amik a vers megírásakor még elmondhatatlanok.
Vajda János
Virrasztókjának harmadszülött rokona, ha szólni maga nem lenne kénytelen,
introvertált volna.
Rózsafa
Alcíme:
Parnasszien szonett Szigligeten. Egyazon időszakban született Az alvóhoz című verssel, indítása viszont
az Az ismeretére emlékeztet:
„Kimondhatatlanul vágyom azt a percet, / amelyben élek. S el nem érhetem”.
A kapcsolat
mégis távoli, hiszen nem gnoszeológiai – ámbátor megfoghatatlan a jelen
pillanat is –, hanem ontológiai vonatkozású az újratermő megfoghatatlanság.
Voltaképpen az impresszionizmus egyik vetületére, az illanó időben iszamló
tárgyi világra vonatkozik ez az állítás a vers egészében. Amíg csak ezt mondja:
„Idő, idő! szüntelen benne reszket a gyönyörűség és a félelem” latens a
versbéli mozgás. A második versszak élénk és elröppenő pillanatai (vélhetőleg
Szigligetnek köszönhetően) az előző vers világánál sokkal színesebb, eleven és tárgyi világot ragad meg: pillanatfelvételek
szimultaneitása ez, zengő zöngések, csacsogó zár-rés-hangok, a kubista próza
tőmondatait életre keltő felsorolás, a tavaszi zsongásba bódult elme és játéka,
a „völgykebel”. Mondhatni középkorian szabályos szonettversszakaiban, hatos és ötödfeles
jambusok korrekt váltakozása közben, hogy szinte csak az hiányzik – kákán a
csomó –, keresztrím helyett ölelkezzenek az összecsengések.
Vágyom a percet,
amelyben benne vagyok, és ugyanúgy nem érhetem el, mint a tiszta ismeretet:
illékony világban illanok magam is, egyként mindennel, amit érzékelek, mert én
vagyok a mindenség általam birtokolt egésze. Mindegy,
melyik végén fogom meg a világot, együttlétünk lényege a magával
ragadó szeretet. Hiszen éppen ez az a bizonyos reszkető gyönyörűség és félelem: hogy megfoghatatlan,
konzerválhatatlan a teljesség harmóniájában rejlő boldogság.
A parnasszien nem ősi, hanem szigorú forma.
A két négysoros szakasz ketrec-szabályok közötti gúzsba kötve táncolás, csak éppen
a gúzs teljességgel érezhetetlen. A két háromsoros minden ízében rideg zárka,
mégis hiteles kifejezése az örömnek, a szertelen szépségnek, ugyanakkor a józan
belátásnak: a,a,b; b,b,a rímképlete nem szokványos egyáltalán. Az a rímű sorok hatodfeles jambust imitáló, jószerivel csak szótagszámban
pedáns szövege és a b sorok ötös
jambust helyettesítő rendje mint világképhordozó is megfelel az alanynak.
Ami mindezen
felül van, egyszerű és világos: a világ jó, mert szép és szabad, akár a
rózsafa, „Mely szökőkútként dobja fel magát”.
A
távozó
1990. január
16-a körül keletkezett; a két utóbbi vers tükrében kiváltképp karakteres mű.
„Hogy
visszanézett, nem volt arca már.” Önmagában rengeteg értelmű állítás, amely
kissé kosztolányis, kissé századközépi franciás elemeléssel a mondat kezdetét
szimbolikussá téve maga is mintegy elválik közegétől a következő mondattal:
„Hogy visszanézett”. Keretbe zárja, elkülöníti és kiemeli, miáltal megtartja
mitikus ízű jelentésudvarát. Közvetlenül a címhez kötődő tonika ez, amely
modulálva – akár a negyedfél évtizeddel régebbi Az ismeret esetében – tér vissza a verset lezárandó.
A halálközeliség
tudomásulvételének végső aktusáról van szó. Itt
maszkokban lakott; érthetjük ezen, hogy álarcban tartózkodott a
Földön, de akár úgy, hogy álarcosokban, akikben emlék maradhat. De sugall mást
is: hogy már nem rejti maszk betegsége arcát sem. Az ismeret tehát végül is bekövetkezett, s fényében a földi
maszkok „földdé mosódtak”. Pillanatnyi többlet: közömbössé, se pozitív, se
negatív értékűvé, amit nyomatékosít, hogy „szétkent kupacban” – miként a semleges salak a Tragédiában. Majd bezárja
a blokkszerű képet: „hogy utoljára visszanézett”. Akár az elefántcsont golyóban
a benne faragott kisebb golyó.
A földvilággal
szemben különös angyalféle képe, ellenfénnyel világított Varázshegy-metszet: az
elforduló röntgennel átvilágított tüdőszárnyai.
Madame Chauchat repülni fog, ezüst szárnyai között
"centiméteres / kis repülési szándék” (az
én kiemelésem – Sz. Gy.). A kép persze korántsem ennyire egyszerű, hiszen a
háttal álló kiálló lapockákat is szárnyaknak nevezzük gyakran.
A más
dimenziókba induló egyéni kisvilág szinte természetes értékváltása,
(transzvalorizációja) ez a mennyeivé válás, hiszen ezúttal sem jó-rossz
ellentétpárról van szó a szövegben, csupán a Föld és a már nem földi
elkülönüléséről. Változik a közeg, változandó a terrénum; nem jó, nem is
örvendetes: „nem másé, sajna, az enyém” – írja már
úton tudva magát. A szárnyasa lény (tüdő, angyal, végül is
egyremegy) „két vállam közül távozott” átvilágítás-ezüst fénnyel ragyogva,
ismert arc nélkül, játszott szereptől mentesen, mert „maszk nem takarta már,
hogy visszanézett”.
Ez a vég, amely
szinte tárgyszerű minden transzcendentális vonása ellenére. Az ember, akár a
legkisebb fiú a mesében, elhagyja a „számára való” világot, és az ismeretlen
felé indul. Nem tagad vagy bán meg semmit, kötődései túl fogják élni, de a mese
rendje az, hogy a marasztalás ellenére tovább kell állnia. Bevált
művészetszociológiai terminusok szerint kétféleképpen is: a maga kisvilágból a
(más-) nagyvilágba, a földi értékből a mennyeibe.
© Szitányi György
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
TESTVÉRMÚZSÁK - MAGYAR NYELVŰ PORTÁL - IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME