Passion of the Christ - a film, a
vallás kapcsán
___________________________________________
2004-05-14 20:10 melinda: - 2004-05-15 16:52 melinda: -
2004-05-16 20:15, rigojanos: - 2004-05-15 17:05,
rigojanos: - 2004-05-14 23:56, szigy: - 2004-05-14 17:32,
rigojanos:
-
ISTEN MISZTÉRIUMA
Itt az örök suszterinas
- annak ellenére, hogy ezen a téren is vannak némi - de számára nem
kielégítő - ismeretei a felsőfokú s az azt követő
poszttanulmányai alapján - igyekszik hangosan elmélkedve gondolatait
megfogalmazni a fent jelzett hozzászólások hivatkozásaként és azokhoz
kapcsolódóan, a teljességre való törekedés igénye nélkül, hiszen e hely sem
terjedelemben, sem rendeltetését illetően nem alkalmas erre, csak éppen
egy-egy mozaikszerű gondolatfelvillanásra… (Szigy állítását illetően
ő tulajdonképpen ugyanazt írta, mint amit én érzékeltettem /lásd: Melinda 2004-05-14 20:10/, csak sokkal rövidebben.)
«Ami Istent illeti NEM
férfiként, hanem Atyaként értelmezte a nép ...» - ezzel én is egyet értek: a
zsidó-keresztény patriarchális kultúrában értelemszerűen Atyáról és Fiúról
beszélünk, de ezek a kifejezések semmilyen szexuális konnotációt nem
tartalmaznak!) A Mester helyreigazítását a suszterinas
szívesen elfogadja, hiszen még a legjobb akarattal és megfelelő, de nem
kellően kielégítő ismeretek birtokában is tévedhet! Azért csak
hálával és tisztelettel tartozom, ha kiigazítást kaphatok a nálam valóban
kompetensebb emberektől s remélem hozzászólásommal nem érdemlem
ki az «ért hozzá, mint bagoly az ávemáriához» kritikát. De ha mégis így lenne, nálam
felkészültebb Mesteremberektől ( http://xoomer.virgilio.it/bellelettere/gecse.htm ) azt is elfogadom, elgondolkozom rajta, s
igyekszem mielőbb pótolni a hiányosságot, korrigálni a hibás
elgondolásomat…
Mindenesetre vallási témájú képzőművészetről, általában ilyen
témájú művészeti alkotásokról - mint e jelen film, ami eszmecserénk tárgya
-, mindenféle ilyen témájú, ihletésű műalkotásról a
vallástörténet, vallásszociológia, általában a vallások - esetünkben a
katolikus vallás - alapos ismerete nélkül nem lehet beszélni vagy érdemben
hozzászólni anélkül, hogy bele ne kontárkodnánk. De nemcsak a vallástörténet
alapos ismeretéről van szó, mert ez egy komplex problémakör: több
diszciplina legalább jó ismeretére van szükség ahhoz, hogy esetünkben e témakör
kapcsán érdemleges véleményt lehessen mondani: akiknek hiányoznak a
megfelelő alapok, s csak fél ismerettel rendelkeznek könnyen kontármunkát
adhatnak ki kezükből, amit az értő, felkészült és gondolkodó olvasó
vagy hallgató azonnal észrevesz. Azt meg csak éppen hogy megemlítem, hogy a
helyzetet még nehezíti, hogy a gyakran érvényesülő világnézeti
előítéletek a tisztánlátást könnyen megzavarják.
A vallás kritikai elemzése feltételezi a vallás lényegének általános
meghatározását, ami lehetetlen a vallások történeti fejlődésének
vizsgálata nélkül. Viszont a vallás mivoltának pontos meghatározása vagy
körülírása is igen nehéz, majdnem lehetetlen vállalkozás.
Gecse Gusztáv ( http://xoomer.virgilio.it/bellelettere/gecse.htm
)a
vallástörténeti kiadványairól híres szerző ezt a nehézséget abból
származtatja, hogy a vallás helyes meghatározásának vagy leírásának a vallási
jelenségvilág minden változatára érvényesnek kell lennie, ugyanakkor nem szabad
semmi olyat magában foglalnia, ami nem tartozik a vallási történés körébe.
Mivel pedig a vallás maga is változó jelenség, amely a társadalmi fejlődés
következtében átalakulásokon ment keresztül , a meghatározásnak ezzel is
számolnia kell, ami azt jelenti, hogy a vallási történés folyamatának bármelyik
szakaszára érvényesnek kell lennie. Csakhogy az ilyen igényekre figyelemmel
levő meghatározás annyira tág, hogy tulajdonképpen alig árul el valamit a
vallás lényegéből. Ebből adódik az is, hogy a vallásról rengeteg
eltérő nézet él - no, most légy okos Domokos! - nem csak a köztudatban,
hanem a filozófusok, vallásfilozófusok, a vallástörténészek, valláspszichológusok,
vallásszociológusok, stb. körében is! Hiszen elegendő ezen bonyolult
jelenségnek csak egyik vagy másik, történelmileg meghatározott vonását
kiemelni, a többit pedig elhanyagolni, s máris kész a hiányos vagy torz
meghatározás. E torzuláshoz vezető eljárás mivel magyarázható? Bizonyára
azzal, a szubjektivizmussal, amellyel az egyes vallásfilozófusok igyekeznek
összeegyeztetni saját filozófiai rendszerüket, világnézetüket, vallásukat a
vallások valamelyikével…
Tehát semmiképpen sem
egyszerű e kérdéskör... Mindenesetre egy tény: hogy aki kritikai
megjegyzést kíván tenni bármilyen vallási vagy bibliai témát feldolgozó
alkotással kapcsolatban, legalább az azokra vonatkozó alapvető fogalmakkal
és összefüggésekkel tisztában kell lennie. Ezzel elkerülhetővé válik az esetleges
nevetségessé válás is. Ez vonatkozik akár keresztyén/keresztény hívő, akár
ateista (vallás-, avagy mű) kritikusra.
Pl. Itt van egy kis kostoló az alapvető bibliai
ismeretekből:
BIBLIA: (gör.: büblosz=könyv) - könyvgyűjtemény, amely a zsidóság és a
keresztyénség/kereszténység által szentnek tartott iratokat tartalmazza. Az
Ószövetség (Ótestamentum) keresztény megjelölése az izraelita-zsidó vallás
eredetileg héber nyelven írt fontos írásbeli dokumentumainak; az Újszövetség
(Újtestamentum) pedig a görög nyelven írt, keresztény világban keletkezett
iratokat foglalja magába...
ISTEN: A Biblia Istenről alkotott elképzelései hosszas fejlődésen
mentek át. Az ősi idők számtalan istene az izraeli törzsszövetség
létrejöttekor eggyé olvad, de akkor még emberi vonások és tulajdonságok
hordozója (lásd 'atropomorfizmus'*): és nem zárja ki más istennek létezését.
(pl. Bir. 11,23), noha féltékenyen őrködik saját hatalmán és tekintélyén
(2Móz. 20,5). Az idegen istenek csak s próféták tanításában kezdenek úgy szerepelni,
mint «nemlétezők», mint «nem is istenek» (Jer. 5,7; 2,11), s csak a
babiloni fogságban lesz általános az a gondolat, hogy a zsidók istenén kívül
nincs más isten. (Iz. 43,10), s hogy az mindenestől különbözik az
embertől (Oz. 11,9). (Lásd még Él, Jahve.) Az «Újtestamentum» Istent úgy
mutatja be, mint aki atya (Mt. 6,9), lélek (Jn. 4,24), szeretet
(Jn. 1,18), aki maga is Isten (Jn. 14,9; 20,28-29).
* anthróposz= ember és morphé = alak görög szóból - a Biblia gyakori
beszédmódja, amely istent emberi formában ábrázolja, mint akinek arca ( 2Móz.
33,23), orra (2Móz. 15,8), szája (5Móz. 8,3), szeme (1Sám, 15,19), keze (Csel.
2,33) van, vagy emberi tulajdonságokkal, érzelmekkel ruházza fel
/antropopatizmus az anthróposz = ember pathé érzelem görög szóból/, mint aki
örül (5Móz, 28,63), haragszik (2Móz. 15,7), bánkódik (1Móz. 6,6), stb.
ÉL: a sémi nyelvek közös alapszava «isten» jelölésére. Az i.e. 4.
évezredtől kezdve Palesztinában lakó kánaániak hite szerint számos istene
van, akik benépesítik az egész földet és rendszerint hegytetőkön, kutak
mélyén, forrásokban, nem ritkán kézzel emelt emlékoszlopokban lakoznak. A
Palesztinába kelet felől érkező héber törzsek (i.e. XIII. sz.
előtt) szintén különféle isteneket (Él-Saddaj, Él-Eljon, Él-Roj)
tiszteltek, akiket összefoglaló néven Élimnek vagy Elohimnek neveztek. (Mindkét
szó az Él többes számú alakja.) Az Él, ill. Elohim, aki egyesítette magában az
összes isteneket és Baálokat, azonosult a Palesztinába dél felől
érkező (i.e. XIII. sz.) izraeli törzsek főistenével, Jahvéval.
JAHVE: Isten neve az «Ótestamentum»-ban. Eredetileg a Palesztinából délre
fekvő területek - így pl. a Sinai-félsziget terület - ősi sémi
viharistene. Innen vitték magukkal kultuszát a Palesztinába déli irányból
bevonuló izraeli törzsek. Alakja később egybeolvadt Él (Elohim) alakjával.
Úgy vélték, hogy az ősöknek, elsősorban Ábrahámnak Élje, ill.
Elohimje Mózes előtt felfedte igazi mivoltát, magát Jahvénak nevezve meg.
Jahve magába olvasztotta a kánaáni istenvilág baáljait is. Ily módon Jahve lett
a törzsszövetség egyetlen istene, nem zárván ki eleinte, hogy rajta kívül más
törzseknek, népeknek más istenei lehetnek, ill. vannak. A próféták tevékenysége
révén Jahve az egész világmindenség egyetlen istene, a történelem kizárólagos
formálója lett. A babiloni fogság után a Jahve kiejtése tilossá vált, négy
mássalhangzóját (JHWH) azonban írásban használták, de 'Adonaj'-nak
olvasták.Amikor magánhangzókkal látták el a Biblia héber szövegét (lásd
'maszóra'**) a Jahve név alá az Adonaj magánhangzóit helyezték (a-o-a = e-o-a.)
Ez lett az alapja a téves Jehova-olvasásnak. A «Szeptuaginta» Jahvét
'Küriosz'-nak (Úr), a «Vulgata» 'Dominus'-nak (Úr), a magyar fordítás 'Úr'-nak
fordítja.
** maszóra: (héb.: hagyomány) - zsidó tudósok szövegkritikai munkájának
megjelölése. Az «Ótestamentum» szövegének a leggondosabb másolás melletti
megromlása, a csak mássalhangzókból álló szöveg nehezen érthetősége
szükségessé tette magánhangzókat jelölő írásjegyek (punktáció)
bevezetését. Ezeknek az írásjegyeknek alkalmazása a szöveget olvashatóbbá és a
szavakat is egyértelműbbé tette.
SZENTLÉLEK: (héb.: ruach, gör.: pneuma=lélek) = Isten lelke
1.) Az «ótestamentumban ez a lélek az amely a teremtésnél mint
teremtő szerepel (1Móz. 1,2), de ez a lélek az is, amelyet Isten mint
erőt ad az ő választottjainak (1Sám. 16,13), és amelyet ha akar,
megvon tőlük (1Sám. 16,14). Sámson esetében az, hogy «rászállt a lélek»,
«rászállt az Úr lelke» fizikai erőt kölcsönöz a lélek birtokosának (Bir.
14,6; 15,14). A próféta ennek a léleknek a segítségével prófétál (Iz. 61,1).
Azzal, hogy Isten az ő lekét adja az embernek, lehetővé teszi
számára, hogy Istennek tetsző életet éljen (Ez. 36,27-27).
2.) Az «Újtestamentum jórészt átveszi a Szentlélek ótestamentumi
értelmezését, de itt, valószínűleg gnosztikus elgondolások alapján (lásd
'gnózis'***), már felfedezhetők bizonyos személyeskedő elgondolások
és az Isten személyétől szeparálódó, önálló létezőként való
szerepeltetés. A Szentlélek galamb formájában száll alá Jézusra (Mt. 3,16),
ő viszi ki Jézust a pusztába (Mt. 4,1). (Lásd még Paraklétosz. ****)
*** gnózis: az időszámítás kezdete körüli elterjedt vallásfilozófiai
áramlat, amely az ember megváltását a mélyebb ismerettől, a misztikus tudástól
várta. A számtalan irányzatot magába foglaló áramlat központi tanítása a perzsa
eredetű dualizmus, amely szerint a világnak két öröktől fogva
létező ősoka van: a jónak, a szellemnek, fénynek és a rossznak,
anyagnak, sötétségnek a princípiuma. E két ősok - akik között a
középlények nagy tábora helyezkedik el - szüntelen harcban áll egymással . E
harcnak részese az ember is, akiben együtt található meg a jó és a rossz test
és lélek formájában. Ebből adódik az ember tragikus sorsa is. A lélek ui.
a szellemvilág kiszakadt fényrészecskéje, amely az anyag, a test rabságába
került, ahonnan hasztalan szeretne kiszabadulni, hogy visszatérhessen a fény
birodalmába. A megváltást, a szabadulást a gnózis, a helyes tudás adja meg. (E
helyes tudást nyújtja a Logosz.) A gnózis egyes elemei az 'esszénusok'
gondolatvilágában is fellelhetők, számos tanítása pedig az «Újtestamentum»
irataiba is bekerült (pl. János-evangélium). A gnózis bonyolult spekulációt
tartalmazó iratok nem kerültek be a kánonba, hanem mind apokrif iratok maradtak
fenn.
**** Paraklétosz: (gör.: szószóló, közbenjáró, támogató - egyes fordításokban:
vigasztaló): a gnoszticizmus és az apokaliptikus irodalom közbenjárójához
hasonló közvetítő lény, aki az «Újtestamentum»-ban az apostolok, ill. a
mindenkori Jézus-tanítványok állandó segítője. Eredetileg Jézus, aki földi
tartózkodása alatt maga látta el ezt a feladatot (Jn. 14,25), ill. - távozása
után - az Atyánál gyakorolja szószólói szerepét. (1Jn 2,1-2) Távozásával
azonban más Peraklétoszt küld maga helyett, az igazság lelkét (Jn. 14,15-17).
JÉZUS KRISZTUS: A Bibliában gyakran szereplő személynév (héb.: Jésua,
Jehosua = Jahve a segítség). Az «Újtestamentum» központi alakja a Názáreti
Jézus, akit gyakran Krisztusnak (gör.: fölkent) is neveznek, kifejezvén, hogy
benne látják a zsidók által várt Fölkentet, a Messiást...
Ki az Isten? A Biblia így fogalmaz: «Isten a szeretet». Nem úgy
beszél a szeretetről, mint Isten egyik tulajdonságáról vagy
tevékenységéről. : Szeretet: ez ő, ez a lényege. A keresztény
fogalomalkotás és szóhasználat erre a mai napig nem talált jobb
kifejezést, mint azt, hogy Szentháromság. Az egyetlen Istenben három
személy van: Atya, Fiú és Szentlélek. De ezt nem lehet úgy
értelmezni, hogy: 1 = 3.
SZENTHÁROMSÁG: Egy az Isten: az Atya, a Fiú és
a Szentlélek, a három örökkévaló személy egysége. Isten halhatatlan,
mindenható, mindent tudó, mindenek fölött való és mindig jelenlevő. Önkinyilatkoztatásából
tudjuk, hogy végtelen és meghaladja az emberi felfogóképességünket. Örökké
méltó az imádatra, csodálatra és minden teremtmény szolgálatára. (Hitelvek - 2)
Isten egy hármas egység. Isten minden személye egyenlően és örökké Isten.
Mindegyik szükséges és különálló, mégis egy. A három személy logikus és
ok-okozati sorrendben fordul elő. Az Atya láthatatlan, minden
létezőnek mindenütt jelenlevő Forrása, aki a Fiúban és a Fiú által
lett láthatóvá, a Szentlélekben és a Szentlélek által tapasztalható meg. A Fiú
az Atyától származik, a Szentlélek pedig a Fiútól. A világ teremtése esetében
az Atya volt a mögötte lévő Gondolat, a Fiú volt az Ige, mely életre
hívta, a Szentlélek pedig a Tett, ami valósággá tette. A Fiúban, az Úr Jézus
Krisztusban «látjuk» Istent és megváltását, azután megtapasztaljuk ennek
valóságát a hit által, a Szentlélek bennünk való jelenléte által...
SÁTÁN=ÖRDÖG: Általában a (jó) Istennek (istenekkel) szembenálló ártó (gonosz)
hatalom, amelynek képzetére a perzsa vallásban jelentkező jó és gonosz
szellemi hatalom, amelynek képzetére a perzsa vallásban jelentkező jó és
gonosz szellemi hatalom dualizmusa gyakorolt befolyást. A héber eredetű
'sátán' kifejezést a Bibliában ellenfél, ellenség, lázadó értelemben találjuk,
aki Isten előtt vádolja az embert (Zsolt. 109,6; Zak. 3,1). Az ördög/sátán
szinte beletartozik Isten udvartartásába. A «Jób könyv»-ben Istentől kap
engedélyt, hogy Jóbot megkísértse. Ahogyan az ördög/sántán valószínűleg
Babiloni áttételezéssel egyre inkább beépült a késői zsidó vallásba -
alakja az Isten ellenfelévé nőtte ki magát. Így a bűnbeesés
történetében a kígyó alakjában mint az isteni teremtés megrontója csábítja el
az embert.
«Újtestamentumban» Isten ellensége, «e világ fejedelme» (2Kor. 4,4). János
szerint Jézus azért jött, hogy a «sátán művét romba döntse» (1Ján 3,8).
Isten végül győzni fog a sátán, a gonosz fölött. Az «Apokalipszis» a
parúzia (= gör.: jelenlét, eljövetel) bekövetkezésekor az ördög/sátán
végső legyőzését ígéri (Jel. 20,14), a pokol (alvilág) és a halál
pusztulásával együtt. = LUCIFER: = Esthajnalcsillag/Hajnalcsillag (Lásd: üzenet
Melinda 2004-05-15 16:52 ) Isten ellensége, de nem ellentéte!
ISTENKÉP: «a teljességnek olyan központi pozíciót elfoglaló archetípusa, amely
az álmokban és egyéb módon mélymagunk egyfajta tükröződéseként, illetve
mélymagunk mint "Isten képe az emberben" nyilvánul meg».
Remélem, elkerültem a kontárkodást...
Kapcsolódó téma: Útban hazafelé
_________________
© Melinda 
2004-05-14 23:56, szigy:
-
2004-05-14 17:32, rigojanos:
-
Lucifer*: (latin: fényhordozó): Izaiás próféta a bábeli király bukását a
«fényes hajnalcsillag» égből való lehullásával szemlélteti (14,12). A
«fényes hajnalcsillag» (héber: Helál kifejezést a «Vulgata» «Lucifer»-nek
fordítja.
A Lukács-evangélium a sátánról (lásd 'ördög') beszél úgy, mint aki villámként
bukott le az égből (10,18).
Az ókeresztény irodalom e két helyet összekapcsolta és az égből
letaszított egykori főangyalt, a sátánt nevezi «Lucifer»-nek...
* N.B.
1.)lucifer, era, erum (fero): 1. fényt árasztó,
fényhordozó, világosságot terjesztő; 2. világra hozó (Diana)
2.) lucifer, eri: hajnalcsillag= esthajnalcsillag;
translativus (=átvitt értelemben): nap
_________________
Melinda
Link: A
magyar nép történelméről 1. 2. 3. 4. 5. oldal
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa
Melinda Tamás-Tarr
©
GALLERIA LETTERARIA - OSSERVATORIO
- ARCHIVIO DEI FASCICOLI
UNGAROHOME
