OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar nyelvű online
melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
©
SÁNDOR GYULA (1951 - ) NOVELLÁI ÉS VERSEI
Ferrara,
2005. február 9., Szerda
Kedves olvasó!
Ha úgy érzed, ez a
történet rólad is szólhatna, ha akár egyetlen esemény, vagy érzés ismerősnek
tűnik, mert magad is megélted már, akár mint szülő, akár mint gyermek, akkor
kérlek, olvasd el újra, mert azt akarom, hogy megértsd. Minden kisgyermek
egy-egy csoda, gyönyörű ajándék, melynek ragyognia, és virulnia kell. Ne hagyd,
hogy akár csak egy is közülük, áldozattá legyen.
A szerző
Ne
sírj kicsim, ne sírj!
Az őszi eső kövér
cseppjei, kitartóan ostromolták az osztályterem ablakát, majd sebes futással,
iramlottak, egyenesen lefelé, a kiálló, rozsdásodó párkányra. Folyton megújuló,
zegzugos ösvényeket hagyva maguk mögött, az áttetsző üvegen. András merengő
tekintettel szemlélte a látványt. Gondolataiban égbenyúló bérceket, zúgó
patakokat formált, a gördülő cseppekből, szárnyaló képzelete. Nem hallotta, a
termen lassan végighömpölygő, morajlásszerű nevetést. Ági néni, a matematika
tanárnő, csípőre tett kézzel, már egy ideje rászegezte szúrós tekintetét.
– Tehát nem tudod! – csattant fel,
szinte sipító hangon. Arca egészen kipirosodott az ordítástól.
– Bo-bocsánat, tessék? Nem értettem mit
tetszett kérdezni.
Az osztályban kitört a harsány röhögés.
A lármát kihasználva, a töltőceruzákból, rizsszemeket köpködtek felé.
– Mi a fenének vagy te
itt egyáltalán? Mit gondolsz, miért jártatom a számat? Hát azért, hogy az ilyen
hülyék is megértsék, mint amilyen te vagy. Csak bámulsz üres tekintettel a
semmibe. Kíváncsi vagyok, mi lesz így belőled? Tehát még egyszer megkérdezem,
az előbb magyaráztam el, a törtek szorzását, most tőled szeretném hallani!
– Háát, é-én, szóval,
igazán megígérem, holnapra megtanulom, de-de most véletlenül nem hallottam.
Kérem, ne tessék rám haragudni, máskor nagyon fogok figyelni.
– Ennek igazán örülök,
de most hozd ki az ellenőrződet, mert ez a tudás nálam elégtelen. Megértetted?
Szemei, mint apró kis ékkövek, alig
észrevehető csillogásba kezdtek. Pedig teljes erővel összeszorította a fogait,
de a könnyeket már nem tudta megállítani. Nem akart ő sírni, dehogy is akart,
hiszen tudta, hogy így még jobban kinevetik. Talán, ha a tegnapi nap emlékei
nem villannak be hirtelen olyan élesen, akkor most biztosan le tudta volna
győzni az árulkodó könnyeket.
Az iskolából hazafelé, megállt
néhány percre focizni a téren, de a labda szürke foltot karcolt a cipője
orrába. Az apja rideg pillantást vetett, a lehorzsolt cipőre, majd szemében, a
már oly sokszor látott gyűlölettel, maga elé intette. Az első hatalmas ütéstől
a földre zuhant, de nem hagyta abba, a földön is tovább ütlegelte, rugdosta, és
ami a legjobban fájt, mindezt a barátja előtt. Szerencsétlenségére ugyanis, Dezső
is ott volt vele. András nem szerette, ha a barátai átmennek hozzá, hiszen
sohasem tudhatta, mire érkezik haza, de most mégis megengedte neki. Tudta, hogy
ez nagy hiba volt, de már késő. El kellett viselnie ezt a szégyent, amint
ordítozva, mindenféle trágár szavakkal illetik, rugdossák, és megalázzák, éppen
az egyik legjobb barátja előtt.
– Nem most kellene bőgnöd! Miért nem
akkor bőgtél, amikor nem figyeltél? - hallotta a tanárnő éles hangját.
– Remélem, a szüleid
alaposan megszidnak majd! Azt hiszem, rád férne.
«Megszidnak?» –
Ismételte magában, eltűnődve, a szavakat. Elképzelte, az apja tekintetében
szikrázó vad dühöt, amint részegen neki fog esni. «Talán anyu is otthon lesz, és megint kimenekít, mint már
oly sokszor tette. Talán? Akkor lehet, hogy néhány ütéssel, vagy rúgással
megúszom.» Csendesen ballagott
hazafelé, a sártól ragacsos utcán, a sikítva kergetőző osztálytársak között. A
szaladgáló gyerekek cipőjéről felcsapódó barna massza, telefröcskölte a
ruháját. «Milyen jó is lehet ilyen
boldognak lenni. Otthon, biztosan, az anyukájuk, és az apukájuk is átöleli
őket. Este talán, még társasjátékoznak is, vagy az is lehet, hogy beszélgetnek.
Vacsorakor körbeülik az asztalt, és mosolyognak. Milyen szívesen cserélnék
valamelyikkel…
Nekem miért nem ilyen az otthonom? Miért
haragszik rám ennyire az apukám? És miért bánt engem mindenki? Hiszen én senkit
sem bántottam. Kedves jó nagyi, drága mamikám, olyan nagyon szerettelek, de te
mégis meghaltál. Nem kellett volna még elmenned. Annyira hiányzol nekem.
Annyira hiányzol.»
Szemeiből most már
megállíthatatlanul záporoztak a könnycseppek, végigfolyva sártól maszatos
arcán. Már nem tudott parancsolni az érzéseinek. Csak zokogott és zokogott.
Remegő kis teste meg- megrándult a lelkéből felszakadó fájdalomtól. Nem, nem a
veréstől félt, ami otthon várta, hanem a szeretet iránti olthatatlan, kínzó
vágy égette keserű szívét.
«Emlékszem kedves mama, amikor egyszer
feljöttél értem, hogy elvisztek pár hónapra, Vásárhelyre. Aznap éjjel, sajnos
ismét bepisiltem. Kilenc éves koromig ez gyakran előfordult, pedig én annyira
vigyáztam. Az apu megint azt ordította, „Te rohadt állat, rosszabb vagy, mint
egy állat, még a disznó sem hugyozik oda, ahol alszik.” És azzal ismét ütni
kezdett. Sírva könyörögtem, higgye el, én nem akartam, tényleg nem akartam, és
nem tudom, miért történik ez velem, de csak tovább ütlegelt. Az ütések is
fájtak, de gyűlölettől izzó tekintete, szinte égette, a szívemet, és a
lelkemet. Drága mama, egyszer csak ott termettél. Kirohantál a szobából, és félre
lökted őt. Pedig nem voltál sokkal nagyobb, mint én, hiszen olyan törékeny kis
alakod volt. Szorosan magadhoz öleltél, és végtelenül gyengéden azt suttogtad a
fülembe, „ne sírj kicsim, ne sírj”. Milyen különös érzés volt. Körülöttünk, az
édesapám tombolva szitkozódott, öklével a konyhaasztalt verve, belőled pedig,
valami hihetetlen nyugalom, és békesség áradt. Apa, szerencsére soha sem
süllyedt annyira mélyre, hogy téged is megüssön, de éreztem, még ezt is
vállaltad volna. Senki nem szeretett engem annyira, mint te és nagyapa, és
talán soha nem is fog. Bárcsak veletek maradhattam volna! A papa megmutatta,
ahogyan a házatok előtti, terebélyes vizesgödörben, „cigányérben” törekből, és
agyagból vájkot vetnek, a környékbeli cigányok. Ebből építkeztek a város szélén
az emberek. Töreket szórtak, a nedves, sárga iszapos sárba, majd mezítláb
taposni kezdték. A lábukat, sőt szinte egész testüket vastagon bevonta a
ragadós anyag. Az így előkészített masszát azután fakeretbe nyomkodták, végül
sorba rakva, megszárították a napon. Én pedig, amikor a csorda már elvonult,
tehénlepényt szedtem, mert arrafelé ezzel súrolták át hétvégeken a döngölt
szobát. Gyönyörű szabad élet volt, boldog voltam, és nem kellett félnem
semmitől. Este, a petróleumlámpa vibráló fényénél tanítottál imádkozni. Mindig
lefekvés előtt. „Mi Atyánk, ki vagy, a mennyekben…” Még most is hallom, ahogy együtt mondjátok a papával. Nem is
tudom, hogy fért el annyi szeretet abban a kicsi házban.»
Az eső közben elállt.
András befordult jobbra, a Vörösmarty utcába. A távolban, az utca végétől nem
messze, látszottak, a tarka színekbe öltözött, rákoshegyi erdők, őszi lombjai.
Itt lakott ő is, alig néhány háznyira a lőrinci úttól, melynek túloldalán már
nem voltak házak, csak az a hívogató, vadregényes világ. Ha tehette, mindig
kiment oda. Nagyon szerette a természetet, különösen tavasszal. Az édes illatot
árasztó, selymes sokszínű mezőt, mely az erdők között húzódott, benne, a hosszú
nyelvükkel nektárt szürcsölgető, pihe szárnyakon libbenő ékköveket, a pillangókat.
Minden állatot, a barátjának érzett. Tudta hol fészkelnek a madarak, azt is,
melyik fészekben, hány fióka növekszik, hogy hol vertek tanyát, idén a
rókaszülők. Sokszor megleste már, a pajkosan hancúrozó kölyköket. Úgy gondolta,
ő is ide tartozik. Itt elfogadják, felhőtlenül boldog, és szabad lehet. A
madarak, egyedül csak neki dalolják gyönyörű, sokszínű éneküket. Itt találta, a
rekkenő július is, amikor álmosan úszó, bolyhos felhőpihék fodrozzák, a
türkizkék eget. Érezte, amint a langyos nyári szél pajkosan nyargalász, a
lágyan ringó rónaságon, végigsimítva a bőrét és a haját, s nézte, amint iramló
futását, lassan elnyeli a vibráló messzeség. Nem szerette, ha társaság vette
körül, mert nehezen tudott feloldódni. A kellő bátorságot, hogy elfogadtassa
magát, apja már régen kiverte belőle. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről. A
szöcskék a karjára ugrottak, időnként egy-egy fáradt lepke is megpihent az
ujján, sőt, egyszer, egy jókora mezei nyúl is ott legelészett, alig néhány
méternyire tőle.
Nyikorogva fordult meg
sarkában a rozsdás vaskapu. Csak egyszerűen be kellett tolni, már régóta nem
volt rajta kilincs. Amint a veranda lépcsőjén lassan araszolt felfelé, minden
szívdobbanása hangos zakatolással lüktetett a fülében. A levegőt is egyre
sűrűbben kellett kapkodnia, a torka pedig, teljesen összeszorult, amikor remegő
kezével benyitotta az előszoba ajtót. Nem volt bezárva. «Istenem, itthon van és
sehol sem látom az anyukámat.» Fejétől, a talpáig, jéghideg fagyos fuvallat
járta át az egész testét.
–Te vagy az András? Mi
van? Nem tudsz köszönni?
A szobaajtóban apja támolygó alakja
jelent meg.
– Hogy a fene egyen
meg, te rohadék! Hát ezért dolgozom én, mint egy állat? Ennyibe becsülöd a
munkámat? Hogy néz ki a ruhád? De majd én megtanítalak, hogy kell megbecsülni a
szüleidet. Bele verem abba az ostoba fejedbe, abban biztos lehetsz.
A kisfiú szemei, mint ragyogó gyémántok,
ismét csillogni kezdtek.
– Mozdulj már meg! Mi
a francra vársz?
De lábai nem engedelmeskedtek. Hiába próbálkozott,
odaszegezte a remegő félelem. Egyetlen szót sem tudott megformálni dermedt
ajkain. «Ne sírj kicsim, ne sírj!» – csendült fel valahol lelkének rejtett
mélységeiben az oly annyira imádott hang, a drága mama örökre megőrzött forró
szeretete. Ez a hang, lassan újra élettel töltötte meg törékeny testét.
Csak most eszmélt rá,
hogy a földön fekszik. Érezte apja borgőzös leheletét az arcában. Az ütlegektől
egész teste sajgott, de már nem sírt, csak várta, hogy egyszer vége legyen.
«Ne félj mama, én soha nem leszek
ilyen! Megfogadom neked, hogy soha. Én úgy fogom majd szeretni a családomat,
ahogyan tőled láttam.»
Az egyik rúgás a fejénél találta el,
közvetlenül a szeme alatt. Érezte, az arcán lassan lecsorduló meleg vért, a
szoba pedig hullámzó, forgó, imbolygó táncba kezdett, majd hirtelen sötét,
békés csend vette körül. (2005.
02. 08.)
___________________
Ferrara,
2005. február 6., Vasárnap
NÉVTELEN
FÁJDALOM
Hajlott hátú öregember csoszog keresztül a széles latyakos járdán.
Sorstársaival mindennapos látvány, szinte hozzátartozik a kőbánya-kispesti
csomópont összképéhez. Az ócska szürke kabát ólomsúlyként nehezedik erőtlen
vállaira. Ráncos barna kezeivel, félig megszáradt kenyeret majszol. Sebesen
zúgó folyóként özönlik körötte, a hatalmas arctalan embertömeg. Sietős
léptekkel haladnak, messze néző tekintetük a semmit keresi.
László, mert így
hívták, amikor még neve is volt, lassan rátámaszkodik a rozsdás korlátra, hogy
könnyítsen fekélyes lábainak terhén. Sajgó tagjaiban időnként csontig hatol a
fájdalom.
- Irén, kedvesem, már nem vagy itt, hogy bekötözd a lábaimat, a kukából sem
kell enned többé, hiszen téged már meghívott Jézus az asztalához. - Az arcán
legördülő könnycseppek, kócos barázdákat rajzolnak a bőréhez tapadt porba.
Görnyedt testtartását, repedt bordái okozzák. Alig egy hete, néhány fiatal
összerugdosta, amikor alvás közben rátaláltak a parkban. Könnyű préda volt,
hiszen betegsége miatt, már jó ideje képtelen a védekezésre.
- Tudod kedvesem, amíg
ütöttek, végig rád gondoltam. Több mint negyven évig fogtad a kezem,
reménykedtem, hogy nem hagyják abba, és akkor végre újra láthatlak. Ó mennyire
várom azt a napot. Emlékszel még? Milyen gyönyörű paradicsom termett a
kertünkben, és te hogy szeretted, tudod, úgy frissiben leszedve. Mindig azt
mondtad, „fenséges illata van”. Igen így mondtad, „fenséges”. Egész lényedből
szinte áradt a szeretet. Nekem pedig minden perc ajándék volt, amit veled
tölthettem. Álmomban egyik éjjel Jézus azt mondta, még nem jött el az időm.
Hordoznom kell a világ szégyenét, és nap, mint nap az emberek elé kell
tartanom, hogy mindenki lássa, mert eljön majd a számonkérés.
Bocsáss meg, hogy nem tudtalak megvédeni. Ahányszor csak eszembe jut az a
borzalmas nap, mindig úgy érzem, meghasad a szívem. A testemet csak elvonszolom
valahogy, de a lelkemben tátongó sebek kimondhatatlanul égnek, és jobban fájnak
minden fekélynél vagy verésnél. Amikor az a négy férfi berontott a házunkba,
egy pillanat alatt történt minden. A hatalmas ütéstől a földre estem, az egyik
kigyúrt óriás pedig a hátamra térdelt. Mozdulni sem bírtam. Később valami
hurokfélét raktak a nyakamra, és az asztalhoz vonszoltak. Csak ekkor láttam mit
tettek veled. Egy keskeny vércsík csorgott végig az ajkadon, ahogy ájultan
feküdtél a földön. A nyakadhoz egy hosszú kést szegeztek, de hiába akartam, nem
tudtam megmozdulni, ezek túlságosan erősek voltak, és a hurok is szorosan
tartott. Ekkor lépett be, az a jól öltözött férfi az ajtón. A drága bőrtáskát
az asztalra tette, és lassú, nyugodt mozdulatokkal, papírokat vett elő, majd
udvarias kimért hangon felém fordult, és ezt mondta. „Elnézést a késői
alkalmatlankodásért Hammer úr, de tudja nagyon zsúfolt napom volt, és csak most
tudtam időt szakítani önre. Ennek a negyednek a helyén, nagyon szép lakópark
épül majd, ám ehhez sajnos szükségünk van az ön telkére is. A házat
természetesen le fogjuk bontani, hiszen ezzel az elavult külsővel nem illene
bele egy modern környezetbe, ugye megérti. Szeretnénk, ha aláírná az adásvételi
szerződést. Nem szükséges átolvasnia, higgye el, mi mindenre gondoltunk. A
feleségének viszont nem ártana egy pohár víz, úgy tűnik, kicsit nehezen
lélegzik. Nyilván valamibe megbotlott szegény, és megüthette magát, amikor
elesett.” - Gyermekkoromban többször megpróbáltam elképzelni az ördögöt, és
mindig valami szőrös szörnyetegnek gondoltam, de most itt ült előttem, drága
öltönyben, selyem nyakkendővel, arcán nyugodt mosollyal, és egy papírt tartott
elém.
Szemeid még csukva voltak, de hallottam
amint halk, fájdalmas hangon engem szólítasz. Apa, apa, mi történt? Nagyon fáj
a fejem. Kérlek, segíts. De nem tehettem semmit. Úgy éreztem belehalok, azonnal
meghasad a szívem, de a hurok, és az izmos karok a székhez szegeztek. -
„Mint említettem Hammer úr, nagyon elfoglalt vagyok, szeretném, ha megértőbb
lenne, akkor hamarabb túl leszünk a formaságokon.” - Aláírtam, persze hogy
aláírtam, hogy is tudtam volna elnézni, ahogyan szenvedsz
A rendőrség hamar lezárta a nyomozást. Megállapították, az ügyvéd úr éppen
jókor érkezett. Ha ő, és titkára nem lettek volna itt, ebből a szerencsétlen
elesésből, nagyobb baj is lehetett volna. A többi férfiről nem esett szó. Az
orvos szerint, talán az ijedtség okozta sokk miatt képzelődtem, és nem tudtam
felmérni, hányan is vagyunk.
Néhány hónap múlva
hivatalos emberek érkeztek, kezükben egy „jogerős” végzéssel. Azt mondták,
azonnal el kell hagynunk a lakást. Hiába próbáltunk tiltakozni, - „talán
figyelmesebben kellene elolvasnia, mielőtt aláír egy szerződést”,- válaszolták.
Eddig csak a tv-ben láttuk, mit is művel a lakásmaffia, de mindez olyan
távolinak tűnt. Nehezen tudtuk elhinni, hogy a törvény képviselői, elnéznek
ilyen nyilvánvaló gaztetteket. Ám éppen ők, akik a rendet hivatottak vigyázni,
akiktől arra számítottunk, hogy megvédenek, itt álltak az ajtónk előtt, és azt
mondták, menjünk el az otthonunkból. Mitől torzult el ennyire ez a világ. Miért
hagyják, hogy a kapzsiság, acsarkodva megmarjon minden emberi értéket. Nem
számít testvér, vagy barát, a szeretet szétmarcangolt tetemét pénzhegyekkel
takarják el. Az emberek lassan észrevétlenül vakká válnak. Nem látják, hogy
saját temetésükön ülnek tort, hogy sokak lelke már szinte rothadó szagot
áraszt. „Fehérre meszelt sírok vagytok” harsognak fejemben Jézus szavai, „de
belülről tele vagytok mindenféle undoksággal”. Vajon meddig tűri még a Teremtő,
hogy a szépséget, és tisztaságot mocskos kezek illessék. Talán már nem is olyan
sokáig.
Emlékszel az öcsémre, „mennyire
sajnállak titeket” mondta, „de nekünk is csak három szobánk van. Nem tudok az
asszony mellett aludni, mert akkor másnap mindig nagyon fáradt vagyok, és a
gyereknek is kell egy külön szoba, hiszen már 16 éves, pedig higgyétek el,
nagyon szívesen segítenék”. „A garázst talán oda tudnánk adni”, mondta Évi, az
unokahúgod, „de csak néhány napra, hiszen pár hete vettünk új autót, az udvaron
hamar kikezdené a rozsda az alvázat.”
Csak az iratainkat és
a régi képeket vettük magunkhoz. Az egyiken Zsuzsika kezét fogod a rózsalugas
alatt. Milyen szépek is voltatok így együtt, anya és lánya. Nagyon hasonlított
rád, különösen a szeme, ugyan olyan kedves, meleg barna szeme volt, mint neked.
Amikor elgázolta az a részeg sofőr, mindketten azt hittük, nem tudunk tovább
élni. Úgy éreztük, már nincs miért. A legdrágább fénysugár, a legszebb virág,
mely beragyogta életünket, nincs többé. Tudom, hogy lelkünk egy, egy darabja,
vele együtt meghalt azon a napon. Milyen sok éve már ennek, de látod, még ma is
belesajdul a szívem, amikor eszembe jut. Kedvesem, hiszen te már ott vagy vele.
Biztosan most is olyan szeretettel fogod a kezét, mint ezen a képen. Már egy
éve is van talán, hogy téged hazahívott az Úr, azóta újra együtt vagytok. A
vezető mindössze hat hónapot kapott, mert az apja befolyásos ember volt. Ennyit
ért ez a bájos kicsi lány a nagyuraknak, - csak ennyit ért.
Az öreg szótlanul fogta a rozsdás
korlátot. Meggyötört arcán újabb könnycseppek gördültek végig, amint görnyedten
imbolygó testét megpróbálta megtartani. – Takarodj innen – taszított rajta
nagyot, a szemközti árus, - részeges dög, miattad nem tudok eladni semmit. Olyan
büdös vagy, hogy egyetlen tisztességes ember sem akar itt megállni miattad. –
Nagyot esett a lökéstől. A fájdalom minden porcikájába belehasított. Úgy érezte
képtelen felállni. Lassan, négykézláb kezdte vonszolni magát. - Tűnj már el nem
érted? – Érezte, hogy a rúgástól, meleg vér csordul végig a lábán, mely az
egyik gennyes fekélyből kiserkent, de már nem törődött vele. Gondolatai ismét
messze jártak.
Langyos nyárvégi
illatok töltötték meg a szeptemberi levegőt, amikor kidobtak bennünket az
utcára. Úgy emlékszem, péntek volt, és tizedike. Igen. Két nap múlva, vasárnap
lett volna a 47. házassági évfordulónk. Az ismerős utcák teljesen idegennek
tűntek, mintha még sohasem jártunk volna itt, pedig szinte egy egész emberöltő
volt mögöttünk ezen a helyen. A régi szomszédok szótlanul besiettek. Talán csak
a házunk előtt álló rendőrautó, vagy a drága öltönyös nagyurak látványa
riasztotta meg őket. Mindenesetre nem akartak belekeveredni. Csak mentünk kéz a
kézben szótlanul. Éreztem, hogy nincs a földön még egy ember, akit így tudnék
szeretni, és tudtam, hogy te is erre gondolsz. Ezt sohasem vehetik el tőlünk.
Összegyűjthetik a világ minden aranyát, de a tiszta szeretetből, egyetlen
halvány fénysugárra sem telik belőle. Lehet, hogy ezért dühöng annyira az
ördög. Hatalmat kapott, hogy megkísértse, gyötörje az embereket. A pénzsóvár,
becsvágyó lelkek pedig buzgón csatlakoznak hozzá, de egyik sem érez iránta
szeretetet, csupán a kapzsiság hajtja őket. Lépteink lassan belefolytak a
távoli semmibe. Nem éreztünk éhséget, sem szomjúságot, még a lábaink is
súlytalanok voltak. Mintha csak a föld felett lebegtünk volna, egy könyörtelen
ismeretlen világban, mely benső magányunktól, annyira távolinak tűnt. Köröttünk
sietős léptekkel emberek rohantak, ám ők mindannyian mentek valahova. Bennünket
pedig, egy idegen világ feneketlen gyomra készült elnyelni.
Kimerülten, szorosan összebújva aludtunk el egy padon. Az éjszaka kicsit hűvös
volt, és nem volt nálunk kabát. Még szerencse, hogy a pulóvert felvettük
magunkra. - A pénzünket már az első héten elrabolták tőlünk, a jegyűrűkkel
együtt, amelyeket 48 évvel ezelőtt vettem, az eljegyzésünkre. Most is látom,
ahogy csillogó könnyes szemekkel rám nézel. Nem számonkérőn, csak szelíden,
fájdalmasan. Éreztem, amint a szívem lassan kettéhasad, és tudtam, többé már
nem fog összeforrni soha. A közértből akartam lopni neked egy kiflit, mert
láttam mennyire éhes vagy, de az őr észrevette, és ordítozva kihajított. A
kenyeret viszont nem árultam el, hogy a szemetesből szedtem, a fél kolbásszal,
mert azt akartam, hogy jóízűen edd meg. – Az október végi szelek nagyon hidegek
voltak, és gyakran esett az eső is. Egyszer, amikor az egyik szálláson
aludtunk, reggelre ellopták a szatyrunkat egy egész kenyérrel, és a pulóvered
is benne volt. Többet nem mertünk odamenni. A novemberi éjszakákon, néha a
tócsákat már vékony jégréteg fedte. Az egyik ilyen éjszaka, különösen hideg
volt. Egy közért szellőzőjénél aludtunk a járdán, mert itt kiszűrődött némi
meleg odabentről. Reggelre szinte tüzeltél a láztól. Pedig amíg aludtál, egy
fiatalember pokrócot terített ránk, és néhány szendvicset is adott. A mentőbe
engem nem engedtek beszállni, az igazolványok, amik bizonyítják, hogy házasok
vagyunk, már régen nem voltak meg. Az egyik hajléktalan szálláson valamennyit
ellopták tőlünk. Hallottam, amint halkan azt suttogod, szeretlek Laci, mindig
is szeretni foglak. - „A kislányt majd megtalálja a kórházban, ha csak holnapra
nem fog egy újat magának,” - nevetett az ápoló – „de előbb mosakodjon meg, ha
emberek közé akar jönni”. Ekkor láttalak utoljára. Az orvos szerint többszörös
fertőzésed volt, és az alultáplált szervezeted feladta a küzdelmet.
Az öregember lassan feltápászkodott a
földről, és ólom léptekkel arrébb vonszolta magát. Meg sem hallotta az árustól
feléje záporozó szitkokat. Kimért mozdulatokkal elindult a lépcsőn lefelé. A
szabadban átvágott a parkon, egyenesen a kiserdő irányába. A decemberi szél
süvítve kergette az apró, szúrós hókristályokat. Kukából szedett kabátján csak
egyetlen gomb volt, az is az alján. A kavargó hó, így könnyen utat talált
magának az ingje alá, egészen a bőréig. Fáradtan leroskadt, egy kidőlt fa
nyirkos törzsére, és mit sem törődve a fergeteggel, mély álomba merült. Egész
bensőjén enyhe remegés hullámzott végig, mint nyári fuvallat a lombokon, majd
ernyedt teste, arccal előre, a friss puha hóba dőlt. De ezt már nem érezte.
Valami hihetetlen, ragyogó fény vette körül, melyből nyugalom, béke, és
szeretet áradt felé.
- Irén, kedvesem, te
hogy kerülsz ide? Milyen gyönyörű, a ruhád, és te is csodaszép vagy. A gyűrű is
a kezeden van, de hová tűnt a hó? Az imént még annyira fáztam, most pedig
minden olyan szép. Körös-körül rengeteg illatos tarka virág, a levegő pedig
bársonyosan kellemes. Az a kis szöszke melletted, igen ő a mi kicsi lányunk,
megismerem.
A mentőt egy kutyasétáltató hívta ki. A
vizslája vette észre, hogy valami van a hó, és avar alatt. De már nem tudtak
segíteni. Ők értesítették a hullaszállítókat.- Szitkozódva gázoltak át a sűrű
havas bokrokon, a terebélyes fémtepsivel. Te is pont itt tudtál megdögleni,
morogta halkan az egyik. Vigyázz, inkább húzzál kesztyűt, szólt oda a társának,
a ruhája büdös, mint a dög, lehet hogy még tetves is.
Vajon hány Laci, és Irén didereg még az utcákon, megalázva, számkivetetten.
„Fontos emberek,” hivatalnokok, képviselők, meddig tudtok még jóízűen falatozni
a meleg tűzhely mellett? Kutyáitok csirkehúst esznek, de azok ott az után, ők
emberek. Kik csalás, kik tollvonással felszámolt munkahelyek áldozatai. Vajon
hány iraton lett megítélve névtelenül a sorsuk. De én hiszem, hogy egyszer
mindenkinek el kell számolnia mindazzal, amit csak tett az élete során.
A
vers
Tarka szóruhákban pompázó gondolat,
Mely úgy tör fel a mélyből, miként forrás fakad.
Széthinti lelkünk fájó sebeit,
Az örömkönnyek boldog cseppjeit,
S szívünk rejtett kincseivel dúsan megrakodva,
Szárnyaló sasként tör fel a magosba,
Majd egy röpke perc,- és fáradtan lehull,
Mint arcunkon a mosoly, lassan elcsitul
Olykor fagyos lehelet, dermedten csikorgó hó,
Másszor lágyan csengő, hullámzó halk muzsikaszó,
Amint féltett titkainkból egy apró darab,
Felszakadva lassan a felszín felé halad,
Hogy megfesse a világ szürkülő egét
És betöltse fénye, minden szegletét
S hol végigzúdul e szikrázó szópatak
Életre kel tőle sok hervadó gondolat
Ez hát a vers, szavak gyújtotta láng, mely sistereg
Olykor meg édes méz, mely lelkünk mélyéből pereg
( 2004 Budapest )
Hajnal az utcán
Köröttem lángoló pirkadat a táj,
Az égen milliónyi szivárványfonál,
S midőn ébredni kezd az értelem,
S a tarka álmok köde elpihen,
Kitárja vértjét a fényes napkorong
Csupán egy megkésett denevér bolyong,
Gyors szárnya közt hűvösen átsüvít a lég,
Mígnem lágyan elfedé, a türkiz messzeség,
S valahol egy fáradt kémény küszöbén,
Megkopott bágyadt szürke füst halóz, henyél,
A harmatos világra tétován tekint,
Vár kicsit, majd nyújtózva elindul megint.
Az út porát kutatva kering a szél,
Hűs keze pajkosan lombokkal zenél,
Mellettem hallgatag szótlan emberek,
Sietnek, hajnalban ők is csendesek.
(1975 Budapest)
Levél, a feleségemnek
Este van hát megint, csendes este van.
Felsír a müezzin az apró faluban,
S toprongyos vén hívek, esdekvén Allahnak,
A szent Mekka felé, mélyen hajlonganak.
Csak fölöttem szürke a csillagtalan ég,
Rám borul terhével a súlyos messzeség,
S magányos bolyongó, megsebzett szívem,
Hogy érted ég csupán, tudnod kell kedvesem.
És letépve gyászos függönyét az égnek,
Ismeretlen fényű új hajnalok jönnek.
Zörgő utak tűnnek, és végtelen folyók,
Kolduló gyermekek, nyomorult vén apók,
Pálmafák, és fogak közt csikorgó homok,
S a falvak csupán, mint pusztuló romok,
Lagymatag szamarak, mezítlábas népek,
A roskadt falak közt tétlen heverésznek.
Hajdan zöld mezők, már elhervadtak régen,
A Tigris Eufrátesz ringó bölcsőjében.
Itt vagyok hát megint, alattam a kerék száguldva suhog,
Mily távol vagy tőlem, de szerelmem mindig feletted ragyog,
És elkísér majd bárhová, miként hold szokta a földet,
S a róla hulló fényes szőnyeg, arannyal fedé léptedet.
Ásítva előttem a hatalmas sivatag,
Forró száraz mély sírjában ott szunnyad a mag,
S vele alszik a vágy az álmodozás,
A fájdalmas csend, az őrült rohanás,
A remény, hogy e kanyargós messzi végtelen,
Ott nálad végződik majd, melletted kedvesem.
(1984 Bagdad)
Séta a korzón
Megyünk kéz a kézben, meg megállva,
Ránk borul csendesen, az alkony izzó fátyla,
S míg fürdik a táj a langyos estben, csillagok gyúlnak a végtelenben.
Te mosolyogsz kedvesen, mint virág a tavaszra,
Mint lágyan zengő madárdal, nyári pirkadatra,
Kérlek, jöjj kedvesem, jöjj kicsit közelebb,
Köröttünk a város szunnyad, szendereg,
S fodrai lent a vén Dunának,
Csendes sóhajjal partra szállnak.
Mily szép is most itt lenni veled,
Érezni édes forró leheleted,
Remegő ajkad lángoló tüzét,
Mely kioltja bennem a szenvedést.
Álom, vagy valóság, már nem is tudom,
Csak azt, hogy maradj még, azt akarom,
Hogy elébed állva, boldogan csendesen,
Azt mondjam, szeretlek,- szeretlek kedvesem.
(1987 Budapest)
Az ősz
Halk sóhaj a néma csendben,
Zizzenve hulló sárga falevél,
Édes csókját már a nyárnak,
Elvitte rég, a zúgó ősz szél.
Rekedt varjak kárognak a tájra,
Szikkadt torkukban a hang, nincs remény,
Bús merengés száll a csupasz fákra,
Tudatlan, támolygó lidérc az erény.
Forró könnycsepp hull a földre,
Egy ősz anyóka a padon,
Édes álom száll a csendbe,
S letűn egy régi alkonyon.
S mint röpülve szárnyal az idő,
Barázdált, kérges, megtört a tenyér,
S nehéz már a padlás, a lépcső,
Egyre több lesz a pincébe a szén.
Egykor zöld fűszálak merednek az égre,
S imbolygó árnyuk harmatról mesél,
Üszkös száraz testük hamvadó körébe,
Lassú méltósággal elpihen a dér.
( '70-es évek)
Kedvesem
Csak járom az utcát, a csendet hallgatom,
Halvány sápadt fények rezzenek a havon,
Köröttem a város szunnyadva pihen,
Alszik a vágy, a gond, a szerelem,
És sértett szívekben a gyűlölet,
Mert reggelig még az is szendereg,
Szürkén simul fölibém a csillagtalan ég,
Talpamtól olykor felsikolt a jég,
Amint fogynak egyre az ábrándos méterek,
S vállamra pajkos hópihék telepszenek,
Rád gondolok kedves, bőröd illatára,
Édes ajkad forró, remegő szavára,
Amint bársony két karod lágyan átölel,
S tengernyi vágyak röpítnek egyre fel,
Hol mi vagyunk csupán, s a végtelen,
Lüktető, mámoros, boldog szerelem.
(1967)
A Vihar...
Gyűlnek már, gyűlnek már sűrű nagy halomba,
Kövér dölyfös felhők kéjes esti torra.
Mert elfedé már az éj a lángoló napot,
Mely, hogy szét nézhessék köztük rendet rakott.
S éltető hevének csillogó patakja,
Szabadon folyhassék, a zöldellő tavaszra.
Most örvendenek, lucskosan nagyokat dördülve,
Cikázó vad fényes vonókkal hegedülve.
S jeges leheletük iramló futással,
száguld a lombok közt sajgó pusztítással.
A szelíd békés vizek, futva menekülnek,
S a hosszú sima parton holtan elterülnek.
Majd vissza csúsznak lágyan a testvér habokba,
Hogy űzött vadként szálljanak ismét a magosba.
(1975-76)
Isten hozta újabb
magyar nyelvű szerzőnket az «Osservatorio Letterario» nemzetközi alkotói
között!
SÁNDOR GYULA 1951-ben született, a
Sándor család egyetlen sarjaként. Első meséit 7-éves korában vetette papírra. A
versírással 9 évesen próbálkozott először. Ma, a próza és a vers, egyaránt
közel áll a szívéhez. Úgy érzi, rengeteg mondanivalója van. Éppen ezért várjuk
további írásait!
OSSERVATORIO LETTERARIO
***Ferrara e l'Altrove ***
©
TESTVÉRMÚZSÁK/MAGYAR PORTÁL
- IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ
MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA - UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL
-
ARCHÍVUM-DGL1