OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar nyelvű online
melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. február 1.
Kedd
A. SZ PETROVICS:
Évfordulókkal felesel
Lejár
időm, lassan eltűn.
Csaták
dalát feledhetném
Csupán,
de sír bévül a kürt,
S
fejemre csákót tett a dér.
Valék
hazám fia, vadócz
Legény,
magyar boros betyár,
S levék
koross ugor apócz,
Elandalít
a régi nyár.
Nem
estem el, nem én, sehol,
Letepert
a bősz cserepár
Segesvárott
belém botolt
Uralkodóm,
a muszka czár.
Mer'
ésszel látva jövőm,
Halottá
így levék, okosb,
Az élet
én belém velőt
Erőst
adott, magyar honom:
Te
szentté, ha tészel, hullád
Leszek!
S levék apostolod -
Ekképp
becsed szerént, mosván
Babér
övezi homlokom.
Hazám
pedég ahol jogom
Ma
sincs, de vén korom
Elold a
földtől. Új honom
Szelíd
zsená, s nem ostorom.
(1899)
Inkább így
Veszekszik
vélem az asszony,
Válnék
el én a Julistól.
Ha
megtenném balga volnék,
Muszka
banyát vennem kelnék.
Végye
a' rossz seb, egy is elég
Volt,
fiamat ő neveli,
Ha tán
fiam, Zoltán, szegény,
Boldogul
megél vele.
Igen,
vagy nem, ma már mindegy:
Nem az
alma, a fa termő,
Meddő
legyek inkább, mint egy
Kapott
fogoly, ruszkinak vő.
Halj
hát, Julis, feledj, Zoltán:
Mindőnknek
jobb ez, így legyen:
Dicső
levék, s nem más jogán,
Áldott
legyen, ki eltemet.
(1855)
A. SZ. PETROV:
Megbocsátja 1898-ban
Imádott
Jankóm, és kedves egy Juliskám,
S ti
többik, kik engem jól elsirattatok,
Hogy
ityeg a fityeg március idusán,
Midőn,
oh, kín!, szeréntetek már nem vagyok?
Hős
Petrov Sanyi kaczagván megbocsátja,
Hogy el
szép nemzetét ti is feleditek,
Kinek
kellnék magyar, midőn a muszka tájja
Elnyel
mindent: vengrijt, nyemeckijt, észtet, letteket,
De
itten a téli világban jég van, nem pedig
Virág s
kikelet. Barguzin czinterme csend,
Fagyvirág
nyílik fejfán, az virít váltig,
Elveszi
kedvemet megboldogulástól,
Forradalomtól,
láztól és megjuhászít,
Hogy
számüzetvén innen, tán várna bakó,
Kire
kíváncsi lehet Szibill és társa,
De
engemet itt vár a dácsa s Szmirnóva,
Legyetek
otthon ebek, uratok fakó.
(l898)
ALEKSZANDR PETROVICS:
Hommage
á Puskin Sándor
Dantész meggyilkolá a költőt
beléje ólomot ékele.
A czárra béke szállt e hírtől -
s mégis ének szól az égen:
Barátom, élsz a méla kékben
mert véred ékesít időnkben,
s az ég, a béke elfogad.
Szinezve minden rom falat
reánk omolna veszni hágyott
imánk, rebelliónk, vásott
hazánk, leölt szegény családunk
ja písu vám, szegény barátom,
szeretve tisztelt poétom,
strófádba' lészen otthonunk.
(1856)
A. SZ. PITYOFI:
Időm a pusztán
Hejh, mostan puszta csak igazán a tundra,
Ősim vére serken, ám üres a puzdra,
Íjam is veszítém, vesszőm sincsen, mára,
hogy menyét menjek fogni még egy éjszakára.
Lejött a nap, fölment a hold, szláv valék
magam is:
Nevem beh parasztos: Alex Sztyepanovics.
Nem buzog a vad vér, csak az emlék lófrál,
Boszorkányok mellé s szép kisasszonyoknál.
Szomorú ifjúság préda lankáitól
Más dombokat vélnék, hol a' madár sem szól:
Hegyre-völgyre hágnék, volnék csak húszéves,
Sok kislyánynak szólnék: jere vélem, édes.
Haldokol már banyám, s nékem ólombányám,
Nem hogy' még másféle, semmi néven nem jár:
Pedig megilletne méltó jóvátétel,
Hadfi volnék, bárha nem mindig nagy téttel,
De arról beszélnem sem szabad holtomig,
Hogy Petőfi valék, alias Petrovics.
Szólna csak szám róla, megfogna a röndér
Visszazsuppolnának, nem óvna meg tündér,
Úgy se anonymság, se a' három átok,
Melly a' tábornoknak hazug vádat ádott:
Generál Görgey, ha kezem nem fogja,
Bitóra hadbíró felköttetett volna.
Által már a Jankó, elhalt tán Vajda is,
Korább Vörösmarty, biztosan Gyulai,
Bajza is messzi már, én vagyok temet'len,
Meg Görgey úr is szép korban födetlen.
Őtet megköszöntöm, éltesse az Isten:
Nem pályinka, vodka, dukál ehhez itten.
Bár apánkon eső, kendet süvegölöm,
Áldj' Isten kegyedet égen is és földön.
Hírét bírom, hogy él, tartsa meg az Úr is,
Megmenté testvérem, drága magyar pórt is.
Puska-kardért bölcsen megmente egy népet:
Gyászmagyari kormány, tiszted mit se vétett!
Maholnap (holnap? ma?) leendek hetvenöt
Esztendős, nagy kor az. Hát még muszkák
között,
Hol semmi sem vigaszt, csak hogy él egy
nemzet,
Ezred éve immár, kit az ég megmentett,
Pedig, higgyétek el, rá sehogysem szolgált,
Kiszolgált kurvafit, németet meg muszkát,
Megrigálta kán, akár Franczból vett király,
Jól megült nyakán mind, mint Dunán sok sirály.
Volt nyilam, s nem lövém bársonyába sehol.
Nem porzék kínjába', gyáva levék, okos
Lett itt költőd, oh, reformi század, végre
Nem méne a falnak - elszegődött szépen.
Agg fővel végre már értem is a zokszót:
Békét, kenyeret kér a nép, semmi zászlót,
Élni-enni vágyik, s ne sarcolja a cárja,
Halhatatlanságba' így királya párja.
Sokasodj világba' minden népnek sarja,
Mint a' szép szabadság, riadj, oh, szavamra!
Ám engemet hagyjál, vén vagyok már, apó,
Hadd, hogy hírem lepje szűz fehéren a hó.
Ám, ha mégis örmény ormány, s magyar agyar
Mastodon eléfánt, ismét hősit akar,
Hagyd, hogy erdeidben a' szarvasbakokat
Üldözné, s nem bántá soh' az ősi magyar
Másnak a vadját, de, lám, magáét megvédé:
Ellenét meg inkább szívből is elvété.
Kár magyarnak lennem szarvas-üldözötten,
Nézd, nemesvérű szív dobog nemzetemben!
Egy ezeréves faj s összevisszvér eremben
Pardont kiált ősi, elhullt eleimnek!
Várj sorodra, hazám, te roskatag, régi:
Generálisaid eléd rakják ismét
Árpád és Tschöll papa lyányai ingét!
Dalold akkor újra Schubert szerenádját -
az labancz vágydalunk báj-lidérczű éjét,
és kurucz lelkünknek melly vad buja kéjét:
Hogy állunk még, érti ölünk a hívó szót!
Ütni világot, ím itt áll megszentelt hevünk:
Így szól: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és
Töhötöm bátyó! Szittya előtti vérem
Szibériai vad tigrisért eleped:
Lőnék én nagyszerű vadra, bár teveled -
Ki fia vagy te, szólj -, pártot ütök véled,
Csak irtani tudjál, majd tűnj, béke veled.
Házam, jurtám megél itt, hűs Barguzinban,
Hol házba fagyasztott be szorgos asszonyom.
Volt néven enyészem, elaggott Tányámmal
Vérszivó bolhaként tundrai tanyánkban.
ALEKSZEJ SZTYEPANOVICS PETROV:
Jegorka jöttére
Híre
szaladt Barguzinban, szól a dal,
Petrovicsék
nagyobb lánya megfialt.
Vén
Alekszej nagypapa lett, dáridó,
Soh'se
valék ilyen boldog, halihó.
Megbuktatom
butykosomat kedvemre,
Kis
unokám, Jegorocska, jöttedre.
Hozzád
símul egy volt világ irmagja,
Szabadságnak
zászlórongya pelenka.
Nem
fájhat ez senkiféle szegénynek,
Nyereg
lett a' kisunokám seggének,
Megdörzsöli,
kipirítja, megedzi
Zászlónkat
is hogy a vize nedvedzi.
Kinövi
a kis csolovek a zászlót,
S kenyeréhez
ha nem szerez jó mászlót,
Rája
ront az ilyen-olyan zsiványra,
Nem
lesz soha semmi király hitványa.
Tánczoltat
majd muszka medvét, miként Bem,
Én
mondom el nekije, hogy miképpen
Bánjék
el az egész czudar világgal,
Szabadságát
meg nem váltja virággal.
De
megváltja, hogyha lesz szeretője,
Mert
szerelem a boldogság tetője.
De ha
mégsem lészen boldog mindétig,
Öregapjával
múlathat húsvétig,
Húsvét
hétfőn elmén Jegor öntözni,
Óhazába,
ha szabad lesz, költözni.
Szól a
nótám, Jegor ács lesz: tetőn fi,
Otthon
Pesten hét napestig víg a dal,
Lesz
földosztás, respublika kimondval,
S
minden uczczatáblán ez áll: Petőfi.
(1877)
© Szitányi György
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME