OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in
lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2004. október 22. - Péntek
Amikor ezeket a sorokat írom,
október
22-e van. Vén teherautók indulnak a Budapesti Műszaki Egyetem (ma: Műszaki és Közgazdasági
Egyetem) elől. Rajtuk fiatalok, lengő nemzetiszín zászlók. Végetért a
megemlékezés, a magyar államfő és más magas rangú meghívottak elindulnak, hogy
végigjárják azt az utat, amin az egyetemről a Bem-szoborig akart vonulni
1956-ban a magyar ifjúság.
Az
október 22-én tartott gyűlésen állapodtak meg abban, hogy másnap felvonulnak,
hogy a lengyel forradalom melletti rokonszenvüknek és a magyar nemzet
elnyomatása fölött érzett fájdalmuknak hangot adjanak.
A lengyel példa nagyszerű volt. Egész egyszerűen
hátat fordítottak a szovjetnek, és miután Gomulkát megválasztották az ország
vezetőjének, közölték az óriási elnyomóval, hogy amennyiben a szovjet hajók
lengyel felségvizekre érnek, tüzet nyitnak rájuk. Ez annyira komoly elhatározás
volt, hogy amikor a szovjet állami vezető, Hruscsov látogatóba érkezett, kis
híján lelőtték a repülőgépét.
Nem véletlen tehát, hogy 1848-49-es
szabadságharcunk lengyel tábornokának emlékművéhez vonult a kommunistáitól
szabadulni vágyó, emberi államvezetést kívánó tömeg. A tüntetést engedélyezték.
Utána megijedtek, és betiltották. A megzavarodott hatalom nem tudta, mit akar,
illetve mit akarjon. 23-án este már nyilvánvaló volt, hogy a vérig sértett
nemzetnek elege van a szovjet típusú államból, és elege van a szovjet elnyomásból
is.
A tömeg békésen vonult, végül egyik része
a Sztálin-szoborhoz, másik a Magyar Rádió épületéhez. A diktátor 8 méteres
bronz szobrát ledöntötték, és a Rádiónál követelték, hogy az ifjúság
kívánságait olvassák fel. Hosszas tétovázás után beengedték a küldötteket, de
akit beengedtek az épületbe, nem engedték vissza. A felzúdult tömegbe pedig
belelőttek. Hamarosan elszabadult a pokol, de nemzeti érzelmű katonák fegyvert
hoztak a tömegnek is.
A forradalmi hangulatú felvonulásból
felkelés lett. Népfelkelés. Semmi különös, merész elképzelés nem forralta az
elméket: becsületes országot, tisztességes vezetést és a nemzeti vagyon
Szovjetunió általi elrablásának leállítását követelték. Erre az államvédelmi
hatóságok – ellentétben a lengyelek államvédelmistáival – saját népük fiaira
rontottak, és jött, máris jött a Szovjetunió, hogy a második világháborúban
megnyomorított ország maradékait földbe tiporja.
Már 1956. februárjában bemutatta az Élet és Tudomány című hetilap a magyar
uránlelőhelyeket, amikről addig nem is hallottunk. A lapot egy napon belül
elkobozták, és megjelentettek helyette egy másik lapszámot. Abban valami
ártatlan cikk szerepelt a szovjet rablást leleplező tudományos írás és a hozzá
tartozó térképek helyett. A „háborús jóvátétel” címen a Szovjetuniónak adandó
értékek közül elég, ha csak a hajdani híres magyar tenyészállat-állományt
említjük: a Közvágóhídról egyenesen tehervonatokba terelték az állatokat.
Átvételkor a súlyukat úgy állapították meg, hogy a bevagonírozás előtt napokig
nem ehettek és nem ihattak a szerencsétlen állatok. Beszállás után sót kaptak,
hogy mire megérkeznek, az állandó szomjúság miatt elfogyasztott víztömegtől még
súlyosabbak legyenek, mint természetes körülmények között lettek volna. A
teherkocsikon ez állt: „A Szovjetunió ajándéka” – és a magyar állatokat a
kirakatba, Kelet-Németországba szállították.
Az ország éhezett, mert a központi,
szovjetek által meghatározott gazdaságnak 60 százalékát állami „felhalmozás”
céljaira fordították, az úgynevezett „elosztási alap” pedig a megtermelt áru 40
százaléka volt. Az agrárországból a „vas és acél” országát akarták felépíteni.
Ennek eléggé egyszerű oka volt: minden mozdítható alap- és nyersanyag, valamint
készáru a „Béketábor” vezető erejének a hadfelszereléseit gazdagította. Az
egykori szatócsgyerekről elnevezett Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben az ’50-es
évek elején magas mangántartalmú, nehézfegyverzethez, ágyúcsőhöz való acélt
állítottak elő. Hogy miből, máig nem egészen világos, hiszen a megcsonkított országnak
alig volt vasa, és egyetlen megmaradt vasbányánk szinte semmit sem adott már.
„Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” – állt a bolsevista
szlogen a plakátokon, és ami fém összekaparható volt az országban, ment Csepelre, hogy szovjet fegyverhez
való nyersanyaggá legyen.
Közben a hazájukhoz és hitükhöz hű
embereket börtönökbe vetették, kínozták és megölték.
Ilyen körülmények közül akart
kiszabadulni egy kis nemzet Európa közepén, hogy saját országában végre hazája
legyen, és munkájával önmagát tartsa el, ne pedig a világ legmohóbb
nagyhatalmát.
A népfelkelés szabadságharcba torkollt,
amit – miközben a Nyugat lelkesen segítséggel biztatott – végül egyedül vívott
Magyarország a Szovjetunió ellen.
Utána évekig tartott a vérbosszú. Aki még
nem volt nagykorú a harcok idején, megvárták, hogy betöltse 18. évét, és utána
akasztották fel. Ilyen hatalom „konszolidálódott” Magyarországon 1962-re, és
akik túlélték a rendszer börtöneit, kétlépcsős amnesztiával szabadultak annak
fejében, hogy az USA hajlandó volt hozzájárulni a magyar ügy ENSZ-napirendről
való levételének.
Amnesztia? De milyen! A lány, akit súlyos sebesülten fogtak el a
harcok végén tömeggyilkosság vádjával került börtönbe, és 16 évet töltött bent az úgynevezett amnesztia ellenére.
A világ boldogabbik felén pedig igazi és álforradalmárok
jelentek meg. Csoportokat és egyesületeket, szövetségeket hoztak létre. Amikor
pedig itthon már összedőlt a diktatúra, volt, aki hazatért, hogy hősnek kiáltsa
ki magát. Azt hazudja, ott harcolt, közöttünk, ahol barátaink estek el.
Ünnepelünk. Már magyar hadsereg sincs,
nemhogy megszálló.
Nagy ünnepségeket tartunk, megemlékezünk
halottainkról.
Akik tudják, kitüntetik egymást.
Akik gyűlölködnek, kommunistázzák és
besúgónak nevezik egymást.
A fiatalok fejükön sapkával ténferegnek
és dohányoznak, amikor a magyar Himnusz szól.
Béke van. Végre itt a szabadság.
2004. október
22-én
©
Szitányi György
Link:
Rivoluzione e
guerra per la libertŕ 1956/1956 Forradalom és Szabadságharc
Indro Montanelli: «Ez a budapesti
harc története»
(Olasz nyelvű riport
1956-ból)
Dr. Szitányi György: Borbély Károly
főművéről
OSSERVATORIO LETTERARIO
***Ferrara e l'Altrove ***
©
TARTALOM - ELŐZŐ SZÁM
- IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ
MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA - UNGAROHOME