OSSERVATORIO LETTERARIO 

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese    

__________________________________________

                                                                                                 Ferrara, 2004. október 22. - Péntek

 

 

 

Amikor ezeket a sorokat írom,

 

 

 

október 22-e van. Vén teherautók indulnak a Budapesti Műszaki Egyetem (ma: Műszaki és Közgazdasági Egyetem) elől. Rajtuk fiatalok, lengő nemzetiszín zászlók. Végetért a megemlékezés, a magyar államfő és más magas rangú meghívottak elindulnak, hogy végigjárják azt az utat, amin az egyetemről a Bem-szoborig akart vonulni 1956-ban a magyar ifjúság.

  Az október 22-én tartott gyűlésen állapodtak meg abban, hogy másnap felvonulnak, hogy a lengyel forradalom melletti rokonszenvüknek és a magyar nemzet elnyomatása fölött érzett fájdalmuknak hangot adjanak.

  A lengyel példa nagyszerű volt. Egész egyszerűen hátat fordítottak a szovjetnek, és miután Gomulkát megválasztották az ország vezetőjének, közölték az óriási elnyomóval, hogy amennyiben a szovjet hajók lengyel felségvizekre érnek, tüzet nyitnak rájuk. Ez annyira komoly elhatározás volt, hogy amikor a szovjet állami vezető, Hruscsov látogatóba érkezett, kis híján lelőtték a repülőgépét.

  Nem véletlen tehát, hogy 1848-49-es szabadságharcunk lengyel tábornokának emlékművéhez vonult a kommunistáitól szabadulni vágyó, emberi államvezetést kívánó tömeg. A tüntetést engedélyezték. Utána megijedtek, és betiltották. A megzavarodott hatalom nem tudta, mit akar, illetve mit akarjon. 23-án este már nyilvánvaló volt, hogy a vérig sértett nemzetnek elege van a szovjet típusú államból, és elege van a szovjet elnyomásból is.

  A tömeg békésen vonult, végül egyik része a Sztálin-szoborhoz, másik a Magyar Rádió épületéhez. A diktátor 8 méteres bronz szobrát ledöntötték, és a Rádiónál követelték, hogy az ifjúság kívánságait olvassák fel. Hosszas tétovázás után beengedték a küldötteket, de akit beengedtek az épületbe, nem engedték vissza. A felzúdult tömegbe pedig belelőttek. Hamarosan elszabadult a pokol, de nemzeti érzelmű katonák fegyvert hoztak a tömegnek is.

  A forradalmi hangulatú felvonulásból felkelés lett. Népfelkelés. Semmi különös, merész elképzelés nem forralta az elméket: becsületes országot, tisztességes vezetést és a nemzeti vagyon Szovjetunió általi elrablásának leállítását követelték. Erre az államvédelmi hatóságok – ellentétben a lengyelek államvédelmistáival – saját népük fiaira rontottak, és jött, máris jött a Szovjetunió, hogy a második világháborúban megnyomorított ország maradékait földbe tiporja.

  Már 1956. februárjában bemutatta az Élet és Tudomány című hetilap a magyar uránlelőhelyeket, amikről addig nem is hallottunk. A lapot egy napon belül elkobozták, és megjelentettek helyette egy másik lapszámot. Abban valami ártatlan cikk szerepelt a szovjet rablást leleplező tudományos írás és a hozzá tartozó térképek helyett. A „háborús jóvátétel” címen a Szovjetuniónak adandó értékek közül elég, ha csak a hajdani híres magyar tenyészállat-állományt említjük: a Közvágóhídról egyenesen tehervonatokba terelték az állatokat. Átvételkor a súlyukat úgy állapították meg, hogy a bevagonírozás előtt napokig nem ehettek és nem ihattak a szerencsétlen állatok. Beszállás után sót kaptak, hogy mire megérkeznek, az állandó szomjúság miatt elfogyasztott víztömegtől még súlyosabbak legyenek, mint természetes körülmények között lettek volna. A teherkocsikon ez állt: „A Szovjetunió ajándéka” – és a magyar állatokat a kirakatba, Kelet-Németországba szállították.

  Az ország éhezett, mert a központi, szovjetek által meghatározott gazdaságnak 60 százalékát állami „felhalmozás” céljaira fordították, az úgynevezett „elosztási alap” pedig a megtermelt áru 40 százaléka volt. Az agrárországból a „vas és acél” országát akarták felépíteni. Ennek eléggé egyszerű oka volt: minden mozdítható alap- és nyersanyag, valamint készáru a „Béketábor” vezető erejének a hadfelszereléseit gazdagította. Az egykori szatócsgyerekről elnevezett Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben az ’50-es évek elején magas mangántartalmú, nehézfegyverzethez, ágyúcsőhöz való acélt állítottak elő. Hogy miből, máig nem egészen világos, hiszen a megcsonkított országnak alig volt vasa, és egyetlen megmaradt vasbányánk szinte semmit sem adott már. „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” – állt a bolsevista szlogen a plakátokon, és ami fém összekaparható volt az országban, ment Csepelre, hogy szovjet fegyverhez való nyersanyaggá legyen.

  Közben a hazájukhoz és hitükhöz hű embereket börtönökbe vetették, kínozták és megölték.

  Ilyen körülmények közül akart kiszabadulni egy kis nemzet Európa közepén, hogy saját országában végre hazája legyen, és munkájával önmagát tartsa el, ne pedig a világ legmohóbb nagyhatalmát.

  A népfelkelés szabadságharcba torkollt, amit – miközben a Nyugat lelkesen segítséggel biztatott – végül egyedül vívott Magyarország a Szovjetunió ellen.

  Utána évekig tartott a vérbosszú. Aki még nem volt nagykorú a harcok idején, megvárták, hogy betöltse 18. évét, és utána akasztották fel. Ilyen hatalom „konszolidálódott” Magyarországon 1962-re, és akik túlélték a rendszer börtöneit, kétlépcsős amnesztiával szabadultak annak fejében, hogy az USA hajlandó volt hozzájárulni a magyar ügy ENSZ-napirendről való levételének.

  Amnesztia? De milyen! A lány, akit súlyos sebesülten fogtak el a harcok végén tömeggyilkosság vádjával került börtönbe, és 16 évet töltött bent az úgynevezett amnesztia ellenére.

  A világ boldogabbik felén pedig igazi és álforradalmárok jelentek meg. Csoportokat és egyesületeket, szövetségeket hoztak létre. Amikor pedig itthon már összedőlt a diktatúra, volt, aki hazatért, hogy hősnek kiáltsa ki magát. Azt hazudja, ott harcolt, közöttünk, ahol barátaink estek el.

  Ünnepelünk. Már magyar hadsereg sincs, nemhogy megszálló.

  Nagy ünnepségeket tartunk, megemlékezünk halottainkról.

  Akik tudják, kitüntetik egymást.

  Akik gyűlölködnek, kommunistázzák és besúgónak nevezik egymást.

  A fiatalok fejükön sapkával ténferegnek és dohányoznak, amikor a magyar Himnusz szól.

  Béke van. Végre itt a szabadság.

 

 

 2004. október 22-én

 

© Szitányi György

Névjegy

Link:

Omaggio al 23 ottobre 1956

 "La nostra veritŕ '56":

Rivoluzione e guerra per la libertŕ 1956/1956 Forradalom és Szabadságharc

Fényképek

A vörös terror balladája

Indro Montanelli: «Ez a budapesti harc története»

(Olasz nyelvű riport 1956-ból)

Forradalom

Megtorlás és restauráció

Mártírjaink '56

Tóth Ilonka pere

1956-os arcképcsarnok

Eltékozolt rendszerváltás

(Heti Válasz: Reflektor)

 

Dr. Szitányi György Honlapja

Dr. Szitányi György: Borbély Károly főművéről

 

 

 

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

  

TARTALOM - ELŐZŐ  SZÁM - IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ

 MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA -  UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1

 

HOME