OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. január 31. Hétfő
De hol van a mi édesanyánk?
Ez a kérdés úgy vetődött fel bennem, hogy
kénytelen voltam elgondolkozni a magyar paraszt iránti atyai gesztus fölött.
Lám csak, jó ez a kormány, parlament, hatalom, állam (a nem kívánt törlendő),
jót ád. E jónak neve védővám. A vámot mint gazdaságpolitikai
eszközt a merkantilisták alkalmazták először. Ezek a régi vámok árukra
vonatkoztak, akár a szocializmusban, amikor is egy zárt egység, amelyet
KGST-nek neveztek, kereskedelmesdit játszva fittyet hányt mindennemű
értéktörvénynek. (Most ne tessék közbeszólni, mert az értéktörvény nem Marx
találmánya. Az egyrészt van magától, másrészt a marxizmusba Smithtől, de még
inkább Ricardótól került. Különben is tudom, hogy az objektív törvény mellett
figyelembe kell venni egy bizonyos szubjektív mozzanatot is, amire a
határhaszon-elmélet épül, de ez most nem ide tartozik.) Akkortájt illett tudni,
hogy Csehszlovákiából teddyt csempészni kockázatos, és legalább ugyanannyira
macerás volt, ha valakinél az államilag meghatározott mennyiségnél több magyar
cigarettát találtak.
Ez
a dolog merkantilista - lényegénél fogva szocialista - oldala. A szabadelvű,
vagyis liberális gazdaságpolitikusok ez ellen fordultak, és lehetőleg csak pénzügyi vámokat
akartak.
Azon
régi időkben, amikor mindezeket kitalálták, a szabadkereskedelem azért nem
tudott megindulni, mert az értékek előállítása, vagyis a termelés terén
halmozódó különbségeket mindegyre csak vámokkal kívánták kiküszöbölni. Ami
nyilván nem megy, mert általa a piac csatornái eldugulnak, a zsebek pedig ezzel
összefüggésben kiürülnek. A kommunista önellátásálom nagyrészt ezért is
kórtünet. Elődje természetesen van: a nemzetiszocialista autarchiára
(önellátásra) való törekvés. Lám, megint itt a szocializmus, ott van minden
kilométerkőnél, mint a partizánok.
A
hazai termelést, illetve a termelőket védő vámokat nevezzük védővámoknak.
Háromféle van belőlük: nevelő, ami csak átmeneti ideig érvényes, kiegyenlítő,
amely a bel- és a külföld közötti különbségeket hivatott - tartósan
- áthidalni, valamint tiltó, amelynek bevallott célja a
behozatal teljes elhárítása.
Tessék
dönteni önfejűleg, hogy ezek melyikével kívánja védeni a magyar törvényhozás a
honi mezőgazdaságot.
Ha
ez megvan, érdemes elgondolkozni azon, hogy amely kereskedelmi partner nem örül
annak, hogy a mi piacunkról kiszorítják, illetve a dolgát a magunk
tökéletlensége védelmében megnehezítik, pontosan tudja, hogy a vámokat megtorló
eszközként is lehet használni. Ha a partner neheztel, akkor a mi
partinkat megkontrázza, és akkor itt megint súlyosbítani kell a vámokat, hogy
az új egyensúlytalanságot kiküszöböljék, amire a partner - mert tudja, hogy ő
van előnyben - ismét megkontrázza a partit, és ez addig mehet, amíg bele nem
bukunk. A kártyások így mondják: elbukjuk a partit.
Nem
bosszantásul mondom: tárgyuk szerint a vámok agrárvámok és ipari vámok
lehetnek.
Újabb
lépés következik. Most azt tessék kitalálni, miféle vámot vezet be a magyar
paraszt ellen a külföldi partner a maga védelmében. Mezőgazdaságit-e, vagy
iparit? Netán mindkettőt? Valószínűleg mindkettőt. Neki ugyanis a világon semmi
oka bennünket támogatni, pláne nem úgy, hogy a védővámmal a magyar kormány ki
akarja kényszeríteni a támogatásnak azt a közvetett formáját, amelynek
következtében a valós arányokhoz képest a külföldről érkezett áru itthon még
drágább lesz.
Ehhez képest azután növelhető a hazai termék ára a hazai
piacon. Vagyis a magyar vásárló egyre kevesebb árut kap a pénzéért.
Előbb-utóbb vagy megszűnik a kereslet - ami ugyebár képtelenség -, vagy
felemelik a vásárló fizetését, amiből az következik, hogy akaratán kívül
drágábban termel, tehát a magyar paraszt megint csak elmarad anyagilag.
Neki
ezért újabb áremeléshez kellene nyúlnia, azonban ez csak akkor lehetséges, ha a
versenyképességet meghamisító védővámokat tovább szigorítják, aminek persze
újabb hátrányos következményei lesznek.
Még
akkor is, ha a külföldi partner belátó. A belátó partner csak egy határig, a
határhaszonig lehet engedékeny: amíg neki haszna van. Nullszaldós üzletért nem
utaztatja a maga jó áruját, veszteségért pedig nem kereskedik. Az engedékenység
nem hülyeség, kár volna hülyének nézni a jóindulatú partnert.
Látni
való, hogy a piaci mechanizmusba való beavatkozás nem pótolja, hanem egyre
szükségszerűbbé teszi a szociálpolitikát. Szociálpolitikáról pedig
csak akkor beszélhetünk, ha a létbiztonságról nem csupán az egyén, az állam is
gondoskodik. Az egész társadalom (societas) biztonságáról. Nem feudális, azaz
szocialista módon, vagyis atyáskodva, már ahogyan az atyáskodást Móricka elképzeli: kézen fogni és
nem ereszteni a sírig az önállóságra alkalmatlanná tett gyereket.
Mert
az nem szociálpolitika - vagyis nem népjóléti tevékenység -, hogy megtűröm
valameddig valamely menhelyen. Ez szegénypolitika, ami kizárólag arra jó -
ha jó valamire -, hogy a finnyás járókelő ne az utcán lépkedjen át a
hajléktalanon. A hajléktalannak nem jó, hogy ő hajléktalan. Nem egy esetben a
szocialista jog tette azzá, például az egykor lakástulajdonos apát - tévében
láthattuk az esetet -, aki feleségének mástól lett gyereke, megorrolt, és úgy
képzelte, hogy a mintaapa állam igazságot szolgáltat neki. És megkapta helyette
a „gyerekpárti” szocialista
jogot: egyszobás tulajdonából szépen kirakták az utcára, tartásdíjat
fizettettek vele, hogy az asszony nyugodtan nevelhesse a gyereket.
Passz.
Az ember lehetetlenné volt téve. Atyailag mindenesetre. Szóval itt egyazon
atyáról van szó, s a szóban forgó erőszakos és meggondolatlan, hogy ámító
finomsággal fogalmazzak. Meg akarom téveszteni. Hogy azt higgye, jó gyerek
vagyok, hátha juttat valahonnan szaloncukrot nekem is, félkilónként négyszázért
a csarnokból, amennyiért napjainkban mérik.
A szociálpolitika
erényei közé tartozik az élni hagyni kispolgári elve is. Hogy nem
veszem el a létminimum alatt élő jövedelmének egy részét kamatmentes hitelre,
amíg jogszerűen visszaigényli adófizetés idején. Kispolgárok, nagyon kis
polgárok vagyunk többnyire, a létminimum és a semmi határán, egy
lengő kötélre állítva, és a gondos atya most vizesre izgulja az alsóneműjét,
hogy mi történik velünk. Mintha nem is sejtené.
El
se merem mondani, mi lesz itt, ha tényleg nem is sejti.
Egyelőre
azon látszik lenni, hogy sokasodjunk és szaporodjunk, mert nélkülünk nem lenne,
aki eltartja. Fontosak vagyunk neki. Ezt jó tudni.
Atyánk
tehát szeret, amennyire csak bír.
De
hol az édesanyánk?
Pénzügyis
szakember találta ki a háború végén a hiperinfláció megállítását, mégis ezt
hirdették: „Rákosi az apja a forintnak”.
Csak
a Szabad
Száj című vicclap merte tudatni, hogy a forint nótája az Édesanyám is
volt nékem.
A magyar mezőgazdaságnak van apja, az biztos, de az is
nyilvánvaló, hogy csonkacsaládban él, vagy mi, ha ilyen esetlenül férfias
ellátással bánnak el vele. Ámbár úgy látom, annyira csonka ez a család, hogy az
apja is mostoha, vagyis nevelőszülő, ami nem azonos a nevelő jellegű
védővámmal. Ezt inkább csak a gondosságára értem.
De
hol van a mama, tisztelettel? Mert hogy egyedül nemzeni nem lehet, legfeljebb
klónozás útján, ami azzal jár, hogy az újszülött egy az egyben azonos egyetlen
szülőjével.
Ezt
pedig visszautasítom.
Most,
hogy a papa nem a magyar ipart és a magyar vásárlót védi a magyar paraszttal
együtt, hanem úgy tesz - vagy hiszi -, mintha csak a mezőgazdaság szorulna (de
nem ilyen) védelemre, kíváncsi vagyok: édesanyánk sose volt, hogy édesapánk ilyen
lehet?
© Szitányi György
(PMH 1994)
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME