—Válogatás—
·
EMBERI GYARLÓSÁGOK A KÖZMONDÁSOK TÜKRÉBEN
- Felhangok egy témára -
I.
«A jövő áldozatokat fog tőlünk kívánni, miket meg kell adnunk, de két dolog
az, mit áldozatul hozni semmi esetben sem lehet: a haza függetlensége és a
becsület.» (Deák Ferenc XIX századi államférfi szavai.)
Orbán Viktor miniszterelnök a
budapesti Kossuth téren így
szólott: «A jövő elkezdődött. Leültettük asztalunkhoz a múltat, mint egy nagy
családi ünnepen. A múlt pedig nem jött üres kézzel: elhozta emlékeinket,
példáinkat, a megmaradás komolyságát, a fájdalmat, de ami a legfontosabb:
elhozta a jövőt… »
…MÚLT, JELEN, JÖVŐ…
…A jövő elkezdődött… Miféle jövő?…
De mi a múlt? Mi a jelen? Mi a jövő?
(A nyelvtani igeidő meghatározást elkerülöm.)
A MÚLT az, ami elmúlt, ami megtörtént, lefolyt… A mostani időpontot, időszakot megelőző… Az elmúlt idő mint
a jelen és a jövő ellentéte…
Jelen: A most folyó idő… A mai
élet, a mostani körülmények… Jelenlegi, mostani… A szóban forgó helyen itt illetve ott…
Jövő: A mostanira következő időpont, időegység… Az ezutáni idő, a
jövendő… Valakinek, vagy
valaminek a jövőben bekövetkező
állapota, sorsa…
Múlt: emlékeink, példáink, a
megmaradás komolysága, fájdalom…
Ötvenes évek eleje: születésem ideje…
Ettől kezdve: Sztálinista diktatúra időszaka…
1956: a félbeszakadt forradalom…, majd Kádár-diktatúra… Politikai üldözések
és zaklatások különféle tarka módszereinek nyílt és burkolt formájában való
megnyilvánulása a 80-as évek végéig…
…Hányingerem van… igen, hányingerem van, mert nemrég a belügyi szervek
titkos és alávaló, aljas módszereket és eszközöket alkalmaztak békés állampolgárok ellen politikai célok
érdekében!… Mindenütt voltak potenciális besúgóik… akik nemcsak egyszerű
jelentéseket küldtek, hanem zaklatták is a kiszemelt áldozataikat!…Az akkori
magyar szocialista társadalom polgárai közül sokan azért kényszerültek
külföldre távozni, mert nem vallhatták szabadon nézetekiket, s azért üldözték
annak ellenére, hogy még azt sem lehetett rájuk fogni, hogy meg akarták dönteni
a fennálló akkori társadalmi rendszert… Egy széles besúgó rendszer
működött személyek, csoportok
megfigyelésére a következő
módszerekkel: levelek ellenőrzése és eltűntetése, telefonlehallgatások,
lefigyelés, követés bevont személyek általi információk szolgáltatása céljából,
amelyeknek eredményeként dossziékat vezettek a megfigyelt személyekről… szemét
hangú, közönséges, trágár stílusú fenyegető névtelen levelek, telefonhívások, és még sorolhatnánk…
Mennyi és mennyi disznóság folyt felső fokon!…
Leültettük asztalunkhoz a múltat…? A múlt elhozta a jövőt…? A jövő elkezdődött.…? Ha igen, akkor egy
újabb jelennel állunk szemben. A körforgás ugyanaz marad? Vagy végre különb
lészen?… Ugyanis a történelem folyamán az emberek sohasem vontak le semmiféle
tanulságot a múlt hibáiból, baklövéseiből, gaztetteiből, szentesített vagy
szentesítetlen törvénytelenségeiből…
Ezidáig meghoztuk - évezredeken át - a megjósolt és súlyos áldozatokat, s
két dolog is sajnos áldozatul esett:
a haza függetlensége és a becsület…!
Remélhetjük, hogy most majd végre másképp lesz?!…
Már nem tudok bízni, nem tudok hinni, nem tudok reménykedni…
Miért nem? Elég csak hallgatni a különféle politikai acsarkodásokat,
civakodásokat…
Igaza van Radzinszkijnak: «…csak az öltözékek változnak, az emberek bennük
ugyanazok, ugyanazok a hibáik, ugyanúgy semmibe veszik az előző korok
tapasztalatát... »
Hát akkor érdemes, vagy merjünk bízni, reménykedni, hinni egy jobb jövő
eljövetelében?!…
II.
«A jövő elkezdődött. Leültettük asztalunkhoz a múltat, mint egy nagy
családi ünnepen. …elhozta a jövőt…
Eljött az idő arra, hogy saját történelmünket építsük, ismét Európa
történelmi főutcáján haladjunk.»
Hát akkor nézzük csak… Ki hogyan lépeget ezen a főutcán…
Én is lépegetek, s közben ezt olvasom: «A lakosság legszegényebb és leggazdagabb rétegének
jövedelme között hétszeres a különbség Magyarországon - derül ki a KSH
háztartásokat vizsgáló felméréséből. A nagyon szűkös megélhetéshez 25 ezer
forintra van szükség egy hónapra személyenként. Az átlagos szintű megélhetéshez
már 48 ezer, a jó életszínvonalhoz 70 ezer, a nagyon jóhoz már 120 ezer forint
kell.»
Ja igen,
Krisztina az más… Ő nem a fennamaradásért dolgozik, hanem a jobb életért, a
luxus körülményekért. Férje a legmenőbb BMW-vel furikázik és szórja a pénzt hol
itt, hol ott. Felesége pedig nyugatra jár rövidebb-hosszabb időnként
meg-megújító szerződéses «munkára». A férj közben beszervez a jó nagy külföldi
üzletbe barátnőket és más lányokat is… A kezdők megelégszenek a hétvégi
turistautakkal, a tengerparti éjszakai lokálokban való táncos «bugyipénzzel» vagy egyéb plusz extra
szolgáltatással. Jó fizetés fejében, saját akaratukból vállalt feladatot
hajtanak végre: senki nem kényszerítette őket erre. Ajánlatot kaptak, amit elfogadtak. Vonzóak, kívánatosak és okos magyar lányok. Vannak csak általános iskolai
végzettséggel rendelkezők, de a javarészt egyetemisták, diplomások… Ez utóbbiak
az éhbér helyett inkább
szívüket, agyukat,
lelküket, nemi szervüket
adják el minden kényszer nélkül, mert bizony van rá jócskán vevő! A nyugati
valuta meg még kifizetődöbb is! Gyűlnek így a garasok szépen sorjában…
Otthon mindenki úgy tudja külföldi
kiküldetés: egyetemi, nyelveket beszélő
fiatal diplomás hölgyek remek külhoni-karriert futnak be, ahonnan
rendszeresen, meghatározott időnként hazatérnek, s láthatóan jó anyagi
körülmények között élnek… Legalábbis sokkal jobb anyagi körülmények között
élnek, mint hazai «kolléganőik»…
Ez ám az élet, a luxus élet! Mindenük megvan, otthon nem kell azon rágódni
miből telik holnapra! Mert van bőven tej is és abba aprítani való is!… Kell
ennél több? Még hagyományőrzők is:
a világ legősibb mesterségét űzik ipari szinten! Kell ennél nagyobb európaiság,
nagyobb nemzetköziség? Európa történelmi
főutcáján csak végig lehet haladni nagystílűen…A jövő nemhogy
elkezdődött, hanem folytatódik… Legalábbis így is (sajnos)…S addig fog tartani,
amíg lesz rá kereslet. A régi örömlányokat felváltják majd újak, ha kiöregednek
a szakmából. Évezredek alatt nem tűnt el ez az ősi foglalkozás, miért pont most kellene kihalnia?…
Hogy ezzel egyet értünk-e vagy sem, az már más lapra tartozik… S ehhez
gyomor is kell, mégha luxus prostituáltakról is van szó… A javarészt viszont
csak közönséges utcalányok hemzsegése zaklatja az állampolgárt felborítva lelki
egyensúlyát (már akinek!)… De ezekre is van bőven kereslet… Ezek a hölgyek Európa főutcájának melléksávjait,
kanyarjait választották…Nekik bizonyára megéri, megérheti… egyébként nem így
élnének…Csak ők tudják, miért ezen az úton haladnak… Da csak mennek-mennek s
lefekszenek, hemperegnek rendületlenül…
Európa történelmi főutcájához sajnos ez a kép is hozzátartozik…
IV.
A Magyar Nemzet Online olvasói értesítést
kapott arról, hogy a hunnia.net portálon megjelent egy cikk «Bencsik Andrást, a
Magyar Demokrata főszerkesztőjét és családját megfenyegették» címmel - ideézem,
ahogy az interneten olvastam -:
«Mint köztudott, Medgyessy Péter tanácsadó
cége beperelte a Magyar Nemzet és a Demokrata újságokat, amelynek első bírósági
tárgyalása megtörtént. Az ügyben elmarasztaló ítélet született. Az érintett
újságokat helyreigazításra kötelezték. A vesztegetés ügyében, a Demokrata és a
Magyar Nemzet szerkesztői fellebbezést nyújtottak be. Bencsik András és
családja tegnap, azaz 2002. január 17-én csütörtökön életveszélyes fenyegetést
kapott. Bencsik András, a tényekről a Hunnia munkatársának az alábbiakat
közölte.
- A Medgyessy-ügy megdöbbentő tényt vetít. Csütörtökön, 2002.
január 17-én a következő történt. Megszólított egy férfi az utcán,
bemutatkozott, majd megmutatta az igazolványát, hogy ő egy rendőr. A
következőket mondta: nagyon vigyázzak a Medgyessy-ügy kapcsán, mert nemcsak az
én személyemet és azon újságírók személyét fenyegeti veszély, akik az ügy
kapcsán érintettek, hanem sokkal inkább családtagjainkat. Mert ezek az emberek
bosszút állnak. Én nem tudok vigyázni a családomra, nem tudok velük lenni a nap
minden percében. Egyet tudok tenni, hogy a nyilvánossághoz fordulok, hogy
továbbítsa ezt az üzenetet. Az én kiegészítésemmel. Mostantól fogva, személy
szerint Medgyessy Péter felel mindazon újságírók és családtagjaik személyes
biztonságáért, akik ebben az ügyben vele szemben eljártak. Azért fordulok a
nyilvánossághoz, mert 1994-ben a Horn-kormány hatalomra kerülését követően,
néhány hónappal, fényes nappal szétverték az éppen induló Demokrata
szerkesztőség berendezéseit. A rendőrség természetesen nem talált meg senkit.
Akkor a bennünket támogató vállalkozók a következőket mondták. Az egyikük
félrehívott egy külön helyiségben. Valahol a városban adott egy találkát egy
órával a katasztrófa után. Azt közölte velem, hogy biztos forrásból tudja, hogy
ez a támadás egy figyelmeztetés volt. Azt tanácsolja, minél nagyobb
nyilvánosságot csináljanak az ügynek mert különben kikészítenek bennünket. Azt
mondta nekem, nem tudja elképzelni milyen nagy a baj. Ekkor mi értesítettük a
médiákat, és szerencsénkre őrült nagy sajtóbotrány lett belőle. Akkor egy
kollegám elhagyta a lapot mert a felesége várandós volt. Félt attól, hogy
feleségének gyerekeit egyedül kell majd felnevelnie.»
Az MNO kérdésére, a hír megerősítéseként Bencsik András
mindehhez hozzátette: «Ez nem fenyegetés, ez figyelmeztetés volt. Nem azt
mondom, hogy megfenyegettek, hanem valaki a rendőrségtől jóindulatóan
figyelmeztetett. Mivel már korábban is megfenyegettek, mostantól fogva
komolyabban kell vegyem az ügyet.»
A jövő elkezdődött… (?!) Avagy a múlt
kisértetiesen folytatódik… (?!)
…«AUDI VIDE, TACE, IS VIS MANERE IN PACE»…
(…?!?…)
(Hallj, láss, ám hallgass: így lesz léted
nyugodalmas.)
(Persius, Szatirák, 4, 42; Muraközy Gyula fordítása)
V.
«Gyere anyukám,
ide minden belefér! Még ez is!…» szólt a férfi.
«Na ne mondd… aztán te mire is gondolsz?» kérdezte a nő.
«Hát arra, csakis arra!» mutatott a férfi határozottan a cél irányába.
«Ó, igen!… Ah!»
«Jó ez így? Vagy még akarod, hogy mélyebbre hatoljak?» imígyen a férfi.
«Óh, igen, igen… IGEN!» lelkendezett egyre nagyobb hévvel a hölgy.
«De mondd csak! Nem lesz ebből semmi baj?» aggodalmaskodott ő.
«Á, nem!…Legalábbis remélem…» volt a válasz, de már kevésbé meggyőző.
«Akkor jó, folytassuk a végkimerülésig…»
«Jaj, de klassz!… Ne álljunk meg, még mélyebbre, még mélyebbre!… Remek,
csodás!»
«Én is azt mondom…»
«De mondd csak drágám! Valóban jól csináljuk?»
«Azt meghiszem, de még mennyire! Ennél jobban senki sem tehetné!»
«Igen, utánozhatalanok vagyunk…»
«Nekem mondod? De most ne beszéljünk! Ne töltsük ezzel az időt!» ajánlotta
egyre izgatottabban a férfi.
«Szédülök, az eszemet vesztem!… Ah, ah…»
Egy jó ideig csak beazonosíthatatlan zajok szűrődtek ki a szobából, majd
hirtelen mindketten egy örömteli oroszlánüvöltésben törtek ki a teljes
kielégülés csúcsán.
«Ó, végre, végre! Végre idáig is eljuthattunk!…»
«Hát persze anyukám, csakis
együtt lehetett ezt végigcsinálni!»
kiáltotta örömittasan férfi.
«Igen, igen! Csak ezután
nehogy úgy járjunk mint Bencsik!…»
«A jövő elkezdődött!… Az igazságnak helyet kell biztosítani!» így a férfi.
«Igen, kellene… De nem úgy mennek még itt a dolgok! Európa főutcáján még
kisértetiesen kószál a múlt… De tudod mit mondok? Inkább megyek az árral
szemben, minthogy szellemi prostituálttá váljak!» jelentette ki ünnepélyesen az
asszony.
«Ez a beszéd anyukám! Legfeljebb "jóindulatú figyelmeztetést" kapunk mi is valakitől a rendőrség
berkeiből… Mi ez nekünk? Már volt időnk hozzáedződnünk a múltban! De most már
az elkezdődött jövőben poroszkálhatunk, Európa főutcáján! Ne feledjük drágám,
mit Seneca is megmondott: "Saepe in magistrum scelera redierunt
sua"!* Én most már optimista lettem a megjárt hadak útján! Egyébként nem
lennénk még itt ebben az elkezdődött fura jövőben!… Ha, ha, ha…!…» s ebben a
pillanatban elküldték drótpostán az éppen elkészített, leleplező újságcikket…
* A vétkest gyakran saját vétke sújtja le.
VI.
Ember vagyok.… Pontosabban emberi lény… S mint ilyennek ősi vágyam: mások
mellett megismerni önmagam, helyezetem embertársaim közt s a természetben, a
világban…
Írok… azért írok mert van mondanivalóm. Nem azért, mert mondani akarok
valamit!
Gondololkodom…ezerféle gondolataim vannak… S ezek a gondolatok sokszor ijesztőek
számomra…
Tele voltam és vagyok aggodalmakkal. Az élettapasztalat még inkább
súlyosabban hat hangulatomra…Egyre nyomasztóbb… Értelmem a múltban a jövőt mindig eltorzítottan és sötéten mutatta
és most a jelenben sem más a
helyzet… Borzalmas… Borzasztó… Javarészt sajnos beváltak a sötét jóslatok…
A szívemre is hallgattam, de az is megcsalt… Igen alaposan félrevezetett… Hányszor akartam, hogy az
értelmem és a szívem összefogjanak! Hogy meghallgassák egymást…Nem sikerült
úgy, ahogy szerettem volna.
S akartam, akarok, szeretnék beszélni… meghallgattatni, meghallani…
Érthetetlen és értelmetlen módon minden kísérletem csődöt mond: veszekedésbe
torkollik… Majdnem két évtized után egyre inkább bebizonyosodott: a felvett
alkalmi álarc lassacskánt lehullt s fényre került, döbbenetes csalódást szülve
bemutatkozott a valóság… A teljes lelki szakadék… érdektelenség, közömbösség,
dialógus aboszolút hiánya… Abszolút érzéketlenség. Hiába minden próbálkozás:
eredménytelen.
A kimondott, kétségbeesett szavak mint a falra hányt borsók… Süket fülek
áthatolhatatlan falként merednek előttem…
Nem marad más mint a
hallgatásba burkolózás… S ezzel önmagunk még nagyobb bebörtönözése. A gyerek
nagykorú… szívesen fognám a batyumat és odébb állnék, de nem tehetem: a párom és a gyermek miatt váratlanul
elvesztettem állásomat, lakásomat, önálló egzisztenciámat. Ki lettem fosztva,
cselekvésképtelenné, kiskorúvá váltam bizonyos tekintetben: megfelelő saját
jövedelem hiányában erősen korlátolt lehetőségeim vannak. Hiába pályáztam újból
ezer féle helyen, mindenütt öregnek tartottak. Nincs nyugdíjjogosultságom,
alkalmi intellektuális tevékenységből van valami kis zsebpénzem, amiből
természetesen levonnak az adóra: önálló megélhetésre egyáltalán nem elég…
Majdnem ötvenéves diplomás asszonyt sehová nem vesznek fel sehová. Nem találtam
állást fiatalon sem, most meg
méginkább nincs lehetőségem rá. 7 év helyett munkaviszonyom 25 éves lehetene s
azon gondolkodhatnék, hogy mikor menjek nyugdíjba. De nem, ezidáig
eredménytelenül harcoltam és
harcolok még most is… Még az egészségem is ráment.
S ez az állapot egy örökké alkotó kedvvel rendelkező, örök tevékenykedő,
sokoldalú, művészi hajlamokkal megáldott
értelmiséginek halálos ítélet!
Nem marad más, hogy el ne butuljak, mint az öncélú alkotás, munka , s az
álmodozás hogy a szürke jelenenem, érzelmi és szellemi kizsákmányoltságom
elviselhetőbb legyen?…
Nem, a jövő bizony nem kezdődött el. Sőt, annál inkább visszaléptünk a
múltba!…
****
Isten, hol vagy? Ugyancsak nagyon unatkozhattál, hogy megteremtett a
világot, majd bele a két embert: a férfit és a nőt! A világot is csak a férfinek teremtetted! Ez a Te nagy
igazságod?!…
****
«Ember küzdj és bízva
bízzál?…»
(Madách Imre)
Sajnos ez is Európa, s elgondolkoztató, hogy az analfabétizmus még
mindig nemcsak a múltté, hanem napjainkig élő és aggasztó problémája:
Dr. De Mauro
Tullio nyelvész, volt olasz Közoktatásügyi miniszter megdöbbentő bejelentést
tett: «Összesen kétmilló olasz analfabéta».
Az olaszok
legalább 5 %-a (kétmillió) analfabéta és egy a háromhoz félanalfabéta (15
millió) a fent megnevezett nyelvész szerint. Ezek a számok mutatják az olasz
emberek kulturájának rossz minőségét. «Rengeteg nagy koponya távozik külföldre
- mondotta - de a többiek egy szégyenletes kulturális szegénységben élnek».
Erre már rámutattam 20
évvel ezelőtt, de mint idegentől alkotott lesújtó véleményt nem vették jó
néven. A nyelvész szavai 20 év után is engem igazolnak, s az a szomorú, hogy
nem javult a helyzet azóta! Megnyugtató számomra, hogy egy
"bennszülött" szakember, a saját fajtájuk szájából hangzik e lesújtó
vélemény!
Éppen ezért
különösképpen bosszantó, hogy ennek ellenére mit művelnek/nem művelnek a
külföldi országokban szerzett sokszor sokkal értékesebb diplomák honosítása
érdekében. S ez még az EU-tagországaival is nehézkesen változik pozitív
irányban...
Világméretekben (és gyakorlatilag Magyarországon is!) nő
az analfabéták száma Hazánkban rohamosan nő a funkcionális analfabéták
száma....
Újra kialakul funkcionális analfabétizmus:
2000-ben kb. a biológiai maximum 1-2%-a az abszolút
analfabéta; 6-7%-a a funkcionális analfabéta (ez kb. 0,5 millió felnőttet
jelent). Az USA-ban ez a szám jóval nagyobb (10-14%) és megfigyelhető, hogy a
fejlett országokban fokozatosan emelkedő tendenciát mutat.
Az oktatás hanyagolja az állampolgári ismeretek és
kommunikációs készségek elsajátíttatását. Nem vetődik fel problémaként az a
fajta funkcionális analfabétizmus, amely az állampolgári jogok gyakorlásához
való nem-értés, a személyes és szociális igények nem megfogamzani tudása, a
probléma felvetés és megoldás hiánya jellemez.
A
komputerizálódás hozzájárul a globalizálódás felgyorsulásához; megfigyelhető az
angol nyelv térhódítása (a számítógéphasználatban és a mindennapi
szóhasználatban egyaránt) és ezzel párhuzamosan a nemzeti nyelv háttérbe
szorulása. A jelenség hátterében ott van az alkalmazkodási kényszer is, de
fontos szem előtt tartani a nemzeti nyelv, a nemzeti kultúra és a nemzeti
identitás védelmét is.
A funkcionális analfabétizmus a legújabb számítások
szerint a felnőtt lakosságnak kb. 1 milliós körét érinti. Olykor 8 osztályt,
sőt gimnáziumot végzett fiatalok jutnak el oda 10-20 évvel később, hogy gyakorlatilag
funkcionális analfabétákká válnak, miközben menedzser-kalkulátorral és
mobiltelefonnal hivalkodnak.
Kettős folyamatot élünk meg tehát: egyrészt végbemegy egy
kulturális modernizálódás, kitágulás, pluralizálódás, bekapcsolódás a világ
kulturális folyamataiba, a szabadság, az esélyek élménye; másrészt ezzel
egyidejűleg tetten érhető a kulturális polarizálódás, a szétszakadás,
regionálisan is, szociálisan is. Amit nap mint nap megtapasztalhatunk falun,
városon, tanyán, lakótelepen.
Budapest szélén, a békásmegyeri lakótelepen mindenesetre közvetlenül is
tapasztalható ez a jelenség.
Hosszan beszélhetnék (de a szakemberek előtt ez szinte
fölösleges) a kulturális intézményrendszer állapotáról is. A mai állapot
részben következménye a korábban röviden jelzett globális és hazai
folyamatoknak. Különböző számítások szerint a települések egyharmadában ma már
nincs kulturális intézmény. A legújabb statisztikák szerint a háztartások
kétharmada ma Magyarországon nem költ kultúrára, miközben a kultúrára való ráfordításokon
belül örvendetesen megnőtt az elektronikai fogyasztási cikkek beszerzése
(elsősorban a számítógépekre, a videokészülékekre, modern televíziókra
gondolok). Az utóbb említett vásárlási tendencia persze kulturálisan is kedvező
lehet, amiként a telefónia bámulatos hazai expanziója, a mobiltelefon
elterjedése szintén rendelkezik egy pozitív „kulturális” húzóerővel is.
Ugyanakkor nem látom — meglehet, pesszimista vagyok —, hogy mindez az értékes
kultúrához való hozzáférhetőség javulását, az esélyek közeledését
eredményezi-e. Jelenleg ugyanis egyelőre még inkább mintha az esélykülönbségek
növekedésével járna a technikai modernizáció, a digitalizáció. Elég csupán a
számítógépekkel való ellátottság, illetve az internethez való tényleges
hozzáférés területi és szociális metszeteire utalni.
Agárdi Péter: «A kultúra esélyei az ezredfordulón» c.
tanulmányában többek között ezt írja: «Az olvasottság és az olvasási kultúra
visszaszorulása még a szenvedélyes olvasók körében is „szomorú” tény. Életformabeli
okokból, korosztályi okokból egyaránt. Köztudottan relatíve még a fiatalok és a
legidősebbek olvasnak sokat. Ami azonban igazából megdöbbentő: egy, a 90-es
évek közepén elvégzett felmérés szerint a pedagógusok kedvence Robin Cook. Az
persze nem baj, hogy az ember könyv gyanánt lektűröket, krimiket, fantasyt,
gyenge dolgokat is olvas. Egy művelődésszervezőnek pedig nem csak
kikapcsolódásból, hanem „küldetéstudatból”, hivatásszeretetből is ismernie kell
a bestseller, a kommersz, a giccs különböző típusait, kurrens árucikkeit.» (Érdemes
elolvasni a teljes tanulmányt:
( http://www.mmhir.hu/org/csongrad/nye2000eaagardi.htm
)
A megjelent tanulmányok szerint az analfabétizmus
legnagyobb aránya általában a romákra jellemző...
Az elítélt roma fiatalok alapfokú oktatásával
kapcsolatban érdekes ez a példa:
A Rosti iskolának évtizedek óta működik a
börtöntagozata, ahol Pálhalma, Mélykút, Sándorháza bv-intézetének elítéltjeit
tanítják. Évtizedek óta az iskola programjában szerepel a hátrányos helyzetűek
segítése, ezen belül is a környékbeli börtönök fogvatartottainak alapfokú
oktatása A reintegrációhoz szinte utolsó esély a tanulás. Dr. Kis Attiláné, az
iskola igazgatója elmondta, általános tendenciaként tapasztalják, hogy az
oktatásra jelentkezők között egyre több az alulképzett: a kétezer elítélt
mintegy három százaléka teljesen analfabéta (nagy részük roma). Így az oktatás
meghatározó eleme az írás-olvasás megtanítása. Szomorú trend az is, hogy egyre
több közöttük a fiatal, akik nemhogy javítanak, hanem inkább rontanak az
arányokon. Jól ismert, és itt is kimutatható az összefüggés a hátrányos
társadalmi helyzet és a bűnözés, az antiszociális magatartás között. Sorsukban
változást csak a gazdasági, társadalmi felemelkedés hozhat: ehhez viszont
elengedhetetlen a megfelelő képzettség, amely munkaerőpiaci helyzetüket
alapvetően befolyásolja. A börtöntagozaton tanítók tapasztalata szerint ugyanis
a büntetésüket töltő, az iskolai rendszerből korán kieső, mindössze egy-két
osztályt végzett roma fiatalok szinte analfabéták. Mivel a szakképzetlen
munkaerő iránt fokozatosan csökken a kereslet, kirekesztődnek a
munkaerőpiacról, s ez a bűnözés felé hajtja őket.
Az analfabéták oktatásának programját az
iskola dolgozta ki, s ez a pedagógiai program az, amelynek továbbfejlesztésére
nyílik lehetőség a sikeres pályázattal...
(Forrás: http://www.sportvaros.hu/tallozo/hirek/001212_do_halmozottan.htm )
Érdekes az ún. «butulizmus» jelensége hazánkban is:
«Nem az a legnagyobb baj, hogy a magyar diákok egy
nemrégiben készült nemzetközi tudásfelmérésben rosszabb eredményt értek el,
mint korábban bármikor, hanem az, hogy a teljesítmény - miközben az
"iskolázottság" foka papíron nő - immáron több éve romlik. Az
iskolarendszerből kilépők a gyakorlati tudásban a leggyengébbek.
Soha
annyi műveltségi vetélkedőt nem láthatott a magyar tévénéző, mint napjainkban.
A népművelésnek ez az új formája talán hasznos is lehetne, ha a vetélkedők
során nem olyan speciális ismeretanyagra kérdeznének rá, amelynek legtöbbször
sem a hagyományos értelemben vett általános műveltséghez, sem a mindennapi
életben hasznosítható tudáshoz nincs sok köze. Némileg hasonló a helyzet a
közoktatással is: az iskolák többsége sokat ad - és kér számon - lexikális
ismeretekből, de kevéssé tanít meg gondolkodni...»
(Erről részletesebben itt:
EMBERI
GYARLÓSÁGOK A KÖZMONDÁSOK TÜKRÉBEN
KÖZMONDÁSOK ÉS EMBERI GYARLÓSÁGOK, MAGATARTÁSOK
«EGYIK KUTYA, MÁSIK EB…»
- MIÉRT ÉPPEN A KUTYA?…
-
«A közmondás
nem hazudik» - tartja a hagyomány, s ha belegondolunk, általában, a közmondások
többségében igaz is adott feltételek mellett, bizony nagyon is igazat szólnak.
Persze, azt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy természetesen vannak
köztük túlzások is, vagy valamely téves felfogás eredményei. Mik tehát a
közmondások? Nem mások, mint elvet, tapasztalatot, igazságot (vélt)
bölcsességet kifejező, mondatértékű szólásmondások.
Mikortól léteznek a közmondások?
Meddig lehet visszavezetnünk az eredetüket? Az idők éjjeléig? Az emberrel
születtek? Mindkét feltételezésnek van valóságalapja. Pontosabb, legrégibb időbehatárolást
az alább említett magyar közmondáskutató professzor adja nekünk, miszerint
rámutat, hogy a közmondásoknak évezredes történetük van. Kb. Kr. e. 2450-ből
valók Ptah-hotep egyiptomi közmondásai. Mezopotámiából a Kr. e. 3. évezred
közepe óta ismerünk közmondásokat. A sumer közmondásgyűjtemények egy részét
később akkád fordítással látták el, majd önálló akkád gyűjtemények is
készültek...
Salamon, Izrael fiának, Dávid fiának
írásban meghagyta, hogy az ő szólásmondásai azért lettek írásban rögzítve hogy
el lehessen sajátítani a tudást és a helyes szokásokat; felvilágosult képzést
lehessen nyújtani: igazságosság, becsületesség, egyeneslelkűség (jellemesség);
óvatosságra inteni a gyakorlatlanokat,; a fiatalság előrelátására és
körültekintésére.
Az olasz
irodalomkritikus, filozófus és történész Benedetto Croce (1866-1952)
meghatározása szerint a közmondás a «jó érzés beszélt emlékműve», azaz: «...Il
monumento parlato del buon senso».
A Bibliában fellelhető mondások, a kínai Ch'in K'ung (kb. Kr. e. 551 - Kr. u.
479 közötti időben) alias K'ung Fu - tzu, latinosan Confutiusnak nevezett, vagy
Arisztotelész és számtalan ismert vagy kevésvé ismert szerzők bölcsességei
Globuszunkon Északtól Délig, Kelettől Nyugatig ismertek. A régmúltban
érvényesek voltak s a szájhagyomány útján és írásemlékek nyomán átöröklődtek
napjainkig. Tehát a közmondások megfigyeléseken alapuló népi bölcsességek,
amelyek érvényben voltak a régmúltban s közülük számtalan érvényes napjainkban
is, s azok lesznek ugyanúgy a jövőben amelyekhez természetesen a korszellemnek
megfelelően újak, modernebbek is társulnak gyarapítván az eddigi
közmondás-állományokat....
Nemcsak a
szakembereknek, hanem minden embernek az otthonában kellene lennie egy
közmondás gyűjteménynek, s annak lapjait gyakran kellene forgatni, olvasgatni,
elmélkedni rajtuk: érdekes és tanulságos világ tárul elénk, s csak hasznára
válhat mindenkinek: kicsinek és nagynak,
gyereknek és felnőttnek egyaránt! Sok mindent elárulnak a közmondások
népekről, azok társadalmáról, szokásairól, rámutatnak különösen az emberi
magatartások helytelenségére és a jellembeli alapvető hibákra. Még mi mindent
ismerhetünk meg a közmondásokból? Prof. Dr. Paczolay Gyula közmondáskutató, az
Osservatorio Letterario, a ferrarai irodalmi és kulturális periodika veszprémi
levelezője az «Európai közmondások» hatalmas és egyedülálló 55 nyelven közölt
közmondásgyűjteményének bevezetőjében olvasható alábbi megállításásával
egészíthetjük ki a fentiekben írottakat:
«A legtöbb közmondás olyan, adott területen általános érvényű, gyakran
költői formájú rövid megállapítás, amelyet egy közösségben általánosan ismernek
és gyakran idéznek. Az esetek
többségében - közvetlenül vagy közvetve - emberi magatartásra vagy tevékenységre
vonatkozik, s a köztudatban nincs szerzője vagy irodalmi forrása. Olykor
közvetlenül egy általános elv kifejezése, de legtöbbször inkább egy konkrét
statikus állapot vagy időben változó folyamat leírása, amely egy általánosabb
elvet képvisel. A közmondások túlnyomó többsége ilyen, emberi tapasztalatokon
alapuló 'igaz szólás', amit a fizika, a pszichológia vagy a szocioógia
megállapításai is igazolhatnak Az olykor előforduló túlzások vagy téves megállapítások
ritka kivételek. Gyakran tanácsot, figyelmeztetést vagy biztatást fejeznek ki,
e egyaránt találkozhatunk velük a mindennapi társalgásban, beszédekben,
irodalmi alkotásokban, a sajtóban és a hirdetésekben is: eredeti, rövidített,
vagy éppen többé-kevésbé módosított szövegű formában.»
Most,
e teorikus bevezető után térjünk az alcímeinkhez, s nézzük az idézett
proverbium jelentését:
«Egyik kutya, másik eb» közmondásunk azt jelenti, hogy egyformán rossz mind
a kettő; azaz ez se különb a többinél, ez is éppoly hitvány, mint a többi. (Más
közmondásunkkal is kifejezhetjük ugyanezt: «Egyik tizenkilenc, a másik egy
híján húsz», vagyis értjük ezalatt, hogy egyikőjük se jobb a másiknál,
egyformán rosszak vagy hibásak mindketten.)
Petőfi Sándornak, amikor meghallotta, hogy újdonsült barátja, Arany
János Mátyás királyunkat akarta megtenni egy tervezett költeménye hősének, ezt
írta neki: «Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s
"egyik kutya, másik eb"», azaz, Mátyás se volt különb a többinél, ő
is éppoly hitvány volt, mint a többi.
Ha
belegondolunk, rádöbbenünk, hogy a «kutya» számos gyakori szókapcsolatban is
előfordul, amelyeket emberekre vonatkoztatva használunk, s mind lenézést,
megvetést fejez ki , vagy éppen
szidalomként vagy káromkodásként. Jön használatba. Tehát, mindig
negatívumok esetén, valamilyen emberi tulajdonságot erősen rosszallóan.
De
miért pont az ember leghűségesebb s legértelmesebb háziállatának jutott ez a csupa megvető,
semmibevevést kifejező, haragot vagy bosszúságot kifejezett szerepe?
O. Nagy Gábor
nyelvészünk megfelelő magyarázatként
ezzel kapcsolatban két művelődéstörténeti tanulságra hívta fel a figyelmet az
eredetét illetően:
1.)
Az egyik a török és Habsburg időkbe vezet vissza bennünket: ugyanis a török
hódoltság és a kuruc-labanc harcok idején nagyon elszaporodtak a gazdátlan,
kóbor kutyák, amelyeknek bizony semmi hasznát nem vették, de az akkori emberek
annál inkább több kárát látták. Az ilyen, részben dögön, részben értékes kisebb
vadat pusztító, de magára az emberre is veszélyes kóbor ebek joggal keltettek
maguk iránt gyűlöletet és megvetést.
2.) A
másik, ahogy O., Nagy Gábor jelezte rámutatván arra, hogy a «kutya» szavunk még
talán ennél is fontosabb jelentés története szempontjából a régi babonás hiedelem: ugyanis
a régiek elképzelése szerint olykor az ördög, tehát maga a rossz is a kutya
alakját vette fel.
Az
«egyik kutya, másik eb» megvető értelme tehát két különböző nézőpontból
szemlélve is érthető. Az egyik a tartalmi szempont: a «kutya» és az «eb» számos
más kapcsolatban is erősen
rosszalló értelmű; a másik a szólás alkata; a hasonló jellegű, a két ember
jellemük tekintetében összehasonlító szólásaink mind elítélő, kárhoztató
jelentésűek.
KI
«JÁRAT ÁPRILIST VALAKIVEL», KI «TESZ LÓVÁ VALAKIT»?…
A tájnyelvben így is
használatos: «áprilist csinál valakiből», mind a címbeli változat, mind ez
utóbbi az jelenti: elbolondítani, becsapni valakit.
Ha már áprilisnál vagyunk, azt is
lehet mondani: «április bolondja», ami nem jelent mást, mint azt, hogy olyan
személyről van szó akit sikerült április elsején becsapni, elbolondítani.
Igen ám, csak az a baj, hogy ezek
szerint, a mai világban csakugyan sok április elseje van: ugyanis dívik az
embertársak becsapása önnös érdekünkben, mások kárára! S ha azt nézzük, amióta
világ a világ, amióta ember van a földön, ez a magatartás nem ismeretlen senki
előtt...
No, de nézzük,
honnan is erednek ezen szólásaink.
Mint szólásról csak a XVIII.
századtól van ismeretünk, s német jövevénynek tekintik a szakavatottak.
Széchenyi György egyszer ezt írta vejének: «…ha én kegyelmed első levelére…
megindultam volna… azon bizodalommal, hogy ő kegyelmében szemben lehetek, nem
találtam volna, "áprilist jártam volna"». Érzékelhető a
jelentésváltozás: ebben az időben még nem éppen azt jelentette a szólás, amit
ma. Ma az «áprilist járat valakivel» szólásnak az az értelme, hogy «bolonddá
tesz, becsap valakit», az idézett levélrészletben viszont pedig inkább a
«hiábavaló utat tesz meg, feleslegesen jár» jelentés sugallik. Nem lehet semmi
kétségünk affelől, hogy csakugyan ez volt abban az időben a szólás eredeti
értelme, ugyanis azt az a szokás is bizonyítja, amelyből e kifejezésünk
származik.
Manapság is - a világon
mindenütt - szokás április elsején elbolondítani, rászedni, becsapni az
ismerősöket, sőt már a globuszunk ismeretlen embereit is! Elég csak az ilyenkor
szétröppenő «kacsa-hírekre» gondolni… De honnan is ered mindez? Ennek eredetibb
formájáról régen elhunyt, kiváló nyelvészünktől, O. Nagy Gábortól szereztem
tudomást: onnan indult el, hogy valamikor teljesíthetetlen megbízást adtak
annak, akit a tréfa célpontjául szemeltek szemeltek ki, s mikor a hiszékeny
áldozat dolgavégezetlenül tért vissza, jól kinevették, jót nevettek rajta.
Néhol még ma sem általában becsapás, hanem lehetetlen feladattal való megbízás
az áprilisi tréfálkozás tárgya.
Állítólag - ezt az Angliában élők
tudnák megerősíteni - galambtejért vagy Éva anyjának a históriájáért szokás
elküldeni a rászedhető embert, a Hajdúságban pedig a «fövénynyíró ollót»
kéretnek a gyerekekkel a szomszédból, aki mikor azzal jön vissza, hogy nem
kapott, «április bolondjának» nevezik, és ezzel a versikével csúfolják:
Április bolondja
Felmászott a
toronyba.
Megkérdezte hány
óra,
Háromfertály háromra…
Felmerül bennünk a kérdés:
Honnan származik az áprilisjáratás? Nyelvészeink erre több magyarázattal is
szolgálnak, de nem tudják megjelölni azoknak biztos forrását: Általában azt
tartják, hogy Franciaországból terjedt el. Keletkezésének pedig az az oka, hogy
1564-ben a naptári év kezdetét április 1-ről január 1-re helyezték át, aminek
az lett a következménye, hogy április 1-én elmaradt a szokásos újévi
ajándékosztás, s ezt különféle kötődésekkel, tréfálkozásokkal pótolták. Mások
egy ősi kelta szokásnak, a tavasz kezdetén tartott vidám ünnepeknek a
maradványát látják benne. Vannak ellenben olyanok, akik viszont római
eredetűnek tartják a szokást, mert Plutarkhos egy helyen a bolondok ünnepének
mondja a quirinaliákat.* Nem
lehetetlen végül az sem, hogy rendszerint kiszámíthatatlan, szeszélyesen
változó időjárás avatta az áprilist a «bolondok hónapjává» és valahogy ezzel
függ össze ezen kialakult szokás.
S még hány és hány magyarázata lehet az eredetét illetően, amiről nem is
tudunk?…
A fentivel szinonim
jelentéstartalma van a «lóvá tesz» szólásunknak: rászedi, bacsapja, elbolondítja,
valamint tréfát űz vele, ugratja…
Gyakran alkalmazzuk ezt a szólást a köznyelvünkben szinte nem is
gondolva, meg sem kérdezve: Hogyan lehet embert a szavak eredeti értelmében
lóvá tenni, lóvá változtatni? Ha pedig lehetne is miért jelenti éppen azt, hogy
«kijátszik valakit»?
Mint rengeteg szólásunk eredetére
ennek a keletkezésére is a régiek babonás elképzelései, a boszorkányhit
ismerete ad választ. Abban az időben, amikor az emberek hittek a
boszorkányokban, úgy képzelték, hogy ezek az ördöngös lények a seprű és a
tűzpiszkáló meglovaglásán kívül arra is képesek, hogy a kiszemelt gyermek vagy
felnőtt áldozatukat lóvá változtassák s rajta röpüljenek orgiáik színhelyére.
Egy XVIII. századi katekizmus is így felel arra a kérdésre, hogy micsoda a
boszorkányság: «ördöggel nyilván vagy alattomban való való szerződés… Hirtelen
messze földre menni, semmibül vendégeskedni, "embert lóvá tenni"…».
A régi boszorkányperek tanúvallomásait tartalmazó jegyzőkönyvek még többet
mondanak erről a hiedelemről. 1709-ben egy Ugocsa megyei boszorkányper egyik
tanúja például az «mondotta, hogy az ű fiának nem mástul vagyon nyavalyája,
hanem Isáknétul, mivel fia… maga mutatja, hogy űtet Isákné megkantározá és úgy
nyargalódzik rajta».
Egy néhány évvel későbbi hasonló
jellegű per tanúja pedig azt vallotta, hogy a boszorkánysággal vádolt «Kovács
Istvánné éjjel, nappal reá járt, s reá feküdt; mint a lóra, úgy ült reá s úgy
kínozta». Megint egy másik perben pedig azt olvashatjuk, hogy «Pásztori Kata
egyszer Boros Györgyöt maga lovának tette, kiben meg is holt».
A fenti idézetek világosan
mutatják, hogy a régiek elképzelése szerint az, hogy a boszorkányok valakit
lovukká tettek, kínzás számba ment, s e kínzásnak olykor az lett a
következménye, hogy az áldozat a gyötrésbe belebetegedett, esetleg bele is
halt.
A fentiekből arra
következtethetünk, hogy valószínűleg csak a XIX. század elején, nem
boszorkányok rontásával kapcsolatban, tehát átvitt értelemben is kezdték
használni a «lóvá tesz valakit» kifejezést abban az értelemben, hogy valakit
úgy megkínoznak, mint a boszorkányok a lóvá változtatott áldozatukat.
Emellett nyilván még azt is magában foglalta ez a már mindinkább szólásszerűvé
váló kifejezés, hogy aki ebben az átvitt értelemben lóvá tett valakit, annak éppúgy
ki volt szolgáltatva az az ember, akivel így bánhatott, mint ahogy a
boszorkányok is teljesen hatalmukban tartották áldozatukat.
A szólás jelentésének további
alakulása során mindinkább ez utóbb említett mozzanat kerülhetett előtérbe és
amikor már feledésbe merült a szólás eredeti vonatkozása, a «megkínoz»
jelentést felváltotta a «packázik vele» jelentéstartalom. Ebből már minden
magyarázat nélkül érthető a szólásnak a napjaink szóhasználatában
legáltalánosabb «elbolondít, kijátszik valakit, rászed, becsap» értelme.
S hogy valakit csak
hitegetünk ígérgetéssel, soha nem teljesítjük adott szavunkat, mi az, ha nem
más mint «áprilist járatni vele»?
S hogy miért és kik
«járatnak áprilist valakivel» az is egy külön nagy lélegzetű tanulmány témája
lehetne…
* N.b. Quirinalia: Quirinus ünnepe /febr. 11./; Quirinus: 1. a Quirinalis
dombon letelepült őslakók istene, 2. az istenné lett Romulus, 3. (poet.)
Augustus
(Forrás: O. Nagy Gábor, «Mi fán terem?», Gondolat Kiadó, Budapest, 1979.)
Kapcsolódó téma: Kőrösi Imre: A
lóvá tett ország
2003.
október 12.
A Petőfi Rádió
mai műsorából:
Kapcsoljuk
Európát !
Információk az EBU-ról és az Euroradio-ról; A Prix Italia-ról összeállítás; Élő
kapcsolás Berlinbe, a Prix Europa rendezvényére; valamint különböző európai
helyszínekre .
A zenei anyag a
társrádiók által erre az alkalomra kínált „Európa – közös otthonunk” csomagja.
Ehhez mi hozzátesszük a magunkét, például autentikus roma zenéket. A
tartalomból:1. A három fővédnök köszöntője eredeti nyelven és magyarul2.
Információk az EBU-ról és az Euroradio-ról Riport a műholdas rögzítő teremben. Rövid magyarázat a technikáról. A velünk
párhuzamosan kezdődő Bartók élő adás (Énekeljenek a népek – Londonból) után
további információk a zene szerepéről.3. A Prix Italia-ról összeállítás.A BBC
képviselője azt mondja, a közszolgálati rádiózáshoz még mindig a BBC ért
leginkább. Veszélyesnek tartja azt a tendenciát, hogy kifejezetten idős
hallgatóknak készítsünk műsort, mert ez nem mással, mint a rádió kihalásával
fenyeget. Ezt ők felismerték, éppen ezért külön csatorna szól a húsz
-harmincévesekhez. Norvégiában hihetetlen népszerűségnek örvend a közszolgálati
rádió hangjáték részlege. Az elhangzó művek az internetről letölthetőek, a CD-k
a hipermarketekben, benzinkutaknál kaphatóak, külön fun klubok működnek, hogy
együtt hallgathassák ezeket a műsorokat. Szlovák kolléga is erről mesél, hogy
náluk a reggeli órákban lehet hangjátékokat hallgatni, ezek népszerűségét
médiakutatások támasztják alá. A műsort sok nyugdíjas hallgatja. A dánoknál
hallgatottsági mérés, műsorvezetők kiválasztása stb., a norvégok és a svédek
(web). Ír nyelvű rádiózás Dublinban. Mennyire nyitott a csatorna ( játsszák a
Muzsikás néhány felvételét is ) 4. Élő kapcsolás Berlinbe, a Prix Europa
rendezvényére, ahol Solténszky Tibor „A vadászgörény” című rádiójátéka van
versenyben. (Pár perc részlet a műből.) Rövid beszámoló a városról. Majd a Prix
Európa és Prix Italia versenyeiben zsűritagként szerzett tapasztalatairól.
Milyen tendenciák vannak a dokumentarista, irodalmi alapú rádiózásban?6. Élő
körkapcsolás európai helyszínekre, (Prága, Varsó, München, Linz, Arad, Párizs,
Róma, Bilbao, Kumla, stb) ahol ott élő magyarok szubjektív villám
tudósításaival érzékeltetjük, hogy az adott pillanatban mi történik a kontinens
városaiban. Elmondják, mi megy a rádióban – mi a honlapokon keresztül
bekapcsoljuk háttérnek. Beszámolnak arról is, mit tudnak rólunk az ottani
emberek. Kis játék: milyen magyar mondattal, verssorral mutatják be a magyar
nyelvet az adott helyen, és ugyanezt a másik nyelven is kérjük. Bemutatunk
néhány nálunk élő európait. Kapcsoljuk Budapestet is az európai városok
sorában.*
Szerkesztő: Ránki Júlia. Műsrovezető: Barta Gábor. Zenei szerkesztő: Gere Erzsébet.
Gyártásvezető: Pataki Ágnes. Riporterek: Erős László, Farkas Mónika, Gróf
Miklós, Lengyel Nagy Anna, Willi Krisztina, valamint erre az alkalomra felkért civil
tudósítóink számos európai városból. ( http://www.radio.hu/index.php?cikk_id=57403 )
*Itt kellett volna ma este részt
vennem, amelyről az alábbi levél tanúskodik:
«-----Messaggio Originale-----
Da: Ránki Julia
A:
Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr
Data invio: lunedě 6 ottobre 2003 23.44
Oggetto:
radio
Kedves Melinda! a MagyarOnline-on olvastam a leveledet, pontosabban
beszámolódat a Magyar Olasz kulturális rendezvényekről. [...] Én a Magyar
Rádióban dolgozom és október 12-én, vasárnap este egy nagy műsort csinálunk:
Európai kultúrák rádiós napja címmel, amelyben 91 rádió vesz rész Európából.
Volna-e kedved telefonon bekapcsolódni? Csak egy rövid tudósítást kellene adnod
arról a városról, ahol vagy, elmondanád, milyen rádió műsorok vannak, mi megy a
moziban, színházban, mit olvasnak, miről beszélnek a kocsmában, kávéházban az
emberek, milyen az idő és mit tudnak az ottaniak a magyarokról. (Természetesen mi hívunk föl.) Ha ez a levél
felkeltette az érdeklődésedet, kérlek válaszolj mielőbb és add meg azt a
telefonszámot is, ahol a hét folyamán telefonon elérhetlek, hogy megbeszéljük a
részleteket. Ismeretlenül is üdvözöl Ránki Júlia, Tel.....»
Levélváltásunkat követően
Ránki Júlia szerkesztőnő felhívott telefonon, s ebben a telefonbeszélgetésben
végülis abban egyeztünk meg , hogy majd más alkalommal, most mégsem kapcsolódom
bele. Az én szerencsétlen negatív tapasztalataim miatt nem akartam kényelmetlen
helyzetbe kerülni, s a riporter ismeretlen kérdéseire véletlenül kedvezőtlen
véleményt alkotni. Ugyanis másképp látják az itteni életet olyanok, akik
hivatalból képviselik az országot egy idegen országban, s más szemszögből azok,
akik véglegesen kitelepültek, s bizony nem kis nehézségekbe ütközve kellett és
kell megküzdeni egy teljesen idegen környezetben. Így elálltam a tudósítói
lehetőségtől...
Ha csak a város történelmi
bemutatásáról lett volna szó, így mutattam volna be a várost, amely
építészetileg is különösen kellemes, esztétikai élményt nyújt minden
látogatónak:
«Jó estét kívánok,
Ferrarából, szeretettel köszöntöm a Petőfi rádió hallgatóit.
Ferrara, ez év augusztus 15-én töltötte be 1305. évét. Egy antik emlékirat
szerint 698. augusztus 15-én, a bolognaiak és ravennaiak üldözése következtében
az emberek erre a területre menekültek. Acarino D'Este csónakokból készített
hídján keltek át a menekültek a Pó folyón.
A jelenleg kb. 153 ezer
lélekszámú város 9 m-re a tengerszintmagasságtól, a Pó-síkságon, a folyó jobb
oldalán terül el. Amikor sűrű ködfátyolba burkolózik a város - ami bizony
nagyon gyakori - óhatatlanul a mi Krúdy Gyulánk ködlovagjai jutnak eszembe.
Az Este-hercegség székhelye volt
a középkorban, s igen nagy szerepe volt a reneszánsz életében; ebben a városban
született Ludovico Ariosto, az "Orlando Furioso" költője és itt élt
egy darabig Torquato Tasso is. Visszatérve Ariostora, híres Alfonso D'Este
fivérének, Hippolit D'Este kardinális visszautasítása, akit nem követett
Magyarországra, amikor ez utóbbit Buda püspökévé nevezték ki. Ki kell emelni
jeles festőiskoláját, amelyet Cosmé Tura, Francesco del Cossa, Ercole Roberti,
Lorenzo Costa, Rosso Rossi fémjeleztek.
A város fénykorának (1383-1570) középpontját a Castello Estense jelképezi a régi
város szívében, a belvárosban, amely még most is impozáns, és méltóságteljesen
figyelmeztet a régmúltra. Hatalmas, tipikus középkori vizesárokkal körülvett
téglavár komoran emelkedik ki még most is a környező épületek közül. Bástyáival a zsarnokság mementója. E
sötét hangulatához méltó rémtett volt a fasiszták 1943. november 15-én a vár
árkainál véghezvitt gyilkolása: itt végezték ki és hagyták temetetlenül az
ellenállási mozgalom vezetésével gyanúsított hazafiakat. Most egy emléktábla
jelzi az áldozatokat, s minden évben, a halottak napján hivatalosan is
koszorúzással megemlékeznek róluk. Mártírok útjának nevezték el a várat és a
délre fekvő dómot összekötő rövid belvárosi utcát. E borzalomnak állít emléket
a «Ferrara hosszú éjszakája» c. film, valamint Giorgio Gandini 1994-ben
publikált könyve, amely a «La notte del terrore», azaz «A terror éjszakája»
címet viseli.
Valóban nehéz elképzelni a komor kastélyban Lucrezia Borgiának, Alfonso D'Este
nejének színes udvarát, aki híres volt intellektuális képességeiről is nemcsak
szépségéről, s aki szívesebben tartózkodott a város délkeleti szegélyén fekvő
Palazzo Schifanoiában, azaz a Gondűző palotában, amelynek falait a már említett
Francesco del Cossa és tanítványai freskói díszítik.
Az 1135-ben épült dóm Olaszország
legfestőibb külsejű középkori templomainak egyike. A vártól északra haladó
Ercole I. D'Este sétányon eljutunk a Palazzo dei diamanti-hoz, azazt a
Gyémántpalotához, amelyet a XV. sz. végén Biagio Rossetti tervei szerint
építettek. Neve onnan ered, hogy az épületet burkoló köveit gyémánt szerűen, ék
alakúra csiszolták. Ma képtárnak ad otthont az épület felső részén a reneszánsz
festészet állandó kiállítása, alul pedig a periodusonként rendezett mai modern
festészet alkotásai élvezhetők.
Mi magyarok nem mulasztjuk el hangoztatni, hogy a mi Janus Pannoniusunk, akiről
itt Ferrarában utcát is elneveztek, itt tanult a nagyhírű Guarino Guarini
tanítványaként. Tavaly a magyar kultúra éve alkalmából az Ariosto-házban
rendezték meg a Janus Pannonius konferenciát, amelyről az «Osservatorio
Letterario» kulturális és irodalmi periodika beszámolt részletesebben, annál is
inkább, mert a helyi sajtótól senki nem volt jelen az előadások alatt! A helyi
napilapok csak általánosságban beszéltek az ezzel kapcsolatos kulturális
rendezvénysorozatról, s ott voltak inkább jelen, ahol a protokolláris, magyar
külképviselet által is képviselt események zajlottak le...
Az idegen, legyen az külföldi,
vagy más tartományból érkező azonnal megérzi a ferrarai közösség zártságát,
ridegségét: nehezen fogadja be az idegeneket. Ennek a talán genetikailag is
átörökített magatartásnak történelmi magyarázata van: azt mondják, hogy a
ferraraiak a hollandokhoz hasoló karakterek. A földjük nem jelentette a
Természet Anyát , a "Madre Naturát", mindenegyes darabkát úgy kellett
e népnek apránként megkaparintania, meghódítania a tengertől és a posványoktól.
S ehhez jött az örökös küzdelem a Pó áradásaival, amelyek igen nagy káros
következményekkel jártak: nyomorúságot, halált hagyva hátra.
Az előbb említett könyvben a
szerző az alábbiakat mondja a bevezetőben:
"...A ferraraiak, talán csak
ferraraiak a hollandokéhoz hasonló természettel, tiszta faj mint a kenyér,
amelyet a víz alá temetett földből kellett kicsikarni; elnyomottak a mindig
ködös, nyirkos hidegtől vagy a nagy párás forróságtól; fojtogatottak az
Uraságok despotizmusától, akik a kurtizánokat és a jószágokat szerették és a
szabadság után áhítózó embereket gyűlölték.
A természet nem volt kegyes a
ferraraiakhoz. Talán ezért ilyen kemény természetűek, független és érzéketlen
az igazságtalanságokkal. A múlt században ezért találhattak itt otthonra
anarchisták, szocialisták, antimilitaristák egyaránt. Számtalanszor
félrevezették őket. Így, amikor az első világháború idején hazatértek a
háborúból, szembetalálták magukat az éhséggel, amindenkori
igazságtalanságokkal, s mindezeket betetőzte a spanyolnáthajárvány. Fellázadtak
harcokkal, sztrájkokkal, amelyeket a gyűlölet fűtött s nem az ésszerűség.
A végleges összeütközés elkerülhetetlen lett: egyik oldalon álltak az éhező
dolgozó tömegek embertelen, minimális életszínvonal alatt éltek; alárendeltség,
elmaradott feudális viszonyok között Ezek az emberek nem álmodoztak a
Mindenható kegyeiről, hanem a szovjetek szocializmusáról. A másik oldalon meg
ott volt az agrárkapitalizmus az éppen megszületőben lévő nyomorral, mely ki
akart térni az elkerülhetetlen gazdasági és politikai alapok leromlása elől és
azon volt, hogy megtartsa a profitelvű maximális kizsákmányolás
törvényét."
S ezért nagy árat kellett
fizetni: nem volt más, mint a fasizmus, amely a változtatás igénye miatt tudott
teret hódítani. Igen magas ár volt: a szabadság és a demokrácia elvesztésével,
a Mussolini-diktatúra megteremtésével, a háborúval, az ország teljes rombadöntésével
járt!
Most békében élünk, de nem
kevesebb problémával. Úgy, mint otthon Magyarországon a megélhetés mindennapi
gondjai nem kis fejtörést és küzdelmet okoznak. S Ferrara bizony nem tud nyújtani sok
munkalehetőséget sem. Akinek szerencséje volt, az a városon kívül talált
munkát, s naponta ingázik az otthon és a munkahely között. Az ingázók közé
tartozik férjem is, aki a bologna tartományi Castelmaggioréban dolgozik… Én
szabadúszóként alkalmi munkákkal gyűjtögetem a honoráriumokat, amelyekből
önálló egzisztenciát bizony nem tudnék megteremteni. S ha arra gondolok, hogy
20 évvel ezelőtt önálló lakást, biztos katedrát kellett a hátam mögött hagyni,
mert egy nyugati állampolgárhoz kötöttem életem... Ez egy külön történet...
Gazdag kulturális programok
gazdagítják a város életét, de a lakosság legnagyobb része nem látogatja
ezeket, a lélekszámhoz viszonyítva csak igen szűk réteget érint... S hogy ki
miért nem, erre mindenkinek megvan a magyarázata - kivéve a felkapott
sztárokhoz, nagy hírességek nevéhez fűződő rendezvényeket, oda viszont egy
"egyszerű földi halandó" nehezen kap jegyet, vagy egyáltalán nem...»
Míg ezeket a sorokat írtam,
hallgattam e műsort, s még ebben a pillanatban is hallgatom (20 óra 48 perc) a
világrádió.hu segítségével a még tartó rádióműsort.
P.S. Egy Magyarországon élő francia hölgy kb. az alábbiakat - tartalmilag
idézem -üzente nekünk magyaroknak, miután hangsúlyozta, hogy a gyökereit nem
szülőországában, hanem a mi hazánkban találta meg:
«...Magyarok, azt üzenem, nem felejtsétek el
a gyökereiteket!...»
Szívbe markóló volt ezt hallani
egy franciától!