MAGYAR NYELVŰ PUBLICISZTIKA

2. oldal

 

·          KETTŐS ÉVFORDULÓ

·          OLASZ KULTURÁLIS RENDEZVÉNYEK MAGYARORSZÁGON

·          OTT SZEMBEN…

·          MAGYAR BALERINÁK

·          MEGLEPETÉS

·          150 ÉVE SZÜLETETT CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR

 

 

 

 

KETTŐS ÉVFORDULÓ

 

MARGITTÓL JÓZSEFIG
azaz
Többszörös évfordulók - többszörös megemlékezés

 
   Ma június 10-én, Margit és Gréta napján szeretettel köszöntöm a világ minden táján élő Margitokat, Grétákat: Isten éltessen erőben, egészségben, békességben nagyon sokáig minden Margitot, Grétát! BÉKESSÉGBEN s hogy ez a mai nagyon is békétlen, gonosz világ végre észhez térjen!

   A római katolikus naptár több Szent Margitot is nyilván tart. Ezek közül maradjunk meg saját szentünknél: Árpád-házi Szt. Margitnál, akinek életét, halálát és különböző csodáit a Margit-legenda mutatja be:

  Valószínűleg Marcellus domonkos szerzetes, Margit lelki atyja írta latinul 1276 és 1300 között. Ezt egészítették ki az 1272 és 1274 közötti eseményekkel és az 1276. évi vizsgálati jegyzőkönyv anyagával. A XIV. század első harmadában már magyarul is lehetett olvasni, ezt később módosíthatták, míg végleges formája Ráskai Lea másolatából maradt fenn 1510-ből. A legenda hiányzó kezdetét Pray György kiadásából ismerjük.

   Szent Margit legendája kisebb részekből áll össze egységes művé. Először értesülünk királyi származásáról, a születése körüli eseményekről, gyermekkoráról, a zárdában töltött éveiről, betegségeiről, szenvedéséről és haláláról. Igen sok történetet gyűjt össze a szerző, melyek megvilágítják a királylány jellemét, kapcsolatát az emberekkel és Istennel. A szereplők gondolatainak közlésével megismerhetjük, átélhetjük a Boldogasszony szigetének klastromában élők helyzetét, világát, a zárda belső hangulatát. Az író néha megszakítja előadását, egy-egy kisebb fohászban fejezi ki véleményét, kritikáját a koráról; példaként hangsúlyozza Margit valamilyen erényét, ezzel is buzdítva olvasóját az Istennek tetsző élet gyakorlására.

   A következő fejezetekben Szent Margit különböző csodáit gyűjti csokorba, bár már életének az elmesélésekor is beszél néhány csodás eseményről (gyógyulás, mezítelen teste bevilágítja a sötét helységet, tűz nem égeti meg a kezét, feje felett lángnyelvet látnak). A halála utáni csodák felsorolásakor többször pontosan megmondja, hogy kivel történt.

   Ezután azon apácák felsorolása következik, akik tanúskodnak Margit szentsége mellett. Végül Margit temetésekor Fülöp esztergomi érsek mond gyászbeszédet, aki megerősíti az ott jelenlevő híveket, de egyben a legenda olvasóját is, hogy a királylány valóban üdvözült, részesül Isten örök szeretetében („...a mennyei örök örökségnek jutalmát őtet vennie nyilván látjuk”).

    A legendát olvasva megdöbbentő közelségbe kerül a középkor világa, különösen élővé pedig a magyar történelem egy nőalakja, Árpád-házi Szent Margit. Mintha a szemünk előtt válna a kétéves, komoly kislány szép, fiatal leánnyá, aki szülei fogadalmát megtartva magát Istennek ajánlja. S nem valamilyen hűvös, másoktól elforduló nőről van szó, hanem egy olyan, érzelmeiben gazdag, imádságos lelkületű lányról, aki teljesen átadja magát Krisztus imádásának: a keresztet csókolgatja és könnyeivel öntözi, engedelmesen teljesít minden munkát, amivel megbízzák. IV. Béla király leánya szolgálja a betegeket és az egészségeseket egyaránt, az evangélium szellemében.

  Bár szembefordul szüleivel és Krisztust választja jegyeséül, mégis szereti apját, anyját, testvérei közül pedig különösen Istvánt, a későbbi királyt. Igen felzaklatja apja és István között dúló harc, próbál közvetíteni közöttük, további áldozatot ajánl fel a békéért és családjáért, mígnem fiatalon, 29 éves korában, szenvedések közepette elhunyt.

   Melegszívű teremtés lehetett, a haldokló apácáknál mindig virraszt, és halálukkor keservesen megsiratja őket. Az apjától kapott ajándékokat a szegények között osztatja szét, ápolja és gondozza beteg társait, egyszerűségre és szegénységre törekedve képes mindent megtenni, hogy ne különbözzék a többiektől.

 (Gyermeklánykoromban olvastam házi könyvtárunkat képező «Égi és földi szerelem» c. regényt, Márai Sándortól, amelyet Margit nagymamám ajánlott.)


   Magyar szentünk után közvetlen környezetem Margitjaira gondolok e névünnepen: a családomban anyai ágon Margit nevet viselték anyai dédikém, nagymamám. Édesanyámat is Margitnak hívják. Igaz, hogy már a képeslapot is feladtam időben, meg telefonon is felköszöntöttem Édesanyám, most, ezúton is megismételem szívem minden szeretetével: Isten életessen drága, jó Édesanyám! Veled folytatom szentünk után soraimat, hogy megköszönjem mindazt, amit nekünk, gyerekeidnek adtál még akkor is, ha vannak dolgok, amikben nem értettünk, s nem értünk egyet. Elindítottál bennünket az életre, Te adtad meg nekünk az alapokat, s bizony nem akármilyen alapokat! S most látom, mennyi minden energiádba került: anya, feleség, dolgozó asszony mai napig is igazságosan meg nem oldott sorsa nehezedett vállaidra… A Te tiszteletedre, s rajtad keresztül minden Margitnak és nőnek idézem a legnagyobb magyar író-költő asszonyunk, Kaffka Margit «Az asszony ügye» c., a mai napig is érvényes meglátású, 90 (!) évvel ezelőtti írását:


   «Egész külön mítoszvilága, mondaköre és irodalma van az „ember” történetén belül az asszonyi sors különarcú tragikumának, amit e néhány szomorú szóba lehetne összefoglalni: tehetetlenség és epedés, lekötöttség, várás, félés, tűrés; - szívós és gyötrő erőfeszítések a passzivitásból kitörésre - a tört szárnyú visszahullások, örök ingadozások a kibékíthetetlen utak keresztezésén. És könnyek - ezek a meddő gyöngyök, amiket, mint a kagylóhéjban, horzsolódások gyötrelme sajtol - oly erők örök feszülése, miknek eredőjében egyik felől van az idegbaj, hisztériák, degeneráltság (amit inferioritásnak hívnak), ítélethiány, ravaszság, kicsinyesség, felelőtlenség és ezer „bájos” rabszolga-ösztöne a morális beszámíthatatlanságnak; - másik oldalon néhány elbűvölően gyönyörű életremeklés - asszonyi szentjei a vallásoknak, nagy színészpályák, diplomatai talentumok, uralkodónők, szalondámák (nem véletlen ez az összeállítás), néhány elvétve felcsillanó értékű literáris mű - s a művészet vagy tudás egyéb terein alig valami maradandó. - Ez az, ami felszínre jutott. Mögötte pedig töméntelenje alvó ösztönöknek - feszülésnek, fojtottságnak, kínnak - amiből sohase lehet senki számára egyéb, több, érőbb, csak - könnyek. 

 A mózesi könyvek ősi ravaszdisága a csábítás bűnét fogta a nőre, hogy kibékítse sorsával, amit bűnhődésnek kell hogy tekintsen. „Férjednek birodalma lészen rajtad” - toldja meg az Ítélet a természet rásúlyosodó kényszerét. Mi van e mögött? Valóban egy régebbi asszony-aranykor letűnte, az anyajog világának ősibb társasrendje-e, melyet a modern szociológia sejtve kutat? – „Adjatok a serény asszonynak az ő munkája gyümölcséből !” - oktat a Példabeszédek könyvében anyósi szigorral Lémuel király anyja, miután harmincegy versben sorolta el az asszony töméntelen sok kötelességét.

Hogy a keleten maradjak - egy modern költő feldolgozásában olvastam minap klasszikus idézetét az asszonyi panasznak - egy kínai asszonyénak, ki császárnő volt, „hímgyermeket, császári gyermeket” szült, és holta után, az élten túli élet tompult érzéseivel így sír vissza múltjára: „Tudd meg, nem vétkeztem. De tisztes voltam, mint a Kinni Asszony, szerényen és hallgatagon őriztem az ős viszonylatot; nem voltam házsártos az ágyasokkal és férjem félelmében éltem. Jaj, mi tehető egy asszony? Összezúzták lábait, nem tudja rajtuk fenntartani magát, sem járni - és mint a megkötözött állat, mások hatalmába adatott... Életem! Öreg korban haltam el - mégis milyen rövidnek látom! Rövidnek és kevés boldogságúnak! ...”
Nagyon szeretem - végtelenül sokat, mindent kifejezőnek találom a Halott Császárné vallomását. Minden egyéb már pleonazmus szinte, végig, a világ történetén; minden emberi tragikumon áthúzódva és mindenek jajába belecsendülve ugyan-ez az ismerős sirám. A keleti Sakuntala és a középkori Grizeldisz vagy Genovéva története csaknem ugyanaz! Nausikája vagy Penelopé sorsa tikkasztóbb-e? Várni, - a kevésnyi boldogság előtt és utána „megint elölről” - várni - és visszavárni - és csaknem mindig hiába! Csak paraszti testvérük, Hamupipőke nyeri el mesei ragyogásban az ifjú királyt, és; - ez minden - Prometheus - a férfi, megkötözve, véresen, rettentő kínok között is szánja Iót, a „nász elől futó leányt”. - „Én édesem, védelmeződ ki lesz?” - Aiszküloszi arányú gondolat . . .
A názáreti Jézus feminizmusa tágított és enyhített e korlátok szigorán; más szóval, az új kereszténységnek szüksége volt a nőkre, fojtott szenvedéseik energiáira; hisz nyomorultak, rabszolgák és bélpoklosok elszántsága volt a fehér tűz táplálója az első századokban. Tarzuszi Pál, a kemény és komor adminisztrátor még használja őket a „Község” ügyében: Priscilla, az itáliai Aqnila felesége munkatársa neki - mások diakoni vagy más alpapi rendet viselnek, fontos izenetek vivői, szegények fel-ügyelői, s ők főznek - ők mossák az apostolok szennyesét. Vértanúvallomásban és mártírhalálban nincs megkülönböztetés. De Rómából már azt írja Pál Timotheusnak: „Asszonynak nem engedem meg, hogy tanítson, sem hogy csendességben tanuljon. Asszony neve hallgass a gyülekezetben!” A forradalom lezajlott; következik a rendezkedés, felosztás, új törvény; - legelőször is: vissza a nővel! - keresztény papok közt folyt századok múlva a híres zsinati polémia, hogy van-e az asszonynak lelke? És újra századok kellettek, amíg az újkor pitymallatán Fénelon püspök valami kis nőnevelést sürgető röpiratában azt mondja: elvégre... elvégre is nincsenek-e a nők is Krisztus vérén megváltva?

 Ami forradalom, szabadságharc a kereszténység óta volt Európában, mind 'megismételte az elsőt a nőkkel való elbánásban. A barikádokon halni jók voltak; fölös létük heve lobbot vetni, és hajítani csóvát; kisarcolt, szegény tetemükkel tömni a sáncokat. „Szabadság!” - mit jelentett ez a szó Párizs halkofáinak és vértanú zöldségárusnőinek? Nem kellett-e azontúl éppúgy elviselniük férjük ütlegeit? . . . Mégis, milyen sikerrel uszította és fanatizálta őket a férfiszó . . . Ám mikor az eredményeken osztakoztak, mindig első volt visszaparancsolni a nőt a főzőkanálhoz. És sokkal okosabbat ma sem tudott kitalálni. 

A mai helyzet előttünk áll minden félségével, zűrzavarával, kínos egyenetlenségével. A legújabb idő - úgyszólva a szemünk láttára nagy és hirtelen, válságos változásokat hozott az asszonyi lélekben; kifejlődött a new-woman, az új asszony kétségtelenül értékes és egyre terjedő típusa, és ma anyák és leányok közt ezerszerte hirtelenebb, örvénylőbb a távolság, mint anyáink s nagyanyáink között lehetett. És ezzel szemben az asszonyélet korlátai a régiek maradtak; a kérdés legfeljebb még bonyolultabb lett és nehezebb; - feszültségben sűrűbb és szenvedésben gazdagabb. A Bovarynék és Nórák élete nem simább, biztosabb és boldogabb, mint Izoldáké és Gretcheneké. A mai asszony lelke - írja Ellen Key - örökös remegésben álló, végtelenül finom és ideges mérlegrúd; egyik serpenyőben a régi asszony minden fészeklakó és centripetális ösztönével, a ház és gyermekek gondjával - a másikban az aktivitás és emberi érvényesülés égő és nyugtalan vágyával és a saját énje szabad kifejlesztésének szinte mániákusan szenvedélyes akarásával.
Eközben pedig nagyon sokszor kenyeret keres; majd mindig nehéz, lélekölő és olcsó munkával; - lelkén szűri meg és hajtja át (mert ősanyái könnyes öröksége ez) a mai férfi ezer és fokozott nyomorúságát; - és legvégül és legerősebben tán: szenved a férfitól - a férfiától - szívével bíbelődvén, mert sorsának kis tömlöce ez; mosogatja könnyvízzel, díszíti szerelem-rózsák kárpitjaival, szegényke. És eközben - szüli az embert, nemcsak leányait új, könnyes szerelemre - de fiait is - némelyek szerint új harcokra, munkára és gondolatra. 

A mai „dolgozó” asszony - ezt elismerem - nagyon zavaros valami. Vagy az Anatole France-féle „dolgozóméh típus”-hoz közeledő, tehát asszonyilag sekélyesedő értékű, vagy pedig kétlaki, agyonhajszolt és ezért idegileg degenerálódó lény. A vagyonuknál fogva független nőkben bizony zavartalanabbul látom kifejlődni a kedvem szerinti asszonyember ideált. De ma, sajnos, még a bedolgozott beamternő vagy tanítónő helyzete is jobb a kiszolgáltatott és tehetetlen beamterné vagy tanítóné helyzeténél. A nő kényszerű közrobotját ma eszköznek látom sorsa könnyítésére, nem célnak. Éppúgy, mint ahogy a politikai jogot sem célnak, hanem az új, asszonyi lehetőségek mintegy szimbólumának.

Mi az hát, amire gondolok? Lehetőségek - igen, ez minden; az életlehetőségek kiterjesztése. Ez a szabadság és a boldogság! Részletekbe, utópiákba, politikai fejtegetésekbe nem mernék és nem is akarnék itt bocsátkozni; s ehhez nem is tanultam meg e dolgokban eleget. De világosan áll előttem új helyzetében a jövő fejlettebb asszonya.

 Emberasszony legyen, kinek egyéniségében az asszonyi bájjal egy értékű egy sereg nemétől független kvalitás: becsületesség, szavatartás, felelősség, gavalléria és diszkréció. Tisztességes ember legyen; ne tisztességes asszony. - Mint asszony, ha a szerelmet harcnak nézi (mint ahogy az is), nem gerillaháborúnak, hanem tisztességes mérkőzésnek, melynek törvényei vannak, s nem lehetnek galád eszközei. A vérszívó kisasszony-bestia tűnjön el - s a szerelmi értéket pénzértékre váltó kis nőkufár szűnjék meg. Az asszony tudjon grandiózus lenni az adásban, nem szatócskodó és ravaszka - ne hárítsa a másik félre a felelősséget, melyet a pörölhetetlen természet világos szándékkal az ő vállára helyezett, és ne éljen vissza gyengesége előnyeivel, kímélje a védtelen férfit - ahogy Lengyel Menyhért mondaná. Tudjon elmenni - túlnőni, felegyenesedni - súlypontját és értékmérőjét önmagába helyezni, nemcsak a férfi tetszésébe. Tanuljon szolidáris lenni; de nemcsak férfiakkal és nemcsak a többi nők ellen. És mindenekfelett próbáljon közeledni önmagához és kibányászni, felhozni magából azokat a nagy, eltemetett, rég pihenő teremtő értékeket, amelyekkel adós a világnak, s amelyek nélkül bizonyosan hiányosabb és csúnyább ez a világ. Több lehetőséget - pályák, munkák, szerelem, alkotás, harc, cselekvés és tanulás irányában! (1913)»

   Az irodalomtörténet mindmáig őt, KAFFKA MARGIT-ot tekinti a legnagyobb magyar író-költő asszonynak, aki potosan ezen a napon, június 10-én jött a napvilágra (1880-1918): a Nyugat nagy nemzedékének első vonulatába tartozik, legjobb regényei a lélektani epika nagyszerű hazai példái, «A lélek útjai»-t nyomon követve a dzsentriosztály szükségszerű összeomlásának társadalomképét hagyta ránk. Úgy indult a nemesség és a polgárság felől, hogy eljutott a szocializmus vallásáig, amikor mielőbb művészi hitet tehetett volna, a járvány harmincnyolc éves korában elragadta.

    Apja polgári értelmiségi család sarja, anyja ősnemesi família leánya, együtt örökli a régi világ és a liberalizmus, a polgári forradalmak hagyományát. Apai részről dédnagybátyja az a Lauka Gusztáv, aki Petőfi egyik legjobb barátja volt, és egy ideig népszerű, biedermeier hangulatú költő. Másik oldalról a nagynénje az akkoriban ünnepelt színésznő, Hegyesi Mari. A korán árvaságra jutó leány tehát gazdag emlékek és művészi bátorítások hordozója. De szegény leány, aki örülhet, ha apácaiskolában kap ingyenes helyet, és úri származása ellenére rákényszerül a kenyérkeresetre, legalább addig, míg férjhez nem megy (és ne feledjük el, hogy ez még a múlt század végén van, amikor polgári vagy éppen nemesi leány számára vagy megvetettséget, vagy különc hírt, de legalábbis jó társaságon kívülállást jelentett, ha pénzkereső foglalkozása volt). A legtermészetesebb út volt a némiképpen mégis megbecsült munka felé, ha pedagógusnak megy. Így előbb tanítónői oklevelet szerzett, majd továbbtanult, és polgári iskolai tanárnő lett. (A polgári iskola a mostani általános iskola felső négy osztályának felelt meg; a fiúpolgárik főleg a szegényebb néprétegek iskolái voltak; a leánypolgári azonban általános jellegű volt, mert a legtöbb nőt ennél magasabb iskolába akkor még nem járatták.) Huszonkét éves korától kezdve csaknem élete végéig gyakorló tanár volt, férjhezmenetelekor sem hagyta abba a dolgozó nő életét, szeretett tanítani, néhány színvonalas tankönyvet is írt. 

Az «Érdekes újság» Dekameronja számára készült önéletrajzában így vall:
«…hirtelen maradtam árván és szegényül, a gyermekkoromre nem szívesen gondolok; a fiatallságomban minden nagyon nehéz volt és küzdelmes. Írni húszves koromban kezdtem népies versikéket a Szabolcska és balladákat Kiss József hatása alatt… Vidékről, családból, előítéletekből, kapcsolatokból, robotos munkákból, anyagi nyűgökből, önmagammal való súlyos konfliktusokból egy állandó és folytonos kimenés azóta az életem; s ezen a kivándorló úton tán csak fényképfelvételek az ír'asaim. Vagy beléjük kötözve dobom ki a hajómból a fölös életballasztot és lesz minden egyre könnyebb!»

 Ifjúkorától fogva verseket ír. Élményei lázongóvá teszik, és a költészetben is keresi az újat. A hagyományossal szakítást kezdetben, a századfordulón, Kiss Józsefben, Heltai Jenőben, Makai Emilben találja meg. Korai versei az ő hatásukat mutatják, és Kiss József örömmel is ad helyet a fiatal költőnőnek A Hét hasábjain. De Bródy és Gárdonyi folyóirata, a Jövendő is közli a verseit. Tehát már akkor felfigyelnek rá, amikor még vidéki tanárnő (Miskolcon), és hamarosan sikerül is az irodalmi központ közelébe kerülnie: előbb Újpesten, majd az Angyalföldön tanít. Bekerül az irodalmi körökbe, ahol a hangadók azonnal felismerik egyéni hangját. Mert Kaffka Margit kezdő korában sem utánzója azoknak, akik hatnak rá, van egy senki másra nem emlékeztető, akkor nagyon is modern témavilága: a társadalomba kivetett, védtelen leányé. A női méltóság igénye jelenik meg vele irodalmunkban.
Első házassága nem sikerül, hamarosan el is válik, de második férjével megtalálja a magánélet összhangját. Ez a második férj Balázs Béla öccse, nagy képzettségű orvosbiológus, szakmáján túl is igen kulturált, irodalmi érzékű, feleségét megértő férfi. Kaffka Margit férjével Olaszországban járt az első világháború kitörésének napjaiban, onnan hívták haza férjét, aki azonnali behívót kapott. Ő is megszólal az első háborús hónapok kábult, felvirágzott menetszázadokat kísérő hangos nyilvános lekesedése közepette, amikor Ady Endre világos, határozott háborúellenességén kívül szinte nincs is még más hasonló hang az irodalomban, Kaffka Margit megszólal. Egy verse, a «Záporos folytonos levél», a szerelem, a boldog egymásra találás szép, meleg szavával együtt mondja ki:

 
«…Csak mennek, bár nem értik, mi sodorja őket, - a tébolyt,

 Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva, otthoni szokást és gondot,

Járjanak dúlt faluk útján , vérködben, fagyott mocsáron

S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal. -

 Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,

Túl akar jönni, hogy nevezze "enyém"-nek a földet,

 (Bár azé örökre a föld, ki túrja és rátapad élte.)

 Nem, nem értik… Ki akarta?… Honnan jött e suta kényszer?»


(Ugyanez a hangja, még világosabb, még erősebb a szava a publicisztikájában.)

A sógor, Balázs Béla pedig ez időben már a meginduló Nyugat első nagy gárdájához tartozik. És odatartozik Kaffka Margit is. A Nyugat megindulásakor túllép korábbi éveinek hatásain, lenyűgözi Ady költői nagysága, de elragadja az egész költői nemzedék impresszionista-dekadens-nagyvilági hangja is. Lelkesen lép közéjük, és lelkesen fogadják: a Nyugat első számától egészen korai haláláig a nagy folyóirat munkatársa. Ott alakul, formálódik költészete, amelyben sajátosan találkozik a hétköznapi apróságok meghitt megragadása a szecesszió stílromantikájával. Idővel eljut az akkor nagyon modernnek érzett szabad versekhez is, de végső éveiben visszakanyarodik a dalszerű rímes versekhez. Ha csak verseket írt volna, emléke úgy marad fenn, mint a Nyugat első nemzedékének egyéni hangú költője, talán a legkitűnőbb magyar költőnő.

Kaffka Margit azonban ennél is több. Mert költői életművénél jelentékenyebb, amit prózában alkotott.

Korai kisepikái - novellák, karcolatok - még inkább a költőre vallanak, de már készülődik bennük az író gazdag, színes, halk rezdüléseket ábrázolni képes stílusa. Ady hatása és a Nyugat körének világnézeti tudatosító ereje kellett ahhoz, hogy Kaffka felismerje emlékeiben a társadalom válságára jellemző mozzanatokat. 1911-re készül el legnagyobb műve a «Színek és évek», egy gazdag lelki életű, de körülményei folytán minduntalan megalkuvásra kényszerülő asszony története. A regény hősnője nem azonos a meg nem alkuvó írónővel, de történetében mégiscsak sok az önéletrajzi mozzanat. Lélektani regény, de úgy, hogy azt a társadalmat marasztalja el, amelyben az ábrázolt lélek vergődik. A történetet az teszi hitelessé, hogy az írónő rokonszenvezik azokkal a nemesi hagyományokkal, amelyeknek elmúlását szükségszerűnek mutatja be, és szereti azokat a polgári eszményeket, amelyekről megmutatja, hogy az adott körülmények között menynyire alaptalanok.
A «Színek és évek» tragikus összkép, de nem vezet egyéni tragédiához. A következő nagy mű, a «Mária évei» azonban már az önálló utat járó asszony tragédiáját ábrázolja. Közben novellák és kisregények egész sorát írja, szinte körképét adva bennük a női sorslehetőségeknek a századforduló Magyarországán. Kiindulása mindig a lélekábrázolás, néha - mint a «Csöndes válságok» kötet kitűnő novelláiban - nem is lép túl a belső világ mesterien árnyalt ábrázolásán. De ahogy az évek haladnak az első világháború felé, a pszichológia egyre inkább csak kiindulópont, amely a társadalmi kérdések feltárásához vezet. Az «Állomások»-ban már a század kezdetének forradalmi szándékait akarta ábrázolni, de túl közel volt még ahhoz, hogy igazi nagy társadalmi regényt kerítsen tárgyából.
A háború kitörése felháborítja. Férjét is katonának viszik. Egymás után érkeznek a hírek ismerősök haláláról. A költőnő előbb csak kétségbeesett, majd pacifista versekkel válaszol. De egyre jobban érti, miről van szó. Hiszen jó barátja Adynak is, aki nagyon jól értette, miről van szó. Kaffka Margit tehát várni kezdi a forradalmat. Eddig sem volt idegen a publicisztikától, de most feladatának érzi. Eszmevilága valójában a polgári forradalomhoz áll közel, de egyre jobban rokonszenvez a munkásmozgalommal, és lassanként szocialistának vallja magát.

Világnézetének módosulása versein is jól érződik. Érdekes, hogy ez időben tér vissza a szabad versektől a rímes versekhez, holott ez időben a szabad versnek még forradalmi íze volt. Kaffka Margit költészete azonban tartalmában, eszméjében forradalmasodik. S ami ennél is fontosabb: elbeszélő prózája egyre inkább kifejezetten társadalmi témák felé fordul. Ekkor írja utolsó regényét, a «Hangyaboly»-t, amely egy apácaiskola zárt körében mutatja meg mesteri módon a társadalmi kapcsolatokat (1917). A zárt kör a nagyvilág jelképévé nő. És közben gyűlnek azok a végső novellák, amelyek 1918-ban «A révnél» címen jelennek meg. Itt elmarad a stílus impresszionizmusa, a fogalmazás fegyelmezetten szabatos, és habár az alakok lélektani ábrázolása kitűnő, a cél mégis mindenütt a társadalomkép. Kaffka Margit elérkezett művészi útjának új állomásához. De nem volt folytatás.

Október végén még lelkesen üdvözölte a polgári forradalmat. Novemberben pedig jött a spanyolnátha, amelynek napok alatt számlálatlan tízezrek estek áldozatul. Megkapta Kaffka Margit is, megkapta egyetlen kisfia is. December elsején mindketten meghaltak.

De az életmű mégsem torzó. Költőnek is, prózaírónak is a Nyugat első vonalában van a helye. «A Színek és évek» pedig beletartozik a legjobb magyar könyvek jegyzékébe. 


    S most a hölgyek után térjünk egy férfiúra, a magyar tudósra, akinek neve a legtöbbször hangzik el világszerte, akit ugyancsak méltán ünnepelhetünk, ha nem is Margit-nap alkalmából, noha ennek a napnak mégiscsak köze van hozzá... BÍRÓ LÁSZLÓ JÓZSEF-ről van szó: speciális festékkel töltött golyóstollára 1943. június 10-én kapott szabadalmat. Olaszorságban gyakran használják a «biro» kifejezést a «penna» («toll») helyett, de akit megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy «miért "biro" a "penna"?», nem tudott rá válaszolni. Kisebb esetben valaki ennyivel mondott többet: «Talán azért, mert így hívták azt, aki felfedezte», de hogy milyen tollat s hogy az a felfedező milyen nemzetiségű, arra ugyancsak nem jött válasz. S gondolom, hogy a mai napig sem sokan tudják, hogy ki is volt e jeles tudósunk, akinek bizony több találmánya is volt, annak ellenére, hogy évekkel ezelőtt egy olaszországi folyóirat hasábjain a következő, valóságtól elrugaszkodó történet jelent meg alkotói tevékenységével kapcsolatban: «Egyszer Bíró egy budapesti teraszon üldögélt, és nézte az előtte golyózó gyermekeket. Az egyik golyó átszelt egy aszfalton összegyű lt kis víztócsát és tovább gurulva, nedves nyomot hagyott maga után az útburkolaton. Ebben a pillanatban született meg a golyóstoll ötlete ...« Önéletrajzi regényében - a «Csendes forradalom»-ban - így reagált a fantáziaszülte történetre: «Elismerem, ez a feltevés valóban tetszetős... csak éppen semmi köze sincs az igazsághoz.»

   Az igazság az, hogy miközben felelős szerkesztője volt az «Hongrie - Magyarország - Hungary» című mű vészeti jellegű folyóiratnak, illetve ennek megszű nése után az «Előre» című lap munkatársa lett, nap mint nap látogatta a nyomdákat. Gyakran cikkeinek utolsó simításait is ott végezte, és eközben a rotációs hengerek egyenletes munkáját figyelte. Hasonló megoldásról álmodozott, de kisebb méretben és töltőtoll alakkal.

Először egy nagyméretű toll hegyeként alkalmazott golyót, és ezt a megoldását már az 1931. évi Budapesti Nemzetközi Vásáron bemutatta. Később ugyanezt a megoldást kis méretben, írótollnak is alkalmazta. Az első általa összeszerelt példányokkal - bármilyen tetszetősek voltak is - nem lehetett tökéletesen írni.
Teljesítményüket jellemzi, hogy betű k írására alkalmatlan volt, a rosszul beágyazott golyók pedig gyakran akadoztak. Sikertelen modellek sorozata után jutott arra a következtetésre, hogy mivel a működés elve jó, csakis az alkatrészek tökéletlensége, pontatlansága okozhatja a problémát. A használható golyóstoll előállításához pontosan megmunkált és hibátlanul kialakított golyókra volt szüksége.
György nevű testvére, Goy Andor és a Kovalszky testvérek voltak segítségére az ötlet sorozatgyártásra alkalmas termékké fejlesztésében. Az ötlettől a világsikerig azonban több mint fél évtized telt el kísérletezéssel, ezeket a kísérleteket azonban már nem kizárólag Magyarországon végezte.

   1939-ben - egy évvel az első magyarországi zsidótörvény megalkotása után - családja és saját biztonsága érdekében Párizsba, majd Argentínába menekült.
A németek már 1939-ben átvették megoldását, és «Exakt» néven forgalmazták a tintával tölthető golyóstollat, amelynek nagy hátránya volt, hogy a tinta már rövid idő eltelte után beszáradt. Argentínában történt letelepedése után - megfelelő módosítással - a golyóstoll töltésére öntvényrepedést jelző festéket alkalmazott.

1928 Vizes töltőtoll

1930 Mosógép

1932 Automatikus sebességváltó

1936 Elektromágneses jármű

1938 Golyóstoll (Magyarország, Franciaország)

1941-1948 Golyóstoll (Argentína)

1941 Termikus berendezés

1942 Fertőtlenítő golyócska

1943-1957 Klinikai termográf

1943-1959 Sérthetetlen zár

1943-1962 Palackcímke nyomtató

1943-1962 Függönytartó

1944 Eljárás fenolgyanták előállítására

1944 Ampullanyitó

1944-1948 Golyóstoll (USA)

1945 Eljárás acélrudak ellenállásának növelésére

1945-1954 Dezodor

1956 Nyomdai tükör

1958 Berendezés energia nyerésére tenger hullámaiból

1970 Fehérje

1978 Együtemű belső égésű motor

1978 Gázok frakcionálása molekuláris és izotóp rendszerekben


Életútja:

Bíró László József 1899. szeptember 29-én született Budapesten. Apja Bíró Mátyás fogász volt, aki fogászati eszközeit és rendelőjét a saját ötletei alapján rendszeresen fejlesztette. Ő is feltalált egy új megoldású töltőtollat, melybe csak vizet kellett tölteni. Édesanyját csendes, bölcs asszonyként jellemzik az életrajzi írások. Fivére, György is jeleskedett a technikai tudományok terén, többek közt hozzájárult a golyóstollhoz felhasznált tinta korszerűsítéséhez.

Bírót még 18 éves kora előtt besorozták katonának az első világháborúban, ahonnan barátaival együtt megszökött és Budapesten bujkált. A háború után jelentkezett a tudományegyetem orvosi karára, mit azonban hamar abbahagyott. Orvosi tanulmányai után a hipnózis érdekelte, mindaddig, míg egy veszélyesre fordult esett miatt végleg hátat fordított ennek a területnek. Családja a tisztviselői karriert tartotta követendőnek, számára azonban ez a pálya vajmi kevés vonzerőt jelentett. Sokszínűségét bizonyítandó, az élet számtalan területén kipróbálta magát. Dolgozott biztosítótársaságnál, majd vámügyintéző volt egy petróleum vállalatnál. Ezen munkahelyén szerzett javaiból vett egy Bugatti versenyautót, amivel versenyt is nyert a Svábhegyen. E munka során olyan tapasztalatokra tudott szert tenni, melyeket az automatikus sebességváltó kidolgozásakor hasznosíthatott. A művészetekben is otthonosan mozgott, rendszeresen festett, szobrászkodott. Első festménye a Nemzeti Szalon kiállításán sikert aratott, amiről méltató sorokkal számolt be az Esti Kurír című napilap is: "Az idei év gazdag kiállítási anyagából különösen figyelemreméltó egy fiatal festő, Bíró László József eredeti felfogású lírai hatást keltő alkotása."

   Bíró házasságát, csakúgy mint élete más mozzanatait meglepetések, váratlan fordulatok jellemzik. Feleségét, aki élete végéig kitartott mellette, egy másik nő iránti vonzalma kifejezésének elősegítőjeként ismerte meg. A kiszemelt hölggyel való találkozás csak akkor jöhetett létre, ha későbbi felesége is jelen van. A kiszemelt nő férje betegsége miatt elhagyta társaságukat, ezzel elhárult az "akadály" felesége irányában érzett vonzalmának kialakulása elől. Az 1931-ben kötött házasságuk a sok kényszerű távollét ellenére Bíró élete végéig boldogság volt.
1932-től megbízták a Hongrie-Magyarország-Hungary című a magyar kortárs művészet népszerűsítésére létrejött folyóirat szerkesztésével, melynek indításánál fontos szerepe volt. Ezt követően a Politikai lexikon szerkesztőjeként is írással foglalkozott, majd az Előre című hetilap munkatársa lett.

 Egyetlen gyermekük, Marianne születése után a politikai helyzet bizonytalansága miatt Bíró menekülni kényszerült Magyarországról. 1938 december 31-én szabadalmi okiratával és kézipoggyászával családjától elszakadva elhagyta Magyarországot. Életében a véletlenek fontosságát bizonyítandó megemlíthető azt az érdekesség, hogy menekülése utáni napon 1939. január 1-jén megtiltották a magyar szellemi tulajdon országból való kivitelét. Külföldre menekülésekor fő céljának a kutatás-fejlesztést és egy megfelelő golyóstoll-gyártó üzem felépítését tartotta. Ennek jegyében Párizsban komoly eredményeket ért el találmányának kivitelezése terén. A háború viharai Franciaországot sem kerülték el. A hadiipar kívánta kamatoztatni Bíró tudását egy "vízzel olthatatlan gyújtóanyag" kifejlesztését bízva rá. Munkáját eredményesen végezte, de az ország német megszállása miatt újból menekülni kényszerült, most Spanyolországon át Argentínába.
   Új hazáját tudatosan választotta. Ezt a választást nagymértékben elősegítette egy érdekes történet. 1938-ban riporterként dolgozott egy Jugoszláviai fürdőhelyen, ahol egy táviratot szerkesztett saját készítésű golyóstoll prototípusával. Ezt észre vette egy műszaki érdeklődésű turista, aki a szobájába invitálta. Beszélgetésük során az ismeretlen úr méltatta találmányát és argentínai kutató munkára csábította. A beszélgetés végén egy névjegyet kapott "Agustín P. Justo" névvel, és "elnök" titulussal. Csak következő nap tudta meg, hogy nem egy cég elnöke volt az az ember, akivel beszélgetett, hanem Argentína Köztársasági Elnöke. Ez a névjegy megkönnyítette az Argentínába való bebocsátását és letelepedését, mely végső lakhelye is lett. Argentínában elismert tudóssá és közéleti emberré vált. Mindent megkapott ahhoz, hogy zavartalanul folytathassa kutatásait. Érdemei elismeréseként felajánlották neki a Sylvapen gyár igazgatói állását, melynek bejárati csarnokában halála után szobrot is állítottak tiszteletére. Az Amerikai Egyesült Államok többször megpróbálta «elcsábítani», de mindig hű maradt választott hazájához, ahol családjával 1985. november 24-ig, haláláig élt. Argentínában őt tartják az ország legnagyobb feltalálójának, s ezt szeptember 29-nek (születésnapjának) a feltalálók napjává való minősítésével és egy vele kezdődő argentin tudósokat bemutató bélyegsorozattal is elismertek.

 
Források:
http://server.dugonics-szeged.sulinet.hu/sik/KIADVANY/kolf3/margit.html
http://www.mek.iif.hu,
http://www.sulinet.hu,
http://www.ffg.hu/c98/rychlik/biro.htm
http://www.hpo.hu/Magyar/ipsz/biro.html

Vizi Balázs: Bíró László József (Tudománytörténet házi dolgozat, 2000. március. 9.)

© Mtt/O.L.F.A. - Osservatorio Letterario - Ferrara e l'Altrove 2003

 

Vissza a lap elejére

 

 

OLASZ KULTURÁLIS RENDEZVÉNYEK MAGYARORSZÁGON

 

Olasz kulturális rendezvényt szerveznek Magyarországon:

 Mához egy hétre, július 1-én Olaszország veszi át fél évre az Európai Unió soros elnöki tisztét. Ezalatt a budapesti Olasz Kultúrintézet különösen gazdag program színtere lesz.

   Rossini, Paganini és Pespighi műveiből összeállított ünnepi nyitóhangverseny köszönti az olasz elnökség első napját az Olasz Kulturintézet Bródy Sándor utcai épületében, ahol száz évvel ezelőtt a magyar képviselőház működött. A félévzáró koncerten, 2004. január elsején a Genovai Ifjúsági Filharmónia játszik az alkalomnak megfelelően, márcsak azért is, mert, jövőre, hazánk, Magyarország csatlakozásának évében, Genova lesz a kultúra fővárosa. A két hangverseny között kerül sor Hévízen a IV. olasz-magyar könyvtáros találkozóra , októberben a Szépművészeti Múzeum birtokában lévő XVIII. századi olasz festményekből egy állandó kiállítást nyit. Ugyancsak ebben a hónapban rendezik meg - ugyancsak világszerte - az olasz nyelv hetét. 100 magyar középiskolai olasz tanárnak lesz lehetősége olasz költségen továbbképző tanfolyamon részt venni. Terveznek még előadásokat, találkozókat is. «Stílusok és szokások az olasz otthonokban» című kiállítás novemberben nyílik meg. (Felhívom a figyelmet, különös tekintettel arra, hogy az olasz otthonokban sajnos kevés az olyan lakás, ahol könyveket lehet látni! Nem egy olvasó nemzet - kivéve az irodalomnak egyáltalán nem nevezhető sajtótermékeket -, de annál inkább tollforgató! Érdekes jelenség... Legjobb esetben a pincében tárolják azokat: amint lehet, a tanulmányok befejeztével sokan igyekszenek megszabadulni tőlük. Egy köztisztviselő lakásán meglepődve kérdeztem rá, hogy miért nincsenek könyvek a lakásban - mert egyetlenegyet nem láttam sehol!? Erre ezt a választ kaptam: «De, vannak könyveink, a pincében tartjuk azokat.» )
Megjelenik a Fiatal írók Európáért című nemzetközi kötet, a Nemzeti Színházban kerül sor a kétnapos olasz fesztiválra. Megemlékeznek Federico Felliniről is halálának 10. évfordulója alkalmából. Szeptembertől hetente bemutatnak egy-egy olasz filmet is az intézetben.

   Az olasz nagykövet így nyilatkozott: «Az olaszok szószólói voltak a magyar csatlakozásnak és örülök, hogy elnökségünk idején bontakozik ki a magyarok uniós tevékenysége. Az olaszországi magyar év eseményei megtisztelték Itáliát, a mi rendezvényeink szerény viszonzásnak számítanak.»

    Igazán köszönet a viszonzásért. S reméljük, hogy a rendszeres olasz-magyar kulturális kapcsolatok hozzásegítenek bizonyos nagyfokú, ismeretbeli hiányosságok pótlásához...
Hogy miről is lenne tulajdonképpen szó? Már lerágott csont, de nem eléggé: az emberi butaság történetének csökönyös maradványairól van szó, amelyek egy távoli, elmaradt nemzetnek megbocsátható, de egy európai fejlett ipari ország népének kifogásolható tudatlanságaként róható fel.

   Mi magyarok - legalábbis magamból s a hozzám tartozó és hasonló körökből kiindulva tudjuk pontosan, hogy földrajzilag hol helyezkedik el Olaszország, mi jellemző lakóira, történelméről is van elfogadható általános ismeretünk. De az átlag olasz tömeg-ember? Még vannak olasz állampolgárok még az ún. látszólag kulturáltabbak körében is, akik megkérdezik - magukról kiállítva a szegénységi bizonyítványt -: «Hol van Magyarország? (Válasz: «Jé, azt hittem hogy jóval messzebb vagy még keletebbre van!»). Figyelem, nem analfabétákról vagy félanalfabétákról van szó, hanem... Éppen ezért döbbenetes!
Vagy ilyen viccbe is beillő, de sajnos nem vicc, hanem valóban feltett kérdések (a személyi jog tiszteletben tartása miatt nem hozok fel neveket, de mindegyiknek vannak hús-vér szerzőik, s közülük egyesek még világhírű közismert személyiségek!):
«Léteznek templomok Magyarországon?... Hiszen a kommunisták...» (N.b.: Ha már a kommunistáknál tartunk, még jó, hogy azt nem kérdezik, hogy: «Vannak még magyar gyerekek?» Ugyanis Olaszországban azzal ijesztgették a gyerekeket, hogy a «kommunisták gyermekevők». Ez utóbbit egy torinói volt kollégám tollából olvastam.) Még egyet hadd említsek: «Vannak jó szállodák Magyarországon?» No, de mit várhatunk el, ha még általánosságban és nagy vonalakban saját országuk földrajzával sincsenek tisztában! Az iskolai oktatás és az egyéni kulturálatlanság «fényes» példája. De legalább egy európainak illik ismerni az európai országokat s azok földrajzi elhelyezkedését. Még jó - bár sosem lehet tudni -, hogy nem a Balkánra vagy legrosszabb esetben nem a távoli keletre teszik Magyarországot.
Talán az a tény is okozza ezt a nagyfokú tájékozatlanságot, hogy a bárgyú nép a politikai fogalomban használt «Kelet - Nyugat» terminológiát földrajzinak honosította meg agyában, s nem tanulmányozván semmiféle földrajzi térképet a keleti országhatáron túl, az Adrián túl talán már csak az egzotikus, misztikus, nagy, távoli Kelet lehet?!... Avagy manapság, a posztmodern korszakban posztmodern, megújított égtájak lettek meghonosítva?

    Ma már semmi sem lehetetlen... Ma már semmi sem lehetetlen?!...

 
© Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda/O.l.f.a. - Osservatorio Letterario 2003

 

Vissza a lap elejére

 

 

OTT SZEMBEN…

 

   Ott, a szemben  lévő épületben lakik egy fiatal pár. Még egyetemisták. Az örökre eltávozott benne lakó idős házaspár után több diák bérelte ki ezt a szemben lévő lakást. Tavaly jött ide ez a fiatal pár. Pontosabban,  egy ideig először csak a fiatal fiú lakott itt, akit időnként a jelenlegi párja meglátogatott. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy mindig együtt voltak s nemcsak akkor, amikor más csoporttársaikkal  együtt tanultak egy-egy közös vizsgára. (Ezt onnan tudom, mert a vizsgaidőszakok tájékán a szalonból nyíló erkélyajtajuk tárva nyitva volt ilyenkor, késő estig még hozzánk is eljutottak a tipikus vizsga ízű eszmét cserélő diákhangok.)

   Irigyeltem is őket.  Félreértés ne essék, nem a vizsgaidőszaki hajrá vagy a kellemetlen vizsgadrukkok miatt, hanem csupán a fiatal, tulajdonképpen gondtalan életük miatt, mivel a legnagyobb aggodalmuk csak a tanulás. A saját diákéveim jutottak eszembe, s nosztalgiával gondoltam azokra, bár sok kínlódásban volt részem a kommunista Kádár-rezsim alatt az értelmiségi, klerikális, másként gondolkodó, stb. etikett miatt. De azért mégiscsak szép volt: akkor még  teli reményekkel, a jövőbe bizakodó szemmel néző 20-24 éves fiatal hölgy voltam. A diplomaosztás óta egy szempillantás alatt eltelt bizony egy negyedszázad. Időként, munkaszünetekben kipillantván dolgozószobám ablakából el-elnézem őket: belátok hozzájuk, mert mindig tárva-nyitva vannak az ablakaik, amíg nem jön a nagy meleg. De most már nem irigylem őket, ugyanis diák létükre komplikáltabbá vált a helyzetük: gyermeket várnak. S a leányzó egyre jobban gömbölyödő pocakjáról ítélve nem is lehet messze a kis jövevény érkezése.

   Még be sem fejezték a tanulmányaikat. Tanulnak. Nem dolgozó diákok: «főállású» egyetemisták. Mire alapoznak? A szülőkre?

   Sajnálom őket, különösen a lányt: ebben az országban ezzel már megvan negatívan pecsételve a szakmai jövője. Azaz, már nincs is semmiféle szakmai jövő: most már búcsút is inthet neki. Először is nem fogja tudni egyhamar befejezni a tanulmányait, s ha az egyetemi adóval nem akarja terhelni a szülőket, előbb-utóbb abba kell hagynia tanulmányait. Az eddigi tanulmányi erőfeszítései  mind kárba vesznek. Munkát nem talál, az holt biztos, ami gyerek nélkül végzett diplomásként is erősen kétes és bizonytalan egy olasz honleánynak: most meg még inkább nem nyílnak majd ki a munkahelyek kapui, mert a kisgyermekes - nem szólva, hogy csecsemőről van szó! - anyákat előszeretettel mellőzik. Kitalálják majd azt is nyomós visszautasító okként, hogy nem fejezte be a tanulmányait, az nem elegendő a megpályázott munkakör betöltéséhez, noha az előírt követelményeknek mégiscsak hivatalosan megfelelne… Ha pedig friss diplomásként jelentkezne, az lenne a kifogás, hogy túlzottan iskolázott, az adott munkakör alacsonyabb a képzettségéhez képest, s noha az aspiráns munkavállaló akkor is elvállalná csökkentett bérbesorolással is, akkor sem vennék fel, mert azzal indokolnák, hogy előbb-utóbb úgyis otthagyná a képességéhez és végzettségéhez viszonyítottan nem megfelelő állást. S csak majd telnek-múlnak az évek s a fiatalasszony kicsúszik a gyakornoki kategóriából is, s azt vágják majd a fejéhez, hogy csak gyakornoki szerződéssel alkalmaznak fiatal dolgozókat, tehát neki nincs már semmi esélye. Azután pedig már azzal jönnek, hogy a születési dátuma értelmében már kiöregedett a kezdő munkakörből, noha az évei szerint még megfelelhetne, ha nem kezdőket keresnének próbaidőre. (Arról meg ne is beszéljünk, hogy amikor lejár a próbaidő, nem véglegesítik a fiatal gyakornokot: fel is út, le is út, s ezután újabb próbaidős dolgozót szerződtetnek...) Ezután már csak a végső elutasítás marad hátra: végleg kiöregedett, a felső korhatár csak 35-40. életév, azon felül már egyáltalán szóba sem állnak a munkára jelentkezőkkel, S különben is előnyben részesítik a fiatalokat, s azok közül is a férfiakat, noha a törvény tiltja a nemek szerinti diszkriminálást. Így aztán nem marad hátra más, mint az, hogyha szerencséje van, alkalmi munkákból él sokszor éhbérért, amit a megbízók csak nagy késéssel fizetnek ki. Még havi zsebpénznek sem lenne elegendő, s arról nem is beszélve, hogy csak alkalmankénti honoráriumok, amelyekből még az adó is lejön. S az anya teljesen kiszolgáltatott, férfjfüggővé válik anyagilag - ha szerencséjére dolgozó férje van (esetünkben a férj is diák)  -, aki leginkább a gyerek, a férje, a szennyesek, a partvis, a «mosogatódézsa» és a fakanál között lejti a napi tánclépéseit. A gépesített háztartás nem csökkenti a munkát, sőt: ezzel még többet mosnak, mosogatnak, naponta többször is… A könnyítés helyett még inkább háztartási, lélekölő, szakmai előmenetel nélküli, kilátástalan robottá válik az élet… Valóságos családi cselédéletté… S mire a gyermek elér ahhoz az időponthoz, hogy óvodába mehet, ezzel sem oldódik meg a helyzet: ugyanis az olasz óvodarendszer nagyon gyér s abban a kevésben - lett légyen az állami vagy magán - nincs megfelelő mennyiségű férőhely. Ha nincs áldozat- és segítőkész nagymama - ha gyermekfelügyeletet anyagi nehézségek miatt nem tudnak igénybe venni, kivéve, ha a szülők gazdagok, akik anyagilag támogathatják a fiatal családot -, a tanulás folytatásának is befellegzett, vagy a dolgozónő esetében biztos az  állás elvesztése vagy a munkaadó részéről, vagy saját kényszerű felmondása következtében!   Az egyedülálló nők ugyanabban a cipőben járnak, mint az férjes asszonyok, vagy kisgyermekes anyák. Ha fiatalok, akkor az a kifogás, hogy előbb vagy utóbb férjhez mennek, aztán meg gyermeket szülnek... Ha pedig a gyerekek elérnek egy olyan kort, amikor nyugodtan munkát vállalhatna az anya, akkor már az életkora miatt mellőzik. Egy iszonyatos ördögi kör ez!

   Igaz a férfiaknak sem rózsás a helyzete, sem a fiataloknak, sem a 35. életévtől felfelé! De sajnos kétségtelen, hogy a nőknek még mindig sokkal nehezebb: mindig is a nők húzzák a rövidebbet! Elég csak a napilapok levelezőrovatait s az erről készült égbe kiáltó statisztikákat olvasni. A napilapokban egyetlenegy alkalommal  nem fordult elő, hogy ne olvastam volna a munkanélküliek keserű hangú leveleit, amelyek csak a kilátástalanság megtestesítői, kegyetlen bizonyítékai.

   Éppen ezért nagyon sajnálom a szemközti házban élő gyermeket váró egyetemista kismamát, s abban reménykedem, hogy talán ő s majdan a megszületendő gyermek - aki, ha fiúnak születik ebben az erősen patriarchális posztközépkori (ez a jelző az olasz «bennszülött» Gianfranco Fini politikus szájából való) olasz társadalomban jó néhány lépéssel mégiscsak előnyben lesz nőtársaival szemben - mégiscsak szerencsésebb lesz a fentiekben vázoltaknál!…

   Dr. Miliczky Erzsébet, a bolognai tiszteletbeli konzul, hazánk 1000 éves államiságának ünneplése alkalmából egy interjúban így nyilatokozott  Frecskó Leventének: «Valóban egy uniós országban élek és nagyon remélem, hogy Magyarország is hamarosan csatlakozhat az Unióhoz. Szerintem ez sok előnyt jelent majd a magyar állampolgárok számára, és itt nemcsak a gazdasági tényezőkre gondolok. Egy fiatal értelmiségi részére megnő a "munkapiac", diplomáját elismerik majd az Unió minden egyes országában. Ebből következően egy értelmiségi nő számára is jelentős előnyt fog jelenteni az Unióhoz való tartozás. Természetesen a nyelvtudás alapvető fontosságúvá válik.»

   Azóta eltelt néhány esztendő, s bizony a fenti optimizmussal megrajzolt munkapiacbővülésnek tulajdonképpen - elenyésző példákat nem számítva - nyoma sincs a gyakorlatban. A rengeteg munkanélküli nem tanúskodik a fentiekben nyilatkozottakról!

 

P.S. A női- és férfi munkavállalók kilátástalanságáról  a legutóbbi, 2003. július 4-i «Corriere della Sera» pénteki mellékletében, a  «Corriere Lavoro»-ban is sajnos számos olvasói levél tanúskodik.

 

Vissza a lap elejére

 

 

MAGYAR BALERINÁK

 

I.

 

MIVEL FOGLALKOZNAK AZ OLASZORSZÁBAN ÉLŐ MAGYAROK?

 

   Hogy még mivel is foglalkoznak Olaszországban a magyarok? Sok mindennel: ki ezzel, ki azzal… Sok mindennel az adott lehetőségek, tehetségek és képességek szerint az élet minden területén ezzel is ápolva és folytatva az évszázadokra visszanyúló olasz-magyar kapcsolatokat. Van aki éttermet vezet az olasz konyhát gazdagítva a magyar konyhaművészet remekeivel, kielégítve a betévedő vendégek kulináris igényeit. Avagy kulturális egyesületeket, különféle klubokat vezetnek és még sorolhatnánk a végtelenségig. Kinek sikerül, kinek nem… S lám itt van egy igencsak nagy érdeklődést kiváltott, zártkörű privát klub: a volt Kontiki éjszakai szórakozóhelyből átalakított «Secret Artist Club»: az Esteiek híres városának, Ferrarának kapujában, Vigarano Mainardában…

   Milyen jól hangzó és sokat sejtető angol neve van ennek a magyar-olasz szervezetnek. Minden szép és jó, remekül megy az üzlet.

   Minden nyitvatartási napon telt ház: nagy számú jeles managerek, professzionisták és egyszerű munkások látogatták a klubot Emilia Romagna tartomány minden részéről a tulajdonosok és a táncosnők legnagyobb megelégedésére. Szebbnél szebb és tehetséges magyar és színes bőrű balerinák mutathatták be táncművészetüket.

   A táncosnők a Klub tagjai voltak, műsorukért megkapták a tisztességes, szerződésben törvényes keretek között meghatározott gázsit, s ehhez az ún. «bugyipénzt» a hálás vendégektől, akik a kötelező fogyasztópénz mellett nem sajnálták a lányoktól ezt a jutalmat sem.

   Csak egy «bibi» volt az egészben, hogy a hálás vendégek nem elégedtek csak meg ezzel, s még jobban kinyitották pénztárcájukat: a lapdance mellett félrevonultak az arra nagyon is készséges táncosnőkkel egy-egy fülkécskébe, az ún. «privé»-be.

   A «tiszta» privé tarifája 50 Euro, ami csak a meztelen testben csak szemmel való gyönyörködést jelenti; míg a kimondott sexuális szolgáltatásért, a «piszkos» privéért 100 Eurót sem sajnáltak kifizetni.
A két hónapig tartó kitartó és alapos nyomozás után tegnap kattant a bilincs a bűntetlen előéletű tulajdonosok csuklóján s most a Modena járási Mirandolában háziőrizetben a bírósági tárgyalásig várják a sorsukat.

   A vád csak «bűnpártolás» és nem «prostitúció kihasználása», ugyanis a vendégek a táncosnőknek fizettek a szexuális szolgáltatásaikért, s nem a tulajdonosoknak. S mindez dokumentált a bolognai rendőrkapitányság nyomozó osztálya biztosította legmodernebb technikai eszközökkel készített félreérthetetlen bizonyítékokkal (telefonlehallgatókészülékek és mikrotelekamerák).

   Sajnos ez és az ehhez hasonló tevékenységek nem öregbítik hírnevünket. Sőt…

 

 

A MAGYAR HARD ÉJSZAKÁK BIZONYÍTÉKAI

 

   Az «Il Resto del Carlino» május 11- számában már nyíltan beszélnek a magyar feleség vezető szerepéről a «Secret Club» tiltott hard éjszakáinak megszervezésében, s a vád most már nyiltan: bűnpártolás és prostitúcíó kihasználása, amiért méltán hűsöl a szép magyar feleség, akit férjével együtt tartóztattak le a lokálukban. Íme egy kis részlet a bizonyítékokból a ferrarai napilapból, az elhangzott telefonbeszélgetések alapján:

   A fiatalasszony többször beszélt nem identifikált személyekkel telefonon, akiknek megelégedéssel mesélte az esték nagyszerű bevételét a nagy vendégforgalom és privék nagy száma következtében; hangsúlyozván, hogy voltak olyan esetek, hogy a lokál pohárkészlete sem volt elegendő a kiszolgálásra, s a nagy látogatottság miatt a férjével együtt kénytelenek voltak újabb fülkéket kialakítani a lokál belsejében, hogy kielégíthessék a vendégek igényeit s elejét vegyék a lányok közötti marakodásoknak. Mivel a rajtaütésszerű rendőrségi ellenőrzések gyakoriak voltak, ezért megfelelő lépésekre szánta el magát: Varga Erika Borbála felfedte a telefonban a barátnőjének, hogy milyen módszerekkel igyekeznek kivédeni a meglepetésszerű rendőrségi ellenőrzéseket, hogy ne lehessen semmit se rájuk bizonyítani. Ezek szerint a privékben égnek a lámpák s villognak majd, ha esetleges razzia lenne. A bejáratnál csak csengetés és a belépni akaró vendég előzetes ellenőrzése után lehetett belépni a lokálba, s figyelték a felmenetel módját is. A balerinákkal pedig aláíratott egy névvel, születési dátummal, lakcímmel ellátott nyilatkozatot, amelyben a lányok kijelentették hogy mindazt amit csinálnak csak saját akaratukból teszik és senki sem kényszeríti erre őket, s nem kapnak semmi pénzbeli ellenszolgáltatást a privéért.* Tehát egy ravaszul kifundált, önmentesítő eljárás volt ez a részéről, hogy az esetleges letartóztatást elkerülhessék.

    De nem sikerült, nem jött be a számítása a magyar szőkeségnek… Vígasztalódhat, hogy legalább a forró, füllesztő ferrarai nyári napokon hűsölhet egy kis ideig…

 

 

Felvételek: MON-fórum/Olaszország/Mivel foglalkoznak az Olaszországban élő magyarok?

http://www.magyaronline.net/forum/viewtopic.php?topic=143&forum=20&19

 

Vissza a lap elejére

 

 

 MEGLEPETÉS

 

   Gondolom, mindenki szereti a meglepetést, pontosabban a kellemes  meglepetést. Így én is.  Szeretek ilyen meglepetésben részesülni, s  másokat abban részesíteni.  Különösen ez utóbbit kedvelem: nagy öröm számomra, ha örömet szerezhetek valakinek: öröm számomra másokat örülni látni cselekedetem következményeként. De az sem megvetendő, ha éppen engem lepnek meg… Természetesen maradjunk mindig a pozitív előjelű meglepetésnél, hiszen az ellenkezőből túl sok is van életünkben!

   De nézzük csak, mi is a szó jelentése?  A Magyar Nyelv  Értelmező Szótára a következőképpen definiálja: 

1. annak az állapota, aki meg van lepve;

2. meglepő esemény;

3. váratlan ajándék, meglepetést keltő.

   Hát igen kérem, akármelyiket is nézzük, mindegyik rám illik! Mint ahogy három a magyar igazság, itt van a három példa:  a három e-mail üzenet.

 

   2002. július 10-én kaptam egy felkérő levelet a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (alakulófélben lévő webes címük: http://www.hungaricus.org/  ) «Nyelvünk és Kultúránk»  című folyóiratának főszerkesztőjétől, Komlós Attilától az alábbi felkérést:

 

«Tisztelt Főszerkesztő Asszony! ...Nagy érdeklődéssel olvastam az EPMSZ internetes honlapján, majd saját websitejukon  az Ön beszámolóját az EPMSZ erdőbényei akadémiai napjairól.

Kérem szíves hozzájárulását ahhoz, hogy írását közzétegyük folyóiratunkban (szerény honoráriumot tudunk felajánlani a közlésért). Biztos vagyok abban, hogy a lapunkat a világ sok táján olvasó magyar értelmiségi réteg érdeklődéssel fogja fogadni ezt a beszámolót. Válaszát várva, ismeretlenül is nagyrabecsüléssel köszönti, Komlós Attila»

   

   Micsoda nagy öröm volt számomra! Már csak azért is, mert titkon mindig abban reménykedtem, hogy valaki, aki igazán az értékeket keresi, majdcsak felfigyel néhány munkámra, hiszen az interneten mindenki számára hozzáférhető, a feltett munkáimat mindenki - akinek internethozzáférése van s rám talál - olvashatja. Tehát kellemes meglepetésben volt részem, mert ábrándozásom tárgyát láttam egy ici-pici részben megvalósulni. De aztán…

   …A levélváltást követően néma csönd következett: semmiféle reagálás. Gondoltam, ugyanaz  a helyzet, mint sok hasonló felkereséssel: akár Taljánföldön, akár otthon.  Az évek során egyre inkább meggyőződtem arról, hogy bizonyos dolgokban, különösképpen az adott szó, az ígéretek meg nem tartását illetően szép és hőn szeretett hazám nagyon eltaljánosodott… Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy rájöjjek, hogy a sok szépet, bókokat és ígéretek szóró olaszoknak egy szavára sem kell bedőlni: másnapra nagyon gyorsan elfelejtik mindazt, amit mondtak s ígértek… Ebben vetekszenek a történelmünkből igen jól ismert török szavahihetetlenséggel… Nos hát, gondoltam, ez is ehhez hasonló lesz. Mivel nagyon is hozzászoktam az ilyenekhez, nem is törődtem vele, el is felejtettem…

   S ezután jött a második meglepetés: ez év január 29-én kaptam a tájékoztatást, bár jócskán, hét hónap elteltével, hogy a Nyelvünk és Kultúránk 122. számában (XXXII évfolyam 122. szám, 2002. július-augusztus  2002/4) megjelent a fent említett beszámoló cikkem ( http://digilander.libero.it/osservletterdgl1/melinda2_file/empszkongresszus.htm ), amely után felvehetem a honoráriumot és a tiszteletpéldányomat.   Az «Osservatorio Letterario - Ferrara e l'Altrove» c. irodalmi és kulturális periodikumom fent említett Web-lapján feltűntetett cikk teljes egészében olvasható a «Nyelvünk és Kultúránk» 58-67 lapjain 10 oldalas terjedelemben «Nyelvében él a nemzet» címmel (alcím: «Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem akadémiai napjai»). Azzal a különbséggel - amit hálásan köszönök -, hogy a szerkesztői beavatkozással beillesztett alcímekkel fejezetekre osztották az egymást követő gondolathömpölygést, s így még hansúlyozottabbá váltak gondolataim.  Az eredeti gondolatmenet és szövegszerkesztés érintetlen maradt, s ez engem annál inkább nagy örömmel tölt el, mert hivatásos nyelvészek teljes egészében leközölték az írásomat. Bár lévén magyartanár is sokan azt gondolhatnánk, hogy még csak az hiányzana! Ehhez azt fűzném hozzá, először is, hogy bizony nem egyszer előfordul a gyakorlatban, hogy jócskán szerkesztői beavatkozásokat szenvednek el a cikkek; másodszor pedig azért örülök kimondottan e benemavatkozási ténynek - a beillesztett fejezetcímeket nem számítva -, mert külhoni tartózkodásom alatt 18 év eltelte után először írtam anyanyelvi vonatkozású  és ilyen hosszú lélegzetű cikket!

   Íme a beszámoló cikkem fejezetekre osztása: dőlt betűs, általános bevezető az EPMSz-ről; fejezetek: «Nyelv és kötődés, Velünk élő problémák, A nyelvi műveltség terjesztéséért, A nyelv és a stílus,  Mit jelenthet az anyanyelv, A nyelvművelés jelentősége, Egy példa, Anyanyelv - az erőforrás, A veszélyeztetett köldökzsinór; Emberség, tudás, elhatározottság».

   A harmadik meglepetés a legfrissebb, mégpedig mai: ma csütörtökön, május 15-én,  kaptam az előző értesítéssel megegyező, csak a periodika számában eltérő imígyen szóló felhívást:

«Ezúton tájékoztatjuk, hogy a Nyelvünk és Kultúránk 125. számában megjelent írása után járó honoráriumot, valamint tiszteletpéldányát felveheti irodánkban. Ezzel kapcsolatban kérjük, szíveskedjék időpontot egyeztetni U... A...  kiadói titkárral. »

   Hopp! S reméljük nem lesz kopp! Ez a délelőtti, 10 óra 23 perckor kapott e-mail hír az elsővel azonos fokú meglepetés, sőt talán még nagyobb is.  Hogy a Magyar  Nyelv Értelmező Szótára meghatározásaival éljek:  még ebben a pillanatban is abban az «állapotban vagyok ami azt jelenti, hogy meg vagyok lepve»! Igenis, számomra ez «meglepő- és meglepetést keltő esemény»,  «váratlan ajándék» nekem, egyáltalán nem várt ez az üzenet. Először csupa rejtélynek tűnt…  De aztán mégsem… Mégis kissé félek elhinni, hogy igaz…

   Alig-alig ocsúdtam fel, azonnal kételyeim támadtak. Csak nem egy tévedés-e, nem egy félreértés-e mindez? Ugyanis én semmiről nem tudtam és nem is tudok.  Mivel semmiféle előzetes értesítést nem kaptam erről. Attól félek, hogy itt valami félreértés lehet. Írtam is azonnal kirobbanó örömtől telített köszönő levelemben s kértem felvilágosítást, mielőtt előzőekhez hasonló lépéseket tennék a tiszteletpéldány és a honorárium felvételéért. Vagy talán mégis kellene tudnom róla, csak elfelejtettem…

Igaz, lehetne igaz alapja ennek a nagyszerű hírnek, ugyanis részt vettem hozzászólásaimmal («EGY KIS REFLEXIÓ AZ IRODALOM - MAGYAR /VÍZUM-KÖTELES/ IRODALOM KAPCSÁN címmel és a fórumban…») az év elején egy Ungváron meghirdetett  ún. virtuális irodalmi konferencián  «Vízumköteles irodalom?» címmel a «határon túli» magyar irodalomról (http://www.hhrf.org/ungparty/doku/t/tamas_tarr/03konfer.htm, http://forum.supergamez.hu/listazas.php3?azonosito=konf&id=1041700153):  s volt arról is szó, hogy e rendezvény anyagát a «Nyelvünk és Kultúránk» publikálja.  Talán erről lehet szó (?)… Valószínűleg igen, hiszen a konferencia atyja közli a honlapján: «2003. folyamán: minőség és mennyiség függvényében az anyag megjelenése a Nyelvünk és Kultúránk c. folyóiratban».

   A fent említett című hozzászólásomat az alábbi gondolatokkal fejeztem be:

 

    «Hogy milyen írói, költői alkotások a figyelemreméltóak? Természetesen én a jól megírt, jó stílusú, választékos és igényes nyelvezettel megalkotott műveket tartom és semmiképpen sem azokat, amelyekben a pongyolaság, a trágárság (pl. az írásokban trágár, szennyes és pornográfiai stílusban röpködő nemi szervek és aktusokra utaló ocsmány kifejezések tömkelege) az uralkodó. Ez utóbbiakat nemhogy nem irodalomnak, de még szennyirodalomnak sem nevezem, csak egyszerű mocsoknak, posványnak, fertőnek… De sajnos az interneten való «navigálás» során egyre több ilyen szennybe lehet bele-beleolvasni, s az ezekről szóló kritikai írások nyelvezete sem különb, s egyenesen dühítő és aggasztó ez a pórias, közönséges stílus, ami eluralkodott! Az embernek a gyomra fordul ki... Ugyancsak hiányzik az igényes jó ízlés…

Ha ezt nevezik hivatalos anyaországi irodalomnak, akkor köszönöm, én ebből semmiféle minőségemben nem kérek… Ebben az esetben nem áhítozom a hivatalosan jegyzettek közé bekerülni sem vízummal, sem anélkül! Akkor inkább választom az ismeretlenséget a határtól innen is, onnan is s az Óperenciás-tegeren is túl… »

Ez a hozzászólásom utalás volt az általános jelenségek rávilágítása mellett implicit formában, a fórumban pedig nyíltan a Szúnyogh-előadásra is… Az ehhez kapcsolódó fórumban valós névvel és pseudo-név mögé rejtezett  idétlen gerinctelenek igyekeztek a hozzászólásaimra  tiszteletlen és sértő reagálásukkal nevetségessé tenni személyemet. Legalábbis így éreztem, s így érzem most is, ha újra bele-belolvasok a reagálásukba…

   Ha az említett értesítés a honoráriumról és a tiszteletpéldányról valóban nem tévedés, megnyugtató elégtétel számomra, hogy hozzászólásom mégiscsak méltó a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának folyóiratában, a «Nyelvünk és Kultúránk» 125. számában való megjelentetésére, ezek szerint megfelelt mind a minőségi, mind a mennyiségi követelményeknek!  Ennél nagyobb örömöt nem is szerezhetett volna nekem ezen periodika szerkesztő bizottsága. Nagyon köszönöm!

   S ez volt a ráadás: azaz a negyedik meglepetés!…

 

Vissza a lap elejére

 

 

 

150 ÉVE SZÜLETETT CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR

   150 évvel ezelőtt, 1853. július 5-én született a festőművész és gyógyszerész Csontváry Kosztka Tivadar, aki csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni. 1894-ben fél évig Münchenben Hollósy Simon növendéke, majd 1895-től Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát, de lényegében autodidakta volt.
   Az 1890-es évek végén Dalmáciában, Olasz- és Németországban járt. 1902-ben festette Selmecbánya látképe c. művét, majd Jajcéban és a Hortobágyon dolgozott, 1904-ben Egyiptomban, Palesztinában és Athénben járt. Ez út emlékét «Kocsizás újholdnál Athénban», a «Jupiter-templom romjai Athénban» c. képei őrzik. 1904-ben festette a «Nagy-Tarpatak a Tátrában», a «Görög színház Taorminában» c. több négyzetméteres tájképeit.

    Ezután ismét Palesztinában, Egyiptomban járt. 1904-ben készült a «Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben» c. sokalakos, expresszionista kompozíciója, 1906-ban pedig fő művének érzett legnagyobb méretű vászna, a «Naptemplom Baalbekben». Szíriából Párizsba, majd ismét a Libanoni hegyekbe utazott, s megfestette két nagy művét, a «Magányos cédrus»-t és a «Zarándoklás a cédrusfához» címűt (1907). 1908-ban a «Mária kútja» c. kompozícióját és a «Marokkói ember»-t festette. Valószínűleg 1910-ben Nápolyban készült utolsó műve, a «Sétalovaglás a tengerparton».

   Lappangó skizofréniája egyre jobban elhatalmasodott. Utazott még keleten, s a háború éveiben ismét rajzolt. A magyarok bejövetele c. kartonján dolgozott, amely lényegében Csontváry Kosztka Tivadar apothézisa. Ebben az időben önéletrajza számtalan variációján is dolgozott és vitázó röpiratokat írt.
1905-08-ban és 1910-ben volt kiállítása. Kortársai nem értették meg művészetét. A meg nem értés, a magány megbontotta lelki egyensúlyát, alkotóereje mindinkább felbomlott. Az 1930-as gyűjteményes kiállításán fedezték fel jelentőségét. Vízionárius festészetét expresszionista hevület, ragyogó kolorit és szimbólumteremtő erő jellemzi. Műveinek túlnyomó része, főművei Gerlóczy Gedeon építészmérnök magánygyűjteményében található, aki azokat fiatalon, közvetlenül a művész halála előtt vásárolta meg s egy életen át fanatikus hittel küzdött elismertetésükért. Nagyméretű vásznak pedig letétként a Magyar Nemzeti Galériában. 1963-ban Székesfehérvárott, utána Budapesten a Magyar Nemzeti Galéria rendezet kiállítást műveiből. Több külföldi kiállításon szerepeltek művei nagy sikerrel, pl. az 1958-as brüsszeli világkiállításon, 1963-ban Belgrádban.

   Az 1973-as irodalmi és művészeti folyóiratot, a «Jelenkor»-t - amelynek novemberi száma javarészt Csontvárynak volt dedikálva -, 20. születésnapomat megelőző napon, szinte születésnapi ajándékként kaptam az alábbi dedikálással Kodály Zoltán második apósától, aki édesapám gimnáziumi magyar és - ha emlékezetem nem csal - latintanára volt: «Az 1973. dec. 11-i Csontváry-tárlat látogatásának emlékére: Dr. Péczely László». Egyedül én lettem kitütetve ezzel a gesztussal a csoportunkból, s ez igen nagy megtiszteltetés volt számomra.

   E szám javarészt Csontvárynak volt dedikálva. Ez az esztendő azért is jelentős, mert most október 10-én lesz pontosan 30 esztendeje, hogy Pécsett megnyílt Csontváry műveinek állandó kiállítása, s az akkori megnyitó volt a Csontváry Múzeum ünnepélyes avatása. Gerlóczy Gedeon és a pécsi Múzeum között már 1971-ben elkezdődtek azok a tárgyalások, amelyek eredményeként a főműveket bemutató, önálló és állandó kiállítás létrejött.
E különleges tehetségű alkotó sajátos és egyedülálló életművét hosszú ideig zavar, értetlenség fogadta, s csak kevesen érezték, értették igazi jelentőségét. Valójában csak az 1958-ban, a brüsszeli kiállításon elért nemzetközi elismerése, a Grand Prix, s az utána Székesfehérvárott, majd Budapesten megrendezett gyűjteményes kiállítása hozta meg a nagy sikert, Németh Lajos kitűnő Csontvárynak dedikált könyve pedig a széleskörű megismerést és figyelmet. Többek között így méltatta a festőművészt:
«...Művészete, stílusa nem volt naiv - bármennyire próbálják is néha a naivok közé sorolni -, esztétikai tájékozódásában azonban az volt, ám épp ez tette lehetővé, hogy ellentétes dolgokat is egybefogjon. Ugyanakkor hallatlanul szuverén látása megóvta attól, hogy az eredmény csupán eklektikus kompiláció legyen.
... Az ő művészetében korszakok találkoztak, a reneszánsztól induló fejlődés, a mimézis sajátos problematikája és a modern művészet attól eltérő, merőben új problematikája egyszerre, gyakran egyazon képen belül jelentkezik. Ilyen távlatokat, szertefutó kérdéskomplexusokat összefogni, elhihető erővel egybeszervezni - művész és ember kellett ahhoz. Csontváry bírta lélegzettel.»


Keresztury Dezső
BESZÉLGETÉS CSONTVÁRYRÓL

A.: Ütődött volt; másként mért utasította volna
a kabinettirodát - igazán röhögni kell -
«Királyt napra kitenni!», s miért táviratozta volna
a főpolgármesternek: «A bécsi gyorssal érkezem!»?

B.: Ilymódon Petőfi is talán bolond lett volna,
mert hitte: lángelme ő s híre örökös leszen;
s csak nagzási hóbortba esett civil lett volna,
mert verssel vett elégtételt a hadügyminiszteren?

A.: De hogyha festőinas lett volna,
s nem angyal szózatára nagy «mester» hirtelen;
és bárcsak végül magát ne ábrázolta volna
honfoglalóként tevén, frakkban, cilinderesen!

B.: És ha a szellem soha senkit meg nem szállt volna?
Dávid nem birkózott tán az angyallal? S melyen
Prométeusz kínlódott, a szikla nem állt volna,
láng nélkül bolyong az ember, magától idegen.

A.: Téged is - sznobok közé - helyedre kellett volna
tennem: futóbolondot magasztalsz itt nekem,
a normálisnak, aki ha - a többség ilyen - nem volna,
mit ér a rend, a gyár s a mező mit terem?

B.: Lennék bolond s sznob is, ha mellettem nem volna
a nyíltszívű s szemű sereg, mely ha névtelen
álmát e látomásban meg nem találta volna,
hírdethetnék híresnek: nem nézne feléje sem.

A.: Ez az egész humbug talán jobb sorsra jutott volna,
ha nem lép közbe egy másik gyagya, aki, nem
sejtve mit tesz, mindenét fel nem áldozta volna,
hogy ez a sok rossz vászon jó ponyva legyen.

B.: Így jó, hogy megmaradt mind; csodák-csodája: itt van,
ragyog, őrülten bár, tán századokon át;
leköpték s fényesebb lett, meghalt s feltámadt: itt van;
s túlélheti - bár élné! - Libanon cédrusát.

Művei

Szerk.: Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda/O.L.F.A. - Osservatorio Letterario 2003

 

Vissza a lap elejére

 

HOME PAGE