2. oldal
·
OLASZ KULTURÁLIS RENDEZVÉNYEK
MAGYARORSZÁGON
·
150 ÉVE SZÜLETETT CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR
MARGITTÓL JÓZSEFIG
azaz
Többszörös évfordulók - többszörös megemlékezés
Ma június 10-én, Margit és
Gréta napján szeretettel köszöntöm a világ minden táján élő Margitokat, Grétákat:
Isten éltessen erőben, egészségben, békességben nagyon sokáig minden Margitot,
Grétát! BÉKESSÉGBEN s hogy ez a mai nagyon is békétlen, gonosz világ végre
észhez térjen!
A római katolikus naptár több
Szent Margitot is nyilván tart. Ezek közül maradjunk meg saját szentünknél:
Árpád-házi Szt. Margitnál, akinek életét, halálát és különböző csodáit a
Margit-legenda mutatja be:
Valószínűleg Marcellus domonkos
szerzetes, Margit lelki atyja írta latinul 1276 és 1300 között. Ezt
egészítették ki az 1272 és 1274 közötti eseményekkel és az 1276. évi vizsgálati
jegyzőkönyv anyagával. A XIV. század első harmadában már magyarul is lehetett
olvasni, ezt később módosíthatták, míg végleges formája Ráskai Lea másolatából
maradt fenn 1510-ből. A legenda hiányzó kezdetét Pray György kiadásából
ismerjük.
Szent Margit legendája kisebb
részekből áll össze egységes művé. Először értesülünk királyi származásáról, a
születése körüli eseményekről, gyermekkoráról, a zárdában töltött éveiről,
betegségeiről, szenvedéséről és haláláról. Igen sok történetet gyűjt össze a
szerző, melyek megvilágítják a királylány jellemét, kapcsolatát az emberekkel
és Istennel. A szereplők gondolatainak közlésével megismerhetjük, átélhetjük a
Boldogasszony szigetének klastromában élők helyzetét, világát, a zárda belső
hangulatát. Az író néha megszakítja előadását, egy-egy kisebb fohászban fejezi
ki véleményét, kritikáját a koráról; példaként hangsúlyozza Margit valamilyen
erényét, ezzel is buzdítva olvasóját az Istennek tetsző élet gyakorlására.
A következő fejezetekben Szent
Margit különböző csodáit gyűjti csokorba, bár már életének az elmesélésekor is
beszél néhány csodás eseményről (gyógyulás, mezítelen teste bevilágítja a sötét
helységet, tűz nem égeti meg a kezét, feje felett lángnyelvet látnak). A halála
utáni csodák felsorolásakor többször pontosan megmondja, hogy kivel történt.
Ezután azon apácák felsorolása
következik, akik tanúskodnak Margit szentsége mellett. Végül Margit temetésekor
Fülöp esztergomi érsek mond gyászbeszédet, aki megerősíti az ott jelenlevő
híveket, de egyben a legenda olvasóját is, hogy a királylány valóban üdvözült,
részesül Isten örök szeretetében („...a mennyei örök örökségnek jutalmát őtet
vennie nyilván látjuk”).
A legendát olvasva
megdöbbentő közelségbe kerül a középkor világa, különösen élővé pedig a magyar
történelem egy nőalakja, Árpád-házi Szent Margit. Mintha a szemünk előtt válna
a kétéves, komoly kislány szép, fiatal leánnyá, aki szülei fogadalmát megtartva
magát Istennek ajánlja. S nem valamilyen hűvös, másoktól elforduló nőről van
szó, hanem egy olyan, érzelmeiben gazdag, imádságos lelkületű lányról, aki
teljesen átadja magát Krisztus imádásának: a keresztet csókolgatja és
könnyeivel öntözi, engedelmesen teljesít minden munkát, amivel megbízzák. IV.
Béla király leánya szolgálja a betegeket és az egészségeseket egyaránt, az
evangélium szellemében.
Bár szembefordul szüleivel és Krisztust
választja jegyeséül, mégis szereti apját, anyját, testvérei közül pedig
különösen Istvánt, a későbbi királyt. Igen felzaklatja apja és István között
dúló harc, próbál közvetíteni közöttük, további áldozatot ajánl fel a békéért
és családjáért, mígnem fiatalon, 29 éves korában, szenvedések közepette
elhunyt.
Melegszívű teremtés lehetett, a
haldokló apácáknál mindig virraszt, és halálukkor keservesen megsiratja őket.
Az apjától kapott ajándékokat a szegények között osztatja szét, ápolja és
gondozza beteg társait, egyszerűségre és szegénységre törekedve képes mindent
megtenni, hogy ne különbözzék a többiektől.
(Gyermeklánykoromban olvastam házi
könyvtárunkat képező «Égi és földi szerelem» c. regényt, Márai Sándortól,
amelyet Margit nagymamám ajánlott.)
Magyar szentünk után
közvetlen környezetem Margitjaira gondolok e névünnepen: a családomban anyai
ágon Margit nevet viselték anyai dédikém, nagymamám. Édesanyámat is Margitnak
hívják. Igaz, hogy már a képeslapot is feladtam időben, meg telefonon is
felköszöntöttem Édesanyám, most, ezúton is megismételem szívem minden
szeretetével: Isten életessen drága, jó Édesanyám! Veled folytatom szentünk
után soraimat, hogy megköszönjem mindazt, amit nekünk, gyerekeidnek adtál még
akkor is, ha vannak dolgok, amikben nem értettünk, s nem értünk egyet.
Elindítottál bennünket az életre, Te adtad meg nekünk az alapokat, s bizony nem
akármilyen alapokat! S most látom, mennyi minden energiádba került: anya,
feleség, dolgozó asszony mai napig is igazságosan meg nem oldott sorsa
nehezedett vállaidra… A Te tiszteletedre, s rajtad keresztül minden Margitnak
és nőnek idézem a legnagyobb magyar író-költő asszonyunk, Kaffka Margit «Az
asszony ügye» c., a mai napig is érvényes meglátású, 90 (!) évvel ezelőtti
írását:
«Egész külön mítoszvilága,
mondaköre és irodalma van az „ember” történetén belül az asszonyi sors
különarcú tragikumának, amit e néhány szomorú szóba lehetne összefoglalni:
tehetetlenség és epedés, lekötöttség, várás, félés, tűrés; - szívós és gyötrő
erőfeszítések a passzivitásból kitörésre - a tört szárnyú visszahullások, örök
ingadozások a kibékíthetetlen utak keresztezésén. És könnyek - ezek a meddő
gyöngyök, amiket, mint a kagylóhéjban, horzsolódások gyötrelme sajtol - oly
erők örök feszülése, miknek eredőjében egyik felől van az idegbaj, hisztériák,
degeneráltság (amit inferioritásnak hívnak), ítélethiány, ravaszság,
kicsinyesség, felelőtlenség és ezer „bájos” rabszolga-ösztöne a morális
beszámíthatatlanságnak; - másik oldalon néhány elbűvölően gyönyörű életremeklés
- asszonyi szentjei a vallásoknak, nagy színészpályák, diplomatai talentumok,
uralkodónők, szalondámák (nem véletlen ez az összeállítás), néhány elvétve
felcsillanó értékű literáris mű - s a művészet vagy tudás egyéb terein alig
valami maradandó. - Ez az, ami felszínre jutott. Mögötte pedig töméntelenje
alvó ösztönöknek - feszülésnek, fojtottságnak, kínnak - amiből sohase lehet
senki számára egyéb, több, érőbb, csak - könnyek.
A mózesi könyvek ősi ravaszdisága a
csábítás bűnét fogta a nőre, hogy kibékítse sorsával, amit bűnhődésnek kell
hogy tekintsen. „Férjednek birodalma lészen rajtad” - toldja meg az Ítélet a
természet rásúlyosodó kényszerét. Mi van e mögött? Valóban egy régebbi
asszony-aranykor letűnte, az anyajog világának ősibb társasrendje-e, melyet a
modern szociológia sejtve kutat? – „Adjatok a serény asszonynak az ő munkája
gyümölcséből !” - oktat a Példabeszédek könyvében anyósi szigorral Lémuel
király anyja, miután harmincegy versben sorolta el az asszony töméntelen sok
kötelességét.
Hogy a keleten
maradjak - egy modern költő feldolgozásában olvastam minap klasszikus idézetét
az asszonyi panasznak - egy kínai asszonyénak, ki császárnő volt,
„hímgyermeket, császári gyermeket” szült, és holta után, az élten túli élet
tompult érzéseivel így sír vissza múltjára: „Tudd meg, nem vétkeztem. De
tisztes voltam, mint a Kinni Asszony, szerényen és hallgatagon őriztem az ős
viszonylatot; nem voltam házsártos az ágyasokkal és férjem félelmében éltem.
Jaj, mi tehető egy asszony? Összezúzták lábait, nem tudja rajtuk fenntartani
magát, sem járni - és mint a megkötözött állat, mások hatalmába adatott... Életem!
Öreg korban haltam el - mégis milyen rövidnek látom! Rövidnek és kevés
boldogságúnak! ...”
Nagyon szeretem - végtelenül sokat, mindent kifejezőnek találom a Halott
Császárné vallomását. Minden egyéb már pleonazmus szinte, végig, a világ
történetén; minden emberi tragikumon áthúzódva és mindenek jajába belecsendülve
ugyan-ez az ismerős sirám. A keleti Sakuntala és a középkori Grizeldisz vagy
Genovéva története csaknem ugyanaz! Nausikája vagy Penelopé sorsa
tikkasztóbb-e? Várni, - a kevésnyi boldogság előtt és utána „megint elölről” -
várni - és visszavárni - és csaknem mindig hiába! Csak paraszti testvérük,
Hamupipőke nyeri el mesei ragyogásban az ifjú királyt, és; - ez minden -
Prometheus - a férfi, megkötözve, véresen, rettentő kínok között is szánja Iót,
a „nász elől futó leányt”. - „Én édesem, védelmeződ ki lesz?” - Aiszküloszi
arányú gondolat . . .
A názáreti Jézus feminizmusa tágított és enyhített e korlátok szigorán; más
szóval, az új kereszténységnek szüksége volt a nőkre, fojtott szenvedéseik
energiáira; hisz nyomorultak, rabszolgák és bélpoklosok elszántsága volt a
fehér tűz táplálója az első századokban. Tarzuszi Pál, a kemény és komor
adminisztrátor még használja őket a „Község” ügyében: Priscilla, az itáliai
Aqnila felesége munkatársa neki - mások diakoni vagy más alpapi rendet
viselnek, fontos izenetek vivői, szegények fel-ügyelői, s ők főznek - ők mossák
az apostolok szennyesét. Vértanúvallomásban és mártírhalálban nincs
megkülönböztetés. De Rómából már azt írja Pál Timotheusnak: „Asszonynak nem
engedem meg, hogy tanítson, sem hogy csendességben tanuljon. Asszony neve
hallgass a gyülekezetben!” A forradalom lezajlott; következik a rendezkedés,
felosztás, új törvény; - legelőször is: vissza a nővel! - keresztény papok közt
folyt századok múlva a híres zsinati polémia, hogy van-e az asszonynak lelke?
És újra századok kellettek, amíg az újkor pitymallatán Fénelon püspök valami
kis nőnevelést sürgető röpiratában azt mondja: elvégre... elvégre is
nincsenek-e a nők is Krisztus vérén megváltva?
Ami forradalom, szabadságharc a
kereszténység óta volt Európában, mind 'megismételte az elsőt a nőkkel való
elbánásban. A barikádokon halni jók voltak; fölös létük heve lobbot vetni, és
hajítani csóvát; kisarcolt, szegény tetemükkel tömni a sáncokat. „Szabadság!” -
mit jelentett ez a szó Párizs halkofáinak és vértanú zöldségárusnőinek? Nem
kellett-e azontúl éppúgy elviselniük férjük ütlegeit? . . . Mégis, milyen
sikerrel uszította és fanatizálta őket a férfiszó . . . Ám mikor az
eredményeken osztakoztak, mindig első volt visszaparancsolni a nőt a
főzőkanálhoz. És sokkal okosabbat ma sem tudott kitalálni.
A mai helyzet
előttünk áll minden félségével, zűrzavarával, kínos egyenetlenségével. A
legújabb idő - úgyszólva a szemünk láttára nagy és hirtelen, válságos
változásokat hozott az asszonyi lélekben; kifejlődött a new-woman, az új
asszony kétségtelenül értékes és egyre terjedő típusa, és ma anyák és leányok
közt ezerszerte hirtelenebb, örvénylőbb a távolság, mint anyáink s nagyanyáink
között lehetett. És ezzel szemben az asszonyélet korlátai a régiek maradtak; a
kérdés legfeljebb még bonyolultabb lett és nehezebb; - feszültségben sűrűbb és
szenvedésben gazdagabb. A Bovarynék és Nórák élete nem simább, biztosabb és
boldogabb, mint Izoldáké és Gretcheneké. A mai asszony lelke - írja Ellen Key -
örökös remegésben álló, végtelenül finom és ideges mérlegrúd; egyik serpenyőben
a régi asszony minden fészeklakó és centripetális ösztönével, a ház és
gyermekek gondjával - a másikban az aktivitás és emberi érvényesülés égő és
nyugtalan vágyával és a saját énje szabad kifejlesztésének szinte mániákusan
szenvedélyes akarásával.
Eközben pedig nagyon sokszor kenyeret keres; majd mindig nehéz, lélekölő és
olcsó munkával; - lelkén szűri meg és hajtja át (mert ősanyái könnyes öröksége
ez) a mai férfi ezer és fokozott nyomorúságát; - és legvégül és legerősebben
tán: szenved a férfitól - a férfiától - szívével bíbelődvén, mert sorsának kis
tömlöce ez; mosogatja könnyvízzel, díszíti szerelem-rózsák kárpitjaival,
szegényke. És eközben - szüli az embert, nemcsak leányait új, könnyes
szerelemre - de fiait is - némelyek szerint új harcokra, munkára és
gondolatra.
A mai „dolgozó”
asszony - ezt elismerem - nagyon zavaros valami. Vagy az Anatole France-féle
„dolgozóméh típus”-hoz közeledő, tehát asszonyilag sekélyesedő értékű, vagy
pedig kétlaki, agyonhajszolt és ezért idegileg degenerálódó lény. A vagyonuknál
fogva független nőkben bizony zavartalanabbul látom kifejlődni a kedvem
szerinti asszonyember ideált. De ma, sajnos, még a bedolgozott beamternő vagy
tanítónő helyzete is jobb a kiszolgáltatott és tehetetlen beamterné vagy
tanítóné helyzeténél. A nő kényszerű közrobotját ma eszköznek látom sorsa
könnyítésére, nem célnak. Éppúgy, mint ahogy a politikai jogot sem célnak,
hanem az új, asszonyi lehetőségek mintegy szimbólumának.
Mi az hát, amire
gondolok? Lehetőségek - igen, ez minden; az életlehetőségek kiterjesztése. Ez a
szabadság és a boldogság! Részletekbe, utópiákba, politikai fejtegetésekbe nem
mernék és nem is akarnék itt bocsátkozni; s ehhez nem is tanultam meg e
dolgokban eleget. De világosan áll előttem új helyzetében a jövő fejlettebb
asszonya.
Emberasszony legyen, kinek egyéniségében
az asszonyi bájjal egy értékű egy sereg nemétől független kvalitás:
becsületesség, szavatartás, felelősség, gavalléria és diszkréció. Tisztességes
ember legyen; ne tisztességes asszony. - Mint asszony, ha a szerelmet harcnak
nézi (mint ahogy az is), nem gerillaháborúnak, hanem tisztességes mérkőzésnek,
melynek törvényei vannak, s nem lehetnek galád eszközei. A vérszívó
kisasszony-bestia tűnjön el - s a szerelmi értéket pénzértékre váltó kis
nőkufár szűnjék meg. Az asszony tudjon grandiózus lenni az adásban, nem
szatócskodó és ravaszka - ne hárítsa a másik félre a felelősséget, melyet a
pörölhetetlen természet világos szándékkal az ő vállára helyezett, és ne éljen
vissza gyengesége előnyeivel, kímélje a védtelen férfit - ahogy Lengyel
Menyhért mondaná. Tudjon elmenni - túlnőni, felegyenesedni - súlypontját és
értékmérőjét önmagába helyezni, nemcsak a férfi tetszésébe. Tanuljon szolidáris
lenni; de nemcsak férfiakkal és nemcsak a többi nők ellen. És mindenekfelett
próbáljon közeledni önmagához és kibányászni, felhozni magából azokat a nagy,
eltemetett, rég pihenő teremtő értékeket, amelyekkel adós a világnak, s amelyek
nélkül bizonyosan hiányosabb és csúnyább ez a világ. Több lehetőséget - pályák,
munkák, szerelem, alkotás, harc, cselekvés és tanulás irányában! (1913)»
Az irodalomtörténet mindmáig őt,
KAFFKA MARGIT-ot tekinti a legnagyobb magyar író-költő asszonynak, aki potosan
ezen a napon, június 10-én jött a napvilágra (1880-1918): a Nyugat nagy
nemzedékének első vonulatába tartozik, legjobb regényei a lélektani epika
nagyszerű hazai példái, «A lélek útjai»-t nyomon követve a dzsentriosztály szükségszerű
összeomlásának társadalomképét hagyta ránk. Úgy indult a nemesség és a
polgárság felől, hogy eljutott a szocializmus vallásáig, amikor mielőbb művészi
hitet tehetett volna, a járvány harmincnyolc éves korában elragadta.
Apja polgári értelmiségi
család sarja, anyja ősnemesi família leánya, együtt örökli a régi világ és a
liberalizmus, a polgári forradalmak hagyományát. Apai részről dédnagybátyja az
a Lauka Gusztáv, aki Petőfi egyik legjobb barátja volt, és egy ideig népszerű,
biedermeier hangulatú költő. Másik oldalról a nagynénje az akkoriban ünnepelt
színésznő, Hegyesi Mari. A korán árvaságra jutó leány tehát gazdag emlékek és
művészi bátorítások hordozója. De szegény leány, aki örülhet, ha apácaiskolában
kap ingyenes helyet, és úri származása ellenére rákényszerül a kenyérkeresetre,
legalább addig, míg férjhez nem megy (és ne feledjük el, hogy ez még a múlt
század végén van, amikor polgári vagy éppen nemesi leány számára vagy
megvetettséget, vagy különc hírt, de legalábbis jó társaságon kívülállást
jelentett, ha pénzkereső foglalkozása volt). A legtermészetesebb út volt a
némiképpen mégis megbecsült munka felé, ha pedagógusnak megy. Így előbb
tanítónői oklevelet szerzett, majd továbbtanult, és polgári iskolai tanárnő
lett. (A polgári iskola a mostani általános iskola felső négy osztályának
felelt meg; a fiúpolgárik főleg a szegényebb néprétegek iskolái voltak; a
leánypolgári azonban általános jellegű volt, mert a legtöbb nőt ennél magasabb
iskolába akkor még nem járatták.) Huszonkét éves korától kezdve csaknem élete
végéig gyakorló tanár volt, férjhezmenetelekor sem hagyta abba a dolgozó nő
életét, szeretett tanítani, néhány színvonalas tankönyvet is írt.
Az «Érdekes
újság» Dekameronja számára készült önéletrajzában így vall:
«…hirtelen maradtam árván és szegényül, a gyermekkoromre nem szívesen gondolok;
a fiatallságomban minden nagyon nehéz volt és küzdelmes. Írni húszves koromban
kezdtem népies versikéket a Szabolcska és balladákat Kiss József hatása alatt…
Vidékről, családból, előítéletekből, kapcsolatokból, robotos munkákból, anyagi
nyűgökből, önmagammal való súlyos konfliktusokból egy állandó és folytonos
kimenés azóta az életem; s ezen a kivándorló úton tán csak fényképfelvételek az
ír'asaim. Vagy beléjük kötözve dobom ki a hajómból a fölös életballasztot és
lesz minden egyre könnyebb!»
Ifjúkorától fogva verseket ír. Élményei
lázongóvá teszik, és a költészetben is keresi az újat. A hagyományossal
szakítást kezdetben, a századfordulón, Kiss Józsefben, Heltai Jenőben, Makai
Emilben találja meg. Korai versei az ő hatásukat mutatják, és Kiss József
örömmel is ad helyet a fiatal költőnőnek A Hét hasábjain. De Bródy és Gárdonyi
folyóirata, a Jövendő is közli a verseit. Tehát már akkor felfigyelnek rá,
amikor még vidéki tanárnő (Miskolcon), és hamarosan sikerül is az irodalmi
központ közelébe kerülnie: előbb Újpesten, majd az Angyalföldön tanít. Bekerül
az irodalmi körökbe, ahol a hangadók azonnal felismerik egyéni hangját. Mert
Kaffka Margit kezdő korában sem utánzója azoknak, akik hatnak rá, van egy senki
másra nem emlékeztető, akkor nagyon is modern témavilága: a társadalomba
kivetett, védtelen leányé. A női méltóság igénye jelenik meg vele
irodalmunkban.
Első házassága nem sikerül, hamarosan el is válik, de második férjével
megtalálja a magánélet összhangját. Ez a második férj Balázs Béla öccse, nagy
képzettségű orvosbiológus, szakmáján túl is igen kulturált, irodalmi érzékű,
feleségét megértő férfi. Kaffka Margit férjével Olaszországban járt az első
világháború kitörésének napjaiban, onnan hívták haza férjét, aki azonnali
behívót kapott. Ő is megszólal az első háborús hónapok kábult, felvirágzott
menetszázadokat kísérő hangos nyilvános lekesedése közepette, amikor Ady Endre
világos, határozott háborúellenességén kívül szinte nincs is még más hasonló
hang az irodalomban, Kaffka Margit megszólal. Egy verse, a «Záporos folytonos
levél», a szerelem, a boldog egymásra találás szép, meleg szavával együtt
mondja ki:
«…Csak mennek, bár nem értik, mi sodorja őket, - a tébolyt,
Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva, otthoni
szokást és gondot,
Járjanak dúlt
faluk útján , vérködben, fagyott mocsáron
S ha kiáltanak
nekik, öljenek szörnyű robajjal. -
Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt
műveli vélük,
Túl akar jönni,
hogy nevezze "enyém"-nek a földet,
(Bár azé örökre a föld, ki túrja és
rátapad élte.)
Nem, nem értik… Ki akarta?… Honnan jött
e suta kényszer?»
(Ugyanez a hangja, még világosabb, még erősebb a szava a publicisztikájában.)
A sógor, Balázs Béla pedig ez időben már a meginduló Nyugat első nagy
gárdájához tartozik. És odatartozik Kaffka Margit is. A Nyugat megindulásakor
túllép korábbi éveinek hatásain, lenyűgözi Ady költői nagysága, de elragadja az
egész költői nemzedék impresszionista-dekadens-nagyvilági hangja is. Lelkesen
lép közéjük, és lelkesen fogadják: a Nyugat első számától egészen korai
haláláig a nagy folyóirat munkatársa. Ott alakul, formálódik költészete,
amelyben sajátosan találkozik a hétköznapi apróságok meghitt megragadása a
szecesszió stílromantikájával. Idővel eljut az akkor nagyon modernnek érzett
szabad versekhez is, de végső éveiben visszakanyarodik a dalszerű rímes
versekhez. Ha csak verseket írt volna, emléke úgy marad fenn, mint a Nyugat
első nemzedékének egyéni hangú költője, talán a legkitűnőbb magyar költőnő.
Kaffka Margit
azonban ennél is több. Mert költői életművénél jelentékenyebb, amit prózában
alkotott.
Korai kisepikái
- novellák, karcolatok - még inkább a költőre vallanak, de már készülődik
bennük az író gazdag, színes, halk rezdüléseket ábrázolni képes stílusa. Ady
hatása és a Nyugat körének világnézeti tudatosító ereje kellett ahhoz, hogy
Kaffka felismerje emlékeiben a társadalom válságára jellemző mozzanatokat.
1911-re készül el legnagyobb műve a «Színek és évek», egy gazdag lelki életű,
de körülményei folytán minduntalan megalkuvásra kényszerülő asszony története.
A regény hősnője nem azonos a meg nem alkuvó írónővel, de történetében
mégiscsak sok az önéletrajzi mozzanat. Lélektani regény, de úgy, hogy azt a
társadalmat marasztalja el, amelyben az ábrázolt lélek vergődik. A történetet
az teszi hitelessé, hogy az írónő rokonszenvezik azokkal a nemesi
hagyományokkal, amelyeknek elmúlását szükségszerűnek mutatja be, és szereti
azokat a polgári eszményeket, amelyekről megmutatja, hogy az adott körülmények
között menynyire alaptalanok.
A «Színek és évek» tragikus összkép, de nem vezet egyéni tragédiához. A
következő nagy mű, a «Mária évei» azonban már az önálló utat járó asszony
tragédiáját ábrázolja. Közben novellák és kisregények egész sorát írja, szinte
körképét adva bennük a női sorslehetőségeknek a századforduló Magyarországán.
Kiindulása mindig a lélekábrázolás, néha - mint a «Csöndes válságok» kötet
kitűnő novelláiban - nem is lép túl a belső világ mesterien árnyalt
ábrázolásán. De ahogy az évek haladnak az első világháború felé, a pszichológia
egyre inkább csak kiindulópont, amely a társadalmi kérdések feltárásához vezet.
Az «Állomások»-ban már a század kezdetének forradalmi szándékait akarta
ábrázolni, de túl közel volt még ahhoz, hogy igazi nagy társadalmi regényt
kerítsen tárgyából.
A háború kitörése felháborítja. Férjét is katonának viszik. Egymás után
érkeznek a hírek ismerősök haláláról. A költőnő előbb csak kétségbeesett, majd
pacifista versekkel válaszol. De egyre jobban érti, miről van szó. Hiszen jó barátja
Adynak is, aki nagyon jól értette, miről van szó. Kaffka Margit tehát várni
kezdi a forradalmat. Eddig sem volt idegen a publicisztikától, de most
feladatának érzi. Eszmevilága valójában a polgári forradalomhoz áll közel, de
egyre jobban rokonszenvez a munkásmozgalommal, és lassanként szocialistának
vallja magát.
Világnézetének
módosulása versein is jól érződik. Érdekes, hogy ez időben tér vissza a szabad
versektől a rímes versekhez, holott ez időben a szabad versnek még forradalmi
íze volt. Kaffka Margit költészete azonban tartalmában, eszméjében
forradalmasodik. S ami ennél is fontosabb: elbeszélő prózája egyre inkább
kifejezetten társadalmi témák felé fordul. Ekkor írja utolsó regényét, a
«Hangyaboly»-t, amely egy apácaiskola zárt körében mutatja meg mesteri módon a
társadalmi kapcsolatokat (1917). A zárt kör a nagyvilág jelképévé nő. És közben
gyűlnek azok a végső novellák, amelyek 1918-ban «A révnél» címen jelennek meg.
Itt elmarad a stílus impresszionizmusa, a fogalmazás fegyelmezetten szabatos,
és habár az alakok lélektani ábrázolása kitűnő, a cél mégis mindenütt a
társadalomkép. Kaffka Margit elérkezett művészi útjának új állomásához. De nem
volt folytatás.
Október végén
még lelkesen üdvözölte a polgári forradalmat. Novemberben pedig jött a spanyolnátha,
amelynek napok alatt számlálatlan tízezrek estek áldozatul. Megkapta Kaffka
Margit is, megkapta egyetlen kisfia is. December elsején mindketten meghaltak.
De az életmű
mégsem torzó. Költőnek is, prózaírónak is a Nyugat első vonalában van a helye.
«A Színek és évek» pedig beletartozik a legjobb magyar könyvek jegyzékébe.
S most a hölgyek után
térjünk egy férfiúra, a magyar tudósra, akinek neve a legtöbbször hangzik el
világszerte, akit ugyancsak méltán ünnepelhetünk, ha nem is Margit-nap
alkalmából, noha ennek a napnak mégiscsak köze van hozzá... BÍRÓ LÁSZLÓ
JÓZSEF-ről van szó: speciális festékkel töltött golyóstollára 1943. június
10-én kapott szabadalmat. Olaszorságban gyakran használják a «biro» kifejezést
a «penna» («toll») helyett, de akit megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy «miért
"biro" a "penna"?», nem tudott rá válaszolni. Kisebb
esetben valaki ennyivel mondott többet: «Talán azért, mert így hívták azt, aki
felfedezte», de hogy milyen tollat s hogy az a felfedező milyen nemzetiségű,
arra ugyancsak nem jött válasz. S gondolom, hogy a mai napig sem sokan tudják,
hogy ki is volt e jeles tudósunk, akinek bizony több találmánya is volt, annak
ellenére, hogy évekkel ezelőtt egy olaszországi folyóirat hasábjain a
következő, valóságtól elrugaszkodó történet jelent meg alkotói tevékenységével
kapcsolatban: «Egyszer Bíró egy budapesti teraszon üldögélt, és nézte az előtte
golyózó gyermekeket. Az egyik golyó átszelt egy aszfalton összegyű lt kis
víztócsát és tovább gurulva, nedves nyomot hagyott maga után az útburkolaton.
Ebben a pillanatban született meg a golyóstoll ötlete ...« Önéletrajzi
regényében - a «Csendes forradalom»-ban - így reagált a fantáziaszülte
történetre: «Elismerem, ez a feltevés valóban tetszetős... csak éppen semmi
köze sincs az igazsághoz.»
Az igazság az, hogy miközben
felelős szerkesztője volt az «Hongrie - Magyarország - Hungary» című mű vészeti
jellegű folyóiratnak, illetve ennek megszű nése után az «Előre» című lap
munkatársa lett, nap mint nap látogatta a nyomdákat. Gyakran cikkeinek utolsó
simításait is ott végezte, és eközben a rotációs hengerek egyenletes munkáját
figyelte. Hasonló megoldásról álmodozott, de kisebb méretben és töltőtoll
alakkal.
Először egy
nagyméretű toll hegyeként alkalmazott golyót, és ezt a megoldását már az 1931.
évi Budapesti Nemzetközi Vásáron bemutatta. Később ugyanezt a megoldást kis
méretben, írótollnak is alkalmazta. Az első általa összeszerelt példányokkal -
bármilyen tetszetősek voltak is - nem lehetett tökéletesen írni.
Teljesítményüket jellemzi, hogy betű k írására alkalmatlan volt, a rosszul
beágyazott golyók pedig gyakran akadoztak. Sikertelen modellek sorozata után
jutott arra a következtetésre, hogy mivel a működés elve jó, csakis az
alkatrészek tökéletlensége, pontatlansága okozhatja a problémát. A használható
golyóstoll előállításához pontosan megmunkált és hibátlanul kialakított
golyókra volt szüksége.
György nevű testvére, Goy Andor és a Kovalszky testvérek voltak segítségére az
ötlet sorozatgyártásra alkalmas termékké fejlesztésében. Az ötlettől a
világsikerig azonban több mint fél évtized telt el kísérletezéssel, ezeket a
kísérleteket azonban már nem kizárólag Magyarországon végezte.
1939-ben - egy évvel az első
magyarországi zsidótörvény megalkotása után - családja és saját biztonsága
érdekében Párizsba, majd Argentínába menekült.
A németek már 1939-ben átvették megoldását, és «Exakt» néven forgalmazták a
tintával tölthető golyóstollat, amelynek nagy hátránya volt, hogy a tinta már
rövid idő eltelte után beszáradt. Argentínában történt letelepedése után -
megfelelő módosítással - a golyóstoll töltésére öntvényrepedést jelző festéket
alkalmazott.
1928 Vizes töltőtoll
1930 Mosógép
1932 Automatikus
sebességváltó
1936
Elektromágneses jármű
1938 Golyóstoll
(Magyarország, Franciaország)
1941-1948
Golyóstoll (Argentína)
1941 Termikus
berendezés
1942
Fertőtlenítő golyócska
1943-1957
Klinikai termográf
1943-1959
Sérthetetlen zár
1943-1962
Palackcímke nyomtató
1943-1962
Függönytartó
1944 Eljárás
fenolgyanták előállítására
1944
Ampullanyitó
1944-1948
Golyóstoll (USA)
1945 Eljárás
acélrudak ellenállásának növelésére
1945-1954
Dezodor
1956 Nyomdai
tükör
1958 Berendezés
energia nyerésére tenger hullámaiból
1970 Fehérje
1978 Együtemű
belső égésű motor
1978 Gázok
frakcionálása molekuláris és izotóp rendszerekben
Életútja:
Bíró László József 1899. szeptember 29-én született Budapesten. Apja Bíró
Mátyás fogász volt, aki fogászati eszközeit és rendelőjét a saját ötletei
alapján rendszeresen fejlesztette. Ő is feltalált egy új megoldású töltőtollat,
melybe csak vizet kellett tölteni. Édesanyját csendes, bölcs asszonyként
jellemzik az életrajzi írások. Fivére, György is jeleskedett a technikai
tudományok terén, többek közt hozzájárult a golyóstollhoz felhasznált tinta
korszerűsítéséhez.
Bírót még 18
éves kora előtt besorozták katonának az első világháborúban, ahonnan barátaival
együtt megszökött és Budapesten bujkált. A háború után jelentkezett a
tudományegyetem orvosi karára, mit azonban hamar abbahagyott. Orvosi tanulmányai
után a hipnózis érdekelte, mindaddig, míg egy veszélyesre fordult esett miatt
végleg hátat fordított ennek a területnek. Családja a tisztviselői karriert
tartotta követendőnek, számára azonban ez a pálya vajmi kevés vonzerőt
jelentett. Sokszínűségét bizonyítandó, az élet számtalan területén kipróbálta
magát. Dolgozott biztosítótársaságnál, majd vámügyintéző volt egy petróleum
vállalatnál. Ezen munkahelyén szerzett javaiból vett egy Bugatti versenyautót,
amivel versenyt is nyert a Svábhegyen. E munka során olyan tapasztalatokra
tudott szert tenni, melyeket az automatikus sebességváltó kidolgozásakor
hasznosíthatott. A művészetekben is otthonosan mozgott, rendszeresen festett,
szobrászkodott. Első festménye a Nemzeti Szalon kiállításán sikert aratott,
amiről méltató sorokkal számolt be az Esti Kurír című napilap is: "Az idei
év gazdag kiállítási anyagából különösen figyelemreméltó egy fiatal festő, Bíró
László József eredeti felfogású lírai hatást keltő alkotása."
Bíró házasságát, csakúgy mint élete
más mozzanatait meglepetések, váratlan fordulatok jellemzik. Feleségét, aki
élete végéig kitartott mellette, egy másik nő iránti vonzalma kifejezésének
elősegítőjeként ismerte meg. A kiszemelt hölggyel való találkozás csak akkor
jöhetett létre, ha későbbi felesége is jelen van. A kiszemelt nő férje
betegsége miatt elhagyta társaságukat, ezzel elhárult az "akadály"
felesége irányában érzett vonzalmának kialakulása elől. Az 1931-ben kötött
házasságuk a sok kényszerű távollét ellenére Bíró élete végéig boldogság volt.
1932-től megbízták a Hongrie-Magyarország-Hungary című a magyar kortárs
művészet népszerűsítésére létrejött folyóirat szerkesztésével, melynek
indításánál fontos szerepe volt. Ezt követően a Politikai lexikon
szerkesztőjeként is írással foglalkozott, majd az Előre című hetilap munkatársa
lett.
Egyetlen gyermekük, Marianne születése
után a politikai helyzet bizonytalansága miatt Bíró menekülni kényszerült
Magyarországról. 1938 december 31-én szabadalmi okiratával és kézipoggyászával
családjától elszakadva elhagyta Magyarországot. Életében a véletlenek
fontosságát bizonyítandó megemlíthető azt az érdekesség, hogy menekülése utáni
napon 1939. január 1-jén megtiltották a magyar szellemi tulajdon országból való
kivitelét. Külföldre menekülésekor fő céljának a kutatás-fejlesztést és egy
megfelelő golyóstoll-gyártó üzem felépítését tartotta. Ennek jegyében Párizsban
komoly eredményeket ért el találmányának kivitelezése terén. A háború viharai
Franciaországot sem kerülték el. A hadiipar kívánta kamatoztatni Bíró tudását
egy "vízzel olthatatlan gyújtóanyag" kifejlesztését bízva rá.
Munkáját eredményesen végezte, de az ország német megszállása miatt újból
menekülni kényszerült, most Spanyolországon át Argentínába.
Új hazáját tudatosan
választotta. Ezt a választást nagymértékben elősegítette egy érdekes történet.
1938-ban riporterként dolgozott egy Jugoszláviai fürdőhelyen, ahol egy
táviratot szerkesztett saját készítésű golyóstoll prototípusával. Ezt észre
vette egy műszaki érdeklődésű turista, aki a szobájába invitálta. Beszélgetésük
során az ismeretlen úr méltatta találmányát és argentínai kutató munkára
csábította. A beszélgetés végén egy névjegyet kapott "Agustín P.
Justo" névvel, és "elnök" titulussal. Csak következő nap tudta
meg, hogy nem egy cég elnöke volt az az ember, akivel beszélgetett, hanem
Argentína Köztársasági Elnöke. Ez a névjegy megkönnyítette az Argentínába való
bebocsátását és letelepedését, mely végső lakhelye is lett. Argentínában
elismert tudóssá és közéleti emberré vált. Mindent megkapott ahhoz, hogy
zavartalanul folytathassa kutatásait. Érdemei elismeréseként felajánlották neki
a Sylvapen gyár igazgatói állását, melynek bejárati csarnokában halála után
szobrot is állítottak tiszteletére. Az Amerikai Egyesült Államok többször megpróbálta
«elcsábítani», de mindig hű maradt választott hazájához, ahol családjával 1985.
november 24-ig, haláláig élt. Argentínában őt tartják az ország legnagyobb
feltalálójának, s ezt szeptember 29-nek (születésnapjának) a feltalálók napjává
való minősítésével és egy vele kezdődő argentin tudósokat bemutató
bélyegsorozattal is elismertek.
Források:
http://server.dugonics-szeged.sulinet.hu/sik/KIADVANY/kolf3/margit.html
http://www.mek.iif.hu,
http://www.sulinet.hu,
http://www.ffg.hu/c98/rychlik/biro.htm
http://www.hpo.hu/Magyar/ipsz/biro.html
Vizi Balázs: Bíró László József (Tudománytörténet házi dolgozat, 2000. március.
9.)
© Mtt/O.L.F.A. - Osservatorio Letterario - Ferrara e l'Altrove 2003
OLASZ KULTURÁLIS
RENDEZVÉNYEK MAGYARORSZÁGON
Olasz kulturális rendezvényt szerveznek Magyarországon:
Mához egy
hétre, július 1-én Olaszország veszi át fél évre az Európai Unió soros elnöki
tisztét. Ezalatt a budapesti Olasz Kultúrintézet különösen gazdag program
színtere lesz.
Rossini, Paganini és Pespighi műveiből összeállított ünnepi
nyitóhangverseny köszönti az olasz elnökség első napját az Olasz Kulturintézet
Bródy Sándor utcai épületében, ahol száz évvel ezelőtt a magyar képviselőház
működött. A félévzáró koncerten, 2004. január elsején a Genovai Ifjúsági
Filharmónia játszik az alkalomnak megfelelően, márcsak azért is, mert, jövőre,
hazánk, Magyarország csatlakozásának évében, Genova lesz a kultúra fővárosa. A
két hangverseny között kerül sor Hévízen a IV. olasz-magyar könyvtáros
találkozóra , októberben a Szépművészeti Múzeum birtokában lévő XVIII. századi
olasz festményekből egy állandó kiállítást nyit. Ugyancsak ebben a hónapban
rendezik meg - ugyancsak világszerte - az olasz nyelv hetét. 100 magyar
középiskolai olasz tanárnak lesz lehetősége olasz költségen továbbképző
tanfolyamon részt venni. Terveznek még előadásokat, találkozókat is. «Stílusok és
szokások az olasz otthonokban» című kiállítás novemberben nyílik meg. (Felhívom
a figyelmet, különös tekintettel arra, hogy az olasz otthonokban sajnos kevés
az olyan lakás, ahol könyveket lehet látni! Nem egy olvasó nemzet - kivéve az
irodalomnak egyáltalán nem nevezhető sajtótermékeket -, de annál inkább
tollforgató! Érdekes jelenség... Legjobb esetben a pincében tárolják azokat:
amint lehet, a tanulmányok befejeztével sokan igyekszenek megszabadulni tőlük.
Egy köztisztviselő lakásán meglepődve kérdeztem rá, hogy miért nincsenek
könyvek a lakásban - mert egyetlenegyet nem láttam sehol!? Erre ezt a választ
kaptam: «De, vannak könyveink, a pincében tartjuk azokat.» )
Megjelenik a Fiatal írók Európáért című nemzetközi kötet, a Nemzeti Színházban
kerül sor a kétnapos olasz fesztiválra. Megemlékeznek Federico Felliniről is
halálának 10. évfordulója alkalmából. Szeptembertől hetente bemutatnak egy-egy
olasz filmet is az intézetben.
Az
olasz nagykövet így nyilatkozott: «Az olaszok szószólói voltak a magyar csatlakozásnak
és örülök, hogy elnökségünk idején bontakozik ki a magyarok uniós tevékenysége.
Az olaszországi magyar év eseményei megtisztelték Itáliát, a mi rendezvényeink
szerény viszonzásnak számítanak.»
Igazán köszönet a viszonzásért. S reméljük, hogy a rendszeres
olasz-magyar kulturális kapcsolatok hozzásegítenek bizonyos nagyfokú,
ismeretbeli hiányosságok pótlásához...
Hogy miről is lenne tulajdonképpen szó? Már lerágott csont, de nem eléggé: az
emberi butaság történetének csökönyös maradványairól van szó, amelyek egy
távoli, elmaradt nemzetnek megbocsátható, de egy európai fejlett ipari ország
népének kifogásolható tudatlanságaként róható fel.
Mi
magyarok - legalábbis magamból s a hozzám tartozó és hasonló körökből kiindulva
tudjuk pontosan, hogy földrajzilag hol helyezkedik el Olaszország, mi jellemző
lakóira, történelméről is van elfogadható általános ismeretünk. De az átlag
olasz tömeg-ember? Még vannak olasz állampolgárok még az ún. látszólag
kulturáltabbak körében is, akik megkérdezik - magukról kiállítva a szegénységi
bizonyítványt -: «Hol van Magyarország? (Válasz: «Jé, azt hittem hogy jóval
messzebb vagy még keletebbre van!»). Figyelem, nem analfabétákról vagy
félanalfabétákról van szó, hanem... Éppen ezért döbbenetes!
Vagy ilyen viccbe is beillő, de sajnos nem vicc, hanem valóban feltett kérdések
(a személyi jog tiszteletben tartása miatt nem hozok fel neveket, de
mindegyiknek vannak hús-vér szerzőik, s közülük egyesek még világhírű közismert
személyiségek!):
«Léteznek templomok Magyarországon?... Hiszen a kommunisták...» (N.b.: Ha már a
kommunistáknál tartunk, még jó, hogy azt nem kérdezik, hogy: «Vannak még magyar
gyerekek?» Ugyanis Olaszországban azzal ijesztgették a gyerekeket, hogy a
«kommunisták gyermekevők». Ez utóbbit egy torinói volt kollégám tollából
olvastam.) Még egyet hadd említsek: «Vannak jó szállodák Magyarországon?» No,
de mit várhatunk el, ha még általánosságban és nagy vonalakban saját országuk
földrajzával sincsenek tisztában! Az iskolai oktatás és az egyéni kulturálatlanság
«fényes» példája. De legalább egy európainak illik ismerni az európai
országokat s azok földrajzi elhelyezkedését. Még jó - bár sosem lehet tudni -,
hogy nem a Balkánra vagy legrosszabb esetben nem a távoli keletre teszik
Magyarországot.
Talán az a tény is okozza ezt a nagyfokú tájékozatlanságot, hogy a bárgyú nép a
politikai fogalomban használt «Kelet - Nyugat» terminológiát földrajzinak
honosította meg agyában, s nem tanulmányozván semmiféle földrajzi térképet a
keleti országhatáron túl, az Adrián túl talán már csak az egzotikus, misztikus,
nagy, távoli Kelet lehet?!... Avagy manapság, a posztmodern korszakban
posztmodern, megújított égtájak lettek meghonosítva?
Ma már semmi sem lehetetlen... Ma már semmi sem lehetetlen?!...
© Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda/O.l.f.a. - Osservatorio Letterario 2003
OTT SZEMBEN…
Ott, a szemben lévő épületben lakik egy fiatal pár.
Még egyetemisták. Az örökre eltávozott benne lakó idős házaspár után több diák
bérelte ki ezt a szemben lévő lakást. Tavaly jött ide ez a fiatal pár.
Pontosabban, egy ideig először
csak a fiatal fiú lakott itt, akit időnként a jelenlegi párja meglátogatott.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy mindig együtt voltak s nemcsak akkor,
amikor más csoporttársaikkal
együtt tanultak egy-egy közös vizsgára. (Ezt onnan tudom, mert a
vizsgaidőszakok tájékán a szalonból nyíló erkélyajtajuk tárva nyitva volt
ilyenkor, késő estig még hozzánk is eljutottak a tipikus vizsga ízű eszmét
cserélő diákhangok.)
Irigyeltem is őket. Félreértés ne essék, nem a
vizsgaidőszaki hajrá vagy a kellemetlen vizsgadrukkok miatt, hanem csupán a
fiatal, tulajdonképpen gondtalan életük miatt, mivel a legnagyobb aggodalmuk
csak a tanulás. A saját diákéveim jutottak eszembe, s nosztalgiával gondoltam
azokra, bár sok kínlódásban volt részem a kommunista Kádár-rezsim alatt az
értelmiségi, klerikális, másként gondolkodó, stb. etikett miatt. De azért
mégiscsak szép volt: akkor még
teli reményekkel, a jövőbe bizakodó szemmel néző 20-24 éves fiatal hölgy
voltam. A diplomaosztás óta egy szempillantás alatt eltelt bizony egy
negyedszázad. Időként, munkaszünetekben kipillantván dolgozószobám ablakából
el-elnézem őket: belátok hozzájuk, mert mindig tárva-nyitva vannak az ablakaik,
amíg nem jön a nagy meleg. De most már nem irigylem őket, ugyanis diák létükre
komplikáltabbá vált a helyzetük: gyermeket várnak. S a leányzó egyre jobban
gömbölyödő pocakjáról ítélve nem is lehet messze a kis jövevény érkezése.
Még be sem fejezték a
tanulmányaikat. Tanulnak. Nem dolgozó diákok: «főállású» egyetemisták. Mire
alapoznak? A szülőkre?
Sajnálom őket, különösen a lányt:
ebben az országban ezzel már megvan negatívan pecsételve a szakmai jövője.
Azaz, már nincs is semmiféle szakmai jövő: most már búcsút is inthet neki.
Először is nem fogja tudni egyhamar befejezni a tanulmányait, s ha az egyetemi
adóval nem akarja terhelni a szülőket, előbb-utóbb abba kell hagynia
tanulmányait. Az eddigi tanulmányi erőfeszítései mind kárba vesznek. Munkát nem talál, az holt biztos, ami
gyerek nélkül végzett diplomásként is erősen kétes és bizonytalan egy olasz
honleánynak: most meg még inkább nem nyílnak majd ki a munkahelyek kapui, mert
a kisgyermekes - nem szólva, hogy csecsemőről van szó! - anyákat előszeretettel
mellőzik. Kitalálják majd azt is nyomós visszautasító okként, hogy nem fejezte
be a tanulmányait, az nem elegendő a megpályázott munkakör betöltéséhez, noha
az előírt követelményeknek mégiscsak hivatalosan megfelelne… Ha pedig friss
diplomásként jelentkezne, az lenne a kifogás, hogy túlzottan iskolázott, az
adott munkakör alacsonyabb a képzettségéhez képest, s noha az aspiráns
munkavállaló akkor is elvállalná csökkentett bérbesorolással is, akkor sem
vennék fel, mert azzal indokolnák, hogy előbb-utóbb úgyis otthagyná a
képességéhez és végzettségéhez viszonyítottan nem megfelelő állást. S csak majd
telnek-múlnak az évek s a fiatalasszony kicsúszik a gyakornoki kategóriából is,
s azt vágják majd a fejéhez, hogy csak gyakornoki szerződéssel alkalmaznak
fiatal dolgozókat, tehát neki nincs már semmi esélye. Azután pedig már azzal
jönnek, hogy a születési dátuma értelmében már kiöregedett a kezdő munkakörből,
noha az évei szerint még megfelelhetne, ha nem kezdőket keresnének próbaidőre.
(Arról meg ne is beszéljünk, hogy amikor lejár a próbaidő, nem véglegesítik a
fiatal gyakornokot: fel is út, le is út, s ezután újabb próbaidős dolgozót
szerződtetnek...) Ezután már csak a végső elutasítás marad hátra: végleg
kiöregedett, a felső korhatár csak 35-40. életév, azon felül már egyáltalán
szóba sem állnak a munkára jelentkezőkkel, S különben is előnyben részesítik a
fiatalokat, s azok közül is a férfiakat, noha a törvény tiltja a nemek szerinti
diszkriminálást. Így aztán nem marad hátra más, mint az, hogyha szerencséje
van, alkalmi munkákból él sokszor éhbérért, amit a megbízók csak nagy késéssel
fizetnek ki. Még havi zsebpénznek sem lenne elegendő, s arról nem is beszélve,
hogy csak alkalmankénti honoráriumok, amelyekből még az adó is lejön. S az anya
teljesen kiszolgáltatott, férfjfüggővé válik anyagilag - ha szerencséjére
dolgozó férje van (esetünkben a férj is diák) -, aki leginkább a gyerek, a férje, a szennyesek, a partvis,
a «mosogatódézsa» és a fakanál között lejti a napi tánclépéseit. A gépesített
háztartás nem csökkenti a munkát, sőt: ezzel még többet mosnak, mosogatnak,
naponta többször is… A könnyítés helyett még inkább háztartási, lélekölő,
szakmai előmenetel nélküli, kilátástalan robottá válik az élet… Valóságos családi
cselédéletté… S mire a gyermek elér ahhoz az időponthoz, hogy óvodába mehet,
ezzel sem oldódik meg a helyzet: ugyanis az olasz óvodarendszer nagyon gyér s
abban a kevésben - lett légyen az állami vagy magán - nincs megfelelő
mennyiségű férőhely. Ha nincs áldozat- és segítőkész nagymama - ha
gyermekfelügyeletet anyagi nehézségek miatt nem tudnak igénybe venni, kivéve,
ha a szülők gazdagok, akik anyagilag támogathatják a fiatal családot -, a
tanulás folytatásának is befellegzett, vagy a dolgozónő esetében biztos az állás elvesztése vagy a munkaadó
részéről, vagy saját kényszerű felmondása következtében! Az egyedülálló nők ugyanabban a
cipőben járnak, mint az férjes asszonyok, vagy kisgyermekes anyák. Ha fiatalok,
akkor az a kifogás, hogy előbb vagy utóbb férjhez mennek, aztán meg gyermeket
szülnek... Ha pedig a gyerekek elérnek egy olyan kort, amikor nyugodtan munkát
vállalhatna az anya, akkor már az életkora miatt mellőzik. Egy iszonyatos
ördögi kör ez!
Igaz a férfiaknak sem rózsás a
helyzete, sem a fiataloknak, sem a 35. életévtől felfelé! De sajnos
kétségtelen, hogy a nőknek még mindig sokkal nehezebb: mindig is a nők húzzák a
rövidebbet! Elég csak a napilapok levelezőrovatait s az erről készült égbe
kiáltó statisztikákat olvasni. A napilapokban egyetlenegy alkalommal nem fordult elő, hogy ne olvastam volna
a munkanélküliek keserű hangú leveleit, amelyek csak a kilátástalanság
megtestesítői, kegyetlen bizonyítékai.
Éppen ezért nagyon sajnálom a
szemközti házban élő gyermeket váró egyetemista kismamát, s abban reménykedem,
hogy talán ő s majdan a megszületendő gyermek - aki, ha fiúnak születik ebben
az erősen patriarchális posztközépkori (ez a jelző az olasz «bennszülött»
Gianfranco Fini politikus szájából való) olasz társadalomban jó néhány lépéssel
mégiscsak előnyben lesz nőtársaival szemben - mégiscsak szerencsésebb lesz a
fentiekben vázoltaknál!…
Dr. Miliczky Erzsébet, a bolognai
tiszteletbeli konzul, hazánk 1000 éves államiságának ünneplése alkalmából egy
interjúban így nyilatokozott
Frecskó Leventének: «Valóban egy uniós országban élek és nagyon remélem,
hogy Magyarország is hamarosan csatlakozhat az Unióhoz. Szerintem ez sok előnyt
jelent majd a magyar állampolgárok számára, és itt nemcsak a gazdasági
tényezőkre gondolok. Egy fiatal értelmiségi részére megnő a
"munkapiac", diplomáját elismerik majd az Unió minden egyes
országában. Ebből következően egy értelmiségi nő számára is jelentős előnyt fog
jelenteni az Unióhoz való tartozás. Természetesen a nyelvtudás alapvető
fontosságúvá válik.»
Azóta eltelt néhány esztendő, s
bizony a fenti optimizmussal megrajzolt munkapiacbővülésnek tulajdonképpen -
elenyésző példákat nem számítva - nyoma sincs a gyakorlatban. A rengeteg
munkanélküli nem tanúskodik a fentiekben nyilatkozottakról!
P.S. A női- és
férfi munkavállalók kilátástalanságáról
a legutóbbi, 2003. július 4-i «Corriere della Sera» pénteki
mellékletében, a «Corriere
Lavoro»-ban is sajnos számos olvasói levél tanúskodik.
I.
MIVEL FOGLALKOZNAK AZ OLASZORSZÁBAN ÉLŐ MAGYAROK?
Hogy még mivel is foglalkoznak
Olaszországban a magyarok? Sok mindennel: ki ezzel, ki azzal… Sok mindennel az
adott lehetőségek, tehetségek és képességek szerint az élet minden területén ezzel
is ápolva és folytatva az évszázadokra visszanyúló olasz-magyar kapcsolatokat.
Van aki éttermet vezet az olasz konyhát gazdagítva a magyar konyhaművészet
remekeivel, kielégítve a betévedő vendégek kulináris igényeit. Avagy kulturális
egyesületeket, különféle klubokat vezetnek és még sorolhatnánk a végtelenségig.
Kinek sikerül, kinek nem… S lám itt van egy igencsak nagy érdeklődést
kiváltott, zártkörű privát klub: a volt Kontiki éjszakai szórakozóhelyből
átalakított «Secret Artist Club»: az Esteiek híres városának, Ferrarának
kapujában, Vigarano Mainardában…
Milyen jól hangzó és sokat
sejtető angol neve van ennek a magyar-olasz szervezetnek. Minden szép és jó,
remekül megy az üzlet.
Minden nyitvatartási napon telt
ház: nagy számú jeles managerek, professzionisták és egyszerű munkások
látogatták a klubot Emilia Romagna tartomány minden részéről a tulajdonosok és
a táncosnők legnagyobb megelégedésére. Szebbnél szebb és tehetséges magyar és
színes bőrű balerinák mutathatták be táncművészetüket.
A táncosnők a Klub tagjai voltak,
műsorukért megkapták a tisztességes, szerződésben törvényes keretek között
meghatározott gázsit, s ehhez az ún. «bugyipénzt» a hálás vendégektől, akik a
kötelező fogyasztópénz mellett nem sajnálták a lányoktól ezt a jutalmat sem.
Csak egy «bibi» volt az egészben,
hogy a hálás vendégek nem elégedtek csak meg ezzel, s még jobban kinyitották
pénztárcájukat: a lapdance mellett félrevonultak az arra nagyon is készséges
táncosnőkkel egy-egy fülkécskébe, az ún. «privé»-be.
A «tiszta» privé tarifája 50
Euro, ami csak a meztelen testben csak szemmel való gyönyörködést jelenti; míg
a kimondott sexuális szolgáltatásért, a «piszkos» privéért 100 Eurót sem
sajnáltak kifizetni.
A két hónapig tartó kitartó és alapos nyomozás után tegnap kattant a bilincs a
bűntetlen előéletű tulajdonosok csuklóján s most a Modena járási Mirandolában
háziőrizetben a bírósági tárgyalásig várják a sorsukat.
A vád csak «bűnpártolás» és nem
«prostitúció kihasználása», ugyanis a vendégek a táncosnőknek fizettek a
szexuális szolgáltatásaikért, s nem a tulajdonosoknak. S mindez dokumentált a
bolognai rendőrkapitányság nyomozó osztálya biztosította legmodernebb technikai
eszközökkel készített félreérthetetlen bizonyítékokkal
(telefonlehallgatókészülékek és mikrotelekamerák).
Sajnos ez és az ehhez hasonló
tevékenységek nem öregbítik hírnevünket. Sőt…
A
MAGYAR HARD ÉJSZAKÁK BIZONYÍTÉKAI
Az «Il Resto del Carlino» május
11- számában már nyíltan beszélnek a magyar feleség vezető szerepéről a «Secret
Club» tiltott hard éjszakáinak megszervezésében, s a vád most már nyiltan:
bűnpártolás és prostitúcíó kihasználása, amiért méltán hűsöl a szép magyar
feleség, akit férjével együtt tartóztattak le a lokálukban. Íme egy kis részlet
a bizonyítékokból a ferrarai napilapból, az elhangzott telefonbeszélgetések
alapján:
A fiatalasszony többször beszélt
nem identifikált személyekkel telefonon, akiknek megelégedéssel mesélte az
esték nagyszerű bevételét a nagy vendégforgalom és privék nagy száma
következtében; hangsúlyozván, hogy voltak olyan esetek, hogy a lokál
pohárkészlete sem volt elegendő a kiszolgálásra, s a nagy látogatottság miatt a
férjével együtt kénytelenek voltak újabb fülkéket kialakítani a lokál
belsejében, hogy kielégíthessék a vendégek igényeit s elejét vegyék a lányok
közötti marakodásoknak. Mivel a rajtaütésszerű rendőrségi ellenőrzések
gyakoriak voltak, ezért megfelelő lépésekre szánta el magát: Varga Erika
Borbála felfedte a telefonban a barátnőjének, hogy milyen módszerekkel
igyekeznek kivédeni a meglepetésszerű rendőrségi ellenőrzéseket, hogy ne
lehessen semmit se rájuk bizonyítani. Ezek szerint a privékben égnek a lámpák s
villognak majd, ha esetleges razzia lenne. A bejáratnál csak csengetés és a
belépni akaró vendég előzetes ellenőrzése után lehetett belépni a lokálba, s
figyelték a felmenetel módját is. A balerinákkal pedig aláíratott egy névvel,
születési dátummal, lakcímmel ellátott nyilatkozatot, amelyben a lányok
kijelentették hogy mindazt amit csinálnak csak saját akaratukból teszik és
senki sem kényszeríti erre őket, s nem kapnak semmi pénzbeli ellenszolgáltatást
a privéért.* Tehát egy ravaszul kifundált, önmentesítő eljárás volt ez a
részéről, hogy az esetleges letartóztatást elkerülhessék.
De nem sikerült, nem jött
be a számítása a magyar szőkeségnek… Vígasztalódhat, hogy legalább a forró,
füllesztő ferrarai nyári napokon hűsölhet egy kis ideig…
Felvételek:
MON-fórum/Olaszország/Mivel foglalkoznak az Olaszországban élő magyarok?
http://www.magyaronline.net/forum/viewtopic.php?topic=143&forum=20&19
Gondolom, mindenki szereti a
meglepetést, pontosabban a kellemes
meglepetést. Így én is.
Szeretek ilyen meglepetésben részesülni, s másokat abban részesíteni. Különösen ez utóbbit kedvelem: nagy öröm számomra, ha örömet
szerezhetek valakinek: öröm számomra másokat örülni látni cselekedetem
következményeként. De az sem megvetendő, ha éppen engem lepnek meg…
Természetesen maradjunk mindig a pozitív előjelű meglepetésnél, hiszen az
ellenkezőből túl sok is van életünkben!
De nézzük csak, mi is a szó
jelentése? A Magyar Nyelv Értelmező Szótára a következőképpen
definiálja:
1. annak az
állapota, aki meg van lepve;
2. meglepő
esemény;
3. váratlan
ajándék, meglepetést keltő.
Hát igen kérem, akármelyiket is
nézzük, mindegyik rám illik! Mint ahogy három a magyar igazság, itt van a három
példa: a három e-mail üzenet.
2002. július 10-én kaptam egy
felkérő levelet a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (alakulófélben
lévő webes címük: http://www.hungaricus.org/ ) «Nyelvünk és Kultúránk» című folyóiratának főszerkesztőjétől, Komlós Attilától az
alábbi felkérést:
«Tisztelt
Főszerkesztő Asszony! ...Nagy érdeklődéssel olvastam az EPMSZ internetes
honlapján, majd saját websitejukon
az Ön beszámolóját az EPMSZ erdőbényei akadémiai napjairól.
Kérem szíves
hozzájárulását ahhoz, hogy írását közzétegyük folyóiratunkban (szerény
honoráriumot tudunk felajánlani a közlésért). Biztos vagyok abban, hogy a
lapunkat a világ sok táján olvasó magyar értelmiségi réteg érdeklődéssel fogja
fogadni ezt a beszámolót. Válaszát várva, ismeretlenül is nagyrabecsüléssel
köszönti, Komlós Attila»
Micsoda nagy öröm volt számomra!
Már csak azért is, mert titkon mindig abban reménykedtem, hogy valaki, aki
igazán az értékeket keresi, majdcsak felfigyel néhány munkámra, hiszen az interneten
mindenki számára hozzáférhető, a feltett munkáimat mindenki - akinek
internethozzáférése van s rám talál - olvashatja. Tehát kellemes meglepetésben
volt részem, mert ábrándozásom tárgyát láttam egy ici-pici részben
megvalósulni. De aztán…
…A levélváltást követően néma
csönd következett: semmiféle reagálás. Gondoltam, ugyanaz a helyzet, mint sok hasonló
felkereséssel: akár Taljánföldön, akár otthon. Az évek során egyre inkább meggyőződtem arról, hogy bizonyos
dolgokban, különösképpen az adott szó, az ígéretek meg nem tartását illetően
szép és hőn szeretett hazám nagyon eltaljánosodott… Nem kellett sok időnek
eltelnie, hogy rájöjjek, hogy a sok szépet, bókokat és ígéretek szóró
olaszoknak egy szavára sem kell bedőlni: másnapra nagyon gyorsan elfelejtik
mindazt, amit mondtak s ígértek… Ebben vetekszenek a történelmünkből igen jól
ismert török szavahihetetlenséggel… Nos hát, gondoltam, ez is ehhez hasonló
lesz. Mivel nagyon is hozzászoktam az ilyenekhez, nem is törődtem vele, el is
felejtettem…
S ezután jött a második
meglepetés: ez év január 29-én kaptam a tájékoztatást, bár jócskán, hét hónap
elteltével, hogy a Nyelvünk és Kultúránk 122. számában (XXXII évfolyam 122.
szám, 2002. július-augusztus
2002/4) megjelent a fent említett beszámoló cikkem ( http://digilander.libero.it/osservletterdgl1/melinda2_file/empszkongresszus.htm ), amely után felvehetem a honoráriumot és
a tiszteletpéldányomat. Az
«Osservatorio Letterario - Ferrara e l'Altrove» c. irodalmi és kulturális
periodikumom fent említett Web-lapján feltűntetett cikk teljes egészében
olvasható a «Nyelvünk és Kultúránk» 58-67 lapjain 10 oldalas terjedelemben
«Nyelvében él a nemzet» címmel (alcím: «Az Európai Protestáns Magyar
Szabadegyetem akadémiai napjai»). Azzal a különbséggel - amit hálásan köszönök
-, hogy a szerkesztői beavatkozással beillesztett alcímekkel fejezetekre
osztották az egymást követő gondolathömpölygést, s így még hansúlyozottabbá váltak
gondolataim. Az eredeti
gondolatmenet és szövegszerkesztés érintetlen maradt, s ez engem annál inkább
nagy örömmel tölt el, mert hivatásos nyelvészek teljes egészében leközölték az
írásomat. Bár lévén magyartanár is sokan azt gondolhatnánk, hogy még csak az
hiányzana! Ehhez azt fűzném hozzá, először is, hogy bizony nem egyszer
előfordul a gyakorlatban, hogy jócskán szerkesztői beavatkozásokat szenvednek
el a cikkek; másodszor pedig azért örülök kimondottan e benemavatkozási ténynek
- a beillesztett fejezetcímeket nem számítva -, mert külhoni tartózkodásom
alatt 18 év eltelte után először írtam anyanyelvi vonatkozású és ilyen hosszú lélegzetű cikket!
Íme a beszámoló cikkem
fejezetekre osztása: dőlt betűs, általános bevezető az EPMSz-ről; fejezetek:
«Nyelv és kötődés, Velünk élő problémák, A nyelvi műveltség terjesztéséért, A
nyelv és a stílus, Mit jelenthet
az anyanyelv, A nyelvművelés jelentősége, Egy példa, Anyanyelv - az erőforrás,
A veszélyeztetett köldökzsinór; Emberség, tudás, elhatározottság».
A harmadik meglepetés a
legfrissebb, mégpedig mai: ma csütörtökön, május 15-én, kaptam az előző értesítéssel megegyező,
csak a periodika számában eltérő imígyen szóló felhívást:
«Ezúton
tájékoztatjuk, hogy a Nyelvünk és Kultúránk 125. számában megjelent írása után
járó honoráriumot, valamint tiszteletpéldányát felveheti irodánkban. Ezzel
kapcsolatban kérjük, szíveskedjék időpontot egyeztetni U... A... kiadói titkárral. »
Hopp! S reméljük nem lesz kopp!
Ez a délelőtti, 10 óra 23 perckor kapott e-mail hír az elsővel azonos fokú
meglepetés, sőt talán még nagyobb is.
Hogy a Magyar Nyelv
Értelmező Szótára meghatározásaival éljek: még ebben a pillanatban is abban az «állapotban vagyok ami
azt jelenti, hogy meg vagyok lepve»! Igenis, számomra ez «meglepő- és
meglepetést keltő esemény»,
«váratlan ajándék» nekem, egyáltalán nem várt ez az üzenet. Először
csupa rejtélynek tűnt… De aztán
mégsem… Mégis kissé félek elhinni, hogy igaz…
Alig-alig ocsúdtam fel, azonnal
kételyeim támadtak. Csak nem egy tévedés-e, nem egy félreértés-e mindez?
Ugyanis én semmiről nem tudtam és nem is tudok. Mivel semmiféle előzetes értesítést nem kaptam erről. Attól
félek, hogy itt valami félreértés lehet. Írtam is azonnal kirobbanó örömtől
telített köszönő levelemben s kértem felvilágosítást, mielőtt előzőekhez
hasonló lépéseket tennék a tiszteletpéldány és a honorárium felvételéért. Vagy
talán mégis kellene tudnom róla, csak elfelejtettem…
Igaz, lehetne
igaz alapja ennek a nagyszerű hírnek, ugyanis részt vettem hozzászólásaimmal
(«EGY KIS REFLEXIÓ AZ IRODALOM - MAGYAR /VÍZUM-KÖTELES/ IRODALOM KAPCSÁN címmel
és a fórumban…») az év elején egy Ungváron meghirdetett ún. virtuális irodalmi konferencián «Vízumköteles irodalom?» címmel a
«határon túli» magyar irodalomról (http://www.hhrf.org/ungparty/doku/t/tamas_tarr/03konfer.htm, http://forum.supergamez.hu/listazas.php3?azonosito=konf&id=1041700153):
s volt arról is szó, hogy e rendezvény anyagát a «Nyelvünk és Kultúránk»
publikálja. Talán erről lehet szó
(?)… Valószínűleg igen, hiszen a konferencia atyja közli a honlapján: «2003.
folyamán: minőség és mennyiség függvényében az anyag megjelenése a Nyelvünk és
Kultúránk c. folyóiratban».
A fent említett című
hozzászólásomat az alábbi gondolatokkal fejeztem be:
«Hogy milyen írói, költői
alkotások a figyelemreméltóak? Természetesen én a jól megírt, jó stílusú, választékos
és igényes nyelvezettel megalkotott műveket tartom és semmiképpen sem azokat,
amelyekben a pongyolaság, a trágárság (pl. az írásokban trágár, szennyes és
pornográfiai stílusban röpködő nemi szervek és aktusokra utaló ocsmány
kifejezések tömkelege) az uralkodó. Ez utóbbiakat nemhogy nem irodalomnak, de
még szennyirodalomnak sem nevezem, csak egyszerű mocsoknak, posványnak,
fertőnek… De sajnos az interneten való «navigálás» során egyre több ilyen
szennybe lehet bele-beleolvasni, s az ezekről szóló kritikai írások nyelvezete
sem különb, s egyenesen dühítő és aggasztó ez a pórias, közönséges stílus, ami
eluralkodott! Az embernek a gyomra fordul ki... Ugyancsak hiányzik az igényes
jó ízlés…
Ha ezt nevezik
hivatalos anyaországi irodalomnak, akkor köszönöm, én ebből semmiféle
minőségemben nem kérek… Ebben az esetben nem áhítozom a hivatalosan jegyzettek
közé bekerülni sem vízummal, sem anélkül! Akkor inkább választom az
ismeretlenséget a határtól innen is, onnan is s az Óperenciás-tegeren is túl… »
Ez a
hozzászólásom utalás volt az általános jelenségek rávilágítása mellett implicit
formában, a fórumban pedig nyíltan a Szúnyogh-előadásra is… Az ehhez kapcsolódó
fórumban valós névvel és pseudo-név mögé rejtezett idétlen gerinctelenek igyekeztek a hozzászólásaimra tiszteletlen és sértő reagálásukkal
nevetségessé tenni személyemet. Legalábbis így éreztem, s így érzem most is, ha
újra bele-belolvasok a reagálásukba…
Ha az említett értesítés a
honoráriumról és a tiszteletpéldányról valóban nem tévedés, megnyugtató
elégtétel számomra, hogy hozzászólásom mégiscsak méltó a Magyar Nyelv és
Kultúra Nemzetközi Társaságának folyóiratában, a «Nyelvünk és Kultúránk» 125.
számában való megjelentetésére, ezek szerint megfelelt mind a minőségi, mind a
mennyiségi követelményeknek! Ennél
nagyobb örömöt nem is szerezhetett volna nekem ezen periodika szerkesztő
bizottsága. Nagyon köszönöm!
S ez volt a ráadás: azaz a
negyedik meglepetés!…
150 ÉVE SZÜLETETT CSONTVÁRY KOSZTKA
TIVADAR
150 évvel ezelőtt, 1853. július
5-én született a festőművész és gyógyszerész Csontváry Kosztka Tivadar, aki
csak 41 éves korától tanult rendszeresen festeni. 1894-ben fél évig Münchenben
Hollósy Simon növendéke, majd 1895-től Karlsruhében, Düsseldorfban és Párizsban
képezte tovább magát, de lényegében autodidakta volt.
Az 1890-es évek végén
Dalmáciában, Olasz- és Németországban járt. 1902-ben festette Selmecbánya
látképe c. művét, majd Jajcéban és a Hortobágyon dolgozott, 1904-ben Egyiptomban,
Palesztinában és Athénben járt. Ez út emlékét «Kocsizás újholdnál Athénban», a
«Jupiter-templom romjai Athénban» c. képei őrzik. 1904-ben festette a
«Nagy-Tarpatak a Tátrában», a «Görög színház Taorminában» c. több
négyzetméteres tájképeit.
Ezután ismét Palesztinában,
Egyiptomban járt. 1904-ben készült a «Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben» c.
sokalakos, expresszionista kompozíciója, 1906-ban pedig fő művének érzett
legnagyobb méretű vászna, a «Naptemplom Baalbekben». Szíriából Párizsba, majd
ismét a Libanoni hegyekbe utazott, s megfestette két nagy művét, a «Magányos
cédrus»-t és a «Zarándoklás a cédrusfához» címűt (1907). 1908-ban a «Mária
kútja» c. kompozícióját és a «Marokkói ember»-t festette. Valószínűleg 1910-ben
Nápolyban készült utolsó műve, a «Sétalovaglás a tengerparton».
Lappangó skizofréniája egyre
jobban elhatalmasodott. Utazott még keleten, s a háború éveiben ismét rajzolt.
A magyarok bejövetele c. kartonján dolgozott, amely lényegében Csontváry
Kosztka Tivadar apothézisa. Ebben az időben önéletrajza számtalan variációján
is dolgozott és vitázó röpiratokat írt.
1905-08-ban és 1910-ben volt kiállítása. Kortársai nem értették meg művészetét.
A meg nem értés, a magány megbontotta lelki egyensúlyát, alkotóereje mindinkább
felbomlott. Az 1930-as gyűjteményes kiállításán fedezték fel jelentőségét.
Vízionárius festészetét expresszionista hevület, ragyogó kolorit és
szimbólumteremtő erő jellemzi. Műveinek túlnyomó része, főművei Gerlóczy Gedeon
építészmérnök magánygyűjteményében található, aki azokat fiatalon, közvetlenül
a művész halála előtt vásárolta meg s egy életen át fanatikus hittel küzdött
elismertetésükért. Nagyméretű vásznak pedig letétként a Magyar Nemzeti
Galériában. 1963-ban Székesfehérvárott, utána Budapesten a Magyar Nemzeti
Galéria rendezet kiállítást műveiből. Több külföldi kiállításon szerepeltek
művei nagy sikerrel, pl. az 1958-as brüsszeli világkiállításon, 1963-ban
Belgrádban.
Az 1973-as irodalmi és művészeti
folyóiratot, a «Jelenkor»-t - amelynek novemberi száma javarészt Csontvárynak
volt dedikálva -, 20. születésnapomat megelőző napon, szinte születésnapi
ajándékként kaptam az alábbi dedikálással Kodály Zoltán második apósától, aki
édesapám gimnáziumi magyar és - ha emlékezetem nem csal - latintanára volt: «Az
1973. dec. 11-i Csontváry-tárlat látogatásának emlékére: Dr. Péczely László».
Egyedül én lettem kitütetve ezzel a gesztussal a csoportunkból, s ez igen nagy
megtiszteltetés volt számomra.
E szám javarészt Csontvárynak
volt dedikálva. Ez az esztendő azért is jelentős, mert most október 10-én lesz
pontosan 30 esztendeje, hogy Pécsett megnyílt Csontváry műveinek állandó
kiállítása, s az akkori megnyitó volt a Csontváry Múzeum ünnepélyes avatása.
Gerlóczy Gedeon és a pécsi Múzeum között már 1971-ben elkezdődtek azok a
tárgyalások, amelyek eredményeként a főműveket bemutató, önálló és állandó
kiállítás létrejött.
E különleges tehetségű alkotó sajátos és egyedülálló életművét hosszú ideig
zavar, értetlenség fogadta, s csak kevesen érezték, értették igazi jelentőségét.
Valójában csak az 1958-ban, a brüsszeli kiállításon elért nemzetközi
elismerése, a Grand Prix, s az utána Székesfehérvárott, majd Budapesten
megrendezett gyűjteményes kiállítása hozta meg a nagy sikert, Németh Lajos
kitűnő Csontvárynak dedikált könyve pedig a széleskörű megismerést és
figyelmet. Többek között így méltatta a festőművészt:
«...Művészete, stílusa nem volt naiv - bármennyire próbálják is néha a naivok
közé sorolni -, esztétikai tájékozódásában azonban az volt, ám épp ez tette
lehetővé, hogy ellentétes dolgokat is egybefogjon. Ugyanakkor hallatlanul
szuverén látása megóvta attól, hogy az eredmény csupán eklektikus kompiláció
legyen.
... Az ő művészetében korszakok találkoztak, a reneszánsztól induló fejlődés, a
mimézis sajátos problematikája és a modern művészet attól eltérő, merőben új
problematikája egyszerre, gyakran egyazon képen belül jelentkezik. Ilyen
távlatokat, szertefutó kérdéskomplexusokat összefogni, elhihető erővel
egybeszervezni - művész és ember kellett ahhoz. Csontváry bírta lélegzettel.»
Keresztury Dezső
BESZÉLGETÉS CSONTVÁRYRÓL
A.: Ütődött volt; másként mért utasította volna
a kabinettirodát - igazán röhögni kell -
«Királyt napra kitenni!», s miért táviratozta volna
a főpolgármesternek: «A bécsi gyorssal érkezem!»?
B.: Ilymódon Petőfi is talán bolond lett volna,
mert hitte: lángelme ő s híre örökös leszen;
s csak nagzási hóbortba esett civil lett volna,
mert verssel vett elégtételt a hadügyminiszteren?
A.: De hogyha festőinas lett volna,
s nem angyal szózatára nagy «mester» hirtelen;
és bárcsak végül magát ne ábrázolta volna
honfoglalóként tevén, frakkban, cilinderesen!
B.: És ha a szellem soha senkit meg nem szállt volna?
Dávid nem birkózott tán az angyallal? S melyen
Prométeusz kínlódott, a szikla nem állt volna,
láng nélkül bolyong az ember, magától idegen.
A.: Téged is - sznobok közé - helyedre kellett volna
tennem: futóbolondot magasztalsz itt nekem,
a normálisnak, aki ha - a többség ilyen - nem volna,
mit ér a rend, a gyár s a mező mit terem?
B.: Lennék bolond s sznob is, ha mellettem nem volna
a nyíltszívű s szemű sereg, mely ha névtelen
álmát e látomásban meg nem találta volna,
hírdethetnék híresnek: nem nézne feléje sem.
A.: Ez az egész humbug talán jobb sorsra jutott volna,
ha nem lép közbe egy másik gyagya, aki, nem
sejtve mit tesz, mindenét fel nem áldozta volna,
hogy ez a sok rossz vászon jó ponyva legyen.
B.: Így jó, hogy megmaradt mind; csodák-csodája: itt van,
ragyog, őrülten bár, tán századokon át;
leköpték s fényesebb lett, meghalt s feltámadt: itt van;
s túlélheti - bár élné! - Libanon cédrusát.
Művei
Szerk.: Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda/O.L.F.A.
- Osservatorio Letterario 2003