3. oldal
·
GONDOLATOK A PÁLYÁZATOK KAPCSÁN
FERRARAI NYÁRI ABSZURDUM
AZAZ, HOGYAN PAZAROLJUNK MÉG TÖBBET?...
Míg
ezen a nyáron az 1947-es esztendőhöz hasonló afrikai hőség tombolt egész
Európában kíméletlenül szedve halálos áldozatait, aminek következtében még a
hatalmas jéghegyek is fogyókúrára kényszerültek, a legmagasabb hegyóriások is
elkerülhetetlenül izzadtak s elvesztették hósipkájukat és palástjukat,
lakóhelyemen, a fullasztó, nagy páratartalmú, elviselhetetlen nyarairól
híres-hírhedt Este-városban, Ferrarában a most még különösen égető augusztusban
is forróak voltak a járási kórházunk radiátorjai.
A
gyilkos nyár itt is szorgalmasan gyűjtötte áldozatait... Az állandó készenléti
állapot miatt a kórház alkalmazottainak egy pillanatnyi nyugodt percük sem volt
a folyamatosan sürgős, a hőség okozta életveszélyben lévő betegek inváziója
következtében. Valószínű, hogy ez a groteszk jelenség éppen ezért nem tűnt fel
egyetlenegy kórházi alkalmazottnak sem s nem jöttek rá, hogy a perzselő nyári
hőség mellett a forró csőrendszer és a radiátorok is hozzásegítettek a kórházi
rekordhőség emelkedéséhez? Amíg egész Itália és Európa fuldoklott és haldoklott
a trópusi hőségtől, addig a ferrarai Szent. Anna Kórházban a betegek és az
alkalmazottak «jólétének érdekében» csak tovább fűtöttek... Azaz jól
befűtöttek... (A közpénzből..). Mennyi pénzt és energiát pazaroltak el azokban
a napokban, amikor az ország legnagyobb részén a nemzet energiatermelésének
biztosítása érdekében a nagy hőség miatt bizonyos tartományokban huzamosabb
áramszünetre kényszerültek, amelyek következtében sem hűtőberendezések, sem
légkondicionálók, sem klimatizátorok, ventillátorok nem működhettek, így a
hőség miatt még tovább megemelked(het)tek a rosszullétek s az áldozatok számai.
Kérdés: most, hogy hirtelen
több mint tíz fokot is visszasüllyedt a hőmérséklet, a kórházban - noha nincs még itt a törvényileg
szigorúan előírt fűtési szezon ideje - beindulhat végre a fűtés? Vagy
energiatakarékoskodás s a hidegvér megőrzése érdekében várnak még ezzel a
hivatalos időpontig?!...
Vagy úgy gondolják az
illetékesek, hogy az amúgy is forró vérű olaszok épp elég hőenergiát tartalékoltak szervezetükben, hogy a
kórház kitarthat október közepéig avagy november elejéig ?!...
No meg nem árt most már igazán takarékoskodni?!...
GONDOLATOK
A PÁLYÁZATOK KAPCSÁN…
Az «Új Könyvpiac» portálján, az
«Ösztöndíjpályázat» témakörben egy fórumozó ezeket a gondolatokat veti fel:
«Minek az
alapján döntenek a pályázat eredmény(esség)éről, ha az illetőt, vagy munkáját
nem is ismerik, vagy a döntés már előre eldöntetett? Lehet, hogy a pályáztatás
jó dolog, de az eredményhírdetése már nem, mert az esetleg rászoruló, és talán
jól író jelentkező - ismertsége hiányában - kimarad belőle!»
Nem tudom, hogy mi szerint
bírálják el, de feltételezem, hogy eldöntött már a hivatalos közzététel előtt!
Az egész csak egy hamis színjáték.
Nekem itt van néhány gondolatom
más jellegű pályázatokkal kapcsolatosan:
Az ELTE Összehasonlító
Irodalomtudományi Tanszéktől egy héttel ezelőtt kaptam meg az értesítést az
általa meghírdetett irodalomtörténéti pályázat eredményéről, ahová három
jeligés dolgozatot nyújtottam be: «Magasztos és alantas történelem», «Barokk
Magyarországon: Gyöngyösi István (1629-1704), «A magyar Baudelaire (A költő és
műfordító Tóth Árpád)». Főiskolai- egyetemi hallgatók, magyartanárok
pályázhattak. Én - a többi paralel foglalkozásaim közül - ezen utóbbi
minőségemben pályáztam.
Hangsúlyoznom kell, hogy a
hazai irodalmi, kulturális, oktatási, egy szóval minden engem illető szakmai
közvetlen vérkeringésből ki vagyok rekesztve, a nem jelentéktelen szakmai és
szépirodalmi házikönyvtáramban fellelhető és a világhálón hozzáférhető
szakirodalomból merítek és próbálok lépést tartani a szakmával. Természetesen
ehhez jönnek a jelenlegi hazámtól távoli lakóhelyem - ahol immáron 20 éve élek
- nyújtotta szakmai lehetőségek. A dolgozatokat tulajdonképpen az utolsó
pillanatban állítottam össze, mert ugyancsak az utolsó pillanatban,
véletlenszerűen szereztem tudomást a pályázatról, amelynek eredményeképpen az
alábbiakat közölték az e hónap 11-én kézbesített levélben - természetesen csak
a lényeget idézem, a felesleges sallangot mellőzöm -:
«......több mint 50 pályamű
érkezett... ...az összpontszám alapján döntöttük el, melyek a nyertes
pályázatok, ki részesül jutalomban.
Az írások
színvonala meglehetősen ingadozó volt. Érkeztek ismeretterjesztő jellegű,
vázlatos, kidolgozatlan szövegek, vitatható fogalomhasználattal, voltak nem
irodalomtörténeti jellegű írások, de szép számmal íródtak világos szerkezetű,
figyelemreméltó alapossággal készített, jelentős világirodalmi s elméleti
képzettségről tanúskodó tanulmányok is.
A Bírálók döntése alapján az Ön
pályázatai pénzjutalomban nem részesültek; pályázatainak bírálatát mellékelten
megküldjük...»
A levélből kiderül, hogy a
következő pontozási rendszer szerint két bíráló értékelte az egyes
tanulmányokat: 1, 2, 3, 3+1.
Az alábbi
véleményezést és pontokat kaptam, megjegyezvén, hogy a «Barokk
Magyarországon...» tanulmányt bírálónak a kézírása küllemre egy analfabéta
írásához hasonlít, amit még egy helyesírási hibával is fűszerez: "azomban" (Sic! Egyetemi oktató
részéről!!!):
«1.)
A dolgozat címe: «Magasztos és alantas történelem»
A Bíráló
véleménye: A dolgozat nem irodalomtörténeti jellegű. A Kádár-korszakról ad
általánost jellemzést.
Pontszám: 1
(Megjegyzésem: episztolával, versekkel, irodalomtörténeti korháttért jellemző
esszészemelvényekkel illusztrált dolgozat.)
2.)
A dolgozat címe: "Barokk Magyarországon: Gyöngyösi István
(1629-1704)"
A Bíráló
véleménye: A szöveg első fele 1976-ban készült "évfolyamdolgozat". A
maga idejében bizonyára megérdemelte a dicséretet, mára azonban eljárt felette
az idő. Erénye, hogy kritikusan szemléli a megelőző korszakok egyoldalú
Gyöngyösi képeit, azomban*
nem jut el szakmailag megalapozott, önálló koncepció kiértékeléséhez az
életművet illetően. Zavaróak a dolgozat második felének szubjektív betétei. A
szakirodalmi alapozás nem meggyőző. Formai levonások miatt is egy pont adható.
Pontszám: 1
[* N.B. Helyesen: azonban!]
3.)
A dolgozat címe: "A magyar Baudelaire (A költő és műfordító Tóth
Árpád)"
A Bíráló véleménye: A kért terjedelmet messze
meghaladó értekezés igen alapos áttekintést nyújt Tóth Á. pályájáról, az
ismertetések közé több saját meglátást illesztve. A dolgozat szemlélete,
módszere azonban kevésbé egy "új", mint inkább egy megszokott
szerkesztésű irodalomtörténet lapjaira illene. Szembe kellene nézni Tóth Á.
lírájának kanonikus visszaszorulásával (annak okaival), s az egyébként valóban
kiemelkedő műfordítói tevékenységét is a fordítás korszerű elméleteiből és
gyakorlatából kiindulva lenne tanácsos vizsgálni.
Pontszám: 2»
Amikor befejeztem a levél és a bírálat elolvasását
önkéntelenül egy óriási, irónikus nevetés tört ki belőlem s azonnal számtalan
kérdés halmozódott fel bennem. Egy hazai kollégámnak - aki természetesen nem kívülállóként
szemlélheti az egyetemi berkekben zajló egy cseppet sem idillikus világot - az
alábbiakat tartalmazó gondolatokat írtam - természetesen mellékelve a fentieket
-, amelyek azonnal kikivánkoztak belőlem:
A hazaiak mit értenek «új»
irodalomtörténeten, «új» irodalomtörténeti szemléleten? Milyen kritériumoknak,
mai kánonoknak kellene megfelelni?
A bírálók véleménye alapján a
pályázataim nem kerültek a 10 jutalmazott közé s ebből következően nem vált a
készülő irodalomtörténeti kézikönyv fejezeteinek egyikévé sem. De hogyan lehet
elképzelni nyertes, de tulajdonképpen szedett-vett pályaművekből összeállítani
egy ilyen könyvet egységes vezérfonál, egységes koncepció nélkül?!
10-en részesültek pénzjutalomban és
három tanulmány - átdolgozás után - a fent említett kézikönyvbe is bekerül.
Nem tudom, de egyáltalán nem
meggyőzőnek, s valahogy nevetségesnek tartom a véleményezést.... Olyan fából vaskarika...
Észrevételeim és kérdéseim:
- Nem a dolgozat ihlette
kiragadott hiány-szempontok szerint megírt dolgozatot kell értékelni, s nem azt,
hogy mivel kellene szembenézni, avagy mi nem lett benne megírva, elemezve,
hanem a benyújtott adott, konkrét dolgozatot!
- Miért nem közölték a díjazottak
névsorát, hogy tudjuk, s azok bírálatát és pontszámát?! Minden valamirevaló
pályázat lezárásakor a helyezést el nem ért pályázók nemcsak a saját
eredményeikről, hanem a nyertesek nevéről és eredményeiről is tájékoztatást
kapnak, olvasható a nyertesek neve az elért pontszámokkal együtt. S miért nem
közölték a kézikönyvbe kerülő három tanulmány szerzőjének nevét, azok
pontszámát s az indoklásokat? Tulajdonképpen ezek lennének az első három
helyezett tanulmányok, vagy nem? Vagy a tíz jutalmazottan kívül álló három
tanulmánynak jutott ez a megtiszteltetés? De a pályázati felhívásban nem három
tanulmány bekerüléséről volt szó, hanem általában olyan tanulmányokat vártak,
amelyek «egy "Új magyar irodalomtörténet kézikönyv" egy-egy fejezetét
képezhessék". Igen, de miféle szempontok szerint? Ez olyan légből kapott
valami, ami egyáltalán nem meggyőző... Csak három tanulmány minősült a
legjobbnak?! Három tanulmány bizony nem tesz ki egy kézikönyvre valót! Tehát
itt bűzlik valami! Az a nyílt gyanú, hogy már a pályázat hivatalos és publikus
kihírdetése előtt eldőlt már minden!… A többi már hozzáképzelhető… (N.B. Szeretném
ismerni a tanszéken oktatók nevét, s az ún. díjazottakét, s annak a nevét, aki,
vagy akik bekerültek ebbe a leendő, de nekem gyanúsnak tűnő iskolai
szöveggyűjteménybe!...)
- Olyan okosak szentenciát hozni arról,
hogy mit kellett volna, mi lenne ajánlatosabb, stb. (ez olyan nevetséges!). Ez
akkor lenne helytálló, ha a pályázati felhívásban kikötötték volna, hogy mikre
kellett volna általában, különösen figyelni a dolgozat megírásakor, milyen
szempontok szerint kellett volna elkészíteni a tanulmányt. Erre semmi konkrétum
nem volt a kiírásban, tulajdonképpen egy semmit mondó, «nesze semmi, fogd meg
jól» mentalitású, csak egyre jobban gyanút keltő megfogalmazással lehetett
találkozni:
«Az Eötvös Loránd
Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Összehasonlító Irodalomtudományi
Tanszéke pályázatot hirdet irodalomtörténeti tanulmányok írására. A pályázat
célja, hogy a magyar irodalom történetének egyes részeit vagy témaköreit olyan
módon írják meg a pályázók, hogy az írás egy Új magyar irodalomtörténet
kézikönyv egy -egy fejezetét képezhesse. Olyan alkotásokat várunk, melyek
egy-egy évszámmal jelölt esemény köré szerveződnek, (például egy könyv
megjelenése, egy intézmény megalakulása, egy kiállítás megnyitása, színházi
vagy zenei bemutató, stb., amely esemény jelentősen befolyásolta vagy
módosította az irodalom történetét. A készülő kézikönyv fejezetei az
évszámokból kiindulva – az időben előrehaladva vagy visszalépve – mutatják be a
magyar irodalom történetének egy –egy részletét vagy folyamatát. A legjobban
sikerült tanulmányok lehetőséget kaphatnak arra, hogy az "Új magyar
irodalomtörténeti kézikönyv"-ben megjelenjenek. A kidolgozásra javasolt
témakörökön kívül a pályázók önállóan is választhatnak évszámokat és hozzájuk
kapcsolható témákat. Javasolt témaköreink:...»
Ezt a magyar
(irodalomtörténeti) pályázati kiírást kellő gyanakvással fogadtam többed
magammal, de azért mégis pályáztam remélve, hogy gyanúm alaptalan, s hogy a
belső hang esetleg csak téves meglátásokból, felszínes megítéslésekből
keletkezett! De az adott véleményezés, a döntés és a pályázati felhívás szövege
közötti ellentmondás ill. logikátlan következménye alátámasztotta gyanúmat:
különösen az említett könyvbe bekerülő három tanulmányra való utalás! Itt van
tehát a végső konklúzióm, amelyet meg is küldtem a tanszéknek megköszönve az
értesítést és az ahhoz mellékelt bírálatot:
Ha a legjobbat
feltételezzük is, irodalomtörténetet nem lehet így írni, nem lehet ahhoz
közösen kialakított szemlélet és szerkesztési elvek nélkül fejezeteket
gyártani! Ha rosszabb sejtéseket is megengedünk magunknak, akkor a gazdasági
életben mostanság divatos és szentnek tartott «közbeszerzési pályázatok»
irodalmi adaptációját is vélhetjük ezen akció mögött. Csak hát az irodalom nem
iparcikkek együttese, s különben is - mint ahogy kollégám fogalmazott -:
szobaberendezést sem ezerféle stílusból válogat össze az ember.
Egy szó mint száz, formális pályázatnak látszott és látszik ez nagyon!!!!!
Ami pedig a bírálatokat illeti, ezt a feladatot olyanok végezhették, akik
alkotó módon nem vesznek majd részt a munkában, s ez eleve kételyeket
ébreszthet bennünk. S még egy megbocsáhatatlan hiba egy egyetemi oktató
részéről: ez a helyesírási vétség, ami nagy megdöbbenésemre előfordult a bíráló
szövegben (sic!!!) -. Megbocsájthatatlan, mivel kézzel írott szövegről van szó,
s nem billentyűzettel szerkesztett szöveg. Ez utóbbi esetben
gépelési/digitálási hibának lehetett volna betudni, s bizonyos, hogy nem
járatta volna le a bíráló szöveget író egyetemi oktatót!
A gondolataimat elindító
kédésemre, hogy mi az «új» és mi a régi, a következő választ kaptam: «ezt ilyen
típusú írásoknál leginkább a fogalomhasználat dönti el, a választott (divatos)
elméletek illetve módszerek szerint. Hadd hozzak egy kissé parodisztikus példát:
ha "fordítást" mondunk, akkor régimódiak vagyunk, ha
"intertextualitást", akkor modernek.» Ezek szerint antik, maradi
nyelvi stílussal készültek a tanulmányaim, mert az általam nagyon is utált
utóbbi fogalommal bizony szándékosan nem éltem, s csak továbbra a «fordítás»-t
használtam, nem aggattam tele a tanulmányaimat divatos szakmai neologizmusokkal
s örülök, hogy nem váltam részese ezen parodisztikus példáknak!
S a fenti tapasztalatok
következtében ugyanaz a fenntartásom a berlini Humboldt Egyetem irodalmi
pályázati felhívásával szemben is, amelyre - ahogy a felhívás szövegében
olvasható -, örömmel látnak minden még nem publikált irodalmi vagy
publicisztikai írást, legyen az próza, esszé vagy vers. A téma megválasztásában
teljesen szabad kezet adnak a pályázóknak. Az írásokat lengyelül, magyarul,
csehül, szlovákul vagy szlovénül várják.
De már az egyéb felvilágosításért magyarul nem fordulhatunk. A kisérő levélből
világosan kiderül:
«Kedves Pályázók, a Humboldt Egyetem irodalmi pályázatát meghosszabbították
movember 31-ig. Az erre és a pályázatra vonatkozó adatokat - az eddigi kiírás
kibővített változata - a csatolt fájlban találják.
Elnézésüket
kérem a szervezők nevében is a lassú és hiányos válaszadásért, de a szervezők
sajnos nem beszélnek magyarul. Ezért kérem, hogy a továbbiakban felmerülő
kérdéseikkel angolul vagy németül közvetlenül a szervezőkhöz forduljanak.»
Lehet egy így induló pályázatot
komolyan venni?
A szervezők megadott e-mail
címére írtam magyarul, mert én egyik nyelven sem tudtam volna felvilágosítást
kérő levelet írni. A magyar anyanyelvemen és az olaszon kívül más nyelven
képtelen vagyok kommunikálni, bár szótár segítségével rövidebb terjedelmű
angol, spanyol, francia, orosz szövegek lefordításával el-elboldogulok… De
valami gondolatkifejező irományt elkészíteni ezeken a nyelveken, már egészen
más… Számomra
majdnem lehetetlenség…
Megismétlem a fenti kérdést
nyomatékkal: Lehet tehát egy így induló pályázatot komolyan venni?!…
Most egy rövid kitérés a
könykiadók által meghírdetett pályázatokra…
Van egy nagyon
kellemetlen hazai tapasztalatom egy budapesti könyvkiadó által meghírdetett
pályázati felhívása kapcsán, ahol bizony a napnál is világosabb volt a nem
egyenes szándék! Nem kellett ahhoz jogásznak lenni, hogy erre rávilágítson
valaki. Aki pedig, ha csak egy kicsit is konyít a joghoz - mint esetemben -
azonnal észreveszi a kiadói visszásságokat, pénzszerzési gazemberségeket, a
rászedés szándékát! (Természetesen nem minden kiadóra jellemző ez…, kivétel
erősíti a szabályt!) Mindenesetre egy jó tanács: Jól át kell olvasni a
szerződési szövegeket, azok mögé kell látni. Különös figyelemmel kell
tanulmányozni az apró betűs ún. «klauzulá»-kat (záradékokat), mert ott bújik ki
a szög a zsákból leginkább!
Mi lett az eredménye a
feltett pontosító kérdéssorozataimnak? «A kiadóval szembeni bizalmatlanság»-om
miatt abbamaradtak a tárgyalások. Természetesen választ nem kaptam egyik jogos
kérdésemre sem, amikről egy szerzőnek tudnia kellene, s nem képez hivatali
titkot. Ami szemet szúrt, az az volt, hogy a pályázat eredményeként felvették
velem a kapcsolatot, s egy szerződésjavaslatot mellékelve, de: mást mondott az
ambiguitással megírt pályázati felhívási szöveg, s ezzel szöges ellentétben
volt a szerződési javaslat, s mellette tele ködösítésekkel… Tehát már itt
gyanús lett az egész. Zavaros volt a megjelentetés körüli kiadási terv is. Egy
igazi és becsületes kiadó már a pályázati felhíváskor tudja, hogy hány
szerzővel, hány oldalas antológiát akar megvalósítani, s milyen technikai
kivitelezéssel. Aki az erre vonatkozó kérdésekre nem válaszol nyíltan, vagy nem
tud, nem akar válaszolni az már gyanús, s már eleve tudni, hogy nem jár egyenes
utakon! Gyakorlatból tudom, hogy akinek a könyvét kiadják, annak ismernie kell
mindent a kiadandó könyvről akár tartalmi, akár technikai minőségi (papír-
kötéstípus, tervezett oldalszám, példányszám, stb.) szempontból. A szerződésben
világosan benne kell lenniük az erre vonatkozó pontos adatoknak is. Én ehhez a
gyakorlathoz vagyok hozzászokva. Nem zsákbamacska játékról van szó. Ahol a
szerződési szöveg zavaros, ahol a kiadó handabandázó s nem ad a szerzőnek
pontos információkat, aki játssza a sértődött felet «bizalmatlanságra»
hivatkozva, ott világos, hogy a kiadó nem jár egyenes úton! Ha becsületes
kiadóról van szó, ott nem jelent semmi problémát az őszinte válaszadás.
Nem bánkódtam, hogy
elszalasztottam egy hazai publikálási lehetőséget! Megúsztam egy arcátlan
megkopasztást!
Tizenöt évvel ezelőtt, életének
94-ik esztendejében halt meg Péchy Blanka, érdemes művész, a magyar
beszédkultúra apostola, a Kazinczy-alapítvány létrehozója, versenyek ihletője.
Eredeti foglalkozása versmondó, előadóművész, színész, a magyar kultúra mindig
tettrekész alázatos szolgája. Mint nagyhatású előadóművész, elsősorban
kortársai, Ady, Radnóti, Juhász Gyula, Babits, Kosztolányi műveit
népszerűsítette. A múlt század és a század eleji vándorszínészek lobogása élt
benne, hiszen a költők egyszerre voltak barátai és eszmei útitársai. Németül is
kitűnően beszélt, 1928-34 között Max Reinhardt világhírű rendező társulatának
tagja volt, amelynek színpadán fel is lépett. A második világháború
befejeződése után, kulturális missziót is vállalt, 1948-51 között sajtóattasé
volt az osztrák fővárosban és igazgatója a Collegium Hungaricumnak.
Férje, Magyar Lajos újságíró, aki fiával együtt a Szovjetunióba került és ott
is haltak meg. Férje emlékére Magyar Lajos-díjat alapított újságíróknak.
1951-64 között a Néphadsereg Színháza, illetve a Vígszínház tagja volt. 962-ben
alapította a szép magyar beszédért, a nyelvművelésben végzett munkáért évente
odaítélt Kazinczy-díjat. 1966-tól kezdeményezésére rendezik évente Győrben a
Kazinczy-éremért a középiskolások szép magyar beszéd versenyét. 1974-75-ben
indította el a Magyar Rádió «Gondolat» című műsorában a «Beszélni nehéz!»
rovatát, amely rövidesen önállósult és országos mozgalommá vált.
Halála előtt két évvel, 1986-ban kezdeményezte a körvezetők országos táborát,
amelyek közül az első kettőn (Tata, Szeged), személyesen is részt vett.
Írt szinte élete utolsó percéig. Könyvet írt
mártírhalált halt férjéről, Jászai Mariról és cikket, röpiratot, kötetet a
beszédművelésről.
Péchy Blanka úgy maradt meg emlékezetemben
- s gondolom mindannyiunkéban -, mint a magyar beszédkultúra nagy apostola, aki
valósággal megmozgatta az országot. A Kazinczy-alapítvány nyomán a diákok,
tanárok, színészek fogtak össze, hogy nyelvünket védelmezzék, hogy a magyar
beszédkultúra fejlődjék.
Szerencse, hogy nincs
közöttünk s nem lehet fül- és szemtanúja annak, hogy egyre inkább teret
hódított a triviális stílus, amelynek következtében a szépirodalom mindjobban
megfertőződött a mocsokkal, posvánnyal, fertővel…
© Szerk.: Dr. Bonaniné Tamás-Tarr
Melinda/Osservatorio Letterario 2003
EGY PÁRTATLAN BÍRÓ
Édesapám, Dr. Tarr György a jogtudományok kanditátusa, a budapesti «Pázmány Péter» Katolikus Tudományegyetem
Magánjogi Intézetének tanára - docensi besorolásban - csaknem négy évtizeden
keresztül tevékenykedett bíróként. Pécsett végezte jogi tanulmányait, ahol
ugyancsak én is.
Dombóváron kezdte tanulmányait, és az első négy év után már a gimnáziumba
került. Abban az időben nyolcosztályosok voltak a gimnáziumok, így az akkor
Dombóváron működő Esterházy Miklós Nádor Római Katolikus Reálgimnázium tanulója
lett. Itt nagyon jó tanári kar tanított, latinul, németül és franciául
tanultak, a latintanárát csak nagyszerű emberként emlegeti a mai napig is, aki nagyon szigorú volt, s ennek köszönhetően az érettségiig eljutva már latinul
beszélt osztálytársaival egyetemben. Persze ez a latin beszéd ma már
rettenetesen távolinak tűnik, de annyi azért megmaradt annyi év után is, hogy a
latin jogi szövegeket, mindenféle nehézség nélkül tudta és tudja olvasni. Hogy milyenek voltak az
egyetemi évei? Erről így vall: «Az egyetemi éveim, mint tanulmányi évek nagyon
szépek voltak, csak éppen nekem nem adatott meg, hogy az egyetem székhelyén,
Pécsett lakjak, mert amikor leérettségiztem, akkor került nyugdíjba az
édesapám, ’48-ban 320 Forint nyugdíjjal. Ő vasutas volt, utazó személyzeti
főkalauz minőségben, nem nagy fizetéssel, így a nyugdíja is kevés volt. Én nem is
jogász akartam lenni, hanem művészeti pályára szerettem volna lépni, mint
festőművész. Amikor éppen hazajöttem Pestről, az eredményes felvételiről, apám
mondta, “Édes fiam, te nem leszel piktor, te is leszel jogász, mint a bátyád,
mert nyugdíjba mentem.”
Bátyám, Tarr József Pécsett, a jogon
végzett, neki megadatott a lehetőség, hogy ott lakjon, és nyugodtabban
tanuljon, én viszont rákényszerültem arra, hogy az alsóbb osztályú gimnazista
diákoknak a már gimnazista koromban megkezdett tanítását folytassam. Természetesen
naponta kellett az egyetemre bejárni, hajnali négy óra tíz perckor indult a
vonatom, fél négykor keltem, délután négy órára érkeztem haza, öttől kilencig
pedig a diákokat tanítottam. Dombóvár és Pécs között nagyon jó volt a
vonatközlekedés, ez volt a szerencsém, amellett az apám vasutas volt, így
ingyen utaztam. Ennélfogva az egyetemi évek alatt annyit tanultam, amennyit a
professzorok előadásaiból megjegyeztem, lejegyeztem, és azokból Pécs és
Dombóvár között utazva sikerült átismételni, ennyi volt, ennyire jutott idő,
ennek ellenére jeles és jó eredményeim voltak a kollokviumokon és a
szigorlatokon is. Kiváló professzoraink voltak, akiknek az előadásán már el
lehetett sajátítani a tananyagot. Ott nem fordult elő olyan, hogy valaki
elaludt volna az órákon.»
A jelenlegi egyetemi kollégái közül vannak olyanok,
akikkel akkoriban édesapám együtt tanult: egy évfolyamra járt Garay Máriával,
szintén a Polgári Jogi Tanszékről, de évfolyamtársa volt Péteri Zoltán professzor
úr is, az Állambölcseleti Tanszékről. Ennyi évtized után pedig épp itt, a
Katolikus Egyetemen találkozott ismét a pályájuk.
Visszakanyarodva az egyetemi évekhez, édesapám
diákjai már akkor mind leérettségiztek, amikor ő a harmadik évet befejezte,
negyedik évfolyamra már nem volt pénze az egyetemi költségek fedezésére,
jegyzetekre, tankönyvekre, tandíjra, ezért bátyja javaslatára kérte az akkori
igazságügyi minisztert, hogy nevezzék ki fogalmazónak, ideiglenesen, hiszen
negyedéves joghallgató volt. Ekkor már valójában megszűnt az úgynevezett “mezei
jogász” cím, de rektori engedéllyel már nem kellett bejárnia az előadásokra, és
a negyedik év vizsgáit és szigorlatait, már mint a Kaposvári Járási Bíróság
fogalmazója tette le. Ezzel kapcsolatban így emlékezik vissza: «Nekem azért volt
előnyöm is, nevezetesen az akkori törvények előírásai szerint legalább két évig
kellett fogalmazóként dolgozni a bíróvá történő kinevezés előtt, nekem már egy
évem megvolt, és ezt ki is használták, ki is neveztek mindjárt. Marcaliba
kerültem. Abban az időben bocsátották ki a Bírói-, Ügyészi Akadémiáról az
úgynevezett káderbírákat, akik tulajdonképpen egyéves bírói tanfolyamon vettek
részt. Az alapfeltétel az volt, hogy a nyolc általános iskolájuk meglegyen,
írni, olvasni jól tudjanak, és a tanfolyamról kikerülve általában ők töltötték
be az elnöki székeket. Mivel a káderbírákat elsősorban büntetőbíráknak képezték
ki, a polgári jog területe jutott nekem. Aztán Bonyhádra kerültem, ott először
egy nagyon kedves idősebb, jogvégzett kolléga volt az elnököm, de őt hamarosan
kitették az állásából, mert egyszer azt akarta a pártbizottság, hogy egy aktát
vigyen át a pártirodába, erre ő azt mondta, hogy ő semmilyen aktát nem visz át
a pártirodába, ha akarnak valamit, ők jöjjenek hozzá, így hát leváltották. Ezek
után megint egy káderbírónak lettem a beosztott bírája, és így folytatódott a
polgári jogi tevékenységem, azonban pártonkívüliségem miatt ismét “persona non
grata” lettem. Készültem onnan elmenni, mert akkor megint kezdték, hogy
áthelyeznek. Így kerültem le Barcsra. Barcson akkor határsáv volt. Ez azt
jelentette, hogy a szülők is csak külön engedéllyel jöhettek hozzánk, ez sok
nehézséget okozott. Ott egyedül voltam egy darabig, senki nem jött, csak egy
beosztott bíró, aki elnök szeretett volna ott lenni. Mégis egy-két hónappal
azután, hogy odakerültem, engem bíztak meg a bíróság vezetésével. Három év
múlva, a nyári szabadság idején hazamentem Dombóvárra, a szüleimhez, amikor
valami miatt vissza kellett mennem Barcsra, azt vettem észre, hogy szóba sem
állnak velem a beosztottaim, nem is köszöntek. Rosszat sejtettem. Egy hét
múlva, a szabadság letelte után visszamentem dolgozni, kijött a megyei bíróság
elnöke és közölte, hogy pártonkívüliként nem vagyok alkalmas ellátni az elnöki
teendőket, irányítani az alám beosztott bírákat. Áthelyeztek Kaposvárra, pedig
én kértem, hogy legalább beosztott bíróként maradhassak ott, hiszen ott az
elnöki lakásban laktam, míg Kaposváron nem adtak lakást. Az elnöki lakásból ki
kellett mennem, és mivel más lakás nem volt már ott, egy óriási tárgyalóterembe
tettek be. Akkor a “szobát” – a nagy tárgyalótermet – függönyökkel választottuk
el. Így az egyik rész lett a konyha, a belépőnél az előszoba, aztán a két
gyermekemnek egy kisszoba és a mi szobánk. Itt éltünk, innen jártam be Kaposvárra.
Kaposváron a hivatali szobámba
felhozattak a börtönből egy ágyat, és azon aludhattam, mivel mindennap nem
mehettem haza Kaposvárról Barcsra. A hét elején elmentem, és szombaton mentem
haza, mivel akkoriban szombatonként is volt munka. Ez az állapot semmiképp sem
volt jó. Ebben az időben került az Igazságügyi Minisztériumba egy volt
évfolyamtársam, dr. Vörös József, aki kijött vizsgálatot tartani, majd
felajánlotta, hogy valahova áthelyez, ahol lakást is kapok. Így kerültem az ő
segítségével a Putnoki Bíróságra. A kaposvári munkavégzés alól azonban nem
akartak fölmenteni, mert nagyon nehéz reszortot vittem: öröklési- és vagyonjogi
pereket, az ő közbelépésére volt szükség, hogy ez alól felmentsenek, és
átengedjenek az új munkahelyre. Az átköltözésem után azonban a Putnoki
Bíróságot megszüntették és áthelyeztek az Ózdi Bíróságra.» Ekkor viszont nagyon
súlyos hangszalaggyulladást kapott, ami igazán kellemetlen volt különösen az
ítélet indoklása során, mivel akkor ment el mindig a hangja. Ezután áthelyezték
Ózdra, ott voszont az ottani vasporos levegő még inkább károsította a
hangszalagjait.
Az orvosa ezt mondta: «Hogyha meg akarsz némulni, akkor
maradj Ózdon, de ha nem akarsz megnémulni, akkor gyorsan menj el!» Kapóra jött
a veszprémi állásüresedés: 1964-ben Veszprémbe meghirdették az elnökhelyettesi
állást. Azt megpályázta és Vörös József barátja szakmai felelősségvállalásával
áthelyezték Veszprémbe, ahol azonban nem nevezték ki mindjárt
elnökhelyettesnek, ugyanis a megyei bíróság elnöke szerint «messziről jött
emberről azt mondanak, amit akarnak». Abban az időben az volt a szokás, hogy a
legrosszabb embereket, akiktől meg akartak szabadulni, jól feldicsérték, hogy
máshol fogadják, és azt hitték, hogy édesapám is ilyen volt. Pedig nem! Erre
így emlékezik vissza: «Azt mondták, hogy majd meglátják, hogyan dolgozom. Fél
évig beosztott bíróként, de ugyanakkor megbízott elnökhelyettesként dolgoztam,
mígnem felhívott a megyei bíróság elnöke, és közölte, hogy alkalmasnak találnak
a tisztségre és kineveztek. 17 évig töltöttem be az elnökhelyettesi állást,
amikor rájöttek arra, hogy világnézetem miatt, pártonkívüliként, szakmailag nem
vagyok alkalmas a 12 beosztott bírót megfelelően irányítani. Mindjárt fölhívtak
a megyei bíróság elnökéhez, aki közölte velem, hogy leváltanak az előbb
említett oknál fogva. Délután kértem tőle egy rövid kihallgatást, és amikor
kegyeskedett ezt engedélyezni, fölmentem és megköszöntem neki, hogy az
elnökhelyettességgel járó nagy terheket levette a vállamról. Ettől rettenetesen
elvörösödött, és csak annyit mondott, hogy “Mars ki!”»
Ezek
után a 17 év elnökhelyettességet követően beosztott bíróként dolgozott.
1989-ben, mikor megjelent a társasági jog, keresni kezdték, az olyan
bírákat akik még az egyetemen
tanultak kereskedelmi jogot. Édesapám volt ilyen egyedül, a többiek ugyanis
mind fiatalabbak voltak nála. Így ő bízták meg a cégbíráskodással, s eleinte
ezzel párhuzamosan intézte a fellebbviteli ügyeit is. Később azonban, amikor
felgyülemlett a cégeljárások száma, önálló lett. Ahogy pedig egyre több cég
alakult, először egy beosztott bírót kapott maga mellé, végül már három
cégbíróval dolgozott együtt. A 60. életéve betöltése után két évet még
rádolgozott, amikor egy újabb méltánytalanság érte, nagyon csúnyán megsértették,
s akkor azt elhatározta: «Ne tovább!» - s
nyugdíjba vonult véget
vetve bírói pályafutásának.
Ezek
után áttért az elméleti jogtudományra. De már gyakorló bíróként is sokat
foglalkozott elméleti, tudományos kérdésekkel, jogtudósként pedig azok közé
tartozik, akik óriási gyakorlati tapasztalatra tettek szert. A bírói kar
többségét ez egyáltalán nem
érdekli. Édesapám azonban kezdő bíró korában sem elégedett meg azzal az
anyaggal, amit a törvénykönyvek tartalmaztak, sőt azzal sem, amit talált a jogi
szaklapokban, tanulmányokban. Látta, hogy volt sok elméleti anyag is, ami a
nézete szerint vagy túlhaladott volt már, vagy nem volt jó a legteljesebb
mértékben. Ezzel kapcsolatban az
alábbiakat vallja: «A nehezen eldönthető jogeseteknél, amelyeknél valamilyen
elméleti probléma is van, nagy segítséget nyújthatnak az elméleti jogi munkák.
Amikor vezető állást töltöttem be, mindig magamnak szignáltam ki a
legkritikusabb, legproblematikusabb polgári pereket, rengeteget merítettem
Nizsalovszky Endre vagy Szladits Károly műveiből. Emlékszem, Barcson élt egy
ügyvéd, akinek egy jogszabálygyűjteményre volt szüksége, amit végül a
feleségemnek sikerült megszereznie itt Pesten, cserébe nekem adta a hatkötetes
“Nagy Szladitsot”. Eleinte a külföldi irodalomhoz fordultam, majd én magam
kezdtem elméleti kérdésekkel foglalkozni, és szakmai szempontból írtam egy-egy
cikket. Nagyon nehéz volt betörni erre a területre. Amikor az első
tanulmányomat láttam megjelenni, nagyon boldog voltam.»
1994-ben az Országgyűlés
átvilágító bíróvá választotta. Hárman kezdték meg a munkát, s 1996-ban
már csak édesapám mandátumát hosszabbította meg a Parlament. Hogy miért
távolították el két kollégáját erről így nyilatkozik: «Azért kellett
eltávolítani Eigner József és Botos Gábor kollégáimat, mert komolyan vették
hivatásukat és a törvények szellemében kívántak eljárni. Ezért használták fel
ellenük azokat az ítéleteket, amiket hoztak, holott nem tettek egyebet, mint
azokat a törvényeket alkalmazták, amiket nem ők alkottak, hanem épp azok, akiknek
útjában álltak. Valóban egyedül voltam mindaddig, amíg új társakat választottak
mellém. Ez alatt az idő alatt előkészítő munkálatokat végeztem, összegyűjtöttem
az eljárás során nélkülözhetetlen iratokat.» Hogyan került az egyetemre, ahol jelenleg oktat?
A kiváló hírű Zlinszky János úr a jogi kar szervezésekor
hívta meg tanítani a Katolikus Egyetemre - akit édesapám régóta ismert, abból
az időből, amikor ő jogtanácsos volt, édesapám pedig bíró, tárgyalt is vele annak idején -. De a szervezési munkálatokban jelentős
szerepet játszó Sólyom László és Jobbágyi Gábor professzor urakat is ismerte:
«Sólyom Lászlót és Kilényi Gézát a környezetvédelemmel kapcsolatos jogi
kutatásaim révén ismertem meg, amikor Sólyom László még a Tudományos Akadémia
Jogtudományi Intézetének volt fiatal kutatója és egy 1980-ban megjelent
könyvében többször is hivatkozik az ítéleteimre, indoklásaimra. Erre a mai
napig büszke vagyok»…