OSSERVATORIO LETTERARIO

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese

__________________________________________

© SZITÁNYI GYÖRGY:

Drága füveknek hegyein

- hangjáték -

(Telefonbeszélgetés, a hang kissé torzul)

FÉRFI: Halló, szia. Unom, hogy csak levelezgetünk. Mi van veled?

NŐVÉR: Szabira megyek, meglátogatom a szüleimet. Kedden délután tizenhat húszkor érkezem a Délibe. Jó félórám lesz az átszállásig, ha van kedved, várj ott.

(Telefonbeszélgetés vége)

SZÜNET

(a háttérben vonatzakatolás)

NŐVÉR: Ilyen szépen felöltöztél nekem? Így szeretlek látni.

FÉRFI: Én utálom, szörnyen melegem van benne. Tárgyaláson voltam, és az ügyvédem azt mondta, a bíróságok elképzelése szerint így néz ki egy becsületes ember: sötét öltönyben, fehér, nem műszálas ingben és nyakkendővel.

NŐVÉR: Csinos vagy. Milyen tárgyalás volt?

FELKONF: Drága füveknek hegyein - írta: Szitányi György

FÉRFI: Hova mész? Hogyhogy átutazol?

NŐVÉR: A szüleimhez. Viszek egy csomó injekciót, feljavítom anyámat.

FÉRFI: Beteg?

NŐVÉR: A szíve. Ilyenkor, amikor hazamegyek, mindig feljavítom annyira, hogy a következő találkozásig ne legyen baj. Amióta a hegyen vagyok, könnyebben jutok gyógy-szerhez. Mi történt? Elválsz?

FÉRFI: El.

NŐVÉR: Mikor tudsz meglátogatni?... Kár volt kérdeznem?

FÉRFI: Nem. De igazán nem tudom.

NŐVÉR: Gyakran hiányzol.

FÉRFI: Te is. Iszol valamit?

NŐVÉR: Csak üdítőt. (felvidítja az emlékezés:) Emlékszel, mennyit ittunk? Te hoztad azt a rengeteg whiskyt, adtál a Buksinak is... Erről jut eszembe, tudod, hogy a Buksi mennyire kiborult tőled?

FÉRFI: Az orvosöcsi? Sejtem.

NŐVÉR: Á, amikor eljöttél, másnap összehívta a nővéreket...

FÉRFI: Ó, az én derék asszonyaim!

NŐVÉR (folyamatosan): ...és azt mondta, mostantól pedig vége az őrületnek, itt fegyelem lesz. A betegek betartják a csendespihenőt, és ezentúl nem csinálnak presszót a vizsgálóból. Akkor azt mondtam neki, hogy ő is a te kávédból potyázott, ameddig fönt voltál. Erre zavarba jött, és lement az igazgatónkhoz. Én pedig szaladtam az öreghez, és mondtam, hogy főnök, a Buksi a dirinél van. Na, az lett a vége, hogy a Buksi most Debrecenben körzeti orvos. Olyan furcsa, hogy mi ketten újra találkoztunk, és üditőt iszunk.

FÉRFI: Hánykor megy a vonatod?

(vonatzaj vége - SZÜNET)

A BARÁTJA: Most hogy van ez a dolog? Ha már nem bírod a világot, fölmész a hegyre? Milyen hegy az?

FÉRFI: Varázshegy.

A BARÁTJA: Komolyan kérdeztem.

FÉRFI: Mindegy. Fölmegyek, ott magamhoz térek, és visszajövök, mert vissza kell jönnöm.

A BARÁTJA: Mi köt ide?

FÉRFI: Csak a válóper, meg a vagyonközösségi. És a meló.

A BARÁTJA: Mit meló? Normális ember örül, ha nem Pesten él.

FÉRFI: Itt van minden. Innen nem lehet elmenni, mert éhen halok.

A BARÁTJA: Nem elég jó neked a hegy?

FÉRFI: De.

A BARÁTJA: Leveleztek?

FÉRFI: Olykor. Nem ez a fontos, hanem az, hogy tudok róla, és hogy szeretek vele lenni. Ott nincs villamos, benzinfüst, meg ilyesmi. Ott ő van, és amikor a teraszon húsvéthétfőn kávét ittam, mert ahhoz volt kedvem, az áprilisi hó belehullott a csészémbe. Akkor még dohányoztam. Ha jött a főorvos, hogy megtévesszem, a leheletemmel játszottam. Cigarettának álcázott rágógumim is volt, és a főnővér vizitkor egyszer elfogadta a kínálást. A főorvos, akit igazán megszerettem, mert ott vannak olyan emberek, akikkel szemben megengedhet magának ilyesmit az ember, nagyszerűen szórakozott, mert tudta, hogy az egész komédia neki szól. Nem tudom, nem azért nem kutatta-e, hogy betartom-e a dohányzási tilalmat, mert bízott abban, hogy előbb-utóbb abbahagyom amúgy is. Most ezek közé megyek, de csak a minimummal találkozom, és ha látni akarok mást is, hát elsétálunk, és akkor azzal találkozom, akivel akarok.

A BARÁTJA: Neked semmi komoly okod nincs, hogy ne legyél ott. Annyit akár levelezve is megkereshetsz, hogy ott megélj. Mitől félsz? Mert félsz, ne mondd, hogy nem.

FÉRFI: De, a véglegességtől. A véglegesség ketrec. Elég volt. A pernek sincs vége. Ha így megy, évekig el fogják húzni.

A BARÁTJA: Miért? Kinek az érdeke?

FÉRFI: Senkinek. Az alperes azt hiszi, hogy neki, mert közben tovább romlik az egészségem; pedig csak neki lehet sürgős, mivel megöregszik, és most komolyan jár valakivel, a fiam mondta. Ha az a fickó kiismeri, visszamegy a parti. Az ő helyében én nem húznám az időt.

(Telefonbeszélgetés, a hang torzul)

POSTÁSKISASSZONY: Tessék beszélni!, a hívott fél a vonalban.

FÉRFI: Szia, hiányzol.

NŐVÉR: Te vagy? Nagyon, igazán nagyon örülök. Hogyhogy telefonálsz?

FÉRFI: Örülök, hogy egyáltalán megtaláltak nekem, a portáscsaj valamiért nem szívesen keresett, és délelőtt nem is talált.

NŐVÉR: Kapcsolhatott volna, a helyemen voltam.

FÉRFI: Szeretnélek látni.

NŐVÉR: Mikor?

FÉRFI: Most. Van akadálya?

NŐVÉR: Nincs. Délután hatkor indul egy busz, de át kell szállni a végállomásán.

FÉRFI: Pont hatkor?

NŐVÉR: Igen.

FÉRFI: Megyek, jó?

NŐVÉR: Gyere!

(Telefonbeszélgetés vége)

A BARÁTJA: És mi van még? Mit csinálsz ott azon kívül?

FÉRFI: Vagyok. Alszom, sétálok. Amikor ráér, együtt sétálunk, lemegyünk busszal, táncolunk, beszélgetünk.

A BARÁTJA: Miről?

FÉRFI: Nem tudom. Azt hiszem, magunkról. Meg talán arról, amit olvastunk vagy láttunk. Külön, persze.

A BARÁTJA: Nem vagytok ti sznobok?

FÉRFI: Miért? Miről beszélgessünk? Kurvákról? Ha kérdezi a pert, elintézem néhány szóval, ő nem erőlteti, talán azt hiszi, nagyrészt az elől megyek hozzá. Ő meg mit meséljen? Ha néha kinyomja belőle a keserűség a munkasztorikat, érzem, hogy egyedül van. Néha úgy érzem, az a lényege az egésznek, hogy nem fárasztjuk egymást. A múltkor mégis azt mondta, hogy az egyetlen stresszmentes állapot a halál.

A BARÁTJA: Ezek szerint az egész úgy indult, hogy vele voltál néhány hétig, és utána kétévenként találkoztatok, újabban pedig havonta?

FÉRFI: Nem havonta.

A BARÁTJA: De, figyeld meg, átlagosan havonta jársz hozzá, pedig itt semmi dolgod. Tulajdonképpen ott a helyed. Ő még nem mondta?

FÉRFI: Nem. Ha véletlenül azt mondaná, vagy írná...

A BARÁTJA: Leveleztek is?

FÉRFI: Időnként. Én néha el sem küldöm.

A BARÁTJA: Hát akkor ez elég jó kapcsolat. Mit mondasz, ha megírná, hogy úgy gondolja, hogy ő is úgy gondolja, ahogy te érzed, akkor mi lenne. Na mi?

FÉRFI: Akkor az lenne, hogy eltűnnék.

A BARÁTJA: Akkor ő írna még egy levelet, vagy megkeresne.

FÉRFI: Nem tudja a címemet.

A BARÁTJA: Hogyan?

FÉRFI: Nem tudja a címemet, anyám címén levelezünk.

A BARÁTJA: Akkor megkeresné anyádat.

FÉRFI: Nem. Ha ilyen volna, nem találkoznék vele.

A BARÁTJA: Hülye vagy, de mégis irigyellek. Én is szeretnék ilyen hegyi ember lenni.

FÉRFI: Már az vagy: yeti.

(JELENZAJ - autóban)

SÓGOR: Jó felé megyünk, sógorom?

FÉRFI: Igen.

SÓGOR: Ne álljunk meg egy kicsit pihenni?

FÉRFI: Egy órányi út az egész, jóval túl vagyunk a felén.

SÓGOR: Talán ehetnénk valamit?

FÉRFI: A húgom megreggeliztetett téged, mielőtt eljöttünk, mit akarsz?

SÓGOR: De édesanyád és a húgod becsomagoltak valamit az útra. Nem ok nélkül tették, és te nem is ettél velünk.

FÉRFI: Nem, mert előtte már reggeliztem.

SÓGOR: Képzelem. Amennyit te reggelizni szoktál, édesanyád nem is érti, hogyan bírod a munkát.

FÉRFI: Jól van már, menjünk.

(MÚLTZAJ - normál hangerővel induló, gyorsan halkuló lírai zene, ami időkulissza, ezért következetes háttérzajként a jelölt helyig alig észlelhetően megmarad)

FÉRFI (kissé lebegve, belső monológként): Még mielőtt a völgybe süllyedne a Nap, meg akarok ismerni minden utat. Gyógyintézet… Fölül, a kerítés mellett bozótos, mint nagy T-t, zárja zsákutcává a kanyart. Visszafelé, a főkapu irányában redősre gyűrődött a drótháló, alatta a talaj megmélyült, mintha kutya kaparta volna ki. A mélyedést osonó talpak koptatták, a kerítésen kijárat lappang. Rozsdásodik a fém sebe, nem látszik, miféle eszközzel vágták szét a drótot. Nem lehetett régen, talán ősszel, de már tavasz van. Túl a bokrokon hatalmas fenyők álldogálnak, mögöttük sárgásszürke út. Egy fekete kutya bukkan fel, kevéssel lemaradva egy zsemleszínű követi. KUTYÁT BEHOZNI TILOS!, áll egy táblán a főbejáratnál is, és bent, a főépület kapuján is.

(SZÜNET)

NŐVÉR: Nem olyan vészesek ezek a szabályok, és ha betartja őket, igazán jól fogja érezni magát.

FÉRFI: Jó, de nekem sohasem sikerült bezárva élnem. Akkor mindig történt valami, és akaratomon kívül valami bajt okoztam.

NŐVÉR (felvidámodik): Mondja, kérhetek valamit?

FÉRFI: Persze.

NŐVÉR: Megtenné, hogy a hatosba fekszik? Ott van egy rendkívül művelt, idős beteg, egy asztmás ügyvéd, és nincs senki, akivel beszélgethetne.

FÉRFI: Üres a szoba?

NŐVÉR: Dehogy, ... csak hát… a többiek..., és az ügyvéd úr megkért, hogy segítsek, mert ágyhoz van kötve.

FÉRFI (oda sem figyel): Persze.

NŐVÉR (hálás): Lekötelezett.

(MÚLTZAJ VÉGE - JELENZAJra vált. Autóban; A Sógor fékez)

FÉRFI: Most mi van?

SÓGOR: Eszünk.

FÉRFI: Minek?

SÓGOR: Éhes vagyok.

FÉRFI: Viccelsz?

SÓGOR: Nem. Itt egy turistaasztal a kanyarban, és ez az ország egyik legszebb panorámája. Ilyen kilátás csak az Alpokban van. A húgod a lelkemre kötötte, hogy savanyút is együnk a csirkéhez. Nem is tudtam, hogy ilyen szép errefelé.

FÉRFI (ellenséges): Én sem.

SÓGOR (meglepődik): A kilátásnak háttal ülsz?

FÉRFI: Szembe babám, ha szeretsz.

SÓGOR (helyesel): Minden helyzetnek van dramaturgiája.

FÉRFI (észrevehetően gúnyolódik): Emlékszel, amikor még a Baross térről indult a HÉV, és nem volt tilos rajta a dohányzás, a sok hülye inkább a büdös dohányzóba szállt fel, mert nem bírt ki egy megállót?

SÓGOR (teli szájjal): Ja. Én is mindig magamnál tartom a cigarettát.

FÉRFI: Az anyósom például, ha Diósdra ment, a telekre, mindig vitt az útra elemózsiát, mert út közben enni kell.

SÓGOR (oktatja): Ez más. A vezetés rengeteg energiát fogyaszt, egyél te is, mert az utazás kimerít.

FÉRFI: Utazás? Pesten másfélszer ennyi ideig tart, amíg eljutok a munkahelyemre.

(MÚLTZAJ)

FÉRFI (mint aki a főnökével tudatja megváltoztathatatlan döntését): Belaktam a helyiséget, ennyi elég, most elmegyek. (Mintha ez természetes volna:) Nem jön velem?

NŐVÉR (kissé meglepve): Nem kérdezem, hogy hova akar, de itt tilos elmenni. Addig legalábbis, amíg meg nem határozzák, merre sétálhat.

FÉRFI: Ki akarja azt nekem megmondani?

NŐVÉR: Majd ha túl lesz a felvételen...

FÉRFI: Én túl vagyok.

NŐVÉR: Á, nincs. Még az osztályos orvos is megvizsgálja, anamnézist veszünk fel, és elvégzünk mindent, amit el kell végeznünk, akkor majd elmondom, mit szabad itt tenni, és mit nem. Jó?

FÉRFI: Minden jó, amit velem tenni akar. Kívánságára összebarátkoztam az ügyvéd úrral. Most mi a teendőm?

NŐVÉR: Örült az ügyvéd úr?

FÉRFI: Azt mondta, örvendek. (Vággyal a hangjában:) Mit csináljak, amíg viszontláthatom?

NŐVÉR: Talán ebédeljen, most indul az első turnus. A második egy óra múlva. Melyiket választja?

FÉRFI: Az elsőt. Megyek. (távolodik)

NŐVÉR (csodálkozik): Tudja, merre kell menni?

FÉRFI: (barátságosan visszakiabál): Nyilván lefelé. Innen nem lehet fölfelé menni!

(SZÜNET)

FÉRFI (belső monológ, lebegve): A fekete kutya megállt, rám néz. A zsemleszínű tovább baktat az emelkedőn, a szegény emberek egyszerű racionalitásával választva ki magának a legrövidebb utat, amin se bokrot, se fenyőt nem kell kerülgetni: az ember ne csináljon magának nagyobb éhséget, mint amekkorát csillapítani képes.

(MÚLTZAJ VÉGE - JELENZAJ)

SÓGOR: Most még megkávézunk, utána mehetünk.

(sercen a gyufa, ahogy rágyújt)

FÉRFI: Nem kérek kávét.

SÓGOR: Szörpöt?

FÉRFI: Nem, köszönöm.

SÓGOR: Egy kis sört?

FÉRFI: Semmit.

SÓGOR: Étlen-szomjan akarsz beállítani?

FÉRFI: Számomra nem rendkívüli megterhelés, ha egy álló órán át éhezem.

(Köhög)

SÓGOR: Köhögsz? Még ezen a csodálatos levegőn is? Mi lenne, ha te is dohányoznál? Nem akarok semmi indiszkréciót elkövetni; de azért érdekelne, mennyire vagy te beteg.

FÉRFI (fuldokolva köhög a sógora dohányfüstjétől): Semennyire.

SÓGOR: Akkor miért kell a hegyre utaznod?

FÉRFI: Vár egy lány.

SÓGOR (végtelenül közönyös): Aha. Nem értem, de nem baj. És jó nő?

FÉRFI (makacsul hallgat és köhécsel)

SÓGOR: Na, csak azért, mert ekkora utat megtenni valakiért...

(MÚLTZAJ)

ORVOS (zavarban van, mintha mindig félne): Nem egészen értem a kollegina írását. Mi az, hogy három iksz infiltratum?

FÉRFI: Nem három iksz, doki, hanem háromszor.

ORVOS: Háromszor tüdőgyulladás?! Hogyhogy?

FÉRFI: Annyi volt.

ORVOS: És ezek a betűk? Addig világos, hogy tetszett kapni influenzát, és abból tüdőgyulladást, amiből tracheobronchitis maradt vissza.

FÉRFI: Így van: tracheobonhitis céháer, vagyis chronica. A krónika pedig arról szól, hogy a köhögés krónikus.

ORVOS: Viccelni tetszik? Jó, értem. Ön nem tudná véletlenül, mi az a… háromszor?

FÉRFI: Dehogynem. Elmondom. Három influenzám és három tüdőgyulladásom van, azért kerültem ide.

ORVOS: Most ne tessék tovább viccelni.

FÉRFI: Ha nyugodtan elmondhatom, elmondom világosan, oké?

ORVOS (szigorú): Jó lenne, mert még másokat is fel kell vennem, és véget ér a munkaidőm.

FÉRFI: Akkor másolja le, doki, ami a papíron van, és kész. A főorvos úr érteni fogja.

ORVOS (megadja magát): Tessék beszélni.

(SZÜNET)

NŐVÉR: Ez a nevezetes déli lejtő, itt a főorvos úr szerint síparadicsom lehetne.

FÉRFI: Biztosan igaza van, nem értek hozzá.

NŐVÉR: Én sem nagyon. Tetszik?

FÉRFI (zihál): Tetszik.

NŐVÉR: Eléggé nehezen bírja az utat, de egyáltalán nem köhög. Hogy van ez?

FÉRFI (fújtat): Nem tudom.

NŐVÉR: Leüljünk? Itt vannak padok.

(Hallani, hogy összeborulnak.)

(NAGYON-NAGYON SZEX-ZENE NYOMJA EL A múltzajt)

(SZEX-ZENE VÉGE, múltzaj marad)

NŐVÉR (a szerelemtől még vibráló, szép komoly hangon): Mennünk kell. Esteledik.

(MÚLTZAJ VÉGE - JELENZAJ - autóban)

SÓGOR: Szívós emelkedő, érzi a kocsi. Rágyújtok.

FÉRFI: Itt is voltam. (hevesen köhög a füsttől)

SÓGOR: Hol?

FÉRFI (köhög): Mindenfelé.

A HANG: Erősítsetek engem szőlővel, üdítsetek fel engem almákkal; mert betege vagyok a szerelemnek.

(MÚLTZAJ)

FÉRFI: Akkor mondom: Ősszel kezdődött az influenzajárvány...

ORVOS: Az még nem volt járvány, csak...

FÉRFI: Oké. Kaptam ősszel egy B-vírusos influenzát. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kifeküdjem, bejártam dolgozni. A munkahelyem egy nyirkos pincében volt. Lábon hordtam ki, tüdőgyulladás lett belőle.

ORVOS: Értem.

FÉRFI: Igen? Akkor folytassa, doktor, én hagyom.

ORVOS: Nincs vége?

FÉRFI: Nincs. Mondjam?

ORVOS: Tessék csak.

FÉRFI: Még tartott a tüdőgyulladás, amit szintén lábon hordtam ki, mivel nem értem rá lefeküdni se vele, se mással, amikor bejött egy kósza A-vírus.

ORVOS: Az…

NŐVÉR: Tényleg volt ilyen.

FÉRFI: Mivel lábon hordtam ki, kaptam belőle tüdőgyulladást, úgyhogy már volt két különböző influenzám, és két tüdőgyulladásom, amitől úgy legyengültem, hogy a B-vírus utolsó hulláma, mivel a vírust megedzették az antibiotikumok, elkapott. Ezt is lábon hordtam ki, lett belőle egy még újabb tüdőgyulladás, amitől elájultam, és arra ébredtem, hogy injekcióznak. Amikor látták, hogy magamhoz tértem, közölték, most pedig feküdni fogok, és ha nem múlik el a köhögésem, beutalnak ide. Nem múlt el a köhögés, itt vagyok. Ennyi.

(SZÜNET)

NŐVÉR: Én leszek ma éjjel az ügyeletes nővér, de inkább aludj, mert az egész szárnyon nekem kell rohangálnom, ha van valami; és általában van.

FÉRFI: Meddig tart az ügyelet?

NŐVÉR: Reggel hatig, utána délelőttös leszek, azután hazamegyek, mosok és lefekszem. Holnap délutántól szabad vagyok, bejöjjek hozzád?

FÉRFI: Ha nem leszel fáradt. Miattam nem érdemes kimerülni.

NŐVÉR: Ugye, ezt nem mondod komolyan?

FÉRFI: Nem hát. Ha nem jössz be hozzám, akkor én is mosni fogok.

NŐVÉR (elneveti magát): Inkább jövök.

FÉRFI: Meddig alszol?

NŐVÉR: Négyig; akkor lesz vége a csendespihenődnek.

FÉRFI: Én nem akarok csendespihenni.

NŐVÉR: Pedig jó lenne. (derűs:) Mit mondtál a Buksinak, hogy annyira tisztel téged?

FÉRFI: Buksi? Ja, az orvosöcsi. Hány éves a krapek?

NŐVÉR: Huszonnyolc.

FÉRFI: Amikor azt mondta, hogy négyes beteg vagyok, és az alsó sétautakat nem látogathatom, azt mondtam, az nagy baj, mert néha nem lehet velem bírni, mivel pszichopata vagyok, és ha kitör rajtam, akkor nem érdekelnek a szintek. Ettől frászt kapott, de megnyugtattam, hogy ha nem idegesít, ártalmatlan vagyok. Akkor jött az öreg, megvizsgált, és azt mondta, ötös beteg vagyok, oda megyek az intézeten belül, ahova akarok. Nem mondtam meg, hogy elvittél magaddal. Most miért nevetsz? Ezekkel így kell bánni. Akkor láttad volna, amikor kimeresztettem a szememet.

NŐVÉR (nevet)

A HANG: Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni; és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek.

(SZÜNET)

FÉRFI (lebegve, belső monológ): Keskeny csapás kanyarodik jobbra fölfelé. Egy másik, hasonló ösvénnyel fut össze, az a közérthez vezet, és együtt jutnak ki az útra. Rövid kanyar, azután lefelé a főbejárathoz ért.

TŰZOLTÓ (részeg): Mit vásárolt, kolléga?

FÉRFI: Sajnos nem vagyunk kollégák. Én nem vagyok tűzoltó. És ráadásul színjózan vagyok.

TŰZOLTÓ (liheg és fúj a felhajtott pálinkától): Igaza van, semmi közöm hozzá. Azonban én is beteg vagyok. Ezért még nem is szólnék, de nem érdemes oda föl, a kis közértbe járni. Itt olcsóbb. Meghívhatom?

FÉRFI: Köszönöm, de...

TŰZOLTÓ (mámorosan rikolt): Ne sértsen meg! Egy tűzoltó olyan, akár egy katonatiszt. Fizet, de elönti a pulykaméreg, ha tiszteletteljes meghívását visszautasítják! Én hivatalos közeg vagyok, azért hordok egyenruhát. (Vezényel:) Ágika! Még két felest! A kolléga úr a vendégem.

(MÚLTZAJ VÉGE - JELENZAJ)

SÓGOR: Itt egy bolt, megállok. Nem veszel valamit?

FÉRFI: Nem.

SÓGOR: Van szuvenír. Régóta keresek egy Agatha Christie-t, azt megnézem, addig nézz te is valamit…, hogy van ez, hogy semmit sem viszel?

FÉRFI: Mit vinnék?

SÓGOR: Akármit. Virágot. De vehetnél valami szuvenírt is, hátha nem jössz többé, sohasem tudhatja az ember. Csak úgy emlékül.

FÉRFI (lebegve): Emlékezés, mire? Az anamnézisre, hogy megtudjuk, mi a jelen előzménye? Mintha a semmibe szállt múlt megismerése befolyásolhatná a jelent. A csecsemőnek a magzat az előzménye, a magzaté pedig a tett, mely kezdetben vala. A mi találkozásunk semmi korábbi eseményből nem következik. Emléktárgyat adni: mintha a jövő attól függene, emlékeztet-e majd az elmúlt jelenre valami is. Souvenirt adni, hogy azt higgyem, vele vagyok, amikor nem találkozunk, az értelem megcsúfolása: jövőteremtés helyett anamnézis. A jelen boldogság helyett a boldogság kórelőzménye. Megkérdezni, mi volt a boldogság előtt, mintha nem az volna a fontos, hogyan jön elénk.

(MÚLTZAJ)

NŐVÉR (nagyon örül): Hát te?

FÉRFI: Megtaláltam az utat, eléd jöttem.

NŐVÉR: Örülök. Hogy vagy?

FÉRFI: Ez most mindig így lesz? Jön a kedvesnővér, és kérdőre von?

NŐVÉR: Dehogy, csak beteg vagy, ezt meg kell jegyezned.

FÉRFI: Jól van, már tudom kívülről.

NŐVÉR: Inhaláltál?

FÉRFI: Igen, de köhögtem tőle.

NŐVÉR: Akkor is kell.

FÉRFI: Jó. Végigcsináltam. Voltam továbbá légzőtornán is, meg mindenen, ahova mennem kell.

NŐVÉR: Gyere, sétálunk egy kicsit… Ezek a mi kutyáink. Félsz a kutyától?

FÉRFI: Nem. Mindent szeretek, ami él vagy szép.

NŐVÉR: A mi kutyáink csúnyák.

FÉRFI: Az egyik nem törődik velünk, a másik csóvál. Nem ellenségesek. Élnek. Szeretem az életet, szeretem a kutyáitokat.

NŐVÉR: A portán hangosan köszönj, hogy ne lehessen letagadni, de ne állj szóba senkivel. Ez a nővérszálló. Az orvosok a túlsó szárnyon laknak. Itt nekünk kétágyas szobáink vannak, vendégszobák az emeleten. Amikor anyámék még meg tudtak látogatni, ott laktak, fönt.

FÉRFI: Miért van a nővérszálló kapujára kiírva, hogy HÚZNI? Ettől röhögnöm kell.

NŐVÉR: Látod, erre is vissza lehet jutni… Ennél a bódénál isznak a betegek, legalább ennyi örömük van.

FÉRFI: Most mi lesz? Visszaterelsz?

NŐVÉR: Nem. Csak bemegyünk a kapun. Akkor látni fogják, hogy velem vagy. Kijárkálnak más betegek is. Itt mindenki annyira beteg, hogy néha egy kicsit szabad lehet. Most bemegyünk. Jó napot.

FÉRFI: Jó napot kívánok. Ez a közös köszöngetés mire jó, ha amúgy is járkálhatok?

NŐVÉR: Semmire. Mi ketten köszönünk, és kész.

(SZÜNET)

A HANG: Én elaludtam, de lelkemben vigyázok vala, és ímé az én szerelmesemnek szava, aki zörget, mondván: Nyisd meg nékem én nővérem, én mátkám.

FÉRFI: Baj lesz, ha nem találnak a kórteremben?

NŐVÉR (megrémül) :Te szent ég! Éjszaka lett közben.

FÉRFI: Most már nem érdemes visszamennem, majd reggel.

NŐVÉR: Ne viccelj! Az öreg hazaküld azonnal. Elaludtunk.

FÉRFI: Na és? Nem bízol az öregben?

NŐVÉR: De. Az öreg egészen biztos, hogy hazaküld. Annyira becsületes.

FÉRFI (Nem akar visszamenni): Jó, de ki van írva, hogy este kilenc után már nincs porta.

NŐVÉR: Ha van pénz, porta is van.

(SZÜNET)

FÉRFI (zihálva fut): A kutyák is erre vágják le az utat. A franc ezekbe az ágakba…

(TÉVÉZAJ SZŰRŐDIK KI AZ ABLAKON. A FÉRFI DÖRÖMBÖL, EGYRE ERŐSEBBEN VERI AZ ÜVEGET.)

TŰZOLTÓ (részegen, a csukott ablakon belülről): Mit akar, kolléga?

FÉRFI: Bejönni.

TŰZOLTÓ: Csak a kapun!

FÉRFI (sürgeti): Parancsnok úr, nem tud valami megoldást?

TŰZOLTÓ (szánakozik): Nincs megoldás, sajnos.

FÉRFI (dühös): Elment… részeg állat. Itt van a portásnő, ide sem jött. Na, portásbébi, szereted a készpénzt?

(SZÜNET)

FÉRFI (rángatja a kapukilincset, dörömböl, hosszan, szaggatottan csenget)

PORTÁSNŐ (belülről): Zárva!

FÉRFI (boldogan, mintha örülne a találkozásnak): Csókolom, megjöttem!

PORTÁSNŐ (kiszól a résnyire nyitott ablakon): Mondtam már, hogy… Mi ez?! Ó, százas. Máskor vigyázzon az órával, fiatalember. Nem is vacsorázott, ugye. Várjon, kihozom a vacsoráját az ebédlőbe. Na, egyen, jó étvágyat. Hagyja csak az asztalon a tányért, ha vége a tévének, elviszem.

(MÚLTZAJ VÉGE - SZÜNET)

A BARÁTJA: Téged szeretnek ott. Abból, amit elmondtál, nyilvánvaló.

FÉRFI: Ez a különbség a hegy és a völgy között. Pedig nem szeretnek, csak éppen nem bántok senkit, hát engem sem bántanak. És persze ott a pénz, amivel tömöm őket. Ezért elnézik, hogy néha nincs pénzem. Ha az a portásnő a százas ellenére kizárt volna, a főorvos másnap megírja a zárójelentést, és hazaküld. Akkor pedig nem kapott volna egy újabbat másnap, meg két nap múlva, és ahányszor csak elvétettem a zárórát.

A BARÁTJA: És a nővéred?

FÉRFI: Nem tudom. Könnyen lehet, hogy csak teljes asszonyi létre vágyik, férjjel, esetleg gyerekkel.

A BARÁTJA: Tényleg, mi lesz, ha terhes lesz?

FÉRFI: Nem lesz terhes.

A BARÁTJA: De ha mégis?

FÉRFI: Nem lesz terhes.

A BARÁTJA: Ennyire bízol benne?

FÉRFI: Igen.

A BARÁTJA: Akkor szereted.

FÉRFI: Nem függ össze. Szerintem becsületes. Nem nyíltabb, mint amennyire kell, de őszinte és becsületes. Éppen ezért félek, hogy kimondja a véglegességet.

A BARÁTJA: Mi bajod azzal?

FÉRFI: Semmi. Ketrec. Irtózom tőle. Klausztrofóbia. Állítson le egy helyre, és mondja azt, hogy maradjak ott, ameddig miatta kedvem van ott lenni. Akkor talán ott porladok el. Csak ne legyen kötelező, és ne legyen tilos máshova állnom, mert akkor elmegyek. Ezt ő pontosan tudja az első nap óta. Okos. Ha elég okos hozzám, akkor rám bízza az egészet.

A BARÁTJA: De ez így bizonytalan, nem veszed észre?

FÉRFI: Nem veszem észre.

(JELENZAJ)

(helyszín: autó)

SÓGOR: Itt sincs meg az a könyv. Na, indulhatunk tovább, csak rágyújtok.

(sercen a gyufa)

FÉRFI (erősen köhög a füsttől)

SÓGOR: Érdekes, minél följebb jutunk, annál jobban köhögsz. Biztos, hogy jót tesz neked a magaslat?

A HANG: Hatvanan vannak a királynék és nyolcvanan az ágyasok és számtalan a leányzó. És az én galambom az én tökéletesem.

FÉRFI: Itt majd jobbra. Az elágazásnál jobbra fölfelé, az út oda vezet.

SÓGOR: Egyenesen?

FÉRFI (kaján): Szerpentin.

(MÚLTZAJ)

FÉRFI: Letelt a négy hét. El kell mennem.

NŐVÉR: El. Írsz majd?

FÉRFI: Írok.

NŐVÉR: Biztos vagy benne?

FÉRFI: Igen… Most nem könnyű.

NŐVÉR: Nem.

(Egy busz dudál, emberzsivaj)

FÉRFI: Vallatólámpa a szemüveged, de nem vallok.

NŐVÉR: Nekünk nincs mit.

FÉRFI: Nem is lehet látni a szemed, pedig nagyon szép. Szép szemeket rejtett bura alá a szemorvos. Most semmi sem látszik belőlük, csak az ajtómozgás miniatúrája. Megyek. Majd írok. Nem azonnal, de nemsokára. És talán találkozunk egyszer. Szóval, jövök, de előtte írok.

NŐVÉR (hangja mély a szomorúságtól): Csak akkor írj, amikor nem zavarhat meg a feleséged, nem szabad miattam lebuknod.

FÉRFI: Nem te leszel a válóok, ha elválok.

(SZÜNET)

(A múltzaj mögött autóbuszzúgás)

EGY ASSZONY: Nekem egészen bedugult a fülem. A magáé nem?

FÉRFI: Nem.

EGY ASSZONY: Nem? Egyáltalán?

FÉRFI: Nem.

EGY ASSZONY: Én annyira megérzem, ha így lefelé jövünk a hegyről... maga hányadszor járt fönt?

FÉRFI: Először.

EGY ASSZONY (kötődik): Nem is igaz. Maga vagy sokszor járt már fönt, vagy pilóta. Pilóta, igaz?

FÉRFI (ráhagyja): Igaz.

EGY ASSZONY: Milyen érzés az?

FÉRFI (le akarja rázni): Bocsánat, nem figyeltem...

EGY ASSZONY: Milyen érzés ott fönt repülni? Mihez hasonlít?

FÉRFI: A szerelemhez.

EGY ASSZONY (megsértődik): Á, maga viccel. Nem zavarom, gondoljon csak a kis nővérkére.

(JELENZAJ)

(A kocsiban)

FÉRFI: Megjöttünk.

(A Sógor fékez)

SÓGOR: Ez az? Hogyan jártál ki innen? Itt tilos a betegeknek...

FÉRFI: És? Tilos hamisan tanúzni is. Láttad, mennyien vallottak ellenem hamisan. Mi az, hogy tilos? Gyávák menedéke. A tiltók menedéke: a varázslók tabumisztériuma. Itt balra van egy bolt, ott is van szuvenír. Én nem megyek oda, mert engem megismer a boltos lány, és akkor beszélgetni akar, pedig most nem érek rá. Vele szemben a kocsma van. Egyedül megyek tovább.

(KISZÁLL, BECSAPJA A KOCSIAJTÓT)

(AZ ÚJRATALÁLKOZÁS ZAJA: ÖRÖMZENE, FOLYAMATOS ÉS HALK, MINT A MÚLTZAJ)

NŐVÉR: Most is ez a szobám. Megismered?

FÉRFI: Még mindig nincs szobatársad?

NŐVÉR: Volt már kettő is.

FÉRFI: Hova tetted őket?

NŐVÉR: Kiutáltam innen, különösen a másodikat. Abból még fegyelmi is lett.

FÉRFI: Nem akarsz róla beszélni?

NŐVÉR: Kiutáltam, és most úgy néz ki, hogy többé nem is lesz szobatársam. Belémtörődtek. Meddig maradsz?

FÉRFI: Nem tudom. Annyira váratlanul jöttem, hogy én sem számítottam rá, nincs nálam semmi.

NŐVÉR: Mindent kapsz, ing- és gatyamosást vállalok, ha megszárad, mehetsz is. Ha maradni akarsz, itt maradsz. Már kértem két szabadnapot. Ha tovább maradsz, majd bejárok dolgozni, és te itthon leszel. Örülök, hogy nem híztál meg.

FÉRFI: A legényemberek karcsúk.

NŐVÉR: Ja, tényleg, már legény vagy. Milyen érzés?

FÉRFI: Ha idebújsz, megmutatom.

A HANG: Ismerni az utat: az anamnézis tudása. Az anamnészisz visszaemlékezés, ezért éltek a múltjukkal békében a görögök. Ismerték magukat. Hová mész, domine? Honnan jössz? Domine, kyrie. Az a fontos, hogyan jössz, Uram.

FÉRFI (lebegve, belső monológ): Mindegy honnan, de ahová eljutok, a célom, elgondolt eszmény. A visszaemlékezés az egyszeri események megjelenítése, és azért ideateremtés. Ezért hisszük a szebbnek múltat, mint amilyen valójában volt. A visszaemlékezés ekképpen a szépség ünnepe, mert az emlékezésben az, ami volt, örökszéppé lett. A cselekvő személyek így beleépülnek az örökkévalóságba, hiszen a tett volt kezdetben. Az alfa ómegaként tér vissza a folytonos jelenvalóság anamnézisében.

A HANG: Az én szerelmesemnek szavát hallom, ímé, jő, mert a tél elmúlt, virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött. Tégy engem, mint egy pecsétet, a te szívedre.

(A MÁR HALLOTT NAGYON-NAGYON SZEX-ZENE. KIS IDŐ MÚLVA LASSAN KÚSZIK)

SÓGOR (telefonál): Halló! Rendőrség? Halló! Itt vagyok a gyógyintézet portáján. Jöjjenek, mert egy ember nyomtalanul elveszett. Hogy hol? A… nővér… szóval, ahol a nővérek laknak! Halló! Lehet, hogy ez a nővérszálló. Itt. Igen. Valami negyven napja várom már a kapuban, és nincs sehol… Rokon, persze, a sógorom. Ide jött valami szerelmi dologban, és eltűnt. Halló!

(TÁVOLBÓL KÖZELEDIK EGY RENDŐRAUTÓ SZIRÉNÁJA)

(Közben betegek csoportosulnak nagy zajjal a nővérszálló köré)

TŰZOLTÓ (részeg, mint korábban): Utat! Engedjenek. Hivatalos ember vagyok. Nézzék csak, az van ide kiírva a kapura, hogy HÚZNI, hát akkor már tudom, mit csinál az az ember. Engedjenek már…

(A Tűzoltó sietősen tántorog a visszhangos folyosón, közben dúdolja, hogy „Volt szeretőm tizenhárom…”; megtorpan)

TŰZOLTÓ (folytatja): Nézd csak, ez lesz az. (énekel:) „maradt még egy, maradt még egy…”

(benyit)

TŰZOLTÓ (abbahagyja a nótázást, meghökken): Szép kis rend, mondhatom: itt fekszenek lepedővel letakarva, pedig ilyenkor fekete műanyagba kell csomagolni…

ÜGYELETES ORVOS (rohanva érkezik az ügyeletes ápolónő kíséretében): Ki maga?!

ÁPOLÓNŐ: Már megint részeg?

TŰZOLTÓ: Az nem tartozik a tárgyhoz. Ezek itt szabálytalanul vannak…

ÜGYELETES ORVOS: Hordja el magát!

SÓGOR (kint, a folyosón ordít): Itt eltűnt egy fontos személy. Engedjenek!

TŰZOLTÓ (miután kidobták, a Sógorhoz): Nem is fontos. Én ismertem régről. Mondja, nem akar a kollégám lenni?

PORTÁSNŐ: Tessék elhagyni a szállót! Ide idegen nem jöhet!

TŰZOLTÓ: Én ismerős vagyok, különben is hivatalos izé. Ezek szerelmesek voltak, és most meghaltak… (nótázik:) „Megkondult a kecskeméti…”

PORTÁSNŐ: Azonnal távozzanak!

ÜGYELETES ORVOS: Amelyiküket itt látom egy perc múlva, már csomagolhat is. Holnap hazamegy!

ÁPOLÓNŐ: Végre megjöttek a rendőrök. Most rend lesz.

PORTÁSNŐ: Mars innen! Idegenek! Hogyhogy? Én a portás vagyok itt, hallja. Mit akarnak velem? Mi az, hogy nyomozási érdek? A recepciót nem hagyhatom el. Már harmincötödik éve hűségesen…! Én nem láttam senkit és semmit.

TŰZOLTÓ (messziről hallani): Na, sógor úr, ezt a vén ribancot elvitték a rendőrök. Már sok vaj van a fején, ez mindent tud, és most tagad. Jöjjön, meghívom egy snapszra.

(SZÜNET)

ÜGYELETES ORVOS (az ápolónőhöz): Látott már ilyet, nővér? Érti ezt?

ÁPOLÓNŐ: Hát... Így letakarva olyanok, mintha szépen ki volnának nyújtóztatva egymás mellett.

ÜGYELETES ORVOS: Érthetetlen. Olyan, mintha itt feküdnének kéz a kézben a lepedő alatt.

ÁPOLÓNŐ: Amikor pedig le tetszett rántani a lepedőt, mégsem volt alatta senki. Így visszatakarva pedig megint ott vannak.

ÜGYELETES ORVOS: Nincsenek ott, tapasztalhatta. Csak olyan, mintha ott lennének.

ÁPOLÓNŐ: Hátha mégis ott vannak. Tessék csak várni, alálesek. (Inkább dühös, mint ijedt:) A francba! Nincs itt alatta senki.

ÜGYELETES ORVOS: Kínos.

ÁPOLÓNŐ: És főleg érthetetlen. Mivel pont olyan, mintha csak mi nem látnánk őket valamiért.

ÜGYELETES ORVOS: Csakhogy fordítva is igaz, nem gondolja? Olyan, mintha látnánk őket, pedig nincsenek is itt.

ÁPOLÓNŐ: Doktor úr, olyan, mintha ezek nem is léteznének. Lehetséges, hogy sohasem voltak?

ÜGYELETES ORVOS: Hát… valószínűleg kellett lenniük, ha mindenki tud róluk… Nővér, ismeri a kolleginája anamnesisét?

ÁPOLÓNŐ: Nagyjából igen. Amikor ide került, kezeltük, az iratai között biztosan megvan minden lelete.

ÜGYELETES ORVOS: És ez, aki itt volt nála?

ÁPOLÓNŐ: Sejtem, hogy kicsoda. Úgy tudom, őt is kezeltük. Az utóbbi időben gyakran járt hozzá. Talán komoly ügy volt. Nem tetszik tudni, mi történhetett?

(RÖVID SZÜNET UTÁN AUTÓBUSZMORGÁS, MINT AMIKOR A FÉRFI ELUTAZOTT, DE EZ A JELENBEN JÁTSZÓDIK.)

UTAZÓ NŐ: Nekem egészen bedugult a fülem, a magáé nem?

FÉRFI: Nem.

UTAZÓ NŐ: Én annyira megérzem, ha így lefelé jövünk a hegyről. Maga hányadszor járt fönt?

FÉRFI: Először.

UTAZÓ NŐ: Akkor maga pilóta, igaz?

FÉRFI: Igaz.

UTAZÓ NŐ: Korábban még nem is láttam fönt soha. (rövid hallgatás után:) Mondja csak, volt már szerelmes?

FÉRFI: Igen. Voltam.

UTAZÓ NŐ: Én szeretem az ilyen dolgokat, magánál milyen érzés volt?

FÉRFI: Olyasmi, mint a repülés és a halál.

UTAZÓ NŐ (meghökken): A halál?

FÉRFI: Igen. Amikor annyira szerettük egymást, hogy az olyan szép volt, mint a repülés, feloldódtunk egymásban. Az volt a vég.

UTAZÓ NŐ (évődik): Ne mondjon már ilyet, maga csak úgy mondja. Nem? Nos? (megijed:) Úristen! Hová lett? Álljunk meg! Itt volt mellettem valaki, és eltűnt! Miért bámulnak? Egész egyszerűen eltűnt! Mintha itt sem lett volna…

- vége -

LEKONF

A SZERZŐ HONLAPJA

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA

UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1

HOME