OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. január 31. Hétfő
E g y ü t t
Ünnepeljünk együtt, ahogy
a kormánypártok akarják. Hóhér és áldozat egymás nélkül nem létezik.
Csakhogy a vér nem válik vízzé.
Erről jut eszembe: Kovács László
nem váltotta le Gedai Károly nagykövetet, csak rábeszélte, hogy mondjon le. Gedai
Károly nélkülözi az éberséget, és nem nyomoztatta ki egy kanadai magyar
protestáns lelkész múltját. Ez hiba. Gedainak mennie, azaz hazajönnie kell
emiatt. Kiderült, hogy Finta Imre tiszteletes egykor gettóparancsnok volt
Szegeden.
A határainkon kívül él néhány
millió magyar ember, és a kutya sem keresi, nem voltak-e hajdan
gettóparancsnokok. Még szerencse, hogy egyesek megsértődtek egy kanadai magyar
keresztény születésnapi felköszöntésén, soha sem tudtuk volna meg, hogy az
ünnepelt egykor állítólag gettóparancsnok volt.
Egy nagykövet nem nyomozóhatóság,
hogy kiderítse egy egyházi személy hatodfél évtizeddel korábbi előéletét. Ha a
tiszteletes háborús bűnös volna, a sértettek már régen kinyírták volna, az fix.
Ha pedig nem volt, nem értem, mi a baj Gedai úr gesztusával.
Nem vagyok biztos abban, hogy a lelkész hóhér
volt, akinek nem jár születésnap, mert vannak más, egykor ugyancsak magyar
állampolgárok vagy leszármazottaik, akik ezt kifogásolják. Markos József, azaz Alfonso
mesélte egykor, hogy az „Ide
figyeljenek, emberek” megszólítás, ahogyan a
háború után hosszú évekig magánszámait kezdte, egyik hajdani felettese
emlékének szóló tisztelgés volt. Az a magyar katona szólította meg így, embernek
nevezve a parancsnoksága alá rendelt munkaszolgálatosokat, és ez
akkoriban nem volt szokásban.
Vagyis nem mindegyik keretlegény
volt szadista barom.
El tudom képzelni, hogy esetleg
Finta tiszteletes sem volt szadista barom. Meglehet, mázlijuk volt az abba a
gettóba kényszerülteknek, hogy éppen ez az ember volt a parancsnokuk. Esetleg
néhányan neki köszönhetik a túlélést.
Ez nem biztos, de hátha. A megmentők
tiszteletére Izraelben fát szokás ültetni, de nem minden megmentőt ismernek.
Lehetséges, hogy Finta Imre
születésnapja véletlenül került éppen akkor elő, amikor egy magyar-belga kettős
állampolgárságú tiszteletes ellen nyomozás folyik. Ezt nem tudhatjuk.
Hátha nincs is bizonyíték arra,
hogy a felköszöntött ember bűnös, csak úgy mondják róla. Attól persze lehet
akár anyagyilkos is. Csakhogy nem háborús bűnös: ezt valamivel több mint egy éve
kanadai bíróság állapította meg. Ez azt is jelentheti, hogy
ellenségei rágalmazzák.
A Grősz-perben annak idején a
kommunisták többek között azzal vádolták a főpapot, hogy vízzel telt árkokba
hegyes karókat veretett, mert azokkal az öntözőcsatornákba ugráló
parasztgyerekeknek balesetet akart okozni. Ez most csak úgy eszembe jutott. Az
egyházüldöző pereket történetesen koholt vádakra alapozták. Ma a vádakat
koholók jogutódai kormányozzák Magyarországot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ők
és külhoni támogatóik most szintén koholnak, ennek az ügynek mégis - mondjuk
így: - rossz az akusztikája.
De hátha egyébként gonosz ember
volt ez az exparancsnok. A vele egyazon újhazában élő (tehát nem kiirtott),
egykor szintén magyar állampolgárságú személyek, akik valahonnan nyilván ismerik, újabban
úgy találják, a jelenlegi magyar kormány tisztviselője nem kívánhatja neki,
hogy Isten éltesse.
Miután erre a külügyminiszter
felhívta Gedai úr figyelmét, a nagykövet bocsánatot kért a kanadai zsidó polgároktól,
és lemondott.
Mert politikai szolgálatban
megbocsáthatatlan figyelmetlennek lenni.
Gondolta volna, Olvasó, hogy ekkora
hatalma van egy külügyminiszternek? Figyelmeztette a nagykövetet, hogy
szamárságot csinált, mire a nagykövet minden további nélkül megkövette a sértődötteket,
és lemondott.
De hogy jön egy külügyminiszterhez egy bíróság? Egy
országgyűlés? Egy ügynöktörvény?
A miniszterelnök azt mondja, bliktri, róla mindenki tudja,
hogy pufajkás volt, a nép többsége mégis rá és pártjára szavazott, tehát neki
ne dumáljanak, ő marad. Még félévig feltétlenül. Mert ez alatt a
félév alatt a hágai határozatban foglaltaknak megfelelve dűlőre akar jutni az
északi szomszéddal. Utálná másra hagyni a vitás vízügyet. Mert hátha másnak nem
parancsolna egy idegen bíróság, amit - bocsánat - kiröhög a szomszéd miniszterelnök.
De majd jön (marad) ő, és megoldja. Mert neki csak nemzetközi bíróság szava
szent, a magyar nem parancsol.
Nem mond le.
A Nagy Imre-szobornál hivatalból
koszorút szokott elhelyezni, ám még sohasem hajtott fejet a mártír
miniszterelnök emléke előtt. Mindig figyeltem, biccent-e legalább, de nem
teszi. A sajtója pedig tele van azzal, hogy most Romániában fejet hajtott
Nagy Imre egykori lakóhelyénél. A képernyőn csak a miniszterelnök jelenléte látszott.
De azt a főhajtást valamiért ezúttal sem lehetett látni, és így, bemondásra,
nincs okom ezt elhinni éppen neki.
Újabban azt mondja, ünnepeljünk
együtt.
Mit ünnepeljek vele? Hogy az
elvtársaival fegyvert fogott a nemzetre?
Más pozícióban levő embert
gyógykezelésre utalnának ezzel a tünetszerű magaviselettel. Gyújtsunk gyertyát az
áldozatok
emlékére! Ez ugyanolyan pimaszság, mint a kormány által föltenni
akart két földkérdés, amikre akármit válaszol a polgár, az lett volna belőle,
amit elképzeltek ők és a tótottó.
Persze, hogy áldozat az is, aki
kommunista parancsra elpusztult. De - gondoljon bele, Olvasó - mire fel
gyújtsak én gyertyát annak emlékére, aki kezet emelt a mi szabadságunkra?
Gyújtson érte elvtársa, továrisa,
tőle meg is érdemli. Én pedig azt a gyertyát, amit ő gyújtott a saját
bajtársáért, nem fogom eloltani akkor sem, ha lehetőséget vagy parancsot kapok
rá. Így vagyok nevelve.
De hogyan ünnepeljek vele együtt?
Ha lehetne is szó közös
gyertyagyújtásról a forradalom első napjának örömünnepén, akkor sem
siratnám előre
halottainkat. Azzal ráérünk, annak is eljön az ideje hamarosan.
Persze a magunk halottairól beszélek.
A mieink nemcsak harctérré lett közterületeken haltak meg. Nekünk vannak hőseink,
és vannak lemészárolt, megtorlásként bitón elpusztított, meggyalázva eltemetett
testvéreink is. Nehogy már egy kalap alá vegyék az ávóssal a forradalmárt!
Vagy pláne a pufajkással, már
engedelmet.
Tisztességes ellenséggel lehet
békét kötni, de háborús bűnösöknek nem adhatunk amnesztiát.
Ha Budán a Várban járok, mindig
meglátogatom az utolsó budai pasa, az ellenünk vívott harcban hősi halált halt
Abdurrahmán diszkrét síremlékét. A hetvenéves hős elestének színhelyén tiszteletet
érzek.
Ott azonban, ahol a parancsra
meghaltak lovagiasságból meghagyott, önkényuralmi jelképpel ellátott, kérkedőn
túlméretezett emlékműveinek ötágú csillagát az éj leple alatt hősiesen vörösre
festik, a mázolók iránti undor fog el. Ők méltatlanok saját halottaikhoz is.
Velünk együtt akarnak ünnepelni. Ugyan, mit?
© Szitányi György
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME