Eltékozolt
rendszerváltás
Tizenöt évvel ezelőtt
kiáltották ki a köztársaságot
Egykor volt jelszavak, melyek mintha ma is
érvényesek lennének. A politika csúcsszereplői, akik már 1989-ben is a
hatalom közelében voltak. És új szereplők, akik a rendszerváltás
koreográfiáját próbálják még egyszer eljátszani. 1989 októberétől 2004
októberéig a Heti Válasz a magyar politika elmúlt 15 évét tekinti át, a
köztársaság kikiáltásának 15. évfordulóján.
|
|
|
|
"Véget ért egy
korszak", "Békés forradalom a szocialista párt
kongresszusán", "Az újonnan született párt teljesen elhatárolódik
a múlt örökségétől", "Nincs kormányválság", "A
szocialista párt van hatalmon," "Együtt maradt a nagy
konglomerátum", "Átmeneti helyzet a választásokig".
Jelszavak és napilapok szalagcímei, melyeket éppúgy nyomtathattak volna 15
évvel ezelőtt, mint ma. A kísérteties hasonlóság a részletekben is
vissza-visszaköszön: a pártok 1956 októberének örökségéért harcolnak, a
médiában nem kap elég teret az ellenzék, nyilaskeresztes eszméket hirdető
röplapok jelentek meg és váltak politikai üggyé, az Akadémia elnöke szerint
veszélyben van a tudomány és az oktatás. Sorolhatnánk a szembeötlő
párhuzamokat. Vajon mivel magyarázható, hogy a mai politikai helyzet ilyen
mértékben ismétli a tizenöt évvel ezelőtti képletet? A jelek szerint ma is
folyik a politikai csata a rendszerváltás (egyesek szerint
rendszerváltozás, mások szerint rendszerváltoztatás) megnyeréséért.
Minden demokratikus rendszer
legitimitása (vagyis társadalmi elfogadottsága) szempontjából alapvető
jelentőségű, hogy miként őrzi meg a politikai közösség közös emlékezetében
az alapítók hagyatékát. Magyarországon nem forradalom és nem is szerves
belső fejlődés eredményeképpen született meg az új rendszer. Alapvetően a
kétpólusú világrend felbomlása kényszerítette rá az állampártot a hatalom
megosztására, egy új politikai és gazdasági rendszer kereteinek
körvonalazására.
A
rendszerváltozásról (2004. október 16.)
|
A rendszerváltozás jó tizenöt - lassan már húsz -
éve nem más, mint életünk lefutó filmszalagja, amely halomban tekereg
körülöttünk, gyűrűket és nyolcasokat ír le, fényes oldalt mutat és
visszáját. Senki és semmi nem veheti el tőlem azt a jó érzést, hogy 1990
és 1994 közt megteremtettük a szabadság jogrendszerét, s hogy ebben
tevékenyen részt vettem. Ugyan működik, ma lépten-nyomon a visszáját
mutatja. Életfilmünk visszája a kádári hétköznapok máig élő brutalitása
is, amelytől csak nem tudunk szabadulni. Fénye a rendszerváltásnak,
hogy visszakapcsolódtunk Európa és a világ éltető vérkeringésébe. A
fonákja, hogy a világpolitikai és hazai hatalmi konstellációk miatt a
javak újraelosztásából nem részesült méltón a többség. Ezért nem
született meg a tulajdon erkölcse. De fényes oldala ennek a
filmszalagnak az, hogy a tehetség nem zárható el többé a tudástól,
utazástól, a szabad szellemi tértől. A fonákja, hogy a lélek 1987-90-es
szabadságvágya az anyagiba merült, és keveseket mozgat a szellem
teremtő ereje. Ha hinni tudnánk benne, visszaszerezhetnénk a jelent,
tenni tudnánk, és nem csak bámész szemlélői maradnánk a lefutó
életszalag fordulatainak.
Kodolányi Gyula
1990-94 között a miniszterelnök
külpolitikai tanácsadója
|
|
Ez a társadalmi-politikai
folyamat a nyolcvanas évek második felében kezdődött, a gazdasági
rendszerváltás törvényi feltételeinek és intézményrendszerének
kialakításával. Talán nem véletlenül. Az átalakulás kritikusai szerint a
hatalmi elit felismerte: politikai erőpozícióját gazdasági előnyként tudja
majd legjobban kamatoztatni. Vagyis az új törvényi keretek kialakítása
versenyelőnyhöz juttatta a hatalmi elit tagjait. A gazdasági rendszerváltás
már 1990 előtt a szabad versenyes kapitalizmus modelljét eresztette rá egy
alulfejlett gazdaságra és annak elszegényedett társadalmára. Ez igen komoly
társadalmi feszültségeket okozott. Az első szabad kormánynak ezért nemcsak
az eladósodott állam siralmas költségvetési helyzetével és a gazdaság
átalakításának nehézségeivel kellett szembesülnie, hanem neki kellett
viselnie a politikai felelősséget azokért az igazságtalanságokért is,
melyek az új rendszer korai, féktelen bevezetéséből következtek.
Miközben az állampárt
politikai elitje már a gazdasági túlélésén dolgozott, a hatalmat gyakorlók
megpróbálták a politikai veszteséget is minimalizálni az ellenzéki
kerekasztallal folytatott tárgyalások során. A rendszerváltás
kétarcúságának szimbolikus jele Nagy Imre újratemetése és nem sokkal később
Kádár János temetése volt. A hatalomgyakorlás új formájáról az 1989
szeptemberére lezáruló nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon döntöttek a
hatalom és az újonnan támadt ellenzéki pártok képviselői, meghatározva a
békés átmenet intézményes politikai feltételeit. Bár a parlamentáris
demokrácia intézményrendszere épp e tárgyalások következtében meglepően
teherbírónak bizonyult, a folyamat esetlegességei meghatározták az átmenet
politikai jellegét. A szocialista párt arra törekedett, hogy a szabad
választások előtt felállítsa és lehetőség szerint be is töltse az új intézmények
minél nagyobb hányadát, hisz ekkor még könnyebben érvényesíthette hatalmi
pozíciójának előnyeit. Így történt, hogy az Alkotmánybíróság felállításával
olyan helyzetet teremtett, hogy a természete szerint nem jogállami
állampárttal szemben nem lehetett nem jogállami eszközökkel eljárni -
vagyis megakadályozta a hatalom forradalmi átalakítását. Antall József csak
e helyzetet regisztrálta, amikor az új rendszer jogfolytonosságát
hangoztatta, s megjegyezte: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!"
Másrészt az oszd meg és uralkodj! hagyományos hatalmi logikáját követve
sikerült az ellenzéken belül olyan éles ellentétet szítania, ami a
négy-igenes népszavazáshoz, majd ahhoz vezetett, hogy nem lehetett a volt
hatalom képviselőivel szemben egységes ellenzéket felsorakoztatni. Ezt a
taktikát igazolta vissza a Szabad Demokraták Szövetségének 1994-es drámai
döntése, amikor a párt elfogadta a szocialisták hatalomra csábító
ajánlatát, ezzel végleg legitimálva az 1989 előtt szocializált erői által
vezetett újsütetű MSZP-t.
1989 októberében ugyanis az
MSZMP XIV. kongresszusán a párt újjáalakult, Magyar Szocialista Párt néven.
Az új vezetésből kimaradt Grósz Károly és Berecz János, a pártelnök a
mérsékelt reformpárti Nyers Rezső lett, s a reformerek, Pozsgay és Németh
Miklós megerősödtek. Ugyancsak 1989 októberében a parlament megszavazta az
alkotmány módosítását és az úgynevezett sarkalatos törvényeket, melyek az
átmenet békéjét voltak hivatva biztosítani. Mindez azért bizonyult döntő
jelentőségűnek, mert az alkotmánymódosítás kétharmados támogatottságára
vonatkozó elméleti megfontolás (tudniillik az alkotmány stabilitása)
kiterjedt számos olyan jogalkotási területre is, ahol ezt csak az átmenet
bizonytalan helyzete indokolta. A tárgyalások eredeti elképzelése szerint
azonban mind az alkotmánymódosítás, mind pedig a sarkalatos törvények
ideiglenes jellegűek voltak, melyek az átmenetet szabályozzák, amíg az új
rendszer új és legitim képviselői el nem végzik a végleges alkotmányozás
nehéz feladatát.
Nyilas
provokáció
|
A Magyar Nemzet 1989. október 20-i beszámolója:
"Az Országgyűlés csütörtökön (október 19-én - A szerk.)
közfelkiáltással elfogadta azt a nyilatkozatot, amely elítéli az újra
nyíltan jelentkező fasiszta, nyilaskeresztes eszmét. »A magyar
Országgyűlés mély felháborodással fogadta, hogy egy röplapon újra
nyíltan megjelent a fasizmus, a nyilaskeresztes eszme«." A lap
szerint a Magyar Nyilaskeresztes Párt újjáalakulását kinyilvánító
röpirat provokációs célzatú. Feltételezett készítője mögött nem áll szervezett
csoportosulás. A röpirat célja faji gyűlöletkeltés, izgatás
"zsidók, cigányok, kommunisták nyilvános »felkoncolására« való
uszítás." A provokáció tényét igazolja, hogy az új párt három
megadott száma a Szabad Demokraták és a Fidesz ismert telefonszámai. Az
SZDSZ részéről Pető Iván elhatárolódott a provokációtól, melynek célja
szerinte a párt lejáratása volt. A Belügyminisztérium közleménye is
provokációnak nevezi a nyilas röplapot, és azt állítja, hogy a hatóság
ismeri a tettes nevét is.
|
|
Ám a választások után
kialakult politikai helyzet ezt már nem tette lehetővé. 1990 tavaszára
ugyanis az ellenzéken belüli jobb- és baloldali megosztottság olyan erősen
kiütközött, hogy a választások után győztes jobboldali koalíciós erők
vezetője, Antall József már nem látta politikai lehetőségét egy új
alkotmányozásnak. Ezért, az ország kormányozhatóságának megőrzése végett
inkább háttéralkut kezdeményezett. Ezt nevezi a közbeszéd
Antall-Tölgyessy-paktumnak, amelynek köszönhetően ugyan a napi ügyekben a törvényhozás
lehetőségét megszerezte a parlamenti többség, ám az elvi jelentőségű,
rendszerváltó kérdésekben továbbra sem tudott érdemben eljárni, mivel ezek
a törvénykezési témák továbbra is kétharmados támogatottságot igényeltek.
A politikai helyzet foglyaként
és persze a demokratikus politikában való jártasság híján a
"kamikázekormány" nem tudott elvégezni olyan alapvető fontosságú
feladatokat, melyek a rendszerváltás lényegéhez tartoztak volna
(igazságtételi törvények, lusztráció, médiaegyensúly megteremtése,
gazdasági versenyhelyzet kiegyensúlyozása, hatékony társadalombiztosítás, a
nagy állami elosztórendszerek reformja, megfontolt és kontrollált
privatizáció). Így aztán érdemei (kilépés a KGST-ből, a szovjet csapatoktól
való megszabadulás, a költségvetési deficit csökkentését célzó törekvések,
a NATO-hoz és az Európai Közösséghez való közeledés, a határokon túli
magyarok érdekében kifejtett tevékenysége) ellenére megbukott.
Az 1994-ben hatalomra jutott
szocialista -liberális koalíció első számú történelmi érdeme a gazdasági
stabilitás megteremtése. (Hogy az úgynevezett Bokros- csomag ebben milyen
szerepet játszott, a tekintetben - természetesen politikai alapon -
megoszlanak a vélemények.) Ám a rendszerváltás folyamatának egésze
szempontjából igen súlyos terheket örökített utódaira a Horn-kormány a
gazdasági korrupcióval, a hatalom és a gazdaság közötti összefonódások
révén (lásd Tocsik-ügy), a ’89 előtti hatalmi technikák felélesztésével és
a szocialisták által gerjesztett, a jobboldal kétségtelen óvatlansága és
tapasztalatlansága miatt újra és újra kijátszható rasszizmus-,
antiszemitizmuskártyával, valamint a köz- és a privát média megszállásával.
Az addigra már jobboldali,
magát polgári erőként meghatározó Fidesz 1998-as győzelme azzal
kecsegtetett, hogy egy tiszta lappal induló, ’89 után szocializálódott
pártalakulat veszi kezébe az ország irányítását. A rendszerváltás utáni
politikai elit legígéretesebb képviselője, Orbán Viktor, az új
miniszterelnök határozott és céltudatos politikusként lépett színre. Ám a
hatalom és a gazdaság közti alkuk felrúgása, az új nemzeti burzsoázia
támogatása, valamint néhány hívének mohósága, a vele rokonszenvező média
hiánya vagy szakszerűtlensége miatt elmaradt 2002- ben a választási siker,
s így a rendszerváltás bevégzése.
|
|
Fotó: MTI
|
|
|
Egy
bálvány ledőlt. 1990. március 20.
|
|
|
A rendszerváltás sokak
szerint 2002- ben bukott el végleg. A győztes baloldali pártok koalíciója
hatalomra segítette 1989 miniszterelnök-helyettesét, Medgyessy Pétert,
akiről még 2002 nyarán kiderült, hogy a régi titkosszolgálat ügynöke volt,
amit választóinak nem kívánt bevallani. A Szabad Demokraták Szövetsége
másodszor is a hatalom mellett döntött, ahelyett hogy a rendszerváltás
mellett állt volna ki, s egy, a titkosügynökök listájának nyilvánosságra
hozatalára vonatkozó, azóta kiderült, megalapozatlan ígéret fejében ismét
legitimálta a szocialisták korábbi elitjét. A 2004 őszén alakult régi-új
hatalmi konstellációt két politikus fémjelzi. A volt KISZ-vezető, az állami
vagyon privatizációjából busásan meggazdagodott, az Apró család aprómunkája
és egy SZDSZ-es kötődésű háttércsapat által felépített Gyurcsány Ferenc
miniszterelnökként, s árnyékában az egyetemi katedrát a politikai
pulpitussal felváltó Hiller István mint "szerethető" szocialista
pártelnök. Ők ketten új korszakot ígérnek híveiknek.
A kérdés 2004 októberében
tehát az, lehet-e új korszakot kezdeni egy feledésbe merült rendszerváltás
után.
H. H. F.
|