OSSERVATORIO
LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. január 31. Hétfő
Fából frászkarika
Mi kell hozzá? Szakismeret. Lehetőleg sokkal
alaposabb, mint a másoké. Aki konkurenseinél felkészültebb és okosabb, frászt
hoz rájuk, ha megcsillantja tudását.
Ez
még nem frászkarika. Akkor jön létre, amikor a szakember - egyébként jó okkal -
szaktekintéllyé válik, és ráadásul hatalomhoz is jut. Attól kezdve megy minden, mint a karikacsapás. Ha az olvasó
nem érzi magát jó papnak, ettől a
ponttól kezdve ne olvasson tovább: tanulás következik.
Van
kitől. Kettő is. Az egyikük miniszter, a másikuk közgazdász. Az előbbi él, az
utóbbi hal. Az utóbbi nyugodjék békében, rászolgált. Heller Farkas volt a neve. Kevés magyar tudóst
hallgattak ennyire agyon, miközben
aki kommunista hajlandó volt tanulni mást is, mint irányelveket, tőle
tanult. Nem lehettek sokan, de félszázada az ő tudományára támaszkodva tudták
(és tudják), mit kell elhallgatni.
A
miniszter pontosan tudja, mi dolog a kameralisztika. Ebben azért vagyok biztos,
mert műveli a merkantilizmus német válfaját. Ez a sajátos irányzat - a
fejedelemségekből álló birodalom idején - a fejedelmi pénztár fejlesztése körüli
teendők kérdései köré épült ki.
(A
fejedelmi pénztárt ma költségvetésnek, fejlesztését pedig pótköltségvetésnek
nevezzük.)
Maradva
a lényegnél: a kameralisztika a pénzügyi szempontokat még jobban
kidomborította, mint a merkantilizmus - amely szoros kapcsolatban tárgyalja a
közgazdaság és a pénzügy kérdéseit, és a politika szolgálatában áll -,
feladatául olyan alapelvek kidolgozását tűzte ki, amelyek szakszerűen képzett tisztviselők
révén a pénzügyi és a közgazdasági igazgatásban a politika, valamint az annak
elvi szempontjait kitűző állam érdekeit szolgálják.
Ez, ugyebár, tisztára olyan, mint a kommunista pénzügyi
irányítás. Csak éppen korábbi: még I. Miksa császárnak az osztrák
tartományokban keresztülvitt közigazgatási reformjához kötődik. Kamerális
tisztviselők képzésére Magyarországon viszonylag későn, Mária Terézia hozott létre
szakiskolát Szempcen Collegium oeconomicum néven. Marxék
színrelépése előtt egy évszázaddal. Ezért van az, hogy normális ember 50 éve
nem hivatkozott a centralizált, bolsevista célszerűség valódi gyökereire.
Megjegyzem,
e parancsuralmi képződmény német birodalmi gyökerei sem voltak rokonszenvesek a
rebellis magyaroknak, azonban a nemzetköziség elnevezésű tünetcsoportot
erénynek kikiáltók jól összefértek vele.
Az
olvasó most nyilván azt hiszi, e tudománybeli irány emlegetésével az 1100 éves
Magyarország expóját elutasító kormány- és pénzpolitika gyökereit kajtatom.
Az
olvasónak már megint igaza van.
Ezért
nem is térek ki arra, hogy a hajdan közvállalatnak nevezett vállalkozások,
amelyek a magánvállalkozások szellemétől a legtávolabb vannak, mint
példának okáért az államvasutak, és a kincstári, azaz kamerális könyvvitel
alapján nyilvántartott, a közigazgatásba beágyazott vállalatok politikai
befolyás alatt állanak. Ez a posta esetében legalább annyira
nyilvánvaló, mint az energiaforrások kézben tartásának logikájában. A MÁV
privatizációja, helyesebben: közvállalatból vállalattá tétele szöges
ellentétben áll az egyébként uralkodó kameralisztikai elvekkel. Az egész
helyzet lényege rokon a kormányon levő koalícióéval: „szörnyű víg tragédia” - ahogy Arany fordításában Shakespeare mondta. Érdemes
végignézni, hogy ebből mi lesz. E felemás függőség firtatásától megkímélem az
olvasót. Az expóval kapcsolatban egészen más fogyatékosságra hívom fel a
figyelmet.
Már
csak azért is, mert erről esett szó, bár a lényegről nem. A reklámról szólván a
szabaddemokrata képviselő arra hivatkozott, hogy nincs mit reklámozni az expóval, mert
a magyar ipar nem áll sehol, nincs termék. Ezért az expó fölösleges, és csak
vinné a pénzt a semmire.
Ha
a honatya nem szabaddemokrata volna, megérteném e kameralisztikus érvet, és azt
mondanám, hogy a maga fogalmi rendszerében igaza van. Azonban esetünkben csak
az a nyilvánvaló, hogy politikai befolyás alá került. Akár egy
közületi vállalat. Ha nem így volna, azt mondaná, amit ő is jól tud, hogy az
expó nem a magyar ipar termékeinek reklámja, hiszen a még ki sem hevert
bolsevizmus romjain nem is lehet az. Az expó az 1100 éves Magyarország reklámja - lehetne.
Hogy
itt vagyunk, és megvagyunk.
Mert
megmaradtunk germánok, szlávok, török és tatár ellenére. Mivel amikor a kazárok
legyőztek bennünket, nem mi olvadtunk be, hanem ők lettek magyarrá, mielőtt
bejöttünk a Kárpát-medencébe. Akárhogyan és akármiért történt így: aki kun,
tatár, török, jász és a többi itt maradt, magyarrá lett.; akivel pedig együtt élünk, azzal lakva
is megférünk.
Ez van: sokban különbözünk másoktól, és a sorból kilógni
nem szerencsés egy tömegtársadalomnak. A tömegagyú ember nem tud és nem is
merészelne különbözni másoktól, szívesebben nemzetközi elkötelezettségű „internacionalista”, mint magyar. Magyar voltunk és magyar hazánk fennállásának
ünnepségsorozata lehetne az expó, ha a parlament venné a bátorságot, hogy
magyarságát vállalja.
Az egyik legelső, amire minden leendő reklámszakembert
megtanítanak, hogy a
reklámköltségek fele egészen biztosan fölösleges kiadás, csak éppen azt nem
lehet tudni, melyik fele az.
Ha pedig a reklámmal elérjük, amit célunk elérni, akkor megéri
az árát. Ez is reklámszakmai alapismeret.
A
valóságos kérdés az, hogy van-e célunk. Van-e valamiféle
magyarságtudata ennek az országgyűlésnek.
Majd elválik.
Mint
ahogyan elválik az is, akar-e Magyarország magyar lenni. DÖNTSÖN A NÉP!
És
azután viselje döntése következményeit.
© Szitányi György
(PMH, 1994.
november 9., szerda)
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME