OSSERVATORIO LETTERARIO 

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese   

__________________________________________

Ferrara,  2005. január 31. Hétfő

 

 Harap, vagy nem harap?

 

A puding próbája az evés. De mi a farkas próbája?

  Az állatkertekben a farkasketrecen ott a felirat: ne higgyünk az állat szelíd külsejének!  Ez az egész a vadkapitalizmusról jutott eszembe, amit itt építünk, miközben a szelíd kapitalizmusra vágynak a politikusok. Vajon mitől vad, vagy mitől szelíd? Az holt biztos, hogy a kapitalizmusban farkastörvények vannak, nincs józan politikus, aki azt mondaná, hogy ez nem így van. Különben is: a farkastörvényekre fognak mindent.

  Na, akkor most mi van ezzel a farkassal? Nálunk vad, az áhított Európában pedig szelíd?

  Ne higgyünk az állat szelíd külsejének! Hogy is van ez?

  Azt írja az újság, és azt mondják a képviselő hölgyek és urak, be kell lépnünk Európába mielőbb. Közben sajnálják, hogy nem vagyunk Európa-érettek.

  Vagy azt mondják, érettek vagyunk, ott a helyünk az Európai Unióban, amint felvétel lesz, bennünket felvesznek, az biztos.

  Irigylem a politikusokat ezért a nagy biztosságért. De nem tudom követni szárnyaló gondolataikat. Én még mindig ott tartok, hogy ha az itteni kapitalizmus vad,  nem lesz szelídebb akkor sem, ha felvesznek minket, magyarokat, abba az Európába, ahol itt vagyunk 1100 esztendeje.

  Csak közbevetőleg jegyzem meg: a Magyarországra legelőször betelepült cigányság itt él velünk jó 600 éve. Amikor ők jöttek, itt már 500 éve állt egy európai állam. Akkoriban, akárhogy számolom, az 1300-as éveket írták. Ugyan, tessék már megnézni valamilyen történelmi atlaszt, vagy egy általános iskolai történelemkönyvet: hány olyan szervezett állam volt akkoriban  Európában, amelyik ma is fennáll?

  De nem erről beszélek. Nem arról, hogy akik később lettek, mint a hozzánk betelepült cigányság, most töprengenek, vajon itt vagyunk-e mi, ahol vagyunk, vagy még várni kell ránk egy kicsit, amíg ide nem érünk.

  A farkasról gondolkozom. Arról, hogy higgyek-e a nyugati farkas szelíd kinézésének, vagy ne higgyek. Amikor nálunk a hülye is tudja, hogy a farkas attól farkas, hogy hamm, bekap, mint a Piroska nagymamáját.

  Ezt az itteni vadkapitalizmust azért mondják vadnak, mert hasonlóképpen kegyetlen viszonyok között megy a harc a vagyonért, mint Amerika első telepesei között. Azzal a különbséggel persze, hogy nekik odaát akkor még szinte semmiféle történelmük sem volt, ők ma is csak alig 200 éve léteznek. És ami a röhej: nem vágynak Európába.

  Nálunk robbantgatnak, zsarolnak meg ilyesmi. Védelmi pénzt szednek. Aki ad, azt megvédik saját maguktól, azoktól, akiknek a védelmi pénzt adják. Mindenki úgy szerez pénzt, ahogy tud, és aki nem tagja valami megfelelő pénzszerző egyletnek vagy bandának, szépen éhenhalhat. Ezt úgy mondják, hogy még nincs meg a magyar szociális háló.

  Amíg nincs magyar szociálpolitika, ami a magyar pénzügyminiszterek legnagyobb bánatára a gazdaságpolitika része lenne, ha volna, vagyis pénzbe kerül, addig ez a háló nem is lesz meg. Pedig ha már megvan, magától működik. De a vad pénzügyek miniszterei mindig is irigyek voltak. Mintha nem tudnák, hogy a szociálpolitika a pénzügy örökös megváltása lenne.

  Ez is vadság. Meg az is az, hogy a magyar tőke - amennyi még magyar belőle - árut termel, hogy a piacon eladhassa. Ettől vad. Árut termel, hogy pénzért, szerencsés esetben márkáért, dollárért, eladja; és ebből a pénzből olyan árut vegyen magának (ha futja), amit mások termelnek.

  Ezért vagyunk vadak. Meg azért is, persze, mert itt nincs túltermelési válság, ami a jól működő gazdaságban törvényszerűen jön, mert annyit termelnek, hogy egyszer csak tele lesz a hazai piac. Hát ez itt nincs. De ennek ne tessék örülni. Azért nem képes megvenni a közember az árut, mert a kereskedőknek semmi okuk olcsóbban adni, ameddig nincs több, mint amennyit el tudnak adni.

  Amikor még a nyugati, vagyis az európai kapitalizmus is vad volt, ők is árut termeltek. A végén azonban annyi lett nekik, hogy tele lett a hazai piac. Akkor kivitték külföldre. Ezt elnevezték árukivitelnek. Mostanában exportnak nevezik.

  Ahol a szelidített farkastörvények uralkodnak, más a helyzet. Ott már nem termelnek árut kizárólag azért, hogy kivigyék külföldre. Ott pénzt fektetnek be azért, hogy gyártsanak valamilyen árut, amit eladnak, hogy még több pénzük legyen. A pénz olyan, mint a tévédominóban a dzsóker: mindenre átváltható.

  Ez a szelidített farkastörvény lényege. Nincs fölösleges áru, amit a tengerbe kell önteni, mert már nem fér el a piacon. Amikor tele a piac, akkor annyira olcsón lehet csak eladni, amennyiért nem éri meg, mert többe kerül, mint amennyit kaphatnak érte.

  Ezt mindegyik piaci kofa és mindegyik háziasszony tudja.

  A gondot az okozza, hogy ilyenkor is van túltermelési válság. Csakhogy nem áruból, hanem pénzből van több a felhasználhatónál. Ha otthon már nem tudnak mit kezdeni a pénzzel, kiviszik külföldre. Ezt tőkekivitelnek nevezik. Külföldi gyárat vesznek rajta, vagy kölcsönadják. Külföldön - például nálunk - olcsó a gyár meg a többi, amit termelő tőkének neveztek el, és olcsó a munkaerő. Az európaiak pénze tehát nem spórkasszában hever, hanem az otthoninál is több pénzt termel. Például itt nálunk.

  Ez nem baj, mert ők értenek ahhoz, hogy működtessék a pénzüket. Nekünk az elmúlt öt évtized betette a kaput: ha hátulról meg tetszik nézni az országot, tisztára olyan, mintha nem volna nadrágunk sem. Azoknak meg van. És adnak munkalehetőséget, ami jó. Igaz, hogy a magyar állam pénzén, amit a pénzügyminiszterek ilyenkor valamiért nem irigyelnek.

  Na most ezek után megkérdezném Önt, aki most éppen ezt olvassa, mit tetszik gondolni erről az egészről.

  Kinek az érdeke, hogy a nyugati pénz nálunk legyen? Az övék-e, vagy a mienk? Ide hozták ki, hogy még több pénzt termeljen nekik. Vagy kölcsönadták kamatra, mert otthon már nem tudnak vele mit kezdeni.

  Az egymást váltó magyar pénzügyminiszterek hosszú sora pedig lenyúzza a mi bőrünket, hogy velünk fizettessék meg azt, amit úgy vágtak hozzánk, mint szombat délben a kofa a piacon az utolsó csomag petrezselymet, mert nem tudtak vele mást kezdeni.

  Az a helyzet, tisztelt Olvasó, hogy ők vannak ránk szorulva, nem pedig fordítva. Akármit megadnának azért, hogy elfogadjuk a pénzüket, és legyünk az ő piacuk, ahova elhozhatják a tőkét, ami rájuk rothad, mint a felvágott görögdinnye, ha nem viszi el valaki szombaton.

  És erre mi van? Az, hogy könyörgünk, vegyenek fel az Európai Unióba, ahol nemcsak kötelesek lennénk elfogadni a nyugati tőkét az általuk megszabott kamattal, hanem azt is megmondanák, miből mennyit termeljen a magyar paraszt, és azt mennyiért adhatja el nekik.

  Még kívül vagyunk, de már szövegelnek, hogy túl sok élelmiszert, főleg gyümölcsöt vittünk ki, és ezzel rontottuk az ő esélyeiket 1996-ban. Ártottunk nekik. Innen kívülről, és ezzel!

  Hát tessék csak dönteni, ahogy tetszik.

  © Szitányi György

(Új Idők)

 

A SZERZŐ HONLAPJA

 

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

 

 IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ  - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA

   UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1

 

HOME