OSSERVATORIO
LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. január 31. Hétfő
Harap, vagy nem harap?
A puding próbája az
evés. De mi a farkas próbája?
Az állatkertekben a farkasketrecen ott a
felirat: ne
higgyünk az állat szelíd külsejének! Ez az egész a vadkapitalizmusról jutott eszembe, amit
itt építünk,
miközben a szelíd kapitalizmusra vágynak a politikusok. Vajon mitől vad, vagy
mitől szelíd? Az holt biztos, hogy a kapitalizmusban farkastörvények vannak,
nincs józan politikus, aki azt mondaná, hogy ez nem így van. Különben is: a
farkastörvényekre fognak mindent.
Na, akkor most mi van ezzel a farkassal?
Nálunk vad, az áhított Európában pedig szelíd?
„Ne higgyünk az állat
szelíd külsejének!” Hogy is van ez?
Azt írja az újság, és azt mondják a
képviselő hölgyek és urak, be kell lépnünk Európába mielőbb. Közben sajnálják,
hogy nem vagyunk „Európa-érettek”.
Vagy azt mondják, érettek vagyunk, ott a
helyünk az Európai Unióban, amint felvétel lesz, bennünket felvesznek, az
biztos.
Irigylem a politikusokat ezért a nagy
biztosságért. De nem tudom követni szárnyaló gondolataikat. Én még mindig ott
tartok, hogy ha az itteni kapitalizmus vad, nem lesz szelídebb akkor sem, ha felvesznek minket,
magyarokat, abba az Európába, ahol itt vagyunk 1100 esztendeje.
Csak közbevetőleg jegyzem meg: a
Magyarországra legelőször betelepült cigányság itt él velünk jó 600 éve. Amikor
ők jöttek, itt már 500 éve állt egy európai állam. Akkoriban, akárhogy
számolom, az 1300-as éveket írták. Ugyan, tessék már megnézni valamilyen
történelmi atlaszt, vagy egy általános iskolai történelemkönyvet: hány olyan
szervezett állam volt akkoriban
Európában, amelyik ma is fennáll?
De nem erről beszélek. Nem arról, hogy
akik később lettek, mint a hozzánk betelepült cigányság, most töprengenek,
vajon itt vagyunk-e mi, ahol vagyunk, vagy még várni kell ránk egy kicsit, amíg
ide nem érünk.
A farkasról gondolkozom. Arról, hogy
higgyek-e a nyugati farkas szelíd kinézésének, vagy ne higgyek. Amikor nálunk a
hülye is tudja, hogy a farkas attól farkas, hogy hamm, bekap, mint a Piroska
nagymamáját.
Ezt az itteni vadkapitalizmust azért
mondják vadnak, mert hasonlóképpen kegyetlen viszonyok között megy a harc a
vagyonért, mint Amerika első telepesei között. Azzal a különbséggel persze,
hogy nekik odaát akkor még szinte semmiféle történelmük sem volt, ők ma is csak
alig 200 éve léteznek. És ami a röhej: nem vágynak Európába.
Nálunk robbantgatnak, zsarolnak meg
ilyesmi. Védelmi pénzt szednek. Aki ad, azt megvédik saját maguktól, azoktól,
akiknek a védelmi pénzt adják. Mindenki úgy szerez pénzt, ahogy tud, és aki nem
tagja valami megfelelő pénzszerző egyletnek vagy bandának, szépen éhenhalhat.
Ezt úgy mondják, hogy még nincs meg a magyar szociális háló.
Amíg nincs magyar szociálpolitika, ami a
magyar pénzügyminiszterek legnagyobb bánatára a gazdaságpolitika része lenne,
ha volna, vagyis pénzbe kerül, addig ez a háló nem is lesz meg. Pedig ha már
megvan, magától működik. De a vad pénzügyek miniszterei mindig is irigyek
voltak. Mintha nem tudnák, hogy a szociálpolitika a pénzügy örökös megváltása
lenne.
Ez is vadság. Meg az is az, hogy a magyar
tőke - amennyi még magyar belőle - árut termel, hogy a piacon eladhassa. Ettől
vad. Árut termel, hogy pénzért, szerencsés esetben márkáért, dollárért, eladja;
és ebből a pénzből olyan árut vegyen magának (ha futja), amit mások termelnek.
Ezért vagyunk vadak. Meg azért is,
persze, mert itt nincs túltermelési válság, ami a jól működő gazdaságban
törvényszerűen jön, mert annyit termelnek, hogy egyszer csak tele lesz a hazai
piac. Hát ez itt nincs. De ennek ne tessék örülni. Azért nem képes megvenni a
közember az árut, mert a kereskedőknek semmi okuk olcsóbban adni, ameddig nincs
több, mint amennyit el tudnak adni.
Amikor még a nyugati, vagyis az „európai” kapitalizmus is vad
volt, ők is árut termeltek. A végén azonban annyi lett nekik, hogy tele lett a
hazai piac. Akkor kivitték külföldre. Ezt elnevezték árukivitelnek. Mostanában
exportnak nevezik.
Ahol a szelidített farkastörvények
uralkodnak, más a helyzet. Ott már nem termelnek árut kizárólag azért, hogy
kivigyék külföldre. Ott pénzt fektetnek be azért, hogy gyártsanak
valamilyen árut, amit eladnak, hogy még több pénzük legyen. A pénz olyan,
mint a tévédominóban a dzsóker: mindenre átváltható.
Ez a szelidített farkastörvény lényege.
Nincs fölösleges áru, amit a tengerbe kell önteni, mert már nem fér el a
piacon. Amikor tele a piac, akkor annyira olcsón lehet csak eladni, amennyiért
nem éri meg, mert többe kerül, mint amennyit kaphatnak érte.
Ezt mindegyik piaci kofa és mindegyik
háziasszony tudja.
A gondot az okozza, hogy ilyenkor is van
túltermelési válság. Csakhogy nem áruból, hanem pénzből van több a felhasználhatónál.
Ha otthon már nem tudnak mit kezdeni a pénzzel, kiviszik külföldre. Ezt
tőkekivitelnek nevezik. Külföldi gyárat vesznek rajta, vagy kölcsönadják.
Külföldön - például nálunk - olcsó a gyár meg a többi, amit termelő tőkének
neveztek el, és olcsó a munkaerő. Az „európaiak” pénze tehát nem spórkasszában hever, hanem az
otthoninál
is több pénzt termel. Például itt nálunk.
Ez nem baj, mert ők értenek ahhoz, hogy
működtessék a pénzüket. Nekünk az elmúlt öt évtized betette a kaput: ha
hátulról meg tetszik nézni az országot, tisztára olyan, mintha nem volna
nadrágunk sem. Azoknak meg van. És adnak munkalehetőséget, ami jó. Igaz, hogy a
magyar állam pénzén, amit a pénzügyminiszterek ilyenkor valamiért nem
irigyelnek.
Na most ezek után megkérdezném Önt, aki
most éppen ezt olvassa, mit tetszik gondolni erről az egészről.
Kinek az érdeke, hogy a nyugati pénz nálunk legyen?
Az
övék-e, vagy a mienk? Ide hozták „ki”, hogy még több
pénzt termeljen nekik. Vagy kölcsönadták kamatra, mert otthon már nem tudnak
vele mit kezdeni.
Az egymást váltó magyar
pénzügyminiszterek hosszú sora pedig lenyúzza a mi bőrünket, hogy velünk
fizettessék meg azt, amit úgy vágtak hozzánk, mint szombat délben a kofa a
piacon az utolsó csomag petrezselymet, mert nem tudtak vele mást kezdeni.
Az a helyzet, tisztelt Olvasó, hogy ők vannak
ránk szorulva, nem pedig fordítva. Akármit megadnának azért, hogy
elfogadjuk a pénzüket, és legyünk az ő piacuk, ahova elhozhatják a tőkét, ami
rájuk rothad, mint a felvágott görögdinnye, ha nem viszi el valaki szombaton.
És erre mi van? Az, hogy könyörgünk,
vegyenek fel az Európai Unióba, ahol nemcsak kötelesek lennénk elfogadni
a nyugati tőkét az általuk megszabott kamattal, hanem azt is megmondanák, miből mennyit
termeljen a magyar paraszt, és azt mennyiért adhatja el nekik.
Még kívül vagyunk, de már szövegelnek,
hogy túl
sok élelmiszert, főleg gyümölcsöt vittünk ki, és ezzel
rontottuk az ő esélyeiket 1996-ban. Ártottunk nekik. Innen kívülről, és ezzel!
Hát tessék csak dönteni, ahogy tetszik.
© Szitányi György
(Új Idők)
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME