OSSERVATORIO
LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
ANNO VII/VIII – NN.
35/36
NOVEMBRE-DICEMBRE/GENNAIO-FEBBRAIO 2003/2004 FERRARA
__________________________________________
Sándor Antal
(Sándor Adler, 1882-1944) |
||
GARABONCIÁS ÉNEK Legtöbben, ha féltek is attól, hogy jöttöm vihart hoz, és veszedelmek rejteke vén felleghajtóm; ha hírem és figurám először sokat megijesztett; és némely anyák, babonából (hogy meg ne ronthassam szememmel) köténnyel takarták a gyermek fejét; vizet, miben szén is már ázott, ha
elhíntet- [tek, keresztet vetettek, és minden ajtót, ablakot zártak, hogy messzebbre menjek, arra vártak: Néhányan énfelém mégis csak közeledtek! Előbb tétován szegődtek el hozzám, igazodva a hangom után. Majd énekes szómba fogódzva, idáig kísér- [tek. Azt itták és ették, amim volt: bor és kenyér, miben véremet s’ gondolat-testemet vették magukhoz, és megmelegedtek lázas szívemnél. Néhányan tanultak a számtól beszélni, annak szemére, ki fáradt, álmot lehelni, sok, nyitott sebeket irral is bekenni. Tudva van mostan előttük valóm. A vihar, mit jelentek, csak énbennem dúl, és csak az én búzámat verte a jég el. Vérzivatarban nem a más csontja lúgozódott ki, csak az enyém! És földindulásban nem a más teste hullt szakadékba, csak az enyém! És égi zengésben, elhárítója minden vilámnak, nem más lett, csak egyedül én! Tudva van mostan előttük valóm. Mert pandurkézen is voltam, a jóházbólvalók talán meg is vetnek. Elgörbült számhoz nem nagyon illik az ének, hogy fogaimból egy párat bizony kiverének, tilosba mert jártam és rajta is értek. De inget és gondolatot, mit másnak a teste már hordott, mesztelen ha járok, még akkor se hordok. És nincsen oly büntetés, törvény el amely üthet attól a jusstól: ha látok nagyképü embert, rajta illetlen jót ne nevessek. Tudva van mostan előttük valóm. Megértik, hogy legtöbben, mások, (a golyvások és diplomások, a botfülüek és egyletesek; az ipszilon végzetűek; akiknél a megtöltött bendő a fő, akiknél ezüst a dió-törő; a templom legelső padjába ki űl, és mondva naponta a hosszú imát biztosan fogja kezében az Isten lábát:) ezek a karok és ezek a rendek engem nem szeretnek. Tudva van mostan előttük valóm. Mert, ha izzadva mind egybegyűlnek, éjjel téglákat vetnek és ásnak, egész nap hajrázva vakolnak: Azért ők nem tudnak mégse emelni tornyosra, szépre egy új palotát. Míg ez a jött-ment vándordeák, kisujja mozdulatával, játszva felépít boltíves templomot, tornyos csudát. Színekből örömet, beteljesült vágyat varázsol szobája falára egy másnak. Kifundál, kovácsol ajtókra szépmívű zárat. És maga, éjjel különbejáratu árokban hálhat. Tudva van mostan előttük valóm. Velem is jöhetnek, vissza is mehetnek, nem fordúlok hátra. És más nem lehetek, mint aki most vagyok: magános magamnak Garabonciása. |
CANTO DEL GARABONCIÁS I piů, anche se temevano che la mia venuta portasse tempesta e che il mio vecchio mantello
nascondesse pericoli; anche se la mia fama e la mia figura li impressionava tanto; e qualche madre per superstizione (perché io non lo rovinassi con i
miei occhi) col grembiule copriva la testa del
figlio; e se spargevano l’acqua che inzuppava pure il [carbone facendosi il segno della croce, e chiudevano ogni porta e finestra aspettando che io m’allontanassi: Qualcuno mi si č pure avvicinato
tuttavia! Vennero a me titubanti dapprima, uniformandosi alla mia voce. Poi, aggrappandosi ai miei canti, mi
han seguito fin qui. Hanno poi
mangiato e bevuto quel che era mio: pane e vino, in cui il mio sangue e il
corpo delle [mie idee han preso, e si sono riscaldati presso il mio
cuore ardente. Alcuni hanno imparato a parlare
dalla mia bocca, a soffiare il sonno sugli occhi di
chi era stanco, a spalmare unguento su tante ferite
aperte. Č nota ora ad essi la mia realtŕ. Il temporale che annuncio imperversa
solo dentro [di me, e la grandine ha battuto solo il mio
grano. Nella tempesta di sangue non le ossa d’altri si son
lisciviate, ma solo le mie! E nel terremoto non il corpo d’altri cadde nel
baratro, ma solo il mio! E nell’armonia celeste, ad allontanar le folgori non altri v’erano, ma solo io! Č nota ora ad essi la mia realtŕ. Perché sono stato anche in mano agli
sbirri, chi č di buona famiglia forse mi
disprezza pure. Alla mia bocca storta il canto non
proprio s’addice, ché dei miei denti un paio li han
fatti cadere, perché andavo dove non m’era
permesso e m’han preso. Ma camicia e pensieri, che altri han giŕ portato, non l’indosso neppur se nudo devo
andare. che mi possa privare di questo
diritto: se vedo un presuntuoso schernirlo ben bene. Č nota ora ad essi la mia realtŕ. Si capisce che i piů, gli altri, (i gozzuti e i laureati, i sordi e i soci di club; i nobili con i cognomi che finiscono
per ipsilon; chi ha importante lo stomaco pieno, chi ha d’argento lo schiaccianoci; chi in chiesa siede al primo banco, e recitando ogni giorno la lunga
preghiera certo prende in mano il piede di Dio:) si capisce che questi ordini non m’amano. Č nota ora ad essi la mia realtŕ. Ché, se madidi s’adunan di sudore, e di notte fan mattoni, scavano, e tutto il giorno s’incitano ad
intonacare: non per questo sanno innalzare una torre, o un nuovo palazzo. Questo goliardo vagabondo invece, muovendo il mignolo, giocando costruisce una chiesa a volte, un portento
turrito. Con magia di colori crea la gioia,
il desiderio avvera sulla parete della stanza altrui. Architetta, fabbrica per le porte una serratura ben
fatta. E lui di notte puň dormire in un fosso ad entrata
libera. Č nota ora ad essi la mia realtŕ. Possono venir con me, possono andar
via, indietro non mi volto. E altro non posso esser da quel che
sono ora: il solingo Garabonciás di me stesso. Traduzione Ó di Amedeo Di Francesco |
|
|