OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. január 31. Hétfő
A fenntartható
hanta határai
A középkorúnál
fiatalabbak nem találkozhattak a következő talánnyal: nagyjából három
évtizeddel ezelőtt terjedt el.
Ha két megtévesztésig hasonlító testvér
közül az egyik kizárólag igazat mond, a másikuk pedig állandóan hazudik, hogyan
lehet megtudni bármelyiküktől egy elágazásnál, merre vezet az út - mondjuk -
Halmazfalu felé?
Nos?
Nem túlságosan nehéz. Így: Mit
válaszolna az ön testvére, ha megkérdezném tőle, merre van Halmazfalu?
Az igazmondó megmondaná, mit hazudna a
testvére; a hazug szintén megmutatná a valótlan irányt, mivel az igazmondó
igazat mondana, ő azonban hazudik.
A megoldás azért lehetséges, mert csak az
egyik testvér hazug. Vajon mit kérdezne, Olvasó, ha két hazugtól akarna megtudni
valamit?
Nos?
Ez tényleg nehéz. Attól tartok, ha a
fenti kérdést tenné fel valamelyiküknek, az képes a harmincesztendős
hazugságnál sokkal
aljasabban
hazudni. Például letagadhatja, hogy van Halmazfalu. Vagy letagadja,
hogy vezet oda út. Mindkét igazság tagadásához - a politikában a
letagadást cáfolatnak nevezik -
egyiküknek sem fűződhet érdeke, tehát ne tessék remélni, hogy a válaszból
bármit meg lehet tudni.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs
igazság, azaz nincs út és nincs Halmazfalu. Csupán azt jelenti, hogy ha mindkét
testvér hazug, az ő válaszuknak többnyire az ellenkezője sem igaz. Vagyis van
igazság, csak nehéz rájönni. Magunknak kell kiderítenünk.
Teszem azt, kirándulunk, és meg akarjuk
látogatni a halmazfalui töpörtyűmúzeumot. Ilyen konkrét cél esetén ügydöntő
a válasz, mivel azon múlik, hogy oda jutunk-e, vagy sem. Nem mindegy. Különösképpen akkor nem, ha az
ellenkező irányba vezető úton kirándulókra leső banditák tanyáznak. Ennél csak
akkor idegesítőbb a helyzet, ha a Halmazfalu felé vezető úton is leselkednek
banditák.
Napjainkban meglehet, hogy a banditák a
célban, Halmazfaluban várják a kirándulókat.
Ott azonban még nem tartunk, egyelőre az
a kérdés, megtudható-e, melyik irányban menjünk tovább, ha el akarunk érni
Halmazfaluba.
Mert mi van akkor, ha a két hazug cselből
igazat mond, mert tudják, hogy a kérdező is tudja, hogy ők hazudnak? És akkor
tényleg eljutunk Halmazfaluba, ahol banditák várnak.
Ezt a helyzetet információhiányosnak
nevezzük. Mert ha eljutunk Halmazfaluba, és még sincsenek ott banditák, akkor
az is kérdésessé válik, hogy miért nincsenek. Még nem szállták meg Halmazfalut?
Netán megszállták, de kihaltak egy leszámolás során? Kérdés továbbá, hogy
hazajutunk-e egy ilyen kirándulásról. Mert az is elôfordulhat, hogy a
halmazfaluiak nem tartják Európa-konformnak a magyaros vendégszeretetet, és azt
mondják, akkor ehetünk, ha hoztunk magunkkal elemózsiát. De csak az arra
kijelölt helyen szabad enni. Agrárországnak az istállóban a helye. Ahogy én
magunkat ismerem, nem viszünk magunkkal elemózsiát. Például azért nem, mert azt
hisszük, Halmazfaluban van valamiféle vendéglátóipari egység, ahol bennünket a
pénzünkért kiszolgálnak.
Ha kiderül fizetőeszközünkről, hogy nem Halmazfalu-konform,
vagy ítéletnapig mosogathatunk, hogy ledolgozzuk a kaja árát, vagy jól
megvernek, és mindenünket elveszik.
Ennyivel kénytelenek beérni, más lehetőség
nincs. Mert a lemészárlás nem gazdaságos, mivel utána temetni kell, és az kész
rablás. Túl sokba kerül a temetés. Ezért fordulhatott elő, hogy nálunk néhányan
a saját portájukon voltak kénytelenek elásni a szüleiket. Persze lebuktak, és eljárást
indítottak ellenük. Igaz, ettől sem lett pénzük tisztességes
temetésre.
(Errôl jut eszembe: ha a tévéantennát nem tetszett időben
elásni a pincében, most már mindegy: felkértek minden szomszédot, legyen
szomszédjának besúgója, és jelentse fel nyomban, hogy orvul műsort néz. Az
adóhatóság is sóval-kenyérrel várja a feljelentéseket, hogy a szomszédnak
ismeretlen forrásból új cipője lett, amiből könnyen következhet, hogy részese a
fekete vagy legalábbis a szürke gazdaságnak.)
Ezek után szerintem a józan polgár
megfontolja, vajon tényleg kell-e neki látnia a halmazfalui töpörtyűmúzeumot,
vagy sem. Ha úgy találjuk, hogy ilyen kockázatos útra se pénzünk, se okunk
nincs, a két hazug testvérnek felkopik az álla az útelágazásnál, hiszen ha nem
kerül a banditák karmai közé senki olyan, akit e hazugok megtévesztettek,
megbízóik pedig kifoszthatnák őket, a banditák nem fizetnek nekik egy vasat
sem.
Ha pedig, teszem azt, itthon felemelik a
sertéshús árát, példának okáért átlagosan 12%-kal, szakértőkhöz kell
fordulnunk. Az egyikük azt mondja, ne együnk disznóhúst, mert az rákkeltő
hatású. A másik azt mondja, fel kellett emelni a sertéshús árát, mert nincs
elegendő vágni való sertés az országban, tehát vissza kell fogni a keresletet.
Az elsőről nem tudok mit mondani. Amennyi
disznóhúsra egy nem Európa-konform személynek telik, annyitól képtelenség rákot
kapni. Annyi akkor sem árt, ha már zöld és bűzlik.
A másik testvér azonban holt biztos, hogy
hazudik. Nem tudom, van-e valójában elég vágnivaló magyar sertés, vagy már
tényleg nincs. Azt azonban tudom, hogy a húsboltokban úgy hajbókol a hentes,
hogy néha megnézem az utcán látható feliratokat a kirakatüvegen át, nem
csellengtem-e át véletlenül a nyugati határon.
De nem.
A pultok tele vannak mindenféle
sertéshússal, és a hentes az alázatosságig udvarias. A tapasztalatainkhoz
képest sántít a dolog.
És a sánta embert nehezebb utolérni, mint a hazug
kutyát.
Az átlagos besúgni való állampolgár,
akinek van egy pár új cipője, és az antennát elmulasztotta mások szeme elől elrejteni, úgy viselkedik,
mint aki elfelejtette, miért is ment a boltba. Bemegy és kijön. Mint egy hülye.
Ezzel én is így vagyok általában.
Rámeredek az árcédulára, és kitámolygok az utcára, mintha beszipuztam volna.
Csak rám ne küldje valamely éber elvtárs a kommandót, hogy indiai vadkendert
vásároltam a hentestől.
Az a szerencsétlen hentes - pláne
hétvégén - szinte rimánkodik, hogy vigyék el az árut, mert rárothad.
Ebből pedig az következik, hogy kevés a fizetőképes
kereslet, és ehhez képest sok az eladatlan hús. Azért kevés a húsosok
jövedelme, mert a magas árak miatt nem is lehet bevételük. Ez világos. Az
azonban már távolról sem, miféle haszon származik abból, ha - központi
döntés folytán - még az eddiginél is magasabb áron kínálják a drágasága
miatt eladhatatlan húst.
Minél többért akarják eladni, annál több
marad a nyakukon. Ezt csak a hülye nem tudja. A
központi
döntés az egyik hazudós testvér betegségének jellemző tünete, az üzleti
sikertől függő emberi érték pedig a másiké.
Most mindketten ott állnak az
elágazásnál, és egymást túlharsogva hazudják, hogy a szabadság lényege a
beolvadás, a méltóságé pedig a halmazfalui pikniken való részvétel.
Olvasó, ne tőlük kérdezze, hanem Ön
mondja meg,
itthon vagyunk-e otthon, vagy az idegenek istállójában.
© Szitányi György
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME