OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. január 31. Hétfő
Itt van például a
fokozatosság
Azt persze nem
tudom, hogy a fokozatosság lenini elve a kommunista lángelméből
pattant-e ki, vagy onnan adódott-e, hogy a legidőtálóbbnak bizonyult bolsevik
vezér igen nagy tárgyi tudással bíró, olvasott ember volt, aki ismerte a
dramaturgiát is. Ezt annak idején sohasem keresték, feszegetni ma sincs sok
értelme. Már csak azért sincs, mert unokatestvére, a szalámitatktika más
forrásból - jóllehet szintúgy vörösből - ismeretes.
Marton Frigyes mesélte egy rádióműsorban
néhány évvel ezelőtt, hogy a kabaréműsorok cenzúrázását szigorú elvtársi
csoport végezte hajdan Münnich Ferenc személyes vezérletével. A jeles aktust
nevezték el lehallgatásnak,
majd ennek mintájára a tévékabarék láttamozását lenézésnek. Ha merészelt
lenni bírálatféle a műsorban, valamely szerkesztő kénytelen volt hangos
köhögéssel, tüsszögéssel stb. hallhatatlanná tenni a meredek részt. Ennek persze
dramaturgiája volt - mesélte Marton -, fel kellett építeni a jelenetet, hogy
hiteles legyen, nem lehetett csak úgy egyszerűen köhögni. A stáb ennek
megfelelően rém náthásan fogadta a cenzorokat, különösen az köhögött erősen,
akinek feladata volt a problematikus jelenetrészt (egyes estekben
jelenetrészeket) túlköhögni. Mivel a cenzorok nem akarták elkapni a ragályt,
eszükbe sem jutott a műsort köhögésenként akár többszörösen is újra hallgatni.
Amikor a cikis rész következett, rendre elnyomta a köhögés. Volt eset, hogy
utólag be kellett bizonyítani, a nagy tekintélyű bizottság igenis meghallgatta
és engedélyezte a később kifogásolt jelenetet. Ilyenkor a bizottság nem
értette, hogyan csúszott át a célzatos szöveg, de belátta, hogy a kabaré
szerzői és szerkesztői a műsor végkicsengése tárgyában nem marasztalhatók el.
Mindezzel csak arra kívántam példát
hozni, hogy a magyar lakosságnak akár több rétege is képes bizonyos fokú linkségre. (Németül
értők részére: nem a baloldaliságról beszélek.)
Ebből szerintem az is következik, hogy ha
egy ország polgárainak bizonyos hányada emlékszik arra, hogyan lehetett akár
olcsó furfanggal is túljárni az éber hatalom eszén, a köznéptől tanuló hatalom
egyes képviselői alkalmasnak lehetnek e furfangok átvételére. Ez természetes.
Csak az nem egészen világos, miből gondolják a hatalom leágazói, hogy a magyar
lakosságnak föntebb említett bizonyos hányada nem ismer rá a saját ötleteire,
ha azokat tehetségtelen másolók kopírozzák.
Történt a szocialista győzelem után, hogy
a közismert Televíziós Személyiség a déli harangszó előtt előadta: III.
Callixtus pápa nem Hunyadi János nándorfehérvári győzelme miatt rendelte el a
déli harangszót, hanem korábban, azonban az elrendelésről mit sem tudó magyarok
előbb győzvén, mintsem az üzenetet vették volna, úgy hitték, a harang a
győzelem miatt köteles szólni.
Látni való - vélem -, hogy a dolog oka
hagymázos nacionalizmus, és a minden esetben kormányhű Személyiség óva intette
a botor nézőt minden fölös magabízástól.
Azt tetszik hinni, hogy viccelek?
Lehetséges, hogy jól tetszik hinni.
A legjobb marxista történelemkönyvben, a Magyarország
története című (Gondolat Kiadó, l964), az I. kötet 129. oldalán ez
olvasható: „A déli harangszó -
amely utóbb a nándorfehérvári diadal emlékjelévé lett - eredetileg más célt
szolgált. Megelőzte a döntő összecsapást s a tényleges segítséget nem küldő
pápaság eszmei hozzájárulása kívánt lenni a végveszélybe került erőd védelméhez”. Tehát ha akarta, ha nem, ama diadal emlékjelévé lett.
És passz.
A kereszt sem keresztény jelképként
kezdte.
Na most, ami a lényeg: ha egy jólfésült
hang kormányváltás táján azzal áll elő, hogy a harangszó nem az a
harangszó, akkor annak dramaturgiai jelentősége van, előkészít
vele valamit. Nem szerénységből mondom, tényleg nem kellett nagy ész rájönni,
hogy megszűnik a tévében a déli harangszó.
Miért tennének ilyet? - kérdezték a
naivabbak. - Mi értelme lenne?
A kendőzve settenkedő diktatúra is
diktatúra. A miértre egy válasz van: csak. Arra pedig, hogy mi értelme lenne: akármi. Bizonyíték
arra, hogy megtehetik. Ennek ők örülnek, a többséget pedig meglepik. A
diktatúrák szeretik a meglepetéseket: emberfeletti voltukat egy-egy jól
irányzott meglepetés (vagyis a sokkhatás) elsőrangúan látszik
bizonyítani. Aki váratlan és kiszámíthatatlan dolgokra képes, olyan, mintha
fölötte állana az isteni, emberi és természeti törvényeknek. Kiszámíthatatlan,
akár a vaksors: elkerülhetetlen és kijátszhatatlan.
Ennyi az egész. Gondoljátok meg, proletárok (és
a többiek): ha előre láthatjuk, mit tesz a magát kiszámíthatatlannak játszó
hatalom (és csatlósai), valóban kiszámíthatatlan-e.
Hirtelen jött nyavalya miatt tévémisén akartam
részt venni. Nem tehettem: műsorváltozás történt. Megszűnt a
tévémise. Hétközben pedig - otthon lévén - a déli hírekre voltam kíváncsi, és
lám, eltűnt előle a képes harangszó. Pontosan húsz másodpercig
szólt a harang, a lila-fehér órán mértem, meddig szól, utána eltűnt az óra,
jöttek a hírek.
Nem vet többé keresztet a magyar paraszt
a képernyőn?
Egy ideig biztosan nem. A demokrácia
lényege, hogy nem háboríthatjuk fel az ateista kisebbséget a klerikális reakció
hókuszpókuszaival. Még megbántódnának.
Nem merem végiggondolni, de ki tudja,
talán a hitetlenségükben kárpótlásának ideje is elkövetkezik, feleim.
© Szitányi György
(PMH, 1994 augusztus 13., szombat)
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME