OSSERVATORIO
LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. január 31. Hétfő
© SZITÁNYI
GYÖRGY:
A Menny és a
Pokol kiegyezése
I. Ferenc
József kebelén
(Jókai Mór: A kőszívű ember
fiai című regényének erkölcsi világképe
a mesefunkciók tükrében)
„... az újabb mesék nem tartalmaznak
egyetlen új funkciót sem“ (V. J. Propp)
Nem szoktam
dolgozatot mottóval kezdeni, s különösképpen a tekintélyt a tények fölé
helyezni nem szokásom. A fenti idézet ide kerülésének két oka van. 1. Jókai
Mórról mindig azt tanították, hogy „nagy mesemondó“, de ezt a világon semmivel
sem bizonyították. 2. Proppnak A mese morfológiája (Gondolat, 1975) című,
mintegy fél évszázados késéssel hozzánk került tanulmánya, nemkülönben egykori
munkatársainak, illetve tanítványainak munkássága lehetővé tette, hogy olyan
módszerrel elemezzem Jókai legolvasottabb művét, amelyikkel talán
bebizonyíthatom, hogy Jókai nem mesét írt.
Az alábbiak szándékom ellenére, hitelesen
igazolták, hogy népszerű műve - nyilvánvalóan nem a tudományos apparátus
segítségével írt, ám tökéletes mese.
E dolgozatom elkészülte, és a Népművelési
Intézet padlására kerülése (1977) után két évvel a nagy tekintélyű Sőtér István
- korábbi álláspontját felülbírálva - kijelentette: Jókai mégsem mesemondó,
hanem rendkívüli időkben élt, tehát rendkívüli emberekről írt. Nem vitatom a
romantika korstílus
voltát, de a mese távolról sem azért mese, mert tiszteletre méltó
irracionalisták elveikért életüket adták, hanem azért mese, mert szereplői egy
bizonyos konstans cselekményszerkezetben általános érvényű funkciókat látnak
el.
Hogy mennyire: Propp orosz varázsmeséket
elemzett, közeli kollégái is népmesék vizsgálatával foglalkoztak, és Jókai
sikerregénye mindenben megfelel a finnugor kultúrától idegen mesestruktúrának -
is. A magyar népmese hatását bárki fölismerheti a műben, akár elemzés nélkül
is, de ettől még nem volna mese. A prózairodalom kénytelen magán viselni
talajának hatását.
Annak ellenére, hogy minden műalkotás
valamiképpen az ú. n. tiszta forrásból ered, s A kőszívű ember fiai hárman
vannak, és sorsuk a Lear király meséjétől a Dióbél királyfiéig már az első
pillanattól észlelhetően meseszerű, sőt, sok nyelvészünk és stilisztánk szerint
a magyar népmesék „hármas kaland“ elnevezésű jellemzőjét is felmutatja, az
alaptörténet itt a legkisebb királyfi megsemmisülésével zárul.
Ez a látszat.
Elsősorban azért csak látszat, mert a cím a fiúk sorsát
hangsúlyozza, s ezzel eltereli a figyelmet a döntő, a lényegi
mesemotívumról, a tényleges hősről, anyjukról. Másodsorban, de a regényből
logikusan fakadó, meseeredetű, irodalmilag-művészileg is alapvető, a világkép
szempontjából pedig döntő, minőségi oldalról tereli el a figyelmet:
Jenőnek önmaga és - végeredményben - mindenki fölötti győzelméről, etikus, a maga
közösségéért vállalt haláláról. A
fentiek miatt érzem most indokoltnak ismét a regény mesejellegét bizonyítani,
annyival is inkább, mert ez az alaphelyzet jelentősen megkönnyíti a későbbiek
során a mű világképének elemzését. Így nagy mértékben egyszerűsödik a később
kifejtendők tárgyilagos kibontása, és eltekinthetünk a regénycím valószínűleg
szándékos félreérthetősége és a valódi főszereplő kilétének tisztázása körül
más úton kínálkozó bonyolult magyarázkodásoktól.
Elöljáróban még ennyit: a kőszívűség (a
szív „verőczerének“ elmeszesedése) mind halálos betegség, mind jellem
kifejezésére egyaránt alkalmas. Többszöri emlegetése pedig az amúgy is
szimbolikus szándékot valósítja meg. A kőszívű ugyanúgy szimbólummá lesz, mint
ahogy a Rideghváry, a Lánghy, a Mindenváró stb. nevek. E beszélő nevek, a
mesékben gyakori alkalmazásuk mellett, a szimbolikusságra törekvés korántsem
egyedi formái. Ezúttal a mű kettős jellegére utalnak. A regénynek mese
és egyben történelmi regény voltára. Az utóbbit gondosan leplezi Jókai, Erre
elég egyetlen példa, t. i., hogy a szabadságharcban hőssé magasztalódott Rózsa
Sándort nem
nevén, hanem hajdani funkcióján nevezi, és a szabadságharc
hőseként említi. Értsen belőle, aki magyar.
Most pedig lássuk a mesét!
Ez szó szerint értendő: a proppi
mesefunkciók segítségével történik az elemzés.
A család egyik tagja eltávozik hazulról:
Baradlay Kazimír meghal (ez a távozás nyomatékos formája), de a távozó - utolsó
percében -
A hősnek (itt: az anyának) tiltó
parancsot ad. A parancs lényege Jókaitól máshonnan is ismert: ez a
föld ne mozogjon, hanem álljon, legyen bár ez a történelem megszűnte; értelme:
a haladást tessék távol tartani. Esetünkben konkrétan: megtiltja a fennálló
állapotok változását, vagyis feleségének az özvegységet, a sírást, a
vendégeknek a házigazda halálhírével való szétriasztását, valamint fiaik
sorsának és kijelölt pályájának megváltozását.
Így kapcsolódnak be a fiúk a történetbe -
másodrendű
hősként. E módon kezdődik a regény alakjainak a mineműségen
('mi-léten' - quiditas) belüli hierarchikus rendbe sorolása. (Ugyanez
megtörténik más-más módon valamennyi mineműségen belül.) Az anyán keresztül
közvetítődik a polarizáció, illetve a mineműségek szétválása, és az azokon
belüli értékrendek kialakulása-kialakítása.
A tilalmat megszegik. Az első számú hős
azon melegében, a kőszív megálltakor Istennek tesz esküt, hogy minden kapott
parancsnak az ellenkezőjét fogja tenni. A história itt a szó szoros értelmében
preromantikus rémmesébe csap át: az elköltöző lélek menet közben találkozik a
siető imával, egy pillanatra visszatér porhüvelyébe, hogy megborzadjon maga az
olvasó is, a tilalmat megszegő is. Utána a két ellentétes óhaj megérkezik a mindkettejük
fölött álló Úrhoz, hogy megméressék. Minden valamire való olvasó tudja, hogy az
Abszolútum mérlegre teszi a hozzá megtért lelket is, az imát is.
Ha valakinek kételye volna a valódi írói
világkép felől, itt már ab ovo tisztázódik az ügy: a tilalmat megszegő mesehős és a tiltó az
író szemében egyenrangú, hiszen gyermekeikben és a szentségi házasságban összekötött
felekként állnak az igazságosság előtt. Ebből vagy az következik, hogy Jókai
szerint a jó és a rossz Isten előtt egyenértékű, vagy pedig az, hogy az isteni
ítélőszék elé két különböző jó érkezik. Az első lehetőséggel - lévén a
hős (jó, illetve heroikus) fiak szülei - nem érdemes foglalkoznunk.
A mineműség tisztázása végett a temetésen
tulajdonképpen egy komplett tablót, quasi egy mércét és irányjelzőt kapunk,
amelynek segítségével tisztázódik (a legpontosabban Lánghy tiszteletes
vádiratszerű imájában és a vele kapcsolatos, a mellékszereplők szájába adott
észrevételekben) a szereplők pontos mivolta s helyiértéke. Az író - a Baradlay
fiúk kivételével - ezzel elrendezte az egész társaságot.
Propp szerint (in: A mese morfológiája -
Gondolat, 1975) itt kell megjelennie a hős ellenfelének, a károkozónak. Így is
történik: Jókai szóhoz juttatja a temetésen megjelent Rideghváry Bencét is, aki
környezetével ismerteti, hogy a temetés rendje ellenkezik a hősnek adott tiltó
paranccsal. A Tallérossy Zebulon című fejezetben, amely a temetést követő
tor: „az
ellenfél megkísérli felderíteni a terepet“. Ez a Propp-féle 3.
alpontnak megfelelően más személyek (itt Tallérossy) segítségével történik, de
ehhez hozzáfűződik egy rövidke farkasszem a hősnő, valamint a kőszívű által
teljes jogkörrel felruházott utódként megjelent adminisztrátor (Rideghváry)
között, és kiderül, hogy az asszony bírja tovább az ellenség tekintetét. Ez a
későbbi harc kimenetelére engedi következtetni az olvasót.
Ezután következik a másodfokú hősök, a
fiúk bemutatása, majd a velük egyenrangú, azonos rendű, de ellenkező előjelű
ellenség, Plankenhorsték jönnek. Ez egyrészt földrajzilag, másrészt
társadalmilag tágítja a terepet. Az anya szempontjából pusztán annyi a
funkciójuk, hogy lehetőség nyílik az értesülésadásra: a hős ellenfele(i) értesüléseket
szerez(nek) az áldozatról. Ennek más változata: Szalmásné a
kastélyból szerez híreket.
Hogy a fiúkkal mi történik, később térünk
rá, nehogy az egyébként meglehetősen tiszta képeket összekuszálja a
mellékalakok sokasága.
A hős ellenfele megpróbálja becsapni áldozatát, hogy
hatalmába kerítse őt és vagyonát. A mesestruktúrának megfelelvén
„mindenekelőtt más alakot ölt“. Esetünkben a nyájas vőlegényét, aki az
eltávozott Baradlay Kazimír kijelölt és (látszólag) méltó utódja. Azonban az
álca ellenére sem tudja megtéveszteni a „megyei kurucokkal“ stb. támogatott
hőst az erőszaknak egy sajátos formájával, a vérpadnak mint csak az ő révén
elkerülhető magaslatnak fenyegető ígéretével. A károkozó azonban ezzel sem
tudja hatalmába keríteni a hőst, mivel az a varázseszközül használt
végakaratnak makacsul ellentmond. Ezzel újra megszegi a tilalmat
(v. ö.: temetési szertartás). A hős két fia ekkor még az ellenséges táborban
van: Richárd katona, Jenő pedig hivatalnok, aki erősen kötődik a vele látszólag
azonos értékstátusú, de az ellentétes pólushoz tartozó Plankenhorst
Alfonsine-hoz. Világos tehát, hogy a hős kikezdésének kísérlete helyett ez az
alkalmas támadás: megszerezni és megtartani a kedvencet, Jenőt, a
Baradlayak leggyengébb, legártatlanabb képviselőjét. Erre azért van szükség,
mert az özvegy csak ez áttételen keresztül sebezhető. Jenőnek e szempontból a mese
legmagasabb síkján más szerepe - egyelőre - nincs.
Az áldozat hisz a félrevezetésnek, és ezzel
akaratlanul is az ellenség kezére játszik. Jenő szerelme az, amit előzetes
bajbajuttatásnak nevez Propp. (A végső soron eszményszerű hősnőnek
egyik megtestesülése
Jenő; ezért nehéz különválasztani az egyes elemeket, illetve megragadni a
többszörösen is háttérben tartott, de áldozatként kijelölt hős-inkarnánst.) Az
anya másik teste, Richárd, hiába figyelmezteti Jenőt veszedelmes, és a
pillanatnyi szituációtól függő helyzetének nagyon is viszonylagos voltára (a
pesce canella példázata). Nem értenek szót, mert csak az anyában egyek, egymás
viszonylatában - mint ez később (például a bíróság előtti magaviseletben)
kiderül - nemcsak stílusukban különböznek.
Ez a legtisztábban a következő funkcióban
mutatható ki: a hős ellenfele kárt vagy veszteséget okoz a család valamelyik
tagjának. Itt Propp is kénytelen tágítani a kört. Ha a tágabb
értelmezést vesszük, ez Richárd esetében Edit zárdába adására vonatkoztatható:
„az ellenfél eltüntet valakit“ (Propp: VIII., 7.); Jenőre pedig az a változat
áll, hogy „az ellenfél magának követeli, vagy magához csalogatja áldozatát“
(VIII., 8.). Ezek csupán példák, hiszen Editre az is igaz, hogy fogságban
tartják, meg az is, hogy éjszakánként kínozzák, sőt az is, hogy hadat üzennek
neki (Propp: VIII., 15., 18., 19.)
Van azonban egy olyan, szintén Propp
kínálta lehetőség is, amely egyértelműen a hősre, az anyára vonatkoztatható: a
valaminek meg nem léte, a valaminek a hiánya. Lévén, hogy e helyen a
hőst vizsgáljuk, alighanem ez a változat a megfelelő. Ez az a szituáció, amely
a maga egyszerűségében igen pontosan modellezi a megmozdult anyaországban
élő hőst abban a helyzetben, amely őt magát is megmozdulásra, helyváltoztatásra
készteti. Keresőútra kell indulnia, hogy a hiányzó két fiát az
ellenséges országból hazavigye. Ez az, amikor a hősben „tudatosul a hiány“ stb.
(IX.)
A kereső ellenakcióra szánja el magát
(induló ellenakció). Proppot idézem: „Előfordulhat, hogy ez a mozzanat a szövegben
nincs kifejtve, de a keresést természetszerűleg megelőzi a döntés,
elhatározás“. Baradlaynéra ez vonatkozik.
A hős elhagyja otthonát. Itt léphet új
szereplő a mesékbe. E regénybe kettő is: először Frau Bábi, a zöldségesasszony,
másodszor Edit. Frau Bábi az ellátó, Edit az adományozó funkciót tölti be. Az
egy mesefunkciójú segítőtárs kettéválik. Így áll együttesen mindkét lehetséges
segítő Baradlayné rendelkezésére. Frau Bábi a materiálisat, a földit, a
gyakorlatit, Edit a transzcendentálisat adja: a jelszót, vagyis a varázsigét,
amellyel Palvicz Ottó ezredét, és magát az ezredest is megtévesztik.
Az adományozó első funkciója az, hogy a hőst
próbának vetik alá stb. A mozdulatlan kastélyhoz szokott, korántsem
fiatal özvegynek Frau Bábihoz eljutása nincs kifejtve, de a zöldségespince stb.
bizonyára erős próba (megpróbáltatás) még akkor is, ha nem tudjuk, miféle
kínlódások árán jutott át az anya az ostromgyűrűn. Ez az ára a mesében a
varázseszköznek. Az öreg kofa szerepe nem tisztázott annyira, mint Edité: a
lány Richárdnak szökésre való rábeszélése cseréjeként megmutatja
áldozatkészségét, és végül a varázsige (a kihallgatott jelszó) segítségével
egérutat szerez a hős által felkutatott fiúnak.
A hős reagál a leendő adományozó tettére.
A fentiekből adódóan nem kell magyarázat. A reakció pozitív.
A varázseszköz a hős birtokába kerül. A
rövidség kedvéért csak ennyit: „különböző szereplők maguk ajánlkoznak a hős
szolgálatára“ (XIV., 9.).
A hőst elviszik, eljuttatják vagy elvezetik arra a
helyre, ahol keresése tárgya található.
1. Richárddal kapcsolatban a fentiek
révén már tisztában vagyunk.
2. Jenőt Pozsonyból visszaszökve kereste
sikeresen, segítség nélkül. Ez az a forma, amely ketté bontja a hős és
ellenfele összecsap (küzdelem) cselekményét. Oka:
a) Richárdot a „lélekcserélő időkre“
valló, erősen retorikus monológ, anyja és menyasszonya látványa, valamint saját
katonái állítják a hős mellé;
b) Jenőt pedig a veszélybe visszaszökő
„golgotai alak“ személyes bátorsága, szenvedése, nemkülönben az, hogy pétervári
megbízatása alapján a szabadságharcban harcoló bátyjai ellen kellene segítséget
kérnie a cártól.
A hőst megjelölik. Kézenfekvő: a lady Tankervill névre
szóló, Jenő által az ellenségtől hozott útlevéllel Baradlayné bárhol és
bármikor azonosítható lenne, ha használná.
Az ellenség legyőzése. A Jenőért mint
értékért folytatott versenyben (XVIII., 2.) a maga eszközeivel az anya győz. Ez
az eszköz a szeretet és az ész (a sorrend jellemző!), közben az útlevél
funkciója a hős számára nyilvánvaló. Mivel pedig összetéphető, össze is
tépetik. Jenő megszerzésével a kezdeti hiány megszűnik: kezdődik a visszafordulás.
„Rendszerint olyan formában történik, mint a célhoz jutás.“
A varázsmese morfológiája a XXI. ponttól
a XXXI-ig nem érvényesül, kimarad. A XXXI. pontban jelölt „a hős megházasodik
és trónra lép“, legfeljebb úgy értelmezhető - ha módosítva is -, hogy
Baradlaynéhoz visszatér a család. Ezzel Nemesdombon mennyiségileg a
szabadságharc előtti, sőt a még korábbi helyzet és a család bővülése (gyerekek,
unokák, menyek) áll vissza, a kőszívű ember akaratával ellenkező módon. A
vesztes háború előttihez képest jelentős minőségi változással: a szabadságharcban biztos halál előtt álló két
idősebb testvér, a csaták aktív résztvevői megmaradtak (ez Edittel együtt hárommal
való gyarapodás), a végig kételkedő és passzív Jenő etikus hőstettével, amely
egy semleges, közel negatív tag kihullását jelentené, egyszersmind egy -
Baradlaynéhoz illő - hőssel való gyarapodást is jelent.
Hogy hívek maradjunk a magyar népmeséhez,
amelynek három királyfia közül ezúttal is a legkisebb aratta itt a legnagyobb
diadalt, a mesehős anya hármas kalandjához is bátran közelíthetünk.
Baradlayné is átélte a hármas kalandot a
népmeséknek megfelelően: az első, Ödön megszerzése volt a legkönnyebb, Richárd
hosszú úton, nagy veszélyek közepett került vissza, a legnehezebb, legtöbb
próbatétellel járó harmadik kaland Jenő visszaszerzése volt.
Az első számú mesehős teljesítette
feladatát.
A második meseszint, a három fiú története
olyan sokban hasonlít, hogy a fentiek alapján lényegesen rövidebben
levezethető.
Természetesen a legidősebbel, Ödönnel
kezdjük. A tautológiát kerülendő, meg azért is, mert végső szemléleti egészként
való (v. ö.: József A.: Összes prózai művei, 19. lap) vizsgálatunkban a szereplők
második szintjéhez, az anya alá rendeltként vizsgáljuk a fiúkat, az a
legegyszerűbb, ha meséjük minden szövevénye ellenére megmaradunk a struktúra
adta lényegi kollízióknál.
Ezért az tetszik a legcélszerűbbnek, hogy
a Proppéhoz hasonló, bár attól függetlenül született, M. Pop-féle funkciószüzsé
logikáján alapuló rövidebb és egyszerűbb sémát válasszuk, amely egyszersmind a paralelizmusok
és az antitézisek
szerepét is könnyen bemutathatóvá teszi.
A mesestruktúra aktuális aspektusai című cikkében közölt
eredeti képlet ez:
I. hiány
II.
cselvetés
III.
próbatétel
IV.
erőszak
IV.
az erőszak megszüntetése
III.
a próbatétel megszüntetése
II.
a cselvetés megszüntetése
I. a hiány megszüntetése
Hogy a képletben mint egységben a projektív
elválasztáshoz hívek maradjunk, az eredeti sorszámozást logikus alkalmazni.
Azonban, - minthogy folyó szövegben az ilyenfajta jelölés értelmezési
nehézséget okoz - az látszik helyesnek, hogy az eredeti felosztás logikájának
is megfelelő változtatást hajtsunk végre. Ez mindössze abból áll, hogy a két
IV. pontnál visszájára forduló (antitetikus) funkciókat egy-egy a jelzéssel
látjuk el. E szerint az erőszak sorszáma IV., az erőszak megszüntetéséé pedig
IV/a. stb.
Ödön meséi
I.
Ödönnek minden adott, ami a biológiai és
a társadalmi értékeket a regénybeli megjelenése helyén kielégítheti, s egy nem-hősnek
a beteljesülést jelenthetné. Neki azonban ez kevés, hiánya van: anyja (az
otthon) és Aranka.
II.
A „roppant nagy terem csupa tiszta
malachitból“, valamennyi csábos és gazdag hajadon tündér, majd ennek variánsa,
az álcukorfőzde érzékiekkel csábító varázsa, ahova Leonin viszi, a cselvetés
funkciót tölti be.
III.
Jéza felbukkanása (Leonin a lányt Ödönnek
ajándékozza, hiszen barátok) nem más, mint próbatétel. (Az, hogy vannak a regényben
elajándékozható, eladható stb. gyönyörű nők, és vannak kikezdhetetlen
integritású, pénzzel, érzékiséggel, hatalommal, kínzással stb. sem
befolyásolható szép hölgyek, nem ide tartozik, de szükséges hangsúlyoznunk, mert
a tántoríthatatlanok a fenségesen szép Baradlayné vazallusai -
későbbi ifjabb Baradlaynék -; míg a többiek a sátán vazallusai. Ebben az
összefüggésrendszerben mindkét oldalon a jó, vagy a rossz mineműségen belüli
hierarchia, az értékek mennyiség szerinti, feudális, mozdulatlan rendjében
fungálnak. Jéza - mivel a barátságot éppoly fontosnak és szentnek
tarja, mint Ödön és Leonin - mégsem tekinthető jó értéknek, mivel pogány és
érzéki. Mintha Vergiliusszal együtt állna a dantei Pokol kapujában: oda tartozik.
Amint ez a későbbiekben megfigyelhető, az antitézisek paralelizmusában
megtaláljuk sajátos tükörképeit. Például a jó és rossz közötti, nagyon földi
Tallérossyban, aki barátságukra hivatkozva és szökése közben angol útlevelet
küld Schneiderius Bálint lelkésszel.
IV.
Itt az erőszak következik.
Ez keveredik a próbatétellel, hiszen a
Jézának való ellenállás nem önmagának való dolog: egyrészt azért, mert a szépen
induló karriert is, a Leoninnal való együttlétet is felszámolja az anya levele,
másrészt azért, mert - ha alaposabban nézzük - itt új mese kezdődik: a hős
parancsra elindul hazulról - haza.
Ödön története külön tanulmányt
érdemelne, legalább is egy terebélyes dolgozatot, de csak akkor, ha nem a
regény egészében elfoglalt helyét vizsgálnánk. (Ez is alátámasztja a mű címének
megtévesztő hatását.) Arra a feltételezésre nem vállalkozhatunk, hogy a
talizmán visszautasítása rokon Jéza visszautasításával. Bár nem szó szerint így
történik, a lehetőség visszautasításában egy a két dolog; de az elkísérés gesztusának
elfogadása kapcsolatának kifejtését megkíséreljük, ezért maradjunk annál, hogy
a III. és a IV. pont összemosódik, átjátszik egymásba, és a próbatétel csúcsa,
a Mazeppa (egy változata a Walpurgis-éjnek, a megkísértésnek stb.), illetve az
abból potenciálisan adódó, de elmulasztott nemi élmény egyúttal a hős elleni
erőszak első foka. Csakúgy, mint Richárd és Edit esetében a Plankenhorst-házba
való bezáratás.
A második fok a burána, a harmadik a
farkasok általi üldöztetés.
IV/a.
Az erőszak megszüntetése egy sereg
férfierényt igényel. Szerencsére mindezek Ödönben is, Leoninban is megvannak:
önmegtartóztatás, bátorság, ügyesség, hidegvér, önfeláldozás stb.
III/a.
A farkasbőrt égető halászok pontot
tesznek a farkaskaland végére. Leonin kimenti a jég alól Ödönt, aki nem
hajlandó se megfulladni, se a „forróláz“ miatt elhunyni, miáltal megszűnik a
próbatétel; s mivel - mint ez Ramiroff Leoninnak az özvegyhez intézett
leveléből kitűnik,
II/a.
Ödön még mindig látja ragyogni
„amulétjeit“, a négy női szemet, s ezért a cselvetés további lehetősége kizáródik.
I/a.
Ödön hazatér, eljegyzi Arankát: a hiány
megszűnik.
Ez Ödön első meséje. Hogy mennyire helyes
volt ennek többi összefüggését elhanyagolni, úgy vélem, egyértelműen bizonyítja
az anya alá rendeltség, és az, hogy az özvegy a valóságos regényhős. Tanúként
őt idézem: „Ő maga pedig szobájába lopózott; elővette írótárcájából azt az
emlékezetes iratot, melyet haldokló férje mondatolt írótolla alá, s a mai nap
történetére vonatkozó sorokat - aláhúzta vörös ironnal.
Idáig bevégeztetett!...“
Az, hogy előbb farkasszemet nézett a
kőszívű ember portréjával, amely mellett természetesen ott függ az ő
menyasszonykori képe is, világossá teszi, hogy a világmindenség ura alatt ők ketten
állnak a regény világának két pólusán, s a három fiú ekként maga a Menny, az
anya homoiusionja, következésképpen az Isten által kijelölt utód, Rideghváry
pedig az apa által kijelölt: más kategória, a hierarchiában egy szinttel
alacsonyabban van. Ezt egyébként az is bizonyítja, hogy Rideghváry az özveggyel
nem konfrontál (nem konfrontálhat) közvetlenül: az adminisztrátor harctere a
fiúk szférája. Ez a fajta elkülönülés egyrészt a kései feudalizmus világképének
pontos megfelelője (értékrend a mineműségen belül), másrészt az elkülönültség
ténye és jellege dantei tisztasággal mutatja a keresztény világképet, amit a
vertikális tagoltság miatt tovább pontosíthatunk, lévén benne minden nehézség
nélkül felfedezhető a predesztináció tana, és az evangélikus lelkész
személyének nyomatékosan pozitív értéke is stb. (Nem véletlen, persze: Jókai
maga is evangélikus volt, a tiszteletes lánya, Lánghy Aranka is nyilván az,
vegyesházasságról egyetlen szó sem esik, és a kőszívű ember sem szerette, sőt
végrendeletileg megtiltotta, hogy katolikus „teátrális cikornyákat“ énekeljenek
a temetésén stb.)
Nem ötletszerűség, hanem az egyszerűsítés
vezet, amikor Ödön további meséit az ugyancsak Propp módszerét alapul választó Szerebrjanyij
interpretációjának lényegét választom. Ő a mesét három alapvető
mozzanatra tagolja:
1. a bonyodalomhoz vezető kezdeti károkozás,
2. a hősök válaszreakciója,
3. a szerencsés kimenetel, ami nem más,
mint a
feldúlt világrend helyreállítása.
Ez a módszer a
továbbiakban azért is alkalmas (a terjedelem szűkítésén kívül), mert a
világrend helyreállítása tulajdonképpen a mű világképének kifejeződése, annak
megmutatása, hogy a regényben milyen a rendbeszedett világ.
A szerencsés kimenetel a mesében mindig
bekövetkezik. Ha regényben vagy más műalkotásban következik be, dramaturgiailag
lehet igaz is, hamis is. Ez esztétikai kérdés. Szociológiailag, a világkép
megítélése szempontjából, csak annyiban döntő, hogy a mese kimenetele mindig a mennybejutás
rokona, ami vagy teljes, vagy hiányos hármas szerkezettel függ
össze (Menny - Föld - Pokol, illetve Menny - Pokol alapképletű), amiből az
következik, hogy keresztény vallásos eredetű, amely a világ helyreállított
formájaként - elégikus, vagy szatirikus ábrázolással - a jó világ meglétét
hirdeti. Ebből már levezethető a Burke-féle tipológiából eredő Yes, vagy
No álláspont
is, de tisztán kimutatható a világállapotról alkotott kép is. Mégpedig abból,
hogy az eszmény
van-e túlsúlyban, vagy a valóság, netán fedi-e egymást a kettő (=
idill) stb. Mivel a mesékben ez van, nem kell ezt tovább folytatnunk. A kőszívű
ember fiainak e tekintetben mégis két olvasata van. Az egyik
idillikus, a másik a szatirikuson belül a tréfás, vulgo: a belenyugvó. Jókainak
mindkettő sajátja a kiegyezéskor, amikor hozzákezd a regényhez, csakhogy ez
utóbbi gondosan el van rejtve a mélystruktúrában oly módon, ahogyan az okos
csempész átviszi a határon a tiltott árut. A java a nyelvi szférában, a másik a
cselekmény fő vonulataihoz képest félreeső zugban: Rózsa Sándor és társai
mellett, apró megjegyzésekben, amelyek a történelmi realitásról szóló
gondolatokat tartalmazzák, jócskán belekeverve a búzát - az elégiába.
A nyelvi szférát most nem bolygatom, olyan
erdő az, amit a tarka mesestruktúra fája eltakar.
Egyelőre Ödönnél tartunk, vegyük hát a
példát vele kapcsolatban.
„Ödön nem tartozott azok közé, akik
önámítással ússzák meg a délibábot.
Tudta, hogy vége van mindennek. Csak az eszmének
nincs.
Ez a generáció lejátszotta szerepét. de
befejezte azt becsülettel. Az eszme fennmarad és élni fog.
Azoknak pedig, akik érte küzdöttek, meg
kell halni.“
Itt, az idézett rész utolsó mondatában,
már érződik a hangváltás, visszacsapódik a hős az elégikus mártírgondolatok
közé. Példaként: „Majd megnőnek, akik most kicsinyek, s ismét nagy lesz a
világ“. Ez még lehet Ödön gondolata is, aki a római bölcsek mintájára meg akar
halni. Az író a mese érdekében (mivel ott az eszme áll a valóság fölött)
lehetetlenné teszi ezt: jön a szintén evangélikus pap, a már említett
Schneiderius, hozza Tallérossy Zebulon levelét, és benne az angol útlevelet. A
levél utóiratában gondoskodik arról, hogy Ödönnek tovább kelljen élnie:
„Gondold meg, hogy ha külföldön lehetsz, még tehetsz valami jót ezért a mi
szegény hazánkért“. És néhány sorral lejjebb: „Megjelentek lelke előtt azok az
illúziók, amiket más optimistáknál kigúnyolt, kinevetett“. Az elégikus és a
szatirikus ábrázolásmód (lényegük Schiller esztétikájában megtalálható)
együttesen alkalmazva művészre és műalkotásra vall. Ez a mű mélystruktúrájához
tartozik. A legmélyebben azonban az eszménnyel szemben is ironizál, legalábbis
közelít az eszmény megtagadása felé. Az eszmei minőség mozzanata mellett még
mélyebb és szofisztikus a gondolkodás: a magas irodalom minőségi jegye ez.
Ödön második kalandját az egyszerűség és
a könnyű áttekinthetőség végett Szerebrjanyij munkája alapján vizsgáljuk.
1. A bonyodalomhoz vezető károkozás
többféleképpen értelmezhető. Ödön és Rideghváry a két ellenpólus, de a fiú
mögött ott áll az apja által az adminisztrátornak szánt, ám annak számára
elérhetetlen, magasabb régió, az anya, aki megkárosítja Rideghváryt azzal, hogy
tulajdonát és a fiai fölötti gyámkodást nem osztja meg vele. Ez egyébként
kettejük helyzetéből is adódik, mint az föntebb kitűnt. Baradlaynénak rangban
egyetlen lehetséges ellenfele van: a halott férj. Rideghváry társadalmi (és
mesefunkcióbeli) szintjén legfeljebb a fiúkkal szemben - hadd mondjam így,
hiszen voltaképpen erről is van szó: - párbajképes. Ha a kárt Ödönnek kellene
okoznia, akkor az ő története Rideghváry meséje lenne. (Mint ahogy a maga
negativitásában tényleg az is.) Ödön azonban nem okoz kárt, mert az ő státusa a
jók, a mennyei alakok között van. Hol és mi hát a károkozás? Az, ami már adott,
mire Ödön hazaér: Lánghy Bertalan tiszteletesnek, leendő apósának megkísérelt
meghurcolása. (Richárd bécsi segítségnyújtása nem ide tartozik.) A tiszteletest
az anya kérőjeként érkező Rideghváry Bence hurcoltatta volna meg. Eddigre
azonban már Lánghy is otthon van Ödön és - vele egy rendű - öccsei
segítségével. A bonyodalomhoz vezető okot már a bonyodalomnak kell követnie.
Ide tartozik, hogy az anya alatti
paralelizmusokban minden esetben konkrét tézis-antitézis konfrontáció van. Az
előzményben nemcsak a bécsi út szerepel, hanem az is, hogy a komikumig buta
Szalmásné dezinformálja Rideghváryt és táborát.
2. A hősök válaszreakciója egy
ellen-eljegyzés megtartása. Ez az adminisztrátor részeg korteshadát is
megtéveszti. Ők jegyespárt jöttek éljenezni, és meg is éljenzik - Ödönt és
Arankát.
3. A világrend helyreáll. Rideghváry és
társai eltakarodnak. Maradnak, akiket a hely megillet, de távozás előtt az
adminisztrátor olyan jövőt jósol, amelyben buknia kell ellenfeleinek. Persze
magaslat az is: „vérpad“. Ezzel nyitva marad a lehetőség a további
összeütközések számára. „Az ellenfél hadat üzen“ (In: Propp, VIII., 19.)
Ödön harmadik kalandja a megyegyűlés.
1. A károkozás kísérletei meghiúsulnak, amíg
látszólag parlamentáris, jogszerű úton történnek. A tettleges kár a vérengzés.
Az első, a kísérletre való
2. válaszreakció nem a szokott hevességgel,
hanem ravasz bölcsességgel, okos módszerességgel történik, de a vérengzésre
megjelenik a már nagykorú Ödön, és elkergeti a „beteg főispánt helyettesítő“
adminisztrátort, és elfoglalja apja helyét.
3. Következmény: némi fondorlattal -
hiszen a beiktatás aktusa még nem történt meg - helyreáll a világrend. Ödön
diadalmaskodik.
A következő mese már a második részben, a
magyar szabadságharcban játszódik.
1. A kár: a vereség a csatában, az újoncok
zöme menekül.
2. A válaszreakció a példamutatás: Ödön
megállít néhány újoncot, hogy az ágyúkat megmentsék a reménytelen helyzetben.
3. A szerencsés kimenetel: a halálfejeseknek,
a bécsi események közben Richárd és Jenő által megismert Mausmann-nak és
csapatának közbelépése, s a Richárd vezetése alatt jókor érkező huszárok
megjelenése.
A két idősebb fiú találkozik az anyaföld
szabadságáért folytatott harcban, ahova anyjuk hívta őket. Az inkarnációk
közelednek az egyesülés felé. (Az anya-eszménykép megtestesülései közül kettő
már közelít az egésszé léthez.) Az ellenség elmenekül, helyreáll a világrend.
Ödön ötödik kalandja szintén Richárddal
kapcsolatos.
1. A bonyodalomhoz vezető károkozás az
osztrákok által megszállt Buda ereje, az ostrom elhúzódása, miközben a védtelen
pesti polgárokat lövik a várból; továbbá, hogy Rajcsikné, az egyetlen ember,
aki Palvicz fiáról tudna valamit mondani, Budán van, tífuszos, bármikor
meghalhat, s így a Richárd által Palvicznak tett ígéret esetleg
teljesíthetetlenné válik. Az utóbbi szubjektív, végül is magánügy. Az előbbiek
azonban melegvérű és hidegvérű
pártra bontják az ostromlókat. A melegvérűek támadni akarnak mindenáron,
a hidegvérűek tudják, hogy a felderített helyzetben ez kilátástalan, ezért meg
kell várni az ostromágyúk megérkezését.
2. Ez a tény már eleve bonyodalom, sőt
magában hordozza a (válasz)reakciót: a testvérek
összevesznek, ám a haditanácsban mindketten a másnapi ostrom mellett szavaznak,
de
3. a világrend ezúttal csak látszólag áll
helyre, mert Ödön haragszik öccsére, aki gyávának nevezte mint „civilistát“.
A hatodik Ödön-mese a „párbaj“ története.
1. A bonyodalom előzménye adott:
testvérétől sem tűri el egy Baradlay a sértést, amelyet „önmagában ismételni
sem képes“, nemhogy meghallani. A civil kormánybiztos besoroztatja magát az
ostromlók közé, megállapodásuk szerint a párbajban az győz, aki első lesz a vár
fokán. Richárd nem tudja Ödönt erről lebeszélni sehogy.
2. A bonyodalomba ismét Mausmann szól
bele: ő lábtón, azaz ostromlétrán alulról haladva megelőz mindenkit, Ödönt is,
de egy olasz várvédő lelövi. A következő lövés Ödönnek szólna, aki belenéz a
puskacsőbe (egykedvűen, persze, mint egy turista hegymászás közben), de az
olasz, miután gondosan célzott, valamiért leengedi a puskát, a szuronyra fehér
zsebkendőt köt, megadja magát. Ödön az első a várban, a szuronyharcot vívó
Richárdék segítségére siet a többiekkel, és közli öccsével, hogy a várat
bevették.
3. A világrend, valamint a két testvér
közötti béke ezzel helyreáll; ezután már csak a Lánchidat kell megmenteni, és
valamely makacs ellencsapatot szükséges lefegyverezni.
A hetedik Ödön-mese a világosi
fegyverletétel napján kezdődik.
1. A károkozás a fegyverletétel.
2. A bonyodalomra a reakció először bölcs
belenyugvás, de a Tallérossy által küldött, már említett levél és útlevél
hatására dönt: külföldre szökik.
3. A belső egyensúly a haza külföldről
való segíthetésének reményével helyreáll.
Ezzel Ödön története lezáródhatna,
csakhogy itt kalandsorozat van, megismétlődik az oroszországi sorozat.
Miután Ödön alakot (itt nevet) cserélve
becsapja a láthatatlan ellenséget, mintegy új sajátmagát visszanyerve, e
varázseszközzel, az útlevéllel elindul, hogy megszerezze hiányzó biztonságát. Az
elindulás újabb bonyodalmak forrása (v. ö.: Propp). Az ellenséggel való első találkozás
semmitmondó egyszerűséggel esik meg. Továbbmegy: újabb bonyodalom. Ez már
végzetesnek látszik: Leonin, a hajdani barát felismeri és leleplezi. Ennek
fogság a következménye. Leonin, aki közben ezredes lett, hű az orosz zászlóhoz,
fogva tartja, hogy kiszolgáltathassa az osztrákoknak. Őre azonban nem más, mint
az imsik (имшик = kocsihajtó), akit
még Leonin társaságában akarva-akaratlanul megmentett a farkasok elől. Az imsik
- komplett népmesei alak - felismerve jótevőjét, elárulja neki, hogyan szökhet
meg, és ehhez neki ajándékozza
saját felszerszámozott lovát, amely természetesen az egész tábor leggyorsabb
lova, megmutatja az irányt, hogy merre biztonságos a szökés (jó tett helyébe
jót várj), késlekedik, míg egérutat nem nyer, és a látszat kedvéért utána lő.
A felriadt tábor utána ered, de az
iránymutató zivatar (az oroszországi burána honi megfelelője) a szökevényt
jótékonyan eltakarja az üldözők elől.
A puszta közepén, a kútnál
összetalálkozik Boksa Gergővel. Tőle tudja meg, hogy miközben Nagyvárad felé
szöktében Leonin letartóztatta, attól menekült meg, hogy Rideghváry kezébe
kerüljön.
„Ha Rideghváry Nagyváradon van, akkor ő
másodszor is Ramiroff Leoninnak köszönheti az életét; mert ha az őt útközben el
nem fogja, egyenesen halálos ellenségének torkába fut bele. - Talán tudva tette
ezt Leonin? - Talán az éji megszöktetés is az ő munkája volt? - Talán ő maga
bízta meg az imsiket, hogy legyen segítségére a menekülésben? - Talán most volt
éppen a leghívebb barátja? Lehet, hogy úgy van. Muszkául volt, de nemesül volt.
Lehet, hogy nem úgy volt. De Ödönnek ez
visszaadta a hitét. Hitét Istenben és emberekben, az örök igazságban és az örök
érzelmekben.“ (Tőlem a kiemelés - Sz. Gy.)
(Íme a mélystruktúra: az eszmény Jókai
általi tagadása, amit kései műveiben expressis verbis is megtalálhatunk,
példának okáért A tengerszemű hölgyben, ahol azt is elmondja, tudott volna ő
francia módi realista regényeket írni a lányos szülők bosszúságára, de ő itt
élt, és itt ilyen regényeket vártak el tőle.)
Boksánál tartottunk, aki lebeszéli Ödönt
arról, hogy azon melegében jelentkezzék az osztrákoknál, és elvezeti a
Baradlayak kőrösszigeti kastélyába, ahol Ödön még nem járt.
Ödön azonnal levelet ír „a teljhatalmú
fővezérnek“, tudatja vele, hol van, rendelkezzék vele: „Itt fogja bevárni
parancsát“.
Azt azonban hiába várta. Az ő meséi vagy
pikareszkje a családdal való egyesüléssel véget ért.
Richárd és Jenő története
A két kisebb fiú
meséje sokkal egyszerűbb, és kevésbé szövevényes. Ők is távol vannak a szülői
háztól, de mivel nekik otthon nincs se öröklött hivataluk, se a regény kezdete
előtti időkből származó szerelmük, maradhatnak, ahol vannak, Bécsben.
Kettejüket a szüleik azonosságán kívül a földrajzi közelség és az egymástól
való különbözés köti össze.
Ami szellemesség és kedély van Jókaiban,
mind kijön Richárd és Pál úr sajátos viszonyában. Pál úr olyan, mint Richárd
lenne, ha nem keveredne a mesébe. Vagyis: ha Richárd nem főúr fiaként mint
tiszt élne Bécsben. A bohém természetű, felelőtlen ifjú katonatiszt önfeledten
herdálja örökségét, asszonyfejeket csavar el, párbajozgat, ha lehetőség van rá,
és egyáltalán: azt csinál, amihez éppen kedve van. Nem tisztel semmiféle
tekintélyt, egyedül a becsületet és a szolgálatot méltányolja. Jellemző
helyzetben ismerjük meg: éppen párbajra igyekszik, amikor találkozik a
császárvárosba idézett Lánghyval, aki nem tud szót érteni a Magyar Király nevű
fogadó kizárólag német nyelven beszélő személyzetével. Richárd negyedórányi
türelmet kér Lánghytól, sietve megverekszik egy bajtársával, megállapodik a
személyzettel, hogy ő fizeti a tiszteletes költségeit, ezekre előlegként teljes
mobil tőkéjét, két aranyat hagy a fogadóban, majd visszatérve hasznos
tanácsokkal látja el az öreget, és elmegy.
Ennyiben átmenet a romantika titokzatos
jótevője, valamely mese jótékony tündére és bármely jellegzetes Rejtő-hős
között.
A mesébe való tényleges bekapcsolódása
Jenő révén történik: öccse kívánságára elmegy Plankenhorsték estélyére, ahol
megismerkedik a számára való szövetségessel, valamint a nekik rendelt
ellenségekkel: Edittel, illetve Plankenhorstékkal és Rideghváryval.
„Egy szobaleány, ki az arcát
megcsippentőnek kezére üt, ránézve új dolog.“ Amikor megtudja, hogy
cselédsorban tartott rokon, azzal mentegeti magát, hogy szobalánynak nézte.
„- De hát azzal is úgy kell bánni, mi?
Ezzel csakugyan megakasztotta Richárdot;
erre nehéz volt megfelelni.“
E ponton valami szokatlant ismer meg, azt
a fajta erényt, amelyik ellenkezik a tapasztalataival, mert védi magát,
amellett demokratikus is, szolidáris a más sorból való szobalányokkal, mégis
előkelő, természetesen szép, fiatal, ártatlan, de nőies és vonzó stb. Ez akkora
újdonság, hogy Richárd még kötözködni is elfelejt.
Itt kezdődik benne a meséjét indító
„hiányérzet“. Amikor ezt észreveszik az angyalarcú, de sötét lelkű háziak,
megkezdődik az akció. A próbatételt állja a hős: nem él a galád módon üresen
hagyott ház és a kihívóan nőiesre öltöztetett „bakfis“ adta lehetőséggel, hanem
levélben reagálva a provokációra, megkéri annak kezét.
Ezt követően múltja emlékeit az utolsó
szálig felszámolja, és eközben szert tesz egy mesealak ismeretségére is.
Salamon, a zsibárus, akitől varázseszköz funkciót betöltő kardot vásárol, nem
tud hova lenni a csodálkozástól, amikor Richárd megmondja neki, hogy az a kard
kivételes minőségű darab, és nem tizenöt, hanem száz arany az értéke. Jó tett
helyébe jó: a becsületes vevő olcsón viheti a kardot, amely a bécsi forradalom
idején megvédi egy vasdoronggal szemben is; ezzel szemben Salamon nem adja el
Richárdnak a róla készült portrét, amit egy szépasszony adott el szakításuk
után a zsibárusnak. Azt ott kell hagynia, mivel Salamon ilyen tisztességes
embert még nem látott, s minthogy senkije sincs, hálószobájában fogja tartani a
„damaszk ember“ arcképét.
Új meseelem: Richárd elől a Brigitták
zárdájába rejtik Editet. A forradalom alatt talál rá ott véletlenül, amikor a reakcionáriusok
által felheccelt tömeg, a „rongyos proletariátusok“, a csatorna mocska, amely
más időkben rejtőzik, de minden forradalom alatt előkerül, hogy annak
tisztaságát megfertőzze, meg akarja égetni az apácákat. Jellegzetes
pokolképzetet áraszt az e tömeg által gyújtott tűz.
Richárdot a kötelesség elszakítja innen.
(Jellegzetes lovagerény.)
Ellenségei csellel el akarják pusztítani,
és ezt Edit előtt beszélik meg (v. ö.: „éjszakai kínzás“), azonban a hős
társává lett lány a korábban már említett módon megmenti („varázsige“), de
Richárdnak menekülnie kell. Egyrészt azért, mert ha a forradalomnak segít,
akkor Palvicz ezrede semmisíti meg, ha pedig nem ezt teszi, a Plankenhorsték
által félrevezetett forradalmárok ölik meg. Anyja Edit segítségével rábeszéli a
szökésre, közben a lány hamis üzenettel (újabb varázseszköz) útnak indíttatja
Palvicz ezredét az ellenkező irányba.
A hős hegycsúcsokat, folyókat és egyéb
nehézségeket győz le csapatával, végül valamennyien hazaérnek, hogy
harcolhassanak a szabadságharcban.
Richárd a királyerdei csatában találkozik
szemtől szembe a bajtársból ellenséggé lett Palviczcal (v. ö.: Ödön és Leonin),
az összecsapás következtében Palvicz halálos sebet kap, míg a hős - ezúttal Pál
úr önfeláldozása révén - megmenekül. A haldokló titkot bíz a hősre: fia van
Alfonsine-nal való kapcsolatából, s bár nyomon volt, még nem tudta meg, hol
tartják a fiút. (Ezek a Plankenhorst perszónák, úgy látszik, szeretnek mások
által keresett személyeket rejtegetni.) A Palvicznál levő pénz elég lesz a fiú
eltartására, kutassa fel, és adja oda a pénzt annak, aki neveli, de anyját és
őt ne nevezze meg, és róla csak azt mondja el, hogy katona volt. A mesehős erre
megígéri, hogy felkutatja a fiút (ezzel megszünteti Palvicz hiányát), és
sajátjaként felneveli.
A próbatételek még nem értek véget: az
Ödönével összefonódott sorsa ismeretes.
A szabadságharc után elfogják, mindent
tagad, de halálra ítélik. Hogy véletlenül se kerülje el az ítélet-végrehajtást
Haynau menesztésével, Alfonsine a menesztést megelőző estén felkeresi a
fejgörccsel kínlódó tábornagyot, hogy tudassa, még egy éjszakája van a
leszámolásra, mert a császár megelégelte a szigort.
Ennek következtében a tábornagy mérgében
megkegyelmez mindenkinek. Mesés fordulat, újabb szabadulás Richárd számára
azzal a meglepő hírrel, hogy Plankenhorst Alfonsine-nak meg kell köszönnie
szabadulását. Ugyanazzal a vonattal érkezik Bécsbe, amelyikkel Alfonsine, aki
menet közben gyászruhára valót vásárol Editnek, ki megint a Plankenhorst-házban
lesz fellelhető.
Richárd e talányokat, valamint azt, hogy
a kivégzett Ödönnek számára átadott hajfürtje nem fekete, hanem szőke, egyelőre
nem tudja megfejteni.
Amikor a szabadulást megköszönendő
megjelenik, Editet persze nem akarják hozzáadni. Őrjöngő ellenségét erre régi
önmagát idéző könnyedséggel viszontzsarolja, amikor azok azzal próbálkoznak,
hogy Richárdnak fia van. Természetesen Edit is vállalja a gyereknevelést, hiszen
ugyanúgy hasonló Baradlaynéhoz, mint ahogyan egylényegű Richárddal.
Még egy akadálytömeg: a papi és a polgári
bürokrácia legyőzése következik.
„Mert az tudnivaló, hogy két házasulandó ember: két
gonosztevő. Azokat először rendőri felügyelet alatt kell tartani szülőknek,
gyámoknak - azután üldözni, fegyelem alá venni a köztársaságnak - végre
elfogni, meggyötörni, megkötözni, kivallatni, megesketni, halálra ítélni az
egyháznak, hogy annál jobban megérdemeljék a mennyországot.
Richárd legalább elnyerte vele a
mennyországot.“
Szinte szánkba rágatik a világkép.
Már csak egy maradt hátra: a financiális
helyzet tisztázása. Ennek céljából Richárd felkeresi Salamon zsibárust a
Porcelán utcában. Az öreg a szállásukra megy, összeírja Richárd adósságait,
amelyek ügyében alkura biztatja, hiszen egy halálra ítélt ember adósságán van
mit alkudni, az talált pénz a hitelezőnek. De Richárd becsülete „sohase volt
kiskorú“, mint ő, amikor az adósságait csinálta. „Forintot forintért“ akar
megfizetni mindent.
Ezután Salamon feltárja előttük „a
szenvedések kulcsát“. Ez a fejezet címe is. Editnek Alfonsine-nal közös
nagybátyja volt, aki - miután megtudta Alfonsine szerelemben elkövetett
ballépését - új végrendeletet készített. E szerint a 300 000 forintos vagyon
felét akkor kapja meg Alfonsine, ha Editnél korábban tisztességgel férjhez
megy, és a pénz másik fele Editet illeti, ha később ő is férjhez megy egy
tisztességes emberhez. Ha pedig Edit menne előbb férjhez, az egész tőke az övé
legyen.
Lám, miféle mozgatókra hívja fel a
figyelmet a zsibárus. „Hazugság az, hogy a sátán rossz lélek - csak éhes
lélek.“ Salamon, a financiális beállítottságú földi lény kissé kilóg e helyen a
meséből: „Azért én az ördögöt nem úgy ítélem meg, mint más. Neki is joga van
élni. »Leben und leben
lassen.« Hanem aztán érje be
maga apanázsával. Hiszen van tágas kvártélya és fűtőszere! Ez elég szép!“
Azután, nehogy a világképen csorba essék, így folytatja: „Plankenhorstéknak
megmarad a belvárosi házuk. Az is szép birtok“.
Jenő meséje az eddigiekből is kiderült.
Mindig azt tette, amit felettesei parancsoltak: akár az anyja, akár a
hivatalbeliek. Tulajdonképpen semmi sem történt vele, csak az, hogy a
környezete sodorta. Egy középpont körül bolyongott, ez Alfonsine volt. Csak az
Újépületben tudta meg, hogy szerelme voltaképpen kicsoda. De addig az szinte
azt csinált vele, amit akart. Hogy mégis anyja ragadta el a „tiszteletbeli
alhadnagyot“, majd a frissiben kinevezett, magas fizetésű pétervári követségi
titkárt, akihez már hozzáment volna az addig vonakodó Alfonsine, azért
következhetett be, mert anyja eredendően a fölöttese volt: magasabb rendű
kategória, mint Plankenhorsték és Rideghváry, valamint a földi, azaz ebben a
regényben pokolbeli örömök.
Egyszer döntött csupán a saját feje
szerint, és attól a döntéstől hős lett, míg két vitéz bátyja „derék
ember“ maradt.
A legkisebb királyfi azonosult anyjával.
Annyira, hogy a puskagolyót, amit testében őrizve enyészett el az anyaföldben,
anyja, akinek - méltó pár híján - része lett, akár szimbolikusan értelmezzük,
akár eszményi fiaként, nyakláncán viselte, miután a fiú hamvai megtértek a
családi sírboltba.
*
Visszatérve az alapgondolathoz: A kőszívű
ember fiai monumentális mesekönyv, amely rendkívül szigorú rendben
összefogott világképre épül. Annak ellenére, hogy a hatalmas szereplőgárdát és
a rafinált meseszövést nem könnyű kibogozni, a mesemondásban való kételkedés és
a szereplőknek funkciójuk szerinti vizsgálata kezünkbe adja a kulcsot, amelyről
végül kiderül, hogy egyszerű sperhakni. Elegánsabban: generálnyitó.
Elég volt kételkedni a mesemondásban,
máris megbizonyosodhattunk arról, hogy az ex cathedra mesemondónak deklarált
Jókai tényleg mesemondó. A mese morfológiájával szembesítve az is kiderült,
hogy a regény címe megtévesztő: az egésznek, a monstre mesének hőse az anya,
akivel szemben csak egy méltó ellentét van, az apa; és kettejük fölött egyetlen
úr: Isten.
Isten?
Ezzel várnunk kell egy keveset.
A bevezetőben említett Menny-Föld-Pokol
szerkezet szempontjából a legfőbb felettest egyelőre ki kell hagynunk. Ő -
mivel nem személyes szereplő - csak végezetül kerülhet mindenek fölé.
A funkciókat vizsgálva két ellentétes
rendszert látunk. Ezeket Jókai is nevükön nevezi: a Menny és a Pokol világát.
Ezeken belül a regénybeli szerep által meghatározott rangú csoportok, illetve
személyek vannak.
A Menny szerkezete
1. Baradlayné, az
anya
2. Ödön és
Aranka, Richárd és Edit, Jenő és Ř
3. Lánghy Bertalan,
Pál úr
4. Goldner,
Mausmann, Mihály mester (a csizmadia)
5. Tallérossy, az
imsik, Salamon, Boksa
6. általában a jók,
a magyar hadsereg stb.
A Pokol szerkezete
1. Baradlay Kazimír
2. Rideghváry,
Plankenhorstné, Alfonsine
3. Soror Remigia,
Szalmás
4. A rosszak
általában, a reakció, a „rongyos proletariátusok“
Ramiroff Leonin és Palvicz Ottó a
többiekhez képest változó, Jéza szinte be sem sorolható, annyira földi lény,
Palvicz Károly pedig Richárd szerint „az anyja rossz vérét örökölte“.
Funkcióváltásai révén ő sem sorolható be, és végül is mellékalak, jóllehet a
végső igazságosztásban még kap szerepet.
A bevezetőben már esett szó az anya
szimbolikus, illetve szimbólum voltáról. Ezt vakmerően az anyafölddel is párhuzamba
hoztam. Ha elfogadjuk, hogy az anya egyetlen méltó ellenfele az apa,
illetve az apa arcképe, amellyel rendre párbeszédet folytat, nem mondva csinált
az ellentét az anyaföld és a Vaterland között. Ödön és Richárd Budavár
alatti vitájában is elhangzik a magyar földről, hogy „ez az anya itt...“.
A Párharc
mennykövekkel című fejezetben ez található: „... az volt minekünk
Budavár. Hazánk lüktető szive... Egy ideális, nagy édesanyának látható arca...“
(az én kiemelésem - Sz. Gy.)
A földi princípiumot - az imént
említettek kivételével - csak erőltetve lehetne kimutatni. Ez volna az
ingadozás területe. Itt azonban nincs ingadozás. Tallérossyra rá lehet fogni? A
félelem nem ingadozás, és Rideghváry is félt attól, hogy Zebulon kolerát
kapott.
A funkcióváltás nagyon is viszonylagos, a
jó-rossz minősítés ingatagsága, illetve viszonylagosság függvényében változó
megítélhetése miatt tekinthetők Föld értékűnek, magyarán földi
embereknek azok, akik nem az eszményekhez, hanem a realitásokhoz
alkalmazkodnak. A konzisztencia-törekvésnek megfelelően értelmezhetők többé
vagy kevésbé jónak, illetve rossznak. E tulajdonságaikat inkább kapcsolataik,
mint a köznapiságtól való eltérésük határozza meg. Csakúgy, ahogyan funkciójuk
súlya a regény egészén, illetve valamely mesén belül.
Leonin funkcióváltása is ekként
viszonylagos, hiszen olyan, amilyen volt, sokkal inkább ama „lélekcserélő idők“
hősei a változékonyak. Ez - nem mellesleg - valóban történelmi realitásból
ered. Mint láttuk, Ödönnek Ramiroff Leonin ezredessel kapcsolatos nézetén Jókai
is jól szórakozik.
Valóban nehéz funkcióváltásról vagy/és
„Föld“-értékről beszélni olyan alakok esetében, mint a szintén beszélő nevű
Salamon, akinek jó volta megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor - a maga hitéből
eredően - nem tartja rossznak a Sátánt.
(Sok más elemzésből adódott következtetésem mellett
ezért is javasoltam
a Népművelési Intézet világkép-teamjének 1978-ik évi beszámolóján a vallásos
szerkezetű erkölcsi világkép „keresztény“ megjelölése helyett a zsidó-keresztény világkép fogalmának bevezetését,
amit a Vitányi Iván vezette team az érvek hatására elfogadott, és azóta el is
terjedt.)
Mit szóljunk - ha mindezt nem vesszük
figyelembe - ahhoz, hogy Baradlayné kezetcsókol a kőszívű ember egész alakos
képének, amikor megkapja Richárd levelét, amelyben értesítik, hogy szabadon
engedték? Akár tartalmilag vizsgáljuk, akár csak az ítélkezés hit nélküli
sémáját vesszük: az a bizonyos mózesi két kőtábla fittyet hány minden
ideológiának. E romantikusságában is szimbolikus kézcsók azt jelenti, hogy
Isten a két emberfölötti alakot - mintegy átnyúlva innen- és túlvilágon -
kibékítette.
Ebből természetesen az is következik,
hogy Isten létező
abszolút
uralkodó a két nagy princípium, a jó és a rossz fölött, és az
ítélkezés dolga valójában az övé. A legkegyetlenebb pokolbelit, Alfonsine-t
nemcsak saját fia dobja ki, hanem a Pokol is, amiről szépen kiderül, hogy nincs is,
csak a világ van - olyan, amilyen -, és van az Ítélkező, aki büntet vagy
jutalmaz érdem szerint. Így a zsidó-keresztényen belül is meghatározható:
protestáns világképről van szó.
Mi hát ennek megfelelően Alfonsine igazi
büntetése? Az, hogy az özvegy Baradlayné fia hamvainak otthoni eltemetése
alkalmából külön ágyat nyit neki a menhelyen, ahol saját költségén tartja el,
sőt el sem hiszi, hogy valaha ő volt a szép Plankenhorst-lány, mivel
szépségének már nyoma sincs. A számkivetett szörnyeteg ugyanakkor tudja meg,
hogy Ödön él, és helyette Jenő halt meg. E rengeteg „pokoli“ kín a pokolbeli
nőnek tulajdonképpen tisztítótüze. De ez a hatalmas kibékülés csak a regény
végen van (minden jó, ha jó a vége).
Mire való volt hát az egész háború „jó“
és „rossz“, magyar és osztrák között?
A regényhez hozzácsapott két zárófejezet,
a Húsz év
múlva és a Végszó egyértelműen megmondja: semmire.
Mégpedig azért semmire, mert magyar és osztrák
az adott, kiegyezéskori világban kiváltképpen összetartozik. Ha elfogadjuk,
hogy jók és rosszak harcoltak, akkor a rosszak valamiért amnesztiát kaptak. Ha
pedig belátjuk, hogy kétféle jó harcolt egymással: Baradlay és özvegye, a végső
megbékélés Isten műve.
Ki hát Isten ebben a világban? Az, akinek
kebelén a kétféle tisztességes ellenfél megbékél: Őfelsége, I. Ferenc József.
Baradlay császára, Baradlayné királya. Nem önfeladás ez: Arany János A nagyidai
cigányok "kétségb'esett kaczaj"-ának kései, jókais, kizárólag az örök
eszményekbe vetett hitének remek képlete. Hiszen ő is világcsodáról írt, de arról
is, hogy a Királyerdőben az ágyúgolyót két évtized alatt benőtte az eltalált fa
kérge. Béke és idill? Ha újraolvassuk az utolsó néhány fejezetet, érezni, hogy
a leveretés sebén hiába sima az új bőr, az a heg nagyon érzékeny.
Ezt kendőzi a nagy-nagy belenyugvás
békéje. Mert a rengeteg áldozat végül is a kiegyezésért volt. Mi másért, ha az
lett a vége?
A regény első olvasatában, a felső (nem
nyelvi) struktúrában csupán két mineműség rangban egyenértékű tagjainak harca,
amely a jók (a Menny) győzelmével végződik. (Kérdezzünk csak magunkra: melyik
jóé? Ironikus ez is.) A cselekmény szintjén alkalmas fogyasztási cikk, eladható
bármikor. A cím szerint való szemlélet a közvetlen analógiákban gondolkozó
embernek amúgy is azt sugallja, hogy három jó hős történetét olvassa. Aki
észreveszi, hogy Jenőben megvan a mártírok etikuma, az a legkisebb fiú
megdicsőülését hámozza ki a műből. Ha ebben tudatosságra is lel, zavarja az
agyonmagyarázott végső idill. Már csak azért is, mert a hőstett nem racionális
cselekedet. A tudatos önfeláldozás megváltói gesztus. A mélystruktúrában
azonban Jókai az eszményt - legalábbis annak állandóságát - viszonylagosnak
veszi. A két utolsó fejezet gondos szálelvarrása a regényáru komplettírozása:
mindenkiről megtudhatni, mi módon teljesül be sorsa. Nem írói, hanem olvasói
igazságszolgáltatás ez: a vásárló megkapja az érték mellet azt is, amiért pénzt
ad
Ha elhagyjuk e két fejezetet, marad a jól
megírt meseóriás, amely tiszta képét mutatja egy változhatatlan értékeken
alapuló világnak, ahol a házasságok az égben köttetnek, és ahol a legkisebb
királyfi kénytelen
egyesülni az Abszolútummal, mivel magához való társat a földi
világban nem talált. Egyrészt azért nem, mert rossz helyen kereste, másrészt
azért, mert krisztusi látogatása a világban - lévén az eszmény
„legkedvesebb“ inkarnációja - intelmül és példa gyanánt történt. Ennek mélyén
sejlik a kérdőjel, hogy vajon tényleg igazi-e a tündöklő eszmény, s ha igazak,
ha nem, valóban változatlanok-e, örökök-e eszményeink.
A regényben háttérbe szorul a kisvilág és
a nagyvilág mint szekularizált polgári értékek összeütközése. A nemzet és a
család mint kisvilág megáll ugyan, de csakis mint a jó életformája, illetve
tere. Amennyiben mégis ütközést érzünk közösségek mint értékek között, annyiban
mint pozitív, vagy negatív értékek hordozóit találjuk ütközni. Sajátosan
mutatkozik meg rendje révén a protestáns világkép. Szigorú szerkezetében nem
lehet más státusba kerülni, mivel a rangok-rendek mintegy röghöz kötött volta
Jenő homoiuzionságából a korábban már említett módon adódik. A fiúk hasonlók
anyjukhoz, de miként a kiválasztott Jenő sem, hármuk együttese sem egylényegű
vele.
A lineáris időben lefolyó események
szigorú rend szerint csoportosulnak, ez támogatja a megtévesztő címadást is.
Isten e gondolatkörben nem személy szerint önmaga, illetve nem önmagával
egylényegű messiással akarja megváltani a világot, hanem hozzá hasonló fiát
küldi. A helyszín is megkettőződik. Két forradalom van, két eltérő területen: a
regény fele Bécsben, fele Magyarországon játszódik. A totalitást - szigorúan
véve - a részhelyszínek és a szereplők halmozása (vagyis az extenzitás)
pótolná, ha tudná, de intenzitás helyett inkább csak az történik, hogy csaknem
minden szereplő sorsának beteljesüléséről értesülünk. Megtudjuk, hogy az ifjabb
Palvicz még utoljára becsap mindenkit, tudjuk, ki hol hal meg (de Rideghváry
egyszerűen elkallódik), pontosan értesülünk a német diákok légiójának
viselkedéséről, ami jó, tudtul kapjuk, hogy vezetőjük mit mond zuhantában
utolsó tréfájaként, és Bemnek közismert szavait Ödönéiként halljuk viszont, s
ennek megfelelően van meteorunk Petőfi helyett, hiszen nincsenek
saját nevek, ezzel szemben találkozunk Mindenváró Ádámmal, aki mellőzi ugyan a
konkrétságot, mégis jellegzetes figura - szinte e századi -, és szó szerint
olvashatjuk később Boksa Gergőnek diadalmas, bár fegyvertelen (karikás ostorral
való) bajvívását az osztrák fegyveressel egy 1898-ban megjelent, jubileumi
képes albumban Guerilla-harcz cím alatt.
Hozzátehetjük, hogy a hölgyek szépek és
érzékiek, az urak méltóságteljesek és adnak a hírükre, s még a testvér sem
mondhat egyetlen rossz szót sem a majoreszkóra. Igen-igen régi értékekkel kell
itt számolnunk, közöttük a romantika óta máig kötelező fejlődésmítosszal.
amelynek megfelelően a világ akkor is fejlődik, ha a földben nyugvót zavarja ez
a mozgás.
A hölgyeknek különös privilégiumuk, hogy
egy-két kivétellel intaktak, elképesztően fiatalok, dús, érzéki szépségüknél
csak okosságuk és ezzel párosuló gyermeki naivságuk harsányabb. A szerelem ennek
megfelelően levélben vagy lesütött szempárban izzik, kivéve persze Alfonsine-t,
aki nemcsak áruló (ezért van a pokolbeliek között oly előkelő helye), hanem még
lányanyának is rossz.
Az ősi értékek adekvát nyelvezetben
mutatkoznak meg. „Sose bosszankodjál másodszülött olvasóm, hogy annyi latin
mondást találsz egy lapon, ez is a kor kedélyhangulatához tartozik. A
klasszikusok nyelvéhez, mint egy ókori azilumhoz menekülünk néha, mikor az
újkor civilizációja nagyon szorongat bennünket“ - írja Jókai A kőszívű ember
fiai megírása után közel harminc évvel Az új földesúrban.
Bizonyára így igaz. Talán ennek, talán a
kiegyezés korának köszönhető a régiesség mellékíze, ami nemcsak a figurákon,
nemcsak az egyszerűből bonyolított, lényegét tekintve tehát sztereotip vázon
nyugvó történeten, hanem az egész regény nyelvezetén is érzékelhető. A harmad-,
illetve ma már negyed- vagy ötödszülött olvasónak ez bizony mind nóvum, ezt
mind dekódolnia kell. Ez szerencséje a regénynek. Nemcsak azért, mert a mai
olvasónak - már amennyi még van - ez izgalmas fejtörésekre, esetleg tarkább
asszociációkra ad lehetőséget, hanem azért is, mert megírásakor a felemás
deákosságba, megcsavart mondatokba bele lehetett rejteni az iróniát; és a
germanizmusok használata sem ritka Jókainál. A latin és görög szóvégek németes
elhagyásán kívül (például az 1911-es tizenkettedik kiadásban még philosophnak
írt filozóf mellett) a „Kedves bruder, ezer darabra vagyok széjjeltépve“ vagy a
„Zebulon hagyott magának ízleni mindent összevissza“ és a hasonló fordulatok
igen jól jellemzik az alakokat is. Pedig ezeket nem ők mondják, mind írói
szövegek az ábrázolás szolgálatában. Figyelemre méltó, hogy Tallérossyt olykor
szélsőségesebben - karikírozva - jellemzi, mint az ellenfeleket. Ennek is jó
oka a világkép minő volta. A két ellenérdekű piramissal jellemezhető rend,
amely a két utolsó fejezet előtt tisztán áll, csak az azonos rangúak, az egyazon
szinten állók között enged ütközést: valamely rossz csak a vele egyenrangú
jóval kommunikálhat, illetve hadakozhat, és viszont. Zebulon
nyelvhasználata mögött racionális gondolkodásmód lappang. Ha nem is keresünk
hozzá modellt - hiszen arra vizsgálatunkban nincs szükség -, a józanság az
egyetlen földi érték. Az a fajta hevüléseken kívül állás, amely a visszatekintő
írót, egyáltalán Jókai személyét is jellemzi. Minél kevésbé eszményi egy-egy
figurája, annál inkább a bemutatással is segített olvasói
konzisztencia-törekvés sorolja egyik vagy másik táborba.
A bőséggel alkalmazott clown-jellegű
szereplők jelenléte - akár a legtragikusabb helyzetben is - miközben ez
számunkra elsősorban Shakespeare-től ismerős ellenpontozás, ugyanúgy, mint
nála, azt is világossá teszi, hogy ő is, akár Jókai, piacra dolgozott. Mindez
persze mit sem változtat: az Ophelia sírjában blődliző sírásó ugyanúgy nem von
le a Hamlet értékéből semmit, sőt gazdagítja azt, mint valamely Jókai írta
clown a Jókai-életműből. Shakespeare darabjai első megközelítésben szintén a
közönség világképéről vallanak, és Jókai művei is iróniástul, szofisztikástul
és mélységes szkepszisével együtt nyelvezetükben és ironikus
világszemléletükkel, mélystruktúrájukban adják meg írásművészetének kivételes
értékét.
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME