OSSERVATORIO
LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. január 31. Hétfő
©
SZITÁNYI GYÖRGY:
Nincs
harag, öregem
(Az
1997-ben az MTA-n a
médiaerkölccsel foglalkozó konferenciára készült anyag
szerkesztetlen,
teljes szövege)
Ezt a mondatot egy író mondta nekem a vállamat
átölelve. Előzmény: elolvasta az Élet és Irodalomban egy munkájáról megjelent
kritikámat. Azóta - ha nem kerülheti el - köszönésként biccent. Egy ízben
sikerült vele kezet fognom: éppen valami magasban látható, távoli érdekességre
függesztett tekintettel vágtatott el mellettem, amikor megragadtam a karját, és
megszorítottam a kezét. Szervusz, mondta erre csak úgy a levegőnek, majd rövid
harc árán megszabadulván elszáguldott.
A
szerzői jogvédelem alá eső tevékenységet folytató személyek többségének inger-
és fájdalomküszöbénél legfeljebb szekértáboraiké alacsonyabb. Szekértábornak e
személyek közösségeit nevezem egyenként és mindközönségesen, hitvestől,
rokonságtól, szeretőtől a munkáikat közlő, vagy őket foglalkoztató
szerkesztőségeken át pártjukig. Rosszabb esetben a kormányig.
E
személyek és közösségeik reakcióik tekintetében a pitbullra emlékeztetnek,
leszámítva, hogy a harci eb fájdalomküszöbe igen magas.
Az etikai nehézségek
némelyikéről
Kissé
lehangoló a szókimondhatás korának szekértábor-harcaival egy fedél alatt élni.
A pártpolitikával áthatott sajtó a világ nyilvánossága előtt harsogva akár a
maga közösségét is bemocskolja (a nemzetre gondolok),
csak hogy a maga becsületét a hazán belüli ellenlábasához képest fényesebbnek
láttassa. A hajdani hírneves frankhamisítási ügyben tudtommal nem lapérdek
okozta, még csak nem is valamely lobby, a botrány kirobbanását. Az újabb
időkben a Zemplényi-ügy kapcsán világgá
kürtölték, hogy Magyarország becsapta a világot.
Az állítólag nagybeteg kalandor
sajátságos hazahozatalának
tisztátalansága, a kormány felelőssége vitán felüli. Mégis ésszerűbb volna
meggondolni: bizonyos, hogy nem ok
nélkül ad hamis papírokat egy
állam. Amikor a kül- és a belügy együtt titkol valamit, az esetek
többségében megvan rá az elégséges oka.
Ezen okokat pedig általában veszélyes feszegetni. A történelem legalábbis
ezt bizonyítja. Nem arról van szó, hogy össznemzeti betyárbecsület nem lehetne
követendő a nekünk nem mindig és nem egyértelműen kedvező világgal szemben,
hanem arról, hogy csak kevesen tud(hat)ják, valójában miről beszél, aki világgá
kürtöli a szennyest. Ez egy házasságban válóok lehet. Hernádi Miklós beszél Válni veszélyes című
könyvében a dzsumbuj nyilvánosságáról: arról a
rétegről, amelyik magánéletét az utcán éli, a vele egy (szub)kulturális réteget
alkotóknak mintegy kontrollja alatt. Ilyen szellemiséget érzek itt. A
bizonytalanság állandó önigazolási kényszerétől is hajtott tanúkeresést, hogy aki nem lát tovább a
pitvarajtónál, önmagánál is alacsonyabb rendűnek láttassa a másikat.
Csak
az nem egészen világos, tudják-e az országra árulkodók, hogy voltaképpen nem
pártpolitikai ellenfelüknek ártanak ilyenkor. Magyarán: meggondolatlanok-e,
vagy csupán a pénzhajsza vakítja-e el őket.
Mondok
jobb példát, mivel nem szeretnék ebben az ügyben még kibic sem lenni.
Kiderült
- vajon kinek volt ez érdeke? -, hogy az atlantai olimpia előtt nem is volt
szabályos válogatóverseny az úszók számára, illetve, hogy nem volt egészen
szabályszerű kiküldeni a későbbi olimpiai bajnokokat, mivel azok nem
„kvalifikálták magukat“ a bürokrácia rendelése szerint. Valakiknek ez valamiért
érdekükben állott, és azon voltak, hogy visszavétessék a magyarok érmeit,
amelyeket egyébként a lehető legkorrektebb körülmények között nyertek.
A
két dolog médiabeli visszhangja - provokálom a purifikátorokat - egyazon
dzsumbujtőről ered.
Maradva
annál, hogy a későbbi olimpiai bajnokok esetleg
tényleg nem válogatóverseny-eredménnyel választattak ki, hanem
csupán tudásuk és szakvezetőik utólag egyértelműen igazolódott döntése hozta a
magyar érmeket, kizárt dolog, hogy
magyar nemzeti érdek indukálta a
világgá üvöltött álerkölcsös hőzöngést.
Szívesebben
említeném egy későbbi okfejtés során, de elkerülhetetlen leszögeznem, hogy - o tempora, o mores! - nem az az erkölcs,
aminek lennie kell(ene), hanem az, ami van. Ennek lényege - és ezért tartozik
ez ide - az embernek önmagához, más egyénekhez, saját és mások közösségeihez,
valamint különböző közösségeknek egymáshoz való viszonya. Nézetem szerint az
erkölcs szociológiailag csak így értelmezhető. Mert így működik, nem pedig
normákban és ideákban. A normákhoz való viszony e helyen csak azzal a
fenntartással értelmezhető, hogy a normák közösség által meghatározottak.
Nehezen képzelhető el olyan egyén vagy közösség, aki, illetve amely a mások
közösségének normáihoz kíván igazodni. Ha tud: a másik közösséghez tartozik.
Rosszabb esetben beteg.
Ha
pedig ezek a viszonyok valóban erkölcsiek (vagy azok is), a legszolidabb
kifejezéssel élve: közösséghez tartozási, végül is identitászavarról vall az
ilyen oktalan magatartás. Nem kell gyakorló sportolónak lenni ahhoz, hogy
belássuk: az olimpia évében nem egy hazai versenyen kell csúcsformában lenni,
hanem az olimpián. Mint ahogy nem azért kezdődtek - példának okáért - a tűnt
idők olimpiai vívódöntői a magyarok egymás elleni asszóival, mert úgy hozta a
sorsolás, hanem mert a végső közös cél (gyengébbeknek: az olimpiai bajnokság
megnyerése) érdekében természetesen
az győzött az egy nemzetbeliek között, akinek a legnagyobb esélye volt a végső
győzelemre. Ezt csak annyiban lehetett korlátozni, hogy a döntő elején állították
szembe őket. Amikor még nem volt biztos, hogy valóban az áll-e a döntő végén a
legjobban, akit az elején a legesélyesebbnek tartottak. Midőn a mai
eredményekkel vagy eredménytelenségekkel szemben felemlegetik a tizenhat
helsinki aranyat, senki sem ordít, hogy Kovács Pálnak esetleg leadta Gerevich
Aladár és Berczelly Tibor az asszóját.
Az
úgy maradt meg, és úgy maradnak meg a legutóbbi úszógyőzelmek is, hogy magyar lett az olimpiai bajnok. És hadd
tegyem hozzá: 1952-ben az említett három magyar vívó állt a dobogón. Ha
körbeverték volna egymást véletlenül egy fair play-babona álságának felülve,
meglehet, hogy nem magyar lett volna az olimpiai bajnok.
Az
a helyzet, hogy van Magyar Újságírók
Országos Szövetsége, van Magyar
Újságírók Közössége, van Magyar
Katolikus Újságírók Szövetsége, a köznép televíziója a Magyar Televízió Rt., a rádiója pedig a Magyar Rádió Rt. Nincs elfogadható ok
arra, hogy a nemzeti közpénzen (jól) élő médiumhuszár erkölcsi tőkét képzelve
magának (és valamely közösségének), a világdzsumbuj előtt lejárassa az
országot. Ha már magyar ő maga
is.
Ennyit
a közösséghez tartozás felelősségének egyik aspektusáról.
Mindenki jót akar
Általános érvényű, hogy lényegénél fogva minden médium
-
ismereteket terjeszt,
-
értékrendet és világképet propagál - s ennek megfelelően mint közvetítő eszköz -
-
a jóra manipulál.
Ez
független attól, hogy miféle kérdésekkel foglalkozik, mi a tematikája, kikhez
szól stb. A művészeti, politikai stb. kiadványokra és műsorokra ugyanez
vonatkozik, hiszen egyfajta tudás az is, amit a művek közölnek, mindnek van
világképe, értelemszerűen értékrendje, amint az is kitűnik, mi dolgokat tart
jóknak.
Ebben
a felosztásban közömbös a közölt ismeretek igazságértékének minő volta,
továbbá, hogy milyen az az értékrend és miféle az a világkép, amit közvetít
valamely médium, s minek alapján tartja jónak azt, amire manipulál.
Megfigyelésem
szerint ez legkevésbé az egyházi médiumokban
kendőzetlen, modellálás végett
ezért bemutatom a magyar katolikus sajtó értékvilágának jó két esztendeje végzett vizsgálatának
egy részét. Újabb vizsgálatot nem végeztem. Nem a konkrét értékhordozókat
tartom lényegesnek itt, hanem az értékhordozás és -választás módját.
Nyomatékkal
hívom fel az Olvasó figyelmét arra, hogy praktikus
modellt olvas az alábbiakban, és a katolikus vagy a keresztény
megjelölés nézetem szerint bármely csoport- vagy pártnévvel helyettesíthető,
továbbá hogy a médiumok neve csupán a filológiai tisztesség okán került ide, és
mutatis mutandis értelemszerűen behelyettesíthető.
Az
Igen deklaráltan a fiatalok
lapja, tehát nemzedéknevelő, a jövőre is ható médium. Alapító főszerkesztője
Czakó Gábor, és a lapnak elkötelezettsége ellenére - úgy látszik, ez lehetséges
- plurálisnak mondható volt világszemlélete.
Nem
ide tartozik, de megemlítendő, mivel a meglevő értékítéletekkel, illetve
változásaikkal vagy megkövesülésükkel összefügg: a helyzetükből adódóan
rosszul, vagy egyáltalán nem fizető katolikus lapok régebbi szerzői nemegyszer
anyagi okok miatt, valamint idő hiányában leszakadnak. Az is természetes, hogy
az idők változtával az egyházhoz közel álló, bizonyára hívő tudós szerzők más,
tágabb lehetőségekhez jutva, nem képesek időt szakítani a periférián tengődő,
kisebb olvasottságú, gyengébb presztizsű médiumok számára.
Az
Igen néhány kezdetekkori szerzője következik ötletszerű sorrendben, de azzal a
megjegyzéssel, hogy nevükkel minőséget is kívánok jelölni: Szakolczay Lajos, Szörényi László, Marno János, Pardi
Anna, Petri György, Kőbányai János, és sorolhatnám bőséggel.
A
lap vezetőváltása Czakó magasabb beosztásba kerülése miatt következett be, és
nagyjából ezzel egy időben került a szerkesztőség egy fiatal pap magánlakásából
a Kereszténydemokrata Néppárt székházába.
A
lapon belül élesen elkülönült értékeket találtam: úgynevezett teljes kettős
szerkezetben jót és rosszat; a semleges minőségű, illetve az erkölcsi
ítélkezéssel ilyenként elkülöníthető értékek szinte teljesen hiányoztak,
legalábbis csak elvétve fordultak elő. E világkép nem az eredeti keresztény
értékszerkezet, hanem jellegzetesen az ellenreformációé, az ellen előtag hangsúlyozásával.
Ami jó: a Legfőbb Jó, a hit, a jóság, a
prófétaság, a hittérítés, a szerzetesség, a hierarchia (értsd: a papi rend),a közösség, az igazság, a béke, a gyerek, a
civilizáció, Horthy liberalizmusa, az RMDSZ, a Duna TV stb.
Ami rossz: Bulányi György atya, mert nem
engedelmeskedik a hierarchiának, ugyanő, mert nehezményezi, hogy a Vatikán a
Szovjetunió bukása után sem óhajt kritikát gyakorolni „Kelet-politikája“
fölött, Iványi Gábor lelkész, aki az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenységét
vizsgáló parlamenti bizottság tagja volt, a Jehova tanúi (és velük azonosítva a
jehovisták), a szekták vagyis az eretnekség, az abortusz, a paráznaság, az
eutanázia, az öngyilkosság, a liberalizmus, a szabadelvűség, a
szabadgondolkozás, a szabadkőművesség, az adócsalás, az Állami Egyházügyi
Hivatal, Fodor Gábor, Haraszti Miklós, Landeszman György stb.
Aki
nem érti, miért jó valami, ami rossz egyébként egy másik cikkben, mint például
az ÁEH Iványi ellenében, az nem ismeri fel az értékválasztás pártlapokra
jellemző módját.
Lehet
rá analógiát keresni, van bőven.
Az Új Ember az érettebb
korosztály hetilapja. Félévszázados rutinnal bír, a jó és a rossz mellett jelen
vannak a semleges értékek is. A lap tényeit részint a hetilapokkal szembeni
fogyasztói igény, a praktikus tudás és mindaz adja, amit az olvasó más
szemszögből, más lapokból is megismerhet.
Szerzői
között ritkán fel-feltűnt egy-egy Igen-szerző, ám közülük az egyik legbőszavúbb
és legtürelmetlenebb is mértéktartásra kényszerítve.
Fontos
szerephez jutottak a lapban az ú. n. „zöld értékek“, a szabadságeszme, a
nemzeti szellemiség, a közösség,
és például a szociális értékek megvédése. A negatív értékek nem kirekesztés
révén kaptak előjelet. Ekként a liberalizmus ebben a gondolatrendszerben
önmagában nem rossz; ami rossznak minősül, az a liberalizmusnak a
kereszténységgel való szembeállítása. Az Új Ember értékei hagyományos
keresztény alapértékek.
Mind
a kéthetenkénti megjelenésű Igennél, mind a hetenként megjelenő Új Embernél
mennyiségileg is domináns a közösség
mint pozitív érték. Pozitív értékként való elismerése a parancsuralmakkal
szembeni, valóságos közösségek iránti igény megőrzésére-megőrződésére utal,
hiszen mind a nemzeti-, mind a nemzetközi szocializmus meggyalázta ezt a
fogalmat.
A
Vigilia az eddig vizsgáltakhoz
hasonlóként nem elemezhető. Fennállásának hatodik évtizedét betöltvén
értékszemlélete egyfelől az egyetemes emberi értékeknek felel meg, másfelől
katolikus (‘egyetemes’) világú. Szerzőgárdája nem feltétlenül hírnevesen
vallásos katolikusokból, még csak nem is hívő alkotókból tevődik össze. Ennek
egyik kézenfekvő oka, hogy már a Galilei-pör is átesett a perújrafelvételen, és
az egyházi igazságkeresés célja - a pártok gyakorlatától eltérően - inkább a
megismerés, mint a törik-szakad önigazolás. Az értelmiségiek számára készülő
folyóirat se hívőséghez, se felekezethez nem köti az érték elfogadását. Néhány
szerzője: Bulányi György, Szennay András,
Esterházy Péter, Kiss Gy. Csaba, Határ Győző, Monoszlóy Dezső. E
nevekkel elsősorban a sokféleséget kívántam szemléltetni, bár e felsorolás
ellenpontozásként is felfogható.
A
Teológia „... munkatársai a
katolikus egyház tanításának keretein belül saját felfogásukat, nézeteiket
fejtik ki, saját választott módszerüket alkalmazzák. A közös hit egysége
folyóiratunk számaiban a legitim sokszínűség harmóniájában kerül az Olvasó
elé“.
A
negyedévenként megjelenő tematikus folyóirat elsősorban előre felkért
szerzőkkel dolgozik, de bárkitől elfogad megfelelő minőségű kéziratot, ha az az
előre közzétett témakört érinti.
E
médiumnak a tematikája folytán legáltalánosabb érdekű, szexualitás, emberség, kereszténység kérdéseit taglaló
számával foglalkoztam a legalaposabban. Már csak azért is, mert az Igennek
szinte állandó témája volt ugyanez.
E
szám, és a többi is, kerüli a dogmás megnyilatkozásokat, „amikre nagy a
kísértés“ - mint írja, és amiként tapasztalhattuk is. Ennek ellenére sem
okozott nehézséget az értékek felismerése, illetve elkülönülése-elkülönítése. A
folyóirat világképe alapvetően teljes hármas, vagyis a dolgok nem a jó-rossz
polarizáció alapján különülnek el: az érték pedig nem a tárgyaké vagy dolgoké,
hanem a viszonyulásé. Különösen e tekintetben vehetjük központi, vízválasztó
témának a szexualitást, a testi szerelmet és a hozzá tartozó kérdések körét,
példának okáért a cölibátust és a mesterséges megtermékenyítés terjedő
gyakorlatát. Az önismétlést elkerülendő: e
folyóirattól semmi sem idegen, ami emberi. Ennek megfelelően először
a közvetlenül a témához kötődő értékek következnek, majd a lapban megjelent
többi.
Érték: a sokszínűség, a pluralitás,
(tehát) a türelem, a hit, a harmónia, a szerelem (amely „mind egyéni, mind
közösségi célra irányultságában a jón alapul“ - II. János Pál), a szexualitás
(többek között azért, mert „két ember között a legszeretőbb kapcsolat - amely -
kifejezi azt is, ami más vonatkozásban az istenszeretet“, és például mert az
ember iránti szeretet is kifejeződik benne), a nemiség, a szeretet, a házasság,
az élet, a gyermek, az öröm, a lélek derűje, a lelki erősség (állhatatosság,
kitartás, „férfiasság“, bátorság, civil kurázsi - mivel a lelkierő gyakorlása
erősíti az egyént, de erősítőleg hat a közösségére is), a kötelességtudás, az
önuralom, az igazság, az alázat, a szelídség, a szerénység, a
lelkiismeretesség, az egészség, a lelki (pszichés) egészség, a „testi-lelki“
szerelem, a celebsz élet (de nem mint a házasságnál magasabb rendű, hanem mint
egy másfajta lét), továbbá a fentiekből is következően: a közösség.
A
Teológia nem kirekesztő értékvilágú, semmit sem tekint eleve bűnnek vagy bűnös
dolognak. Még a mesterséges fogamzásgátlást
sem, mivel „nem 100%-os biztonságú“. Sapienti sat. És ami itt ismét
kiemelendő: nincs kritérium, csak a katolikus hit határain belül maradni. A
vélemények szabadon közölhetők.
A
közösség mint érték ekként kap egyetemes jelentést. A gyűlölködést mellőző
magyarázat szerint - több fontos érv mellett - azért, mert a modern ember
közösséghez kíván tartozni, és „a szekták látszatsikerei a szeretetkínálattal
függenek össze“. A felmérések szerint egy-egy ember általában öt közösséghez
tartozik (munkahelytől a baráti, egyesületi körig), és abban az országban, ahol
az egyének nem tartoznak egynél több közösséghez, súlyos bajok vannak.
Kiemelendő
az is, hogy a szerzők jellemző álláspontja szerint a lombikbébik létrehozása
nem vetendő el, bár nehézség
(vagyis nem bűn vagy „rossz“), hogy a méhen kívüli megtermékenyítés az
életadást és a szexuális szeretet kifejeződésnek aktusát elválasztja egymástól.
Ugyancsak problematikus, hogy az embrió-átültetésnek kikerülhetetlen velejárója
a megtermékenyített petesejtek egy hányadának halála: ez döntő szempont
mindaddig, amíg nem bizonyítható az a tény,
hogy az életben így okozott
veszteség nem nagyobb, mint a természetes megtermékenyítés folyamatával együtt
járó életpusztulás. (Kénytelen vagyok emlékeztetni az Olvasót a méhen kívüli
terhességek utóbbi időben megnőtt számára, valamint arra, hogy boncoláskor
meglehetősen sok, terhességgé nem fejlődött megtermékenyített petesejt, ú. n.
kőmagzat kerül elő.) Emellett van fejlődés a méhen kívül előidézett
megtermékenyítések és a visszaültetések sikerességében. A házasságban élők
külső segítséggel történő életadását - idézem: - „csak a legkonzervatívabbak
utasítják vissza“, s azt az értékhiányt, amit az aktus leválasztása okoz, „a
gyermekáldás és a nevelés értékei hosszú távon bőven kárpótolják“.
A
Teológia szerzői a tudomány eredményeitől teszik függővé állásfoglalásukat.
Cseppben
a tenger: egyetlen témakörrel kapcsolatban tulajdonképpen valamennyi katolikus
érték a maga eredeti képében vetődött fel.
Ez
alaposan vizsgált szám a pártokkal csupán egyetlen mondatban foglalkozik. Szerzőjének nézete szerint „nem lehet tartósan sikeres az a párt, amelyik csak a
hasznosságra épít, az igazságtól és az erkölcstől pedig távol áll“.
Az
értelmiségiek számára készülő, olvasmányos folyóirat nyilván foglalkoznék
negatív értékekkel is, ha feladatának tartaná, hogy mások ajtaja előtt
söpörjön. Ez nem tiszte: marad a katolikusok problémáinál.
Megismétlem:
a katolikus és a keresztény kifejezések bármely párt vagy hasonló csoport
nevével felcserélhetők, és a médiumok megnevezése csupán a filológiai hűséget
szolgálja, az értékhordozás, világkép-közvetítés, ismeretnyújtás, illetve a
jóra (javukra) manipulálás tekintetében nevük értelemszerűen megváltoztatandó.
Tekintettel
arra, hogy mind a rádió-, mind a televízió-műsorok szerkezetében politikai
ciklusoknak kitett helyzetben vannak az egyházi műsorok, modellként való
használatukat lehetetlennek találom.
A
fentieket Magyarországon töredékesen sem publikáltam, a vizsgálatnak mégis híre
ment valamiképpen. Dermedten tapasztaltam, hogy a vizsgált lapok egyike, mintha
csak bolsevik kisisten volna, kinek jelmondata: csak szavazat illet meg, nem bírálat! - nyomban címkét
ragasztott rám (v. ö.: „rossz“), és a maga berkeiben közhírré tette állítólagos
baloldali, nemkülönben liberális voltomat.
Akinek
van szeme az olvasásra, ezzel máris tudja, honnan ered a címke, mely
pitbullfészek érezte megbolygatva magát.
Az elektronika útján
Az
előzőkben hatalmi és monopolhelyzetükhöz igazodva, ha nem is mondtam ki,
betartottam a nyomtatott és elektronikus
megkülönböztetést, holott inkább alkonyát, mint értelmét látom. Ebben két dolog
motivál.
Az
egyik az Internet gyorsuló
terjedése. Bár szerintem a nyomtatott sajtót nem fogja teljesen kiszorítani,
jelenvalósága arra késztet, hogy a médiát a közlés módja szerint tagoljam. Így
különböztetek meg
-
vizuális,
-
auditív és
-
auditív-vizuális
médiumokat.
Ezzel
kifejezhetőnek tartom, hogy az újság,
amely az acta diurna óta
olvasandó, közlésének módjában mint egyetlen konzekvens paraméterében, az
olvasó számára valóként mint látvány egzisztál, nem a technika minemű voltában,
hanem funkcionálásában különböztethető meg. De például abban is, hogy a maga
maximális előállásában is hordozható. A karóra számlapján megjelenő képernyő,
vagy a legzsebibb zsebrádió sohasem felel meg annyira önmagának tévéként,
illetve rádióként, mint újságnak az összehajtogatható és előhúzható,
tipografizált újság. Az Internet is helyhez kötött, amin mit sem változtat a
rádiótelefonok valamiképpen állítólag lehetséges csatlakoztatása.
Ami
a nemzeti médiát illeti, a közlésben is összeköti a kultúra, valamint annak
legáltalánosabb hordozója, a nyelv.
Amíg
fennáll, hogy az újságok nagy hányada alkalmaz olvasószerkesztőt, a jelentékeny
lapok - ezen minőséget értek - néhány zsurnalista frázistól eltekintve
mondhatni megőrzik, vagy megőrizhetik anyanyelvünket, amiként őrzik, ha egyre
gyarlóbban is, az irodalmi kiadványok. Csakhogy az Internet annak a
generációnak lesz újságja, amelyiknek állítólag 30%-a dyslexiás.
Vagy
elhal a magyar sajtó, vagy kihal a magyar, lévén, hogy ezen etnikum lényegileg
sokkal inkább kulturális és nyelvi képződmény, mint vérségi alapon összetartozó
nemzet.
Mert
a balsors mégsem tekinthető nemzetformáló erőnek.
Itt
tehát megint csak egyfajta felelősség áll - vagy nem áll - fenn. Ez is
közösség, illetve közösségvállalás kérdése egy bizonyos tekintetben. És ennek
lényege, a fentiek logikája szerint, szintén erkölcsi.
Nem véletlenül hangsúlyozom ezt, hiszen a médiaszabadság, ha lesz egyszer,
mégsem vehet a nyakába cenzort. Olvasószerkesztőt pedig aligha fog alkalmazni,
mire való volna az, magyarok vagyunk. Nehéz lenne megmagyarázni egy elszabadult
médiakánaán alkalmasint megfelelő bizonyítványokkal ellátott haramiájának, hogy
nem tud magyarul.
Pedig
a helyzet kétféleképpen is ekként alakul.
Kísértet járja be a
nyelvet
A
látványosabb nyelvi rém az egész
médiát, sőt kultúránkat is át- meg átjárja. Lévén pedig anyanyelvünk fogalmi
nyelv, nehezen fogadhatjuk el az értetlenkedő, de egyre általánosabb
sopánkodást, amely végre túllép a gyermeknevelési tanácsadók keretein, mivel a
határokon kívül is kezd szemet szúrni. A tudatlanság
terjedéséről van szó. A valamikori nemzetközi tanulmányi versenyek diadalaira
már csak emlékezni lehet. Ennek némely médiabeli megjelenésére kívánom felhívni
a figyelmet.
Elsősorban
azért, mert az a fajta közhelyesedés, amely
nyilvánvalóan a gondolati szegényedés kifejeződése, nemcsak a gondolatkopást
jelenti, hanem annál sokkal veszélyesebb tendenciát mutat: a hibás
nyelvhasználat válik közhellyé. Nincs terem a teljességre törekedni, példákat
mutatok be.
Aki
figyelemmel kísérte a jelenséget, mert bántotta nyelvérzékét, tudja, hogy korosztályi sajátosságként jelent meg, és
indult - talán mint a balkanizálódás speciális formája - az igekötők
elválásának nem ismerése. Nem igaz, hogy szláv (orosz) hatás: akiknél
kezdődött, már nem tanultak oroszul. És ha tanultak volna? Nem áll úgy a magyar
közoktatás, hogy az idegennyelv-tanulásra lehessen fogni az anyanyelvet ért
hatásokat. A folyamat elhülyülés, nem más. A be nem látható következmény
mostanában nem belátható; amit
nem tudnak megtanulni - íme az újabb variáns -
nem megtanulható.
Megszűnni látszik a többi lehetséges, ám helyes változat. A szerényebben hangzó
nem tudom megtanulni
kétségtelenül sugall valami önvádat a szabadnak nevelendő személyiség korlátlan
önbecsülésével ellentétben, és a fosztóképző is mintha megtanulhatatlan lenne újabban. A
tájnyelvinek ismert csak nem megjöttél?-szerű
forma gyorsabban terjed, mint a kolera.
Van
azért elváló igekötő is. Az egyik műsorvezető kérdezte gazdasági műsora
vendégét így: „Ön hogyan folyásolja be ezeket
a dolgokat?“
Egy
másik újdonság, ugyane korosztály a bacilusgazdája: a többesszámú toldalékokat
indokolatlanul előző kötőhang. Magyarán: a láthatók mostanában látható-a-k, a nézhetők pedig nézhető-e-k. Szinte sajnálom, hogy a
nyelvrombolók ma még - de ki tudja meddig - nem nyelvromboló-a-k. Amikor már ez
következik, tudhatjuk, megtartó erőnk tekintetében is hülyé-e-k voltunk,
nyugodjunk békében.
Amikor még az fontos volt, úgy tanultuk, hogy nemcsak az alanyt és az
állítmányt kell egyeztetni, hanem - többek között - a birtokosokat és a
birtokokat is. A hosszú értekezleteknek nem
mindig van értelme - mondja egy perszóna a rádióban éppen most.
(Illenék megköszönnöm a tömör példát?) Hiszen ez egy füst alatt azt is
példázza, hogy a nincs csupán a
gazdasági életre érvényes szakszóvá lesz. „Nem
mindig van“ - fantasztikus átalakulás, hasonlót csak tündérálomban,
vagy horrorfilmben találhatni. Vajon hová lett a ritkán, a néha
és a hasonlók?
A
csak is átalakult: nem keveslés,
hanem magyarázat.
Ennek
a züllésnek oka nagyrészt szocializációs zavar. Kettős hatásnak tűnik: a
hazulról hozott és a tanult formák összezagyválása lehet oka az állandó
határozói kapcsolatok következetes elvétésének.
Csak
az nem világos, mi okozza az egyetlen állandóságot ebben a bábelben. Azt, hogy
helyes formát sosem használnak. Akkorát nem tévednek.
Pláne,
ha némi rokonértelműség is van két lehetőség között. Nem emlékszem, hogy
mostanában helyesen hallottam volna a valamire
számítás és a valamivel számolás
kifejezés használatát. Egyetlen, már-már obligát formává tömörült: „arra számol, hogy...“, vagy „én arra számoltam, hogy...“. Ha azt
kívánnám, hogy arra számoljanak, aki ezt
teszi anyám nyelvével,
bizonyára megsértődnék
(ikes!) az átkommal sajnos hiába sújtott nyelvhóhér.
Mindezek
mellett szinte fel sem tűnik, mivé teszik a morféma értékű szórendet. Hogy mára a legfinnyásabbak
között is természetes gyakorlattá lett a határozatlan
névelő indokolatlan használata. Nem hinném, hogy germanizmus. Ugyan,
honnan? Indogermanizmus inkább. Persze ez sem elangolosodásunkból ered, sokkal
inkább abból, hogy a szolgai fordítások nyomán - például a televíziózás
következményeként - mintául szolgált némelyeknek, akiknek volt valamiféle presztizsük,
tehát maguk is mintaként szolgálhattak a még tudatlanabbak számára.
Közbevetőleg:
azért gyanúsítom a tévét, mert a rádióhallgatás - verbalitásra lévén szorulva,
hiszen elsősorban nyelvi eszköz - háttérbe szorult. Hát hogyne, amikor
nyomokban sem hasonlít a képregényekre, és aki a rádióban kezd el barbie-zni, édeskézni, affektálni, nyomban
hülyének tűnik.
Nagyjából
hasonló eredetű lehet az igekötők megfogyatkozása is. A legtöbbjét - eredete a
kádernyelvben kereshető - felváltotta a le.
A közszerephez jutott magyarok többsége mostanában lerendez, lefizet, leutazik, lelakja, leszabályozza, leiktatja,
lebetegszik, leordítja, leugatja, lepusztítja - és a legszebb: - lenyúl valamit.
Stb.
Ha
nem tudnám, mi folyik, nem tudnám, le-,
vagy elzüllik-e a nemzet.
Akárhogy is van: felférne (Móricz
Zsigmond szava) itt is egy nyelvtörvény -, de a többség, a rombolók ellen.
Ha
nem másért, hát azért, hogy ismét melléknévként fokozzák - ha e lehetőségnek
nem tudnak ellenállni - a kiválót,
kiválóbbról, esetleg legkiválóbbról beszélve, és ne mondják, hogy valami nagyon kiváló; és ne mondják-írják
önfeledten, hogy valamiben ők az egyetlenek,
hiszen az egyetlen azért egyetlen, mert nincs belőle kettő sem.
A
szókészletről szólni sem érdemes, ha egy műsorvezető ilyképpen kezdi zárni a Tízórai című műsort: „Pár perc múlva
tizenegy óra, úgyhogy lassanként vége
a Tízórainak“.
Ámbár
lassacskán jó lesz észbekapni,
mert ami itt folyik a nyelvrontás terén, lassanként,
szinte észrevétlenül, tudatunkat is kikezdi.
„Nagy
emberek mozgatták akkoriban a politika szálait“ - mondja egy
menedzsernek öltözött ifjú a millenniumi időkről.
Nem
vagyok híve annak a nyelvésznek, aki azt mondja, nincs mit tenni, a nyelv már
befogadta ezeket a formákat.
Van
mit tenni, csakhogy ez is etikai kérdés: nyelvi létünkhöz való viszony.
Új nyelvújítás előtt állunk, ha nem lesz
változás. A fenti és a nem említett nyelvi szörnyszülöttek egyetlen
nemzedékváltásnyi idő alatt elpusztíthatják a magyar nyelvet, és vele hullanak
fogalmaink is.
A
közelgő nyelvújítás nemcsak a torz nyelvi formáknak közhellyé válását jelenti,
hanem a komputerizálódás hozta és növelte igénytelenséget is. Csak a
legkirívóbbat említem, mivel az a nyomtatott médiumokban már szinte polgárjogot
nyert: a helytelen elválasztást. Még azt sem kívánom, hogy ügyeljenek egy
kicsit jobban: ha megtiltják a szövegszerkesztőnek az elválasztást, megszűnik
ez a gond. De hogy erre is lusták legyenek?
A kevésbé látványos - hadd engedjem meg
magamnak: - a hallványos
hanyatlás. Az, például, amit az engedékeny nyelvész fiatalos türelmetlenség
által okozott hadarásnak nevez, és azt mondja, majd kinövik, ha csitul a
lendület. Tisztelettel: az nem hadarás,
hanem motyogás. Ha hibásan képeznek hangokat, selypegnek, pöszögnek,
elnyelnek szótagokat - hosszabb szóban akár többet is -, nem hadarnak. A
hadarás gyors beszédet jelent, de - beszédet!
Egy
ifjú jelent meg a képernyőn, valami népszerűségi győztes műsorvezető, és nem érteni, mit hadar ordítva. A
menők hangosan motyognak, ez az ismertetőjelük. Vitray küzd még holmi ikes és
tárgyas igék ragozásával, de már kifelé áll a szekere rúdja. Öreg. A magasabb
fizetés adhatása végett műsorvezetői rangot kapott régebbi bemondók - ha
alkalmasak fejből való közlésre is (születni kell rá, nem szégyen, ha nem megy)
- ma még érthető szövegekkel kényeztetnek. A szörnyű csak az, ha felolvasása
kiváló, de a műsorvezetés nem megy, a hivatali skatulya miatt pedig másképp nem
lehet illő fizetést adni neki. A nézőnek is kínos egy népszerű ember nyögése.
Az
előző kormány valamely finnyásabb tisztségviselője visszarendelte a rádiós
gyakorlatba a mikrofonvizsgát.
Úgy mesélte egy rádiós - ha agyoncsapnak, sem adom ki a nevét - hogy egyetlen embert tiltottak el a
mikrofonhasználattól. Akiknek volt valami kis gondjuk, általában indokolatlan
belső hangsúlyok használata, azoknak beleírták az engedélybe, hogy ezt tessék
mielőbb kiküszöbölni, mert magyartalan.
Volt
persze olyan kifogás is, amit utóbb az sem értett, aki az engedélybe beleírta.
Ezt
a vizsgát mint méltatlan politikai vagy faji megkülönböztetésre alkalmat adó,
kisebbséget sértő intézményt a jelenlegi illetékesek visszavonták. A Magyar
Rádióban valóban nem volt sok haszna, hiszen a rádiósok, ha foglalkozásszerűen
mikrofont használnak, folyamatosan járnak beszédórákra. Arra mégis jó volt,
hogy figyelmeztesse a beszédből élőket fogyatékosságaikra.
A
szövegmondás minősége körüli minimális engedékenység a munkaterülettel függött
össze. Az olykor műsorvezetőként vagy riporterként megszólaló szerkesztőnek
kisebb a hatása, tehát enyhébben kezelendő, mint a riporter, aki saját
szöveggel dolgozik, pláne mint a kizárólag szövegfelolvasásból élő bemondó
teljesítménye.
Ahol
tudomásom szerint az beszélhet, aki mikrofonhoz jut szerencse, vagy protekció
révén, a Magyar Televízió Rt. Néhány régi riporter és műsorvezető szépen
beszéli anyanyelvünket. Igaz, közülük többen rádiósok voltak egykor.
A motyogók és selypítők, kántálók és
makogók mellett kimondottan üdítő jelenség az a harmincas úr, aki ügyesen
ötvözi az Országgyűlés jelenlegi elnökének monoton hadarását egy rámenős
riporter lármás, tolakodó modorával és egy texasi marhavásár kikiáltójának
idegdaráló kelepelésével. Vele csak az a gondom, hogy nem világos, miért kérdez
(pénzért, naná, de nem erről van szó), vagyis mit akar interjúalanyától, ha
szinte egyáltalán nem engedi válaszolni.
De
ez már túlmutat a beszéden, nem tartozik ide.
A rádiókritikus
felelősségéről
Mindegyik
rádióműsorról lehet minőségi kritikát írni. Ha a rádiókritikus lapzárta előtt két
órával veszi észre, hogy még nem adta le az esedékes kritikát, bekapcsolhatja a
rádiót. Szerencsére szinte minden pillanatban van valami műsor, és ezeket a
műsorokat ilyen-olyan felkészültségű szakemberek
készítik. De szakemberek: kezdők vagy gyakorlottak, mindegy.
Aki
csak gombnyomási viszonyban van a rádiózással, nyilván nem engedheti meg
magának (de azért megengedi), hogy hirtelenjében meghallgatott műsorról
kritikát írjon. Ha valami specialitásról ír, legalább fölszéllel kell, hogy
köze legyen hozzá.
Nem
kritikaírási céllal, puszta érdeklődésből hallgattam a Vendég a háznál című
műsort, ami a gyereknevelés problémáival foglalkozik. A műsort az jellemzi,
hogy érdekes és hasznos, nemkülönben, hogy szakmailag jó. Ügyesen készített
szakmunka. Engem csodálattal tölt el, hogy a telefonáló szülők nyilvánvalóan
nem emlékeznek a saját gyerekkorukra, hiszen olyan dolgok iránt érdeklődnek,
amikre én speciel a magam gyerekkorából emlékszem, pedig az nyilvánvalóan
sokkal régebben volt. (Ezúttal nem keresek összefüggést a föntebb említett
hanyatlással, pedig talán helyesen tenném.) Ez a gyerekkorra való rácsodálkozás
önmagában is szórakoztat. Néha az az érzésem, az ügyeletes műsorvezető is
inkább a pedagógia szakon tanulta meg, milyen volt kicsinek lenni, semhogy
emlékeznék rá, de sebaj, nem emlékezni van ott. Egyes gyermekpszichológusokkal
szemben gyanakvó vagyok: mintha tapasztalatból szólna némelyikük. Így
élvezgetem a szóban forgó műsort is, alig néhány nappal az addig legutóbbi
dyslexiáról szóló adás után. (Így kerülnek ide ezek a sorok: a fentiekkel
összefüggenek.) Egy anyuka felhívja a műsort, és ujjongva elújságolja, hogy
iskolás gyermeke kigyógyult a dyslexiából. Úgy történt, hogy megkérte a
gyereket, olvasson fel neki, mert mosogatás közben nem tud olvasni. A gyerek
olvasott. Borzalmasan. De minthogy egyre többször kérte meg, végül rendszeres
napi gyakorlattá lett a produkció, és a gyerek egyre jobban olvasott.
Mondhatja-e, hogy meggyógyult?
A
szövegekhez való kóros viszony ilyetén változásán elhűlve mindenféle
érdekességet mondott a műsorvezető is, a pszichológus is. Észrevehetően nem
értették a dolgot.
Pedig
nem történt semmi különös: anyuka újra feltalálta a tantervi reformok özönében
feledésbe merült olvasásórát.
Ekkor
írtam meg a Kegyed volt már gyerek? című kritikát. Az Olvasó alighanem érti,
miért. Kész szerencse, hogy kultúrember a műsor főnöke. Megvitatta írásomat a
beosztottakkal, majd megkeresett, és közölte: utánanézett, és egész biztosan
félreértettem valamit, a műsor jó volt.
Ehhez
nem kellett különösebben rádiózásértőnek lennem: szerencsére voltam gyerek, van is gyerekem, és
voltam pedagógus is, sőt alsótagozatos nevelő is, a dolog, kérem, ki van
próbálva, meg van tapasztalva. Vagyis tudom, hogy a gyerekek nem tanulnak meg
olvasni.
Csak
azt ne tessék tőlem megkérdezni, hogy ez kinek az érdeke.
Szóval
bármiről lehet írni, és jobb híján - ha a kritikus volt már gyerek - rájöhet
akár önerőből is, miért döglődik az anyanyelvi kultúra nálunk.
De
valamennyire mindenképpen kell hozzáértés. Mert az csak eleinte megy, hogy a
sikkből cikiző kritikusféle elkeseríti valamely műsor készítőit. A tudatlanság
igen hamar feltűnik. De hát a lustaság, vagyis a munkához - más aspektusból:
mások munkájához - való viszony ilyen léte megint csak erkölcsi kérdés.
Olvastam
rádiókritikát színikritikustól, aki tisztára azt hitte, amit hall, színműként
kezelhető.
Hát
nem.
Még
akkor sem, ha esetleg hangjátékról ír. Nem fogom itt elmagyarázni, mi a
különbség példának okáért a hajdani színházi közvetítések és egy színházi
előadás, pláne egy hallgatás útján láttató
speciális műalkotás és egy három plusz egy dimenziós, színes, táncos produkció
között. Akit érdekel, járjon utána. Az azonban alapvető minimum, hogy ne
lezserkedje el a dolgot, aki hozzákezd. Nem sorolom fel, tudják meg más úton,
hány embernek mennyi munkája van akár csak egy húsz-harminc perces rádiós
darabban.
Arról
is illenék elgondolkoznia az alkalmi rádiókritikusnak, vajon mi oka van annak,
hogy az irodalmi osztály is készít hangjátékot, meg a Rádiószínház is. Mert nem
egészen mindegy, melyik műhely készíti, és miért az egyik, miért a másik a
gazdája valaminek.
Ha
semmi másra nem gondol, és nem is gondolhat, hiszen be sem lép a Rádió kapuján,
hogy ezt tisztázza - nem érdekli -, pedig még akaratlanul is kiszolgáltathatja
az irodalmi szerkesztőséget és a
Rádiószínházat valamely politikai
játszma résztvevőinek. Akár csak azzal az ostobasággal, hogy ez is irodalom,
amaz is az, minek ezt két főnök alatt működtetni, egy-két fizetést meg lehetne
spórolni.
Ameddig
a pénzügyi demokrácia dirigálja
az országot, abban a reményben írom le ezt, hogy se ideje, se módja a mostani
pénzügyi kormányzatnak ezt a területet is tönkrevágni.
(Tudom,
pitbullfészkeket kerülgetek.)
Mint
ahogy akkor sem az sikított, akinek látszólag a lábára léptem - igaz, ő
értette, mit írok -, amikor Thomas Szasz professzor betöltötte hetvenötödik
életévét, és ebből az alkalomból köszöntötték a rádióban a hajdan kígyó-béka
elmegyógyászt. Az volt a bűne, hogy kijelentette, ő nem pszichiáter, mert a
pszichiátria nem tudomány, hanem vallás, és irányzatai permanens vallásháborút
folytatnak az ilyen küzdelmek barbár eszközeivel, neki ahhoz semmi köze.
Politikai vétke pedig az volt, hogy kijelentette, három dolog jelent nagy
veszélyt: a fasizmus, a kommunizmus és a pszichiátria, mert ezek tesznek az
emberrel olyat, amit az nem akar. Egy ezt tartalmazó régi interjúját ismételték
meg a születésnap alkalmából, és ellensúlynak megkérdezték Buda Bélát, mit szól
ehhez. Buda először kijelentette, hogy Szásszal (ez az eredeti neve)
ellentétben ő pszichiáternek vallja magát, - és ebben a minőségében igazolta
Szász Tamás állításait. A retorikai teljesítmény magával ragadott, különben is
az amerikaivá lett professzor diktatúrát illető kijelentéseivel egy szálig
egyetértek.
Megírtam, hogy Isten éltesse. Hát erre egy
gyermekpszichológus írt az ÉS-nek, és csupa olyan dolgot állított, amiért, ha
van kedvem bíróságra menni, pocsékul megüthette volna a bokáját.
(Játszom
a gondolattal: még évekig nem évül el!)
Igaz,
a szóban forgó nem hallotta a műsort, amiről írtam, de tudta, hogy ha már
Szászról írok, ki mindenkit kellett volna még említenem, hogy tudományosan
hiteles legyek. Fel sem tűnt szegénynek, hogy nem szakcikket írtam, hanem egy -
szerencsére méltó színvonalú - rádióműsorról szóltam.
Valamely
szekértábor is felzúdulhatott, mert megkaptam az ezúttali címkét, miszerint jobboldali ... vagyok. (A polgári
szemérem nem engedi a szó szerinti és teljes idézetet, amely összetett mondat
volt, s igen szellemes trágárságú logikával adatott elő.)
Mindezek
kapcsán a tisztességre hivatkozom,
a nálunk eleddig nem oktatott polgári (ha
tetszik: burzsoá) erkölcs egyik pillérére. És általában a polgári etikára.
Bár az anyagi érdekek általános
uralmának idején felnőttek számára nemigen érdemes papolni.
Az
eddigiekben arra kívántam rámutatni, hogy a média tárgyában - annak funkcióinál
fogva - minduntalan felvetődik az etikum, holott nyilvánvaló, hogy erkölcsi
elvek által nem terem itt békesség soha: dulakodó pártok harcaiban, akár van
fegyverszünet, akár nincs, az erkölcs műsor- és hírközlő eszköz
birtoklásában legjobb esetben is csak áhított elv marad.
Egérutat a
szabadságnak?
Valami
olyasmit, mivel aligha képzelhető el olyan konszenzus, amely erkölcsi úton lenne
képes irányíttatni azt a médiummenyiséget, amit a kezében tarthat. A szabadság
- ha nem is az állami kézben levő médiumok számára - már itt van az Interneten.
Ezt lehetetlen cenzúrázni, leváltani, felfüggeszteni: ennek a szabadság önnön
létezési módja. Hogy ne kelljen félnie a szabadság szabadosságba vagy hasonlóba
váltásától, a hatalom alighanem a legbölcsebben azt teszi, amit a Kádár-érától
a feketepiac gyengítésében bízvást megtanulhatott. Más kérdés, hogy -
eltékozolván lehetőségeit - nem képes újra nyomott árú kínálattal kiállni, és
megfojtani a feketézők piacát.
A
média azonban - különösképpen az anyagilag talán mindenki számára hozzáférhető
- egyelőre részint kézben van, részint pedig hatókörénél fogva mintegy
monopolhelyzetet élvez. (Olyan embert nem ismerek, aki azért fizetne elő egy
borsos árú magáncsatornára, hogy egy-két órával korábban láthassa a magyar
labdarúgás legújabb szereplését. - Csak példaként idézem a közelmúlt számomra
mulatságos konkurenciacsatáját.)
A
viszonylagos monopolhelyzet is megcsappan előbb-utóbb, ám ha versenyképes
szabadságot kap, megőrizheti közönségét.
Kérdés,
valóban szükség van-e rá. Egyelőre biztosan, a többi majd elválik. Amit a
korábbiakban ismeretterjesztés néven említettem, politikai szemszögből
elsősorban nyilván a hírközlés. Fenntartva, hogy szociológiailag minden ismeret
egyfajta tudás, függetlenül attól, hogy igaz hír-e, vagy közönséges kacsa,
netán tévhit, a tények, vagyis a közvetlen tapasztalással szerzett ismeretek
igaz volta tekintetében nem lehet pardon. Nem parancsuralomra gondolok, hanem
közönséges törvényi szabályozásra úgy, hogy a tényekkel kapcsolatos információk
meghamisítása bűncselekménynek számítson. Nem olyan nehéz ezt elérni, a
hamisítások tényállásai között meg lehet találni a köz megcsalásának helyét. Ez
csak kodifikálás kérdése.
Az
értékekhez, értékrendhez a törvénynek nem lehet köze, azonban arra megint csak
a büntetőjog határozhatna meg törvényhelyet, hogy a „jóra“ manipulálás ne
ütközhessék se az alaptörvénybe, se az erkölcsi alapokba. Ez utóbbiaknak
védelme részben és bizonyos fokig amúgy is megvan már a büntetőjogban. A
kiskapukat és a kijátszást elkerülendő a legáltalánosabb értelemben vett
kiterjedésében lenne szükséges tiltani
az alapvető értékek megsértését.
Sokkal
egyszerűbb lenne, mint bizottságokban veszekedni nyakra-főre, megszabni egyes
pártok vagy politikai csoportok számára a műsoridőt, és a többi hasonlóképpen
nehezen működtethető elképzelés.
Persze
szankciók nélkül nem megy. Súlyos következmények nélkül szintén értelmetlen az
egész. A társadalomra veszélyes cselekmények közé mind az ismerethamisítás,
mind pedig a manipulálás célja, a
„jó“ - szerintem - különösebb felhajtás nélkül besorolható.
De
ehhez valóban szükség van a lehető legteljesebb konszenzusra. A többi már
törvényalkalmazás és végrehajtás dolga.
Hogy
ne általánosságokat mondjak, felsorolom, nézetem szerint mik a
legáltalánosabban vehető polgári erkölcs alapfogalmai. Ez természetesen némi
didaktikusságot feltételez, de elmondani csak úgy tudom, mire gondolok, ha
megmagyarázom, mire gondolok.
A
polgár sérthetetlen szubjektum, olyan önálló
személyiség, akinek tisztessége
és méltósága azon alapul, hogy
elfogadja és kötelességszerűen tiszteletben tartja más polgárok vele való
egyenrangúságát, valamint egyenjogúságát.
A
„jóra manipulálás“ - hiszen világképi jellegű ítéleten alapul - a rossznak köz által méltányolható
meghatározásának tükrében fogható meg. Ennek szellemében a legfőbb rossz az, ami a polgár tisztességének és méltóságának
ártalmára van. (Tisztességen
lényegileg és itt felhasználhatóként a mások tiszteletben tartását - példaként:
személyiségi jogok - és a mások által értéknek tartott dolgok - példa: hit és
meggyőződés - tiszteletben tartását értem. A
méltóság lényege a tiszteletben tartatás ugyanezek szerint.)
Ezek
mellett egyenrangú kategória a szabadság.
Lényege: meghatározhatja az önálló személyiség, hogy mi a jó és mi a rossz, és
választhat a kettő között, de természetesen tiszteletben
tartja a vele egyenrangú és szintén
szabad többi embert. Ebből következik, hogy szabadságának
korlátai vannak. Mindenki szabadsága
addig terjed, ameddig nem sérti vagy
korlátozza vele mások szabadságát.
Látni
való: valójában megvan minden a mai törvényekben is, amelyek valamelyes
szükséges módosítással végső soron etikai jellegű szabályozást tesznek
lehetővé.
A
dolog hátulütője, hogy ezeket be is kell tartani, be is kell tartatni, és mivel
médiabeli megsértésük a társadalomra nézve komoly veszélyekkel jár, kemény
szigorral kell büntetni. Másképp nem működik.
A hatalom és a fehér
folt
Azzal,
hogy ezeken a „keresztény“ értékeken - utalok a bemutatott modellre - belül mit
és hogyan tesz valamely médium, közömbös kell legyen minden törekvéssel szemben
és ellenére. Akár azért, mert demokrácia van, akár azért, mert alig, vagy
egyáltalán nem, illetve egyre kevésbé ellenőrizhető.
A
más közösségekkel - azaz a többi párttal - a maga jószántából egyik kormánypárt
sem lesz belátó a tapasztalatok szerint, de ez nem is baj, mivel ennek a koncepciónak az a lényege és célja, hogy
közvetlenül egyetlen párt se tudjon beleszólni a média dolgaiba.
Tehát nem közös vagy konszenzusos ellenőrzésre vágyom, hanem a lehető
legteljesebb sajtószabadság
megvalósítására.
Ha
a politikai erők felügyelhetik a médiát - akár közösen, akár ciklusonként
váltakozva - a demokráciának legjobb esetben is csak a karikatúrája valósul
meg.
A politikai erőknek legfeljebb saját
lapjaikhoz lehetne közük a fentieken alapuló megoldással, valamint - egymáshoz.
Amiként valamikor a térképeken található gyarmatosítatlan területeknek,
amelyeket fehér folttal jelöltek, a gyarmattartó hatalmak garantálták
szabadságát. Ez úgy történt, hogy féltékenyen felügyeltek egymásra, nehogy a
másik megsértse az egyébként védtelen területet.
Más
kérdés, hogy volt mód lefeküdni valamely nagyhatalomnak. Az azonban szuverén
jog kell legyen, hogy egy médium eladja-e magát, vagy sem.
A
marakodás a pitbullok dolga legyen, és akkor nincs harag, öregem.
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME