OSSERVATORIO LETTERARIO 

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese   

__________________________________________

Ferrara,  2005. január 31. Hétfő

 

 

 

 

© SZITÁNYI  GYÖRGY:

 

Nincs harag, öregem

 

(Az 1997-ben az  MTA-n a médiaerkölccsel foglalkozó konferenciára készült anyag

szerkesztetlen, teljes szövege)

 

 

Ezt a mondatot egy író mondta nekem a vállamat átölelve. Előzmény: elolvasta az Élet és Irodalomban egy munkájáról megjelent kritikámat. Azóta - ha nem kerülheti el - köszönésként biccent. Egy ízben sikerült vele kezet fognom: éppen valami magasban látható, távoli érdekességre függesztett tekintettel vágtatott el mellettem, amikor megragadtam a karját, és megszorítottam a kezét. Szervusz, mondta erre csak úgy a levegőnek, majd rövid harc árán megszabadulván elszáguldott.

   A szerzői jogvédelem alá eső tevékenységet folytató személyek többségének inger- és fájdalomküszöbénél legfeljebb szekértáboraiké alacsonyabb. Szekértábornak e személyek közösségeit nevezem egyenként és mindközönségesen, hitvestől, rokonságtól, szeretőtől a munkáikat közlő, vagy őket foglalkoztató szerkesztőségeken át pártjukig. Rosszabb esetben a kormányig.

   E személyek és közösségeik reakcióik tekintetében a pitbullra emlékeztetnek, leszámítva, hogy a harci eb fájdalomküszöbe igen magas.

 

   Az etikai nehézségek némelyikéről

   Kissé lehangoló a szókimondhatás korának szekértábor-harcaival egy fedél alatt élni. A pártpolitikával áthatott sajtó a világ nyilvánossága előtt harsogva akár a maga közösségét is bemocskolja (a nemzetre gondolok), csak hogy a maga becsületét a hazán belüli ellenlábasához képest fényesebbnek láttassa. A hajdani hírneves frankhamisítási ügyben tudtommal nem lapérdek okozta, még csak nem is valamely lobby, a botrány kirobbanását. Az újabb időkben a Zemplényi-ügy kapcsán világgá kürtölték, hogy Magyarország becsapta a világot. Az állítólag nagybeteg kalandor  sajátságos  hazahozatalának tisztátalansága, a kormány felelőssége vitán felüli. Mégis ésszerűbb volna meggondolni:  bizonyos, hogy nem ok nélkül ad hamis papírokat egy  állam. Amikor a kül- és a belügy együtt titkol valamit, az esetek többségében megvan rá az elégséges oka.  Ezen okokat pedig általában veszélyes feszegetni. A történelem legalábbis ezt bizonyítja. Nem arról van szó, hogy össznemzeti betyárbecsület nem lehetne követendő a nekünk nem mindig és nem egyértelműen kedvező világgal szemben, hanem arról, hogy csak kevesen tud(hat)ják, valójában miről beszél, aki világgá kürtöli a szennyest. Ez egy házasságban válóok lehet. Hernádi Miklós beszél Válni veszélyes című könyvében a dzsumbuj  nyilvánosságáról: arról a rétegről, amelyik magánéletét az utcán éli, a vele egy (szub)kulturális réteget alkotóknak mintegy kontrollja alatt. Ilyen szellemiséget érzek itt. A bizonytalanság állandó önigazolási kényszerétől is hajtott tanúkeresést, hogy aki nem lát tovább a pitvarajtónál, önmagánál is alacsonyabb rendűnek láttassa a másikat.

   Csak az nem egészen világos, tudják-e az országra árulkodók, hogy voltaképpen nem pártpolitikai ellenfelüknek ártanak ilyenkor. Magyarán: meggondolatlanok-e, vagy csupán a pénzhajsza vakítja-e el őket.

   Mondok jobb példát, mivel nem szeretnék ebben az ügyben még kibic sem lenni.

   Kiderült - vajon kinek volt ez érdeke? -, hogy az atlantai olimpia előtt nem is volt szabályos válogatóverseny az úszók számára, illetve, hogy nem volt egészen szabályszerű kiküldeni a későbbi olimpiai bajnokokat, mivel azok nem „kvalifikálták magukat“ a bürokrácia rendelése szerint. Valakiknek ez valamiért érdekükben állott, és azon voltak, hogy visszavétessék a magyarok érmeit, amelyeket egyébként a lehető legkorrektebb körülmények között nyertek.

   A két dolog médiabeli visszhangja - provokálom a purifikátorokat - egyazon dzsumbujtőről ered.

   Maradva annál, hogy a későbbi olimpiai bajnokok esetleg tényleg nem válogatóverseny-eredménnyel választattak ki, hanem csupán tudásuk és szakvezetőik utólag egyértelműen igazolódott döntése hozta a magyar érmeket, kizárt dolog, hogy magyar nemzeti érdek indukálta a világgá üvöltött álerkölcsös hőzöngést.

   Szívesebben említeném egy későbbi okfejtés során, de elkerülhetetlen leszögeznem, hogy - o tempora, o mores! - nem az az erkölcs, aminek lennie kell(ene), hanem az, ami van. Ennek lényege - és ezért tartozik ez ide - az embernek önmagához, más egyénekhez, saját és mások közösségeihez, valamint különböző közösségeknek egymáshoz való viszonya. Nézetem szerint az erkölcs szociológiailag csak így értelmezhető. Mert így működik, nem pedig normákban és ideákban. A normákhoz való viszony e helyen csak azzal a fenntartással értelmezhető, hogy a normák közösség által meghatározottak. Nehezen képzelhető el olyan egyén vagy közösség, aki, illetve amely a mások közösségének normáihoz kíván igazodni. Ha tud: a másik közösséghez tartozik. Rosszabb esetben beteg.

   Ha pedig ezek a viszonyok valóban erkölcsiek (vagy azok is), a legszolidabb kifejezéssel élve: közösséghez tartozási, végül is identitászavarról vall az ilyen oktalan magatartás. Nem kell gyakorló sportolónak lenni ahhoz, hogy belássuk: az olimpia évében nem egy hazai versenyen kell csúcsformában lenni, hanem az olimpián. Mint ahogy nem azért kezdődtek - példának okáért - a tűnt idők olimpiai vívódöntői a magyarok egymás elleni asszóival, mert úgy hozta a sorsolás, hanem mert a végső közös cél (gyengébbeknek: az olimpiai bajnokság megnyerése) érdekében természetesen az győzött az egy nemzetbeliek között, akinek a legnagyobb esélye volt a végső győzelemre. Ezt csak annyiban lehetett korlátozni, hogy a döntő elején állították szembe őket. Amikor még nem volt biztos, hogy valóban az áll-e a döntő végén a legjobban, akit az elején a legesélyesebbnek tartottak. Midőn a mai eredményekkel vagy eredménytelenségekkel szemben felemlegetik a tizenhat helsinki aranyat, senki sem ordít, hogy Kovács Pálnak esetleg leadta Gerevich Aladár és Berczelly Tibor az asszóját.

   Az úgy maradt meg, és úgy maradnak meg a legutóbbi úszógyőzelmek is, hogy magyar lett az olimpiai bajnok. És hadd tegyem hozzá: 1952-ben az említett három magyar vívó állt a dobogón. Ha körbeverték volna egymást véletlenül egy fair play-babona álságának felülve, meglehet, hogy nem magyar lett volna az olimpiai bajnok.

   Az a helyzet, hogy van Magyar Újságírók Országos Szövetsége, van Magyar Újságírók Közössége, van Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, a köznép televíziója a Magyar Televízió Rt., a rádiója pedig a Magyar Rádió Rt. Nincs elfogadható ok arra, hogy a nemzeti közpénzen (jól) élő médiumhuszár erkölcsi tőkét képzelve magának (és valamely közösségének), a világdzsumbuj előtt lejárassa az országot. Ha már magyar ő maga is.

   Ennyit a közösséghez tartozás felelősségének egyik aspektusáról.

 

   Mindenki jót akar

   Általános érvényű, hogy lényegénél fogva minden médium

   - ismereteket terjeszt,

   - értékrendet és világképet propagál - s ennek megfelelően mint közvetítő  eszköz -

   - a jóra manipulál.

   Ez független attól, hogy miféle kérdésekkel foglalkozik, mi a tematikája, kikhez szól stb. A művészeti, politikai stb. kiadványokra és műsorokra ugyanez vonatkozik, hiszen egyfajta tudás az is, amit a művek közölnek, mindnek van világképe, értelemszerűen értékrendje, amint az is kitűnik, mi dolgokat tart jóknak.

   Ebben a felosztásban közömbös a közölt ismeretek igazságértékének minő volta, továbbá, hogy milyen az az értékrend és miféle az a világkép, amit közvetít valamely médium, s minek alapján tartja jónak azt, amire manipulál.

   Megfigyelésem szerint ez legkevésbé az egyházi médiumokban kendőzetlen, modellálás végett ezért bemutatom a magyar katolikus sajtó értékvilágának  jó két esztendeje végzett vizsgálatának egy részét. Újabb vizsgálatot nem végeztem. Nem a konkrét értékhordozókat tartom lényegesnek itt, hanem az értékhordozás és -választás módját.

   Nyomatékkal hívom fel az Olvasó figyelmét arra, hogy praktikus modellt olvas az alábbiakban, és a katolikus vagy a keresztény megjelölés nézetem szerint bármely csoport- vagy pártnévvel helyettesíthető, továbbá hogy a médiumok neve csupán a filológiai tisztesség okán került ide, és mutatis mutandis értelemszerűen behelyettesíthető.

   Az Igen deklaráltan a fiatalok lapja, tehát nemzedéknevelő, a jövőre is ható médium. Alapító főszerkesztője Czakó Gábor, és a lapnak elkötelezettsége ellenére - úgy látszik, ez lehetséges - plurálisnak mondható volt világszemlélete.

   Nem ide tartozik, de megemlítendő, mivel a meglevő értékítéletekkel, illetve változásaikkal vagy megkövesülésükkel összefügg: a helyzetükből adódóan rosszul, vagy egyáltalán nem fizető katolikus lapok régebbi szerzői nemegyszer anyagi okok miatt, valamint idő hiányában leszakadnak. Az is természetes, hogy az idők változtával az egyházhoz közel álló, bizonyára hívő tudós szerzők más, tágabb lehetőségekhez jutva, nem képesek időt szakítani a periférián tengődő, kisebb olvasottságú, gyengébb presztizsű médiumok számára.

   Az Igen néhány kezdetekkori szerzője következik ötletszerű sorrendben, de azzal a megjegyzéssel, hogy nevükkel minőséget is kívánok jelölni: Szakolczay Lajos, Szörényi László, Marno János, Pardi Anna, Petri György, Kőbányai János, és sorolhatnám bőséggel.

   A lap vezetőváltása Czakó magasabb beosztásba kerülése miatt következett be, és nagyjából ezzel egy időben került a szerkesztőség egy fiatal pap magánlakásából a Kereszténydemokrata Néppárt székházába.

   A lapon belül élesen elkülönült értékeket találtam: úgynevezett teljes kettős szerkezetben jót és rosszat; a semleges minőségű, illetve az erkölcsi ítélkezéssel ilyenként elkülöníthető értékek szinte teljesen hiányoztak, legalábbis csak elvétve fordultak elő. E világkép nem az eredeti keresztény értékszerkezet, hanem jellegzetesen az ellenreformációé, az ellen előtag hangsúlyozásával.

   Ami jó: a Legfőbb Jó, a hit, a jóság, a prófétaság, a hittérítés, a szerzetesség, a hierarchia (értsd: a papi rend),a közösség, az igazság, a béke, a gyerek, a civilizáció, Horthy liberalizmusa, az RMDSZ, a Duna TV stb.

   Ami rossz: Bulányi György atya, mert nem engedelmeskedik a hierarchiának, ugyanő, mert nehezményezi, hogy a Vatikán a Szovjetunió bukása után sem óhajt kritikát gyakorolni „Kelet-politikája“ fölött, Iványi Gábor lelkész, aki az Állami Egyházügyi Hivatal tevékenységét vizsgáló parlamenti bizottság tagja volt, a Jehova tanúi (és velük azonosítva a jehovisták), a szekták vagyis az eretnekség, az abortusz, a paráznaság, az eutanázia, az öngyilkosság, a liberalizmus, a szabadelvűség, a szabadgondolkozás, a szabadkőművesség, az adócsalás, az Állami Egyházügyi Hivatal, Fodor Gábor, Haraszti Miklós, Landeszman György stb.

   Aki nem érti, miért jó valami, ami rossz egyébként egy másik cikkben, mint például az ÁEH Iványi ellenében, az nem ismeri fel az értékválasztás pártlapokra jellemző módját.

   Lehet rá analógiát keresni, van bőven.

   Az Új Ember az érettebb korosztály hetilapja. Félévszázados rutinnal bír, a jó és a rossz mellett jelen vannak a semleges értékek is. A lap tényeit részint a hetilapokkal szembeni fogyasztói igény, a praktikus tudás és mindaz adja, amit az olvasó más szemszögből, más lapokból is megismerhet.

   Szerzői között ritkán fel-feltűnt egy-egy Igen-szerző, ám közülük az egyik legbőszavúbb és legtürelmetlenebb is mértéktartásra kényszerítve.

   Fontos szerephez jutottak a lapban az ú. n. „zöld értékek“, a szabadságeszme, a nemzeti szellemiség, a közösség, és például a szociális értékek megvédése. A negatív értékek nem kirekesztés révén kaptak előjelet. Ekként a liberalizmus ebben a gondolatrendszerben önmagában nem rossz; ami rossznak minősül, az a liberalizmusnak a kereszténységgel való szembeállítása. Az Új Ember értékei hagyományos keresztény alapértékek.

   Mind a kéthetenkénti megjelenésű Igennél, mind a hetenként megjelenő Új Embernél mennyiségileg is domináns a közösség mint pozitív érték. Pozitív értékként való elismerése a parancsuralmakkal szembeni, valóságos közösségek iránti igény megőrzésére-megőrződésére utal, hiszen mind a nemzeti-, mind a nemzetközi szocializmus meggyalázta ezt a fogalmat.

   A Vigilia az eddig vizsgáltakhoz hasonlóként nem elemezhető. Fennállásának hatodik évtizedét betöltvén értékszemlélete egyfelől az egyetemes emberi értékeknek felel meg, másfelől katolikus (‘egyetemes’) világú. Szerzőgárdája nem feltétlenül hírnevesen vallásos katolikusokból, még csak nem is hívő alkotókból tevődik össze. Ennek egyik kézenfekvő oka, hogy már a Galilei-pör is átesett a perújrafelvételen, és az egyházi igazságkeresés célja - a pártok gyakorlatától eltérően - inkább a megismerés, mint a törik-szakad önigazolás. Az értelmiségiek számára készülő folyóirat se hívőséghez, se felekezethez nem köti az érték elfogadását. Néhány szerzője: Bulányi György, Szennay András, Esterházy Péter, Kiss Gy. Csaba, Határ Győző, Monoszlóy Dezső. E nevekkel elsősorban a sokféleséget kívántam szemléltetni, bár e felsorolás ellenpontozásként is felfogható.

   A Teológia „... munkatársai a katolikus egyház tanításának keretein belül saját felfogásukat, nézeteiket fejtik ki, saját választott módszerüket alkalmazzák. A közös hit egysége folyóiratunk számaiban a legitim sokszínűség harmóniájában kerül az Olvasó elé“.

   A negyedévenként megjelenő tematikus folyóirat elsősorban előre felkért szerzőkkel dolgozik, de bárkitől elfogad megfelelő minőségű kéziratot, ha az az előre közzétett témakört érinti.

   E médiumnak a tematikája folytán legáltalánosabb érdekű, szexualitás, emberség, kereszténység kérdéseit taglaló számával foglalkoztam a legalaposabban. Már csak azért is, mert az Igennek szinte állandó témája volt ugyanez.

   E szám, és a többi is, kerüli a dogmás megnyilatkozásokat, „amikre nagy a kísértés“ - mint írja, és amiként tapasztalhattuk is. Ennek ellenére sem okozott nehézséget az értékek felismerése, illetve elkülönülése-elkülönítése. A folyóirat világképe alapvetően teljes hármas, vagyis a dolgok nem a jó-rossz polarizáció alapján különülnek el: az érték pedig nem a tárgyaké vagy dolgoké, hanem a viszonyulásé. Különösen e tekintetben vehetjük központi, vízválasztó témának a szexualitást, a testi szerelmet és a hozzá tartozó kérdések körét, példának okáért a cölibátust és a mesterséges megtermékenyítés terjedő gyakorlatát. Az önismétlést elkerülendő: e folyóirattól semmi sem idegen, ami emberi. Ennek megfelelően először a közvetlenül a témához kötődő értékek következnek, majd a lapban megjelent többi.

   Érték: a sokszínűség, a pluralitás, (tehát) a türelem, a hit, a harmónia, a szerelem (amely „mind egyéni, mind közösségi célra irányultságában a jón alapul“ - II. János Pál), a szexualitás (többek között azért, mert „két ember között a legszeretőbb kapcsolat - amely - kifejezi azt is, ami más vonatkozásban az istenszeretet“, és például mert az ember iránti szeretet is kifejeződik benne), a nemiség, a szeretet, a házasság, az élet, a gyermek, az öröm, a lélek derűje, a lelki erősség (állhatatosság, kitartás, „férfiasság“, bátorság, civil kurázsi - mivel a lelkierő gyakorlása erősíti az egyént, de erősítőleg hat a közösségére is), a kötelességtudás, az önuralom, az igazság, az alázat, a szelídség, a szerénység, a lelkiismeretesség, az egészség, a lelki (pszichés) egészség, a „testi-lelki“ szerelem, a celebsz élet (de nem mint a házasságnál magasabb rendű, hanem mint egy másfajta lét), továbbá a fentiekből is következően: a közösség.

   A Teológia nem kirekesztő értékvilágú, semmit sem tekint eleve bűnnek vagy bűnös dolognak. Még a mesterséges fogamzásgátlást sem, mivel „nem 100%-os biztonságú“. Sapienti sat. És ami itt ismét kiemelendő: nincs kritérium, csak a katolikus hit határain belül maradni. A vélemények szabadon közölhetők.

   A közösség mint érték ekként kap egyetemes jelentést. A gyűlölködést mellőző magyarázat szerint - több fontos érv mellett - azért, mert a modern ember közösséghez kíván tartozni, és „a szekták látszatsikerei a szeretetkínálattal függenek össze“. A felmérések szerint egy-egy ember általában öt közösséghez tartozik (munkahelytől a baráti, egyesületi körig), és abban az országban, ahol az egyének nem tartoznak egynél több közösséghez, súlyos bajok vannak.

   Kiemelendő az is, hogy a szerzők jellemző álláspontja szerint a lombikbébik létrehozása nem vetendő el, bár nehézség (vagyis nem bűn vagy „rossz“), hogy a méhen kívüli megtermékenyítés az életadást és a szexuális szeretet kifejeződésnek aktusát elválasztja egymástól. Ugyancsak problematikus, hogy az embrió-átültetésnek kikerülhetetlen velejárója a megtermékenyített petesejtek egy hányadának halála: ez döntő szempont mindaddig, amíg nem bizonyítható az a tény, hogy az életben így okozott veszteség nem nagyobb, mint a természetes megtermékenyítés folyamatával együtt járó életpusztulás. (Kénytelen vagyok emlékeztetni az Olvasót a méhen kívüli terhességek utóbbi időben megnőtt számára, valamint arra, hogy boncoláskor meglehetősen sok, terhességgé nem fejlődött megtermékenyített petesejt, ú. n. kőmagzat kerül elő.) Emellett van fejlődés a méhen kívül előidézett megtermékenyítések és a visszaültetések sikerességében. A házasságban élők külső segítséggel történő életadását - idézem: - „csak a legkonzervatívabbak utasítják vissza“, s azt az értékhiányt, amit az aktus leválasztása okoz, „a gyermekáldás és a nevelés értékei hosszú távon bőven kárpótolják“.

   A Teológia szerzői a tudomány eredményeitől teszik függővé állásfoglalásukat.

   Cseppben a tenger: egyetlen témakörrel kapcsolatban tulajdonképpen valamennyi katolikus érték a maga eredeti képében vetődött fel.

   Ez alaposan vizsgált szám a pártokkal csupán egyetlen mondatban foglalkozik. Szerzőjének nézete szerint „nem lehet tartósan sikeres az a párt, amelyik csak a hasznosságra épít, az igazságtól és az erkölcstől pedig távol áll“.

   Az értelmiségiek számára készülő, olvasmányos folyóirat nyilván foglalkoznék negatív értékekkel is, ha feladatának tartaná, hogy mások ajtaja előtt söpörjön. Ez nem tiszte: marad a katolikusok problémáinál.

   Megismétlem: a katolikus és a keresztény kifejezések bármely párt vagy hasonló csoport nevével felcserélhetők, és a médiumok megnevezése csupán a filológiai hűséget szolgálja, az értékhordozás, világkép-közvetítés, ismeretnyújtás, illetve a jóra (javukra) manipulálás tekintetében nevük értelemszerűen megváltoztatandó.

   Tekintettel arra, hogy mind a rádió-, mind a televízió-műsorok szerkezetében politikai ciklusoknak kitett helyzetben vannak az egyházi műsorok, modellként való használatukat lehetetlennek találom.

   A fentieket Magyarországon töredékesen sem publikáltam, a vizsgálatnak mégis híre ment valamiképpen. Dermedten tapasztaltam, hogy a vizsgált lapok egyike, mintha csak bolsevik kisisten volna, kinek jelmondata: csak szavazat illet meg, nem bírálat! - nyomban címkét ragasztott rám (v. ö.: „rossz“), és a maga berkeiben közhírré tette állítólagos baloldali, nemkülönben liberális voltomat.

   Akinek van szeme az olvasásra, ezzel máris tudja, honnan ered a címke, mely pitbullfészek érezte megbolygatva magát.

 

 

   Az elektronika útján

   Az előzőkben hatalmi és monopolhelyzetükhöz igazodva, ha nem is mondtam ki, betartottam a nyomtatott és elektronikus megkülönböztetést, holott inkább alkonyát, mint értelmét látom. Ebben két dolog motivál.

   Az egyik az Internet gyorsuló terjedése. Bár szerintem a nyomtatott sajtót nem fogja teljesen kiszorítani, jelenvalósága arra késztet, hogy a médiát a közlés módja szerint tagoljam. Így különböztetek meg

   - vizuális,

   - auditív és

   - auditív-vizuális

médiumokat.

   Ezzel kifejezhetőnek tartom, hogy az újság, amely az acta diurna óta olvasandó, közlésének módjában mint egyetlen konzekvens paraméterében, az olvasó számára valóként mint látvány egzisztál, nem a technika minemű voltában, hanem funkcionálásában különböztethető meg. De például abban is, hogy a maga maximális előállásában is hordozható. A karóra számlapján megjelenő képernyő, vagy a legzsebibb zsebrádió sohasem felel meg annyira önmagának tévéként, illetve rádióként, mint újságnak az összehajtogatható és előhúzható, tipografizált újság. Az Internet is helyhez kötött, amin mit sem változtat a rádiótelefonok valamiképpen állítólag lehetséges csatlakoztatása.

   Ami a nemzeti médiát illeti, a közlésben is összeköti a kultúra, valamint annak legáltalánosabb hordozója, a nyelv.

   Amíg fennáll, hogy az újságok nagy hányada alkalmaz olvasószerkesztőt, a jelentékeny lapok - ezen minőséget értek - néhány zsurnalista frázistól eltekintve mondhatni megőrzik, vagy megőrizhetik anyanyelvünket, amiként őrzik, ha egyre gyarlóbban is, az irodalmi kiadványok. Csakhogy az Internet annak a generációnak lesz újságja, amelyiknek állítólag 30%-a dyslexiás.

   Vagy elhal a magyar sajtó, vagy kihal a magyar, lévén, hogy ezen etnikum lényegileg sokkal inkább kulturális és nyelvi képződmény, mint vérségi alapon összetartozó nemzet.

   Mert a balsors mégsem tekinthető nemzetformáló erőnek.

   Itt tehát megint csak egyfajta felelősség áll - vagy nem áll - fenn. Ez is közösség, illetve közösségvállalás kérdése egy bizonyos tekintetben. És ennek lényege, a fentiek logikája szerint, szintén erkölcsi.

   Nem véletlenül hangsúlyozom ezt, hiszen a médiaszabadság, ha lesz egyszer, mégsem vehet a nyakába cenzort. Olvasószerkesztőt pedig aligha fog alkalmazni, mire való volna az, magyarok vagyunk. Nehéz lenne megmagyarázni egy elszabadult médiakánaán alkalmasint megfelelő bizonyítványokkal ellátott haramiájának, hogy nem tud magyarul.

   Pedig a helyzet kétféleképpen is ekként alakul.

 

 

   Kísértet járja be a nyelvet

   A látványosabb nyelvi rém az egész médiát, sőt kultúránkat is át- meg átjárja. Lévén pedig anyanyelvünk fogalmi nyelv, nehezen fogadhatjuk el az értetlenkedő, de egyre általánosabb sopánkodást, amely végre túllép a gyermeknevelési tanácsadók keretein, mivel a határokon kívül is kezd szemet szúrni. A tudatlanság terjedéséről van szó. A valamikori nemzetközi tanulmányi versenyek diadalaira már csak emlékezni lehet. Ennek némely médiabeli megjelenésére kívánom felhívni a figyelmet.

   Elsősorban azért, mert az a fajta közhelyesedés, amely nyilvánvalóan a gondolati szegényedés kifejeződése, nemcsak a gondolatkopást jelenti, hanem annál sokkal veszélyesebb tendenciát mutat: a hibás nyelvhasználat válik közhellyé. Nincs terem a teljességre törekedni, példákat mutatok be.

   Aki figyelemmel kísérte a jelenséget, mert bántotta nyelvérzékét, tudja, hogy korosztályi sajátosságként jelent meg, és indult - talán mint a balkanizálódás speciális formája - az igekötők elválásának nem ismerése. Nem igaz, hogy szláv (orosz) hatás: akiknél kezdődött, már nem tanultak oroszul. És ha tanultak volna? Nem áll úgy a magyar közoktatás, hogy az idegennyelv-tanulásra lehessen fogni az anyanyelvet ért hatásokat. A folyamat elhülyülés, nem más. A be nem látható következmény mostanában nem belátható; amit nem tudnak megtanulni - íme az újabb variáns - nem megtanulható. Megszűnni látszik a többi lehetséges, ám helyes változat. A szerényebben hangzó nem tudom megtanulni kétségtelenül sugall valami önvádat a szabadnak nevelendő személyiség korlátlan önbecsülésével ellentétben, és a fosztóképző is mintha megtanulhatatlan lenne újabban. A tájnyelvinek ismert csak nem megjöttél?-szerű forma gyorsabban terjed, mint a kolera.

   Van azért elváló igekötő is. Az egyik műsorvezető kérdezte gazdasági műsora vendégét így: „Ön hogyan folyásolja be ezeket a dolgokat?“

   Egy másik újdonság, ugyane korosztály a bacilusgazdája: a többesszámú toldalékokat indokolatlanul előző kötőhang. Magyarán: a láthatók mostanában látható-a-k, a nézhetők pedig nézhető-e-k. Szinte sajnálom, hogy a nyelvrombolók ma még - de ki tudja meddig - nem nyelvromboló-a-k. Amikor már ez következik, tudhatjuk, megtartó erőnk tekintetében is hülyé-e-k voltunk, nyugodjunk békében.

   Amikor még az fontos volt, úgy tanultuk, hogy nemcsak az alanyt és az állítmányt kell egyeztetni, hanem - többek között - a birtokosokat és a birtokokat is. A hosszú értekezleteknek nem mindig van értelme - mondja egy perszóna a rádióban éppen most. (Illenék megköszönnöm a tömör példát?) Hiszen ez egy füst alatt azt is példázza, hogy a nincs csupán a gazdasági életre érvényes szakszóvá lesz. „Nem mindig van“ - fantasztikus átalakulás, hasonlót csak tündérálomban, vagy horrorfilmben találhatni. Vajon hová lett a ritkán, a néha és a hasonlók?

   A csak is átalakult: nem keveslés, hanem magyarázat.

   Ennek a züllésnek oka nagyrészt szocializációs zavar. Kettős hatásnak tűnik: a hazulról hozott és a tanult formák összezagyválása lehet oka az állandó határozói kapcsolatok következetes elvétésének.

   Csak az nem világos, mi okozza az egyetlen állandóságot ebben a bábelben. Azt, hogy helyes formát sosem használnak. Akkorát nem tévednek.

   Pláne, ha némi rokonértelműség is van két lehetőség között. Nem emlékszem, hogy mostanában helyesen hallottam volna a valamire számítás és a valamivel számolás kifejezés használatát. Egyetlen, már-már obligát formává tömörült: „arra számol, hogy...“, vagy „én arra számoltam, hogy...“. Ha azt kívánnám, hogy arra számoljanak, aki ezt teszi anyám nyelvével,  bizonyára megsértődnék (ikes!) az átkommal sajnos hiába sújtott nyelvhóhér.

   Mindezek mellett szinte fel sem tűnik, mivé teszik a morféma értékű szórendet. Hogy mára a legfinnyásabbak között is természetes gyakorlattá lett a határozatlan névelő indokolatlan használata. Nem hinném, hogy germanizmus. Ugyan, honnan? Indogermanizmus inkább. Persze ez sem elangolosodásunkból ered, sokkal inkább abból, hogy a szolgai fordítások nyomán - például a televíziózás következményeként - mintául szolgált némelyeknek, akiknek volt valamiféle presztizsük, tehát maguk is mintaként szolgálhattak a még tudatlanabbak számára.

   Közbevetőleg: azért gyanúsítom a tévét, mert a rádióhallgatás - verbalitásra lévén szorulva, hiszen elsősorban nyelvi eszköz - háttérbe szorult. Hát hogyne, amikor nyomokban sem hasonlít a képregényekre, és aki a rádióban kezd el barbie-zni, édeskézni, affektálni, nyomban hülyének tűnik.

   Nagyjából hasonló eredetű lehet az igekötők megfogyatkozása is. A legtöbbjét - eredete a kádernyelvben kereshető - felváltotta a le. A közszerephez jutott magyarok többsége mostanában lerendez, lefizet, leutazik, lelakja, leszabályozza, leiktatja, lebetegszik, leordítja, leugatja, lepusztítja - és a legszebb: - lenyúl valamit.

   Stb.

   Ha nem tudnám, mi folyik, nem tudnám, le-, vagy elzüllik-e a nemzet.

   Akárhogy is van: felférne (Móricz Zsigmond szava) itt is egy nyelvtörvény -, de a többség, a rombolók ellen.

   Ha nem másért, hát azért, hogy ismét melléknévként fokozzák - ha e lehetőségnek nem tudnak ellenállni - a kiválót, kiválóbbról, esetleg legkiválóbbról beszélve, és ne mondják, hogy valami nagyon kiváló; és ne mondják-írják önfeledten, hogy valamiben ők az egyetlenek, hiszen az egyetlen azért egyetlen, mert nincs belőle kettő sem.

   A szókészletről szólni sem érdemes, ha egy műsorvezető ilyképpen kezdi zárni a Tízórai című műsort: „Pár perc múlva tizenegy óra, úgyhogy lassanként vége a Tízórainak“.

   Ámbár lassacskán jó lesz észbekapni, mert ami itt folyik a nyelvrontás terén, lassanként, szinte észrevétlenül, tudatunkat is kikezdi.

    „Nagy emberek mozgatták akkoriban a politika szálait“ - mondja egy menedzsernek öltözött ifjú a millenniumi időkről.

   Nem vagyok híve annak a nyelvésznek, aki azt mondja, nincs mit tenni, a nyelv már befogadta ezeket a formákat.

   Van mit tenni, csakhogy ez is etikai kérdés: nyelvi létünkhöz való viszony.

   Új nyelvújítás előtt állunk, ha nem lesz változás. A fenti és a nem említett nyelvi szörnyszülöttek egyetlen nemzedékváltásnyi idő alatt elpusztíthatják a magyar nyelvet, és vele hullanak fogalmaink is.

   A közelgő nyelvújítás nemcsak a torz nyelvi formáknak közhellyé válását jelenti, hanem a komputerizálódás hozta és növelte igénytelenséget is. Csak a legkirívóbbat említem, mivel az a nyomtatott médiumokban már szinte polgárjogot nyert: a helytelen elválasztást. Még azt sem kívánom, hogy ügyeljenek egy kicsit jobban: ha megtiltják a szövegszerkesztőnek az elválasztást, megszűnik ez a gond. De hogy erre is lusták legyenek?

   A kevésbé látványos - hadd engedjem meg magamnak: - a hallványos hanyatlás. Az, például, amit az engedékeny nyelvész fiatalos türelmetlenség által okozott hadarásnak nevez, és azt mondja, majd kinövik, ha csitul a lendület. Tisztelettel: az nem hadarás, hanem motyogás. Ha hibásan képeznek hangokat, selypegnek, pöszögnek, elnyelnek szótagokat - hosszabb szóban akár többet is -, nem hadarnak. A hadarás gyors beszédet jelent, de - beszédet!

   Egy ifjú jelent meg a képernyőn, valami népszerűségi győztes műsorvezető, és nem érteni, mit hadar ordítva. A menők hangosan motyognak, ez az ismertetőjelük. Vitray küzd még holmi ikes és tárgyas igék ragozásával, de már kifelé áll a szekere rúdja. Öreg. A magasabb fizetés adhatása végett műsorvezetői rangot kapott régebbi bemondók - ha alkalmasak fejből való közlésre is (születni kell rá, nem szégyen, ha nem megy) - ma még érthető szövegekkel kényeztetnek. A szörnyű csak az, ha felolvasása kiváló, de a műsorvezetés nem megy, a hivatali skatulya miatt pedig másképp nem lehet illő fizetést adni neki. A nézőnek is kínos egy népszerű ember nyögése.

   Az előző kormány valamely finnyásabb tisztségviselője visszarendelte a rádiós gyakorlatba a mikrofonvizsgát. Úgy mesélte egy rádiós - ha agyoncsapnak, sem adom ki a nevét - hogy egyetlen embert tiltottak el a mikrofonhasználattól. Akiknek volt valami kis gondjuk, általában indokolatlan belső hangsúlyok használata, azoknak beleírták az engedélybe, hogy ezt tessék mielőbb kiküszöbölni, mert magyartalan.

   Volt persze olyan kifogás is, amit utóbb az sem értett, aki az engedélybe beleírta.

   Ezt a vizsgát mint méltatlan politikai vagy faji megkülönböztetésre alkalmat adó, kisebbséget sértő intézményt a jelenlegi illetékesek visszavonták. A Magyar Rádióban valóban nem volt sok haszna, hiszen a rádiósok, ha foglalkozásszerűen mikrofont használnak, folyamatosan járnak beszédórákra. Arra mégis jó volt, hogy figyelmeztesse a beszédből élőket fogyatékosságaikra.

   A szövegmondás minősége körüli minimális engedékenység a munkaterülettel függött össze. Az olykor műsorvezetőként vagy riporterként megszólaló szerkesztőnek kisebb a hatása, tehát enyhébben kezelendő, mint a riporter, aki saját szöveggel dolgozik, pláne mint a kizárólag szövegfelolvasásból élő bemondó teljesítménye.

   Ahol tudomásom szerint az beszélhet, aki mikrofonhoz jut szerencse, vagy protekció révén, a Magyar Televízió Rt. Néhány régi riporter és műsorvezető szépen beszéli anyanyelvünket. Igaz, közülük többen rádiósok voltak egykor.

    A motyogók és selypítők, kántálók és makogók mellett kimondottan üdítő jelenség az a harmincas úr, aki ügyesen ötvözi az Országgyűlés jelenlegi elnökének monoton hadarását egy rámenős riporter lármás, tolakodó modorával és egy texasi marhavásár kikiáltójának idegdaráló kelepelésével. Vele csak az a gondom, hogy nem világos, miért kérdez (pénzért, naná, de nem erről van szó), vagyis mit akar interjúalanyától, ha szinte egyáltalán nem engedi válaszolni.

   De ez már túlmutat a beszéden, nem tartozik ide.

 

   A rádiókritikus felelősségéről

   Mindegyik rádióműsorról lehet minőségi kritikát írni. Ha a rádiókritikus lapzárta előtt két órával veszi észre, hogy még nem adta le az esedékes kritikát, bekapcsolhatja a rádiót. Szerencsére szinte minden pillanatban van valami műsor, és ezeket a műsorokat ilyen-olyan felkészültségű szakemberek készítik. De szakemberek: kezdők vagy gyakorlottak, mindegy.

   Aki csak gombnyomási viszonyban van a rádiózással, nyilván nem engedheti meg magának (de azért megengedi), hogy hirtelenjében meghallgatott műsorról kritikát írjon. Ha valami specialitásról ír, legalább fölszéllel kell, hogy köze legyen hozzá.

   Nem kritikaírási céllal, puszta érdeklődésből hallgattam a Vendég a háznál című műsort, ami a gyereknevelés problémáival foglalkozik. A műsort az jellemzi, hogy érdekes és hasznos, nemkülönben, hogy szakmailag jó. Ügyesen készített szakmunka. Engem csodálattal tölt el, hogy a telefonáló szülők nyilvánvalóan nem emlékeznek a saját gyerekkorukra, hiszen olyan dolgok iránt érdeklődnek, amikre én speciel a magam gyerekkorából emlékszem, pedig az nyilvánvalóan sokkal régebben volt. (Ezúttal nem keresek összefüggést a föntebb említett hanyatlással, pedig talán helyesen tenném.) Ez a gyerekkorra való rácsodálkozás önmagában is szórakoztat. Néha az az érzésem, az ügyeletes műsorvezető is inkább a pedagógia szakon tanulta meg, milyen volt kicsinek lenni, semhogy emlékeznék rá, de sebaj, nem emlékezni van ott. Egyes gyermekpszichológusokkal szemben gyanakvó vagyok: mintha tapasztalatból szólna némelyikük. Így élvezgetem a szóban forgó műsort is, alig néhány nappal az addig legutóbbi dyslexiáról szóló adás után. (Így kerülnek ide ezek a sorok: a fentiekkel összefüggenek.) Egy anyuka felhívja a műsort, és ujjongva elújságolja, hogy iskolás gyermeke kigyógyult a dyslexiából. Úgy történt, hogy megkérte a gyereket, olvasson fel neki, mert mosogatás közben nem tud olvasni. A gyerek olvasott. Borzalmasan. De minthogy egyre többször kérte meg, végül rendszeres napi gyakorlattá lett a produkció, és a gyerek egyre jobban olvasott. Mondhatja-e, hogy meggyógyult?

   A szövegekhez való kóros viszony ilyetén változásán elhűlve mindenféle érdekességet mondott a műsorvezető is, a pszichológus is. Észrevehetően nem értették a dolgot.

   Pedig nem történt semmi különös: anyuka újra feltalálta a tantervi reformok özönében feledésbe merült olvasásórát.

   Ekkor írtam meg a Kegyed volt már gyerek? című kritikát. Az Olvasó alighanem érti, miért. Kész szerencse, hogy kultúrember a műsor főnöke. Megvitatta írásomat a beosztottakkal, majd megkeresett, és közölte: utánanézett, és egész biztosan félreértettem valamit, a műsor jó volt.

   Ehhez nem kellett különösebben rádiózásértőnek lennem: szerencsére  voltam gyerek, van is gyerekem, és voltam pedagógus is, sőt alsótagozatos nevelő is, a dolog, kérem, ki van próbálva, meg van tapasztalva. Vagyis tudom, hogy a gyerekek nem tanulnak meg olvasni.

   Csak azt ne tessék tőlem megkérdezni, hogy ez kinek az érdeke.

   Szóval bármiről lehet írni, és jobb híján - ha a kritikus volt már gyerek - rájöhet akár önerőből is, miért döglődik az anyanyelvi kultúra nálunk.

   De valamennyire mindenképpen kell hozzáértés. Mert az csak eleinte megy, hogy a sikkből cikiző kritikusféle elkeseríti valamely műsor készítőit. A tudatlanság igen hamar feltűnik. De hát a lustaság, vagyis a munkához - más aspektusból: mások munkájához - való viszony ilyen léte megint csak erkölcsi kérdés.

   Olvastam rádiókritikát színikritikustól, aki tisztára azt hitte, amit hall, színműként kezelhető.

   Hát nem.

   Még akkor sem, ha esetleg hangjátékról ír. Nem fogom itt elmagyarázni, mi a különbség példának okáért a hajdani színházi közvetítések és egy színházi előadás, pláne egy hallgatás útján láttató speciális műalkotás és egy három plusz egy dimenziós, színes, táncos produkció között. Akit érdekel, járjon utána. Az azonban alapvető minimum, hogy ne lezserkedje el a dolgot, aki hozzákezd. Nem sorolom fel, tudják meg más úton, hány embernek mennyi munkája van akár csak egy húsz-harminc perces rádiós darabban.

   Arról is illenék elgondolkoznia az alkalmi rádiókritikusnak, vajon mi oka van annak, hogy az irodalmi osztály is készít hangjátékot, meg a Rádiószínház is. Mert nem egészen mindegy, melyik műhely készíti, és miért az egyik, miért a másik a gazdája valaminek.

   Ha semmi másra nem gondol, és nem is gondolhat, hiszen be sem lép a Rádió kapuján, hogy ezt tisztázza - nem érdekli -, pedig még akaratlanul is kiszolgáltathatja az irodalmi szerkesztőséget és a Rádiószínházat valamely politikai játszma résztvevőinek. Akár csak azzal az ostobasággal, hogy ez is irodalom, amaz is az, minek ezt két főnök alatt működtetni, egy-két fizetést meg lehetne spórolni.

   Ameddig a pénzügyi demokrácia dirigálja az országot, abban a reményben írom le ezt, hogy se ideje, se módja a mostani pénzügyi kormányzatnak ezt a területet is tönkrevágni.

   (Tudom, pitbullfészkeket kerülgetek.)

   Mint ahogy akkor sem az sikított, akinek látszólag a lábára léptem - igaz, ő értette, mit írok -, amikor Thomas Szasz professzor betöltötte hetvenötödik életévét, és ebből az alkalomból köszöntötték a rádióban a hajdan kígyó-béka elmegyógyászt. Az volt a bűne, hogy kijelentette, ő nem pszichiáter, mert a pszichiátria nem tudomány, hanem vallás, és irányzatai permanens vallásháborút folytatnak az ilyen küzdelmek barbár eszközeivel, neki ahhoz semmi köze. Politikai vétke pedig az volt, hogy kijelentette, három dolog jelent nagy veszélyt: a fasizmus, a kommunizmus és a pszichiátria, mert ezek tesznek az emberrel olyat, amit az nem akar. Egy ezt tartalmazó régi interjúját ismételték meg a születésnap alkalmából, és ellensúlynak megkérdezték Buda Bélát, mit szól ehhez. Buda először kijelentette, hogy Szásszal (ez az eredeti neve) ellentétben ő pszichiáternek vallja magát, - és ebben a minőségében igazolta Szász Tamás állításait. A retorikai teljesítmény magával ragadott, különben is az amerikaivá lett professzor diktatúrát illető kijelentéseivel egy szálig egyetértek.

Megírtam, hogy Isten éltesse. Hát erre egy gyermekpszichológus írt az ÉS-nek, és csupa olyan dolgot állított, amiért, ha van kedvem bíróságra menni, pocsékul megüthette volna a bokáját.

   (Játszom a gondolattal: még évekig nem évül el!)

   Igaz, a szóban forgó nem hallotta a műsort, amiről írtam, de tudta, hogy ha már Szászról írok, ki mindenkit kellett volna még említenem, hogy tudományosan hiteles legyek. Fel sem tűnt szegénynek, hogy nem szakcikket írtam, hanem egy - szerencsére méltó színvonalú - rádióműsorról szóltam.

   Valamely szekértábor is felzúdulhatott, mert megkaptam az ezúttali címkét, miszerint jobboldali ... vagyok. (A polgári szemérem nem engedi a szó szerinti és teljes idézetet, amely összetett mondat volt, s igen szellemes trágárságú logikával adatott elő.)

   Mindezek kapcsán a tisztességre hivatkozom, a nálunk eleddig nem oktatott polgári (ha tetszik: burzsoá) erkölcs egyik pillérére. És általában a polgári etikára.

    Bár az anyagi érdekek általános uralmának idején felnőttek számára nemigen érdemes papolni.

   Az eddigiekben arra kívántam rámutatni, hogy a média tárgyában - annak funkcióinál fogva - minduntalan felvetődik az etikum, holott nyilvánvaló, hogy erkölcsi elvek által nem terem itt békesség soha: dulakodó pártok harcaiban, akár van fegyverszünet, akár nincs, az erkölcs műsor- és hírközlő eszköz birtoklásában legjobb esetben is csak áhított elv marad.

 

   Egérutat a szabadságnak?

   Valami olyasmit, mivel aligha képzelhető el olyan konszenzus, amely erkölcsi úton lenne képes irányíttatni azt a médiummenyiséget, amit a kezében tarthat. A szabadság - ha nem is az állami kézben levő médiumok számára - már itt van az Interneten. Ezt lehetetlen cenzúrázni, leváltani, felfüggeszteni: ennek a szabadság önnön létezési módja. Hogy ne kelljen félnie a szabadság szabadosságba vagy hasonlóba váltásától, a hatalom alighanem a legbölcsebben azt teszi, amit a Kádár-érától a feketepiac gyengítésében bízvást megtanulhatott. Más kérdés, hogy - eltékozolván lehetőségeit - nem képes újra nyomott árú kínálattal kiállni, és megfojtani a feketézők piacát.

   A média azonban - különösképpen az anyagilag talán mindenki számára hozzáférhető - egyelőre részint kézben van, részint pedig hatókörénél fogva mintegy monopolhelyzetet élvez. (Olyan embert nem ismerek, aki azért fizetne elő egy borsos árú magáncsatornára, hogy egy-két órával korábban láthassa a magyar labdarúgás legújabb szereplését. - Csak példaként idézem a közelmúlt számomra mulatságos konkurenciacsatáját.)

   A viszonylagos monopolhelyzet is megcsappan előbb-utóbb, ám ha versenyképes szabadságot kap, megőrizheti közönségét.

   Kérdés, valóban szükség van-e rá. Egyelőre biztosan, a többi majd elválik. Amit a korábbiakban ismeretterjesztés néven említettem, politikai szemszögből elsősorban nyilván a hírközlés. Fenntartva, hogy szociológiailag minden ismeret egyfajta tudás, függetlenül attól, hogy igaz hír-e, vagy közönséges kacsa, netán tévhit, a tények, vagyis a közvetlen tapasztalással szerzett ismeretek igaz volta tekintetében nem lehet pardon. Nem parancsuralomra gondolok, hanem közönséges törvényi szabályozásra úgy, hogy a tényekkel kapcsolatos információk meghamisítása bűncselekménynek számítson. Nem olyan nehéz ezt elérni, a hamisítások tényállásai között meg lehet találni a köz megcsalásának helyét. Ez csak kodifikálás kérdése.

   Az értékekhez, értékrendhez a törvénynek nem lehet köze, azonban arra megint csak a büntetőjog határozhatna meg törvényhelyet, hogy a „jóra“ manipulálás ne ütközhessék se az alaptörvénybe, se az erkölcsi alapokba. Ez utóbbiaknak védelme részben és bizonyos fokig amúgy is megvan már a büntetőjogban. A kiskapukat és a kijátszást elkerülendő a legáltalánosabb értelemben vett kiterjedésében lenne szükséges tiltani az alapvető értékek megsértését.

   Sokkal egyszerűbb lenne, mint bizottságokban veszekedni nyakra-főre, megszabni egyes pártok vagy politikai csoportok számára a műsoridőt, és a többi hasonlóképpen nehezen működtethető elképzelés.

   Persze szankciók nélkül nem megy. Súlyos következmények nélkül szintén értelmetlen az egész. A társadalomra veszélyes cselekmények közé mind az ismerethamisítás, mind pedig  a manipulálás célja, a „jó“ - szerintem - különösebb felhajtás nélkül besorolható.

   De ehhez valóban szükség van a lehető legteljesebb konszenzusra. A többi már törvényalkalmazás és végrehajtás dolga.

   Hogy ne általánosságokat mondjak, felsorolom, nézetem szerint mik a legáltalánosabban vehető polgári erkölcs alapfogalmai. Ez természetesen némi didaktikusságot feltételez, de elmondani csak úgy tudom, mire gondolok, ha megmagyarázom, mire gondolok.

   A  polgár sérthetetlen szubjektum, olyan önálló személyiség, akinek tisztessége és méltósága azon alapul, hogy elfogadja és kötelességszerűen tiszteletben tartja más polgárok vele való egyenrangúságát, valamint egyenjogúságát.

   A „jóra manipulálás“ - hiszen világképi jellegű ítéleten alapul - a rossznak köz által méltányolható meghatározásának tükrében fogható meg. Ennek szellemében a legfőbb rossz az, ami a polgár tisztességének és méltóságának ártalmára van. (Tisztességen lényegileg és itt felhasználhatóként a mások tiszteletben tartását - példaként: személyiségi jogok - és a mások által értéknek tartott dolgok - példa: hit és meggyőződés - tiszteletben tartását értem. A méltóság lényege a tiszteletben tartatás ugyanezek szerint.)

   Ezek mellett egyenrangú kategória a szabadság. Lényege: meghatározhatja az önálló személyiség, hogy mi a jó és mi a rossz, és választhat a kettő között, de természetesen tiszteletben tartja a vele egyenrangú és szintén szabad többi embert.  Ebből következik, hogy szabadságának korlátai vannak. Mindenki szabadsága addig terjed, ameddig nem sérti vagy korlátozza vele mások szabadságát.

   Látni való: valójában megvan minden a mai törvényekben is, amelyek valamelyes szükséges módosítással végső soron etikai jellegű szabályozást tesznek lehetővé.

   A dolog hátulütője, hogy ezeket be is kell tartani, be is kell tartatni, és mivel médiabeli megsértésük a társadalomra nézve komoly veszélyekkel jár, kemény szigorral kell büntetni. Másképp nem működik.

  

 

   A hatalom és a fehér folt

   Azzal, hogy ezeken a „keresztény“ értékeken - utalok a bemutatott modellre - belül mit és hogyan tesz valamely médium, közömbös kell legyen minden törekvéssel szemben és ellenére. Akár azért, mert demokrácia van, akár azért, mert alig, vagy egyáltalán nem, illetve egyre kevésbé ellenőrizhető.

   A más közösségekkel - azaz a többi párttal - a maga jószántából egyik kormánypárt sem lesz belátó a tapasztalatok szerint, de ez nem is baj, mivel ennek a koncepciónak az a lényege és célja, hogy közvetlenül egyetlen párt se tudjon beleszólni a média dolgaiba. Tehát nem közös vagy konszenzusos ellenőrzésre vágyom, hanem a lehető legteljesebb sajtószabadság megvalósítására.

   Ha a politikai erők felügyelhetik a médiát - akár közösen, akár ciklusonként váltakozva - a demokráciának legjobb esetben is csak a karikatúrája valósul meg.

    A politikai erőknek legfeljebb saját lapjaikhoz lehetne közük a fentieken alapuló megoldással, valamint - egymáshoz. Amiként valamikor a térképeken található gyarmatosítatlan területeknek, amelyeket fehér folttal jelöltek, a gyarmattartó hatalmak garantálták szabadságát. Ez úgy történt, hogy féltékenyen felügyeltek egymásra, nehogy a másik megsértse az egyébként védtelen területet.

   Más kérdés, hogy volt mód lefeküdni valamely nagyhatalomnak. Az azonban szuverén jog kell legyen, hogy egy médium eladja-e magát, vagy sem.

   A marakodás a pitbullok dolga legyen, és akkor nincs harag, öregem.

 

 

A SZERZŐ HONLAPJA

 

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

 

 IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ  - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA

   UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1

 

HOME