Válogatás Petőfi Sándor verseiből

 

 

 

 A SZÁJHŐSÖK

 

Meddig tart ez őrült hangzavar még?

Meddig bőgtök még a hon nevében?

Kinek a hon mindig ajkain van,

Nincsen annak, soha sincs szivében!

Mit használtok kofanyelvetekkel?

Évrül-évre folyvást tart a zaj,

És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?

Nincs-e még meg minden régi baj?

 

Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval

Az időt így elharácsoljátok;

Várva néz rég s oly hiába néz az

Isten napja s a világ reátok.

Nyujtsátok ki tettre a kezet már

S áldozatra zsebeiteket,

Tápláljátok végre a hazát, ki

Oly sokáig táplált titeket.

 

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely

A valódi honfiút mutatja,

De ti gyáva s önző szívek vagytok,

Tettre gyávák s önzők áldozatra.

Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,

Megifjodnak a vén nemzetek,

De ti hernyók új lombot nem adtok,

Sőt a régit is leeszitek.

 

S oh mi vakság! fölemelte még a

Népszerűség őket paizsára,

Az elámult sokaság, miképen

Megváltóit, karjaiba zárja.

Megváltók? ők a hon eladói,

Elveszünk ez ordítók miatt…

Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,

 Mert a félénk eb mindég ugat.

 

Én ugyan nem állok a sereghez,

Mely kiséri őket ujjongatva,

És ha egykor közibök vetődöm,

Nem egyébért lépek e csapatba,

Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez

Ál nagyok győzelmi szekerét,

S haragomnak ostorával vágjam

Arcaikra a bitó jelét!

 

 
  AZ ORSZÁGYŰLÉSHEZ
 
  Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
  Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
  Mert nincs rendében eljárásotok,
  Ti a dolog végébe kaptatok,
  És így tevétek már régóta mindig;
  Látják, kik a multat végigtekintik.
  Ki képzel olyan templomépitőt,
  Ki a tornyot csinálja meg előbb?
  És azt a levegőbe tolja, hogy
  Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
  Alája rakja szépen a falat,
  S legeslegvégül jőne az alap.
  Ti vagytok ilyen mesteremberek,
  Ezért ad a hon nektek kenyeret,
  Ezért fizet szivének vérivel!
  Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
  Időt, erőt eltékozoltok, és ha
  Sikert mutattok is föl néha-néha,
  Csak olyan az, mintha hogyha engemet
  A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
  Ételt, s talán még épen olyan ételt,
  Mitől szomjúságom csak jobban éget.
  Ha ez siker, ha ez jótétemény:
  Elmémet a bölcsőben hagytam én.
  Hiába minden szép és jó beszéd,
  Ha meg nem fogjátok az elejét,
  Ha a kezdetnél el nem kezditek...
  Sajtószabadságot szerezzetek.
  Sajtószabadságot, csak ezt ide!
  Ez oly nagy, oly mindenható ige
  A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,
  Amellyel egy mindenséget teremte.
  Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
  Eláradó bőségben termenek,
  S bár az utósó szolga és a pór
  Zsebébül aranyat marokkal szór:
  Azon nemzetnek még nincs semmije,
  Azon nemzetnek koldus a neve.
  S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
  Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
  Azon nemzet gazdag végtelenűl,
  Mert a jövendőt bírja örökűl.
  Haladni vágyunk; de haladhatunk?
  Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
  Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
  Hová megyünk? ... meglássátok, gödörbe.
  Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
  Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
  A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
  Mely dögvészes már önnön átkitúl.
  A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
  A ház végére láncba szoriták,
  S láncát harapva tördeli fogát,
  Amellyel védni tudná a hazát...
  A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
  S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
  Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
  Megvetésére a kerek világnak!

 

 

  FÖLTÁMADOTT A TENGER...
 
  Föltámadott a tenger,
  A népek tengere;
  Ijesztve eget-földet,
  Szilaj hullámokat vet
  Rémítő ereje.
 
  Látjátok ezt a táncot?
  Halljátok e zenét?
  Akik még nem tudtátok,
  Most megtanulhatjátok,
  Hogyan mulat a nép.
 
  Reng és üvölt a tenger,
  Hánykódnak a hajók,
  Sűlyednek a pokolra,
  Az árboc és vitorla
  Megtörve, tépve lóg.
 
  Tombold ki, te özönvíz,
  Tombold ki magadat,
  Mutasd mélységes medred,
  S dobáld a fellegekre
  Bőszült tajtékodat;
 
  Jegyezd vele az égre
  Örök tanúságúl:
  Habár fölűl a gálya,
  S alúl a víznek árja,
  Azért a víz az úr!

 

 

 

 MEGINT BESZÉLÜNK S CSAK BESZÉLÜNK...
 
  Megint beszélünk s csak beszélünk,
  A nyelv mozog s a kéz pihen;
  Azt akarják, hogy Magyarország
  Inkább kofa, mint hős legyen.
 
  Dicsőségünknek kardja! csak most
  Készültél s már a rozsda esz.
  Meglássátok, maholnap minden
  Az ó kerékvágásba' lesz.
 
  Ugy állok itt, mint a tüzes ló,
  Mely föl vagyon nyergelve már,
  S prüsszögve és tombolva ott benn
  Fecsegő gazdájára vár.
 
  Nem a tettek terén fogok hát,
  Mint egy csillag, lehullani?
  Megfojtanak majd a tétlenség
  Lomhán ölelő karjai?
 
  S nem lenne baj, ha magam volnék,
  Hisz egy ember nem a világ,
  De ezer és ezer van, aki
  A zablán tépelődve rág.
 
  Óh ifjaink, óh én barátim,
  Ti megkötött szárnyú sasok,
  Láng a fejem, jég a szivem, ha
  Végigtekintek rajtatok!...
 
  Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
  Megállni féluton kivánsz?
  Csupán meg van tágítva rajtad,
  De nincs eltörve még a lánc!

 

 

 A NEMZETGYŰLÉSHEZ
 
  Ott álltok a teremnek küszöbén,
  Melyből a nemzet sorsa jön ki majd,
  Megálljatok, ne lépjetek be még,
  Hallgassátok ki intő szózatom...
  Egy ember szól, de milliók nevében!
 
  Az a hon, melyet őseink szereztek
  Verítékökkel s szívök vérivel,
  Az a hon többé nincs meg, csak neve
  Bolyong közöttünk, mint a temetőbül
  Éjféli órán visszajött kisértet...
  Az a hon többé nincs meg, falait
  Elmorzsolák a mult kor férgei,
  S az uj vihar szétfújta födelét,
  S lakói most az ég alatt tanyáznak,
  Mint a vadállat és mint a madár.
  Mit őseink egy ezredév előtt
  Tevének, azt kell tenni most tinektek:
  Bármily erővel, bármily áldozattal,
  Bár mind egy szálig elvesztek belé,
  Hazát kell nektek is teremteni!
  Egy új hazát, mely szebb a réginél
  És tartósabb is, kell alkotnotok,
  Egy új hazát, ahol ne légyenek
  Kiváltságok kevély nagy tornyai,
  Sötét barlangok, denevértanyák,
  Egy új hazát, hol minden szögletig
  Eljusson a nap s tiszta levegő,
  Hogy minden ember lásson s ép legyen.
  Nem mondom én: a régi épületnek
  Dobjátok félre mindenik kövét,
  De nézzetek meg minden darabot, mit
  Alapnak vesztek, s amely porhatag már,
  Vessétek azt el kérlelhetlenül,
  Bármily szent emlék van csatolva hozzá,
  Mert jaj a háznak, mely alapba' gyönge,
  Mert fáradástok akkor hasztalan lesz,
  Egy perc jöhet, s az épület ledől,
  S rosz gazda, aki mindig ujra épit,
  S ma vagy holnap, de végre tönkre jut.
 
  Számot vetett-e mindenik magával,
  Minő dologra szánta el magát?
  Nagy a dicsőség, melyet mindegyik
  Szerezhet itten, de tudjátok-e,
  Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség!
  Akit nem égő honfiérzelem
  És tiszta szándék vezetett ide,
  Kit a hiúság, vagy silány önérdek
  Csábít e helyre, az szentségtelen
  Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre,
  Mert hogyha egyszer átlép és kijő majd,
  Átok s gyalázat lesz kisérete,
  Mellyel haza s később a sírba megy. -
  Ti, kik szivébül bálványistenek
  Ki nem szoríták az igaz nagy istent,
  Kiknek szivében a honszeretet
  Mint szentegyházi oltárlámpa ég,
  Eredjetek be és munkáljatok,
  Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés,
  Hogy bámultában, majd ha látni fogják,
  Megálljon rajta a világ szeme,
  A bennlakókat vallja boldogoknak
  És istenítse, akik épitették!
 
  
 ISMÉT MAGYAR LETT A MAGYAR...
 
  Ismét magyar lett a magyar,
  Mert ekkorig nem volt a,
  Hogy is lett volna? szolga volt,
  S nem magyar, aki szolga!
 
  Ismét magyar lett a magyar,
  Bilincsét összetörte,
  Mint ősszel a száraz levél,
  Csörögve hull a földre!
 
  Ismét magyar lett a magyar,
  Kardot ragad kezébe,
  Kardján a napsugár ragyog
  S a bátorság szemébe'!
 
  Ismét magyar lett a magyar,
  Lángol, piroslik arca,
  Kitűzött zászló mindenik,
  Amely jelt ád a harcra!
 
  Ismét magyar lett a magyar,
  Egy sziv miljók keblében,
  És dobbanása rémület
  Az ellenség fülében!
 
  Ismét magyar lett a magyar,
  A síkra állt vitézül,
  És a világ, a nagyvilág
  Csodákat látni készül!
 
  Ismét magyar lett a magyar,
  S világvégéig az lesz,
  Vagy iszonyúan és dicsőn
  Mind, mind egy szálig elvesz!

   

 

 

 

 

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

 

 

GALLERIA LETTERARIA -  OSSERVATORIO - ARCHIVIO DEI FASCICOLI

 UNGAROHOME - ARCHIVIO-DGL - ARCHIVIO-DGL1

 

HOME