Válogatás Petőfi Sándor verseiből

A SZÁJHŐSÖK Meddig tart ez őrült hangzavar még? Meddig bőgtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szivében! Mit használtok kofanyelvetekkel? Évrül-évre folyvást tart a zaj, És nem ott-e, ahol volt, a nemzet? Nincs-e még meg minden régi baj? Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval Az időt így elharácsoljátok; Várva néz rég s oly hiába néz az Isten napja s a világ reátok. Nyujtsátok ki tettre a kezet már S áldozatra zsebeiteket, Tápláljátok végre a hazát, ki Oly sokáig táplált titeket. Áldozat s tett, ez a két tükör, mely A valódi honfiút mutatja, De ti gyáva s önző szívek vagytok, Tettre gyávák s önzők áldozatra. Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal, Megifjodnak a vén nemzetek, De ti hernyók új lombot nem adtok, Sőt a régit is leeszitek. S oh mi vakság! fölemelte még a Népszerűség őket paizsára, Az elámult sokaság, miképen Megváltóit, karjaiba zárja. Megváltók? ők a hon eladói, Elveszünk ez ordítók miatt… Rólok tudja ellenünk, hogy félünk, Mert a félénk eb mindég ugat. Én ugyan nem állok a sereghez, Mely kiséri őket ujjongatva, És ha egykor közibök vetődöm, Nem egyébért lépek e csapatba, Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez Ál nagyok győzelmi szekerét, S haragomnak ostorával vágjam Arcaikra a bitó jelét! AZ ORSZÁGYŰLÉSHEZ Sokat beszéltek, szépet is beszéltek, Jót is, de ebbül a hon még nem él meg, Mert nincs rendében eljárásotok, Ti a dolog végébe kaptatok, És így tevétek már régóta mindig; Látják, kik a multat végigtekintik. Ki képzel olyan templomépitőt, Ki a tornyot csinálja meg előbb? És azt a levegőbe tolja, hogy Ott fönn maradjon, míg majd valahogy Alája rakja szépen a falat, S legeslegvégül jőne az alap. Ti vagytok ilyen mesteremberek, Ezért ad a hon nektek kenyeret, Ezért fizet szivének vérivel! Jobbat tesz, aki semmit sem mivel. Időt, erőt eltékozoltok, és ha Sikert mutattok is föl néha-néha, Csak olyan az, mintha hogyha engemet A szomjuság bánt, s adnak víz helyett Ételt, s talán még épen olyan ételt, Mitől szomjúságom csak jobban éget. Ha ez siker, ha ez jótétemény: Elmémet a bölcsőben hagytam én. Hiába minden szép és jó beszéd, Ha meg nem fogjátok az elejét, Ha a kezdetnél el nem kezditek... Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten "legyen"-je, Amellyel egy mindenséget teremte. Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek Eláradó bőségben termenek, S bár az utósó szolga és a pór Zsebébül aranyat marokkal szór: Azon nemzetnek még nincs semmije, Azon nemzetnek koldus a neve. S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép, Nyomorg, tengődik mindenfélekép: Azon nemzet gazdag végtelenűl, Mert a jövendőt bírja örökűl. Haladni vágyunk; de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve, Hová megyünk? ... meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk, Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk, A szellem rab, s a ronda légbe fúl, Mely dögvészes már önnön átkitúl. A szellem rab; mint a hitvány kutyát, A ház végére láncba szoriták, S láncát harapva tördeli fogát, Amellyel védni tudná a hazát... A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak! FÖLTÁMADOTT A TENGER... Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget-földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje. Látjátok ezt a táncot? Halljátok e zenét? Akik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép. Reng és üvölt a tenger, Hánykódnak a hajók, Sűlyednek a pokolra, Az árboc és vitorla Megtörve, tépve lóg. Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat; Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!

MEGINT BESZÉLÜNK S CSAK BESZÉLÜNK... Megint beszélünk s csak beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen; Azt akarják, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hős legyen. Dicsőségünknek kardja! csak most Készültél s már a rozsda esz. Meglássátok, maholnap minden Az ó kerékvágásba' lesz. Ugy állok itt, mint a tüzes ló, Mely föl vagyon nyergelve már, S prüsszögve és tombolva ott benn Fecsegő gazdájára vár. Nem a tettek terén fogok hát, Mint egy csillag, lehullani? Megfojtanak majd a tétlenség Lomhán ölelő karjai? S nem lenne baj, ha magam volnék, Hisz egy ember nem a világ, De ezer és ezer van, aki A zablán tépelődve rág. Óh ifjaink, óh én barátim, Ti megkötött szárnyú sasok, Láng a fejem, jég a szivem, ha Végigtekintek rajtatok!... Föl, föl, hazám, előre gyorsan, Megállni féluton kivánsz? Csupán meg van tágítva rajtad, De nincs eltörve még a lánc! A NEMZETGYŰLÉSHEZ Ott álltok a teremnek küszöbén, Melyből a nemzet sorsa jön ki majd, Megálljatok, ne lépjetek be még, Hallgassátok ki intő szózatom... Egy ember szól, de milliók nevében! Az a hon, melyet őseink szereztek Verítékökkel s szívök vérivel, Az a hon többé nincs meg, csak neve Bolyong közöttünk, mint a temetőbül Éjféli órán visszajött kisértet... Az a hon többé nincs meg, falait Elmorzsolák a mult kor férgei, S az uj vihar szétfújta födelét, S lakói most az ég alatt tanyáznak, Mint a vadállat és mint a madár. Mit őseink egy ezredév előtt Tevének, azt kell tenni most tinektek: Bármily erővel, bármily áldozattal, Bár mind egy szálig elvesztek belé, Hazát kell nektek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is, kell alkotnotok, Egy új hazát, ahol ne légyenek Kiváltságok kevély nagy tornyai, Sötét barlangok, denevértanyák, Egy új hazát, hol minden szögletig Eljusson a nap s tiszta levegő, Hogy minden ember lásson s ép legyen. Nem mondom én: a régi épületnek Dobjátok félre mindenik kövét, De nézzetek meg minden darabot, mit Alapnak vesztek, s amely porhatag már, Vessétek azt el kérlelhetlenül, Bármily szent emlék van csatolva hozzá, Mert jaj a háznak, mely alapba' gyönge, Mert fáradástok akkor hasztalan lesz, Egy perc jöhet, s az épület ledől, S rosz gazda, aki mindig ujra épit, S ma vagy holnap, de végre tönkre jut. Számot vetett-e mindenik magával, Minő dologra szánta el magát? Nagy a dicsőség, melyet mindegyik Szerezhet itten, de tudjátok-e, Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség! Akit nem égő honfiérzelem És tiszta szándék vezetett ide, Kit a hiúság, vagy silány önérdek Csábít e helyre, az szentségtelen Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre, Mert hogyha egyszer átlép és kijő majd, Átok s gyalázat lesz kisérete, Mellyel haza s később a sírba megy. - Ti, kik szivébül bálványistenek Ki nem szoríták az igaz nagy istent, Kiknek szivében a honszeretet Mint szentegyházi oltárlámpa ég, Eredjetek be és munkáljatok, Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés, Hogy bámultában, majd ha látni fogják, Megálljon rajta a világ szeme, A bennlakókat vallja boldogoknak És istenítse, akik épitették! ISMÉT MAGYAR LETT A MAGYAR... Ismét magyar lett a magyar, Mert ekkorig nem volt a, Hogy is lett volna? szolga volt, S nem magyar, aki szolga! Ismét magyar lett a magyar, Bilincsét összetörte, Mint ősszel a száraz levél, Csörögve hull a földre! Ismét magyar lett a magyar, Kardot ragad kezébe, Kardján a napsugár ragyog S a bátorság szemébe'! Ismét magyar lett a magyar, Lángol, piroslik arca, Kitűzött zászló mindenik, Amely jelt ád a harcra! Ismét magyar lett a magyar, Egy sziv miljók keblében, És dobbanása rémület Az ellenség fülében! Ismét magyar lett a magyar, A síkra állt vitézül, És a világ, a nagyvilág Csodákat látni készül! Ismét magyar lett a magyar, S világvégéig az lesz, Vagy iszonyúan és dicsőn Mind, mind egy szálig elvesz!

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

GALLERIA LETTERARIA - OSSERVATORIO - ARCHIVIO DEI FASCICOLI

UNGAROHOME - ARCHIVIO-DGL - ARCHIVIO-DGL1

HOME