Ferencz Zsuzsanna (1943.? 1947.? nov. 20 – 2010. jan. 30.

                        email   üzenet |   válasz erre |   profil |  2004-02-03 05:46   



Olaszországban ne legyél nő és/vagy idegen


(interjú Melindával)


- Az «Osservatorio Letterario - Ferrara e l'Altrove», vagyis rövidítve O.L.F.A. ,  kulturális és irodalmi folyóirat honlapján tudomást szerezhetünk kilétedről, sokrétű tevékenységedről: újságíró, publicista, magyar és történelem szakos tanár, tolmács, fordító, igazságügyi nyelvi szakértő és tolmács, műfordító vagy, emellett írsz prózát, esszét és lírát. Sőt, még illusztrátor is vagy… Tudjuk, hogy magyar anyanyelvű, magyar-olasz állampolgár vagy, húsz esztendeje Olaszországban élsz és tevékenykedsz. Hogyan kerültél ki oda, s hogyan jutottál el ahhoz, amivel jelenleg foglakozol?

- Hogyan kerültem ki? Házasságot kötöttem egy olasz állampolgárral, de bizony egyhamar csalódtam a civilizációnak ebben a bölcsőjében! Teli nagy tervekkel, túlélve a sok megalázó hercehurcát, azt, hogy az akkori magyar állam mindenemből kifosztott, 500 Forint értékű amerikai dollárral a zsebemben, férjemet követve érkeztem ide. Ahogy kijöttem, szembetaláltam magam néhány meglepetéssel. Az első az volt, hogy megtudtam, csak turistaként tartózkodhatom hivatalosan Olaszországban, a lakóhely szerinti rendőrségen kellett havonta kérvényeznem a turistavízum meghosszabbítását, amibe aztán bele is nyomták jó vastag pecséttel, az akkori törvények szerint, hogy mint turista, tilos munkát vállalnom. Csak később, hat hónapos állandó lakhelyű olaszországi tartózkodás után adhattam be az állampolgársági kérelmet. Még szerencse, hogy otthon, a kitelepülési kérelmem beadása során, ezernyi nyomtatvány kitöltésekor az erre vonatkozó kérdésre azt feleltem, hogy «meg akarom tartani a magyar állampolgárságomat az elnyert olasz mellett»; mert, ha nem így lett volna, hontalanná váltam volna, ami nyilván megnehezítette volna az olasz állampolgárság elnyerését, amit végül megérkezésemtől számított két év múlva, 1986. márciusában kaptam meg. A kezdeti beilleszkedési hónapok alatt különféle egyetemi (részképzés) és zenekonzervatóriumi tanulmányokat, alkalmi fordításokat és tolmácsolásokat végeztem, valamint az itteni önkormányzat által finanszírozott szakmai továbbképzéseken vettem részt, abban a reményben, hogy a rendelkezésre álló állások közül végre egyet én is megkapok. Nem, azokat a fiatalabbak kapták meg, akiknek összeköttetéseik voltak! Még a nekem biztosított munkalehetőséget is megfúrták az utolsó pillanatban, egy nappal a munkahelyen való jelentkezés előtt, amikor időegyeztetésre telefonálnom kellett, bejelentették, hogy más töltötte be a nekem ítélt egy éves munkakört! Ismerem azokat, akik megfúrták az állásomat! Ezek mellett belevetettem magam az írásba olasz nyelven azzal a céllal, hogy még jobban elsajátítsam. Majd pedig, hogy megmérettessem magam, irodalmi pályázatokra küldtem be olaszul írt verseimet és írásaimat. Keveset fordítottam le anyanyelvemre azok közül. Nyertem is sok szép díjat. Amit bizonyítani akartam magam előtt, azt bebizonyítottam… Mindenáron értelmessé akartam tenni az életem a család, a háztartási munka mellett, rendszeres szellemi tevékenységet akartam biztosítani magamnak. Nem nekem való a háztartási cselédélet, ez engem nem elégít ki szellemileg! Igen, mert itt ezt a fajta életet én annak tartom, mert csakis ezt várják el, az még mindig nem általánosan elfogadott, hogy a családi élet mellett az anyának szakmai ambíciói is legyenek. Hogy nemcsak én látom így az itteni nők helyzetét, erre egy remek példa egy Kanadából és egy Olaszországból érkezett levél a sok közül, amely a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható olasz nyelvű, «La storia di Magdolna» (Magdolna története) elbeszélésemre érkezett, amelyet saját sorsom mellett más tanult magyar és külföldi Olaszországban élő asszonyok sorsa ihletett. Íme a levelekből egy részlet:

«Kedves Szerző! Soraimat annak írom, aki a Magyar Elektronikus Könyvtárban található «La storia di Magdolna» című írást produkálta. Előttem nem teljesen világos ki az írás szerzője, mert két név szerepel szerzőként, nehéz volt megszólítást találnom...

 Csak annyi megjegyzést szeretnék a kis olasz nyelvű íráshoz fűzni, hogy alig hittem a szememnek, amikor a sorokat olvastam. Teljesen véletlen kerültem a MEK honlapra és a sok szerző közül nem tudtam kit válasszak, vaktában kattintgattam!

Az ott leírt történet majdnem egy az egyben rám illik. Hihetetlen! Nevem Magdolna, első férjem olasz volt. Igaz én «kitörtem» a bűvös körből és új életet kezdtem Kanadában, mint költő és festőművész, de életem egy része, fiatalkori emlékeim Olaszországhoz kötődnek.
Alig akartam hinni a szemeimnek, amikor a sorokat olvastam, úgy látszik vannak sorstársaim bőven Itáliában, olyanok, akik a "casalinga" (Mgj.: "háztartásbeli") nevezetű lélekölő börtönéletet élik mind a mai napig. Ördögi csapda ez, amit sok honfitársunk önként vállalt, nem sejtve mi vár rá. Ki tudja hány magyar tehetség, ígéretes élet veszett el, morzsolódott szét az olasz konyhák mosogató dézsái fölött? (Képletesen írok, de ez mind igaz.)

Szeretném tudni, hogy a történet főszereplője egy képzeletbeli, szimbolikus karakter vagy egy valódi hús-vér magyar-olasz háziasszonyról szól? Ha létezik az illető, jó lenne pár sort váltani vele.
Üdvözlet Kanadából és köszönet a cikkért, M.»


«Kedves Melinda! Ebben a pillanatban fejeztem be a La storia di Magdolna olvasását, és úgy érzem, mintha én írtam volna! Az Apolide fantasztikusan érzékletesen fejezi ki a helyzetünket. Elnézést kérek a többes számért, de teljesen spontánul jött, mint ahogy az is, hogy tegezve írtam, és csak utána kaptam észbe.

Most csak ennyit. Hamarosan megint jelentkezem. Szeretettel, É.»


Vagy itt van egy másik levélrészlet, amelyet felkérésre kaptam 2 évvel ezelőtt egy másfél éve Olaszországban élő 28 éves kismama fiatalasszonytól, a magyar asszonysorsokat bemutató, készülő kötetbe:


«Magyarországon óvónő voltam, diplomámat ott szereztem, aminek itt sajnálatos módon semmi hasznát nem veszem. Próbáltam elhelyezkedni, hiszen nekem nagyon fontos lenne a munkám, de itt […] nem olyan a helyzet, mint ahogy reméltem. Otthon, pl. Budapesten, ahol én dolgoztam nem volt gond óvodát találni, ahol dolgozhattam, de itt igen. Nem ragaszkodtam az óvónői munkához, de semmi mást nem tudtam találni.

 Elkeserítő az itteni helyzet, hogy szinte minden asszony háztartásbeli, és nincs alkalma munkát
vállalni, ha szeretne. Én elvállaltam volna eladói, pultos munkákat, de itt az illegalitás tombol, a
fizetések, amit felkínálnak sokszor a napi bejárásra sem elég… Itt a nők igen is korlátozva vannak
az érvényesülési lehetőségükben. Ha a gyermekek már óvodába járnak, vagy iskolába, már nincs olyan nagy szükség a mamaszerepre, mint amikor még otthon vannak a gyerekek. Félnapos munkát nyugodtan végezhetnének, kimozdulhatnának.

Szinte a délelőtti program mindig ugyanaz: házimunkák. Milyen elismerést hoz az efféle élet hosszú távon? A nőknek is szükségük van dicséretre, és nem csak a főztjüket illetően. Látom a hosszú ideje háztartásbeliként élőket, hogy idegesebbek, ingerlékenyebbek, mint azok, akik elfoglalják magukat az élet más területén is. Utóbbiak gyerekeikkel sokkal toleránsabbak, érdeklődőbbek, és aki dolgozik, az be tud "számolni" a gyerekeknek, hogy mi történt vele a munkahelyen, nem csak egyoldalú a kérdés az iskola után. A mama is el tud mondani sok olyan dolgot, ami érdekelheti gyermekét, (hol járt, kiket ismert meg, milyen napja volt…) érdekességekkel szolgálhat. A háztartás egyoldalúsága megöli az érdeklődésüket, a türelmüket, befelé fordulók lesznek és beszédtémáik csak egy-két dologra vannak korlátozva. Sajnálatos,
hogy ezt kell látnom. Elvesznek az ambíciók […]

[…] Tehát arra a kérdésre, hogy csalódtam-e az itteni jövőmmel kapcsolatban, sajnos részben igennel kell válaszolnom. Elhagytam az imádott munkámat, helyébe semmit sem kaptam, még csak eladó sem lehetek, mert nincs rám szükség, vagy csak illegális formában. Nem érzem hasznosnak magam, mint ahogy otthon volt, mert a saját önkritikám szerint többre vagyok képes, mint kizárólag háztartást vezetni. Angol oktatást is szerettem volna vállalni, senki sem érdeklődött. […] itt a tanulás nem divat. Megtörtént, hogy ingyen vállaltam el két kis srácot, hogy angolt tanítok nekik, eleinte jöttek is örömmel, majd 3-4 óra után láttam, hogy inkább a focizást választották. A szülők erre mit sem szóltak. Nem túl nagy luxus? Az itteni iskolában az angol oktatás siralmas, éveken keresztül alig tanulnak valamit a gyerekek. Erről nekem az egykori orosz nyelv tunkolása jutott eszembe.

Hogy mit szerettem volna tenni az országban, amit második hazámnak választottam? Dolgozni, aktív feleségnek lenni és én is szerettem volna a családi kasszához hozzájárulni. Nyelvtudásom nem 100%-os, de egy egyszerű eladói munkára bőségesen megfelelt volna. Szerencsénk csak az, hogy a férjem el tud tartani hármunkat, de egy másik kis fizetés nagyon jól jönne mellé.
Mit csinálnék másként? Semmit, mert már mindent megpróbáltam, lejártam a lábam, jelentkeztem ezer helyre, hirdettem., szóval más nincs, el kell fogadnom a helyzetemet, és várni arra, hogy elmehessünk északabbra. […]

Sok szeretettel: I.»


Tehát ezek a sorok önmagukért beszélnek… Én bizony jóval északabbra lakom, de sem húsz évvel ezelőtt, sem jelenleg nincsenek kecsegtető remények. Nekem talán szerencsésebb volt a helyzetem, mert alkalmanként azért nekem adódnak munkáim, amivel megbíznak, s kapok értük hol több, hol kevesebb honoráriumot. De ez sem elegendő a teljes szakmai megelégedettséghez!
A politikai szavazatok elnyerése miatt a férfi politikusok papolnak a nők munkalehetőségeik javításáról, de a gyakorlatban tulajdonképpen édeskevés történik Olaszországban a nők javára, s ennek oka, hogy a férfi parlamenti képviselők számával szemben a női jelenlét igen csekély, eleve nem várható gyors és lényeges változás, annak ellenére hogy erőfeszítések tapasztalhatók ez irányban, de egy patriarchális alapokon nyugvó erősen statikus államban minden nehezen és csikorogva mozog…. Azért egy-két pozitív előrelépés történt, de ez még elégtelen, és rendkívül csigalassúságú. Sosem tudtam elfogadni, hogy választani kell család vagy pénzkereső munkahely között. S én, aki a nyomorult tanári fizetésem ellenére is független voltam, a mai napig nem tudom megemészteni ezt a helyzetet: ugyanis ilyen esetben teljesen a kiskorúság szintjére szorítják a nőket: mindig, mindenhez a házastárs kezessége szükséges. Háztartásbeliek! A háztartási munkák nem elegendők a szellemi gyarapodáshoz, sőt ellenkezőleg: hozzásegítenek a memóriaromláshoz, az idő előtti szenilitás kialakulásához. Hiába jelentek meg hol itt, hol ott írásaim, jelentős megyei napilapokban is, ennek ellenére felvételt egyik sajtóorgánumhoz nem nyertem, megszületett az elhatározás, ha ingyen publikálok, akkor legalább a saját lapomnak teszem… Országos periodikák felhívására beküldött cikkekkel pályáztam, s nyilvánosan is kaptam éljenző elismeréseket. Ezen felbuzdulva önéletrajzokat és felvételi kérelmeket gyártottam és küldözgettem minden lehetséges napilapnak, periodikának, mellékelve a pozitív véleményeket és a publikált cikkeimet, de csak az udvarias elutasítást kaptam: «... amint lesz üresedés, feltétlenül értesítjük Önt…» Győzhettem kivárni a sohasem adódó munkalehetőséget…

Tehát a sorozatos elutasítások miatt, és azért, mert meguntam az össze-vissza publikálást, s hogy állandó szellemi elfoglaltságot biztosítsak magamnak, belefogtam az alkalmi fordítások mellett a lapom megalapításába. Dacból és dühből azt mondtam: «Csak azért is megmutatom, hogy én, kis magyar, mire vagyok képes!» Meg akartam tanítani az olaszoknak, hogy hol van Magyarország, s kik a magyarok. Ezért vannak magyar vonatkozású rovatok is a lapban, eminens magyar szerzők tollából. Itt publikálom néhány saját alkotásomat is.

De periodikát, hetilapot, vagy napilapot alapítani csak akkor lehet, ha van az Olasz Újságírók Rendjébe szabályosan beiratkozott felelős igazgatója. Mivel hol itt, hol ott publikáltam, e lapok tulajdonosainak köszönhetően megkaptam az ő jogi felelősük telefonszámát, s felvettem vele a kapcsolatot. Szerencsém volt, mert minden ellenszolgáltatás nélkül elfogadta ezt a szerepet s a hivatalos procedúrák és igazolások beszerzése mellett így megjelentethettem a lapomat, majd bejegyeztethettem a cégbíróságon.

Így megvolt a lapom. De arra gondoltam, hogyha valami oknál fogva a jogi felelősöm nem vállalná tovább ezt a szerepet, akkor a lapomnak is befellegzett, mert felelős szerkesztő nélkül itt nem működhet egyetlen sajtóorgánum sem. Így elhatároztam, hogy beadom a felvételi kérvényemet az Olasz Újságírók Rendjébe. 2000 februárjában beadtam a kérvényemet, s ugyanez év október 24-én felvettek, s így hivatalosan olasz újságíró- publicista lettem. A professzionista újságíró státuszra csak azért nem aspirálok, mert akkor más jövedelmet biztosító munkakörben nem dolgozhatnék. Ez a státusz nekem a legmegfelelőbb, mert mellette taníthatok, tolmácsolhatok, fordíthatok, mint szellemi szabadfoglalkozású , s emellett ha arra kerülne a sor betölthetem a lapom jogi felelősi státuszát is, s emiatt nincs fenyegetve a lapom fennmaradása. Ezek után az a fontos, hogy folyamatosan publikáljak a lapomban, mert ha hat hónap eltelne publikálás nélkül megszűntetik az újságírói tagságom, s ezzel az újságírói és publicista cím jogosultságától is megfosztanak. Hogy gyakorolom-e a szakmát, azt időnként ellenőrzik. Azért is tartom nagy dolognak a bejutásomat, mert ezzel a lapomat is komoly lapnak ismerték el. Hát így jutottam el a hivatásos íráshoz, valamint lapszerkesztéshez és kiadáshoz.

 
– Miben csalódtál még?


- Az itteni nőknek is nehéz, nemhogy annak, aki külföldi származású. Ellenségeskedés van a tartományok lakói között, nem szívesen fogadnak be idegent, hát még, ha az idegen nem is Olaszországban született. Az olasz társadalmi és politikai szervezetek, a politikai vezető osztályok - nyugodtan mondhatjuk - ellenségei a nőknek és érdektelenek a nőkkel kapcsolatban. Erre saját esetem kitűnő példa! Itt még a tanult férfiak is, saját kényelmi szempontjukból inkább előnyben részesítik a háztartásbeli feleségeket. Nagyon nehéz kitörni a háztartás falai közül: kevesen vannak azok, akik mindent elkövetnek, hogy a feleség is dolgozhasson az otthon falain kívül. Az olasz társadalom férfiak vezette intézményrendszere jóformán semmit sem tesz az üres fecsegéseken kívül a családokért: mindig a feleségek kényszerülnek lemondani a háztartás falain kívüli munkalehetőségekről, a megoldhatatlan gyermekelhelyezések miatt. A gyakorlatban mindent elkövetnek, noha törvény tiltja a hátrányos megkülönböztetést, hogy a nők ne tudjanak elhelyezkedni. Ez egy nagyon összetett olasz társadalmi- és politikai probléma… Hát biztos, állandó állásom nem is lett soha!

Az olasz Alkotmány 37. cikkelye tulajdonképpen nőellenes: «La donna lavoratrice ha gli stessi diritti e, a paritŕ di lavoro, le stesse retribuzioni che aspettano al lavoratore. Le condizioni di lavoro devono consentire l'adempimento della sua essenziale funzione familiare e assicurare alla madre e al bambino una speciale adeguata protezione...». Azaz az alábbiakat mondja ki: «A dolgozó nőt ugyanazok a jogok illetik meg, egyenlőség a munkában, ugyanaz a bérezés mint a dolgozó férfit. A munkafeltételeknek lehetővé kell tenniük a nő fő családi funkcióját, és az anyának és gyermekének a megfelelő, speciális védelem biztosítását.» Mit jelent a dolgozó nő „fő családi funkciója?” Nem mást, mint elsősorban a feleség és anya szerepét. Ez az a cikkely, amelyre a bíróságok előszeretettel hivatkoztak a nőkre vonatkozó negatív szentenciák meghozatalakor: ugyanis arra hivatkoztak ezen 37. cikkely alapján, hogy a nők alapvető szerepköre a háztartási szerepkör! Noha a törvény tiltja a nemek közötti megkülönböztetést, mégis a gyakorlatban az dívik. A munkafelvételkor a gyakorlatban kizáró ok, ha egy hajadon házasodni készül, ha fiatal férjezett nő, ha kisgyermekes vagy kiskorú gyermek anyja. Később pedig, mert már túlhaladta a munkafelvételi korhatárt, vagy pedig mert alulképzettnek tekintenek egy érettségit, vagy pedig a felsőfokú végzettség túl sok… Ha pedig szerencséje van a fizetési besorolás a munkatörvény előírása ellenére is alacsonyabb a hasonló munkakörű férfikollégáknál…

Borzalmas csalódást okoztak a velem szemben tanúsított bizalmatlanság és szakmai tevékenységemben való kételkedés…

Amikor megjelentem egy szakmai kollokviumra, vittem magammal a cikkeimet, amiket eddig publikáltak, s a sok elismerést, amit ezekért kaptam és a díjakat bizonyító okleveleket. Erre azt válaszolták: «Megírathatta másokkal, s a saját nevében elküldhette a pályázatokra.» Mondtam nekik, tegyenek próbára, adjanak meg egy témát, s ott helyben megírom. Nem adták meg ezt a lehetőséget!
Vagy mikor felhívták a szerkesztőséget, és a főszerkesztőt keresték! Amikor kiderült, nem férfi, sokan le is tették a kagylót, nem voltak hajlandók tovább folytatni a társalgást egy nővel!
Vagy amikor azt írták levélben: «micsoda vakmerőség, egy külföldi hogyan alapíthat irodalmi és kulturális folyóiratot, hogyan tudja megítélni az olasz nyelvű irodalmi alkotásokat!»
Ezek a jelenségek nem segítettek hozzá, hogy otthon érezzem magam ebben az országban! Sokszor visszasírtam a hazai állandó kinevezésű katedrámat! Nagyon-nagyon szerettem tanítani! Sajnos a Kádár-rendszerben, különösen az 1980-1983 közötti időszakban elszenvedett események miatt kényszerültem arra az elhatározásra, hogy külföldre megyek: egy levelezésből egy nem várt vonzalom született, s ennek köszönhetem, hogy túléltem azokat az éveket. De erről többet nem kívánok beszélni, mert a felidézése, még húsz éves távlatból is, borzalmas hatással van rám… Néhány jelenlegi egészségügyi problémámnak azok az évek az okai!…


- A nehéz és hosszadalmas kezdet után mikor fordult a kocka?


- Ahogy megjelent a lapom, nem is olyan sokára a nagyszájú bizalmatlankodók is kezdték küldözgetni az anyagaikat esetleges publikálás céljából! Bár azért most is vannak bizalmatlankodók, de egyre nagyobb a számuk azoknak, akik reménykedve és boldogan küldik munkáikat a szerkesztőségbe. S ez bizony nem akármilyen dolog számomra!

Csak nagyon nehéz a helyzetem, mert non-profit vállalkozás, anyagi támogatást nem kaptam. De örülök, hogy azóta még a felszínen vagyok, s egyre több szakmai elismerést kap a lapom kézműves jellegének ellenére is: színvonalasnak indult, s továbbra is tartja a nívóját, sőt mindig igyekszem javítani, tökéletesíteni, az önzetlen távmunkatársaimmal egyetemben, akik szabad idejüket áldozzák az ügyért, hiszen mindnyájan mással keresik a kenyeret. Fizikailag én állítom elő az általam kiválasztott anyagokból a lapot teljes egészében, ezért kézműves jellegű, ugyanis arra nincsen elegendő anyagi forrásom, hogy nyomdához forduljak: kinyomtatom az eredeti példányt, s azt megfelelő példányszámban fénymásoltatom, majd ezek után összefűzöm, borítékolom, felbélyegezem, pecsételem s szétküldöm a megrendelőknek. Az összefűzés és a kerékpáros szállítás kifejezetten fárasztó fizikai munkák... Meg is értem szegény postásokat! Nekem az a szerencsém, hogyha mondjuk, esik az eső, én elhalaszthatom a postára szállítást!
Hogy ismert lett a periodikám, az internetnek köszönhetem, ami forradalmasított mindent s nagyobb teret nyújtott, mint egy kirakatablakba, beviszem mindazt, amit megvalósítottam. Természetesen a folyóiratból csak ízelítőt közlök, s leginkább, szándékosan, magyar vonatkozású anyagokat!… Előtte magam nyomtattam szórólapokat s küldtem szét, ami anyagilag ugyancsak jelentős kiadás volt, s nem volt nagy látszatja. A lap bírósági bejegyzése után kedvezményes internet-bérletet vásároltunk, s ahogy a hálóra kerültem, minden felgyorsult: rám találtak. Úgyhogy van mit olvasnom és szelektálnom! Az internet óta szaporodtak a fordítói megbízásaim is. Élvezem a szerkesztést, a borítók illusztrációinak készítését, weblapok szerkesztését, stb. Az agyam nem gyepesedik be, az a fontos: állandó munkában van. Amit teszek, valóban élvezettel, szenvedéllyel teszem. Sokszor úgy elröpül az idő, hogy csak azt veszem észre, közben hajnali három óra, fél négy lett! Azt meg különösen élvezem, ha helyszínre kell mennem valami irodalmi- vagy kulturális rendezvény miatt, s nemcsak rögzítem az ott elhangzottakat, hanem felvételeket is készítek, van két remek profi gépem. Csak az a baj, hogy nincs megfelelő szkennerem - sajnos nem tudtam még kicserélni -, s sajnos így a kép minősége romlik.


- Olaszországban kezdtél el írni? Vagy még odahaza?


- Az érdekes az, hogy holott mindig is jóízű leveleket és jó iskolai fogalmazásokat írtam, magyaróráimon tanítottam is a fogalmazástechnikát, sosem gondoltam arra, hogy írni kezdjek, kivéve az újságírást. Még pécsi tanárképzős főiskolás voltam, amikor kétszer dobogóra kerültem a Baranya megyei szónokversenyen, és ezen nekibuzdulva az 1976/77-es tanévben pályáztam az akkori MÚOSZ «Újságíró kerestetik» nemzeti újságírói pályázatán, mely eredményeképpen a vezetőségtől kaptam egy hivatalos ajánlást az állandó lakóhelyi megyei lapszerkesztőséghez. Ott gyakornokoskodhattam 1977. júliusában, 1000 Forintos szerződéssel. Mondták is az «öreg» kollégák, azaz a gyakorlott újságírók, hogy kizsákmányolás ez, de én örültem, mert lehetőségem volt a szakma kipróbálására, belekóstolhattam. Emlékszem, egy cikkem után még a rendőrség is kivonult és intézkedett. Egy táncos kerthelyiségről volt szó, ahol felügyelet nélküli kiskorúak ténferegtek. Ha jól emlékszem, abban az időben be is tiltották egy időre a szórakozóhelyet.
Aztán a tollforgatást Olaszországban folytattam. Eredetileg azért ragadtam tollat, hogy jobban megtanuljam az olasz irodalmi nyelvet, és hogy feledjem álláskeresési kudarcaimat. Novellákkal, versekkel, újságcikkekkel, irodalomkritikákkal pályáztam, többszörös Dante-díjas lettem: 1993-ban első díjas, a két elkövetkező esztendőben harmadik helyezett. Az írás mellett a műfordításba is belevágtam, s 2001-től De Bartolomeis távmunkatársammal kettesben, majd később a nápolyi egyetem magyart oktató professzorával, Di Francesco Amedeoval is nagy iramban fordítunk olaszra magyar műveket. Újabban én olasz nyelvű műveket is fordítok magyarra. Ezeket mindkét nyelven publikáljuk a lapban. Tehát gondom, hogy az olasz olvasóink ízelítőt kapjanak a magyar irodalmi alkotásokból és a magyar kultúrából. Ezeket feltétlenül felteszem a netre is! «Magyar Irodalmi és Kulturális Galéria» című web-lapon  külön is publikálom ezeket.


- A folyóirat mellett vannak egyéb kiadványaitok is?


- Igen, kis példányszámú antológiákat és irodalmi füzeteket is kiadok. Ezeket a lapom által meghirdetett irodalmi pályázatok nyertesei munkáiból. De vannak egyéni megrendelők, akik nem tudják a kis kiadók által kért költségeket állni. Ha nívós munkákról van szó, kis példányszámban, jutányos áron, Edizione O.L.F.A. néven megjelentetem azokat. S akkora  példányszámban, hogy a kötelező és a megrendelt köteteken kívül a Széchenyi Könyvtárnak és a Petőfi Irodalmi Múzeumnak is küldhessek példányokat. S ha valaki külön kéri, annak csak az előállítási költségeket kell megfizetnie. A könyvkiadás kis anyagi segítség ahhoz, a saját honoráriumaim jelentős részével egyetemben, hogy megjelenhessék a lapom. Örömmel teszem, s tudom, hogy munkatársaimmal együtt kis nyomot hagyunk ebben a zajos, üvöltő, szellemi és lelki mocsokkal fertőzött világban. *

 

 

* A  kolléganő a 2004-ben írt, már kész önéletrajzi írásomat alakította át interjúvá. Hiperhivatkozásokkal  - utólag - én láttam el a szöveget.

 

Link:

Bemutatkozás

SERGIO BENVENUTO: ITÁLIA

 

FRISSÍTÉS:

 

A fenti riport megjelenése óta változások történtek: a folyóiratomnak a jogi felelős szerkesztője is vagyok.

(Link: a 65/66-i sz. az olasz nyelvű vezércikk után a magyar nyelvű vezércikkem második felében ld. a 25. évforduó alkalmábóli összegezést.)

 

Legutóbbi posztegyetemi tanulmányaim, tudományos továbbképzéseim:

Egyetemi master: Az olasz mint idegen nyelv (LC2) – Olasztanár-képzés külföldi diákok oktatására

Kiadói master: Tudományos, történelmi úiságírói master

 

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

 

GALLERIA LETTERARIA -  OSSERVATORIO - ARCHIVIO DEI FASCICOLI - ARCHIVIO-DGL - ARCHIVIO-DGL1

TESTVÉRMÚZSÁK – MAGYAR NYELVŰ KIEGÉSZÍTŐ PORTÁL

 

HOME