|
||
- Hogyan kerültem ki? Házasságot kötöttem egy olasz
állampolgárral, de bizony egyhamar csalódtam a civilizációnak ebben a
bölcsőjében! Teli nagy tervekkel, túlélve a sok megalázó hercehurcát, azt,
hogy az akkori magyar állam mindenemből kifosztott, 500 Forint értékű amerikai dollárral a
zsebemben, férjemet követve érkeztem ide. Ahogy kijöttem, szembetaláltam
magam néhány meglepetéssel. Az első az volt, hogy megtudtam, csak turistaként
tartózkodhatom hivatalosan Olaszországban, a lakóhely szerinti rendőrségen
kellett havonta kérvényeznem a turistavízum meghosszabbítását, amibe aztán
bele is nyomták jó vastag pecséttel, az akkori törvények szerint, hogy mint
turista, tilos munkát vállalnom. Csak később, hat hónapos állandó lakhelyű
olaszországi tartózkodás után adhattam be az állampolgársági kérelmet. Még
szerencse, hogy otthon, a kitelepülési kérelmem beadása során, ezernyi
nyomtatvány kitöltésekor az erre vonatkozó kérdésre azt feleltem, hogy «meg
akarom tartani a magyar állampolgárságomat az elnyert olasz mellett»; mert,
ha nem így lett volna, hontalanná váltam volna, ami nyilván megnehezítette
volna az olasz állampolgárság elnyerését, amit végül megérkezésemtől
számított két év múlva, 1986. márciusában kaptam meg. A kezdeti
beilleszkedési hónapok alatt különféle egyetemi (részképzés) és zenekonzervatóriumi tanulmányokat, alkalmi fordításokat és
tolmácsolásokat végeztem, valamint az itteni önkormányzat által
finanszírozott szakmai továbbképzéseken vettem részt, abban a reményben,
hogy a rendelkezésre álló állások közül végre egyet én is megkapok. Nem,
azokat a fiatalabbak kapták meg, akiknek összeköttetéseik voltak! Még a nekem
biztosított munkalehetőséget is megfúrták az utolsó pillanatban, egy nappal a
munkahelyen való jelentkezés előtt, amikor időegyeztetésre telefonálnom kellett,
bejelentették, hogy más töltötte be a nekem ítélt egy éves munkakört! Ismerem
azokat, akik megfúrták az állásomat! Ezek mellett belevetettem magam az
írásba olasz nyelven azzal a céllal, hogy még jobban elsajátítsam. Majd
pedig, hogy megmérettessem magam, irodalmi pályázatokra küldtem be olaszul
írt verseimet és írásaimat. Keveset fordítottam le anyanyelvemre azok közül.
Nyertem is sok szép díjat. Amit bizonyítani akartam magam előtt, azt
bebizonyítottam… Mindenáron értelmessé akartam tenni az életem a család, a
háztartási munka mellett, rendszeres szellemi tevékenységet akartam
biztosítani magamnak. Nem nekem való a háztartási cselédélet, ez engem nem
elégít ki szellemileg! Igen, mert itt ezt a fajta életet én annak tartom,
mert csakis ezt várják el, az még mindig nem általánosan elfogadott, hogy a
családi élet mellett az anyának szakmai ambíciói is legyenek. Hogy nemcsak én
látom így az itteni nők helyzetét, erre egy remek példa egy Kanadából és egy
Olaszországból érkezett levél a sok közül, amely a Magyar Elektronikus
Könyvtárban olvasható olasz nyelvű, «La storia di Magdolna» (Magdolna története)
elbeszélésemre érkezett, amelyet saját sorsom mellett más tanult magyar és
külföldi Olaszországban élő asszonyok sorsa ihletett. Íme a levelekből egy
részlet: Csak annyi
megjegyzést szeretnék a kis olasz nyelvű íráshoz fűzni, hogy alig hittem a
szememnek, amikor a sorokat olvastam. Teljesen véletlen kerültem a MEK
honlapra és a sok szerző közül nem tudtam kit válasszak, vaktában
kattintgattam! Az ott leírt történet majdnem egy az egyben rám illik.
Hihetetlen! Nevem Magdolna, első férjem olasz volt. Igaz én «kitörtem» a
bűvös körből és új életet kezdtem Kanadában, mint költő és festőművész, de
életem egy része, fiatalkori emlékeim Olaszországhoz kötődnek. Szeretném tudni, hogy a történet főszereplője egy
képzeletbeli, szimbolikus karakter vagy egy valódi hús-vér magyar-olasz
háziasszonyról szól? Ha létezik az illető, jó lenne pár sort váltani vele.
Most csak ennyit. Hamarosan megint jelentkezem.
Szeretettel, É.»
Elkeserítő
az itteni helyzet, hogy szinte minden asszony háztartásbeli, és nincs alkalma
munkát Szinte a délelőtti program mindig ugyanaz: házimunkák.
Milyen elismerést hoz az efféle élet hosszú távon? A nőknek is szükségük van
dicséretre, és nem csak a főztjüket illetően. Látom a hosszú ideje
háztartásbeliként élőket, hogy idegesebbek, ingerlékenyebbek, mint azok, akik
elfoglalják magukat az élet más területén is. Utóbbiak gyerekeikkel sokkal
toleránsabbak, érdeklődőbbek, és aki dolgozik, az be tud "számolni"
a gyerekeknek, hogy mi történt vele a munkahelyen, nem csak egyoldalú a
kérdés az iskola után. A mama is el tud mondani sok olyan dolgot, ami
érdekelheti gyermekét, (hol járt, kiket ismert meg, milyen napja volt…)
érdekességekkel szolgálhat. A háztartás egyoldalúsága megöli az
érdeklődésüket, a türelmüket, befelé fordulók lesznek és beszédtémáik csak
egy-két dologra vannak korlátozva. Sajnálatos, […] Tehát arra a kérdésre, hogy csalódtam-e az itteni
jövőmmel kapcsolatban, sajnos részben igennel kell válaszolnom. Elhagytam az
imádott munkámat, helyébe semmit sem kaptam, még csak eladó sem lehetek, mert
nincs rám szükség, vagy csak illegális formában. Nem érzem hasznosnak magam,
mint ahogy otthon volt, mert a saját önkritikám szerint többre vagyok képes,
mint kizárólag háztartást vezetni. Angol oktatást is szerettem volna
vállalni, senki sem érdeklődött. […] itt a tanulás nem divat. Megtörtént,
hogy ingyen vállaltam el két kis srácot, hogy angolt tanítok nekik, eleinte
jöttek is örömmel, majd 3-4 óra után láttam, hogy inkább a focizást
választották. A szülők erre mit sem szóltak. Nem túl nagy luxus? Az itteni
iskolában az angol oktatás siralmas, éveken keresztül alig tanulnak valamit a
gyerekek. Erről nekem az egykori orosz nyelv tunkolása jutott eszembe. Hogy mit szerettem volna tenni az országban, amit
második hazámnak választottam? Dolgozni, aktív feleségnek lenni és én is
szerettem volna a családi kasszához hozzájárulni. Nyelvtudásom nem 100%-os,
de egy egyszerű eladói munkára bőségesen megfelelt volna. Szerencsénk csak
az, hogy a férjem el tud tartani hármunkat, de egy másik kis fizetés nagyon
jól jönne mellé. Sok szeretettel: I.»
Tehát a sorozatos elutasítások miatt, és azért, mert
meguntam az össze-vissza publikálást, s hogy állandó szellemi elfoglaltságot
biztosítsak magamnak, belefogtam az alkalmi fordítások mellett a lapom
megalapításába. Dacból és dühből azt mondtam: «Csak azért is megmutatom, hogy
én, kis magyar, mire vagyok képes!» Meg akartam tanítani az olaszoknak, hogy
hol van Magyarország, s kik a magyarok. Ezért vannak magyar vonatkozású
rovatok is a lapban, eminens magyar szerzők tollából. Itt publikálom néhány
saját alkotásomat is. De periodikát, hetilapot, vagy napilapot alapítani csak
akkor lehet, ha van az Olasz Újságírók Rendjébe szabályosan beiratkozott
felelős igazgatója. Mivel hol itt, hol ott publikáltam, e lapok
tulajdonosainak köszönhetően megkaptam az ő jogi felelősük telefonszámát, s
felvettem vele a kapcsolatot. Szerencsém volt, mert minden ellenszolgáltatás
nélkül elfogadta ezt a szerepet s a hivatalos procedúrák és igazolások
beszerzése mellett így megjelentethettem a lapomat, majd bejegyeztethettem a
cégbíróságon. Így megvolt a lapom. De arra gondoltam, hogyha valami
oknál fogva a jogi felelősöm nem vállalná tovább ezt a szerepet, akkor a
lapomnak is befellegzett, mert felelős szerkesztő nélkül itt nem működhet
egyetlen sajtóorgánum sem. Így elhatároztam, hogy beadom a felvételi
kérvényemet az Olasz Újságírók Rendjébe. 2000 februárjában beadtam a
kérvényemet, s ugyanez év október 24-én felvettek, s így hivatalosan olasz újságíró- publicista lettem. A professzionista újságíró
státuszra csak azért nem aspirálok, mert akkor más jövedelmet biztosító
munkakörben nem dolgozhatnék. Ez a státusz nekem a legmegfelelőbb, mert
mellette taníthatok, tolmácsolhatok, fordíthatok, mint szellemi
szabadfoglalkozású , s emellett ha arra kerülne a sor betölthetem a lapom
jogi felelősi státuszát is, s emiatt nincs fenyegetve a lapom fennmaradása.
Ezek után az a fontos, hogy folyamatosan publikáljak a lapomban, mert ha hat
hónap eltelne publikálás nélkül megszűntetik az újságírói tagságom, s ezzel
az újságírói és publicista cím jogosultságától is megfosztanak. Hogy
gyakorolom-e a szakmát, azt időnként ellenőrzik. Azért is tartom nagy
dolognak a bejutásomat, mert ezzel a lapomat is komoly lapnak ismerték el.
Hát így jutottam el a hivatásos íráshoz, valamint lapszerkesztéshez és
kiadáshoz.
Az olasz Alkotmány 37. cikkelye tulajdonképpen
nőellenes: «La donna lavoratrice ha gli stessi diritti e, a paritŕ di lavoro, le stesse
retribuzioni che aspettano al lavoratore. Le condizioni di lavoro devono
consentire l'adempimento della sua essenziale funzione familiare e assicurare
alla madre e al bambino una speciale adeguata protezione...».
Azaz az alábbiakat mondja ki: «A dolgozó nőt ugyanazok a jogok illetik meg,
egyenlőség a munkában, ugyanaz a bérezés mint a dolgozó férfit. A
munkafeltételeknek lehetővé kell tenniük a nő fő családi funkcióját, és az
anyának és gyermekének a megfelelő, speciális védelem biztosítását.» Mit
jelent a dolgozó nő „fő családi funkciója?” Nem mást, mint elsősorban a
feleség és anya szerepét. Ez az a cikkely, amelyre a bíróságok előszeretettel
hivatkoztak a nőkre vonatkozó negatív szentenciák meghozatalakor: ugyanis
arra hivatkoztak ezen 37. cikkely alapján, hogy a nők alapvető szerepköre a
háztartási szerepkör! Noha a törvény tiltja a nemek közötti
megkülönböztetést, mégis a gyakorlatban az dívik. A munkafelvételkor a
gyakorlatban kizáró ok, ha egy hajadon házasodni készül, ha fiatal férjezett
nő, ha kisgyermekes vagy kiskorú gyermek anyja. Később pedig, mert már
túlhaladta a munkafelvételi korhatárt, vagy pedig mert alulképzettnek
tekintenek egy érettségit, vagy pedig a felsőfokú végzettség túl sok… Ha
pedig szerencséje van a fizetési besorolás a munkatörvény előírása ellenére
is alacsonyabb a hasonló munkakörű férfikollégáknál… Borzalmas csalódást okoztak a velem szemben tanúsított
bizalmatlanság és szakmai tevékenységemben való kételkedés… Amikor megjelentem egy szakmai kollokviumra, vittem
magammal a cikkeimet, amiket eddig publikáltak, s a sok elismerést, amit
ezekért kaptam és a díjakat bizonyító okleveleket. Erre azt válaszolták:
«Megírathatta másokkal, s a saját nevében elküldhette a pályázatokra.»
Mondtam nekik, tegyenek próbára, adjanak meg egy témát, s ott helyben
megírom. Nem adták meg ezt a lehetőséget!
Csak nagyon nehéz a helyzetem, mert non-profit
vállalkozás, anyagi támogatást nem kaptam. De örülök, hogy azóta még a
felszínen vagyok, s egyre több szakmai elismerést kap a lapom kézműves
jellegének ellenére is: színvonalasnak indult, s továbbra is tartja a
nívóját, sőt mindig igyekszem javítani, tökéletesíteni, az önzetlen
távmunkatársaimmal egyetemben, akik szabad idejüket áldozzák az ügyért,
hiszen mindnyájan mással keresik a kenyeret. Fizikailag én állítom elő az általam kiválasztott anyagokból a lapot
teljes egészében, ezért kézműves jellegű, ugyanis arra nincsen elegendő
anyagi forrásom, hogy nyomdához forduljak: kinyomtatom az eredeti példányt, s
azt megfelelő példányszámban fénymásoltatom, majd ezek után összefűzöm,
borítékolom, felbélyegezem, pecsételem s szétküldöm a megrendelőknek. Az
összefűzés és a kerékpáros szállítás kifejezetten fárasztó fizikai munkák...
Meg is értem szegény postásokat! Nekem az a szerencsém, hogyha mondjuk, esik
az eső, én elhalaszthatom a postára szállítást!
|
*
A kolléganő a 2004-ben írt, már
kész önéletrajzi írásomat alakította át interjúvá. Hiperhivatkozásokkal - utólag - én láttam el a szöveget.
Link:
FRISSÍTÉS:
A fenti riport megjelenése óta változások történtek: a
folyóiratomnak a jogi felelős szerkesztője is vagyok.
(Link: a 65/66-i sz. az olasz nyelvű vezércikk
után a magyar nyelvű
vezércikkem második felében ld. a 25. évforduó alkalmábóli összegezést.)
Legutóbbi posztegyetemi tanulmányaim, tudományos
továbbképzéseim:
Egyetemi
master: Az olasz mint idegen nyelv (LC2) – Olasztanár-képzés külföldi diákok
oktatására
Kiadói
master: Tudományos, történelmi úiságírói master
OSSERVATORIO LETTERARIO
***Ferrara e l'Altrove ***
©
GALLERIA LETTERARIA - OSSERVATORIO
- ARCHIVIO DEI FASCICOLI
- ARCHIVIO-DGL - ARCHIVIO-DGL1
TESTVÉRMÚZSÁK – MAGYAR NYELVŰ
KIEGÉSZÍTŐ PORTÁL