OSSERVATORIO
LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. mácius 29. Kedd
©
SZITÁNYI GYÖRGY:
A
megmaradt cirkáló
- Száz
éve született Rejtő Jenő -
Betegen bevonulni: alaphelyzet, abból ki lehet
indulni, ámbár a helyszín nem a megfelelő kocsma vagy kantin, hanem Nagykáta,
ahonnan Ukrajnába indul a 101/19-es munkaszolgálatos század, egy Alig Látható
Légió. Így mégis inkább, mint párnák között. 1942. november 27-én indult a vesztek mezejére a vonat. Pesten többek
között egy verskézirat maradt Különbéke
címmel, és arról szól, amiről Sirone kapitánynak a sivatag: hogy minden olyan
valószínűtlen, ha Velencére gondol, ahogyan a rikkancs kiáltozta legfrissebb
hírre írja: „Sztálingrád? Lehet, hogy nem is igaz“.
Harmincnyolc
évet sem élt, József Attilánál tizenhárom nappal korábban született.
A
hetvenes évek végén rövid ideig, de igen nagy erővel emlegették tudós emberek,
hogy nemcsak túltermelési válság van, hanem van egy olyan válságciklus is,
amely szerint nagyjából ötvenévenként nagy baj jön. 1979-ben úgy rémlett, a
féltve őrzött feledésből felbukkan Kondratyev neve és igazsága, jön az ötven év
előtti nagy válság, s nincs az az állampárt, amelyik ezt megtilthatná neki,
milyen érdekes.
A
közgazdászok és a közgazdákból lett szociológusok babonásnak bizonyultak, de
azért mégis, mintha az 1979-es helyzet mutatott volna valamiféle lényegbeli
rokonságot az 1929-essel, sőt a békekutatók - mert háború az, ami egy béke vége
és egy másik béke eleje közé esik - azt mondták, nagyon kritikus évek jönnek,
és a legveszélyesebbnek 1983. júniusa, júliusa tűnik, akkor nagyon kell
vigyázni, nehogy háború legyen.
Nem
lett, hál’ Isten.
Helyette
az lett, hogy negyven évvel Rejtő halála után be kellett látnom, csődbe ment a
magyarországi olvasás. Ez tulajdonképpen régóta kézenfekvő volt, de hogy éppen
Rejtő... Jöttek az 1970 körül születettek, kölcsönkérték néhány
Rejtő-kötetemet, néhány hónapig küszködtek velük, utána visszakaptam mindet
azzal, hogy jó könyvek ezek, de most tanulni
kell, többet nem kérnek.
Ez
önmagában is gyanús lett volna, ám fölkerült a pont az i-re. A pontot egy
tizenhat éves ifjú tette oda imígyen: nem
erre gondoltam, ebben nincsenek meg a képek.
Vagyis
ő olvasott (vagy mit kell vele csinálni) egy-két képregényt, és azt hitte, a
Rejtő-könyvekben képregények vannak. Szóval nem, hát sajnálja, de a dolog így
nem érdekli.
E
képregények persze már nem olyanok voltak, mint a most jubileumát ülő, önmaga
állítólagos politikamentességét is ünneplő Fülesben a hatvanas években. Ezekben nem kellett a
begyulladt szerkesztőség miatt Gorcsev Ivánt Fülig Jimmynek, az orosz
hússalátát pedig bolgár gyümölcssalátának nevezni. Azonban míg a hatvanas
évekbeli képregényekkel csak szerzőjük és kiadójuk volt elégedett, az
újabbakkal a közönségük is. Igaz, utóbbiak már nem tudtak, tehát nem is
szerettek olvasni.
Így
eshetett meg, hogy mindörökre adósa maradtam Sükösd Mihálynak egy ötszáz fős
mintán bemutatandó Rejtő-hatásvizsgálattal.
Egy
régi felmérés, amit lehangoló tanulságai miatt közre kellett volna adni
Alig
valamivel a hetvenes évek közepe után lett kész az a mélyinterjúhoz hasonló
kikérdezés-sorozat, ami 300 fős mintát adott végül egy dolgozathoz. Azt kellett volna néhány évvel később
500 fősre bővítenem. Lehetetlen volt: 1. belépett az idő múlásával egy
funkcionálisan analfabéta korosztály, akikkel nem volt mit kezdeni, 2. ha
valamire is használhatók lettek volna az új „olvasók“, hozzájuk képest el
kellett volna tolni a korhatárokat a korábban megkérdezettek között, és ez
óhatatlanul hamis eredményre vezetett volna.
Azon
poétikus szépségű idők, úgy látszik, mindörökre elmúltak, így többé nemigen
lesz alkalom Rejtővel kapcsolatban elfogadható érvényű olvasásvizsgálat
tartására; tanulságképpen megismertetem az olvasót azzal, mi volt a helyzet
Rejtő felnőtt (18 év fölötti) olvasóival a hetvenes évek végén. Az adatokat
változatlanul hagytam.
Különösebb
módszer nem vezetett, mindössze arra törekedtem, hogy a mintán belül a nők és a
férfiak aránya 1:1 legyen, ez nagyjából megfelelt - és ma is megfelel - a hazai
aránynak. Fordítottam némi gondot arra is, hogy a megkérdezettek életkorának
nagy szórásával és a foglalkozásuk változatosságával lehetővé tegyem valamiféle
tendenciák feltárulását.
Az
igyekezet hiábavaló volt. Noha a 300 ember mindegyike olvasott Rejtő-regényt,
olyan is akadt közöttük, aki nem olvasta
végig még azt az egyet sem, amit
valamilyen hatásra el akart olvasni. Ez akkor meglepő volt azok
számára, akik kedvelték Rejtőt. Mégsem ez volt a zavarbaejtő, hanem az, hogy a
megkérdezettek közül 62 kereken elutasította a Rejtő-írásokat. (20,6 %!)
Megoszlásuk nem szerint: 43 nő (14,3 %, 19 férfi (6,3 %,). Az egyetlen
említésre méltó vonás e hajdan meglepően nagy számon belül az, hogy míg a
férfiak mindegyike végigolvasta az egyébként elutasított regényt-regényeket,
kizárólag nők voltak, akik az olvasást abbahagyták (szám szerint 18-an: 6 %).
Megjegyzendő,
hogy más kalandregénynek minősülő vagy minősíthető könyveket egyébként
olvastak.
Ez
a jelenség azért volt akkor számomra lehangoló, mert a Rejtő-regényt végig nem
olvasók - egy kivétellel - érettségizettek; és ami a legelgondolkodtatóbb volt
(akkor!): nagyjából egyidősek voltak.
Kirívó
példákat idézek az olvasóktól.
33 éves előadó, nő: „Nem tudtam
végigolvasni. Értelmetlen, nem?“
29 éves nyomdai montírozó, nő: „Tíz oldalt
is elolvastam, vagy nyolcat. Tiszta hülyeség, nem könyvbe való.“
24 éves számlakezelő, nő: „Már egyszer próbáltam
olvasni. Szerintem még csak nem is vicces.“
22 éves magyar – pedagógia szakos egyetemista, nő:
„Nem irodalom, hülye, aki olvassa.“
76 éves nyugdíjas betanított munkás, férfi:
„Én nem értem az ilyesmit, kérem szépen, de az én időmben nem lehetett volna
értelmetlenségeket kinyomtatni az emberek butítására.“ (A kérdezett alig négy
évvel volt idősebb Rejtőnél, unokája beszélte rá az olvasásra.)
55 éves asztalos, férfi: „Minden
marhaságból meg lehet élni.“
50 éves igazgató, férfi: „Nem komoly dolog
ez, értelmetlen bohóckodás. Kikapcsolódáshoz jó krimi kell.“
49 éves taxisofőr, férfi: „Nem komoly
embernek való.“
Voltak
a megkérdezettek között ezeknél fiatalabb férfiak is, akik nem olvastak
Rejtő-könyveket, de ők általában semmit sem olvastak. Velük szemben állt a
szabad idejükben kikapcsolódásként könyvet olvasók csoportja (jellemzően a
megkérdezett középkorú és idősebb nők többsége). Ezek részint egyedülállók
voltak, részint a férjük rendszeresen ivott. Általában szentimentális giccseket
olvastak pótboldogságként.
A
megkérdezett olvasó férfiak kivétel nélkül olvastak Rejtő-regényt, ki ezért, ki
azért. Általában tetszett nekik, ebben meghatározó volt a légió és a katonai
szolgálat közötti - egyénenként olykor nagyon is eltérő - analógiák
felfedezése. Két példa következik.
27 éves esztergályos, egy 26 éves munkaügyi előadó
férje, aki a felesége szerint „lehet hogy nem normális“, mert hangosan nevetve
olvasta Rejtőt: „Muszáj rajta röhögni, hogy milyen balhés, frankón
olyan hülye az őrmester (Potrien), mint a mienk volt, meg elloptunk mindent,
amit lehetett, hogy leszereléskor meglegyen a szerelés, miegyéb, a maradékot
meg eladtuk a többinek, akinek hiánya volt.“ (V. ö.: Csülök, Senki Alfonz és
Tuskó Hopkins betörése a raktárba - A három
testőr Afrikában).
23 éves segédszínész: „Az díjazza igazán,
aki volt katona. Más el sem tudja képzelni, mi lett volna, ha tisztelgés
helyett megemeljük a sapkánkat.“ (Mint Vanek úr - A tizennégykarátos autóban).
Már
akkor nyilvánvaló volt, hogy van szint az addig legalacsonyabbnak tartott fok,
a partikularitás alatt is. Ami az esztétikai megismerésben a katarzis, a
tudományokban a heuréka-élmény, ezen a szinten csupán a pszichológiából
ismeretes „aha-élmény“. Körülbelül így: Légió? Aha, katonaság, aha, tudom,
miről van szó.
Legalább
ennyire érdekes és elgondolkodtató, hogy Rejtő akkor még élő olyan kortársai,
akik Rejtő-regényt olvastak, jóllehet laikusok az irodalom terén, egészen
másképp látták a rejtői irodalmat. Irodalomnak tekintették, ha nem is
elsővonalbelinek, olyannak, amelynek praktikus rendeltetése is van. (Egyéntől
függően: ki-, vagy bekapcsolódás.)
A következő három, alapvetően eltérő világszemléletű, állású, a társadalmi
gyakorlattal kapcsolatban más-más viszonyban élt férfi véleménye jó példája
ennek. (Szintén megkérdezésükkori életévüket közlöm.)
78 éves raktáros, volt legitimista képviselő:
„Ragyogó humorú,
mindenből viccet csináló ember volt, kár érte.
Azt az időt, amikor élt, azaz éltünk, csak ezzel a végletes humorral lehetett
elviselni. Tipikusan pesti humora volt, az a pesti kabaré, ami csak Heltai
Jenőnél maradt meg, ha jól emlékszem. Csak ponyvaírónak tartom, de olyannak,
aki néha politizált is. A politikai kabarét mindig szerettem.“
72 éves nyugdíjas főelőadó, volt fegyveres ellenálló,
1945 után kormánybiztos: „Fogalma sem volt, hogy miről írt, de olyan
szellemes volt, mint az eredeti Hacsek és
Sajók apja, a Vadnay Laci. Érdekes, hogy a Laci mindig azsúrban volt
a napi politikával, és ragyogó pofa volt már középiskolás korában is, mégsem
annyira mély, mint ez... Rejtő filozofikusabb volt. Az ô írásain kevesebbet
nevettem, azt hiszem, azért, mert a történetei nem voltak igaziak, mint a
Vadnayéi - hazudott az is untig eleget -, hanem Rejtő általánosabb emberi
hülyeségeket írt meg. Azt hittük, okosabb a Lacinál, de kettőjük közül mégsem a
Rejtő emigrált. Gondolom, nem hitte, hogy az ember tényleg annyira hülye, mint
ahogy megírta. Mire megtudta, hogy e mellett még aljas is, már késő volt.“
69 éves nyugdíjas bíró, aki mindig
bíró volt: „Mindig szerettem a
ponyvát. a Rejtő-ponyva mindig kedves olvasmányom volt, teljesen ki tudja
kapcsolni az embert, és végtelenül szellemes. Talán csak Molnár Ferenc volt
jobb.“
Az
értelmiségiekre a 69 éves bíró válasza volt a legjellemzőbb.
Ettől tulajdonképpen
csak a két hajdani politikus és néhány irodalmár tért el. Az irodalmárok
akkoriban kitartottak a semmivel alá nem támasztott „ponyvaparódia“ mellett,
két kivétellel. E kettő közül egyikük véleménye érdemel említést. Az akkor
fiatal irodalomtörténész (és író) Bárdos Pál
kíváncsi lett, miért csoportosul és min vitatkozik egy folyosói sarokban 15-20
egyetemi hallgató. Megtudva az okot, felkéretlenül közölte véleményét: „Egy
Rejtő-regénynek mindig lehet előre tudni a végét, de egy Rejtő-mondatnak soha.“
Ennyi
volt az egész. Szóba sem került paródia, abszurd, groteszk és más remek
kifejezések, ez a lényeg, ami minden olvasatára egyaránt jellemző. Úgy vélem,
mind irodalomelméletileg, mind stilisztikailag ez a lehető legpontosabb
meghatározás.
A
sokféle Rejtő-olvasatnak oka az igen nagy jelentésszférájú, nem „két“, hanem
többértelmű hangalakok, frázisok és közhelyek vegyítésének magas hírértéke.
Ezek elsőrendű jellemzője nem az, hogy bizonyos mértékig szóviccek, hanem éppen
az a tulajdonság, ami miatt arra a következtetésre jutottunk, hogy van a
mindennapiságon belül is rétegződés, azaz vannak - voltak már akkor is -, akik
egész egyszerűen a puszta szöveget sem értették meg. A rejtői sokértelműség az
átlagosnál magasabb szellemi színvonalon is problematikus, mivel pusztán a
nyelvi szférában is olyan dolgokat vet fel mintegy mellékesen, mint például a
"70-kedés", ami etimológiai kérdés. A „10-telettel“ csak formailag
rokon ezzel, és rokon az ősi vígjátéki elcserélés-motívumokkal: két azonos
hangalakú szótag cserélődik el itt. Hasonló értelmezési cserére és
frázistördelésre példa, hogy vannak az embernek halaszthatatlan ügyei, amelyek
során súlyos tárgyban kell dönteni, és ennek szintéziseként történt meg, hogy
Gorcsevet „egy halaszthatatlanul súlyos tárggyal“ úgy vágták fejbe, hogy
elájult. Ez a szöveg nem parafrazálható: konnotatív.
Ebből következően nyelvileg analóg a szinesztéziával, vagyis poétikailag
kifejezetten esztétikai érték hordozására alkalmas. És mennyire logikus ugyanez
az államhűség vonatkozásában, amikor a nyugalmazott lengyel hóhért Galamb azzal
győzi meg a kongóvidéki négerek és a francia rabok lázadása leverésének
szükségességéről, hogy a hóhér állami ember, tehát államhű, ezért az a
kötelessége, hogy akkor is megvédje az államot, ha az történetesen nem a hazája
(Az előretolt helyőrség).
Anélkül, hogy elemzésbe bocsátkoznánk, érdemes felfigyelnünk arra a tényre,
hogy nem az „állami emberek“ kötöttek bele Rejtőbe - azoknak bizonyára
megfelelt ez az analógia -, hanem a szélsőjobb újságírói, akik értették a
különbséget. Ők tudták, hogy Rejtő gúnyolódik. Ennek másik szép példája, amit a
Csontbrigádban az áruló Berlac mond: „Afrika nekem nem
hazám“, semmi köze az impériumhoz, ő nem afrikai, hanem francia.
Mindennemű
kikacsintás nélkül jegyzem meg: a rendszerváltásnak nevezett teljesen vértelen
forradalom Max Weberre hivatkozva épített a hivatalnoki kar tökéletes
elvtelenségére, és e tudományos bázisra alapozva hagyott meg helyén sok,
korábban is nagy hatalmú bürokratát. Ebből azonban az is következik, ami Rejtő
logikájának - és nem egyszer megítélésének - lényege: aki nem hajlandó vagy nem
képes mindennemű társadalmi adaptációra, vagy bűnöző, vagy pszichopata. A
tökéletes állampolgár sohasem tér el bűnösen vagy kórosan az aktuális államrendtől.
Vagyis igaz a képlet: állam = haza. Ha ez nem volna igaz, nem bízhatnánk Max
Weberben csak azért, mert mint Marx kortársa évtizedekig titkolt gonoszként
létezhetett csupán. Rejtő jól ismerte a különböző filozófiai munkákat, jártas
volt a szociológiában és a társadalomlélektanban is. Csak igazán markáns
esetekben határozható meg, viccelt-e valóban, és ha igen, mikor, mivel.
Ítélje
meg az olvasó maga, vicc-e ez, vagy sem: „Ha egy diplomata felmászik az utcai
lámpára, elviszik a mentők. Ha egy villanyszerelő teszi, semmi baj. Ha ugyanez
a villanyszerelő jegyzéket nyújt át egy nagyhatalomnak, nyomban beszállítják.
Úgy a jegyzék átadása, mint a lámpaoszlopra mászás lehet teljesen normális és
szükségszerű cselekedet, és lehet komoly kórtünet“. Vagy egy más részlet
ugyanonnan: „A rög- és valódi eszmék fanatikus ismételgetése ma még nincs
precízen elhatárolva az orvostudomány előtt. Ezért olykor nagy reformerekről
későn derül ki, hogy eszméjük nem valódi volt, hanem rög. De ilyenkor már nem
lehet kezelni őket, mert magas pozíciót, nagy tekintélyt és világraszóló
érdemrendet kaptak." (Egy bolond száz
bajt csinál)
Persze
reformernek lenni eleve nem normális dolog, kilóg a normális átlagból, bár nem
egészen mindegy, merre, hogyan, mennyire.
Igaz,
Rejtő-regényt írni se normális, ahelyett a rendes emberek hivatalba járnak és
kuporgatnak. Vagy várják a munkanélküli segélyt, és levonják mindenből az
erkölcsi tanulságot.
"És
este már munkába állt egy hajón, két ember helyett, de dupla fizetésért. Boldog
volt.
Ismét
dolgozott!
Így
jár, aki verekszik." (Piszkos Fred a
kapitány)
Ezt
1940-ben írta. Sokan ma is szívesen dolgoznánk két ember helyett egyetlen
tisztességes fizetésért. Lám, mintha tényleg volna valami a
Kondratyev-ciklusban.
Nem
a komolytalanság a jellemző a fenti idézetben, hanem az, ami a
Rejtő-mondatokban is: a lelkes befejezéshez még lelkesebb csattanót várna az
olvasó. Rejtő korának divatja szerint akár erkölcsi diadalt. A lét lényegének
logikája szerint valóban az történt, amit az író leírt: a tényektől független
erkölcsi törvény érvényesült. Mit tesz a Rend: ok és okozat között valódi
gyakorlati összefüggés van.
A
jó poén mindig konfúziót okoz, és minél messzebb van a nyilvánvalóságtól, annál
nagyobb hatású a megoldása. Kant hasonlót ír a fenségest
analizálva, de csak a nevetés kiváltására érti. Szerintem fordítva
is érvényes: a tragédiákban a tragikum ereje nem abban van elsősorban, ami
bekövetkezik, hanem abban, hogy miképpen. A rejtői tragikumról a későbbiekben
még beszélünk.
Most
azonban másról van szó: arról, hogy akiben az idézett szöveg által kiváltott
konfúzió megszűnik, az nevet. A Rejtőt nem elutasító - vagyis a szöveget értő -
olvasók ilyenek.
Az
idézett szövegben ugyanúgy megvan a minőség is, mint a kommersz olvasat; ebben
az összefüggésben az erkölcsi tanulság didaktikus levonása az ilyenfajta
regények tagadásaként (Aufhebung) értelmezhető. Intellektusnak való dolog ez:
az úgynevezett etikai sík, a zsidó-keresztény erkölcsi világkép szerint
rendeződő giccsek szemléletének paródiája. Hogy ez az erkölcsi világkép, amely,
akárhonnan nézzük, a mózesi kőtáblákon nyugszik, hogyan és miért lehet
kizárólagosan keresztény életelv vagy/és politikai szólam, nyilvánvalóan
ugyanolyan groteszkje a civilizációnak, mint példának okáért az irracionalizmus
dicsérete és a racionalizmus megbélyegzése. A hősies magatartás
irracionalizmusára Lukács György mutatott rá, akivel e téren józanon aligha lehet vitatkozni. Megfordítva: hősnek
lenni sem normális.
És
a háború? Hatvan évvel ezelőtt már véget ért. És Weber? Mi van, ha nemcsak
Marx, hanem ő is tévedett 150 (= 3 x 50) évvel ezelőtt? Mi van, ha a
bürokráciára nem csupán az elvtelenség jellemző, hanem a korrumpálhatóság is,
mert olyan pozícióban van, hogy módjában áll a közvagyonból - vagy
alkalmazójának bőséges javaiból - kegyúrként adományozni?
Akkor
az van, hogy mindegy. Ahol pedig
a Mindegy van, elkövetkezett az abszurd
világállapot (ld.: Stádium 90/2.), ami történetesen ontológiai
alapja mindannak, ami ellen Rejtő is fellépett, de annak is, amiből kiemelkednek
a látással megvert művészek.. (Is.)
Persze
lehet, hogy Webernek - és újabb követőinek igazuk van. Ez nem zárja ki, hogy az
e bürokraták Rendjével szemben vagy legalábbis ellenére kevéssé szabályos
állampolgárok is mászkáljanak a világban.
Új
probléma vetődik fel: mit lehet kezdeni az e viszonyokba beilleszkedni
képtelen, kórosan független személyiségű emberrel? És ami még kínosabb: mihez
kezd majd egy ilyen ember, ha analfabéta? Ennek nem lesz elég az irodalomba
vagy más művészeti ágba menekülni: akár a falon kívánnának keresztülmenni!
Ez
a társaság pedig leend - Jókai (mi még tudjuk) így írta volna - ama 1970 körül
születetett funkcionális analfabéta ifjúság gyermekeinek rendje. A
nemzedékváltás elfogadott grádusait figyelembe véve e különös új rend átlagosan 2000-ben született meg. Őket
fogják tanítani az 1970 körül született tanárok. (Kivétel persze van minden
nemzedékben. A java talán ennek is politikus lesz.) Az új nemzedék születése
éppen 1950 után ötven évvel időszerű.
Mielőtt
belevesznék a számmágiába - erre ok és jogcím bőséggel kínálkozik -,
kijelentem: őszintén remélem, hogy a két mágusnak (Webernek és Kondratyevnek)
nincs igaza.
A
mai kornál maradva a magyarországi magyar olvasók
között Rejtő még mindig igen népszerű, bár egyre hátrább kerül napjaink se hús,
se hal giccsei mögé; miközben a csallóközi és a székelyföldi (Dunaszerdahely és
környéke, illetve Székelyudvarhely és vidéke) magyar olvasói között előkelőbb
helyen van, és akik megelőzik: a Csallóközben Keneth, Szilvási és King,
Székelyföldön Jókai, Sütő, Gárdonyi, Tamási. (Az adatok Gereben Ferenc, Lőrinc
Judit, Nagy Attila és Vidra Szabó Ferenc felméréséből származnak.)
Ez
a különbség a művészetszociológiai tegnap és ma között.
Rejtő
elfogadása
A
hetvenes években magasan legnépszerűbb a Piszkos
Fred a kapitány volt. Ennek kezdő mondatai - több-kevesebb
pontossággal idézve - szállóigévé lettek. Az olvasók 87 %-a szerette Rejtőt
valamilyen okból, közülük akkor mindenkinél az első három megnevezett között
volt. Ez a széles körű népszerűség korántsem véletlen: a Piszkos Fred a kapitány Rejtőnek az a
regénye, amelynek két, önmagában is teljes egész olvasata van. Teljes a
kommersz olvasata is, és teljes egész a mélystruktúra is. Ez utóbbival
kapcsolatban, de Rejtőre általános érvénnyel igaz, hogy a regények
befejezéseitől, a piaci elfogadhatóságot támogató epilógusszerű esetlenségektől
el kell tekintenünk. Ezek azok a bizonyos regényvégek, amiket előre tudhatunk.
Ezt az állítást három korábbi dolgozatom (Rejtő
regényvilága - Népművelési Intézet, 1978.:
M 44/6166, Esztétikai
minőségek és kategóriák Rejtő Jenő regényvilágának tükrében ELTE
Bk., 1981., illetve Évszázados úrnak
alázatosan jelentem Stádium, 1993/4.) konkrét regényelemzései
egyértelműen alátámasztják. (Az elsőnek részlete megtalálható a Népszerű Művek
Világképe sorozat I. kötetben, a Krimielemzésekben:
153-188. old. - Művelődéskutató Intézet, Budapest, 1982.) Az elemzésekből
kitűnik, hogy a regényvégeknek magukhoz a regényekhez semmi közük.
A
Rejtő-regények rendszerezésében a Piszkos
Fred a kapitány lehet a viszonyítási pont, mivel ebben a műben
minden Rejtő-olvasó találkozott. Ez némi módosítással a Piszkos Fred-tetralógia
többi tagjára is érvényes. (Az elveszett
cirkáló, Piszkos Fred a kapitány, Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte
sajnálatára, A megkerült cirkáló.) E regényekben fonódik össze a
rejtői regénytechnika minden eleme, ezekben mutatkozik meg legtisztábban a Rejtő-regények két világképe. Ebben benne
van Rejtő nagysága is, nagysága átkának lényege is: regényeiben a használati és a műérték egyszerre jelenik meg.
Nyilván a félreértéseknek is ez az oka. Itt választható el a legtisztábban az a
relativitás, amely a társadalom alsó és felső proletárjainak („ingyenélők“)
lényegi azonosságát, valamint egymáshoz való viszonyukban meglevő - ugyancsak
alapvető - különbözőségét a groteszkben, egymás közegében megjelenő képtelen
voltukban ábrázolja, s ezzel a társadalmi osztályok (Weber nyomán státuszok)
közötti elkülönültséget és az elkülönültség magatartásbeli jegyeinek mint
konkrét és érzéki jelenségeknek, a bennük kifejeződő társadalmi gyakorlatnak
abszurd voltát mutatja meg.
Az
ilyen olvasás olyasfajta szellemi kirándulás, amely izgalmas kalandja a
mindenkori középosztálynak. Különösképpen akkor, ha - mint Rejtőnél sokszor, de
a Piszkos Fred tetralógiában teljesen - maga a középosztály kimarad a
regényből. Legalábbis látszólag. A figyelmes olvasó a tetralógiában is részint
konkrét lecsúszott és felkapaszkodott polgárokat talál (még a legnépszerűbb
második kötetben is), részint pedig arra lehet figyelmes, hogy ô maga azért
mulat, mert őhozzá képest mindkét ábrázolt
réteg idegen. Illetve azért is,
mert korántsem ez az egyetlen ok. A középosztály itt érzékelhető hiányában van jelen. Éppen ezért - nem
véletlenül ugyanabban a helyzetben találván magát, mint St. Antonio - az
„etikai síkon“ állva ábrázolt betyárbecsület és az „úri“ becsület fölött
kívülállóként ítélkezik.
Fontosnak
tartom, hogy mind a főként kommersz, mind a főként filozofikus regények között
vannak légiós regények, míg a Piszkos Fred-tetralógia csak két - természetesen
elcserélt - légionistát említ és használ fel, s azokat is csak első kötetében, Az elveszett
cirkálóban. El tudom róla képzelni, hogy azért, mert a valóságos
társadalom paródiájában csak akkor lenne helye a gyarmati hadseregnek, ha a) annak a szemszögéből kellene néznünk a
világot, mert kívülről - Gulliver szemszögéből - nézzük, vagy b) ha katonai diktatúráról írna. Ennél
több eset lehetséges ugyan, de végül is itthon írta, amit erről írt.
Mikrofilológiával
talán el lehetne dönteni (vagy azzal sem,) vajon nem a kivételes adottság
húzódik-e annak hátterében, hogy St. Antonio egyik funkciója az olvasó
vezetése. A giccspiacon nem példátlan, hogy egy angyalarcú, ám erős és okos
(noha a gyakorlati életben teljességgel tapasztalatlan) személy szerepével
azonosul a vevő. Ez az egyik valószínű értelme annak, hogy a Boldogság-szigetek (Fülig Jimmy egyik
jellemző változatában: Bolontsák) jogos uralkodója éppen pokoljárást végez a világban.
A másik kézenfekvő funkció a Rejtő korának művelt középosztálya babonás
hitéből: az értelem és a tisztesség törvényszerű győzelméből következik. Mint
azt a figyelmes olvasó megtudhatja, St. Antonio Heléna királyné és Piszkos Fred
fia, akit a szép kapitánynéért rajongó idősebb St.Antonio anyástul ellopatott.
A tetralógia centrális alakja Fred, aki mindent úgy tesz a társadalom
törvényeinek ismeretében, hogy tettei következtében indirekt módon mindig
elérje, amit akar. (E tekintetben összevethető a sokkal kisebb kaliberű Török
Szultánnal.) Nemcsak személyében, hanem a benne megtestesült értékben is
centrális figura. Rejtő (legalább) duplafenekű szimbolikájában ennek piacra
való, látványos képe maga a Kapitány, akiről a cirkálólopás után lemosták a vezetéknevét:
„...Piszkos Fred, aranyrozettás sapkával, felismerhetetlenül tiszta arccal,
angyalhajra emlékeztető, fehér, hosszú ősz szakállával... megjelent a kapitányi
hídon“ (Az elveszett cirkáló, 81.
old., Magvető, 1966). Ha netán nem kapcsolna az olvasó, ezt követően a
becsületről szól a fehér
egyenruhába bújt csőcselékhez: „... aki ebben az uniformisban valami
becstelenséget követ el, annak torkáig metszem fel a hasát“. A tévé-krimik
nyelvén: most ők a jó fiúk. Erre szükségük van a regényárut olvasóknak, míg a
mélyebb szövegszintek meglátóinak az e mondatokból kihagyott, nem idézett vicc
való. Amit könnyben ázó lelki szemeikkel az alsó olvasói szinten tartózkodók
észre sem vesznek. Fred „isteni“ küldetése a neokantiánus erkölcsi eszmék
hívőinek való: a tiszta, fehér egyenruha - mint a vele együtt járó kategorikus
imperatívusz - jóvá teszi a jó ügyért küzdő embereket. E tekintetben Fred nemes
lelkű elhagyott férj, aki fia és ellopott felesége (a másik oldalról: elcserélt főhercegné) boldogsága érdekében
csendesen eltávozik a regény végén.
A
regény mélystruktúráját elemezve - a párhuzamos világkép értelmében - Piszkos
Fred allegória: ô az Ész. A filozófiai vonatkozásokra szűkítve: a tetralógia
centrális értékszerkezetű, központi értéke az Ész, a többi ehhez képest
foglalja el helyét. A neokantiánus regényáru irracionális világképével szemben
az ősrivális Hegel áll: „az ész csele“,
vagyis az, hogy az ésszerűség törvénykénti érvényesülése gyakran csak csel
révén következik be. A sajátságos hegeli racionalizmusra jellemző így Fred
szerepe a tetralógia második kötetében: az Ész csellel trónra juttatja fiát, az
Értelmet: St. Antonio elfoglalja a trónt. Az ő meséjének ezzel vége. A többi
regényben ő már csak címzett, illetve pusztán leveleiben megjelenő személy. A Piszkos Fred a kapitány 1940-ben
született, két évvel Az elveszett cirkáló
után. Szűk két esztendő maradt mindarra, amit Rejtő még megírt. A Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára
és A megkerült cirkáló szervesen kapcsolódik az előzményekhez,
azonban a közbelépő Fred már nem az elvont igazság(osság) szövetségese, hanem -
a fegyvercsempészet ellen - az angol-amerikai titkosszolgálaté, mert azok a
jók. (Itt és akkor!)
A középosztály, amelyik hiányként szerepel ezekben a regényekben, és St.
Antonio szemével lát, tehát vele azonosuló befogadó - örökös túlélőként - benne érzi magát ebben
a világban-, a valóságban a magyarországi Iakosságnak
túlnyomó többségét alkotta. Történészek és szociológusok szerint a vékony
legalsó és a még vékonyabb legfelső réteg között erősen rétegzett, jellegében
azonban meglehetősen egységes középosztály állt. Amennyiben polarizálódott,
annyiban a két teljes olvasattal jellemezhetően vált szét.
Különös
sorsromlás vár Rejtő regényeinek olvasottságra, ha nemcsak az olvasók fogynak,
hanem a középosztály is. Az is középosztály-jelenség, hogy a zsidótörvények
idején, talán valamiféle morális igénynek megfelelendő, nem az író zsidót,
hanem a ponyvaregényt kezdték üldözni. Mert a ponyva hazudik. Amit mond, nem
igaz. Tehát butít. A ponyva a nemzet ellensége. Talán igaz - ma utánanézhetni
-, hogy a Magyarság című lap
kezdte, végeredményben mindegy. Rejtő számára a Nagy Leleplező az Egyedül vagyunk című szélsőjobbos lap
volt. 1942. október 9-én (IV. évfolyam, 21. szám) Bemutatjuk a Piszkos Fred szerzőjét címmel, Mr. Howard-Rejtő-Reich a nagy terézvárosi
ponyvakirály és rémregénygyáros rövid idegkúra után visszatért Japánba alcímmel „leleplezte“, hogy nem is
kalandos a múltja, nem is angol, nem is Howard, sőt „nem is Rejtő az igazi
neve, hanem Reich“.
Végül
hozzáteszi, hogy Olaszországból akkor jött haza, amikor minden külföldi zsidót
„eltanácsoltak“.
Tulajdonképpen
ugyanazért üldözték, amiért az ötvenes években. Minden parancsuralomnak megvan
a maga kulturális diktatúrája.
Ha
igaza van Kondratyevnek, előbb-utóbb akkora kátyúban leszünk, hogy
nemzetvédelmi okokból nemcsak a születésszabályozásba kíván az állam
betolakodni, hanem az irodalomba is. Már láttam olyan - főtisztelendő Várszegi
Asztrik úrnak címzett – feljelentőlevelet is, amelyik (szokás szerint) minden jó
ízlésű olvasó nevében kívánta a cenzúrát. Nota bene: ugyanők nevében
kelt ki néhány évvel ezelőtt a Vietnami Népköztársaság elnökéről elnevezett
tanárképző főiskola egyik docense a Népszabadságban azért, mert az írók nem
nevelik szép beszédre az ifjakat s a nőket, sőt majdnem olyan pocsék szavakat
is leírnak, mint amilyeneket az előbbiek kimondanak.
Jellemző,
hogy mindig akad megfelelő kurzus idején, aki rögeszméjével a nyilvánosság elé
kiáll, hogy a jóérzésű többség nevében fejeket követeljen. Különösen, ha az a
fej történetesen legalább egy fejjel magasodik föléje.
E
derék inkvizítorcsírák szívesen hivatkoznak soha meg nem nevezett mértékadó körökre is.
Világmegváltók,
keresztre igyekvők a hallgatag többség nevében. A hallgatag többség pedig
elbámul, mi mindent akarnak az ő nevében azok, akik miatt van ez az egész
felfordulás.
Most
a Gonosz azt mondatja velem, hogy ha volna legalább egy, ilyen világmegváltóknak fenntartott kereszt, sokkal
kevesebben állnának elő a többség nevében.
„Ha
van Isten, úgy jogos a megállapítás, hogy egész generációkat formált a saját
képtelenségére“ (Rejtő: H. G. Wells).
Cenzúrára
költeni fölösleges ott, ahol olvasásra, könyvre nincs fizetőképes kereslet. Itt
az olvasó a hiánycikk.
A
regények rendszerezhetősége
A
300 fős felmérés Rejtő Jenőről azt mutatta, hogy messze legnépszerűbb a Piszkos Fred a kapitány. Mind a
beszélgetésekből, mind az elemzésekből kitűnt, hogy ennek mintegy természetes
oka a végtelen mennyiségűnek tekinthető olvasat, illetve az, hogy minden olvasó
számára van megfelelő olvasata. Lévén két szélsőséges, teljesen kommersz és
tisztán a mélystruktúrából egész olvasata, hozzá képest, végső soron az egész
Piszkos Fred-tetralógiához képest határozható meg egyrészt a kommersz, másrészt
a filozófiai mélystruktúrájú Rejtő-regények csoportja. Noha korántsem
állítható, hogy minden rejtői kommersz népszerű (lett) volna, jellemzően
népszerűbbek, mint a filozófiai mélystruktúrájú regények, amelyek közül egyik
sem bizonyult igazán népszerűnek, sőt a Csontbrigád
egyenesen népszerűtlen.
Az
elemzések és a népszerűségi lista összevetése csaknem bosszantó alázattal
felelt meg annak, amit Hauser Arnold írt a népszerűség és a műérték sajátos
összefüggéséről: az esztétikai érték és a népszerűség fordítottan arányos (in: A művészet és irodalom társadalomtörténete,146.
old. - Gondolat, 1980).
A
Piszkos Fred-tetralógia (különösen a második kötet) sajátos helyzetét ez ugyanúgy
alátámasztja, hiszen egyik olvasatával az esztétikai értékre, másikkal a
lektűrre fogékonyak közötti népszerűsége összeadódott. A töredékes mélystruktúrájú regények
sem mind népszerűek. Eltérítene témánktól, ha ezt részleteznénk. Ami biztos:
nemcsak a műértékhez való viszony differenciál, hanem a lektűr - mint lektűr -
minősége is.
Nem
elemeztem az alábbi Rejtő-regényeket: A Sárga Garnizon, Víkend a pokolban, Az
úr a pokolban is úr, A Halál fia, Minden jó, ha vége van, Bradley Tamás
visszaüt, Vanek úr Párizsban. Ezért e regényeket nem minősítem, és a
besorolásból kihagyom. Az elemzések alapján a Rejtő-regények (P. Howard
álnéven) három csoportba sorolhatók: 1. a kommersz regények (minimális vagy/és
töredékes mélystruktúrával), 2. a társadalomparódia (a Piszkos
Fred-tetralógia), 3. a filozofikus mélystruktúrájú regények. Mivel összesen egy
évtized terméséről van szó, az időrendiség közömbösnek bizonyult: sem a
regények minőségére, sem azok jelentésére („üzenet“) nem volt hatással semmi. A
legutolsó regény, a gépíró Kovács Lászlóné (Magda) előadása szerint (in: Hámori Tibor: Piszkos Fred és a többiek, 116. old. – ILV, 1982)
a Vanek úr Párizsban című volt.
Nincs okunk a sorrendet e szerint felállítani. Más megoldás ésszerűbb: a
töredékes, mélystruktúrájú kommersz regényektől a filozófiai mélystruktúra
teljesebbé és mélyebbé válása irányában soroltam, míg a tetralógiát
értelemszerűen darabjai megírásának sorrendjében hagytam.
A kommersz regények: A szőke ciklon,
Vesztegzár a Grand Hotelban, A tizennégykarátos autó, Menni vagy meghalni,
Járőr a Szaharában, Pipacs a fenegyerek, A Fekete Kapitány, Az elsikkasztott
pénztáros, Ezen egy éjszaka, A Boszorkánymester, Egy bolond száz bajt csinál,
Az elátkozott part, A három testőr Afrikában, Az előretolt helyőrség.
A társadalomparódia: Az elveszett cirkáló, Piszkos Fred a kapitány, Piszkos
Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára, A megkerült cirkáló.
A filozofikus mélystruktúrájú regények: A
fehér folt, A Láthatatlan Légió, A Néma Revolverek Városa, Az ellopott futár,
Csontbrigád.
A
tájékozott olvasó észreveheti: a tárcanovellák, valamint A detektív,
a cowboy és a légió című írások ugyanúgy kimaradtak, mint a Gibson
Lavery-regények: Rejtő Jenő
P. Howardot szerette a legjobban, és amikor
kiadója a piaci kereslet változása miatt légiós helyett cowboy-regényeket kért
tőle, más (Lavery) álnevet választott, mert nem akarta
P. Howardot lejáratni. Ami minőség, ami „A“
Rejtő az olvasóknak, az P. Howard.
Ami
pedig P. Howard tapasztalata, az A
detektív...-ből megtudható. Rejtő ugyanis iparos volt, mint ahogyan
a kor legtöbb filléres vagy pengős regényt szerző írója.
Regényipar
poroszutas módszerrel
Vagyis
a manufaktúra szelleme a könyvpiac kínálati-termelési oldalán. Dumas pére, aki
a világ legnagyobb sikerregény-termelője mindmáig, amikor - igen gyorsan -
elérte, hogy a neve „áruvédjegy“ lett, már csak a szüzsével és a végső
simításokkal foglalkozott, regényei megírását, a kulimunkát, tehetséges
szövegiparosokra bízta. Dumas nagytőkés volt. Tervezett, előírt, megfizette a
kapott munkát, és végül, hogy az minden ízében megfeleljen a védjegynek, a
szöveg minőségét javította. Ennek köszönhető, hogy több mint 300 regény jelent
meg a neve alatt. Ez az amerikai utas módja a regénytermelésnek. A hazai
viszonyok között ez a vállalkozási mód nem működött. Úgy viszonyul a két
módszer egymáshoz, mint egy ruhagyár és egy szabóság. Az előbbi egyértelmű,
magyarázatra az utóbbi szorul. Egy-két évtizede még akárki ismerhette ezt a
munkamegosztást: szabó és nadrágszabó. Az előbbi vette a mértéket, s mivel ô
volt a nagyobb tudású szabó, ô varrta a zakót. A nadrágot mérték után, de próba
nélkül csinálták. Gyakori eset volt, bevett szokás, hogy másik ember a
nadrágszabó, aki a második zakópróbára, de legkésőbb a vállalási határidőre elkészült
a munkával. Ő alkalmasint több szabónak is dolgozott, tehát megélt a könnyebb
nadrágvarrásból, ami nem volt kifizetődő a jobbik mesterembernek. Így fele idő
alatt, jó minőségben az öltöny el is készült. Mindenki meg volt elégedve. A detektív a cowboy és a légió e
tekintetben vallomás értékű. A kávéházban dolgozó írók, akiknek mindig körmükre
égett a munka a szoros határidők - és a mielőbbi kéziratleadást sürgető
permanens pénzhiány - miatt, nemcsak loptak egymástól ötletet, hanem
kölcsönösségi alapon adtak is. Egyszerű
Plack például középrészekkel kereskedett, amelyeket „ez egyszerű“
kiáltással szokott táplálék fejében eladni. Ő maga nem is volt író - ahogyan a
specializálódott nadrágszabó sem „a“ szabó. A füzetes regények előállításának
módszere mellett közli Rejtő egy tanító szájába adva, hogyan kell regényt írni.
A „tanterv“, ami „mintegy húsleveskocka-kivonat“ formájában adja a
kalandregények úgynevezett „alapelemeit“ - a következő: „A fogalmak tisztázása: Légió: Vidám, vakmerő,
durva és menetelő katonai alakulat. Regényalakok: Elállatiasodott, kegyetlen és durva gyilkosok. Elemberesedett,
kegyetlen és durva állatok, akikben
van szív, nem ismerik a félelmet és naivak. Mellékalakok: Arab zsoldban
kémkedő garázdák. Hős: Fiatalos
külsejű, tréfás, de legyőzhetetlen egyének.
Gondtalan ifjak vagy lefokozott tisztek. Ajánlatos kezdet: Kocsma vagy
kantin, ahol egy mind ez ideig legyőzhetetlen, valószínűtlenül hatalmas katona garázdálkodik. Valószínűtlenül karcsú
s csinos légionista igen udvariasan, félig agyonveri, majd visszaül a helyére
és illatosítja magát. Nemes
ügyért néhány légionárius veszélyes vállalkozásba fog, súlyos kockázatok árán minden sikerül és céljukat elérve
becsületrendet kapnak, továbbá
készpénzt. Helyenként ajánlatos egy lefokozott tisztet rehabilitálni. Sűrű kiszólások: Nom du nom, garde, piszkos csirkefogó stb.
Szahara: Rendkívül meleg terep. Időnként a
számum minden elsöpör. Célja, hogy
a menetoszlop szenvedjen benne. Menetoszlop: Felismerhető vánszorgásáról, állandóan hiányos vízadagjáról. Útközben sokan
kidőlnek, és mire a csapat eléri a kijelölt oázist, a menetoszlop
már egyetlen emberből sem áll.“
(in: Az utolsó szó jogán, 55-56.
old. - Magvető, 1967)
Akinek
ez a „húsleveskocka“ a birtokában van, már főzhet is. Ha elakad, tippet kér
valakitől, s ha jön Egyszerű Plack,
előbb-utóbb kiderül, hogy véletlenül tényleg van a készülő regényben egy
hallgatag ifjú, aki szomorú, és senkivel sem bizalmas. Ilyen történetesen
mindig van véletlenül a mellékszálban, és vele történhet valami, ami éppen két
ív, és akkor már csak hozzá kell illeszteni a korábbról kész befejezést, és
máris futhat az író a kiadóhoz. Vagy hirtelen előkerülhet egy narancsszínű
táska, amiben a titok van. Ha ez csak a végén kerülhet elő, sebaj, előkerül egy
narancsszínű táska, ami tévútra vezeti a rendőrséget, mert ez egy másik táska,
amivel összetévesztik az eredetit.
Dumas,
mert irodalomgyáros volt, nagypolgár, halhatatlan. Az irodalom nadrágszabói halhatók. Ez rendre így van a zakót
készítő mesterekkel is, és csak némelyikük neve válik fogalommá. Különösen
akkor, ha alkotásai jó anyagból valók, és ezért elnyűhetetlenek.
Sír
(a) felirat
Meglepő
volt olvasni az Élet és Irodalom 1992-es Rejtő-vitájában a Münchenben élő
Halász Pétertől, Rejtő kortársától, hogy munkaszolgálatos élmény alapján
készült a Csontbrigád, a
legkevésbé népszerű, ám legmélyebb gondolatú Rejtő-regény, amikor első
bevonulása után(?!) hazatért az író. Ennek két dolog mond ellent: 1. a Csontbrigád 1938-ban keletkezett a
rendelkezésre álló adatok szerint, 2. Rejtőt, aki beteg volt, csak az Egyedül vagyunk-cikk után hívták be. Más
behívásról egyetlen adatunk sincs, ezért talán fölösleges is megemlíteni, hogy
1938-ban vagy korábban, vagyis a
zsidótörvények előtt nem is lett volna hova behívni.
Volt
ezzel szemben másfajta tapasztalata. Amikor éppen nem úriember volt külföldön,
akkor csavargott, és élményeiről haza küldött írásaiban, az említett tárcákban
be is számolt. Ami valamiképpen összefügghet a Csontbrigáddal,
a travaux forcés-ra emlékeztető
dokkmunka, a marseille-i menhely, és a valószínűleg az irodalomból megismert
francia gyarmati büntetőtelepek híre. (Adalék: 1924-ben még érvényben volt a
francia állam azon rendelkezése, mely szerint, ha valaki közlekedési balesetet
okoz, és a sértett komolyabb sérülést szenved, gyarmati kényszermunkára
ítélhető. A cselekmény következménye határozta meg az időtartamot. Rejtő a
húszas évek végén került Franciaországba, és - némi kerülővel - 1931-ben jött
haza. Biztos, hogy akkor még élt a törvény, hiszen épült a szaharai műút,
amihez a rabok törték a követ. A Csontbrigád kényszermunkájának lényege: utat
építenek; oka: robbantástól beomlott az alagút, mert a brigád „áruló“ volt. A
koncepciós per nem a kommunizmus, hanem a civilizáció találmánya. („Értem -
folytatta Fécamp. - Bizonyára kell az út, és olyanokra van szükség itt
Afrikában, akik engedelmesek, mert katonák, és nem baj, ha felfordulnak, mert
bűnösök.“ Ehhez elég az, hogy a Csontbrigád ártatlan volt.) A könyv lételméleti
alapjához bizonyára hozzájárult az Altonában eltöltött idő is, a svájci börtön
is, de az nyilvánvaló, hogy nem lehet a „megsejtett“ munkaszolgálat. Ami
mellesleg olyan volt, hogy ha sejtette volna, nem marad itthon, hogy elmehessen
tapasztalatgyűjtésre.
A
jövőlátás helyett meg kell elégednünk a prózai ténnyel: a francia fegyenctelepeket
csak 1948-ban számolták fel. A közismert Pillangót (alias Henri Charriére) 1930-ban tartóztatták le,
és 1931. október 26-án ítélték életfogytiglani kényszermunkára. Akkor fogták
le, amikor Rejtő még Franciaországban volt. Akinek nem elég az, amin a Pillangó
keresztülment, annak lovagiasan elhihetjük, hogy a Jevdokovóban átélendők
vetették előre árnyékukat.
A
viszonylagosságok, az odaillések, vagyis mindaz, ami a groteszk meglátásához
vezet, különös, nem annyira közemberi, mint inkább rafinált világszemlélői
elmélkedésekbe terelik a gyanútlan olvasót, aki ugyan túlélő itt is, csakúgy, mint a regényben
előre tudhatóan a hős, azonban túlélése esetlegessé válik az abszurd lét csereszabatos helyzeteinek szereplői
között. Tényleg nehéz elhinni, hogy Fécamp, Sirone kapitány, A Fehérhajú,
Akinek Tükre Van és a többiek ebből az irtózatosan logikus regényből előbb
megvoltak, mint Vanek úr, vagy Fülig Jimmy levelei. De a tények „pozitivisták“.
A helyzetek azonban lehetnek - negativisták.
Bahr El Szudánban nehéz elképzelni, hogy van a világnak olyan része, ahol
különböző évszakok, szökőkutak és sétányok vannak. (Sztálingrádról nem is
beszélve.) Ha a büntetőtáborban eszünkbe jut Velence és a tenger, ami „olyan
kék volt, mint tejszőke bakfisok szemei, ha barnára égette arcuk bőrét a nap“,
a tábor valóban elviselhetetlen. De ha a tábort a Pokoltetőhöz hasonlítjuk,
akkor kellemes. A viszonylagosságok világába került Fécamp. Annyira sok és
sokféle a lehetséges köztesség, hogy itt könnyű felfogni, mennyire nem örökök
az öröknek hitt értékek. Az a világ - ez
a világ: nem különülnek el az értékek, a maguk puszta mineműségében nem
léteznek, egymással azok, amik.
A
tábor világa zárt: ez van, így van és ilyen.
Fécamp
sorshúzás révén került ide. Ez a motívum már ismerős A három testőr Afrikában
című regényből: ott Pittman okosan befolyásolja sorsát. Ugyanez történik
Hornnal a Menni vagy meghalniban,
bár Horn nem tervező, hanem önfejlesztő. Itt azonban Fécamp eleve vesztes: vele szemben az nyer, aki
tudja, hogy a feldobott pénzdarab mindkét oldalán „fej“ van. Így dönti el a
sors, ki kerüljön haditörvényszék elé gyilkosságért, kémkedésért és
hazaárulásért: a romantikus polgárnak, a „tiszta ész“ emberének tisztessége a
preromantikusan átvállalt bűntől (v. ö.: Schiller és a többiek) ebben az
összefüggésben nem tragikus, hanem komikus hőst csinál az idealistából. Vajon
könnyebb-e az önként vállalt bűnhődés, mint a megérdemelt? És megtudja, hogy
tőle egy barátja egész egyszerűen
ellopta a tragédiáját! Amikor rájön, hogy azt, amiért elítélték, a barátja
követte el, mintha recsegve omlana rá az égbolt a Pokoltetőn. Pedig nem történt
semmi különös: a másik egzisztencia minden tőle telhetőt megtett, hogy
kiszabaduljon - bármi áron - a légióból.
Csakhogy
ezzel beavatkozott Fécamp sorsába úgy, ahogyan azt az egzisztencialista etika
nem tűri. Vagyishogy éppen az a dilemma: hol a határ? (Camus egy évvel a Csontbrigád megjelenése után írta a Közönyt.) A probléma szerint Rejtő gondolatilag
szinkronban volt a világirodalommal.
Micsoda
világ: a vétség nem tragikus, a bűnös nem ezért
bűnhődik, hanem azért, mert a bosszúálló hazafi, Fécamp lebuktatja. Persze a
regény végén.
Jó-e
ebben a világban a jó, és rossz-e a rossz? Tragikus hős-e az etikus becsapott,
vagy komikus?
Ami
ebben a regényben döntő fontosságú, az, hogy pontosan olyan, mint a való világ,
ahol a „viszonyítási test“ vagy tetszőleges, vagy egyezményes. Ha az előbbi,
akkor az egyéntől, ha az utóbbi, akkor a közösségtől mint változótól függ. Ebbe
bele lehet őrülni. (Popriscsin is akkor épül le végleg, amikor ráébred, hogy
még az ô tudatában legmagasabb rangú királynál is van nagyobb hatalom.) A
„sivatag marta idegrendszerek“ betegek, a monoton ismétlődések automatizmusa előbb-utóbb
mindenkiből kivált valamilyen személyiségtorzulást a dipszomániától a
bélyeggyűjtésig. (Minkiew doktor azért csinál sikertelen merényleteket, mert
ölni nem hajlandó, viszont bélyeghez csak akkor jut, ha levelezés adódik.
Egy-egy merénylet pedig jókora levelezéssel jár.) Ami az embereket itt
összetartja, az a fegyelem, a föntről kapott Rend, a hierarchikus struktúra,
ami nem öntörvényű, hanem mesebelien távoli helyről készen kapottan fojtogatja
az egyéneket (ameddig egyének maradnak, illetve azok tudnak maradni), miközben
emberi kapcsolataik megszűntek.
Fécamp
nem tragédiát hordoz, hanem közönséges csalás áldozata. Amikor erre ráébred, az
irracionális messianizmus megszűnik benne, a tisztességről, a barátságról és az
emberek közötti viszonyokról alkotott képe szétfoszlik. A realitás súlyos
dolog: a hérosz megtudja magáról, hogy idétlen. Rejtőt dicséri, hogy e változás
és az általa okozott tragédia egyetlen emberben és bensőként zajlik le.
Fécamp
belátja, hogy nem a sors döntött róla, hanem egy ember. Rejtőre jellemző a
harmincas évek magyar polgárának fatalizmusa, tehát a sors nemsors voltáról, a
meghamisított sorsról szól ez a regény. A sorsot valójában a sorsot előidéző
okok hordozzák, illetve változtathatják meg: 13. Pác Tivald - polgári nevén Pencroft
- nagyon hasonlít egy - jellemzően korabeli tudós nevét viselő - úrra, Benjamin
Walterra. Walter ezt kihasználva megzsarolja Pencroftot, és nem csekély erőszak
árán plasztikai műtétet végeztet mindkettőjükön. A peches Pác műtétje persze
sokkal fájdalmasabb. Később tudja meg, hogy egy meghalt rokonától nagy vagyont
örökölt, és ennek megszerzésének lehetősége volt Walter indítéka. Csakhogy az arc cseréjével sorsot is cseréltek. A műtét az orr és a
felsőajak megváltoztatásából - és egy sebhely előidézéséből - állt. Hogy
egészen világossá váljék, mennyit ér ez a sors előtt, adekvát kifejezést
használok: pónemcsere történt, és
ennek révén megváltozott két ember sorsa. Ez a rejtői akasztófahumor. A
vásárlóknak ebben a formában adatik elő: „Itt arról volt szó, hogy két rohanó
élet találkozáskor átrobogott egy keresztező sínpáron, és az egyiket eddig
konokul követő balszerencse, pillanatnyilag megzavarodva, vadul futott tovább a
másik után, mit sem tudva a tévedéséről“ (A
Néma Revolverek Városa).
És
mint Rejtőnél mindig: a sorsot meghamisító ráfizetett. (Még az is kiderült,
hogy csak sorsát örökölte Pencroftnak, mert a dúsgazdag örökhagyó halottnak
hitt fiát megtalálták az őserdőben, a bennszülöttek között.)
Nem
a sorsszerűség kérdőjeleződött meg, hanem az vált kérdésessé, hogy valóban az-e
a sors, ami, hogy nem tévedés-e az egész, nem úgy van-e az
igazsággal-igazságossággal, ahogyan a többi értékkel.
A
Csontbrigádban nincs értelme
annak a romantikus (élesebben: giccses és kispolgári) etikusságnak, amit Fécamp
magával hozott. Megérkezik a büntetőtáborba ártatlanságának tudatában, emelt
fejjel, hogy magára vállalva egy - a sors igazságos voltából kiinduló
sorsvetésből neki jutott - bűnt, etikus hérosz, önfeláldozó, ártatlan és
megváltó legyen, és végül kiderül, hogy csak balek. Addig, amíg ezt meg nem
tudja, számára a világ igen kisszerű személyek és kényelmetlen körülmények
együttese.
És
a Nap ugyanúgy süt tovább!
A
világ - egy seregnyi jelből ítélve - nem inog meg ekkora disznóság történtétől,
és csak halad tovább: az önmaga előtti értékvesztés (devalorizáció) nem jár
együtt a világ értékeinek megváltozásával. Fécamp ekkor hasonlít a „caffard“
állapotában levő Hornra (Menni vagy
meghalni), de állapota tragikusabb, mivel nemcsak a barátság és más
részvilágok értékelődtek át benne a bajtársiassággal együtt, hanem önmaga is.
Kritikus pont: „átmenet a Voltból a Nincsbe“. Különösen élessé teszi az
önmagával és a világgal való összecsapást az, hogy mindez a Pokoltető
„vegytiszta“ társadalmában történik vele. Nem lábalhatna ki a krízisből, ha
környezetéből nem váltana ki tébolyult dühöt, amit tesz: kiáll a megbetegedett
Fehérhajú mellett. Megszegi tehát a törvényt, és ez pusztulással járna, ha nem
volna elég erős ahhoz, hogy megvédje magát (és - a Nagyvilággal szembeni dühtől
hajtva - a Fehérhajút). A Pokoltetőn ezáltal szakadás következik be. Hasad az
uniformizáló rendszer, ez szükségszerűen hoz létre új Kisvilágot (illetve
Kisvilágokat). A döntő pillanat adott:
Fécamp a számára legmegfelelőbb megoldást választja, amikor magához ragadja a
hatalmat. E hatalommal azonban mindaddig nem tud élni, amíg környezete - a
kettéhasadt Nagyvilág -, a minden tömegvonást magán hordozó, imbecil
Csontbrigád és az egyre terjeszkedő titkos (és nyilvános) hatalom, vagyis az
önmagát szervező fasizálódás a megroppant erkölcsi világú egyént ismét
egzisztenciává lenni nem kényszeríti.
Ebben
a kölcsönhatásban termelődik ki a megcsalatkozott emberből a racionalista vezér
azáltal, hogy megismeri a maga pokoltetői társadalmát is, a Völgy társadalmát
is (ahol minden van, ami a Pokoltetőn nincs), de már ismeri önmagát is.
Ez
az önismeret készíti elő dramaturgiailag a társadalomba visszavezető utat, de
ez az előre ismert regényvéghez tartozik, az azonban ez által lesz -
annyira-amennyire - hiteles.
A
megtalált szerep törvénye szerint ettől kezdve Fécampnak élnie kell, mert ô az,
Aki a Hírt Viszi.
Az
útra azonban, amelyet építenek, szükség van, miképpen arra is, hogy az útépítő
elítéltek az út elkészültével eltűnjenek (v. ö.: Az előretolt helyőrség).
Ebben
a helyzetben jön el a Völgy Fécampért, hogy a felelőtlenül elvállalt bűntény
során elrejtett hadititkot keresse. A Völgy azonban már nem tud szót érteni
vele, mert az ô közössége a Csontbrigád. A Pokoltetőről visszahívott Fécamp
kíméletlenül racionalista, nem érnek el nála semmit. Ebben az állapotában
alkalmas arra, hogy Rejtő igazi véleményét mondja.
A jóról: „A jó az csak fölösleges rossz az
ember életében. Babonás emberek hiúsági szertartása“.
A jóról és a rosszról: „Helytelenül
értékeljük a világot, amikor a rosszat és a jót állandó értéknek vesszük. A
forróság, a sivatag vagy az egyhangú napok csak egy másik környezethez
viszonyítva tűrhetetlenek.“
A társadalomról: „Ott van a Nincs. Főként
ott van. Virág, fű, fa, forrás nem létezik. Csak társadalom. A puszta
társadalom. És ahol társadalom van, ott feltámad az igazság... És ahol igazság
van, ott megszületik az igazságtalanság is.“ (V. ö.: Az ellopott futár)
Ez
a már létező nihil tagadása.
Miközben
a völgyi hierarchiában megszületik az abszurd kommunikációképtelenség motívuma
(Ligert és Tiguer, a két altiszt akár Ionescótól is jöhetett volna), megérik az
árulás is. (A Csontbrigádban ld.
Berlac korábban már idézett szövegét: a haza nem az impérium).
A
Völgy-Nagyvilág igazság(osság)áról Ész Lajos jogtudományi könyve szól ide illő
mélységgel (Az ellopott futár). A
Piszkos Fred-szerepet idéző beszélő név egy társadalomból kivonult jogtudósé,
aki vak, mint Justicia - vagy mint Démokritosz, aki vakon képesebbnek érezte
magát a világ dolgai felől gondolkodni, mint látva azokat. Ész Lajos egy
írástudatlan matróznak diktálta utolsó nagy művét. A jog és az igazság története napjainktól születéséig
- szól a cím. „És azután csupán üres lap.“ A könyv megíratlanságáról Ész nem
tud, de a haldokló jogász szavai mégis erről szólnak: „...az igazság... sokszor
titokban marad... De az igazságtalanság... mindég kiderül.“
Az
igazságtalanságnak feltárása mindig közelebb visz az igazsághoz, vallja
Ész-Rejtő-Lajos, és erre rímel az a gondolata, hogy az „itt biztosabb“ (vagyis
kevésbé veszélyes) kinyilatkoztatásával a Völgybe vissza nem kívánkozó
Csontbrigád a nihilt választaná, a Nincset. Erre a tömegbölcsességre válaszol a
szofisztikus rejtői igazság: a Csontbrigád
nem ártatlan mégsem, mert nem
hitt az igazságtalanságban. Mert inkább megvédi a maga rabságát,
mivel az az ő tulajdona.
A
látszólag Führerré lett Fécamp nem sajátságos etikuma folytán nem lesz Hitler,
jóllehet valóban a közösségért is teszi - más lehetőség híján -, amit volt barátja ellen az igazság feltárulásáért
tesz. Ez a gyenge szobrász nem piktor. Nem világhatalomra törő diktátor,
hanem csodadoktor. „A csodadoktor a hatalom antipólusa. A tömegek rossz
lelkiismerete... a csodadoktorokat követve, hosszú zarándokútra indul, idegen
országokban keresi a gyógyulást.“ (Az utolsó
szó jogán. In: ugyanezen cím alatt, Magvető, 1967) Azért, mert „A
hazugság csak addig éltet, amíg magyarázni lehet. Az ember csak addig tud
másoknak és önmagának hazudni, amíg hazugsága, legalább részben,
valószínűsíthető“.
Azonban
Fécamp végül még csodadoktornak sem lesz igazi, mert nem viszi háborúba a
Csontbrigádot, mivel belátja, mindenkinek joga van ott és úgy élni, ahol és
ahogyan akar. A Csontbrigád marad a Pokoltetőn, Fécamp pedig visszatér a
magánéletbe.
A
regény tragikuma látszólag feloldódik a konvencionális végben, s noha tudjuk,
Rejtő ezúttal Fécampként jelent meg egy művében, annak minden logikuma ellenére
sem azt írta meg - Macchiavelli és Nietzsche ismeretében -, ami ilyen esetben
nyilvánvaló, hanem azt, minek kellene
történnie ilyen esetben. Ha olyan nagyon ügyelt volna a piacra ezúttal is,
remekül feloldhatta volna a megírt tragédiát. Ezúttal inkább a maga idealizmusa
győzött. „A történetben most mindenkiről elmúlt a szenvedés, azonban A Térben
vándorló fény, ha átsiet valahol, azért nem szűnik meg. Emlékeznek rá, félnek
tőle, és tudják, hogy mindig áthalad, de örökké visszatér. A titok itt van
előttünk, és a forró évszak villamos feszültsége percenként rajzolja fenyegető
grafikonjait a Szudán fölötti sötétre. És senki sem érti. De aki látja, hogy az
ég, mintha maga is imádkozna, ájtatosan leborul a sivatag szegélyén, az hisz és
remél, és alázattal várja ítéletét“. Frappánsabb lett volna elhagyni az utolsó
mondatot, de akkor nem a rejtői tragédiát hallottuk volna ki belőle 1938-ból,
hanem Kafkáét korábbról. Természetes, hogy ez a nem igazán boldog regényvég
tönkretette az árut, hiába nősült meg Fécamp, hiába lett apa, „Akinek Kisfia
Lett“. Ha ezzel fejezte volna be, az olvasó boldogabban zokogna. Ezúttal
annyira írónak bizonyult, hogy nem bírta ott befejezni, ahol praktikusabb lett
volna, az idézett részt nem tudta elfojtani.
A
következő évben már Az elveszett cirkálót
írta, a társadalomparódia első darabját. És azt már nem lehetett megbocsátani
neki: „A CIRKÁLÓ VISSZATÉRT JAPÁNBA“ írták, amikor szétdúlt idegrendszere
kezeléséről visszatért a Japán kávéházba, és megkezdődött a pokoljárás. Ötvenöt
évvel ezelőtt, amikor betegen elvitték Jevdokovóba meghalni.
Azóta
eltelt egy Kondratyev-ciklus és egy évtized. E szerint gazdaságilag az akkori
helyzet megfelelőjének kiteljesedését éljük. Szerencse, hogy megbukott a
marxizmus. Ha nem bukott volna meg, akkor úgy tudnánk, hogy a termelési
viszonyok adják az alapot és a többi a felépítmény. Akkor azt hinnénk, hogy a
termelőerők (amelyeknek élén az ember áll a maga tapasztalataival és tudásával,
vagyis a rengeteg eszével), valamint a termelési viszonyok együttese adja a
termelési módot, ami objektíve maga a társadalmi lét, amely meghatározza a
társadalmi tudatot. Ennek az egész komplexumnak vezető ideológiája volna az
uralkodó osztály(ok) ideológiája, ami végső soron (de elsősorban) azt szabná
meg, miféle szent okok jegyében és mit tegyen a hatalom. Ha ez így lenne, az
volna, hogy megint tiltanák Rejtő könyveit, mert butítanak, költőket, írókat,
irodalomtörténészeket
munkaszolgálatra vinnének, hogy ne mételyezhessék tovább az ifjúság
lelkét holmi tényekkel, sőt csodadoktorok is akadnának, akik puszta
jelenlétükkel s némi hókuszpókusszal csodát tesznek, sebeket tépnek fel és
gyógyítanak be, hogy segítsenek tíz igaz emberért tízezer gazságot elkövetni,
Szodomára és Gomorrára hivatkozva.
Ha
valóban a lét határozná meg a tudatot.
Akkor
ugyanaz a lét is, ugyanaz a tudat is félévszázados ciklusokban
vissza-visszatérne.
Ha
érvényben volna a marxizmus, most aztán jól nézne ki az ország, mondhatom.
De
most csupán az van érvényben, hogy az évfordulót csak körülbelül ötven vagy
száz évenként követheti újabb. Azután jön majd ismét a centenárium, a centurio,
mert az olyan jópofán militáns. ÉVSZÁZADOS ÚRNAK ALÁZATOSAN JELENTEM, a Reich
Jenő firkászt ki lehet húzni a létszámból, nem olvassa már a kutya sem, csak a
sírfelirata maradt meg, de ő maga írta, tisztelettel. Azonban ennek a furcsa
embernek névjegye is lett: utcanév-tábla. Azt is alázatosan jelentem, hogy a
Huszadik százados úrnak ki tetszett irtani egy kétezer éves kultúrát a római
jogtól a latin ábécéig cakk-pakk.
Szinte
érthetetlen, hiszen két generáció az ő művei révén tanult meg irodalmat
olvasni.
Boldog
világunkat ma már mégis kielégítik a piktogramok, és ma már csak a sznobok
játsszák a kultúrembert azzal, hogy szövegeket is olvasnak, de az ő idejük
hamarosan lejár. Hát még a firkászoké!
Az
előrevivő értékek nevében be lesz vezetve a cenzúra!
Egy
őseit megtagadó csodadoktor már több mint egy évtizede megmondta, hogy szabad
sajtóra semmi szükség. Miért volna, ha nem olvasnak?
Amíg
nem születik a sorsáról újabb határozat, addig itt állhat ez a fejfátlan
utóirat, hiszen nem kér enni.
SÍR (A) FELIRAT
Ki
itt nyugtalankodik csendesen,
Író
volt és elköltözött az élők sorába.
Halt
harminchat évig, élt néhány napot,
S
ha gondolkozott, csak álmodott
Néhány
lapot. S mikor kinevették:
Azt
hitte, hogy kacagtatott.
Most
itt fekszik e nehéz
Temetői
hant alatt,
Zöld
koponyáján kiüt a csira
És
azt álmodja, hogy él.
Szegény.
Béke hangjaira!
Amen.
(Rejtő Jenő)
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
TESTVÉRMÚZSÁK - MAGYAR NEYLVŰ PORTÁL -
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ
MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA - UNGAROHOME