a mostoha

KNEMÓN ÍGY BESZÉLTE EL TÖRTÉNETÉT:

Az athéni Arisztipposz volt az apám, jómódú ember, az államtanács tagja. Úgy esett, hogy meghalt az édesanyám, s ő máris második házasságon járatta az eszét, mert nyugtalankodott a bizonytalanság miatt, hogy egyetlen gyereke voltam. Hozott is a házba egy nagyon finom-művelt, de feneketlenül romlott asszonyt. Demainéte volt a neve. Alighogy hozzánk került, szépségével elcsavarta az öregem fejét, mindenben túlontúl kedvére járt, úgyhogy hamarosan ő lett az úr a házban, s azt tehetett, amit akart.

Nem tudok még egy asszonyt elképzelni, aki ilyen avatott mestere lett volna a csábításnak. Ha az apám elment, sóhajtozott; ha hazajött, a nyakába ugrott; ha kimaradt duzzogott – hogy ő belehalt volna, ha még egy pillanattal később jön meg –, minden szíre-szóra megölelte, s csókjait könnyekkel fűszerezte. Mindezzel az apámat teljesen behálózta: már csak benne élt, őt bámulta.

Eleinte úgy alakoskodott, mintha engem is édesfiaként szeretne – ezzel is Arisztipposzt maszlagolta –, folyton folyvást a sarkamban járt, egyre-másra csókolgatott, s egyebet sem kívánt, mint hogy bennem gyönyörködhessék. És én engedtem, távolról sem sejtve szándékait, csak azon csodálkoztam, hogy olyan édesanyai gyöngédséggel szeret, amilyenről eddig még nem hallottam.

Egyszer fiacskájának drága kincsének nevezett becézgetve, máskor örökösének, lelkecskéjének.

Ha komoly dolgokról volt szó, játszotta a jó anyát, ha tréfára fordult a dolog, napnál világosabban elárulta magát, hogy szerelmes belém. De azért igaz, művészi ravaszsággal szőtte csábításait szebbnél szebb szavakba, miközben nagyon törte a fejét, mivel is hódíthatna meg.

Végre is történt valami. Épp a Panathenala ünnepe volt, amelyen az athéniek kerekes hajón viszik Athénének az új díszköpenyt. Magam is szerepeltem az Istennő tiszteletére előadott palán énekesei közt, s miután a szokásos szertartás és körmenet véget ért, azon mód ünnepi díszben, palástban, koszorúsan hazamentem. Amint az asszony meglátott, elvesztette józan eszét, szerelmét nem bírta tovább ravaszul takargatni, hanem meztelen vágyával elém szaladt, s nyakamba hullva búgta:

- Szép-fiatal Hippolytosom, Thészeuszom, te!

Gondolhatjátok, milyen lelkiállapotba jutottam erre, hiszen még az elbeszélésébe is belepirulok.

Estére kelve apám a népünnepélyre ment vacsorázni, és ahogy ilyenkor szokás, úgy volt, hogy a nyilvános áldomás alkalmával az éjszakát is az ünneplőkkel tölti. Éjnek éjszakáján betoppant hozzám az asszony, s bűnös szeretkezésre akart édesgetni. Hogy én aztán kézzel-lábbal tiltakoztam, s minden édeskedése, ígérgetése, fenyegetőzése visszapattant rólam, fájdalmas sóhajtással ellibbent, és csak az éj elmúltát leste, és a gonosz lélek bosszúját forralta ellenem.

Mindenekelőtt reggel fel sem kelt az ágyából.

Amikor reggel apám hazajött, s megkérdezte, mi baja, csak azt mondta, rosszul érzi magát. Később az öreg újra, meg újra faggatta, hogy mi baja, ekképpen szólt:

- Gyönyörű egy mákvirág ez az Ifjú, a mi fiúnk, akit én, az istenek a tanúim, jobban szerettem, mint te! Bizonyos jelekből kitalálta, hogy áldott állapotban vagyok, amit én titkoltam előled, mert még nem voltam benne egészen biztos. Amikor tegnap távollétedben oktatgatom a tisztes életre, hogy ne járjon mindig az esze a cifralányokon meg a részegeskedésen, amely dolgairól neked eddig nem szóltam. És most is, ahogy négyszemközt, hogy mások előtt meg ne szégyenítsem, korholom, kimondani is röstellem, milyen szavakra fakad ellened s ellenem. Végül, pedig úgy hasba rúgott, hogy, íme, magad is látod, most így meg vagyok nyomorítva.

Ennek hallatára az apám nem szólt, nem kérdezett meg, hanem előkurjongatta a cselédséget, a szemük láttára ököllel nekem esett, majd éktelenül elkorbácsoltatta csupasz alfelemet, és kiköttetett testemet az aljanép prédájául hagyta.

A dolognak tanúja volt Thisbe is, egy bájos kis rabszolgalány, akinél már sokszor próbálkoztam hiába. Arra többé nem is gondolhattam, hogy Thisbét ezek után megkörnyékezhessem.

Amikorra a cselédség megelégelte, hogy tanúja legyen szégyenemnek, és végre magamra maradtam, nemsokára előjött a bájos rabszolganő, eloldozta köteleimet, szobámba kísért, segítségemre volt a tisztálkodásban, írral kente meg elkínzott hátsó felemet, gyengéden meg is csókolgatta, majd magamra hagyott. Ezek után persze nem jött álom a szemeimre. Thisbén járt az eszem, bár nagy fájdalmaim voltak.

Honnan tudhattam volna, hogy Thisbe, aki Demainéte rabszolgalánya volt, ezúttal is a gonosz asszony parancsára cselekedett?

Balga fejjel azt hittem, megszánt. Amikor pedig egy éjszaka a szobámba lopódzott, és beengedtem, azt hittem, valami csodától megszépültem. De azután eljött még egyszer, eljött harmadszor is, végül pedig rendszeresen járt hozzám.

Mikor egy ízben nyomatékosan kértem, vigyázzon magára, nehogy az asszonya rajtacsípje, így nyugtatott meg:

– Ó, Knemón, milyen szörnyen együgyű fiú is vagy te! Hát azt gondolod, hogy baj volna, ha engem, a pénzen vett rabszolgalányt veled rajtakapnának? Hát akkor a te véleményed szerint milyen büntetést érdemel az olyan asszony, aki büszkén emlegeti, hogy szabad, akinek törvényes férje van, aki jól tudja, hogy halál fia, ha félrelép, s mégis egyre csalja az urát?

Elképzeltem mostohámat a Thisbe által nagy komolyan előadott helyzetben, de csak úgy láttam, mintha a dolog velem történnék. Eszembe jutott, mit műveltünk volna, ha vissza nem borzadok atyám ágyának meggyalázásától. Mintha nem is a rabszolgalány feküdt volna mellettem, hanem egy másfajta, de mégis az igazi Demainéte. De nem apám feleségeként, hanem valaki másként. Hasára fordult éppen, gömbölyű tompora fehéren, feszesen csillogott a fényben, mint a márvány.

Megcsókoltam. Ahol ívbe hajló hátának alja érintkezik a csípőnek legfelső vonalával, hol minden szép asszonynak kristálypihék teszik még csillogóbbá testét, ajkammal alig érintve borzoltam finom bolyhait. Demainéte édes fiacskájának nevezett, s mikor izmos combjainak és kemény gömbű farának találkozásánál kutattam pihék után, éreztem, hogy remeg a kéjtől. Háta megnyúlt, dereka elvékonyodva tapadt a kerevetre, s csípője égnek emelkedve elérhetővé tette a szerelem kapuját.

A hasaló asszony fölé kerekedtem, és Erósz, legyen áldott a neve, keményen összekapcsolt bennünket.

– Demainéte – suttogtam. – Demainéte!

– Igen, Knemón, nemcsak te kellettél neki. Most is a szeretőjével hentereg, Arisztipposz ágyát becsteleníti a szégyentelen – szólt Thisbe.

– Hallgass – riadtam rá –, nem tudom elhinni.

– Dehogynem – tetézte –, hiszen, ha kedved tartja, megmutatom. Megmutathatom, a szeretőjével mint bujálkodik!

– Ha akarod – fanyalodtam rá –, hát nem bánom.

– De mennyire, hogy akarom – vágta vissza –, mégpedig egyrészt miattad, mert olyan gyalázatosan megalázott téged, másrészt és nem kevésbé magam miatt is, akit naponta a végsőkig kínoz, gyötör a féltékenykedéseivel... Hát, ha férfi vagy, bizony leleplezed! Majd hívlak, ha rajtakaphatod a gyalázatost.

Nem csoda hát, hogy elment a kedvem Demainététől, s hogy feledjem, amit előbb akaratlanul elképzeltem vele, megtettem a valóságban Thisbével.

Utána megesküdtetett az istenekre, hogy leleplezem mostohámat, és elsietett.

Harmadnap éjjel ébresztett álmomból, súgva, hogy az asszony szeretője bent van a palotában; elmondta, hogy apám valami sürgős ügyben kiment a földekre, a szerető meg – amint Demainétével megbeszélték – épp most surrant be hozzá; hogy jó volna, ha felkészülnék a bosszúra, s karddal a kezemben felfegyverkezve toppannék be, nehogy a gazember szárazon elvigye. Így is cselekedtem; rövid karddal a kezemben megindultam a hálószoba felé, előttem Thisbe égő fáklyával.

Megérkeztünk. Belülről mécsvilág szűrődött ki...

Én felgerjedt dühömben betörtem a zárt ajtót, felcsaptam, s ordítva viharzottam be:

– Hol az a gazember, ennek a talpig becsületes asszonynak gyönyörűséges szeretője? – Szóltam, és odarohantam, hogy átdöfjem mindkettőjüket.

És ekkor - ó, istenek! - kiugrott az ágyból... apám, s odahullott lábaim elé:

– Fiam – nyöszörögte –, türtőztesd egy kissé magad, szánd meg nemzőapádat, könyörülj ősz fejemen, aki felneveltelek. Igaz, keményen megbántottalak, de azért sok volna büntetésnek a halál. Ne vakítson el tomboló haragod, apagyilkossággal ne szennyezd kezeidet.

Ezt rebegte, meg sok ilyesmit, rimánkodva. Szánalmas volt.

Én meg csak álltam, megrendülve, mintha villám sújtott volna belém.

Körülnéztem Thisbe után, aki hogy, hogy nem, egyszerre csak eltűnt. Körüljártattam szememet hol az ágyon, hol a hálószobán, tétováztam. Demainéte pedig, mint aki nem is veszi észre, mi történik körülötte, szegény apám háta mögött nekem kellette magát.

Mit mondjak, ott vergődtem tehetetlenül. A kard kihullt kezemből...

Demainéte hirtelen ott termett, felkapta; apám meg, hogy már nem fenyegette veszély, lefogott s megkötöztetett, miközben Demainéte egyre tüzelte:

– Hát nem megmondtam – visítozott –, hogy jó lesz őrizkedni ettől a kölyöktől, mert alkalomadtán még valami gazságra vetemedik? Hisz lerítt az arcáról! Ó, én a veséjébe látok!

– Igen, igen - felelte apám -, te megmondtad előre, csakhogy én nem hittem.

Ahogy ott álltam megkötözve, eszembejutott, miket képzeltem néhány napja Thisbével oldalamon magamról és Demainétéről. Most nagyon szégyelltem magam, lám, hogy pirulok bele.

Úgy látszik, megérzett ebből valamit a szörnyű asszony, mert magához szólította apámat, és addig édesgette, amíg az öregen a vágy meg nem látszott.

Ott szégyenkeztem a hálószobában, hogy a méltóságteljes Arisztipposz, az államtanács tagja ily könnyen válik szégyentelen hímmé egy elvetemült nőstény incselkedésétől. A helyiséget nem hagyhattam el, arról gondoskodott az ajtón kívül fegyverben álló őrség, és a szememet sem tudtam levenni a megalázó eseményről: apám kéjsóvár, de remegő, gyenge lábú kéjenc módjára hanyattfeküdt, a gyalázatos nőszemély pedig rátelepedett, és bujaságával csak önmagára vonva minden férfiúi figyelmet, búgó, dallamos nyögdécseléseket csalt elő férjéből.

Lesújtó volt látni és hallani, mi történik a hálóban, látni nemzőapámat a kéj csúcsán.

Utána megbilincseltetett, és egy üres kamrába vettetett. Alig jött álom a szememre, amikor halkan tárult zárkám ajtaja, és Thisbe libbent be rajta.

Mintha nem hagyott volna galádul magamra, sőt, mintha nem is ő maga rántott volna bele a bajba, hogy majdnem apagyilkossá lettem, levette köntösét, leterítette, majd rátelepedett, és szólt:

– Ó, Knemón, nagy bajban vagy. Demainéte rávette apádat, hogy a népgyűlés elé vigyen, ez pedig azt jelenti, hogy apagyilkosként fognak ítélkezni feletted.

Tudtam, hogy ez nagy baj, hiszen törvényeink mindig is halállal büntették az apagyilkost.

Látta Thisbe, hogy nagyon elszomorodtam, hiszen nem voltam vétkes. Szó nélkül átölelt, s vigasztalólag ölembe nyúlt.

Nyomban észrevehette, hogy nincs sok kedvem a szerelemhez, ezért így szólt:

– Szegény ifjú, hidd el, én szívből sajnállak, és szánom ezt is itt, hogy a markomban sem felejti el, mi vár holnap mindkettőtökre. Ezért arra kérlek, feküdj mellém, és ne gondolj másra, csak arra, hogy fiatalnak lenni jó, az élet pedig szép akkor is, ha rövid.

Az a galád szuka ezzel végképpen elrontotta a kedvemet, hiszen nyilvánvalóan közeli halálomra célzott. Akkor kezdtem már tudni, hogy olyan gyilkos tervnek eszköze, amelynek én áldozata leszek maholnap.

Hiába küszködött tehát, ölem nem kívánta meg őt többé, bár virradatig sok mindent megtett. Buzgalmában ő maga feledkezett meg végül helyzetünkről, és heves vágy öntötte el, azonban mindhiába tüzelte a vágy, reggelig sem történt semmi.

Kora reggel, úgy, ahogy voltam, éppen csak szemérmemet fedő ruházatban, megbilincselve vezetett apám a népgyűlés elé. Ott port hintett fejére, s így panaszkodott:

– Ó, athéniek, nem ilyen remények közt neveltem ezt a fiút, hanem születése pillanatától fogva abban bizakodtam, hogy egykor majd öregségem támasza lesz; szabad emberhez illő nevelésben részesítettem, iskolába járattam. Bevezettem a törzsbeli és rokonsági szövetségbe, beírattam az epheboszok közé, törvény szerint polgáraink sorába iktattam: egész életemnek ő volt egyetlen gondja-gondolatja. De ő mindenről megfeledkezett; előbb is durván megsértett engemet, aztán itt jelenlevő törvényes feleségemmel szemben tettlegességre vetemedett, végül pedig éjnek éjszakáján karddal rontott ránk, s kis híja, hogy apagyilkossá nem lett: mert ebben csak az a véletlen akadályozta meg, hogy váratlanul kihullt kezéből a kard. Én tehát ide menekültem hozzátok, s ezennel feljelentem őt. Igaz, hogy a törvény szerint jogom volna magam kezével megölnöm, de én nem akarom. Rátok bízom hát az egészet, mert véleményem szerint jobb, ha törvényes úton büntettetem meg fiamat, mint ha magam vennék rajta halálos bosszút.

És sírva fakadt.

Rázokogott Demainéte is, és úgy alakoskodott, mintha rettentően bánkódnék miattam.

Ott álltam a népbírák előtt, ítélet nélkül is jóelőre bűnösnek tekintve, és csodáltam, hogy apám nem fékezi meg az asszony túlságos komédiázását, mert az azért túlzás, hogy oly nagy bánatot színleljen miattam, ami köntöse széttárására készteti, s mutogatnia kelljen testét a nép bíráinak.

Irigyelték is Arisztipposzt szép testű, buja asszonyáért a vének, magam is láttam apámon, hogy e túlzó előadást nem nagyon szívleli, de – ez tőle merőben szokatlan volt – tapogató tenyérrel élvezkedett nagy büszkén, ahogyan úgy tett, mintha csitítani akarná a jajgató Demainétét.

– Ó, a szerencsétlen fiú - jajgatott -, akit gonosz démonok apja ellen uszítottak! - Úgy siránkozott, hogy kesergésével inkább ellenem tanúskodott, és jajveszékelésével csak a vád alaposságát bizonyította.

Mikor követeltem, hogy nekem is adják meg a szólás jogát, előlépett a jegyző, és ezt a tömör kis kérdést adta fel:

– Valóban karddal támadtál atyádra?

– Rátámadtam – feleltem én –, de hallgassátok meg, hogy történt az eset...

De máris szavamat szegte a nép ordítása; az volt a véleményük, hogy védekezni nincs jogom; némelyek azt indítványozták, hogy meg kell kövezni, másik, hogy hóhér kezére kell adni, s a gyilkosok szakadékába kell taszítani szegény fejemet. Én az egész idő alatt, míg ebben a fülsiketítő zajban büntetésemről tanácskoztak, egyre csak kiabáltam:

– Ó, a mostoha! Mostohám miatt pusztulok! Mostohám veszejt el törvény és jog ellenére!

Sok ember fejébe szöget ütöttek szavaim, s gyanú támadt bennük a történtek felől. De még ezután sem hallgattak meg, mert a népet a szakadatlan zűrzavar vad erővel ragadta magával.

Mikor a szavazatokat megszámlálták, kiderült, hogy körülbelül ezerhétszázan ítéltek halálra szavazatukkal – éspedig egy részük megkövezésre, másik a szakadékba taszításra –, a többiek, mintegy ezren, akikben néminemű gyanú ébredt a mostoha iránt, örökké tartó számkivetéssel kívántak büntetni.

És mégis ezeknek a szavazatai döntöttek, mert ámbár az összes többi szavazatoknál kevesebben voltak, amazok megoszlottak a kétféle halálnem közt, s így az ezer több volt, mint amazoknak egyik vagy másik fele.

Így űztek el hazámból, ősi tűzhelyemtől.

DEMAINÉTE ÍGY BESZÉL TE EL TÖRTÉNETÉT:

Arisztipposz jó küllemű, vagyonos, tekintélyes férfiú volt, amikor megismertettek vele. Ne kérdezzétek, hogy mely tulajdonsága vett le a lábamról, mert azt talán magam sem tudom. Nem is tartozik az én történetemhez ebből más, csak az, hogy – bár éveinek száma nem volt különösen sok – öregecske volt már vőlegénynek. Magam pedig férjnek nemcsak jómódú polgárt, hanem szeretőnek is alkalmas, szenvedélyes embert akartam.

Tudtam, persze, hogy ilyen nincs, vagy, ha van is, oly ritka, hogy okos nő, ha idejekorán asszony akar lenni, nem vár csodákra.

Már hosszú ideje élt asszony nélkül a korához és erejéhez képest... Ki ne tudná, hogy a gyász könnyen menekül szerelmeskedésbe. Jókor kellett hát megragadnom az alkalmat.

Amikor észrevettem, hogy szívesen nézi, mint tűz át a nap lenge ruhámon, már csak az volt hátra, hogy érdeklődését vággyá csigázzam. Ehhez azt terveztem, hogy meglásson meztelenül, a fürdőzés végén, amikor oly friss a test, s ráadásul oly helyzetben, ahogyan szerelemben látna szívesen.

Megfigyeltettem hát Thisbével, szolgálómmal, hogy mikor jár sétálni a tó partján. Nem tarthatott ledérnek, hiszen kora reggel, szinte hajnalban sétált, s mindig egyedül. Úgy intéztem, hogy Thisbe a közelben legyen, hogy ha nem fedezne fel Arisztipposz, egymás szólongatásával magunkra vonhassuk figyelmét.

A többi simán ment. Én kiáltottam Thisbének, hogy magamra hagyhat, menjen inkább haza, hogy e napon ne rózsa-, hanem narancsolajjal kenje be testemet a fürdőzés végeztével, hozza utánam a narancsolajat. Nem ment Thisbe sehova, csak elbújt, mondom, hogy kitervelt dolog volt, hanem felfigyelt a kiáltozásra Arisztipposz. Sikkantgatva lubickoltam a vízben, majd amikor már félő volt, hogy továbbáll, kilépkedtem a sekély vízből, és azon mezítelenül virágot kezdtem szedni. Lehetőleg úgy, hogy semmiképpen se kelljen észrevennem a kiszemelt férfit, és az ne is mehessen tovább úgy, hogy le ne lepleződjék leskelődőként. Ezt egy államtanácsos tekintélye nem bírhatja el. Háttal hajlongtam hát a férfiúnak, s jobbra-balra fordultam közben, mint aki virágot keres. Már hallottam nehéz sóhajait, érezni véltem a parti liget bokrának remegését, s ügyelve a célra, hirtelen nekihátráltam Arisztipposz addigra már ágaskodó kívánságának.

Felsikoltottam, de halkan, nehogy más is meghallhassa, már-már belekezdtem, hogy magam kezdjem meg a szerelmi játékot, hiszen Arisztipposz leleplezett leskelődőként dermedten állt, azonban oly heves vágy ébredt benne, hogy ruháját megoldva szerelmi játékba kezdett, és rövidesen – nem bírva indulatait tovább fékezni – magáévá is tett.

Nem is lett volna semmi baj, hiszen a törvény embere rövidesen törvényes hitvesévé is tett, s noha nem sűrűn jeleskedett a szerelmi csatákban, igen jól megvoltunk egymással.

Volt neki egy fia, bizonyos Knemón. Igen csinos ifjú, talán túlságosan is csinos. Még abban a korban, amikor egyaránt ad örömet nőnek is, férfinak is. Rugalmas, fiatal test, most is meleg önt el, ha rágondolok. Egyszer, amikor otthon fürdőzöm, s apja a hivatalával foglalatoskodván távol van éppen, bejön, leveszi ruháit, és behuppan mellém a vízbe. Azt mondja:

– Anyám-anyácskám, te oly gyönyörű vagy, hogy szinte irígylem Arisztipposzt. Én a fiad vagyok házasságotok által, bánj hát velem, mint kedves fiaddal. Etess meg legelébb.

Ezzel ráborul keblemre, s mint gyermek, játékosan szopogatni kezdi. Nem tudtam, mire véljem ezt, hiszen anyjának nevezett.

Mondtam is:

– Csacsi gyermek, ne egyél már meg, szegény anyácskád még elfogy, te különben is ettél már eleget, még beteg leszel.

Sajnos erős vágy öntött el, amit nehezen tartottam titokban, s melleimen látszott is.

– Anyácskám – mondta erre, mert látta, amit láthatott –, engem meg kell kenegetni, kicsi fiúcska vagyok.

Ezzel végigfeküdt a víz színén, és széjjeltárt lábakkal lebegett. Mivel nem egészen értettem, mit akar, megragadta és ölébe vonta a kezemet. Anyjaként játszottam vele, mintha igazán kicsi volna, s meg kell mondanom, egyre nehezebb játék volt ez, mert hiányzott nekem nagyon az erős szerelem, az ő férfiassága pedig diadaljelvény rúdjaként, vagy akár mint Artemisz oszlopa meredt az égre.

– Mi ez itt? – kérdeztem ekkor, hogy talán valahogy elűzöm tréfával a vágyat.

Nevetett, és így szólt:

– Pózna, anyácskám, arra tűzöm mindenki fejét, akit legyőzök, közöttük a te fejedet is.

– Én kihúzom innen a póznát, és elviszem - mondtam erősen ingadozva becsületemben.

– Rajta! – kiáltotta.

Megragadtam ekkor a rudat, s vontatni kezdtem a víz színén lebegő ifjút, aki evezőként használva kezelt, úgy ügyeskedett, hogy mellém került, s amint én arccal, akként ő talpával előre haladt. Ekkor történt, hogy kezével alám, majd testembe nyúlt, s amint boldoggá lenni kezdtem keze által, az ő póznája pedig lüktetve dagadt még nagyobbra, hallom, hogy kint köszöntik Arisztipposzt.

Azonnal elengedtem a fiút, ő is engem, s kiugorva a medencéből, ruháját, saruját kezébe kapva elmenekült.

Arisztipposz, szegény, annyira kimerült volt az államtanácsbeli veszekedésektől, hogy nem tudta befejezni, amit fia elkezdett. Nem is akarta, talán nem is egészen értette, mi történhetett velem, hogy oly izzó kívánsággal tapadok hozzá. Meleg hullámok izzottak bennem egész nap és éjjel.

Ekkor történt, hogy behívtam Thisbét, aki – noha nem volt rá komoly szükségem soha – mindig szívesen állt úrnője rendelkezésére. Elrendeztem az ágyat úgy, hogy mintha a medencében volnánk, folytathassuk.

Nem ízlett most ez a szerelem: nagyon hiányzott a kemény húsú, gusztusos rableányról az a bizonyos pózna. Alig enyhült valamit a kínom.

Alig vártam a másnapot, az Athéné tiszteletére rendezett ünnep napját, ahol a mi fiúnk énekesként szerepelt, és gyönyörű volt. De annyira, hogy majdnem az eszemet vette, s amikor megláttam kicsinosítva hazaérkezni, hogy emlékeztessem, minő játékot hagytunk abba, ledobtam köntösöm, és mezítenelül szaladtam elé, öleléssel köszönteni.

Zavarban volt, attól félt, hogy apja, vagy valamelyik rabszolgánk meglát így bennünket.

Alig vártam az estét, s amikor Arisztipposz elment a nyilvános áldomásra, bementem az ifjúhoz. Újra kezdtük a játékot, de a nap közben elfogyasztott sok ital megártott szegénynek, s a pózna bizony nem pózna volt, hanem csak hervadt virág.

Vigasztalni akartam, de annyira megdühödött, amikor kisfiamnak neveztem, hogy lerúgott a heverőről, és azt mondta:

– Mocskos, ledér perszóna, nem látod, hogy nem kellesz? Menj az államtanácsos löttyedt testével szórakozni, az való hozzád, az még megkíván, mert parázna vénségében elvetted kevés eszét is!

Kérleltem, hogy emlékezzék az előző napi fürdőzésre, akkor egészen más volt hozzám, és anyácskájának nevezett, erre ő azt felelte, rosszul emlékszem, gyengeelméjű vagyok, mint apja, és ki mertem mondani, hogy anyjának képzelem magam, amikor az ő anyja után apjának – ha becsülete volna – nem kellhetne más sem, nem még hogy egy ilyen közönséges szuka.

– Itt az a fattyú öcsém? – kiáltotta. – Tud még valakit nemzeni a vén tökkelütött egyáltalán? Van-e már terhed, parázna vénség? Hol, mutasd, én megölöm! – és a hasamba rúgott.

Aki már járt úgy közületek, hogy csillapítatlan vággyal volt kénytelen ágyába térni, tudja, mit éreztem én akkor, hogy a szörnyű megaláztatásról és szerelmem megcsúfolásáról ne is szóljak.

Mint tüzelt a testem, láz öntötte el, és akárki, ahogyan mondom, bárki jöhetett volna segítségemre, aki képes feledtetni szégyenemet, boldoggá tettem volna azon a keserves éjszakán.

Nem jött senki, csak Thisbe, a derék szolgáló, aki sejthetett valamit Knemón iránti nagy vágyamról, mert fel volt készülve erre a hívásra is. Talán tudott valamit a gonosz fiú érzelmeiről, talán nem, nem tudhatom, de Thisbe nagyon felkészült volt. Nem hiányzott ezúttal a pózna sem, amely bár nem húsból és vérből való volt, hanem finom mívű kézimunka, mit egy déli vásárosból szerzett be e célra, egész jól megfelelt annak, amire való volt.

Kezdtük megint a fürdővel. Thisbe vásárolt fallosza ebben a játékban nem kaphatott nagy szerepet. Sokkal nagyobb lett haszna, amikor nem kis keze, hanem a vásárolt eszköz hatolt izzó mélyembe. A leány értette nagyon a szerelmet. A merev tárggyal olyan csodákat művelt, hogyne művelt volna, hiszen maga is nő volt, tudta, mi és hogyan a legjobb egy asszonynak, olyan kellemes dolgokat tett, hogy feledni kezdtem a kudarcot.

Amikor már szinte eszemet vesztettem az ügyes játékszer okozta örömök közepett, erős, férfias mozdulattal alámnyúlt, és a heverőre rántott.

– Parázna nőszemély – mondta mély, öblös hangon –, miket művelsz itt egy idegen férfiúval, kinek szerelemteste kardként használható, és mindenüvé eljuthat, hová igazi, jellemes embernek tagja sosem, midőn hites urad keserves kötelességből és jellemének teljes fegyverzetével övezetten részegeskedik a népség uraival és aljával egyszersmind?

Hátra lestem a vállam felett, és láttam, a karcsú leányt, amint gondterhelt férfi módjára összeráncolt szemöldökkel, megrovó tekintettel néz tomporomra, nevetnem kellett.

Ő nem esett ki maga vállalta szerepéből, s mint igazi mímushoz illik, a kezében levő különös tárggyal az ég felé döfött, és szólt:

– Látjátok-e, hatalmas Istenek, e halandó, fehér fart? Ez most méltó minden boldogságra, amit másik férfiútól, azaz tőlem elnyerhet. Figyeljétek hát, derék halhatatlanok, mi minden kellemetesség esnék a világon, ha nem keltenének állandó viszályt az asszonyok a derék, hős férfiak soraiban.

Rövid ideig maga alkalmazta az eszközt, de mielőtt eldalolhatta volna a kéj hangjait, reszkető testéből kivonta, s mintha tőr volna, a holdfényben világló hátsóm fölé tartotta döfésre indult mozdulattal. Olyan élethű volt, hogy egy kissé megszeppentem, nem tudván, mit akar. Ő pedig átkarolt, kezével gyengéden megemelte hasamat, lassan fölfelé húzta, már-már négykézláb voltam, amikor kisebbik nyílásomhoz illesztette a tárgy végét.

– Ifjú – szólt azon a különös, de ezúttal valamelyest remegő hangon, melyet izgalom fűtött –, most megismered, milyen érzés az, ha igazi férfi érez mély barátságot irántad. Légy engedelmes, kicsi barátom, a szerelem mindenkinek vele született joga, így megillet engem is, téged is.

A szerelem nedvétől maszatos és síkos tárgyat ezek után óvatosan, lassan belém tolta egy darabig. Amint felszisszentem, megállt.

– Hát miféle férfi vagy?! – mordult rám Thisbe.

Éreztem, hogy egész testében reszket.

– Engedelmes és jó fiú - mondtam.

Erre óvatosan még beljebb tolta. Amikor kis keze megérezte, hogy soha teljesen le nem küzdhető, fájdalomtól való félelmem felenged, és szorítóizmom elernyed, betolta az egészet.

Ezt érezte Knemón is, amikor a rabszolga hozzáférkőzött kikötött testéhez.

Elöntött újra a vágy, hogy bárha Knemón tenné ezt velem.

Elképzeltem, és valóban olyan volt, mintha Knemón feszítené testemet. Sokkal enyhébb akkor sem lett, ám, amikor Thisbe lassan, óvatosan mozgatni kezdte bennem, igen furcsa érzés kerített hatalmába. Akivel ezt még nem tették, annak hiába mondanám, de hát mindenkivel megtették, és mindenki, aki alkalmas még rá, teszi is; együtt éreztem kéjt és fájdalmat, boldogságot, hogy jót adhatok, örömet az egyesülés felett, mámort az érzéstől, s vágyat, hogy mielőbb a igazi gyönyör is enyém legyen. Thisbe átkarolta combjaimat, térdeim egymáshoz feszültek, csendes szóval csitított, és kiegyenesítette testemet. Két kezével, mint arcot, megfogta két vastag húsomat, és összeszorította. Egymáshoz szorítva a két félgömböt, lassú, de erős mozdulatokkal ringatott, s mozgatta tomporomat. Ezután ráült a testemre, s ekkor tudtam meg, hogy mégsem az egész műfallosz van bennem: úgy ült rám, hogy a kiálló rész az övé legyen, s mintha hanyattfekvő férfi volnék, használni kezdte a tárgyat ő is. Szinte azonnal elérkezett a csúcsra, ezt szapora lélegzése, s sikkantó hangjain kívül testének rángása is elárulta. Közben úgy éreztem, mintha valóban férfi élvezné rajtam a szerelmet: a bennem levő faragott szerv Thisbe rándulásait átvéve mozgott, mintha élő volna.

A lány lehuppant rólam, és lassan, nehogy felsértsen, kihúzta belőlem azt a vásári dolgot is.

Ilyen óvatosan csak az csinálja, aki már megjárta a férfiak brutalitásával.

Most én következtem. Elkértem az eszközt Thisbétől, sikamlóssá tettem, majd úgy helyeztem a lányba, mint ő belém. Én azonban nem ültem rá, hanem azt tettem, amit ő tanácsolt: a hátára fordítottam gyengéden, ő felhúzott térdekkel feküdt, s igen furcsa volt, ahogy kemény, kicsi és gömbölyű, szóval nagyon fiús alfeléből egy fallosz darabja kilógott, és e darabon nem volt férfi. Mintha a tagja elcsavargott volna valakinek, és éppen Thisbe-fiúba hatolt volna. Megfogtam a kiálló részt, és gyengéd mozgatással kezdtem örömöt szerezni ennek a nélkülözhetetlen lénynek. Jó vére volt: azonnal megszűnt számára a halandóság. Állapota tovább javult, amikor e mozgás közben, csókolgatni kezdtem gyönyörű bőrét. Zihált, s mint aki nehezet emelget, nyögdécselt is. A köldökétől lefelé bolyhos csík húzódott. A nyelvem hegyével csiklandoztam, de oly hevesen hullámzott a teste, hogy akaratlanul is illettem számmal a test vulkánját.

Itéljétek el, kik hallgattok! Egy rabnőt csókoltam meg ott, ahol szabad nőt is jobbára csak szerelmes férfi szokott. Nekem azonban akkor sem esett rosszul, ma sem szégyellem. Ő hatalmasat búgott örömében. Talán meg sem fordult a fejében, hogy nő vagyok, sőt szabad asszony, egy államtanácsos hitvese, ő pedig csak rabszolgalány.

Tiszta teremtés volt, és én semmit nem éreztem, ami visszatartott volna ruganyos testétől, s ezért, miközben lassú ütemben mozgattam ki-be és némiképp körözve is a műfalloszt, amit később kéjvágyó ujjammal helyettesítettem – ez neki ugyanolyan jó volt, ha ugyan nem még jobb –, és azon voltam, hogy a lehető leghevesebb és leghosszabban tartó örömet szerezzen férfi módra csókolt barlangjának. Később, amikor már mindketten azt hittük, nincs tovább, belehelyeztem a tárgyat, amit lángoló kapuval fogadott, magam pedig, hogy a zaj ne szűrődjék ki, hiszen Thisbe üvöltött kéjében, ráültem a szájára, ami már csak azért is jó volt, mert így jobban láthattam, mit művelek a segédeszközzel.

Csodálatos éjszaka volt, talán kellemesebb is, mintha Knemónnal töltöttem volna. Egy férfi ehhez nem elég, különösen nem, ha annyira fiatal még. Igaz, idősebbel nem annyira gusztusos.

Thisbe szerelmesen hagyta el hálómat hajnalban. Nem csoda hát, hogy reggel semmi kedvem nem volt felkelni, s hogy Arisztipposznak nem akartam mást mondani, csak azt, hogy gyengélkedem.

Talán gyanút fogott, talán nem, sohasem fogom megtudni.

Mindenesetre addig bosszantott a kérdéseivel, amíg meg nem dühödtem annyira, hogy eszembe jutott a Thisbével eltöltött éjszaka előtti sérelem, mit pedig igen nagyon szerettem volna elfelejteni. Hát akkor és azért mondtam, hogy Knemón mit tett. Arisztipposz nagyon megdühödött, és elnáspángoltatta a fiút, aki ezt igazán meg is érdemelte. Az pedig, hogy a megveretés után prédájául hagyta a rabnépnek, tulajdonképpen csak akkor nem szép dolog, ha arra gondolunk: egy szabad polgárt tett ki a korbácsolás utáni eseményeknek. Ebben pedig semmiféle kivetni valót nem látok, hiszen jog szerint az apa rendelkezik fia fölött, s e fiú nagyon durván bánt apja törvényes feleségével. Arról nem is szólva, hogy azért akár keményebben is megbüntethette volna.

Ami pedig azt illeti, hogy egy rabszolga... Ugyan, az még nagyon kellemes is lehet. Arról sem szólva ezek után, hogy minden okom megvolt, bár a féltékenység majd eszemet vette, hogy Thisbét kénytelen voltam e méltatlan fiúhoz küldeni.

A lány könnyen férkőzött a fiú bizalmába, és végül igen gyorsan sikerült elhitetni a tapasztalatlan tacskóval, hogy képes vagyok a társadalmi helyzetemet kockára tenni azzal, hogy idegeneket fogadok férjem házában.

Mielőtt azonban visszaélne szépségével és kívánatosságával az ifjú, el kellett távolítanom bármi áron. Nem lehetett egyik nagy ember erkölcsi tanításait sem követnem: ez olyan volt, mint a háború, amikor veszélyes dolog idegennel elhagyott, sötét utcában találkozni. Ugyanaz volt a kérdés, mint bármelyik igazi háborúban, ahol nem az az érdekes, kinek van igaza, vagy melyik harcoló fél a becsületes és jószándékú. Akárhogyan vélekedjenek is mások, ebben az esetben élet-halálról volt szó, a tétje pedig vagy ő, vagy én.

Ti itt most mind erkölcstelenséggel, kegyetlenséggel és szószegéssel vádoltok. Nincs igazatok. Ha pedig megöltök, vagy megölettek, bűnt követtek el.

Átkozhattok, ahogy csak akartok, aki közületek ebbe a helyzetbe került volna, és lett volna rá lehetősége, ugyanúgy cselekedett volna, mint én.

A TÖRTÉNET TOVÁBB FOLYTATÓDIK

– Ha mindazok, akik halálomat akarták, meg tudnak egyezni - mondta Knemón -, akkor most nem heverhetnék közöttetek. Alszeszta kedvtelve nézegette az ifjú bőre alatt feszülő izmok játékát.

A lány szabad lány volt, nem tartozott senkihez, apja, Alkmeión, a hírneves mesterember furcsa szerzet volt; rabszolgának született, jó hasznát látták a szolgálatban, és nem azért nem szabadították fel, amikor letelt a törvényben előírt hét esztendő, mert nem volt rá méltó, hanem ellenkezőleg: húzták-halasztották a dolgot, hogy minél tovább legyen rabszolga a nagy tehetségű férfiú.

Amikor már nagyon visszás volt, hogy örökös rabszolgaként tartják a szabadságra méltó embert, a gazdája, Akontiósz fanyalogva közölte vele, hogy felszabadítja. Alkmeión azonban nem kért a szabadságból, mivel az katonáskodással és adózással is járt, mígnem egy rabszolgának semmi keserves kötelezettsége nem volt azon kívül, hogy bármire kötelezhető volt, és halállal büntethette bármikor gazdája. Alkmeión olyan kiváló szakember volt, hogy nem követett el vétket, de ha el is követett volna, őt biztosan nem öli meg, vagy végezteti ki Alkmeión.

Esze ágában sem volt tehát szabad emberként élni. A törvény azonban mindenkit kötelez: gazda és rabszolga egyezséget kötött. Abban állapodtak meg, hogy minden marad a régiben, csak éppen Alkmeión ugyanott marad, ahol van, ugyanazt csinálja tovább, amit korábban, és amit adóznia kellene, azt megfizeti helyette Alkmeión, ha pedig katonáskodni hívnák, majd állít helyette elegendő számú harcost.

Alkmeión kiterjesztette kis házát, épített hozzá néhány helyiséget, majd megnősült. Művelt, szabad lányt vett el, aki már a házasság első évében megszülte Aiszesztát, és a szülésbe belehalt.

Aiszeszta anya nélkül nőtt fel, és ez egyáltalán nem ártott meg neki. Apjától megtanult főzni, és minden fontos ház körüli dolgot ellátni. Egyetlen dolgot nem tudott neki Alkmeión megtanítani: azt, hogy az igazságnak mindig több oldala is van. Így történt, hogy találkozván Knemónnal, a szemrevalónál is szemravalóbb Aiszeszta, miután meghallgatta az ifjú előadását, szentül hitte, hogy a teljes és egyedül lehetséges tudás birtokosává lett.

Csodálta tehát Knemónt szomorú sorsáért, és bele is szeretett. Első nászuk után mesélte el az ifjúnak a tisztasági próba történetét, mivel ő maga korábban sokat mesélt a maga szűzi életéről.

A nász után úgy érezte, itt a legfőbb ideje, hogy az érdekes történetet elmesélje.

– Volt egyszer egy gyönyörű lány, Rhodopisz nevű – kezdte történetét Aiszeszta. – Csak a vadászatban lelte kedvét, a gyors futásban, és páratlanul ügyes volt a dárda vetésben. Övet viselt rendszerint, vadászsapkát, ruháját térdig feltűrte, és haját férfi módra lenyíratta. Artemisz Istennő meglátta, megtetszett neki, és magával hívta vadászatra, a zsákmányt pedig rendszerint megfelezte vele: ezért Rhodopisz meg is esküdött, hogy megőrzi szüzességét, férfival sohasem érintkezik, és nem fogja tűrni Aphrodité zsarnokságát. Rhodopisz megesküdött, Aphrodité pedig meghallotta, fel is háborodott miatta, s elhatározta, hogy ezért a fennhéjázásért bosszút áll a lányon. Történt, hogy megismert egy epheszoszi ifjút, Euthünikosz volt a neve: szépségével éppúgy tündöklött az ifjak közt, mint Rhodopisz a lányok között. Ennek is a vadászat volt a szenvedélye, akárcsak Rhodopisznak. Aphrodité most odament hozzájuk, és a vadakat, amelyeket űztek, egybeterelte. Eddig külön-külön vadásztak, de Artemisz mindeddig nem volt velük. Aphrodité pedig odahívta nyilas fiát, és így szólt hozzá:

– Látod, ugye, hogy ez a pár érzéketlen a szerelem iránt, és ellenségünk nekünk is, édes titkainknak is? Ez a leány vakmerően ellenem esküdött. Látod, ugye, a szarvast űzik? Kezdd el tehát te is a vadászatot, mégpedig mindjárt erre a vakmerő leányra, a te nyilad tökéletes-biztosan talál.

Így hát mindegyik kifeszítette íját: a lány a szarvasra, Erósz pedig a szűzre. És mind a ketten célba találtak: zsákmányul esett a vad is, a vadászleány is. A szarvasnak a hátába fúródott a nyíl, a leánynak pedig a szívébe: úgyhogy a nyíl szerelemre lobbantotta Euthünikosz iránt.

A második nyilat az ifjúba lőtte Erósz. És ekkor egymásra bámultak ők ketten, Euthüsznikosz és Rhodopisz. Először csak egymásra meresztették a szemüket, mégpedig úgy, hogy egyik sem tudott másfelé tekinteni. Hamarosan mindkettejük sebe izzani kezdett, és Erósz bekényszerítette őket abba a barlangba, ahol most forrás fakadt, és odabent megszegték az esküt.

Mikor Artemisz észrevette, hogy Aphrodité kacag, és megtudta, mi történt, a lányt forrássá változtatta, épp azon a helyen, ahol szüzességét elvesztette. Ezért van az, hogy ha valakit azzal gyanúsítanak, hogy elvesztette szüzességét, be kell lépnie a forrásba, hogy lemosakodjék; a forrás vize azonban oly sekély, hogy a térdéig is alig ér. Az ítélkezés pedig így történik: az esküt táblára írják, és zsinóron a nyakába akasztják; és ha az illető igazat mondott, a forrás vize mozdulatlan marad; ha ellenben hamisan esküdött, a víz háborogni kezd, egészen a nyakáig felduzzad, és ellepi a táblát.

Knemón szíve megtelt örömmel, hogy ilyen szép történetet tud kedvese. Ezt ő sohasem tudta volna kitalálni. így szólott hozzá:

– Aiszeszta, szerelmem, nagyon szép történetet mondtál el nekem, de azt nem mondtad, van-e tanulsága is, vagy csak azért mondtad-e el, mert a szép szerelem erejéről és Aphrodité nagyságáról szól.

Aiszeszta kedvesen mosolygott az ifjúra, bár nem értette, miféle tanulságának kellene lennie a mesének, és szólt:

– Látszik, Knemón, hogy az államtanács tagjának vagy fia. Lám, mindenben keresel valamit, amiben semmi más nincs, csak a szépség és a szerelem. Egy mesterembernek a fejében, óvjanak az istenek, hogy azt hidd, őket magasabbra tartom nálad, ki igen tanult és művelt fiú vagy, az ő fejükben, talán azért, mert nem látnak még mást, csak, ami van, ez a kérdés meg sem fordult volna. Nincs ebben tanulság semmi.

Knemón zavarba jött. Úgy érezte, a lány okosabb nála, és azon törte a fejét, miképpen mutathatná meg kedvesének, hogy mindenben van valami tanulság.

Néhány napig törte a fejét, míg egyszer csak így szólt:

– Szép kedvesem, megfejtettem meséd értelmét.

Aiszeszta nevetett:

– Érdekes fiú vagy, Knemón, hogy ennyi ideig foglalkoztat egy szerelmes történet, ami csakis a szerelemről szól. Halljam, mit találtál ki?

– Nem kitalálás ez, szép Aiszesztám - mondta komolyan Knemón –, hanem nagy bölcsek tanítása, amiből meríthetek. Ez a mese arra tanít, hogy ne esküdj olyan dologról, amiről nincs kellő ismereted, és ne esküdj egyik istennek sem oly dolgod felől, amely más Isten törvénye alá tartozik.

Aiszeszta levetette ruháját, és a gyepre ült. Nevetett, és szólt:

– Mondd, jó Knemón, amit most Déméter istennő birtokához szorítok, nem Aphrodité fennhatósága alá tartozik-e inkább, mint a földisten birtokához, s mégis milyen jól elvannak, ha pedig okos fejed most ölembe hajtod, vajon bagoly Athéné területét vegyíted-e két másik Istennőéhez, míg Apollón szépsége és Héliosz meleg sugarai nem ugyane helyen kötnek-e össze bennünket az egész Olümposszal?

Az ifjút meglepte ez az észjárás, hiszen ily gondolatok eddig elkerülték őt. A leány pedig, látva az ifjú zavarát, így folytatta:

– Ám, ha igazad volna is, kedvesem, mit kezdesz a történet végével, azzal, hogy a lányból a szüzessége elvesztése helyén forrás lett, és azzal, hogy ez a forrás felismeri a hazug esküt, és felforr?

– Miért mondtad hát a mesét, szerelmem?

– Csak azért, mert eszembe jutott, hogyha én is megesküdtem volna, azon a helyen ma forrás lehetne.

Knemón értetlenül bámult maga elé. Vállat vont, majd engedett Aiszeszta meztelenségéből áradó varázsának, és hevesen átölelve őt, áldoztak Aphrodité tiszteletére Déméter oltárán Héliosz áldó sugarai alatt.

Nem sokkal napszállta előtt elsétáltak a közeli tóhoz, ahol önfeledten, s egymásba temetkezve szoktak úszkálni és egymás szép testével játszani. A tó közeli partja ezúttal nem volt elhagyatott, egy öregedő férfi ült a parton, és a víz tükrében gyönyörködött.

A két ifjú már levetette ruháját, s a vízbe lépni készült, amikor megszólította őket az idegen:

– Szép ifjak, kedvesek szemeimnek, kik vagytok?

– Helybeli lakosok – mondta gyorsan Knemón. mert Arisztipposztól és tanáraitól azt tanulta, hogy ne fedje fel kilétét idegenek előtt, s különösen pedig apjáról ne beszéljen, mert az államtanács tagjának, legyen bármily becsületes és tiszteletre méltó férfiú, mindig sok az ellensége. Óvták Knemónt önmaga felfedésétől, különösen, mert tudták, hogy – legalábbis egyelőre – egyetlen gyermeke apjának, tehát elsősorban az ő elrablásával tudnának rést ütni Arisztipposz feddhetetlenségének kemény burkán.

– Aiszeszta vagyok, ő pedig...

Knemón betapasztotta kedvese száját, és szólt:

– Ne mondd meg, kedvesem, kik vagyunk, amíg nem tudod, minő szándékkal van irántunk.

– Talán bizony királyi gyermekek vagytok? - kíváncsiskodott az idegen. - Mi más okotok lehetne titkolni kiléteteket?

– Dehogy – felelte Knemón.

– Csak ő... – kotyogott Aiszeszta buzgón, de Knemón kemény kézzel befogta a száját.

– Csak én nem mondom meg. Mondd meg, te, öreg, ki vagy!

– Egy milétoszi mesemondó. Író és szónoklattanár, a nevem Kallisztenész.

– Hallottam már a nevedet, öreg, ha ugyan tényleg te vagy az, aki Nagy Sándorról történeteket ír.

– Sok mást is írok, szép ifjú – mondta erre Kallisztenész. Hogy bebizonyítsam, író vagyok, elmondok egy történetet.

Hallgassátok hát.

Amikor ott álltam a sziklán, nem messze innen, a tó ívben hajló, ligetes partján valamivel túl, és a horgomra akadt gyönyörű halat húztam kifelé, úgyhogy horgászbotom meghajlott a súlya alatt, odajött egy gyönyörű leány, friss-természetes szépség, olyan, mint egy vadvirág. És én ezt mondtam magamban: „Nini, az előbbinél sokkal különb zsákmány akadt a horgomra”.

A lány pedig megszólított:

– A te Poszeidónodra kérlek, vigyázz a ruhámra, amíg megfürdöm.

Én őszintén megörültem, és nagy vidáman igent mondtam a kérésére, mivelhogy igen kívántam meztelenül látnia lányt. Amikor az ingét is levetette, elképedten bámultam rá, milyen gyönyörű a teste. Dús fekete hajából vakítóan ragyogott ki hófehér nyaka és rózsaszín arca; mind a két szín magában is gyönyörű, de még ragyogóbb a fekete szomszédságában.

Ezután beugrott a vízbe, és úszni kezdett, a víz ugyanis nyugodt volt és sima, és a lány bőrének hófehérsége vetekedett a testét körülsimogató habok színével. Esküszöm az Éroszokra, hogy ha nem láttam volna előbb is, azt hittem volna, hogy a híres-nevezetes Nereiszek közül látom valamelyiket.

Mikor aztán megelégelte a fürdést, és kijött a vízből, mindenki, aki a lányt látta, elmondhatta volna: „Ilyennel szokták lefesteni a művészek a tengerből káprázatosan felbukkanó Aphroditét!”

És rögtön hozzásiettem, és visszaadtam a ruháit a kívánatos lánynak, egyúttal pedig rámosolyogtam, és megtapogattam gyönyörű testét. Ő pedig (mivel illendőképpen szemérmetes volt és komoly) haragra lobbant és elpirult, és a harag még jobban megszépítette az arcát, s ámbár mérgelődött, a szeme szelíden csillogott, mint ahogy a csillagok ragyogása is inkább fény, mint tűz.

A horgászbotomat mindenesetre összetörte, s halaimat visszadobta a tengerbe. Én meg csak álltam ott, tehetetlenül, és sajnáltam, hogy elvesztettem azokat a halakat, amelyeket fogtam, de még jobban sirattam azt, amelyet nem sikerült megfognom.

Ez a történet eddig tart. Hogyan tetszett?

Aiszeszta tapsolt, az öreg mosolyogva hajolt meg előtte, majd Knemón felé fordult:

– Neked nem tetszett, szép ifjú?

– Egy történet nem bizonyít semmit, hiszen, ha ügyes vagy, megtanulhattad kellő tehetséggel más meséjét is. Ha valóban író vagy, az sem baj, ha nem Kallisztenész vagy – fejtegette véleményét Knemón –, adok neked én olyan feladatot, amellyel jobban bebizonyíthatod, író vagy-e.

Az öreg mosolyogva figyelt, és szólt:

– Tiszteletre méltó a körültekintésed, szép ifjú. Valóban, adj nekem te feladatot.

– Az a feladatod, hogy mesélj valamit, kedvünkre való, szép történetet a szerelemről, és hogy ne te döntsd el, mi legyen az, csak az a szabadságod maradjon meg, amellyel dönthetsz, hogy mit mesélsz az adott témáról. A következő történet címe legyen: "Az aranyalma".

– Ahogy parancsolod, szép ifjú - szólt az öreg -, és te is, gyönyörű, ifjú leány, hallgassátok meg hát a történetet, amelyben elmesélem, hogyan vette feleségül Akontiosz Küdippét, szép fiú a szép leányt.

Igaza van annak a régi mondásnak, hogy az istenség hasonlót hasonlóval szeret párosítani. Mert Aphrodité a leányt minden drága gyönyörűségével elhalmozta, csak éppen bűvös csábszalagját nem adta oda neki, ez volt az egyetlen előny, amit az istennő a lánnyal szemben biztosított magának.

Szemében nem három – mint Hésziodosz mondja –, hanem ezer meg ezer Grácia bájossága huncutkodott. Az ifjúnak is ragyogó szempár volt az ékessége, tekintetéből imádandó szűziesség áradt, arcán természetes, virágos pirosság hajnalodott. Valahányszor az iskolába ment, a szépség szomjas rajongói tolongtak-furakodtak, hogy megbámulhassák; tömegestül szorongtak - micsoda látvány! - a piacon, ellepték a szűk sikátorokat; és szépségének szerelmes rajongói nyomon követték az ifjú lépteit. Ilyen volt az ifjú, aki szerelembe borult Küdippe iránt: mert úgy illett, hogy ez a gyönyörűséges ifjú, akinek szépsége annyi szívsebet vágott, egyszer végre maga is megsebesüljön az Éroszok egyetlen nyilától, hogy maga is élénken érezze: mit szenvedhetnek azok, akiket ő sebesített meg. Hát bizony Érosz ezúttal nemcsak lagymatagon feszítette íját, nem afféle édes-enyhe sebet vágott, hanem teljes erejéből vonta fel a húrt, és süvítve röpítette ki nyilát.

Ó, drága-szép Akontiosz, alighogy megsebesült, nyomban megérlelődött benne az elhatározás: vagy ő, vagy a halál!

Különben az, aki megsebesítette, s akinek mindig efféle furcsaságokon jár az esze, újfajta haditervet sugallt neki, talán mert maga is elfogult volt szépsége iránt. Nos, hát amint meglátta a lánykát ülni Artemisz templomában, gyorsan leszakított egy birsalmát Aphrodité kertjében, ráírt egy ravasz kis mondatot, s lopva odagurította a leányka lábaihoz. Ez megdöbbent a csoda nagy s remek színű alma láttán, elkapta, s első pillanatban arra gondolt, hogy valamelyik barátnője ejtette ki öléből vigyázatlanul.

Aztán megszólalt:

– Vagy talán valami szent alma vagy te? Miféle betűk futnak rajtad köröskörül? Vajon mit akarsz jelenteni?

Mire az egyik leány azt felelte:

–Fogd csak azt az almát, úrnőm, sohasem láttam még ilyent; nézd csak, micsoda nagy; hogy ragyog, mint a tűz, hogy piroslik, mint a rózsa! S érzed-e, milyen édes az illata: már messziről csiklandozza az orromat. Mondd csak, drágám, miféle felirat van rajta?

Ekkor a leány a szeméhez emelte az almát, végigfutott az íráson, és olvasta, amint következik:

– Akontiosz felesége leszek, Artemisz engem úgy segítsen!

Miközben az akaratlan és törvénytelen esküt felolvasta, szégyelletében visszariadt a szerelmes szavaktól, s az utolsó szó már félhalkan hervadt le ajkáról.

Gyönyörű kisasszonyka volt, szakasztott, akár csak te, ifjú hölgy, még a szeme is, haja is, alkata is a tiéd, akár rólad beszélnék, úgy veheted, amiként én is úgy veszem.

Ebben a felírásban házasságról volt szó, amit tisztes hajadon még más szájából sem hallhat pirulás nélkül. Olyan pirosság öntötte el az arcát, mintha rózsáskert lángolt volna bőre mögött: arca éppoly piros, a szűzi istennő beleegyezett házasságodba - beszélt az öreg Knemón felé fordulva.

Az alma átlátszóvá vált a szűzi kézben, s Küdippe (bár szeretett volna illendően elfordulni a látványtól) megigézve figyelte, mit lát. Az alma belsejében füves talaj, egy liget bokrai és fái voltak láthatóak. Ő magát látta mezítelenül, amint Héliosszal ölelkezve élvezi a napfürdőt, a liget fái között pedig felbukkanni látta Akontioszt, aki szakasztott téged formázott, nemes ifjú. Akontiosz, ahogy az alma mutatta, megközelítette a szerelmes lányt, és lekuporodott mellé. Gyengéden, mint a szellő, megcsókolta gyönyörűséges haját, ekkor Küdippe megborzongott, futó csók érintette rózsa ajkát, a leányka elmosolyodott, bimbós kebleit puha szájjal érintette az ifjú, s a forró érintésre mintha fáznának, keményedtek a rózsabimbók.

Küdippe két markával egymás felé nyomta ekkor kebleit, majd amikor szirmos csókok borították a lány selymes hasát, s bársony ölét, amely megnyílva várta a történendőket, amint felizzott... ám ekkor barátnője szólt hozzá, és a látomást elfedte a szép, fényes almahéj.

Küdippét forró hullámok öntötték el ezentúl, ha almát látott, és eddig sohasem ismert, görcsös vágy görnyesztette karcsú testét.

Ezenközben az ifjú is szenvedett. De éppoly nehéz szavakkal festeni a szerelmi szenvedély tornyosuló viharzásait, mint a tenger hullámzó dagadását. Az éjszaka sem hozott az ifjúra álmot, csak könnyeket: mert, hogy nappal szégyellt sírni, az éjszakának tartogatta könnyeit. Teste hervadásba fonnyadt, mardosó bánatában színe halványra fakult, ijesztő-sápadt tekintetével már atyja szeme elé sem mert kerülni. Atyja elől százféle ürüggyel egyre-másra menekült, ki a mezőre, úgyhogy finomkodó barátai már Láertésznek nevezgették, mert azt hitték, hogy az ifjú paraszti életre adta a fejét. De bizony Akontiosznak kisebb gondja is nagyobb volt a szőlőkapálásnál. Naphosszat bükkfák és szilfák árnyékában heverészett, s így emésztődött magában:

– Ó, ti fák, bár volna lelketek és hangotok, hogy egyre azt mondogathatnátok: „Küdippe gyönyörű”, vagy legalább a kérgetekbe vésve viselhetnétek a felírást, amely Küdippe szépségét hirdeti. Vagy hogy ne volna törzsetek átölelhető, ha nem hihetném bármikor, lehunyt szemmel, hogy Küdippét ölelem, s ne vonzana a vágy izzó testem bőrét hűvös kérgeteken enyhíteni szégyenszemre, hanem volna kedvem más, alkalmas lányt ölelni. És ha már magamhoz erdei fákat ölelve képzelem gúzsbakötő szerelmem beteljesülését, legalább tartsa be Küdippe az esküjét! Mert ha nem, Artemisz szörnyen felindul, s az esküszegőn rettentő bosszút vesz. Ó, istenek, adjátok, hogy kínzó vágyamat, sajgó tagom kínját legalább máson legyen enyhíteni kedvem!

Ám az Istenek nem könyörültek a szerelmesen: hagyták vágyában kínlódni.

Ő meg csak fonnyadt, emésztődött, teste egyre bágyadtabb, lelke egyre hervadtabb lett.

Híre ment, hogy Küdippét máshoz adják; már készülődnek is a menyegzőre. És már a nászi szoba előtt zengő szavú s édes dalú leányok búgják a nászdalt, Sappho bűbájos énekét.

Egyszerre csak a menyasszony hirtelen megbetegedett, és szülei nászmenet helyett szinte már temetési menetről képzelődtek. Már-már lemondtak róla, s íme: felépült és a nászszobát ismét ünnepi díszbe vonták – de mintha csak a balszerencse játszanék vele, a menyasszony megint ágynak esett. S ugyanez harmadszor is megtörtént a leánykával.

Senki sem hitte, hogy álmában kedvesével hál, s hogy mindig a beteljesülés előtt riad fel, mert szűz Artemisz nem engedi, hogy esküjét megszegve álomképpel teljesítse be vágyát, mert szent fogadalma a valóságos Akontioszhoz köti, s hogy álma végén az asszonyszerelem mézgájától ázott leányágya; mert álom-Akontiosz kutyák módján nyelvével közelíti morogva, s ő is négykézláb, orrával-szájával kóstolgatja elébb a falloszt, amely az örömtől hatalmasra dagad, döföli száját, nyelvét zablaként letapasztva, és Artemisz által tiltva meredő dárdaként vonja vissza a fegyvert, amiként mögéje kerülve, morogva akaszkodva össze, minden testi üregét ment hagyja a szerelem beteljesülésétől, ahogyan megfolyni érzi csípőtövisei között a görcsbefacsart bensőt, ébresztőt fúj kürtjével esküt szóval kötőn a szűzi istennő.

Nem gondolta derék apja sem, hogy szerelem betege a lány, azt azonban mégsem akarta megvárni, hogy negyedszerre is megbetegedjék, hanem felkereste a jósisten, Apollón Püthiosz szentélyét, hogy megkérdezze tőle, melyik isten hiúsítja meg leánya menyegzőjét. Apollón világosan tájékoztatta az apát mindenről: az ifjúról, az almáról, az esküről, Artemisz haragjáról, s egyúttal azt a tanácsot adta neki, hogy minél előbb teljesíttesse leányával esküjét.

– Különben is – mondta neki –, ha Küdippét Akontioszhoz adod, nem keversz ólmot ezüsttel, hanem bizony ez a házasság mindkét részről színarany.

Ez volt az igazmondó jósisten nyilatkozata, aki tudta, mit beszél, hiszen álmok tudójaként, mély együttérzéssel figyelte éjszakákon át a két szerelmes gyötrő álmait, és még gyötrelmesebb felébredéseit.

A leány barátnői harsányan zengték a nászdalt, amikor az isten tanácsára hamarosan megtartották a menyegzőt, amelyet immár nem kellett megszakítani s abbahagyni a menyasszony megbetegedése miatt.

Nem cserélte volna el a napot Akontiosz Midász király tengernyi aranyáért sem egy későbbire, úgy érezte, soha nem ért meg ennél hosszabb napot s rövidebb éjszakát. Ebben mindenki igazat ad neki, csak az nem, akinek távoli fogalma sincsen a szerelemről; hogy pedig az ilyen szerelemtelen emberek ellenkező véleményen vannak, az igazán nem csodálatos.

Mikor pedig végre magukra maradtak, és a csókok beteltek a másikuk szájával, legelőször is Küdippe talpait csókolta meg Akontiosz.

– Mert ezeken jöttél a menyegzőre – mondta.

Utána a tenyereit:

– Mert ezekkel fogta d meg a kezem.

A szemelt:

– Mert ezekkel láttál meg...

És ez így folyt igen sokáig, hiszen oly sok csókolni – és visszacsókolni – való lehet valamely okból egy testen. Nem sokkal azután, hogy elérkeztek a „Mert ezen ültél mellettem” forróságához, halandó meg nem mondhatja, miért, s hogyan, egyszerre csak azon kapták magukat, hogy kutyást játszanak. A beteljesedés előtt (akár az álomban) Akontiosz szerelme mögé került, s óvatosan a kapu izzó-fortyogó szájához illesztette a fallosz végét. Mint a gyűrű, szorult a dárda hegyéhez a síkos, hasadni kész szilvapár, sóként húzta össze az izgalom és az érintetlenség. A fal, amelyet betörni szándékozott, alig érződött, fülében mint menetelő hadak lépte, dörgött a szív szabályos ritmusa, és a könnyed, mégis férfias erejű lökés, amely halk nyikkanásként bizonyíttatott, betaszította Akontiosz falloszát a még szűkös járatba, ahol kéjnyújtó lassúsággal nyomult be-fölfelé, hogy néhány nehezen fékezett mozdulat, majd egy-két erőteljesebb döfés után a fiatalság fájó önfeledtsége közepett beteljesüljön, ami az álomban soha: Küdippe belsejét elárasztotta a teremtés nedve.

Nyomban a teli fürdőmedencébe igyekeztek, hogy az életadó vízben felfrissüljenek és megtisztuljanak.

Nem sok idő múlva már a vízben enyelegtek, ahol a férfivé lett Akontiosz szájára ültette asszonyát, hogy újabb örömökkel ismerkedjenek meg.

Kisvártatva a heverőn voltak. A vizet nyalogatták le egymásról, és ismét kutyaként közeledtek, s amit a férfi nem ért el szájával, elérte kezével, ujjaival úgy, hogy az új asszony finom márványra emlékeztető simaságú bőrét, s a két félgömb közötti finom, vékony bőrt is simogatta az egyre biztosabb kéz, nagy-nagy gyönyörűséget szerezve ezáltal mindkettőjüknek.

Küdippe úgy érezte, felpeckelték a száját, a nyelve kellemes mozgása is remegéssé, majd reszketéssé lett, amikor nagy lüktetés után meleg, sós ízzel telt meg a szája. Már tudta, mi az, s tudta, hogy egészségesebb, mint a nyers tojásfehérje.

Nyelt egyet.

Akontiosz pedig sóhajtott, és oldalára dőlt.

Fejtől-lábtól összekapaszkodva hirtelen nagyon mély, és nagyon rövid ideig tartó álomba merültek.

Elsőnek Küdippe nyitotta fel szemét, és szinte ugyanabban a pillanatban nyitotta fel a magáét Akontiosz is. Az asszonyka gyorsan lehunyta, s várta kíváncsian, mi lesz most.

Akontiosz megfogta a hűvös bőrű combot, és kissé megrázta.

Semmi.

Megcsókolta a térdeket. Talán azért, mert azon kutyálkodott, talán másért, de – mondta az öreg – , az is lehet, hogy csak úgy, minden különösebb magyarázat nélkül.

Az asszonyka kíváncsian mímelte az alvást. Az ifjú férj szép aprólékosan végigcsókolta az oldalt heverő testet, gyengéden, szemből is, hátulról is, ám amikor észrevette, hogy az oldalán fekvő, felhúzott térdű asszony test gömbölyű ülepe és gömbölyded vonalú combjának találkozásánál szabadon van a test bejárata, belecsókolt, majd nyelvével kevéssé megcsiklandozva, magára hagyta a területet, de csak azért, hogy oldalt feküdjék asszonya mellé-mögé, s mintha ölébe ültetné, a látszólag alvó kedvesbe hatolhasson az ismét ágaskodó fegyverrel.

Alig vette észre, hogy hitvese a művelet közben megemeli csípőjét, hogy az eseményt elősegítse. Csak amikor már jó, sőt egyre jobb lett, vette észre, hogy mi is történt, hogy azért volt olyan fáradságos a behelyezés, mert az egyvonalban levő öböl valamiért följebb került, hogy utána kellett mennie. Ilyen éjszakán szabad, de kell is erről szólni, meg is tette szelíd hangon, mintha csak alvóhoz beszélne, de elhallgatott hamarosan, mert a kéj nem barátja a sok beszédnek.

Az új asszonynak ez már túl hosszú esemény volt, de nem szólt, nehogy elrontsa párja örömét, ami később az övé is akkor lesz, ha minél tovább tart. Amikor Akontiosz ismét vágyat érzett, elfojtotta, mert észrevette, hogy szerelmese vérzik.

E csókos éjjeli csata után nyugodt-békésen dúskáltak a gyönyörökben. És míg a leányok annak előtte, mikor még Küdippe is közéjük tartozott, csak úgy félvállról néztek az asszonyokra, mert az ő oldalukon volt a diadalmas szépség, addig most, hogy a leányka asszonysorba került, az asszonyok kerekedtek felül: a természet oly pazarul árasztotta rá a szépséget, hogy ahol ő volt, ott diadalt ült a szépség. Mint aranyvirággal az arany, úgy forrt össze ő belsőleg az ifjúval. Tündöklő szemeik, mint fényes csillagok, egymás tüzében csillogóbb lángra gyúltak.

Ragyogó gyönyörökben élvezték szerelmüket.

– Ez a történetem, amit a kedvetekre találtam ki. Elhiszitek-e már, hogy író vagyok?

Nem kapott választ Kallisztenész. Csodálkozva nézett körül, majd örömmel szemlélte a jelenetet: a helybéli pár nem messze tőle, a parton egyesült.

Megvárta az öreg, amíg fürdenek, s kijönnek a partra.

– Látom, átéltétek, amit meséltem – mondta. – Elhiszitek immár, hogy Kallisztenész vagyok, az író?

Így szólt erre Knemón:

– A nevedet nem tudjuk, de nagy író vagy, ha ilyen erős együttérzésre tudsz bírni embereket. De a nevemet nem mondom meg neked, még megírnád, és esetleg valami gonosz embert ruháznál fel vele.

– Nem hiszem – mondta az öreg –, inkább valami szép, tanultembert neveznék el rólad, például az államtanács egy tagját.

Az csak méltó lenne hozzád, nem?

– Ki vagy hát?! – kiáltott Klemón.

Az öreg nevetett.

– Mondtam már, ifjú, Kallisztenész vagyok, az író, és nagyon örülök, hogy elszórakoztattalak benneteket. Ha holnap estefelé ismét erre jártok, elmesélhetem nektek A mostoha szerelme című mesémet, amely egy Knemón nevű ifjúról és Demainétéről, a mostohájáról szól. Az is szép szerelmes történet.

Ezzel az öreg megfordult, és elballagott, magára hagyva a csodálkozástól dermedten álló párt.

– Ki lehetett ez? – nyögte a még mindig mezítelen Aiszeszta.

– Nem tudom - mondta erre Knemón. - Az biztos, hogy jó író, de nem hihetem, hogy Kallisztenész, ugyanis apámtól tudom, hogy ezen a néven már két évszázada dolgozik sok-sok író. Talán ő az egyikük.

– Ebben mi a tanulság, kedvesem? - kérdezte a leány.

Az ifjú egyfolytában töprengett, amíg csak fel nem öltöztek.

Akkor tűnődve nézett a távolba, és szólt:

– Talán az, hogy valamit mindenki tud az igazságról, de nem biztos, hogy az igazat tudja, aki tud róla valamit. És éppen ezért kérem holnap apádat, hogy adjon hozzám feleségül: legalább azt biztosan fogjuk tudni, hogy törvényes hitvesek vagyunk.

DEMAINÉTE BÜNTETÉSE

Hallgassátok most már, ha érdekel, miképp vette el büntetését az istentelen, átkozott Demainéte.

Amikor elítélték Knemónt, lesétáltam a kikötőbe, Peiraieuszba, ott felszálltam egy épp induló hajóra, és Aiginába vitorláztam, mert úgy értesültem, hogy édesanyámnak rokonai vannak ott. Megérkezésem után ráakadtam azokra, akiket kerestem, s eleinte nagyon kellemesen töltöttem náluk napjaimat. Ebben nagy segítségemre volt Karikleia, egy ifjú hajós özvegye, aki egy rokonom házánál lakott, lévén ő maga is távoli rokonunk. Egyszerű, szép, tiszta asszonyka volt, s igen sóvárgott már, de a helyi illem nem engedhette, hogy a gyászév letelte előtt vágytársat keressen magának. Csakhogy a gyászév (gondoljátok el, mily hosszú idő!) parancsa nem is fiatalok számára született hajdan, hanem olyan asszonyoknak – és férfiaknak –, kiknek öle amúgy is kitöltötte olykor a gyászévet, s ki is szikkadt bele. Bizony fél esztendeje sem volt, hogy Karikleia magára maradt, s éppen csak betöltötte huszadik évét. Ne csodáljátok hát, hogy ott tartózkodásom második napján félreérthetetlenül tudomásomra hozta, nem vagyok ellenszenves neki, s miután nagy általánosságokkal elbeszélgettünk arról, milyen jó is azoknak, akik hasonló helyzetben lévén nem szorulnak idegenekre, mert a látszat – hiszen csupán ez a fontos a tisztességben – fenntartható annak számára, aki otthonában, mások kémlelő szemétől védetten lel társra a böjtös időkben; éjszaka be is surrant hozzám, s minden teketória nélkül, azonnal a szerelem művészetében való tehetségének bizonyításához kezdett.

Igen szép napokat, s csodálatos éjszakákat éltem át rokonaim házában.

Történt egyszer, húsz, vagy még több nappal utóbb, szokott sétám közben, hogy a kikötőbe vetődtem. Éppen halászbárka közeledett. Vártam egy kicsit, és találgattam, vajon honnan jött, s kiket hoz. Még jóformán le sem volt erősítve rendesen a hajóhíd, máris partra ugrott egy utas, odarohant hozzám, s nyakamba borult. Chariasz volt, egyik ephebosz-társam.

Így kezdte:

– Pompás hírt hozok neked; barátunknak, Knemónnak ellensége, Demainéte elvette büntetését, meghalt.

– Az Istenek áldjanak a hírért, Chariasz - feleltem -, de miért csak úgy futtában mondod el a jó újságot, mintha valami kellemetlen hírt hoztál volna? Mondd el csak, hogyan történt. Mert nem hinném, hogy tisztességes véget ért, s megmenekült a hozzá méltó haláltól.

– Nem – felelte Chariasz -, mert amint Hésziodosz mondja, van még egy kis igazság a földön, s ha egy kicsit imitt-amott szemet is húny, ha néha ki is tolja messzire a bosszúállás idejét, az ilyen istenteleneket mégis kegyetlenül szemmel tartja, mint ahogy erre az elvetemedett Demainétére is lesújtott. Én minden szóról, s mindenről, ami történt, értesültem; Thisbe, akivel viszonyom volt, gondolhatod, mindent elmesélt. Miután Knemónra kirótták az igazságtalan számkivetést, Arisztipposz megbánta, hogy feljelentette fiát, s visszavonult valamelyik falusi birtokára. Az asszonyt pedig elkezdte mardosni a lelkiismeret (és persze a szenvedély). Szüntelenül jajveszékelt, színre Knemón esete miatt, valójában azonban a maga sorsán. Amikor kínozta a vágy, szobájában ugyanazzal a korbáccsal verte magát, amellyel apja parancsára Knemónt korbácsolták meg. Anyaszült meztelenül állt a szobában, így mesélte Thisbe, s hol önmagát korbácsolva jajgatott, hol pedig édes-drága fiacskájának nevezve a korbácsot, ráült, s azon iparkodott, hogy falloszként használhassa. Minthogy éjjel-nappal kiáltozott, lelkecskéjének nevezve Knemónt, s a szomszédok mit sem tudtak a korbáccsal végzett műveletekről, és mindazok, akik meglátogatták, elcsodálkoztak, és dicsérték, hogy mostoha létére valósággal édesanyai szeretet árad belőle.

Amikor magához tért, szemrehányásokkal halmozta el Thisbét, hogy nem kellőképpen szolgálta őt. Egyúttal nyilvánvaló volt, hogy valami gonoszat forral Thisbe ellen, aki segítőtársa is volt, de mindent tudott üzelmeiről is. A lány, amint látta, hogy asszonya mily búskomor, s mennyire kész a bosszúra, s haragjában és szerelmében mennyire őrjöng, jónak látta megelőzni s kifőzni valamit ellene, hogy magát megmentse. Odament hát hozzá, s ekként nyájaskodott: „Mi ez, asszonyom, miért vádolod ok nélkül szolgálódat? Én mindig is, most is engedelmes szolgája voltam akaratodnak, és ha valami kedved ellenére ütött ki, azt a véletlen rovására kell írnod. Ha parancsolod, most is kieszelek valamit, hogy megoldjuk a mostani helyzetet”. ,,Ó, kedvesem – felelt amaz –, ugyan ki tudná megoldani, mikor az, aki ezt megtehetné, oly messze van, engem meg a bírák jóindulata összezúzott? Hiszen, ha megkövezték vagy kivégezték volna, vele együtt bennem is örökre meghalt volna a szenvedély. De így magam előtt látom most is, kebleim között érzem fiatal testét néha, de hallom ugyanakkor hangját is, hogy megvet gyalázatos áskálódásomért. Egyre azzal hitegetem magam, hogy megjön, és én élvezni fogom; vagy én megyek utána, akárhol is van a világon. Édes Thisbém, miféle könnyű megoldást emlegettél?” ,,Ó, asszonyom – felelte ez –a közvélemény meggyőződése szerint Knemón távozott a városból, s engedelmeskedve az ítéletnek, kiköltözött Attikából. Én azonban, aki minden ügyedben szemfüleskedem, kibazsaltam már hírét Arszinoénak, a fuvoláslánynak; hát ezzel él. Szerencsétlen esete után ez a nőcske magához vette, megígérte, hogy vele megy a száműzetésbe, s most magánál rejtegeti, mígcsak ő is fel nem készül az útra.” És Demainéte felsóhajtott: "Ó, boldog Arszinoé, hogy együtt él vele, képzelem, mi mindent művel vele hálából az elüldözött gyermek, s ki tudhatja, a fuvola is mi mindenre jó a szerelemben. De hát mennyiben tartozik ez ránk?” „Sokban, asszonyom – felelte amaz. – Én majd úgy teszek, mintha szerelmes volnék Knemónba, s megkérem Arszinoét, aki mesterségbeli régi ismerősöm, hogy éjjel maga helyett engem vezessen be hozzá. Ha ez sikerül, akkor már a te dolgod, hogy egy kicsit kótyagos fejjel menj aludni. Ha vágyad betelik, nagyon valószínű, hogy szerelmed lelohad, mert sokan voltak már, akiknek az első kísérlet után kihamvadt a vágyakozásuk. Ha pedig megmarad, amitől mentsenek az Istenek, akkor jön a közmondás szerint a második próba, higgadtabb meggondolással. Egyelőre törődjünk azonban a jelennel”.

Thisbe ezzel a tervnek mondott csapdával úgy felizgatta Demainétét, hogy reggelig vele kellett maradnia.

Utána első útja Arszinoéhoz vitte, akihez így beszélt: „Teledémoszt ismered, ugye?” Hogy pedig az igent mondott, így folytatta: „Engedd át lakásodat mára: megígértem neki, hogy vele töltöm az éjjelt. Ő egy kicsit korábban fog jönni, én csak akkor, ha már lefektettem az asszonyomat.”

Aztán elszaladt Arisztipposzhoz, ki, a birtokára, s így lelkendezett: „Uram, én azért jöttem, hogy bevádoljam magamat; tégy velem, amit akarsz. Fiad vesztenék részben én is okozója vagyok. Mert észrevettem, hogy a feleséged nem él tisztességesen, hanem beszennyezi ágyadat; aggódtam szegény fejemért, hogy még valami bajom esik, ha másvalaki révén pattan ki a dolog, de még téged is nagyon sajnáltalak, hogy feleséged annyi gyöngédségedet ilyen gyalázatossággal viszonozza. Minthogy pedig neked sem mertem elárulni a dolgot, elmondtam a fiatalúrnak; éjjel mentem hozzá, hogy senki meg ne tudja, s megsúgtam, hogy asszonyomnak szeretője van, s vele szokta tölteni nem egy éjszakáját. Ó, hisz tudod, hogy feleséged annak előtte keservesen megbántotta, úgy értette szavaimból, hogy a csábító épp akkor bent van asszonyomnál, hát éktelen dühre gerjedt, kardot kapott, s akárhogy is próbáltam visszatartani, és mondogattam, hogy ebben a pillanatban szó sincs ilyesmiről, ügyet sem vetett rám, vagy talán azt hitte, hogy meggondoltam a dolgot, elég az hozzá, hogy magánkívül rohant a hálószobába. A többit tudod. Most azonban, ha rászánod magad, itt az alkalom, hogy jóvátedd, amit fiad ellen elkövettél, ha egyelőre számkivetésben sínylődik is, és hogy bosszút végy azon, aki mindkettőtöket megalázott. Ma meg fogom mutatni neked Demainétét, aki a szeretőjével a városon kívül s méghozzá idegen házban hentereg.” „Ha ezt így bebizonyítod nekem – felelte Arisztipposz –, visszakapod a szabadságodat, én pedig szavamra, csak úgy élek tovább, ha kitöltöm bosszúmat ez aljas némberen. Nos, mit kell tennem?” A leány pedig így felelt: „Este menj abba a kertbe, ahol az epikureusok emlékműve áll, és ott várj rám.”

Szólt, és máris sietett vissza Demianétéhez. Ahogy megérkezett, így szólt: „Csinosítsd ki magad, pompás-ragyogón illik odamenned.” Az kiöltözött, s mindenben követte az útmutatást.

Arszinoé Thisbe kérésére visszavonult, Demainéte így észrevétlenül jutott a házba. Thisbe lefektette, eloltotta a lámpákat, nehogy Knemón ráismerjen arcára (így mondta asszonyának), és ráparancsolt, hogy némán élvezze a szeretkezést.

Ezután elment Arisztipposzért a megállapított helyre, és siettette, jöjjön, kötözze meg a csábítót. Az követte, s amint odaértek, berohant a szobácskába, ahol csak Demainéte feküdt némán. Arisztipposz felordított, amikor hozzáért az ágyhoz: „Megvagy, Istentelen!” Ennek hallatára Thisbe a sötétben hirtelen úgy vágta be az ajtót, hogy csak úgy döngött, s elkiáltotta magát: „De milyen ostobaság, hogy megszökött a csábító! Légy résen, uram, nehogy még egy ilyen vigyázatlanság megessék veled.” Ő pedig így felelt: „Légy nyugodt, az elvetemült némber a kezemben van, csak ezt akartam.” És már fogta is, és vitte be a városba. Pedig feltárta neki nagy rimánkodásában az asszony buja-szép testét, s kapkodott nagy fürgén Arisztipposz öléhez is. A férfiú azonban hajthatatlan és erős volt.

Az asszony, amint végiggondolta, hogy valószínűleg mi vár rá, amint eszébe vette reményeinek meghiúsulását, s hogy leteperte józan eszét végül mégis a szenvedély, felismerte megcsalattatását, s gyötrődött gyalázatán, észrevette, hogy az akadémiabeli mély gödörhöz érkeznek éppen (biztosan tudjátok: ahol a hadvezérek az ősi áldozatot a héroszoknak bemutatják), hirtelen kitépte magát az öreg kezeiből, s a mélybe vetette magát.

Arisztipposz ekkor így szólt:

– Bár elébe vágtál a törvénynek, bosszúm így is teljes.

Másnap aztán mindent elmondott a népgyűlésen, s miután nagy nehezen bocsánatot nyert, sorra járta barátait és ismerőseit, hogy meghányja-vesse velük, miként eszközölhetné ki Knemón visszatérését.

Nem tudom megmondani, történt-e már valami intézkedés, mert a hírrel Knemónhoz utaztam, aki megházasodott és boldogan él szép feleségével, utána pedig tüstént ide hajóztam, hogy nektek is beszámoljak az örömhírről.

Knemón figyelmesen hallgatta, amit mondottam neki, nem szólt egyetlen szót sem, de amikor ott tartottam, hogy Demainéte a megcsalattatása felett elkeseredvén megölte magát, sírva fakadt.

Ez volt a jó hír Demainéte haláláról, amelyet Chariasz hozott.

A mostoha szerelméről szóló történetnek ez a vége, térjetek haza békével.

A SZERZŐ ÁLNÉVEN ÍRT MUNKÁIBÓL:

Csonka Bob épp arra járt

(«Herbst ismerősei» c. bűnügyi sorozatból)

A mostoha

Cserepartnerek

Szamár voltál Lukiosz

A SZERZŐ HONLAPJA

Web	http://www.szitanyigyorgy-dr.ini.hu/

Link:

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

TESTVÉRMÚZSÁK -MAGYAR NYELVŰ PORTÁL - IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ

MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA - UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1