OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
EURÓPA ÉS A SZEGÉNYSÉG
I.
Hogyan
szép a szegénység?
Kérem, nagyon tessék
figyelni mindegyik szavamra, mert a szegénységről szólok. Közben, mivel ez
egyik legfájdalmasabb témánk, átmeneti enyhülés reményében olykor kisebb
kitérőt teszek. Ezek a kitérők így-úgy eléggé szorosan kötődnek a témához, így
némelykor azonos szóhasználattal utalnak arra is, egymásra is.
"Úgy szép a szegénység,
ha semmink sincsen" - mondta többször is
édesanyám, amikor már nemcsak javaink alól voltunk felszabadítva, hanem
édesapám is az állása alól, s elhelyezkedését központilag akadályozta az
úgynevezett néphatalom: Igazságtalan Mátyásé. (A munkától való megfosztottság
arra szolgált, hogy mint közveszélyes munkakerülőt be lehessen zárni az
öregemet. Közben egy jóindulatú régi ismerős figyelmeztetett, hogy rajta
vagyunk a kitelepítési listán is, cihelődjünk, mert ugyan ő legalulra dugta a
mi kartonunkat, és ezt teszi néhány máséval a jövőben is, amíg le nem bukik, de
előbb-utóbb elfogynak az idegen kartonok, és mi is sorra kerülünk. Közben
apámat egy 1919-es idealista veterán átnevelő célzattal segédmunkásként
alkalmazta az általa vezetett üzemben.) Hosszú hónapokig kótyavetyéltünk
mindenféle értékeket, hogy legalább a közüzemi díjakat ki tudjuk fizetni.
Hoppá! - mondhatja most Ön. Ugyanezt mondhatná
a mai hatalom is, ha végtelen humanizmusának gyakorlása engedné ily érdemtelen
régi dolgokkal foglalkozni.
Hoppá, mondtam én is, amikor megpillantottam
az újságban, hogy támogatást kapnak mindazok, akiknek a közüzemi számlák
kifizetésében nagyobb tartozásuk halmozódott fel. De tudok olyan kisnyugdíjasokról
is, akik azért nem kaptak energiaár-emeléskor támogatást, mert nekik nem volt
számlatartozásuk.
Néhány támogatott tartozót hosszabb ideig
megfigyeltem. Nem titkosszolgálati eszközökkel, hanem csak úgy,
véletlenszerűen. Piacon, üzletekben, népünnepélyeken.
Bosszúból, persze, mert a
"mostmitzabálszúrigyerek" szégyene máig fáj, hogy a hat tagú család
számlái miatt gyakran semmit sem vihettem az iskolába tízóraira. (Egy másik
deklasszált családtól megtanultuk, hogy két összefogott szelet sózott kenyeret
is lehet vinni, az pont olyan, mintha zsíros kenyér volna. Ezen ma lehet
bámulni, lehet hitetlenkedni, de ez így volt. Mert a számlát fizetni kellett,
punktum.)
Megfigyeltem, hogy városunk boldog
fesztiváljain a közüzemek és más hasonló intézmények kitartó adósai egyetlen
óra leforgása alatt ezreket költenek a mutatványosoknál, háromszoros áron
isszák korsószám a sört, hintáztatják, vattacukroztatják s mindenféle bóvlival
szerelik fel követelőző gyermekeiket.
Villanyra, gázra, vízre, szemétszállításra
azonban nem telik nekik. Megjegyzem, ez így érthető. Sebaj, majd a szociális
segélyből futja.
Ha a közüzemi díjak stb. befizetését tartanák
legfontosabbnak, nem kapnának segélyt, és alkalmasint nem éreznék jól magukat a
különböző népünnepélyeken, mert nem futná a bódénál ötszázért hat sikertelen
dobásra többször is.
A '80-as évek második felében írtam néhány
szociográfiai riportot a Képes 7 nevű hetilapnak, ahol ezt valamiért eltűrték.
Egyszer elkísértem egy díjbeszedőt a ma is legdrágább fővárosi terepre. Akkor
még szinte mindenki kifizette a számláját. Mint azt bizonyára Ön is tanulta:
többféle munkakört borravalósnak neveztek el, és ennek megfelelően alacsonyabb
fizetést adtak, mert azt kiegészíti a borravaló, vagyis a jatt. Alacsony volt
akkoriban a díjbeszedői alapbér is. A fogyasztók gazdagabbja általában nem
adott a díjbeszedőnek borravalót, de amikor az egyetlen 25 wattos égő
sötétjében tengődő idős özvegy összesen 97 forintos számlát produkált
gázra-villanyra - akkor még két hónap alatt! -, és a díjbeszedő vissza akart
adni a százasból, a néni elsírta magát, hogy az ő pénze nem ér annyit, mint
másé. Nem ő volt az egyetlen ilyen.
Tetszik ezt érteni? Vagy említettem már más
összefüggésben is?
Mihez képest mi micsoda?
Ezek után már tudjuk mihez
tartani magunkat, amikor a háború utáni szociáldemokrata tervek ellenére sem
következett be a szegénység világméretű megszűnése. Szerintem lehetséges, hogy
a gazdag országok hivatásos optimistái komolyan vették, hogy ha van miből,
akkor jut a világ szegényebb felének is.
Az emberi szabadságjogokról szólván már 1941.
január 6-án bejelentette Roosevelt az engem Marxra és Engelsre emlékeztető
agyrémet, mely szerint az emberiség
meg fog szabadulni a jövőben a
szükség szorításától is. Azaz: alapvető
emberi szabadságjog lesz a szükségtől való szabadság is.
Világos, hogy ezt
azóta vitatják, amióta kimondta. Ezek szerint alapvető szabadságjogunk volna nemszegénynek lenni. Ez szerintem Isten
adta jogunk, csak valahogy nem jön össze.
Mindazok alapján, amiket bevezetőül leírtam,
valószínűleg érthető, hogy annak a gazdag országnak, amelyiknek elnöke a
szegénységtől való szabadság jogát mint alapvető emberi szabadságjogot
kimondta, valóban annyi pénze van, hogy egész egyszerűen nem tud vele mit
kezdeni. Ez nem vicc, és nem is túlzás. Az
USA költségvetésének egyik legnagyobb problémája, hogy nem tudja mire költeni az állam pénzét.
Hiába adnék nekik tippet, nem fogadnák el,
mert nem hülyék elszórni a drága pénzt tehetségtelen, csóró nemzetek
megsegítésére, ahogyan azt elképzelem.
Van még valami. Az, hogy akiknek szívbéli
jóságból adnának valamennyit, nem biztos, hogy igazán
szegények. Miközben a legfőbb politikai jelszavak közé emelkedett a
szegénység megszüntetése, a bölcselők egy hányada azon elmélkedik, vajon mi is
a szegénység. Mert amíg nincs meghatározva, addig nem lehet tudni,
tulajdonképpen mit is kell megszűntetni.
A gazdag országok egyik legnagyobb elméleti
gondja, hogy "melyik" szegénység leküzdésével kell foglalkozni. Hogy
az abszolút szegénység-e a
megszüntetendő, vagy a relatív.
Tényleg érdekes
elméletileg, hogy meghatározzanak-e erre képes szakemberek egy szintet, és aki
alatta van, az a szegény, vagy ezt úgy kell-e meghatározni, hogy az egyes
országokban az általánosnak tekinthető életszínvonalhoz viszonyítunk, és ott
valakikhez képest valamilyen hányados szerint szegény, aki befér a kategóriába.
A korai optimizmus
A háború után a
szegénységet úgy kívánták a gazdagok visszaszorítani,
hogy az élelmiszer- és más létfontosságú, illetve civilizációs (villany, gáz,
ivóvíz, fűtés stb.) szükségletek alapján kiszámítottak egy létminimumértéket,
ami alatt voltak a szegények. Kissé elgondolkoztató, hogy ezeket az 1899-es és
az 1936-os yorki és londoni szegénységvizsgálat minimumértékei
alapján határozták meg Angliában.
Így persze nem volt nehéz bámulatra méltóan
kedvező képet konstruálni. Mondok egy példát (az általam korábban már
emlegetett Sen professzortól idézem): "Például az 1951-es, harmadik yorki
felmérés azt mutatta, hogy … a szegénynek számító munkásosztályhoz tartozó
népesség aránya a korábbi - 1936-os - felvétel 31 százalékos arányához képest 3
százalékra csökkent". Ezt a csökkenést Sen az általános gazdasági növekedésnek és a foglalkoztatási arány javulásának
tudja be. Nos, Olvasó? Ön nem úgy érti, ahogyan ez írva áll? Mert
itt az áll, hogy 15 év alatt az angol munkásosztály létszáma kevesebb mint
egytizedére csökkent.
Vajon hova lett, aki eltűnt? És ezzel valóban
megszűnt-e a szegénysége?
A brit munkáspárti kormány 1950-es kampányában
azzal kampányol, hogy a szükség megszűnt, és ez az általa megteremtett teljes
foglalkoztatottságnak, valamint a létszükségleti cikkek igazságosabb
elosztásának köszönhető.
Ennek ugyan ellentmondott néhány statisztikai
adat, az azonban mégis kétségtelen, hogy a helyzet - a korábban már ugyancsak
idézett lord Beveridge 1942-es tervének alapján bevezetett jóléti programok
(családi pótlék, általános biztosítás, nemzeti segélyprogramok, az országos
egészségügyi szolgáltatás törvénybe iktatása stb.) hatására - valóban sokat
javult.
Ez a javulás - mint az a fentiekből
nyilvánvaló - a korábban rögzített sztenderdek adatai alapján tekinthető
világra szóló diadalnak.
Engem – Sen professzorral ellentétben – nagyon
izgat, hogy mi lett másfél évtized alatt a munkásosztály bő 90 százalékával.
Hivatalnokok lettek? Kipusztultak? Meggazdagodtak hirtelen?
Erre sajnos nem találtam adatot, pedig ez
gyanús. Itt valami olyan történt, ami valószínűleg nem a kincstári
szociálpolitika gondja, hanem a történészeké.
Másoknak is gyanús lehetett a dolog, mert arra
kezdtek gyanakodni, hogy a diadalmámort kiváltó "általános gazdasági
növekedés" csak a régi abszolút állandók szerint lehet igaz.
Erre nyomban átestek a ló másik oldalára, és
új nézőpontot találtak ki: a relativista megközelítést. Csakhogy - mintha itt
történt volna a dolog - egy tudós úr (Peter Townsend) 1962-ben a
"hagyományos létminimum" néven föntebb olvasott értékekből indult ki.
Ebből ugyan ki lehetett számítani, hogy ez a Nemzeti Segélyalap által meghatározott
jövedelmi szintnél 40 százalékkal magasabb jövedelmet (plusz lakhatási
költségek!) jelent, amiből az következik, hogy még mindig minden hetedik brit
polgár szegény.
Egy kiváló tudós hölgy (Dorothy Wedderburn)
azonban, ugyancsak 1962-ben, más kérdésekre is kíváncsi volt, újabb kérdéseket
is felvetett, mígnem az elkövetkező részletesebb és átfogóbb felmérések azt
mutatták, hogy a szegénység elleni harc nem zárult győzelemmel, sőt kimenetele
még korántsem biztos.
Két dolgon érdemes következő találkozásunkig
elgondolkozni. 1. A szükségletek szintje nem ugyanaz a dolog, mint e szint
időbeli állandósága. 2. Más az, hogy valakinek viszonylag
kevesebb jutott a javakból, mint másoknak, és más az, hogy valakinek abszolút hiánya van azért, mert mások mögé
került a társadalmi rangsorban.
Visszautalva: a szalámis vajas zsemle és a
zsíros kenyérnek álcázott üres kenyérszeletek semmiféle társadalmi osztály vagy
réteg szükségleti szintjét nem fejezik ki, ellenben iskolás fogyasztóiknak
társadalmi viszonyai arra mutatnak, hogy a társadalmi rangsor abszolút hiányt
eredményezhet, ami ki is fejeződik a ranglétra egyes fokainak
kommunikációjában. Másképp: azért, mert valaki bányatulajdonos lett, valóban
indulhatott mélyről. Ez nem feltétlenül a bánya geológiai szintjétől és
békáitól függ.
© Szitányi György
(1999)
Link
II. Nemcsak a legszegényebb, aki
szegény
III. További bölcselmek a
szegénységről
IV.
Régi fogalmak - új
elnevezések
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME