OSSERVATORIO LETTERARIO

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese

__________________________________________

EURÓPA ÉS A SZEGÉNYSÉG

II.

Nem csak a legszegényebb, aki szegény

(A Hogyan szép a szegénység? folytatása)

Legutóbb ott fejeztük be, hogy a britek, akik elsőként csinálták meg a klasszikus kapitalizmust Európában, nem voltak képesek megszüntetni a szegénységet, pedig ebben is szerettek volna elsők lenni.

Mi, magyarok igen furcsa - eddig teljes mélységében fel nem tárt - helyzetben voltunk a háború után. Általában véve szörnyen szegények lettünk, de ez is olyan felemás volt itt, mint sok minden. Ezzel szemben például Olaszország a hatvanas évekre modern acéliparral rendelkezett, mivel az olaszoknak korábban semmi ilyesmijük nem volt. Tehát nem volt mit újjáépíteni, ellenben könnyen befogadhatták a legmodernebb technológiát, amit máshol azért nem lehetett alkalmazni, mert az acéliparnak az új technológiát kitaláló őshazáiban már működött egy régi, folyamatosan kiépült acélipar. Azt pedig nem lehetett mindenestül megszüntetni ahhoz, hogy vadonatújat csináljanak helyette. A korábban nem volt ipar csúcstechnológiájának kidolgozása természetesen nem oldotta meg az olasz szegénységet, de partiképessé tette Itáliát a világgazdaságban. Nálunk pedig szinte mindenből maradt valamennyi, tehát akkor sem lehetett volna igazán gazdag országgá válnunk, ha az elvtársak elfogadták volna a Marshall-segélyt, és nem következett volna be az a képtelen helyzet, hogy egy naplopó és pimasz imperialista birodalmat néhány kifosztott kis országnak kellett eltartania évtizedekig. A magyar szegénység nemzeti szinten abszolút jelleggel jött létre, kivált, hogy szinte minden természeti kincsünktől megfosztottak a békeszerződések.

Így a szegénység kutatói velünk nem sokat tudnának kezdeni a dolog háború utáni történetét vizsgálva. Legfeljebb azt lehetne megállapítani, hogy akinek maradt valamije, attól nagyjából mindent elvettek, hogy a társadalmi sorrendben elnyomva, osztályharcos büntetésből kikészítsék. Ekként vígan lehetne büszkélkedni azzal, hogy a hajdani nincstelenek életszínvonala korábban ismeretlen magasságokba szökött. Ez az abszolút szemlélet szerint látszólag igaz.

Ha félretesszük bevált ellenségeskedésünket, be kell látnunk, hogy a kommunisták által üldözött SZETA (Szegényeket Támogató Alap), amit a kommunista káderkonjunktúra gazdaggá tett nomenklatúrája akarata és céljai ellenére önmaga termelt ki az általa előidézett szegénység enyhítésére, eredetileg voltaképpen nem volt, de nem is lehetett egyéb, mint néhány elszánt ember lelkiismeret hajtotta csoportja. Ők ugyanis ismerték az itteni szegénységet, ami speciálisan a bolsevizmus szegénysége volt.

A relatív szegénységszemlélet éppúgy szegénynek találta volna az itteni szegényeket, mint az abszolutista.

Szegénység, ami nincs-volt

A későbbiekben, amikor is újfent szabad politikájú országok példáit kényszerülök majd elővenni, mintegy negatívként mutatkozik meg a magyar szegénység lényege.

Évekig tanították, hogy a németek kifosztották ezt az országot. Ebben van valami, mivel a háború végén - visszavonulóban - nemcsak a hidakat pusztították el, hanem lehetőleg mindent, amiből az utánuk bevonuló oroszok profitálhattak volna. Ehhez egyrészt időre, másrészt szakértelemre lett volna szükség. A katona azonban nem szakértő, és amikor megkérdezték egy-egy ipari üzemben, mik ott a működéshez legfontosabb dolgok, aki nem volt hülye, az - a maga jövőbeni munkáját féltve - hazudott. Ez a legtermészetesebb ösztönös cselekedete a szerszámmal dolgozó embernek.

Volt harmadik lehetőség is. A fertődi Esterházy-kastélyt nem a németek fosztották ki, de nem is a szovjetek. Egy idegenvezetőt idézek 1967-ből. Dolgozó népünk még sohasem mutatott olyan egységet, mint amikor a kastélyt kifosztotta: ezek az itt látható szekrények darabonként 6 mázsát nyomnak, az ágy, például, 4 mázsa. Van, ami Győr közeléből került elő, de van, amelyik a Dél-Dunántúlról. Ezt egyetlen ember nem csinálhatta, ehhez több család összefogása kellett. A drágakő-berakásos iratszekrényajtó nemrég még ólajtóként teljesített szolgálatot. A közeli püspöki palota lóistállójában szétverték a márvány vályúkat, mert nem kell a lónak márványból zabálnia. Amikor a téesz-istállóvá lett műemlékben a lovak sorra kezdtek pusztulni, mert a szénával, zabbal kiharapták a fa vályúkat, eleinte az imperializmus szabotázsakciójára gyanakodtak. Később belátták, hogy a lenyelt szálkák átszúrják a lovak gyomrát vagy beleit. Ezzel a szellemi szegénységgel nem számolnak a szociálpolitikusok, tudtommal ma sem.

Az azonban jól jött a kádári demagógiának, hogy a hajdani kastélyfosztogatók és utódaik az önmagukhoz - és az alkalmazottakhoz - mért jobb léttől azt hitték, hogy a magyar paraszt jólétben él. Az életminőségük csak annyiban változott, amennyit a színestévéből ellestek a túlköltekezés lehetőségeiről, egyébként ugyanolyan szegényparasztok maradtak, mint voltak, csak a pénzük volt több annál, amennyire az ismereteik szerinti jóléthez szükségük volt. Talán Ön is emlékszik még a híradóra, amelyikben azt mutatták, hogy a kanász milyen szép új autóval jár a legelőre disznót őrizni.

A háború alatt az ukrán hadseregcsoportok, amelyeket fegyvertelenül vagy hiányos fegyverzettel kergettek át az oroszok az aknamezőn, halálra szántan taroltak, amit tudtak, és rohantak tovább, ahányan túlélték a hadműveletet. A megszállókat sem minősítem, róluk itt csak azt érdemes megemlíteni, hogy a történelmileg szokványosnak tekinthető bűncselekmények mellett és ellenére az is feladatuk volt, hogy megteremtsék azt, amit rendnek tudtak.

Hogy a szovjet katonának miféle fogalma volt a szegénységről, arra remek példát találtam. Egyetlen varrógépből és egy hol étkezésre, hol vasalásra használt asztalból, továbbá egy megdöntve fölszerelt, s így egész alakot mutató tükörből álló, utcára nyíló műhelye fölötti galérián lakott egy öreg szabó a feleségével. A galériára a konyhából lehetett fa lépcsőn feljutni. Egyéb komfort nem volt, a földszint közös vécéje az udvarban hátul. A szabó beszélt tótul is, ezért megértették egymást a ruszkikkal. Ketten törték rá az ajtót, mivel redőnyét már nem kellett, azt korábban szétlőtték a cégtáblával együtt. Burzsuj! - ordította a katona. A szabó tudatta, hogy ilyen náluk nincs. A felszabadító azonban ragaszkodott a terminushoz, mivel se a műhelyben, se a konyhában vagy a hálószobában sehol nem lelt kecskét, pedig annak, aki nem burzsuj, van kecskéje, különben éhen halna, mert nem lenne teje és sajtja, amit ehetne.

Mit kezdhetett volna ilyen körülmények között a példamutató nagy Szovjetunió nyomdokain új élet felé induló ország szociálpolitikája? Különben is: egy szocialista állam minden tette és parancsa szociálpolitika, arra külön nincs szükség.

Ehhez képest mi lehet a szegénység?

Van válasz. Az a szegénység, hogy az atyáskodó (gyermekgyilkos?) diktatúrák annyira elagyatlanították mindazokat, akiket csak lehetett, hogy mire a SZETA fellépett, már nemcsak az anyagi nyomor sújtotta a perifériára sodortakat, hanem a segélykérés megírására való képtelenség is. Aki esetleg kaphatott segélyt, annak le kellett győznie azt a szégyenérzetet, amit az előzőkben említett néni átélt, amikor a díjbeszedő nem akarta elfogadni tőle a borravalót, és kellett tudnia kérvényt írni.

A mindentől megfosztott - tehát mindentől szabad! - állampolgár már nemcsak a hatalom kénye-kedvének volt kiszolgáltatva a '80-as évekre nálunk, hanem a paternalizmus hozta tehetetlenségének is.

Jó, mondhatja Ön, de az egyházak is segítettek. Az egyházak elsőrendű feladata akkoriban a túlélés volt. Például azért, hogy amint nyíltan is lehet, és lesz miből, segíthessenek. Hogy mennyire volt erős a kommunista hatalom? Ők azt hitték, hogy nagyon: a belső elhárítás egyik vezetője a hatalomváltáskor így nyilatkozott, amikor az utolsó évekbeni belügyi gyakorlatról kérdezték: lehet, hogy nem hiszik el, de mi legalább kétezer évre rendezkedtünk itt be.

Erről a magam részéről csak annyit, hogy ezek szerint a spiclik hazudtak, és azt jelentették az igazság helyett, amit szerintük a hatalom hallani akart. Ha esetleg volt közöttük, aki igazat mondott, vagy hazugnak, vagy hülyének nézhették.

Ez mind a szegénységhez tartozik álláspontom szerint. Voltak üzletek, ahol a hatalom emberei nagyjából mindent vásárolhattak, jelképes áron.

A puhának ítélt diktatúra idején a köz meglopásának szabadságával kívánták enyhíteni a bekövetkezett abszolút szegénységet. Aki mértékkel lopott a közvagyonból, büntetlenül szedhette meg magát a többiek terhére.

Magyar szegénység?

Megcsodálnám azt a gazdag országbeli tudóst, aki a hajdani népidemokráciákat a roosevelti szegénység-alól-felszabadító eszmerendszerrel akár abszolút, akár relatív módon hitelesen mérni tudja.

Való igaz, a relatív szegénység értelmezhető, ha ezek közül egy konkrét ország lakosságát mint a "közös" vagyonból másként részesülők összességét vizsgáljuk. Azonban itt volt - és maradt, bár személy szerint módosult - a nomenklatúra, amely nem csupán a közvagyonból részesedett, hanem a maga társadalmi rangjának függvényében abszolút hiányt is okozott-okoz az ország többségének.

Az egymástól függés lényege

Az én korosztályom tagjai, ha nem lettek feledékenyek, emlékezhetnek arra, hogy az iskolában bevett gyakorlat volt az éhező gyerekekkel megosztani a tízórait. Ne tessék gondolni, hogy általános gyakorlat volt, de volt aki az iskolatársát jobban sajnálta, mint a hazulról hozott zsíros kenyeret. Ilyen helyzetben nem alkalmazható a gazdag országok szegénységfogalma se abszolút, se relatív értelemben. Az ilyen elemi gazdasági függésben remekül meg lehetett tanulni, mi köze a gyakorlatnak a pártpropagandához.

Van ennek a függésrendszernek több más fajtája is. Az előbbiekből következően ide tartoznak az úgynevezett "helyzeti javak".

Egy Fred Harsch nevű szociológus elemezte ezeket, positional goods néven nevezve. Íme a példa. Ha valaki abban a helyzetben van, hogy egy nem zsúfolt, nyugalmas tengerparti strandot élvezhet, az annak is lehet következménye, hogy birtokában van azon információnak, hogy hol van ez a strand, míg sokan mások ezt nem tudják. Harsch szerint ez olyan abszolút előny, amely annak a relatív előnynek a következménye, hogy másokhoz képest ő rendelkezik ennek a strandnak az ismeretével. Így ez az ismeret egy relatív előnynek abszolút következménye. Ha pedig valaki erőfeszítéseket tesz ilyen ismeret megszerzésére, nem azért teszi, mert másokhoz képest, vagyis relatíve jobb helyzetbe akar kerülni, hanem azért, mert abszolút jól akarja magát érezni egy nyugalmas tengerparton. Evégett a mások információihoz képest több és hasznosabb információkkal kell rendelkeznie a tengerpartok tekintetében. Ezért nemcsak a relatív öröm függ a másokéhoz képest több, vagyis relatív tudásban rejlő, viszonylag jobb helyzettől, hanem az abszolút előny is.

Az előzőkben előadottakból az következik, hogy akik a szegénység mibenlétével foglalkoznak, csak akkor foglalkozhatnak eredményesen a szegénység felszámolásával is, ha nem vagy erről, vagy arról vizsgálják a szegénységet, hanem annak abszolút és relatív voltát mint egyazon dolognak egymást meghatározó, nem azonos oldalait vizsgálják, egymástól nem elszakítva.

Tessék most elképzelni egy magyart, aki olyan országban él, ahol a létminimum jó másfélszerese a minimálbérnek. A létminimum pedig itt távolról sem a korábban említetteknek megfelelő, az emberhez méltó civilizációs és életkörülmények, plusz a megfelelő lakhatás. Ebben is lehet relativizmus: ha tényleg elértünk valahogy egy bizonyos alig kispolgári szintet, annál rosszabba semmiféle választott kormánynak sincs se joga, se felhatalmazása a maga anyagi nehézségeire hivatkozva taszítani az életét végig dolgozott embert csak azért, mert idősebb, mint azt a legnagyobb kormánypárt elvárja tőle.

A Harsch-féle példa ama tengerparttal egyáltalán nem a magyar átlagpolgárra vonatkozik.

Három brit szociológus úgy véli, hogy a szegénység iránti érdeklődés azért növekedett meg, mert a társadalom felismerte, hogy kötelessége segíteni a viszonylagosan rosszabb helyzetben levőkön. Az ő szegénységgel kapcsolatos relativista munkájukról, bizonyos politikai összefüggésekről és az abszolutista szegénység-megközelítésről legközelebb szólok.

© Szitányi György

(1999)

Link:

I. Hogyan szép a szegénység?

III. További bölcselmek a szegénységről

IV. Régi fogalmak - új elnevezések

A SZERZŐ HONLAPJA

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA

UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1

HOME