OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
EURÓPA
ÉS A SZEGÉNYSÉG
III.
További bölcselmek a szegénységről
(A Nemcsak a legszegényebb, aki
szegény folytatása)
Legutóbb azt ígértem, hogy
bemutatom három brit tudós úgynevezett relativista szegénységelméletét. Csak
legfőbb vonalaikban, persze, mivel a sok bölcselkedés megismerésére ott állnak
könyveik, de nem is tisztem helyettük szólni.
Megjegyzem, nem is akarnék. Hogy miért nem,
kitűnik a következendőkből. Ezúttal szólok a szegénység politikai
megközelítéséről is, majd - hogy kerek legyen a kép, a három relativista
szegénységkutató, valamint némely politikusok és más hivatalból bölcsek után -
visszatérek az abszolút szegénységfogalom egyfajta megközelítésére is.
A három brit
A korábbi e tárgyú
írásokból következik, hogy ezúttal feltétlenül fontos komolyabb relativista
tudósok véleményével is megismerkednünk. Szegénynek lenni önmagában nem elég,
ezt - kivált Amartya Sen
professzor megjegyzései után - bárki beláthatja. Mert hátha nem is igaz az
egész, csak úgy hisszük.
Fiegehen, Lansley és Smith közös, jelentős munkájának címe A szegénység és haladás Britanniában 1953 és 1973
között. Ők úgy vélekednek, hogy "a társadalomnak kötelessége
segíteni a viszonylagosan rosszabb helyzetben levőket". Már csak azért is -
mondják, nem alaptalanul -, mert a társadalomban mindig lesznek, akik másokhoz
képest rosszabb helyzetben lesznek.
Két dologról van szó: az egyik az, hogy
valamely társadalomhoz (nemzethez, közösséghez) tartozóknak emberi kötelességük
segíteni azokon, akik e segítség hiányában leszakadnának, illetve
kitaszíttatnának a maguk természetes közegéből. A másik az, hogy ez állításból
következően a betegeket és az időseket nem leszakítani, hanem támogatni kell.
Nem csoda hát, hogy a három tudósról Sen professzornak az a véleménye, hogy
szörnyen tévednek, amikor azt hiszik, hogy a szegénységet nem lehetséges
felszámolni. Azt valóban nem lehet megállapítani, mennyire - vagyis relatíve! -
sikeres egy szegénységellenes program, azonban az USÁ-ból (alkalmatlanság miatt)
elűzött, európaivá lett hindu professzor, Sen, a maga jól felfogott érdekében -
kenyéradóinak kedvezve - úgy vélekedik, hogy e galád relativisták ezzel az
állítással a mindenki számára nyereséget jelentő gyarapodást nem veszik
figyelembe.
Például azért nem is vehetik, mert a
szegénység első yorki felmérése ("felvétele") után lett elektromos
izzólámpa, és mégsem számíthat gazdagnak, aki most már nem a gyertyát képtelen
kifizetni, hanem a villanyszámlát.
Vagy, hogy haza is nézzünk: a vízfogyasztást
nálunk úgy mérik és úgy fizettetik, ahogy akarják. Ha valakinek gyanús, hogy
néhány hónapig nem is volt otthon, vagy direkt nem főzött vízzel, mint minden
rendes szegény ember, vagy például megkoszosodott, csak hogy ellenőrizhesse a
vízórát, és mégis 15 köbméter (15.000 liter) vizet fogyasztott a vízórája
szerint, hitelesíttetheti vízóráját azzal, akinek érdeke, hogy az minél többet
mutasson. A magyaroknak több mint egyötöde a fővárosban él, ezért maradjunk a
fővárosi példánál: 80-szoros költségért, azaz mintegy 13.500 forintért
hitelesíti a Fővárosi Vízművek az általuk fölszerelt és üzembe helyezett
vízórát. Utána megy minden tovább, mert ez hatalmi jóváhagyással így dukál.
Most ezzel nem azt akarom mondani, amit
korábban Ön képzelhetett az írásomból, miszerint itt éktelen disznóságok
folynának állami jóváhagyással, hanem csupán azt, hogy a legnagyobb
kormányzópárt hindu teoretikusának igaza van. Ezzel a vacakolással elsikkad az,
hogy itt egyre jobb mindenkinek.
Megjegyezzem, Sen professzor kifogásolja az
egyenlőtlenség fogalmának tisztázatlanságát is. Engedelmükkel segítek: ami nem
egyenlőség, az egyenlőtlenség, és passz.
A három brit tudós azt is feltételezi, hogy az
"általános gazdasági fellendülés" esetleg abbamaradhat.
Nem nekik akarok súgni, de a szinte mindig
gazdag hollandusok máig borzadnak az 1944-45-ös ínségnek az emlékétől is.
Megjegyzem, amint beáll ilyen fordulat - relatív elmélkedés ide, abszolút
okoskodás oda -, máris kétséges, hogy továbbra is gazdag országról beszélhetünk.
A politikusok
újabban hajlamosak a
szegénységet egyenlőtlenségi kérdésnek
tekinteni. Az egyenlőségről alig pár sorral feljebb írtam, de
korábban alaposabban is, utána lehet nézni. Ebben az a leggyalázatosabb, hogy
mindehhez tudományosnak mondott magyarázatokat koholnak.
Az utóbbi évek brit szegénységkutatásaiban a
létminimumot a hivatalos segélyre jogosító
küszöbértékként határozták meg.
Többen úgy tudjuk, hogy Nagy-Britannia szintén
Európában van, de ott valamiképpen úgy működik a jövedelemváltozás, hogy bő
negyedszázad alatt a létminimum értéke
megkétszereződött.
Megismétlem: az értéke.
Nálunk az a helyzet, hogy a legutóbbi öt évben
a forint vásárlóértéke az egytizedére romlott.
Ez azt jelenti, hogy az angol (európai) mérce
szerint a magyar létminimum szinte fillérre az öt év előtti 2.800 forintnak
felel meg, a kötelező minimálbér pedig a szintén akkori 2.100 forintnak.
Mit ért 2.100 forint öt évvel ezelőtt?
Az elmúlt öt évből másfél esztendő már nem
írható a Horn-kormány számlájára, és ez semmi jót sem ígér. Miért? Korábban már
írtam erről, de van a dolognak más vetülete is. Például az, hogy a szegénységi
küszöböt hatalmi szóval koldusgaras alá tették. Például az, hogy megnövekedett
a "fölösleges múlt", a
nyugdíjasok száma. Ez azonban szinte kizárólag relatív. Mert a munkaképes korú
lakosság zömének állandó kenyérféltésben tartása, a "fortélyos
félelem", és a miatta folyó önkizsákmányolás, valamint a végelgyengülésig
kihasznált szervezet megöli a nemzet derékhadát.
Aki túljutott a harmincötödik életévén, a
kommunista egészségügy rendszerében hivatalosan középkorú lett, és nem hitték
el neki, hogy tud gyermeket nemzeni. Ezért nem járt neki lakásvásárláskor a
szociálpolitikai támogatás. Ezzel szemben elhitték, hogy már tudja, hogyan kell
nemzeni, ezért nem kötelezték szexuális felvilágosításra házasságkötés előtt.
De mégis ember volt. Impotens felvilágosult,
akinek nem járt a szocpol, de ha
eltört a lába, kapott ingyenes botot. Úgynevezett gyógyászati segédeszközt.
Igaz, hogy tüntetés esetén gumibotot is, de tüntetni legalább annyira nem volt
kötelező, mint lábat törni. (Amikor a román nagykövetségnél tüntettünk
Ceauşescu ellen, és Tőkés László életéért, egész éjszaka, csak náthát kaptunk,
de a gyógyszert még ki tudtuk váltani. Talán ott volt Ön is? Akkor ma már
szükségtelen öregnek tetszik lenni, mert én a mai harmincasok közül ott egy
darabot sem láttam.)
Ma hullik a nemzet derékhada. Mert a stressz
még a rákban is ludas.
Sebaj, legalább nem kell majd költeni a
nyugdíjára.
Azt mondják, a nyugdíjasok számának emelkedése
az egészségügy fejlődésének
következménye. Most mi van, uraim, marháskodunk? Akinek akkora peche van, hogy
megéri a nyomorkort, undokká lesz a hatalom előtt, és nem kapja meg az
Antall-kormány (sőt a Horn-kormány) által is megítélt, törvényes
nyugdíjemelést. Mert az ifjak maguknak spórolnak.
A magyar egészségügy lezüllesztett és
félrelökött állapotában sokkal inkább hasonlít a császári Rómában üldözött
keresztényekre, mint a fejlődés diadalmenetére. Egy példa. Ismerek egy
kiemelkedően jó háziorvost.
Képesítésénél és tudásánál fogva 1,3 volt a szorzója. Ez nagyjából annyit tesz,
hogy számos betege közül az öregekért 0,1-del több praxispénzt kapott. A később
más ügyben lobbizó államtitkár asszony hivatala lefokozta 1,2-re a szorzót.
Azért, mert csak. Az orvos személyes nyilvántartásából pedig hatalmi szóval
törölték 200 betegét. Az ok ugyanaz. Így annyival kevesebb után kap
praxispénzt. Ezután kitalálták, hogy a háziorvosok halottak után is fölveszik a
hivatalból járó pénzt. Kabátlopásba keverték őket. Valóban elképzelhető, hogy
az, akinek soha semmi baja, és csak a jogosítvány-meghosszabbítás miatt keresi
ötévente az orvosát, valahol – konkrét eset: – a Mecsekben lezuhant egy
szikláról. Most tessék elképzelni, hogy a családnak volt más gondja is ennek
következtében, mint szólni a halott háziorvosának, hogy tegnaptól önnek nem jár
a férjem, fiam, akárkim után pénz. Előbb-utóbb talán feltűnik az orvosnak, hogy
az „ellátottak” közül valaki nem jött meghosszabbítani a jogosítványt. Nézzen
utána, hogy az illető nem adta-e el a kocsiját, vagy nem halt-e meg? Ez is az ő
dolga?
És még ráverik, hogy csal. Utána belátják,
hogy mégsem, de addigra a sajtó már tele van az álhírrel, mindenki
szörnyűködik; a hatalom részéről az azonos mértékű nyilvánosság előtti
bocsánatkérés pedig elmarad.
Visszatérve a lényeghez: a tönkretett
egészségügy nem a kormányzat jóvoltából fejlődik, ha fejlődik. De nem is erről
van szó: a munkaképes lakosság zöme ilyen körülmények között egész egyszerűen
nem éri meg a nyugdíjas kort. Ha pedig korán elpusztul, akit halálra dolgoztat
a kényszerűség, a dolgozókhoz képest több lesz a nyugdíjas. Ez alsó tagozatos
számtani tudással is belátható.
Úgy is mondhatnám, hogy ennyire azért még nem
hülyültünk el.
De azért tessék csak belegondolni: a
vállalkozóvá tett háziorvos - ha éjjel-nappal űzi magát, és jó sokan tartoznak
hozzá - még így is keres bruttó 400 ezer forintot. Ezzel nyomban a legmagasabb
adósávban adózik. Csakhogy fizeti önmaga és asszisztense után a járulékokat, a
kamarai tagdíjat, a maradékból tisztán tartatja, festeti az előteret, a várót,
a vécét, a rendelőt, mert annak patikatisztaságúnak
kell lennie, megfizeti a megélhetésére szolgáló helyiségek ingatlanadóját,
továbbá közüzemi díjait. Ami pénze mindezek után marad, abból gyógyszert,
kötszert, műszereket, szakkönyveket meg ilyesmit vesz. Mivel hogy fejleszti magát mint ágazatot. Saját
kocsiján rohangál a fekvőbetegekhez, fizeti a kocsi után a súlyadót, bele az
Európában legdrágább magyar benzint, a strapált jármű javítását, szükség esetén
cseréjét, nemkülönben az előtér, a váró, a vécé, valamint a rendelő által
elfoglalt terület után az adót stb. Ami marad, abból él. Nem hal éhen, nem
arról van szó, hanem arról, hogy ezek után szájaskodik az állam, és felvág
arra, hogy mily nagyon „fejleszti az egészségügyet”.
Egy ilyen orvoshoz képest vagyunk mi
szegények!
Vagy - politikailag
meghatározva - mégsem? Mert ha a föntebb említett támogatásra
jogosító küszöbértéket - a lakosság belátását kérve - hatalmi szóval
csökkentik, akkor máris kevesebb a támogatandó, vagyis a szegény. Ha pedig a
szegények közül valaki kifizeti a közüzemi díjakat, toll a fülébe, nem szorul
támogatásra. Éhhalál esetén megint csak kevesbedik a szegények száma.
Az éhezés akkor sem vitatható dolog, ha
megszüntetése valamiért megoldhatatlan. Annak kijelentése pedig, hogy az ország
nem engedheti meg magának a rászorultak támogatását, a szegénységet semmivel
sem csökkenti.
Az abszolutista felfogás lényege
A szegénység
egyenlőtlenségi kérdésként való felfogása, vagy a "politikai
definíció" egyáltalán nem alkalmas a szegénység meghatározására, vagy
mérésére.
A tény nyilvánvaló: ha egy társadalomban
éheznek, a puszta lakhatás és a megélhetés kérdéses, ott szegénység van. Ez
esetben teljesen érdektelen, milyen a relatív helyzet. Márpedig a valóság az,
hogy az éhezés, az alultápláltság és a hajléktalanság, amit a gazdag országokkal
kapcsolatban el szoktak felejteni, ott is létezik. Elképesztő erre azt mondani,
hogy amott ez statisztikailag elhanyagolható.
Ez a szegénység abszolút. Akkor sem
feledkezhetünk meg róla, ha az életszínvonal más elemeivel foglalkozunk. Akkor,
amikor az emberek eltérő életszínvonala nyilvánvalóan igazolja, hogy van
egyenlőtlenség, nem arról beszélünk, hogy a szegénység jelen van. A relativista
szemlélet alapján szegénynek nevezhetnénk azt is, aki naponta csak egy Volvót
vásárolhat, míg másoknak napi kettőre is telik. Ezért nem feledkezhetünk meg a
szegénység abszolút megközelítéséről.
Adam Smith felfogása szerint ahhoz, hogy egy
tizennyolcadik századi angol ember elkerülje a szégyent, szüksége volt arra,
hogy bőr cipőt birtokoljon. Ezzel ő a tárgyhoz, áruhoz fűződő szimbolikus
értékről is szól. Valójában Smith korában sokkal kevésbé volt szüksége
valakinek bőrből készült cipőre azért, hogy ne szégyenkezzék, hiszen a cipő az
angol klímában nehezen nélkülözhető viselet. Abban mégis igaza van, hogy a cipőtlenségnek,
vagyis a látható szegénységnek szégyene nem valamivel kisebb szégyenkezést,
vagyis nem relatív dolgot jelölt, hanem eldöntendő kérdésre adott választ.
Akinek bőrből volt a cipője, egyáltalán, azaz abszolút
értelemben nem szégyenkezett.
Mindez természetesen mit sem változtat azon,
hogy a cipő elsősorban cipő, nem pedig az, amire azon kívül használható. Egy
felkapott primadonna cipellője sosem számított pohárnak azért, mert eszement
férfiak pezsgőt ittak belőle. Annak rendeltetése
attól még cipő maradt. A pohárnak használt cipő, vagy a
levélnehezéknek használt pohár rendeltetése szerint nem mindig felelt meg
annak, amit Adam Smith és David Ricardo - Marxék két jeles forrása - alapján
mint használati értéket tanultunk egykor: a használati érték mindig az, amire a
tárgyat éppen használjuk.
Mostanában – a szegénységfogalmakkal
kapcsolatban – ezek a jellemzők is jócskán eltorzultak. Hogy mivé lettek a
szegénység fölötti elmélkedések során, legközelebb fogjuk tárgyalni.
© Szitányi György
(1999)
Link
II. Nemcsak a legszegényebb, aki
szegény
IV. Régi fogalmak - új elnevezések
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME