KÖZÉP-AMERIKAI ŐSMONDA

Az ötödik világ csillagai

Az első világ, amely más volt, mint a miénk, időtlen időkkel ezelőtt létezett. Ennek ura a komor TESZKATLIPOKA, az észak a fagy és az eső istene volt. Egy napon hajlékony testű, hatalmas jaguár szökkent az égre, és lenyelte a napot. A természeti csapás az isten műve volt, ő változott át jaguárrá, s indította meg ezzel az első világ pusztulását.

Ezt a második világ követte, amelyet KECALKOATL isten által segített varázslók romboltak le. Amíg e varázslók, minden embert majommá változtattak, az isten vad szélvihart kavart, amely, nyugatról keletre száguldva mindent elsöpört, ami csak az útjába került.

A harmadik világgal, egy délről érkező lávaeső végzett. Ezt TLALOK, az eső, a villámlás és a tűzhányók istene okozta. Végül özönvíz árasztotta el kelet felől a Földet, amely ötvenkettő esztendeig víz alatt maradt, és az Ég is beroskadt.

A negyedik világot a vizek istennője semmisítette meg. Csak egy férfi és egy nő tudott menedéket találni egy hatalmas CIPRUSFA csúcsán, de Tlalok fölfedezte, és kutyává változtatta őket. Amikor az ár visszahúzódott, már nyoma sem maradt emberi életnek a Földön.

Ezért aztán a világegyetem törvényének értelmében meg kellett teremteni az ötödik világot. Kecalkoatl azzal kezdte, hogy leszállt a földalatti birodalomba és föltámasztotta a halottakat, lehetővé téve ezzel az új emberiség megszületését. Ezután az istenek újra fölállították az Eget, s elhatározták, hogy megalkotják a NAPOT, és a HOLDAT, hogy eloszlassák a Földet elfedő sötétséget.

- De ki legyen az közülünk, aki megvilágítja a világot, - kérdezték egymástól a sötétben összegyűlt istenek.

- Elvállalom!- ajánlkozott TEKKISZTEKATL, egy méltóságteljes külsejű, díszes ruhájú isten.

- És még ki?

- Én is szeretném - hallatszott egy félénk hangocska. Az istenek a hang felé fordultak, s meglepve fedeztek föl egy vézna kis istent, NANAUTCINT akinek ruházata szegénységről árulkodott. De azért, megkönnyebbüléssel fogadták jelentkezését, mert Napnak, vagy Holdnak lenni szörnyű megpróbáltatást jelent.

Míg az istenek hatalmas tüzet gyújtottak, a két önként jelentkező vezekelni kezdett, s gazdagságához mért áldozatot mutatott be. Tekkisztekatl arany fülbevalókat, drágaköveket és értékes madártollakat ajánlott föl, míg Nanautcin csak nádat, szénakévéket és tüskéket tudott fölajánlani, amelyek megszúrták a kezét. Ezután mindketten átöltöztek az alkalomhoz illő módon, az első finom szövetből készült, tollakkal díszített ruhát öltött, a második kerek sapkát és papír ruhát.

Aztán mindketten felhágtak egy-egy istenek által emelt piramis csúcsára, ahonnan tűzbe kellet vetni magukat, mert ez volt a feltétele annak, hogy Napként, vagy Holdként szülessenek újjá.

Tekkisztekatl négyszer rettent vissza az ugrástól, míg Nanautcin habozás nélkül a semmibe vetette magát, eltűnt a lángokban és Nappá változott. Társa bátorságot merített példájából, követte őt és belőle lett a Hold. -

De melyik égtájon keljenek föl az égitestek? - kérdezték az istenek. -

Nyugton - szólt az egyik.

- Északon, vagy délen - vélekedtek mások.

A Nap és a Hold végül azoknak adott igazat, akik keletről várták őket. Először a Nap tűnt föl olyan vöröslő fényességgel, hogy senki nem tudott bele nézni. Ő volt Nanautcin, a félénk és beteges kicsi isten. A Hold, vagyis Tekkisztekatl majdnem ugyanakkor jelent meg, ugyanúgy fénylett, mint a Nap. Néhány isten elégedetlenül tiltakozott.

- Nem járja, hogy a világot egyformán világítják meg! - mondta egyikük a többieknek, s egy nyulat hajított a Hold arcába, hogy tompítsa a fényét. A nyúl sötétlő foltot hagyott a Holdon, amit még ma is látnak az emberek. Tekkisztekatl ezzel is a máglya előtt tanusított gyávaságáért bűnhődött. Röviddel ezután a többi isten észrevette, hogy a két égitest mozdulatlanul áll, és nem járja végig égi pályáját. Ezért aztán arra gondoltak, hogy nekik is lángokba kell vetni magukat. Így képzelték el az aztékok az ötödik világ születését.

ELŐZŐ LAP:                                                KÖVETKEZŐ LAP:      

 START LAP: