FINN ŐSMONDA

Az arany tojást tojó sas

A szép és kecses leány, Luonnotár már évek, évszázadok óta lebegett a kék égbolton. A természet lányát kietlen és egyhangú, végtelen tér vette körül. Lassacskán álmos fáradtság kerítette hatalmába, kimerítette a magány, más tájakat szeretett volna látni.

Messze nagyon messze Luonnotár égi birodalmától, odalent hullámzott a végtelen tenger. A lány összeszedve erejét sebesen lesiklott a magasból, ahol élt, s leszállt a viharos tenger tajtékos hullámaira. Szélvész tombolt, s ő sokáig hányódott, sodródott a hullámokon, akár egy törékeny csónak.

Amikor minden megnyugodott, és Luonnotár új erőt érzett magában, tudta már, hogy egy fiúval viselős, aki csak akkor fog megszületni, ha a világ készen áll a fogadására.

Luonnotár kilenc esztendeig kutatta a határtalan tengert, reménykedve, hogy talál egy partot, ahol megvetheti a lábát és megpihenhet, de mindhiába. Talán a szüntelen bolyongás a sorsa a végtelen hullámverésben? Dideregve és zokogva fohászkodott Ukkóhoz, a mérhetetlen egek urához.

Könnyeitől elvakulva már nem is látta meg a tenger mélységei fölött keringő kiterjesztett szárnyú sast. A nőstény sas fészekrakó helyet keresett, de ez a világ, a víz s a szél nem nyújtott számára menedéket, ezért keservesen rikoltozott.

Luonnotár meghallotta a hangját, a hátára fordult, hogy jobban lássa a madarat, majd egyik térdét a habok, fölé tartotta. A sas nyomban elfoglalta ezt a gondviselés támasztotta szigetet, fészket rakott rajta és hét tojást tojt: az első hat aranyból, a hetedik azonban vasból volt. A madár három napig költött. Luonnotár mozdulni sem mert, de a harmadik nap végén égő fájdalom hasított a térdébe, s meg kellett mozdítania. Kinyújtotta a lábát, a tojások legurultak róla, s a hullámok közé zuhanva összetörtek. Ám nem merültek el a mélységben, hanem az aranytojások széttört héjának darabjai hatalmasra nőttek, egyes töredékei a levegő felsőbb rétegébe szálltak, s belőlük lett az égbolt, más darabjai egybeforrottak, s ezekből formálódott ki a Föld. A tojások sárgájából lett a Nap, fehérjéből a Hold, héjuk apróbb töredékeiből a csillagok és a felhők, az előbbiek aranyból az utóbbiak vasból.

Luonnotár még kilenc esztendeig bolyongott a végtelen tengeren, de most tekintete végre megpihenhetett az őt körülvevő új világon. Mégsem tudott sokáig nyugodni, mert az új föld lapos volt és egyhangú. A tizedik nyáron elhatározta, hogy megszépíti a Földet. A mű megalkotásához saját teste szolgált eszközül. Ahol kinyújtotta a karját, hegyvonulat emelkedett. Csípőjével és homlokával lapította le a partvidékeket. Lábaival völgyeket szántott, kezével szigeteket és kőszirteket formált. Belemerült a tengeri örvénybe, s szakadékokat és barlangokat vájt a mélyben. Ahol víztől harmatos teste megpihent, források, folyók, fakadtak, s ha tovább lépett tavak csillogtak nyomában.

Művét azzal koronázta meg, hogy világra hozta hosszú évek óta hordott gyermekét, Vainamoinent, aki elsőként szántotta fel és vetette be az anyja által megformált földet.

ELŐZŐ LAP:                                                KÖVETKEZŐ LAP:      

 START LAP: