GYÖNGYÖS IMRE MŰFORDÍTÁSAI ©

2. oldal

E. A. Poe

A holló

Egyszer éjféltájt magamba roskadtan és elborongva

sok-sok régi bűvös monda altatgatta az eszem;

Míg fejem álomra szottyant, hirtelen valami roppant,

halkan az ajtómon koppant,- eltűnődtem a neszen,-

Látogató lesz motyogtam - az kopogtat csendesen;

Az lehet, más semmisem.

O! Emlékszem jól, mikor fagyot hozott december zordja,

szisszent sok haló sziporka, szellemrajz padlóm során.

Vágytam bárcsak reggeledne, bánatomat a könyvekbe

fojtanám meg, ha lehetne, búmat Lenórám után,

angyalnévvel hőn tündöklő vesztett Lenórám után.

Neve maradt meg csupán.

Majd a bíbor függöny selymes suhogása oly sejtelmes

révült, rémült borzadállyal nyomasztotta az eszem,

hogy szívem vert izgatottan, nyugtatóan mondogattam:

“Látogató lesz az ottan, az kopogtat csendesen;

Látogató kopogtathat az ajtómon csendesen,

az lesz és más semmisem!”

Többé már nem ingadoztam, bocsánatért áradoztam:

“Asszonyom, vagy uram, csakis én lehetek a hibás,

bizonyára bóbiskoltam, elnyomott tán a fájdalmam,

bátortalanul és halkan hallatszott a kopogás!”

Ezzel bátran szélesebbre tártam az ajtónyílást:

Kint sötétség s semmi más!

Hosszan bámultam az éjbe, feszengve, fürkészve, félve

kétes álmot, melyet ember álmodni sem merne már.

Aztán csend lett, mély ,töretlen, nyugodt, bár nem ernyedetlen,

mert egyetlen szót rebegtem, - ajkam Lenórámra jár -

ezt suttogtam: “Lenórám” s a mormolt visszhang visszaszállt,

csak egy szó s más semmi már.

Hogy szobámba visszaléptem lelkem mélyén izzón égtem,

ujra, most már hangosabban hallottam a koppanást;

Az is lehet, hogy épp most ért függönyhöz az ablakrostély;

Hadd lám, mily titokzatos, mély rejtély ez a kopogás.

Nyugalmamért kiderítem mi e titkos kopogás:

Csak a szél és semmi más.

Igy tártam fel a spalettát, melyen büszkén reszketett át

szárnyát csattogtató holló, méltóságos vén madár;

Pillanatra meg sem torpant, főúr külsejével roppant

díszes lény, amelynek otthont szobám Pallas szobra tárt;

Bejárati ajtóm felett jó Pallas szobrára szállt,

szárnyát szétterjesztve várt.

Ében szárnyasom mogorva lénye búmat gyors mosolyra,

sőt kacajra vidította - ajzott szívem csapodár -

“Szellemszörnyhöz vagy hasonló, rémes, zord szoborbitorló,

bősz és borzas tollu holló, honnan hányt az éji ár?

Hogy szólít a Plútó partja és a Hádesz-í határ?”

Szólt a holló: ”Sohamár”.

Bámultam, hogy milyen szájas, szemtelen e csúnya szárnyas,

ám bevallom, hogy e válasz jelentése balga bár,

mégsem segíthetek rajta, tudom nincsen madárfajta,

mely egy élő ember ajtaján Pallas szobrára száll,

lám mégis e szörny vagy állat ajtóm szobrán ülve vár

ilyen névvel: “Sohamár”

De a holló ült magában, egy szó volt csak szótárában,

mintha lelkét ez az egy szó öntené formába már.

Károgása meg se reccsent, ében tolla meg se rezzent;

Mormolgattam önfeledten: ”Más barát is messze jár!

Holnap ő is messze röppen, elszáll innen e madár!

Szólt a holló: ”Sohamár!”

Ismételten meglepetve e találó feleletre,

minden kétséget elvetve, csőre csak egy szóra áll;

Régi gazdától tanulta, ki balesetekbe hullva,

sorsában meghiúsulva egy refrénre visszajár,

holt reménye gyászdalában egy refrénre visszajár,

arra csak, hogy “Sohamár”.

Bámultam hollómat újra kedvemet vidámra gyujtva

fordultam, hogy szembenézzen ajtó, szobor és madár.

Puha bársonyba süppedten rejtélyemet fejtegettem;

E madárszó lehetetlen titok, mit szívébe zár!

Mit gondolhat ez a baljós, félszeg, szörnyű, zord madár?

Mért károgja: ”Sohamár”?

S én, tűnődő szótlan ember ültem sok rossz sejtelemmel,

míg hollóm parázsló szemmel mélyen meghipnotizált,

megigézett a lelkemben: Lenórán kellett merengnem,

párnám elzsongatott engem, teljes lámpafénybe zárt.

Fejét többé bársony párnám, mely nélküle oly sivár,

nem támasztja soha már!

Úgy tűnt, hogy sűrűn gomolygva angyalkézzel szórt aroma

s szőnyegemnek puha bolyha felett angyal tánca jár.

Dorgáltam balsorsom s vesztem: “Angyalok küldtek vagy Isten?

Kábítószert, hogy enyhítsen! Lenórára sose várj!

Kortyold kábító nepenthéd, hogy Lenórádra ne várj!

Szólt a holló: “Sohamár”.

“Próféta! - a hangom dörgött - Baljós próféta vagy ördög!

Kísértőnek kiokádott, alvilági, korcs madár,

kinek bátor szajkónyelve sejtelmekkel olyan terhes,

felelj nekem Te félelmes, áruld el, hogy rám mi vár!

Van-e balzsam szelencédben? Mondjad végre rám mi vár?”

Szólt a holló: “Sohamár”.

“Próféta! - hangom már hörgött - Próféta, madár vagy ördög,

égre, Istenre könyörgök, kihez minden ima száll!

Áruld el nekem hát menten rossz, sötét, bús életemben,

lesz-e még oly édes szentem, ki ölelő kart kitár?

Lesz-e tündöklő Lenórám, aki ölelésre vár?

Szólt a holló: “Sohamár”.

“Bármi véletlen, botor szó, legyen ez a legutolsó!

- sikoltottam - Nyeljen vissza a plútói, éji ár!

Tollad jelképül se hagyjad, se szód, melynél hazugabbat

élőlény nekem nem adhat! Hagyd el szobromat Madár!

Tépd ki csőröd a szívemből, hagyj magamra végre már!”

Szólt a holló: “Sohamár!”

És a holló meg se rezzen, hátán még a toll se lebben,

ajtóm felett sápadt Pallas szobrán ülve egyre vár;

Szemébe a démon szállt ma, fejében a démon álma,

padlómra dönt árnyat szárnya s lámpámról a fénysugár,

s lelkem ebből az árnyékból, melyet önt a lámpaár,

fel nem szállhat soha már!

Edgar Allan Poe

The Raven

Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary

Over many a quaint and curious volume of forgotten lore –

While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,

As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.

“ Tis some visitor” I muttered, “tapping at my chamber door –

Only this and nothing more.”

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,

And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor,

Eagerly I wished the morrow, -- vainly I had sought to borrow

From my books surcease of sorrow – sorrow for the lost Lenore –

For the rare and radiant maiden, whom the angels name Lenore –

Nameless here for evermore.

And the silken and uncertain rustling of each purple curtain

Thrilled me filled me with fantastic terrors never felt before;

So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating;”

‘Tis some visitor entreating entrance at my chamber door –

Some late visitor entreating entrance at my chamber door;

This it is and nothing more”

Presently my soul grew stronger, hesitating then no longer,

“Sir” said I, “or Madam, truly your forgiveness I implore;

But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,

And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,

That I scarce was sure I heard you” – here I opened wide the door, --

Darkness there and nothing more.

Deep into the darkness peering, long I stood there wondering, fearing,

Doubting, dreaming dreams no mortals ever dared to dream before;

But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,

And the only word there spoken was the whispered word, “Lenore” –

This I whispered, and an echo murmured back the word, “Lenore” –

Merely this and nothing more.

Back into the chamber turning, all my soul within me burning.

Soon again I heard a tapping something louder, than before.

“Surely,” said I, “surely that is something at my window lattice;

Let me see then what thereat is, and this mystery explore --

Let my heart be still a moment, and this mystery explore, --

‘Tis the wind and nothing more.”

Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,

In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore.

Not the least obeisance made he, not a minute stopped or stayed he,

But, with mien of lord or lady, perched upon my chamber door –

Perched upon the bust of Pallas just above my chamber door --

Perched and sat and nothing more.

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,

By the grave and stern decorum of the countenance it wore

“Though thy crest be shorn and shaven, thou,” I said, “art sure no craven,

Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore –

Tell me, what thy lordly name is on the Night’s Plutonian shore!”

Quoth the Raven, “ Nevermore.”

Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly

Though its answer little meaning – little relevancy bore;

For we cannot help agreeing that no living human being

Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door –

Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,

With such name as “Nevermore.”

But the Raven sitting lonely on that placid bust, spoke only

That one word, as if his soul in that one word he did outpour.

Nothing farther then he uttered; not a feather then he fluttered –

Till I scarcely more than muttered: “Other friends have flown before –

On the morrow he will leave me as my Hopes have flown before.”

Then the bird said, “Nevermore.”

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,

“Doubtless,” said I, “what it utters is its only stock and store,

Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster

Followed fast and followed faster till his songs one burden bore –

Till the dirges of his Hope that melancholy burden bore

Of ‘Never – never—nevermore.’”

But the Raven still beguiling all my sad soul into smiling,

Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door;

Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking

Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore –

What this grim, ungainly, ghastly, gaunt and ominous bird of yore

Meant in croaking “Nevermore.”

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing

To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom’s core;

This and more I sat divining, with my head at ease reclining

On the cushion’s velvet lining that the lamp-light gloated o’er

But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o’er

She shall press, ah nevermore!

Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer

Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.

“Wretch,” I cried, ”thy God has lent thee – by these angels he hath sent thee

Respite – respite and nepenthe from thy memories of Lenore!

Quaff, oh quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!”

Quoth the Raven, “Nevermore.”

“Prophet!” said I, “thing of evil – prophet still, if bird or devil! –

whether Tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,

Desolate, yet all undaunted, or this desert land enchanted –

On this home by Horror haunted, tell me truly I implore –

Is there-- is there balm in Gilead? –tell me –tell me, I implore!”

Quoth the Raven, “Nevermore.”

“Prophet!” said I, “thing of evil! –prophet still, if bird or devil! –

By that heaven that bends above us – by that God we both adore –

Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,

It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore –

Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore.”

Quoth the Raven, “Nevermore.”

“Be that word our sign of parting, bird or fiend!” I shrieked upstarting –

“Get thee back into the tempest and the Night’s Plutonian shore!

Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!

Leave my loneliness unbroken! –quit the bust above my door!

Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!”

Quoth the Raven, “Nevermore.”

And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting

On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;

And his eyes have all the seeming of a demon’s that is dreaming,

And the lamp-light o’er him streaming throws his shadow on the floor;

And my soul from out that shadow that lies floating on the floor

Shall be lifted – nevermore!

David Hill Re-assessment The last time that I saw her, (Over a year it’s been) She was the loveliest creature, That I have ever seen. But now we ‘re reunited It really is quite strange. She is nice, but nothing special. Funny how people change. D. Britten's selection If we noticed little pleasures, as we notice little pains; If we forgot our losses and remembered all our gains; If we'd look for peoples virtues and their faults refused to see; What a happy, friendly place this world of ours then would be. Rudyard Kipling If… If you can keep your head when all about you Are losing theirs and blaming it on you, If you can trust yourself when all men doubt you, But make allowance for their doubting too; If you can wait and not be tired by waiting, Or being lied about don’t deal in lies, Or being hated, don’t give way to hating, And yet don’t look too good, nor talk too wise: If you can dream and not make dream your master; If you can think and not make thoughts your aim: If you can meet with Triumph and Disaster And treat those two impostors just the same; If you can bear to hear the truths you have spoken Twisted by knaves to make a trap for fools, Or watch the things you gave your life to, broken, And stoop and build ’em up with worn-out tools: If you can make one heap of all your winnings And risk it on one turn of pitch and toss, And lose, and start again at your beginnings, And never breathe a word about your loss; If you can force your heart and nerve and sinew To serve your turn long after they are gone, And so hold on when there is nothing in you Except the Will which says to them: “Hold on!” If you can talk with crowds and keep your virtu, Or walk with Kings -- nor lose the common touch, If neither foes nor loving friends can hurt you, If all men count with you, but none too much; If you can fill the unforgiving minute With sixty seconds’ worth of distance run, Yours is the Earth and everything that’s in it, And – which is more -- you ’ll be a Man, my son!

David Hill Újraértékelés Amikor őt megláttam Egy évvel ezelőtt, Azt hittem sose láttam Csodásabb bájú nőt. Most együtt vagyunk újra. Bájos, de nem csodás. Valóban nagyon furcsa Emberi változás. D. Britten szelekció Ha a kis örömöt inkább észrevennénk, mint a bajt; Ha csak arra emlékeznénk, mit a sors hasznunkra hajt; Emberekben erényt látnánk s nem keresnénk a hibát; Milyen boldog s barátságos lenne mindjárt a világ! Rudyard Kipling Ha... Ha mind téged hibáztat és körötted Fejét veszti s te nem veszted tied, Ha bízol magadban s a kétkedőknek Elnézed összes kétkedésüket, Ha várni tudsz és abban el nem fáradsz, Ha rágalomra vissza nem hazudsz Ha gyűlölnek s nem gyűlölet a válasz, Túl jónak, bölcsnek mégsem tűnsz, ha tudsz. Ha álmodsz s álmod bálványnak nem tartod, Ha gondolkodsz, öncélúan sosem! Ha képes vagy Dicsőséget s Kudarcot Egyrangúan kezelni teljesen! Vagy ferdén halljad vissza igazságod, Mit gaz ficsúr rossz csapdaként, ha vet, Vagy életműved összetörten lássad: Nyűtt szerszámmal újjáépítheted. Minden nyerésed, hogyha egybegyűjtöd, S egyetlen számra mindazt feldobod, Majd elveszítve újra kezded böjtöd S a veszteségedet elhallgatod, Ha parancsolsz szívednek, idegednek, Mikor erejükből misem marad, S kitartanak, ha már több nincs tebenned, Csak meztelen, acélos akarat. Ha tömeghez szólsz megőrzöd erényed, Királyok közt is egyszerű maradsz, Ha sem barát sem ellenség nem sérthet, Mindenki számít, egy sem túl sokat, Ha biztosítod, hogy minden percedbe Hatvan másodperc értéktáv rohan, Tiéd a föld: Minden benne s felette S mi sokkal több: Ember leszel fiam!

2. oldal

Gyöngyös Imre Fáy Ferenc lírájáról

Gyöngyös Imre versei

Olvasóposta

VISSZHANG

Kapcsolat

Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda / Prof.ssa Melinda Tamás-Tarr

Névjegy/Biglietto da visita

©

IRODALMI GALÉRIA - FIGYEL - PERIODIKÁK ARCHÍVUMA

UNGAROHOME - ARCHIVIO-DGL - ARCHIVIO-DGL1