DR. SZITÁNYI GYÖRGY

CIKKEI, SZAKCIKKEI, TANULMÁNYAI ©

_________________________________________

Ezen tanulmányokat a szerző jóváhagyásával publikálom.

Az irodalomesztétika alapvonalai

Az irodalom a művészetek között

Az irodalom művészet. Specifikuma a többi között, hogy anyaga a nyelv. A nyelv, ill. a hangzó nyelvi élmény közel akkora meghatározatlan tárgyiassággal bír (ld.: Lukács), mint a zene.

A nyelv az egyazon kultúrához tartozó, egy nyelvet beszélő emberek közösségének tudatában együttesen meglevő szókészlet és nyelvtani szabályok összessége. A magyar nyelv az Eckhart-féle francia-magyar szótár alapján 200.000 szóra tehető. Újabb kutatások szerint a magyar nyelv teljes szókészlete 500.000 és 600.000 között van.

Ehhez képest a közel 25.000 szót használó Arany János és a 24.000-es szókincsű Jókai Mór által használt nyelv szűknek látszik. Goethe 60.000-es szókészlete is csekély, mégis a világon páratlan. Az a szókészlet és nyelvtani fordulat, amit egy ember használ a teljes nyelvhez viszonyítva, az egyéni nyelvezetet, azaz a beszédet (parole) adja. A teljes nyelv a parole-lal szemben a langue. A langue és a parole egymáshoz való viszonya a nyelv és az egyéni nyelvezet egymáshoz való viszonya.

Ezt figyelembe véve az egyes irodalmi műveket, mint egy ember alkotásait a parole fogalma alá helyezzük.

Egy-egy szó olyan nyelvi jel, ami önmagában ugyan nem értelmezhető, de mondatban jelentés-meghatározó egység. A szó tehát nem pusztán fonéma, hanem morféma. A köznyelvben a fonémák nem változtatnak a közlés értelmén, de hangzó nyelvi jel leképezései. A morféma azonban jelentést változtató része a mondatnak. Költői szövegben – hiszen az irodalom akkor is poétika, ha nem vers, hanem próza, vagy dráma – minden egyes nyelvi jelnek morféma értéke van, mivel a művészi szöveg a közlés szintjeit figyelembe véve konnotatív (ld.: általános esztétikámat).

A nyelvi jel, így a szó, szószerkezet, mondat, stb. jelentése Ferdinand de Saussure gondolatára alapítva a szó, stb. leírt vagy elhangzott alakjának, valamint az általa jelölt dolog, fogalomnak egymáshoz való viszonya (ld.: általános esztétikámat!).

A költői (poétikai) nyelv

A következőkben elsősorban az orosz ún. formalista iskola kutatási eredményét felhasználva határozzuk meg a költői nyelv minemű voltát.

Az orosz formalista iskola a költői nyelvet, mint az irodalmi mű formáját kutatta. 1917-ben egyesült a moszkvai s a pétervári nyelv- és irodalomtudományi iskola. Ezzel jött létre, mint közös kutatási testület, az orosz formalista iskola, tagjai között olyan máig ható nagyságokkal, mint pl. Roman Jakobson.

A szovjethatalom a 20-as évek elején betiltotta a tudóscsoport működését. 1960. május 6-án azonban a Szovjetunió Tudományos Akadémiája – újra – „bevezette” a strukturalista nyelvészetet, s bár ezzel az irodalomtudományban nem történhetett egyéb, mint hogy ki lehetett adni az addig tiltott tudósok műveit, a lélegzetnyi szabadsághoz jutott nyelvészek és irodalomkutatók rövid időn belül felzárkóztak a világ élvonalához. Az ún. tartui iskola köré csoportosult nyelvészek tudását többé nem lehetett eltagadni.

Az orosz formalista iskola kutatói az eljárást (приём) vizsgálták, aminek révén valamely szöveg poétikai textussá lesz. Ezt az eljárást végül az остранение (osztranyényije) szóban találták meg, ami korábbi helytelen fordítás szerint „eloldalazást” jelent. A szó valóságos értelme azonban egymással össze nem illő fogalmak, logikailag világos, szerves és hatékony együttlétét jelenti.

Ebben a meghatározásban nem csupán a konnotatív közlést, hanem a szinesztéziát is felismerhetjük. (A montázs lényege is hasonló – ld.: előző félévből Eizenstein nézetét).

A cselekvő és a közösség viszonya

Valamely irodalmi műalkotásban döntő pozícióban van a cselekvő ember. Ez független attól, hogy a mű rövid vers, akár epigramma-e, vagy akár színmű. A lírai versben a cselekvő személy a költő, aki érzékeli vagy az önmagában teremtődő világot, hogy azt kifejezze, vagy pedig érzékeli a külső világot (ún. objektív líra, pl.: Nemes Nagy Ágnes), amely az alkotó szubjektumában új világgá alakulva a műben új jelentéssel telítődik meg. Az elbeszélő és a drámai művekben szereplő ember az író teremtménye, tehát az író által alkotott világban, mint általa létrehozott ember cselekszik és ezzel határozza meg ama világnak minő voltát.

Ezért van az, hogy a cselekvő és a hozzátartozók, ill. a cselekvő hős környezete értékként jelenik meg a műben. Ez az érték etikai ítéletre késztet, ugyanakkor mint értékképző minőség a művészi értéknek alkotó eleme. Egymáshoz való viszonyuk többek között a mű tragédia vagy komédia voltát, ill. a közösségeknek mint értékhordozóknak egymással való kapcsolatát határozzák meg. (Kisvilág – Nagyvilág, stb.) Így a mű etikai világképszerkezetét is meghatározzák.

Az etikai értékek tárgyalására itt nem térünk ki külön, mivel azok az előző félévi anyagban kellő mélységig megtalálhatók.

Az irodalmi alkotásban az etikai értékek jóllehet ugyanúgy különülnek el egymástól, mint azt az ált. esztétika című tárgyban megismertük, a művel szembesülő, azt befogadó olvasó, aki a végső ítéletet kimondja az író által teremtett világ felett, természetes pszichológiai konzisztencia-törekvésénél fogva igyekszik annak értékeit az erkölcsi jó és rossz köré csoportosítani. A jók természetesen azok minden műben, akikkel azonosul, ill. amikkel szemben nem viseltetik ellenséges érzülettel.

Az irodalmi érték éppúgy, mint minden műérték, mérték által meghatározott minőségek – itt: elsősorban irodalmi (nyelvi minőségek) – rendszere. Ebből az következik, hogy egyfelől általában a minden művészetre jellemző mineműség-mennyiség-minőség határozza meg. Másfelől azonban a nyelvi anyagnak munkával való alakítása, vagyis egy olyan, munkaminőség által meghatározott mennyiségi jellegű érték az, ami az irodalmi alkotás mívességét adja.

A cselekményes irodalmi művekre nem csupán a tett és következménye jellemző, hanem az is, hogy ezeket a tetteket meghatározott műbeli szerepek eljátszása közben követik el a szereplők. Ezen a ponton a legkényesebb az irodalmi mű értékessége vagy fogyatékossága felett ítélkezni. Amíg ugyanis a népmesében, ami minden meseszerű vagy mesealapú alkotásnak őstípusa, a funkciók előre meghatározottak és kötelezők, mint a folklór változatlan jelei, ill. jelrendszerei, addig a hasonlóan minőségi értékű irodalmi művek rögzített funkciói könnyen válhatnak a közhelyszerűség, azaz a giccsé válás gyökereivé.

Az irodalmi cselekményben megtalálható funkciók két irányból erednek.

Az egyik az általánosabb gyökér: a népművészet, konkrétan a népmese. A népmese funkciói (I.V. Propp: A mese morfológiája – Gondolat kiadó Bp. 1975) stabilak, változatlanok, legfeljebb mennyiségük változandó.

A legfőbb mesefunkciók a következők.

1. A hősnek tiltó parancsot adnak.

2. A parancsot adó (általában szülő) eltávozik hazulról.

3. A károkozó felderíti a terepet.

4. A parancsot megszegik.

5. A hősnek értékhiánya lesz, és elindul, hogy a hiányt megszüntesse.

6. A hős segítőtársra lel.

7. A hős varázseszközhöz jut.

8. A hős összecsap a károkozóval (akár többször is).

9. A hőst megjelölik (ált. sebesülés).

10. A hős menekül, üldözik.

11. A hős és a károkozó végső küzdelemben összecsap.

12 A hős legyőzi a károkozót és visszaszerzi vagy megszerzi az értéket¹, amivel a

kezdeti hiány megszűnik.

13. A hős megházasodik és trónra lép.

Elnagyolva ezek a népmeséből származó funkciók, amelyek a legtöbb irodalmi alkotásban megtalálhatók.

A cselekmény másik gyökere rituális, ill. vallásos eredetű. A rituális jellegű meseelemek általában és jellemzően a giccsben élnek tovább. Továbbélésük elsősorban a preklasszikus irodalomban - aminek kiemelkedő művei egyes operák irodalmi anyagát adják – lelhetők fel.

A kiindulás itt is vagy valamilyen hiány (pl.: a szerelem, a tisztesség, a beavatottság hiánya, pl.: Trubadúr, Aida, Faust stb.) felszámolására irányuló cselekedet, vagy olyan cselekvés, ami a megsértett becsület helyreállítását célozza (pl.: Bánk bán, Parasztbecsület, Don Pasquale).

A rituális jelleget hordozó művek jellemző aktusa a beavatás. Pl.: Sarastro beavatja Taminót (Varázsfuvola). A másik jellegzetes motívum a pokoljárás motívuma, amely a hős megdicsőülésével, győzelmével végződik. A pokoljárás-motívum a legtöbb értéktelen alkotásban is helyet kap. Míg Mozart Varázsfuvolájában Tamino pokoljárása a hindu kultúrát idéző gondolattal magasztos ellenpontja Papageno boldoggá létének, addig a fércművekben ugyanez a krimihős üldözéseként labirintusban, általában aluljárókban, garázsban, stb. bekövetkező veszélyhelyzetben fejeződik ki.

Ez természetesen nem változtat azon, hogy a vallásos, ill. rituális jellegű mozzanatok az irodalmi értékkel bíró művekben értékképző minőségek.

A sikerregények

Hauser Arnold megállapítása szerint a műérték és a mű népszerűsége fordított arányban áll egymással. Sajnos szinte szó szerint igaza van, ezért nem meglepő, hogy az olvasáskutatások eredményei fércművek sikerességét igazolják. Ez az olvasók értékválasztásáról árulkodik, és a társadalmi tudat állapotára vall. A Rejtő Jenőt olvasók többségének ítélete szerint legmélyebb, legértékesebb műve, a Csontbrigád a legkevésbé népszerű.

Mi tehát a siker titka, ha értékes művek is fel-feltűnnek a sikerlistán? A tetszés lényege az, hogy a mű világképe megfelel az olvasó világképének. Ez úgy értendő, hogy van olvasó, aki félreérti olvasmányát, és a maga világképének való megfelelést érzi ki a műből.

A siker nem feltétlenül, de gyakran a silányság ismérve.

Az irodalmi műnek kétféle világképe van.

a) a költői világkép, ami a mű világában szereplő személyek és dolgok viszonyrendszere, és

b) a mű erkölcsi világképe, amelynek lényege általános esztétikámban található. ²

A költői (poétikai) nyelv

Aki komolyan veszi azt, amit a próza szó eredetileg jelent, téved. Az ’egyenesre fordított beszéd’ távolról sem fedi a széppróza nyelvének értelmét, illetve fogalmát. A prózaművészet nyelve éppúgy költői, azaz poétikai nyelv, mint a versek nyelve. Eltérésük tömörségük fokában van, ez azonban mennyiségi tényező, ami a végső minőség terén semmit sem jelent.

A költői nyelv mivoltának lényegét az említett, ú. n. orosz formalista iskola tett először vizsgálata tárgyává. Az orosz formalista iskola a moszkvai és a szentpétervári nyelv-, illetve irodalomtudományi iskola 1917-beni egyesüléséből származik. Kutatásuk tárgya az az „eljárás” (приём) volt, ami által a köznyelv irodalmi anyaggá lesz.

A föntebb olvasható végeredmény máig helytáll.

A poézis nyelve, vagyis anyagának valaminő megformáltsága önmagában is érték, hiszen a nemzet nyelvének fenntartója és újítója.

Az irodalom nyelvének jellegzetessége a konnotáció (ld. általános esztétikám), amelyben a konnotatív jelleg mennyisége próza-, dráma- és versnyelvként eltérhet. Ez azonban nem szükségszerű. Erre legegyszerűbb példa az alanyi és az úgynevezett objektív líra közötti eltérés. Az alanyi verselés benső tartalmat közöl külső formában objektiválva, míg az objektívnak mondott líra a külső világ valós tárgyait teszi bensővé, hogy azokat az anyagi valóságtól eltérő jelentéssel felruházva adja vissza.

A líra eredetileg hangszer: lant. A líra lantszóval előadott dalt jelent, azonban ennek mai értelme nem a zene, hanem a dal lényegéből adódik: líra az, ami quasi dalként, vagyis egyes szám első személyben adatik elő. Ez a tulajdonság lehetővé teszi az elbeszélés és a novella egymástól való eltérésének megvilágítását is.

Az elbeszélés – jóllehet próza – egy embernek az előadása (’elbeszélése’) valamiről. Formai jellemzője, hogy a benne esetleg megjelenő párbeszéd nem szó szerinti, hanem szabad függő beszédben való idézése szereplői szövegének. Ekként – mint egy előadói szubjektumon átszűrt szöveg – a lírai alkotások körébe tartozik.

Az epika neve az ógörög epopeia szóból származik. A Hegel által valódi epopeiának nevezett műfaj az eposz, azonban ennek lényege a szintén általa polgári eposznak nevezett regényben is megvan. Ugyanígy megtalálható a novella műfajában is. Az epika azonnal észlelhető jellemzője, hogy az elbeszélő (költő) szövegét a szereplők közötti párbeszéd megszakítja. A szereplők beszéde nem az előadótól függ, hanem mintegy eleven, élő és szó szerint való közlése szövegüknek.

Ugyanez vonatkozik a modern polgári eposzra, a regényre is.³

A dráma jellemzője egyrészt – mint Hegel írta – a cselekvés totalitása, másrészt azonban az a párbeszédes forma, amely a darabban cselekvő személyeknek beszédének hű és elhihető tolmácsolása. Fő jellemzője azonban a színpadszerűség. Ez azt jelenti, hogy egy-egy drámai alkotás, mint irodalmi anyag, olvasva is színpadi hatással bír, amit nem csupán a több szereplős beszéd és más jellemzők támasztanak alá, hanem az írói instrukciók is, amik a költői szöveg drámai megfelelői.⁴

^{_____________________________________________}

[1] Az érték lehet tárgyi érték, pl. kincs, pénz, birtok, vagy akár varázseszköz (objektum), és lehet nem tárgyi érték, pl. eszme, eszmény, elv stb. (objektiváció).

2 A kozmoszról, illetve a geo-, illetve heliocentrikus nézetről nem állítható, hogy ebben az értelemben világkép. Ezt mi természetképnek nevezzük.

3 Ebből az is következik, hogy a szereplők nyelvezete, ami trágár is lehet, nem az írónak, hanem műve szereplőinek jellemzője. Ezért nem szabad kárhoztatni a világteremtő írót az esetleges, egyes rétegeket vagy közösségeket sértő szóhasználatért. Az író nem közönséges, hanem teremtő, egyes esetekben pedig újrateremtő. Ábrázolt alakjainak nézetei nem egyezhetnek kivétel nélkül saját nézeteivel, mivel, ha így volna, az író nem a szereplőket és azoknak világát teremtené, hanem illedelmes önmagával beszélne. Ezt megteszik helyette a jólfésült vezércikkek.

4 A szerzői instrukciókat a dramaturg, illetve a darabot színre vivő rendező nem köteles betartani. A dráma sajátossága, hogy az „itt és most” elve vonatkozik rá. Ezért a rendezőnek mint alkotónak joga a rendelkezésére bocsátott drámai irodalmi anyagot a saját értelmezésében és általa mintegy a nézőket közvetlenül megszólítva is az adott körülmények között – és a való világra mintegy reflektálva – az erre kiválasztott színészekkel előadatni.

OSSERVATORIO LETTERARIO

Link

Vazallus Lázár, a warrenpréda

(Elhangzott 1996. június 24-én Pozsonyban, a CSEMADOK székházának nagytermében, a Duba Gyula hatvanötödik születésnapja tiszteletére jó esztendős késéssel megtartott Duba-szemináriumon.)

Tisztelt Hallgatóim,

„Mondjátok, hol van, hova lett

Flóra, a szép nő, Róma fénye?

Archipiáda hol lehet

S Thaïs, vele egy anya vére?

Hol a tapsra, szóra, zenére

Tó fölött ébredő Echó

Emberfölötti tünde lénye?

No de hol a tavalyi hó?“

Eddig a Villon-idézet Szabó Lőrinc fordításában. Nem mottónak szántam, hanem Auftaktnak a magam kérdését-kérdéseit előzendő; hiszen megvan cinikus válaszom a tavalyi hó hollétére: csakis ott lehet, ahol nem tudott elolvadni, vagyis a hóhatár fölött. De hol vannak vajon hőseink, a tűnt idők héroszai? Hova tűntek a becsületes romantikusok, hová lettek a polgári eposzt, a regényt megelőző idők hősei?

A hősiesség és a hős nem történelmi kategória, amely az idők változásaival megszűnik. Könnyű persze ráfogni a hősre, hogy tette, amely az önfeláldozás erényén alapul, időszerűtlen a ráció korában. Jelentsük ki bátran: a hőstett irracionális cselekedet. Az, hát, sőt nemcsak józan eszünk, normális életösztönünk ellen is szól. Mi dolog volna számonkérni eszünk és ösztöneink ellen való tetteket?

Ideológiától terhes, jellegzetesen politikus kérdés azzal foglalkozni, hogy valakit a ma szemszögéből ítéljünk meg, mint példának okáért Tomori érseket, hogy csapdába esett Mohácsnál. (Van persze közelebbi példa is.)

A történészeket azért becsülöm, mert képesek becsületes kérdést föltenni: azt, hogy a vizsgált személy miféle lehetőségek közül miért választotta azt, amelyiket választotta.

Ennél tisztességesebb csak az irodalom lehet. Mert alaposabb. Mert nem csupán verziókat, kontraverziókat, dilemmákat és objektív kríziseket, megannyi idegen szóval kifejezni szokott, némileg ki is számítható tényezőt vizsgál, hanem az embert. Méghozzá szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül, hangulatainak és titkolt félelmeinek kitéve. És természetesen istenibb foglalatosság is az írás (akár írva, akár olvasva teremt világot az ember), mert nem szedi ízekre tárgyát, nem boncolja, nem analizálja, nem szintetizálja, hanem létrehozza és útjára bocsátja. Megjegyzem, ez utóbbiban van valami ördögi is. A homo sapiens a tengersok eszével és szabad akaratával valamiképpen mindig a vesztébe rohan. Jó eset, ha a kisebbik bajt választja. […]

OSSERVATORIO LETTERARIO

Mi közünk a szentimentalizmushoz?

Gyökereire a nyugati kultúra kialakulásakor, a középkorban lelhetünk. A középkori művek - legalábbis lelkileg - közelebb állnak hozzánk, mint az ókoriak. Ennek magyarázata legkönnyebben a két kultúrkör emberének világhoz való viszonyában ragadható meg. Azért, mert az ókori művészetek alkotói, kiket Hegel egészséges gyermekeknek nevezett, a maguk naivitásában végtelenül bölcsek voltak, és nagy fölfedezők lettek. Ők fedezték fel az embert. Amiként ők találtak fel utoljára irodalmi műfajokat, amelyek mibenléte az embernek a teljességhez való viszonyából adódik. A líra, a dráma, az epika mind megannyi teljesség: a líra az ember szubjektumának, a dráma a cselekvésének, az epika pedig a dolgoknak totalitása.

E teljesség létének minő voltában különbözik a mi nyugati kultúránk a korábbiaktól. Világos példával: a görög világ istenei harcosként avatkoztak különböző közösségek háborúiba, amelyekben megsebesülhettek, a sebesülés fájt nekik, és kínjukban - ember módján - ordíthattak is. Ettől még istenek maradtak. Ennek különös tehertétele az volt, hogy halhatatlanok lévén nem adatott meg számukra a fájdalomtól megváltó halál, kénytelenek voltak bevárni a meggyógyulást. A középkor hőseinek harcába Isten mint bíró avatkozott be, amitől meg lehetett ugyan halni, de megadatott a hősi, legrégebbi nyugati formájában a másokat megváltó halál nagyszerűsége. Az ókor európai istenei emberszabású istenek voltak, akik abban különböztek a hősöktől, hogy nem halhattak hősi halált, míg a középkor hősei istenszabású emberek voltak, akik mellett nem az egyes istenek materiális valója állt, hanem Jézus tette lebegett előttük mint követendő eszmény.

Az ókor embere jól érezte magát világában, a középkoré azonban a végtelen felé vágyódott, miáltal mindig elégedetlen volt. Hol önmagával, hol a világgal. Ez általában attól függ, milyennek látta eszményei helyzetét a maga korában, illetve az ő értékítéletének viszonyában.

Az embereszmény változásairól

Az ókorral itt nincs okunk többet foglalkozni. A mai magyar irodalom a középkor keresztény kultúrájából ered. Az embereszményről, ami az emberkép idealizált változata, a román korból magyar emlék szinte alig maradt fenn. Ez részben hallgatag kor volt, részben azonban a népvándorlás kora. Ebből az időből mint tanúskodó eszmealakzat (Hauser Arnold szava) elsősorban a bazilika maradt ránk. Részben mint Isten háza, de ami számunkra ennél izgalmasabb: mint az önvédelem építménye. […]

Az eszménytől az ön- és éntudatig

A reneszánsz embereszmény nemcsak a sokoldalúságban, hanem a köztudattól elkülönülő tudásban s gyakorlatban is megtestesült. Ez az a történelmileg kialakult kollízió, amelyben még együtt vannak a nyugati kultúrkör kezdetei és a már megjelent újkori polgáreszmény. Ebből nem lehet kivezető utat találni. Akár fejlődésnek tekintjük a társadalmi változásokat, akár csupán mozgásnak, az e kor végén bekövetkező változás általános finalizációs jelenség: a létmód s az ismeretek világa elérte teljességének határait, szétrobban, és számos új dolog kezdeménye létesül az előzmények romjain. E robbanás egyik következménye az idő gyorsulásának érzete. […]

Érzemény és felvilágosodás ma

Látni való: a gazdasági szakadással egyfajta kulturális elmozdulás is járt, jóllehet a polgár ízlése ugyanúgy két pólus vonzásában rendeződik, mint a kispolgáré. A kulturális elmozduláson ezúttal a tanult és az életkultúrának szintéziseként értelmezhető élő kultúrának változását értem. Mint látható volt, a humanizmus érzelmi virágzása az ókori művészet és szellemiség - főleg utánzásban megnyilvánuló - újraélesztésében bontakozott ki. […]

OSSERVATORIO LETTERARIO

Mi van a kötődben, jövőcske?

A neovoluntarizmus szakít azzal a szociálpolitikai gyakorlattal, hogy az egyes európai jóléti államok mintájára adja meg az EU a törvényileg garantált, kikényszeríthető jogokat az állampolgároknak, illetve csoportjaiknak. Ezért az Európai Unió nem is rendelkezhet egy valóságos állam lehetőségeivel. Csak arra látszik garancia, hogy míg a politikai piacon létrejön egyfajta diffúzió, vagyis "átjárhatóság", egy részlegesen közös rend, az egyes tagállamok kormányait azzal támadhatja majd az ellenzékük, hogy nem adja meg a polgároknak a más európai országokban megadott jogokat.

A beavatkozó jóléti állammal szemben a neovoluntarizmus által vezérelt országokban a szociálpolitika az úgynevezett civil ("polgári") társadalom kezébe kerül. Ez azt jelenti, hogy míg az államnak módjában lesz polgárait kizsebelni, szociális elosztási rendszerei átkerülnek a privát piac privát szereplőinek kezébe.

A következendőkből három korlátozó tényező látszik legfontosabbnak.

A munkaerő szabad áramlása

Az EU tagállamaiban a szociálpolitika jobbára abból áll, hogy a nemzeti jogrendszert hozzáigazítják a nemzetközi munkaerőpiac migrációjának szükségleteihez, vagyis az Unió direktíváit beleültetik a nemzeti jogrendszerekbe. Ezáltal a szociálpolitika arra korlátozódik, hogy a nemzeti rendszerek közötti átjárás eszközeit szabványosítsák.

Mindezért csupán azt kell tenni, hogy a munkavállalók be- és kiáramlását ugyanolyan egyszerűvé tegyék, mint a belső mozgásokat.

Az EU jogalkotása folyamatosan tágítja a munkaerő szabad áramlása előtti akadály fogalmát. Ez arra jó, hogy akinek hazájában nem sikerül megélnie, oda vándorolhasson, ahol könnyebben és jobban élhet. Ám ez csak akkor sikerülhet, ha a munkavállaló munkaereje, szakismerete, ára és kínálata megfelel a célország munkaerőpiacának. Ez tulajdonképpen így lenne normális, csakhogy az állam elzárkózása miatt a szociális ellátás terhei azokért is megfizetendők (adók, járulékok stb. formájában), akiket az őket eltartó sohasem alkalmazott. Ezért a munkához jutott munkavállalók társadalombiztosítási, adó- stb. terhei szintén megnövekednek azzal, hogy nekik önmagukat is, a kirekesztetteket is egyaránt biztosítaniuk kell, ugyanakkor helyettük is kénytelenek eltartani az államot. […]

Kölcsönös függés

A nagy gazdasági integráció közepett a nemzeti rendszerek és a nemzeti érdekek védelme nagy mértékben függ a külső szereplők akcióitól és reakcióitól. Ez a nemzetállamok és a nemzeti szociálpolitikai rendszerek függetlenségét komolyan fenyegető veszély. Önvédelemből felszámolhatók azok a szabályok, amelyeknek nemzetközi eszközökkel nem lehet érvényt szerezni, ám ahol ez a szabályfosztás (dereguláció) politikai okok miatt nem fogadható el, az adott kormány a többivel igyekszik olyan megállapodásokat kötni, amelyek révén közösen(!) próbálják megerősíteni a nemzeti jogrendszereket. […]

Verseny a mobil termelőrendszerekért

Ilyen körülmények között a mobil termelés szükség esetén elhagyhatja azt a jogrendszert, azaz államot, amelyik magas szociális költségeket vagy nehézkes szabályozást jelentenek számára. […]

OSSERVATORIO LETTERARIO

A gazdasági liberalizmus és a neoliberalizmus

Politikai liberalizmusról, amit nálunk többek között Széchenyi mint szabadságelvűséget hirdetett, már régen nem beszélhetünk. Századunk első harmadának végére - a környező parancsuralmi rendszerek nyilvánvaló hatására - csupán a gazdasági liberalizmus élt.

Az is csak mint elv.

Liberalizmus a gazdaságban

A gazdasági liberalizmus általában véve az a politikai gazdaságtan, amely szerint a közgazdaság önmagára hagyva, tehát állami beavatkozástól mentesen működik a legtökéletesebben. Ez a felfogás arra alapul, hogy a jól felfogott önérdek és a verseny oly összhangra kényszeríti a közgazdaságot, amelyben minden egyén és a köz is a legjobban jár.

Ebben a gazdaságban az önérdek hajtóerő, míg a verseny az a szabályozó, amely a köz szolgálatába kényszeríti az önérdeket, mivel mindenki csak úgy boldogulhat a legjobban, ha azt teszi, amivel a legjobban szolgálja a köz, a nemzet gazdaságát. […]

E nézet eredetét a felvilágosodás korában, a természetjogban találhatjuk. Abban, hogy az a t

Néhány szó a konjunktúrapolitikáról

Ez a gazdasági élet tervszerű befolyásolása (tervgazdaság), amelynek célja a konjunktúra hullámzásának csillapítása a gazdasági élet egyenletesebbé tételére. Egyik legjellemzőbb eleme a diszkontpolitika, aminek kifejlesztésére akkor kényszerültek a jegybankok, amikor a hitelbankok kifejlődésével a bankjegy mellett a bankszerű fizetés is teret hódított, és ezzel a jegybankoknak a pénzpiacra gyakorolt hatása meggyengült. A hitelek kamatának mértéke nagy hatással van a tőkemozgásra, a befektetésekre, például azért, mert a bankkamatok kihatnak az inflációra is, a piacra került pénz értékállóságára is. […]

A neoliberalizmus lényege

A neoliberalizmus azon kollektív struktúrák megsemmisítésének programja, amelyek képesek gátat vetni a tiszta piaci logikának - írja Pierre Bourdieu francia szociológus napjainknak politikai programmá lett gazdasági elméletéről. Ez az elmélet tiszta matematikai fikció, amely figyelmen kívül hagyja a gazdasági-társadalmi szerkezetnek valós gazdasági-társadalmi feltételeit. (Emlékeztetem, tisztelt Olvasó, hogy Amartya Sen professzor, akiről és követőiről a közelmúltban […] írtam, sajátságos gazdaságelméletét matematikai képletekkel igyekszik igazolni, bár ő állítólag nem neoliberális.)

A neoliberalizmus puszta matematikai zsonglőrködéssel alátámasztott elmélete egyaránt figyelmen kívül hagyja a társadalmi és a történelmi valóságokat, valamint az azokból kialakult, tényleges helyzetet. Így igazként tünteti fel magát. […]

OSSERVATORIO LETTERARIO

EGY ÁRTATLAN MESE MINT ÁLTALÁNOS ÉRVÉNYŰ MANIPULÁCIÓ-MODELL

A tények valamelyes vagy teljes felbontása így-úgy minden újságíróra jellemző. Ez a szerkesztés. A közlemény azonban – általában – hű a valóság lényegéhez. Ha mégsem, az a közlés és a közlő moralitásának rovására megy. Ennek minőségi oldalát, a közlés valóságértékét tekintve, az egyik legsúlyosabb etikai vétség, a közösség félrevezetése következik be ilyenkor.

Az erkölcsivilágkép-szerkezet, a közölt értékrend, valamint a közlésbe foglalt erkölcsi minősítések rendszere a világról, a valóságról kimondott, vagy sugallt értékítéletet, ami pártvezérelt médiumokban jellegzetesség, a szokványos elemzések egyikével sem bontható ki. Ez az a másodlagos érték, amivel a reklám is hat: így befolyásolja, manipulálja nézeteinket.

A politika által befolyásolt újságírásra jellemző manipulációt produkált a mindössze 26 éves Krúdy Gyula 1904-ben írt elbeszélésében, amelynek címe is inkább vall újságíróra, mint szépíróra: Az ördög alszik.

Ez elbeszélésnek etikai manipulációjáról lesz szó az alábbiakban annak feltételezésével, hogy akit a nem különösebben színvonalas szöveg érdekel, ismeri, vagy netán elolvassa. De nem ez a lényeg, hanem a techné, hogy miképpen lehet eladni valaminek (esetünkben a jóknak) jó voltát, vagyis az önmagát jónak tételező befogadó számára való választandó voltát. […] *

OSSERVATORIO LETTERARIO

* Publikálom a Szerző hozzájárulásával. (Megjelent először: S Z A B A D P A R T - www_szabad-part_hu.htm)

AZ ANTIPÁRTOSSÁG MINT A PÁRTHOZ VALÓ HŰSÉG BIZONYÍTÉKA

Berkesi András - Kardos György:

KOPJÁSOK

Az a tény, hogy a Kopjásoknak társszerzője is van, mégpedig Kardos György, a Magvető Könyvkiadó igazgatója, s a könyv a Megvetőnél jelent meg, egy viszonylag nem régi (kb. egy évvel ezelőtti) beszélgetés emlékét idézi vissza bennem. Az ún. első realizmusvita egyik jeles képviselőjét szórakoztattam az antirealizmus fényes diadalával, a Hosszú forró nyár című könnyű nyári filmtébolyra és társaira hivatkozva, közben gondosan ügyelve a parlamentáris vita sajátosságaira, a források megjelölésére is, megemlékeztem arról az okos tévériportról, amelyben egy szövetkezet tagjai azért dicsérték a filmet, mert olyan szép volt, hogy egyáltalán nem hasonlított az életre... Ezután irodalomra váltottunk. Beszélgetőpartnerem derűs türelemmel hallgatott, majd ráunva bestseller-szapulásomra, megjegyezte, hogy bizonyos könyvek sikerkönyvvé válása nemcsak az olvasóktól függ, hanem attól is, hogy mit adnak ki.

Gondolom, attól is, hogy miért adják ki.

A fentiek nem szorulnak bővebb magyarázatra, mint ahogy az sem, hogy az 1957-ben íróvá lett Berkesi András kezdeti rövid írásait 1958-ban Októberi vihar címmel egy József Attila-díjas első regény követte, folytatásaként a Vihar után című könyv 1959-ben - közben a Vallomás című regénye folytatásosként a Néphadsereg című lapban - s ezt követte, ugyancsak 1959-ben, a Kopjások, amely tíz év alatt hat kiadást ért meg a Magvetőnél. […]

1978 © Szitányi György

OSSERVATORIO LETTERARIO

Az anyag a szerző tulajdona*. E-mail-ben megrendelhető az alábbi címeken:

(*KALANDOZÓ ÉRTELEM)

Dr. Szitányi György - Szerkesztőség - Főszerkesztő

EURÓPA ÉS A SZEGÉNYSÉG

I. Hogyan szép a szegénység?

II. Nem csak a legszegényebb, aki szegény

III. További bölcselmek a szegénységről

IV. Régi fogalmak - új elnevezések

1999 © Szitányi György

OSSERVATORIO LETTERARIO

CS. DICTUS MAGISTER SZERELMESE

(marno jános: a múzsa és a bábu)

OSSERVATORIO LETTERARIO

KATOLIKUS (?) ÉRTÉKEK A HITMŰVELÉSBEN

A fenti címet csak annyiban kell komolyan venni, amennyiben elhisszük, hogy a katolikus médiumoknak legalább egyik tennivalójuk a hit művelése, vagyis, hogy a sajtó a maga lényegénél fogva - többek között - ismereteket terjeszt, értékrendet és világképet propagál; mint egyházi jellegű közvetítő eszköz ennek megfelelően a jóra manipulál, lévén egyenes folytatója az egykori hit- és erkölcstan tantárgynak. Abból a feltevésből indulok ki, hogy egyrészt lineárisan (quasi posztgraduálisan), másrészt térben (gyakorlatban) és időben (konkrét jelenben) a közvetlen életkapcsolatokban minden katolikus médium megfelel ennek az elvárásnak. Legalábbis abban, hogy a hitoktatásra épülten, elvileg a mindenkori gyakorlatban és - újságféle lévén - az aktualitásban mércéje is, tükre is a praxisnak. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

EURÓPA ÉS MAI ÉLETKULTURÁNK

Az olvasott vagy tanult kultúra természetesen hat az életkultúrára, amint az élet kultúrája is hatással van a megtanultakra. Olykor az életből is tanulunk. Amit Európa világának végén tapasztaltam, a Kanári szigeteken nyaraló magyarokat és az Európai Unió tagországai polgárainak életkultúráját összehasonlítva, arra utal, hogy Magyarországot világtalanok vezetik. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

DYSLEXIA

Aki akkor született, amikor az ideihez hasonló volt a nyári forróság, éppen annyi idős, mint Bródy Sándor volt, amikor A nap lovagja című regénye megjelent. Móricz Zsigmond azzal mutatta be Bródyt, hogy prózaírásban még ifjú ember, aki negyvenkét éves, mert ahhoz előbb tapasztalás, életismeret kell. A nagy magyar meleg, a megalomániás Nap Quijada úr idén életrajzát adhatta volna első regénye fülszövegéhez, de ez a búsképű, szorongásos személy hitvány (és talán csak név-) rokona ama Quijadának, aki képes volt annyit olvasni, hogy Don Quijote néven világhírű betege legyen az irodalom alatti árunak. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

A HIDEGKÚTI JEGYZŐKÖNYV

Felelet a MÚOSZ Visegrádi jegyzőkönyv című kiadványára

A Magyar Televíziózók Társaságának Hidegkúti Jegyzőkönyve az úgynevezett Visegrádi Jegyzőkönyv szerzőivel, valamint kiadójával és eszmei vezérével, a BBC Világszolgálat Képzési Osztályával ellentétben nem politikusok vagy/és politikailag már évtizedekkel korábban elkötelezett újságírók „gondolatait és felvetéseit” tartalmazza. Ezért munkánk, következtetéseink és eredményeink több, elsősorban elvi, etikai és tudományos érték tekintetében különbözik a Visegrádi Jegyzőkönyvben foglaltaktól. A Hidegkúti Jegyzőkönyv nem a pártállamból díjmentesen átmentett újságíró-üdülőben összeült, állami juttatásokkal máig aránytalanul támogatott, baloldali és liberális újságírók, valamint meghívott politikus vendégeik megnyilvánulása. A mi jegyzőkönyvünk a hazai kommunikáció gyakorlatával, a magyar közönségnek szóló híráru tisztességes továbbításával, továbbá a kommunikációelmélettel foglalkozó tudományos munkásoknak munkáján s az igazmondás iránti elkötelezettségén alapul.

A magyar társadalom elvárásait ezért nem egy feltételezett nyugat-európai közeg politikai és üzleti elvárásainak külső elképzeléseknek megfelelően választottuk ki. A magyar nemzetet szolgáló újságírás és híradás az egyetlen, amit vállalhatunk. Az angolszász kultúra egészen más, a miénktől idegen gyökerű, ezért erkölcsi hagyományai, sőt anglikán vallási normái is mások, mint a mieink.

Sokan mondják, hogy az tud igazán angolul, aki angolul álmodik. Mi magyarul álmodunk, és magyarul kívánjuk az igazságot is.

A Magyar Köztársaság független állam. Polgárai a maguk hagyományait folytatják, és a nemzeti, majd nemzetközi szocializmus agyréme után nem kívánják semmiféle új, idegen eszmerendszer átvételét. Magyarország a legősibb európai nemzetállam, és a magyar Szent Korona polgárai veszik maguknak azt a bátorságot, hogy önmagukat elsősorban magyarnak, utána kereszténynek-keresztyénnek, és csak mindezek után európainak tekintve tiszteljék és szeressék a magyar hazát: a szövetségesek által Trianonban gyalázatosan körülmetélt országunkat. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Tiszatáj '92

- vázlat egy leendő repertóriumhoz -

A Tiszatáj 1947 óta létezik, első évfolyama tehát a hajdani koalíciós idők utolsó békeévének tekinthető. Mint ezen év esztétikai képmása csak annyiban mond valamit az 1992-iki évfolyammal összehasonlítva, hogy - minden alapos elemzés nélkül láthatóan - az első évfolyam inkább szociológiai jelenség, mint esztétikai.

Ebből az a következtetés adódik, hogy a példaképként emlegetett koalíciós idők (és nevezetes demokratizmusuk) a Tiszatáj tükrében korántsem annyira felhőtlenek, mint felélesztett hírük. Minthogy ez csak a mai, szintén változó, kérdőjelektől terhes idők vonatkozásában mond valamit, nem érdektelen néhány szót vesztegetnünk rá. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

A tanító úr bátyja

Jókai írja Az új földesúrban, hogy a kasznár, Kampós uram úgy járt, hogy midőn megvitte a falunak Aladár fiatalúr kiszabadulásának hírét, hazafelé menet már neki mesélték a saját újságját. Valami ilyesmi történik Móra Ferenccel: közhelyfordulattá lett egy régészeti kutatásai iránt érdeklődő interjúban mondott élce: „Hun sír. Hun nem az”.

A halhatatlanság a szállóigévé válással kezdődik, a felejtés pedig akkor, amikor a szállóigét frázissá silányítják.

Szegeden jártam egyetemre, ahol a Tisza partjához közel áll a Móra Ferenc Múzeum. Móra azonban nem volt tananyag.

Georgikon című kötetét a harmincas évek óta sem találni könyvesboltban, s kiadói tervekben sem szerepel. A magyar kiadók megtanulták az elvtársaktól, hogy Móra Ferenc nem igazi író, még a tankönyveikben sem szerepelt. De bezzeg …, élőt kíméletből, halottat becsületből nem említek, menjünk tovább! (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

A piac és az ő értéktörvénye

Nem egészen biztos, hogy erről van szó, az utóbbi időben ugyanis a fogalmak összekutyulódtak. Marxistának még könnyű volt lenni, akkor tudta az ember, mi is a piac, s különösképpen az értéktörvény, aminél lehetetlenebb dolgot senki sem teremtett, mivel az visszamenőleg szabályozta a piacot. Na, ez az, ami egy kissé megkeveri mostanában a gondolkodásra vetemedő embert. Példának okáért engem. Szóval, hogy szabályozza. Mit mondjak, egyáltalán nem érdekel, hovamenőleg vor- vagy rückwerz.

Most az a helyzet, hogy szeretnék lángost enni, közönséges össznépi sósat, minden fakszni nélkül. Kapni is világpiaci áron, vagyis a dolog rendben levőnek mondható. Két évvel ezelőtt azt mondtam a lángososnak, jó ötlet volt, hogy nem emelte a lángos árát tizennyolcról húszra, mint más - a huszonkettőt nem akartam emlegetni neki, nehogy vérszemet kapjon -, ugye, mondta erre, milyen szép maradt a forgalom. És a következő délben máris huszonegyért adta.

Mi történt a lángossal? Hatott rá a piac, és kész. Semmi más vagy több. Nyilván ment hazafelé a lángosos, megéhezett, nézd csak, mondta az asszonyának itt a konkurencia, nézzünk a körmére a kollégának, és ha van valami jó az árujában, koppintsuk le. Nyilván az volt a jó az áruban, hogy - teszem azt - huszonkettőbe került, amihez képest a huszonegy versenyképes. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Állampolgár, te édes

Amíg nem szólítanak így bennünket, addig legalább Irmának sem néznek talán.

Nemrég a nemzet legtürelmesebb polgára, a paraszt úgy döntött, hogy hazaküldi a kormánytisztviselőket, mert szövetségeinek elnökei - bevett szokás szerint - rangban megfelelővel, a kormány elnökével kívánnak tárgyalni.

Erre a nemzet Gyulája úgy begurult, mint a róla elnevezett új százforintos a kasszába, és megüzente, hogy több tárgyalás nincs. Ez még a legpufajkásabb politizálók nyelvén is azt jelenti, hogy ezentúl a kormány nem áll szóba a tüntetőkkel, hanem rendbontás esetén erőszakkal csináltat rendet az útlezárók között. Akkor jutott eszembe - persze, hogy a kivetkőzött pufajkásról - ez: A PARASZTOKAT LELÖVIK, UGYE?

De nem: a kormány fejét valaki meggyőzte, hogy nem ez a legcélszerűbb kampány az Európai Unióba és a jövő évi választásokhoz vezető diadalúton.[…] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

De hol van a mi édesanyánk?

Ez a kérdés úgy vetődött fel bennem, hogy kénytelen voltam elgondolkozni a magyar paraszt iránti atyai gesztus fölött. Lám csak, jó ez a kormány, parlament, hatalom, állam (a nem kívánt törlendő), jót ád. E jónak neve védővám. A vámot mint gazdaságpolitikai eszközt a merkantilisták alkalmazták először. Ezek a régi vámok árukra vonatkoztak, akár a szocializmusban, amikor is egy zárt egység, amelyet KGST-nek neveztek, kereskedelmesdit játszva fittyet hányt mindennemű értéktörvénynek. (Most ne tessék közbeszólni, mert az értéktörvény nem Marx találmánya. Az egyrészt van magától, másrészt a marxizmusba Smithtől, de még inkább Ricardótól került. Különben is tudom, hogy az objektív törvény mellett figyelembe kell venni egy bizonyos szubjektív mozzanatot is, amire a határhaszon-elmélet épül, de ez most nem ide tartozik.) Akkortájt illett tudni, hogy Csehszlovákiából teddyt csempészni kockázatos, és legalább ugyanannyira macerás volt, ha valakinél az államilag meghatározott mennyiségnél több magyar cigarettát találtak.

Ez a dolog merkantilista - lényegénél fogva szocialista - oldala. A szabadelvű, vagyis liberális gazdaságpolitikusok ez ellen fordultak, és lehetőleg csak pénzügyi vámokat akartak.

Azon régi időkben, amikor mindezeket kitalálták, a szabadkereskedelem azért nem tudott megindulni, mert az értékek előállítása, vagyis a termelés terén halmozódó különbségeket mindegyre csak vámokkal kívánták kiküszöbölni. Ami nyilván nem megy, mert általa a piac csatornái eldugulnak, a zsebek pedig ezzel összefüggésben kiürülnek. A kommunista önellátásálom nagyrészt ezért is kórtünet. Elődje természetesen van: a nemzetiszocialista autarchiára (önellátásra) való törekvés. Lám, megint itt a szocializmus, ott van minden kilométerkőnél, mint a partizánok.

A hazai termelést, illetve a termelőket védő vámokat nevezzük védővámoknak. Háromféle van belőlük: nevelő, ami csak átmeneti ideig érvényes, kiegyenlítő, amely a bel- és a külföld közötti különbségeket hivatott - tartósan - áthidalni, valamint tiltó, amelynek bevallott célja a behozatal teljes elhárítása. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

E g y ü t t

Ünnepeljünk együtt, ahogy a kormánypártok akarják. Hóhér és áldozat egymás nélkül nem létezik.

Csakhogy a vér nem válik vízzé.

Erről jut eszembe: Kovács László nem váltotta le Gedai Károly nagykövetet, csak rábeszélte, hogy mondjon le. Gedai Károly nélkülözi az éberséget, és nem nyomoztatta ki egy kanadai magyar protestáns lelkész múltját. Ez hiba. Gedainak mennie, azaz hazajönnie kell emiatt. Kiderült, hogy Finta Imre tiszteletes egykor gettóparancsnok volt Szegeden.

A határainkon kívül él néhány millió magyar ember, és a kutya sem keresi, nem voltak-e hajdan gettóparancsnokok. Még szerencse, hogy egyesek megsértődtek egy kanadai magyar keresztény születésnapi felköszöntésén, soha sem tudtuk volna meg, hogy az ünnepelt egykor állítólag gettóparancsnok volt.

Egy nagykövet nem nyomozóhatóság, hogy kiderítse egy egyházi személy hatodfél évtizeddel korábbi előéletét. Ha a tiszteletes háborús bűnös volna, a sértettek már régen kinyírták volna, az fix. Ha pedig nem volt, nem értem, mi a baj Gedai úr gesztusával.

Nem vagyok biztos abban, hogy a lelkész hóhér volt, akinek nem jár születésnap, mert vannak más, egykor ugyancsak magyar állampolgárok vagy leszármazottaik, akik ezt kifogásolják. Markos József, azaz Alfonso mesélte egykor, hogy az „Ide figyeljenek, emberek” megszólítás, ahogyan a háború után hosszú évekig magánszámait kezdte, egyik hajdani felettese emlékének szóló tisztelgés volt. Az a magyar katona szólította meg így, embernek nevezve a parancsnoksága alá rendelt munkaszolgálatosokat, és ez akkoriban nem volt szokásban. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

A hatalom előbb-utóbb elkanászodik

Adja Isten, hogy tévedjek.

Mástól segélyt nemigen várhatok.

Szociológus barátom jelenleg szerény jutalék fejében felmérést végez, többek között azt kérdezi, hogyan érzi magát jelenlegi lakóhelyén a polgár, milyennek ítéli környezetét, lakóhelye minőségét. Metróval jól megközelíthető betonsivatagban, a város peremén, az „érdes részen” nyüzsögve rohangáló rusznik és alaposan kutatgató svábbogarak tömege között a többség határozottan jónak ítéli környezetét. Békésnek, csendesnek - a bogarak nem ordítoznak -, megfelelően tisztának, jól ellátottnak. A közeli főbb útvonalon levegőért kapkodó gesztenyefákra hivatkozva zöldövezeti összkomfortos lakások övezetének véli buszfüsttől szürkéllő légkörű 50 négyzetméteres, kétszobás lakását.

Ez nem kincstári optimizmus, nem a jövőbe vetett hit delíriuma: tényközlés név és minden közelebbi adat nélkül.

Az ilyen ember jó, az elégedett ember nem lázad: azt hiszi, nemcsak a láncait veszítheti, eszébe sem jut ugrálni.

Ezen a környéken az emberek 98 százaléka úgy érzi, megfogta az Isten lábát. A kivétel - ha tekintettel vagyunk is a kisebbségre - nem oszt, nem szoroz. Még az sem, aki azt mondja, nincs lehetősége változtatni soha többé, tehát nem vágyik el onnan.

Kérdeztem, mit szólnak a kormányváltáshoz. Barátom azt mondta, ő ezt nem kérdezi, de van, aki kitárulkozik: mindegy. Ő megmondja őszintén, melyik pártra szavazott (és megmondja), de igazán nem érdekli, ki játssza az eszét a parlamentben.

Ez nem mindenkinek mindegy. Itt van példának okáért a miniszter asszony, aki úgy begurult Deutsch Tamás félelmetes szövegelésétől, hogy félő volt, megüti. Vagy ő a Fidesz képviselőjét, vagy őt a guta. Nem a szóváltás oka és utólag kiötölt magyarázata érdekes, hanem a tónus. Ahogy a miniszter asszony nekiugrott a suhancnak. Amilyen hangon kiabált a bársonyszék asszonya. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

A fenntartható hanta határai

A középkorúnál fiatalabbak nem találkozhattak a következő talánnyal: nagyjából három évtizeddel ezelőtt terjedt el.

Ha két megtévesztésig hasonlító testvér közül az egyik kizárólag igazat mond, a másikuk pedig állandóan hazudik, hogyan lehet megtudni bármelyiküktől egy elágazásnál, merre vezet az út - mondjuk - Halmazfalu felé?

Nos?

Nem túlságosan nehéz. Így: Mit válaszolna az ön testvére, ha megkérdezném tőle, merre van Halmazfalu?

Az igazmondó megmondaná, mit hazudna a testvére; a hazug szintén megmutatná a valótlan irányt, mivel az igazmondó igazat mondana, ő azonban hazudik.

A megoldás azért lehetséges, mert csak az egyik testvér hazug. Vajon mit kérdezne, Olvasó, ha két hazugtól akarna megtudni valamit?

Nos?

Ez tényleg nehéz. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Ország a dutyiban

Hazudik az elvtárs?

Még szép, így van szoktatva.

Most játsszuk azt, hogy kérdezek, és Ön hangosan felel, jó?

Tetszik tudni, kik ellenezték hatékonyan a pártatlan átvilágító bíró munkáját?

Gondolta Ön azt, hogy tisztességes bírók nem fognak rájönni, hogy egy pufajkás - enyhén szólva - érintett az ügynöktörvény tárgyában?

Várható volt, hogy az ítélet ellenére sem mond le a hivatásos kommunistából lett miniszterelnök?

Elképzelhető, hogy ugyanazért nem mond le, amiért évtizedeken át beidegzett elveit szemrebbenés nélkül veti alá a kisebbik, de okosabbik kormánypárt akaratának?

Tetszik emlékezni arra, hogy „ez elvi kérdés, elvtársak”?

Hát arra, hogy „ez hatalmi kérdés”?

(Emlékeztetőül: a józanság ellen ható tevékenység jellemzően elvi volt, a becstelenség pedig hatalmi.)

Tessék megmondani, elvi okokból nem mond le a miniszterelnök?

Netán hatalmi okokból?

Mit tehet a bíróság, most, hogy kiderítették, nem 1956 decemberének, hanem novemberének közepén lett Horn elvtárs fizetett pribék?

Mit tehet a bíróság e bűnös ellen, ha az egész egyszerűen nem törődik az ítélettel? […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Írók között Tokajban

Idén huszonharmadszor tartották meg a magyar írók éves tokaji összejövetelüket, a tokaji írótábort. A tanácskozás címe Másfél évtized magyar költészete - Érzület, eszme, mesterség volt. A magyar költészet fölötti vita szép, korrekt elemzésekből állt, a beszélő személyek nem feleseltek, a nem beszélők mindenféle magánbeszélgetésekkel múlatták magukat, a távollevők is a közelben voltak, mivel a közvetlen szomszédságban elég sok borozó van.

A vacsoránál kiderült, hogy igen sokan vagyunk, szépszámú a társaság.

Pest megyei költő álldogált a közeli téren szemlélődve: Tornay Mari, a férjével. Mari új kötetéről nemrég írtam e lapban, megköszönte, a férje pedig megkérdezte, mit szólok, hogy holnap állítólag Tabajdi Csaba államtitkár jön valakivel szabad fórumot tartani az irodalom helyzetéről.

Mondtam, Tabajdit becsülöm, amióta keményen szembeszegült Grósz Károllyal, ami mára ugyan elévült, de az sem semmi, hogy írók közé merészkedik ennek a kormánynak a programjával, amikor Békesiék előre bejelentették, hogy megszűnik a forrásadó, ami azt jelenti, hogy a 3000 forintnál kisebb jövedelmeinket nem sújtják azonnali hatállyal levont 40%-os adóval, aminek a fejében e kis keresményeket nem kellett bevallani. Ez nagy ajándék: összevonhatja a szabad értelmiségi a piciny jövedelmeit az ennél nagyobbakkal, és ha nem éri el azt az adósávot, amelyikben a jövedelmét legalább 40%-os adó fogja (melyik író keres annyit?) csökkenteni, az író adóbevalláskor jobban jár.

Nem értették, mi ebben a merészség, mit akarok ezzel az ajándékról szóló gyanús szöveggel.

Közbevetőleg: az egész táborban két embert találtam, akinek derengett valami a következőről. Minden szabad értelmiséginek, vagyis minden egyes irodalmi szegénylegénynek - ha esik, ha fúj - Békesiék eleve 44%-ot akarnak elvenni többnyire létminimum alatti jövedelméből, azzal persze, hogy majd adóbevallás után visszaigényelhetik, ami visszajár.

Jó, mi? […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Itt a piros, hol a III/III.?

Kivételesen egyáltalán nem viccelek, ez a kérdés nem tréfadolog. Nem az a bajom persze, hogy hiányzik a rendőrállam, hanem azt nem értem, hol lehet. A keleti maffia nyilván a KGB-ből lett, legalábbis akkor árasztotta el a világnak főként innenső felét, amikor a cég megszűntnek nyilváníttatott.

Pedig akkor már külön volt az orosz az ukrántól, ahogy mondták - nálam fiatalabbnak tessék mesélni ezt -, és lám, ahogy megszűntek, hipp-hopp, előkerült a maffia, felszabadította a magyar prostituáltakat a magyar futatók alól, friss erővel duzzasztotta fel a Rákóczi teret meg a többi frekventált placcot, és ha nem tisztelném jó okkal a ruszki (ejtsd: volt szovjet) szorgalmat, megérteném, ha az iskolákban ismét tanítanák az orosz nyelvet. Ezúttal nem mint kötelezőt, hanem mint nélkülözhetetlent. A világ errefelé általában úgy mozog, hogy aha egy üzlet menni kezd, nem lehet megállítani. Ezt úgy értem, hogy a csekélyebb tehetségű maffiózók kiszorulnának a jövedelmezőbb bűnterületekről, és kisebb balhékban lennének érdekeltek. Mondjuk lehetne belőlük zöldséges, vagy hasonló. Maszek, nyilván, jóllehet nem hiszek a kormány vállalkozópártiságában. Vagyis nem úgy, pláne nem annyira, ahogyan, illetve amennyire hirdeti.

Végeredményben eljöhetne az idő, hogy a magyarul megtévesztő tökéletességgel beszélő oroszt arról lehetne felismerni, hogy ő a magánszektor. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Itt van például a fokozatosság

Azt persze nem tudom, hogy a fokozatosság lenini elve a kommunista lángelméből pattant-e ki, vagy onnan adódott-e, hogy a legidőtálóbbnak bizonyult bolsevik vezér igen nagy tárgyi tudással bíró, olvasott ember volt, aki ismerte a dramaturgiát is. Ezt annak idején sohasem keresték, feszegetni ma sincs sok értelme. Már csak azért sincs, mert unokatestvére, a szalámitatktika más forrásból - jóllehet szintúgy vörösből - ismeretes.

Marton Frigyes mesélte egy rádióműsorban néhány évvel ezelőtt, hogy a kabaréműsorok cenzúrázását szigorú elvtársi csoport végezte hajdan Münnich Ferenc személyes vezérletével. A jeles aktust nevezték el lehallgatásnak, majd ennek mintájára a tévékabarék láttamozását lenézésnek. Ha merészelt lenni bírálatféle a műsorban, valamely szerkesztő kénytelen volt hangos köhögéssel, tüsszögéssel stb. hallhatatlanná tenni a meredek részt. Ennek persze dramaturgiája volt - mesélte Marton -, fel kellett építeni a jelenetet, hogy hiteles legyen, nem lehetett csak úgy egyszerűen köhögni. A stáb ennek megfelelően rém náthásan fogadta a cenzorokat, különösen az köhögött erősen, akinek feladata volt a problematikus jelenetrészt (egyes estekben jelenetrészeket) túlköhögni. Mivel a cenzorok nem akarták elkapni a ragályt, eszükbe sem jutott a műsort köhögésenként akár többszörösen is újra hallgatni. Amikor a cikis rész következett, rendre elnyomta a köhögés. Volt eset, hogy utólag be kellett bizonyítani, a nagy tekintélyű bizottság igenis meghallgatta és engedélyezte a később kifogásolt jelenetet. Ilyenkor a bizottság nem értette, hogyan csúszott át a célzatos szöveg, de belátta, hogy a kabaré szerzői és szerkesztői a műsor végkicsengése tárgyában nem marasztalhatók el.

Mindezzel csak arra kívántam példát hozni, hogy a magyar lakosságnak akár több rétege is képes bizonyos fokú linkségre. (Németül értők részére: nem a baloldaliságról beszélek.) […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Évszázados üzenet

Azt mondta egy bajtárs, hogy az 1956-os Magyarok Világszövetsége által felkínált laufot nem fogadja el, hanem igenis megújítja tagságát, jóllehet az eddiginél több tagdíjat most, a külső támogatások megvonása után sem tud fizetni, olyan kevés a nyugdíja. Nincs veszítenivalója, idén múlt 63 éves, nem fog félni ezektől , akik...

(Ha ez a lap nem polgári napilap volna, hanem irodalmi hetilap, nem lenne illetlen idéznem, aminek a helyét kipontoztam.)

Az üzenet, amiről szó van, nem azt jelenti, hogy valakit megkérek, mondja meg X-nek, nem érek rá a hét végén, ne várjon. Azt jelenti, hogy valamely eszmealakzatban, vagyis versben, regényben, festményben, szoborban, vagy akár kiállításban (illetve cselekvésben) van, vagy lehetséges olyan mondanivaló, ami túlmutat azon, ami az önmagában vett produktum.

Ekként üzenet, hogy a gödöllői bajtárs a kormányváltás után is kinyilatkoztatta '56-os elkötelezettségét. És üzenet az is, hogy bajtársnak nevezem.

Hallottam néhányszor, hogy szóból ért a magyar. Ebből az következnék, hogy másból nem. Hadd jegyezzem meg, néhányan értünk nem szóbeli közlésekből is. Vannak üzenetek, amelyeket akkor is megért a magyar, ha nem magyarázza neki külön gyógypedagógus, hogy miről is van szó. Sőt, van, aki jó magyar létére is elvárja, hogy a dolgoknak legyen üzenetük. Az ilyen magyarokhoz képest az, aki csak szóból ért, nagyon buta ember, nehezen fogja az ige. Az ilyen csak találgat, mire vélje, hogy a miniszterelnök által esemény előtt kinevezett tévéparancsnok statáriális hirtelenséggel betiltotta többek között a Magyar félmúlt - A törvénytelen szocializmus című műsort. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Ez a helyzet, Ria

Ennél elégedettebb országot álmodni sem lehetne: minden nagyobb pártja boldog, mert mindegyikükre többen szavaztak, mint amennyit reméltek. Jó, mi? Eközben az ország szavazóhelyiségei kongtak az ürességtől, a szavazásra jogosultak nem nagyon mászkáltak szavazni.

Ez nem egészen így volt kitalálva, de a legeslegnagyobb magyar kormánypárt mindenesetre épített erre. Ugyanezen a helyen kértem mi magamnak, hogy hülyébbnek nézzenek családostul, hazástul: a szocialista szóvivő cakpakk fölöslegesnek ítélte a helyhatósági választásokat azzal, hogy az emberek szeretnek a győztesekhez tartozni, tehát rájuk fog szavazni az ország.

Hadd jegyezzem meg: coki.

Mert most az van, hogy a szuperpárt az összes leadott szavazatnak mintegy 30%-át szerezte megh. Mintha ez kevesebb volna, mint a tavaszi 54%. Nem:

Ők mindenesetre elégedettek, mert a legtöbb jelölést ők szerezték.

Most is elégedettek, mert ez a 30% elég sok.

Szerintem is.

Feltételezem, hogy a nemzet járt általános iskolába, már csak azért is, mert kötelező volt neki A 30 éppen a fele a 60-nak, ami nem sokkal több az 54-nél. Ez a jelenlegi 30 alig több, mint fele az 54-nek. Stimmel? Persze, hogy stimmel, de az a helyzet, hogy a tavaszi 54 össze sem hasonlítható az őszivel (vagy tél elejivel, ezen nem fogunk összeveszni). Akkor ugyanis, az országnak több mint fele szavazott, most pedig - mondjuk így az egyszerűség kedvéért - negyede. Ez nem igaz, de ezen nem múlik semmi. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Fából frászkarika

Mi kell hozzá? Szakismeret. Lehetőleg sokkal alaposabb, mint a másoké. Aki konkurenseinél felkészültebb és okosabb, frászt hoz rájuk, ha megcsillantja tudását.

Ez még nem frászkarika. Akkor jön létre, amikor a szakember - egyébként jó okkal - szaktekintéllyé válik, és ráadásul hatalomhoz is jut. Attól kezdve megy minden, mint a karikacsapás. Ha az olvasó nem érzi magát jó papnak, ettől a ponttól kezdve ne olvasson tovább: tanulás következik.

Van kitől. Kettő is. Az egyikük miniszter, a másikuk közgazdász. Az előbbi él, az utóbbi hal. Az utóbbi nyugodjék békében, rászolgált. Heller Farkas volt a neve. Kevés magyar tudóst hallgattak ennyire agyon, miközben aki kommunista hajlandó volt tanulni mást is, mint irányelveket, tőle tanult. Nem lehettek sokan, de félszázada az ő tudományára támaszkodva tudták (és tudják), mit kell elhallgatni.

A miniszter pontosan tudja, mi dolog a kameralisztika. Ebben azért vagyok biztos, mert műveli a merkantilizmus német válfaját. Ez a sajátos irányzat - a fejedelemségekből álló birodalom idején - a fejedelmi pénztár fejlesztése körüli teendők kérdései köré épült ki.

(A fejedelmi pénztárt ma költségvetésnek, fejlesztését pedig pótköltségvetésnek nevezzük.)

[…] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

A falvédő és a madarak

Alighanem a falvédőről jöttünk, csakis ez lehet a magyarázata, különben ennyi embert nem lehetne madárnak nézni, pláne nem falvédődumával szédíteni. Mert ha merik csinálni, annak bizonyára oka van.

Ha más nem, akkor nyilván az, hogy madarak vagyunk.

Madárság szerint kétféle ember van. Úgymint a) aki madárnak néz(het) másokat, b) akit madárnak néznek.

A madárnak néző általában abból lesz, aki 1. madárnak lát, 2. madárnak ismer másokat, netán 3. abból indul ki, hogyha valakire sokáig és sokszor mondják, hogy madár, az azzá is válik. Ez utóbbi madárnak néző a legveszélyesebb: ebből a fajtából kerülnek ki azok, akik madárnak látnak másokat. Jellemző tünetük a mámor, amit a hatalomtól szoktak kapni.

Madárnak nézni lényegében bárkit lehet. Más-más ideig, más-más mértékben, de lehetséges. Végeredményben - ezt általában nem tudják a madárnak nézők, vagy ha tudják, gyorsan elfelejtik - a madárság foka és tartama a madárnak nézett türelmétől nagymértékben függ.

Persze mindenkinek szíve joga fát vágatni a saját hátán, ebbe beleszólni nem ildomos. Megjegyzem, szerintem nem is érdemes, mivel akinek fát vághatnak a hátán, vagy úgy tesz, mintha észre sem venné (vagyis szándékosan madárnak látszik), vagy pedig azt mondja, ezek az én érdekemben vágják a fát a hátamon, ezt ők maguk mondták, és ők csak tudják, miért teszik, ez tehát jó nekem. Ebből látni, hogy csak annyiban igazi madár, amennyiben nem tud önerejéből repülni.

Na most, aki a falvédőről jött, annak azért jó a falvédőszöveg, mert közös a gyökerük. Egy tőről erednek. Ugyanabból az agyból pattantak ki: a csirip és a madár. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Harap, vagy nem harap?

A puding próbája az evés. De mi a farkas próbája?

Az állatkertekben a farkasketrecen ott a felirat: ne higgyünk az állat szelíd külsejének! Ez az egész a vadkapitalizmusról jutott eszembe, amit itt építünk, miközben a szelíd kapitalizmusra vágynak a politikusok. Vajon mitől vad, vagy mitől szelíd? Az holt biztos, hogy a kapitalizmusban farkastörvények vannak, nincs józan politikus, aki azt mondaná, hogy ez nem így van. Különben is: a farkastörvényekre fognak mindent.

Na, akkor most mi van ezzel a farkassal? Nálunk vad, az áhított Európában pedig szelíd?

„Ne higgyünk az állat szelíd külsejének!” Hogy is van ez?

Azt írja az újság, és azt mondják a képviselő hölgyek és urak, be kell lépnünk Európába mielőbb. Közben sajnálják, hogy nem vagyunk „Európa-érettek”.

Vagy azt mondják, érettek vagyunk, ott a helyünk az Európai Unióban, amint felvétel lesz, bennünket felvesznek, az biztos. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Gazdmeh

Ez volt az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus nevű agyrém közszájon forgó elnevezése. Nem becézés, hanem rövidítés, ami nem mindegy.

Elsősorban piacosításról volt szó, amiből - az állampárt 1969-ben kiadott elvi nyilatkozatával - ki akarták hagyni a kulturális termékeket. Ha azt tetszik hinni, hogy ennek kiötléséhez igen zsenge elmék szükségeltettek, nagyon tetszik tévedni. A pártállam esze és kollektív bölcsessége mind ezen dolgozott.

A kollektív bölcsesség lényege: ha egy embernek van valamennyi esze, akkor sok embernek sokszor annyi esze van, mivel az egyéni tudások összeadódnak. Ettől - így hirdették - igen nagy tudás jön létre. Ha pedig ez igaz, bizonyára az egyéni hülyeségek is összeadódnak. Néha úgy rémlik, hogy ez tényleg így van.

A piacosítást akkor nem akarták kiterjeszteni a kultúrára. Csakhogy a nyilatkozat a színházi díszletekre mint asztalos, kárpitos, belsőépítész stb. által készült termékekre nem vonatkozott. Nem vonatkozott például a film-nyersanyag árára sem, mivel az gyári termék, ráadásul importálták, arról nem beszélve, hogy minden más, mozifilmhez való dolog szintén ipari termék. Nem vonatkozhatott a villanyáramra és a fűtésre sem, mivel világítani és fűteni akkor még nem volt művészet. A könyvek esetében a papírgyár, a nyomda stb. megint csak ipar volt, és így tovább. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Különbség egy veréb között

Ha nem ismerős, amit mondok, kérdezd a szüleidet, hátha emlékeznek.

„Magától értetődik, hogy a polgárság elleni támadás «leállításáról» csak idézőjelben, vagyis képletesen lehet beszélni. Arról van szó, hogy megváltoztatjuk gazdasági és politikai munkánk súlypontját.” (Jól figyelj!) „Most a nyilvántartás és ellenőrzés megszervezése került előtérbe, mert a proletár nyilvántartás és ellenőrzés megszervezésére irányuló munkák nyilvánvalóan, minden gondolkozó ember számára szemmel látható módon, elmaradt kisajátításra irányuló munkánktól.”

Na, tetszik? Engem elbűvöl. Lenin írta ezt A szovjethatalom soron levő feladatai cím alatt (pod zaglavijem), amikor pártja megszerezte „a hatalom ötven-hatvan százalékát”.

Most mit bámulsz? Mi az, hogy éppen olyan, mintha?

Ha elszaporodnak a betűszavak, mindig nagy baj van. Ha valamelyik párt egyik szárnyának képviselői ragaszkodnak teljes nevükhöz, még lehet velük beszélni. Később ez a szárny leválik, mintha egy rosszul konstruált repülőgépé volna. Az ilyesmi csak idő kérdése. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

A Kőbányai Gondolat

Oly lelkesen mondá a Kossuth adó délelőtti hölgye, mintha angyal szállt volna le az országra: íme, megjött a Megoldás, mely e romlott országot lakályos hazává teszi. Ennek lényege: aki nem képes fizetni a jelenlegi kormány mértéktelen pénzéhsége és honszórása miatt pöttöm lakása rezsijét sem, forduljon önkormányzatához, az majd segít neki eladni a lakását.

Akkor aztán lesz pénze egyrészt bőven, másrészt arra, hogy kisebbet - például egy odút - vásárolván annak rezsijét a legközelebbi közérzetjavításig fizetni bírja.

E mély érzésű, szociálisan érzékeny gondolat szülője maga a kőbányai önkormányzat, illetve annak valamely alkatrésze.

Van tehát a nyomorult, kommunizmus pusztította magyar polgár, aki fogta magát, három évtizeddel ezelőtt belevágott egy másfélszobás öröklakás megvásárlásába (az ismert részletekkel), mostanra, vagy 2000-re stb. letelő tartozásba vervén magát, és mára befuccsolt. Mondjuk, nyugdíjas, vagy ha nem, hát egy-két éven belül lesz az. Mert lehet, hogy volt ravasz úgy belefogni a lakhatással járó tartozásba, hogy nyugdíjba menetele előtt leteljék annak tartama. Meglehet, hogy amikor felajánlotta az ország kisember-bankja, hogy a hátralék feléért leróhatja adósságát, nem tette, mert a hátralevő felére sem volt pénze. De mára vagy tartozik még valamivel, vagy éppen kiment az adósságból.

Az a szerencsétlen, akinek most a nyakába sózták négy évtizedig államilag (a tulajdonos által) elhanyagolt bérlakását, hogy újítsa fel maga, ha használni kívánja a jövőben, mára nem bírja a fűtést, a főzést, a világítást stb., ugyanígy áll.

Most erre jön a megváltó Kőbányai Gondolat, hogy majd ő segít eladni azt, amit megvenni alig volt idő. Amire ráment az élet.

Már nemcsak a haza, az álom is eladó. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Haza kisebbségben

F. P., aki nem hatalmazott fel neve közlésére, jó közepes dalszöveg-író és nem jó közepes költő. Írt egy publicisztikát, vagyis olyasmit, mint ez, amit éppen olvasni tetszik. Írása arról szól, hogy a miniszterelnök mi mindent tesz, ami méltatlan már-már pártjához is. F. P. az írását több lapban is megpróbálta elhelyezni. Hiába. Igaz, hogy a hivatalos szakszervezeti (szaktanácsi) lap majdnem közölte a szerintem kissé hosszú, de jó írást, azonban ott közbejött egy vezetőcsere, miáltal az írás kimaradt abból a lapból.

Az egyik cigányszervezet vezetője elkérte az írást, ők közlik, nem félnek a miniszterelnöktől.

A miniszterelnök egy bányászvárosi kampánylátogatásán azzal akarta elterelni a helyiek tényleges gondjairól a figyelmet, hogy azokban a bányászvárosokban, amelyeknek közelében a települések lakosságának nagy része cigány nemzetiségű, több a bűnözés, mint máshol. Hirtelenjében nem is tudom, mily rengeteg magyar bányászváros van, de ha cigányok laknak a közelében (vajon melyiknek nem?), ott..., ugye tetszik érteni. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

A kormány nem csibész

Mostanában rengetegen szidják, mert a fizetésből nem lehet kijönni. Például akinek egynél több szobája van, ma már általában csak az egyiket fűti. Hallottam, hogy lecsibészezték a teljes kormánykoalíciót, ahogy van, cakk-pakk.

Ez illetlenség.

Teszik a dolgukat, ahogy tudják. Így tudják, és ha elájul egy csomó gyerek az éhségtől, annak nem biztos, hogy csibészség az oka. Tessék csak belegondolni: van egy nagy-nagy többségű párt a törvényhozásban, és ez a párt annyira nem emlékszik jogelődjére, mint tagjai a saját múltjukra. Az ilyen pártnak se oka, se célja, se elve. Ő van, megy, és kész.

Megjegyzem, ebben hasonlít a választópolgárok többségére. E párt szerint az ő választóikra. Szerintem nem. Csak a többségre.

De mindkettőre.

Arra is, amelyik ráhagyja az aktívabb kisebbségre, hogy szavazzanak, amire csak akarnak, sebaj, majd mennek utánuk. Végül is a lejtőn sohasem lehet tudni, hogy a ló húzza-e a szekeret, vagy a szekér tolja-e a lovat. A kívülállók azt látják, hogy elöl van a ló, mögötte a szekér, tehát rendben van minden.

Hasonlít az aktív kisebbségnek a többségére is. Akiknek azt diktálják, mondjanak igent, és megteszik, mint a birka, ha a puli rácsahol. Ez ilyen egyszerű.

Ne tessék félreérteni, nem a népszavazásról beszélek, annak eredményéről pedig pláne nem. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Másnap

Vagyis Újév napján, amely az egyik naptár szerint egyszersmind Elza, a másik szerint Fruzsina nevenapja. Ilyenkor nyilatkoznak. Ezt nem szabad összetéveszteni holmi fogadkozásokkal, melyek szerint valaki nem dohányzik vagy nem iszik ettől kezdve, mert fő az egészség. A közjogi méltóságok ilyesmiről nem nyilatkoznak. Ez szolgálati vagy államtitok. Kijelentéseik tehát nem ennél fogva figyelemre méltók.

Ahogy az illem kívánja, először az államfő beszélt. A bejelentett árváltozásoknak némileg ellentmondva állította, hogy az elért fejlődés ellenére még nagyon sok nálunk a szegény. Fejlődés dolgában nem vitatkozom vele, biztosan becsapták. Kis hatalmú köztársasági elnököknek csekély a tájékozottságuk is. Ő így tudja, én másképp. Azonban író és műfordító létére furcsa éppen tőle hallanunk, hogy nálunk még sok a szegény.

Nem tartok igényt felhatalmazásra: nálunk már túlságosan sok a szegény, állítom vele szemben, és ez a baj, nem pedig az, hogy „még”. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Miniszterelnök, szemveszteség nélkül

Amikor bevezettek a kórterembe, azt hittem, hanyatt esem. Az első érzésem az volt, hogy eltévedtünk. A második, hogy valami nem stimmel, mert a látvány egy hajdani kollégámra emlékeztetett. A kollégám sorkatona volt, és szabadságra jött haza.

Magas, vékony fiú volt, túl a két méteren, persze nem lehetett rá megfelelő méretű kincstári kimenőruhát találni. Azonban, mert járt neki a kimenő, megkapta a laktanya legnagyobb egyenruháját, ami majdnem eléggé hosszú, azonban túlságosan bő volt.

A hasonlóság nem volt tökéletes: Laci egyenruhája túlságosan bő volt, a terem pedig túlságosan szűk. Ez egész egy Lilliput nevű helyre hasonlított, ahol is a normálishoz képest minden kicsi.

Befeküdtem a frissiben megürült és áthúzott ágyba, mire úgy éreztem, ahogy egy hajdani táborozás után, amiről máskor szeretnék mesélni: megnőttem!

Ez az életút felén túl meglehetősen valószínűtlen.

Talpamat az ágy egyik, fejemet a másik vége nyomta. Úgy vagyok vele, hogy utálom, ha a fejtetőmet egy vaságy rúdja nyomja. Gyanakodva szemléltem a búbnyomó rudat, […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Álszocdemek álmai

A nagyobbik kormánypártnak a legutóbbi választási kampány óta már nem hazugsága, hanem mániája, hogy szociáldemokrata értékeket képvisel. Most éppen a nyugdíjtörvény vitája folyik, és azt mondta az imént az önmagát katolikus szocialistának nevező képviselő, hogy katolikusként(!) öreg nyugdíjasokkal beszélgetve tapasztalta, az öregek hisznek a távoli jövőben.

Hát persze: a halhatatlan lélek jövőjében.

Magyarázza a képviselő, hogy azok a pártok, amelyek ismét hatalomra kerülve vissza akarják állítani az előző nyugdíjkorhatárt, nem törődnek az ország jövőjével. Kérdezi, mi lesz, ha a hölgyeket megint ötvenötévesen lehet nyugdíjazni, a férfiakat pedig ismét hatvanévesen.

Megmondom: nagyobb létbiztonság, egyszersmind több munkalehetőség a pályakezdők számára.

Honnan veszem ezt? Két forrásból. Az egyik az ókori Hellász és Róma politikai felfogása, amely szerint feltétlenül elfoglaltságot kell adni a fiataloknak, mert telve életerővel az utcai „csellengők” (munkanélküli pályakezdők) előbb-utóbb bajt és zűrzavart okoznak, rombolni fognak, és az erkölcs tovább hanyatlik. A másik forrás pedig a szociáldemokrácia harmincas évekbeli és háború alatti szociálpolitikai programja.

Maradjunk az utóbbinál, az MSZP-re állítólag ez jellemző. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Uraim, az elvtársak szeme nem sül ki

Történt egyszer, valamely kötelező irodalom olvasása közben, hogy remek sztorira találtam. A példabeszéd részint a szükségletek szerinti elosztás kommunista álmáról szólt, részint a kommunista erkölcsre szolgált jó példával. Rudas László elvtárs magyarázta hallgatóságának, hogy milyen jó lesz, ha eljő a kommunizmus, mert akkor mindenki kap a nagy közös vagyonból mindent, amire csak szüksége van. Egy maradi hölgy megkérdezte, bundát is kap-e. Kap, biztatta közösségivé válásra Rudas. A hölgy akkor azt kérdezte, ha úgy érzi, két bundára van szüksége, kap-e. Erre Rudas kiszólította az emelvényre, és így szólt: vetkőzzön le az elvtársnő! - A hölgy nem tudott hova lenni, végül, amint lélegzetet kapott, azt mondta, nem teszi. - Miért nem vetkőzik le? - kérdezte Rudas. - Mert szégyellem magam - mondta a hölgy. - Na látja, ezért nem fog egynél több bundát igényelni: szégyellné, hogy többre vágyik, mint más.

Ebből az következnék, hogy mesélhetnékem támad arról az erkölcsről, amelynek mozgatója a szégyen. Nem támad, mivel ez az egész történet annak következtében idéződött föl bennem, hogy a naiv véresszájú kommunistákat egyszer csak lesöpörték és halott példaképpé tették a véreskezű kommunisták, akik már nem beszéltek szükségletekről, jogokról, vagyis egyfajta ál-jogbiztonságról, hanem munka szerinti elosztásról beszéltek, bár arról alaposabb értekezést senki sem bocsátott közkézre, mit is jelent ez valójában. A marha közpolgár azt hihette, a munka mennyiségéről van szó, noha ennek ellentmondtak a torzuló jövedelemarányok. Különösen a borítékon kívüli juttatások esetében. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Önkormányzók

Furcsán jönnek össze a különféle dolgok. Éppen az a szó jutott eszembe, hogy polgármester, amikor először figyeltem fel rá: az új képviselők között van belőlük egy csomó. Ez szép, gondoltam, a nép annyira szereti a polgármestereit, hogy még a parlamentbe is őket küldi, hadd képviseljék az érdekeit.

Ezután arra is gondoltam - bár ez bizonyára csak valami visszaköszönő régi reflex -, hogy a polgármester irányít, szervez, menedzsel, vagyis főnök. A képviselő pedig képviseli az érdekeket. Végeredményben tehát fantasztikus, hogy milyen jó ötlet egyazon személlyel végeztetni a kétféle munkát: a polgármester tudja a világon a legjobban, mi az általa gondozott terület polgárainak érdeke. Vagyis, okoskodtam, már amennyire ilyen melegben az ember képes okoskodni, a polgármester mint képviselő, a lehető legszerencsésebb árukapcsolás. Az ilyen ember mindent tud, és nem kell a polgármestert zaklatnia különböző információkért. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Orosz béke

In memoriam Kőgler Gusztáv

(1940-1956)

Pesti gyerek volt, nyugtassa Isten, ha lehet, őszintén szólva nincs rá sok esélye. Legendásan rossz gyerek volt, alighanem valami hatalmas tehetség bujkált benne, és a frászt hozta az egész Mária Terézia térre, ha megjelent.

Egy iskolába jártunk, a pesti bencésekhez. Legutoljára ministrálás közben találkoztunk, ami után Kőgler néni riadtan kereste a miséző papot, hogy a fiú reggelizett mise előtt, gyóntassa meg hamar, tele gyomorral áldozott.

Ezt történetesen nem kihágásként tette: magával ragadta a hangulat, úgy találta, semmi oka, hogy ne áldozzék. Kánonjogilag bűntelen volt. Mindazonáltal fékezhetetlenül rossz, semmiképpen sem tudott beilleszkedni hitén kívül semmibe. Hárman voltak testvérek, egy nővére és egy húga volt. Úgy emlékszem, külsőleg hasonlítottak Gusztira, de rendkívül jól nevelt (nyilván mert nevelhető) lányok voltak. Röviden: Guszti kirítt a családból, és erre aligha volt elégséges magyarázat, hogy - mint annyi más háborús gyerek - apa nélkül nőtt fel. Ő ilyen volt, és passz, egyetlen hasonlót ismertem, Gáspár Istvánt (élt 16 évet), akit végtelen türelmű nevelőszülők igyekeztek lelenc létére civilizálni, de nem sikerült. Ő harc közben esett el. Gáspár Pista hős lett. Kőgler Guszti azonban áldozat. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Gáz mint polgáz

Most tessék velem gondolkozni egy csöppet, az sem baj, ha hangosan. Kíváncsi vagyok, mire jutunk mi ketten. A dolog azzal kezdődött, hogy - persze nem nálunk - kiteljesedett a kapitalizmus, ami azt jelenti, hogy többé nem vad volt, hanem totális. Ez roppant érdekes időszak volt. Erről azt tanultuk politikai gazdaságtanból, hogy már nem azért termeltek árut, hogy érte pénzt kapjanak, hanem azért fektettek be pénzt árutermelésbe, hogy abból a befektetettnél több pénzt szerezzenek.

A termelés - szólt bölcsen a tananyag - ettől kezdve nem több áruért, hanem több pénzért folyt.

Ez való igaz. Ma is történik valami ilyesféle a mi vidékünkön, bár itt egyelőre a vadság jellemző. Ez fix, azonban mégsem egészen igaz, mivel privatizálás folyik (most ne tessék, kérem, azzal foglalkozni, hogy herdálás-e ez, netán befolyással való üzérkedés, hogy ne mondjam mindjárt lopásnak), ebben a gondolkozásban legyen az a lényeg, hogy idegen tőkésnek lehetősége van Magyarországon pénzt befektetni, miáltal munkát ad a magyar munkanélkülinek, és ez jó.

A kiteljesedés felé vezető út már mégis látszik itt-ott. Főleg abból látszik, hogy nem magyar, hanem külföldi érdeket szolgáló termelés folyik, és ez munkát ad ugyan az élhetetlen magyarnak, a mienkből is termő haszon azonban nem marad itt. Vagyis másé. Ez rendjén van, éljen meg, aki tud, és ne zavarjon, ha a másiknak több jut.

Mondjuk, nem zavar. De az igen, hogy nekem speciel igen kevés jut, miáltal nehézségeim támadnak a piacon. (A hazaira gondolok.) Azt hiszem, az Olvasót sem veti fel a pénz. Vagy ha mégis, nem annyira, hogy irigyelnem kelljen. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Rh pluszmínusz

Az 1994-es kormányváltás után írtam néhányszor arról a Pest megyei Hírlapban, hogy a történtek ellenére is van remény, mivel az utódpárt parancsuralmi hagyományai egyáltalán nem férnek össze a liberalizmussal, tehát a kormánykoalíció önmagában hordozza a széthullását.

Arra nem gondoltam, hogyan is gondolhattam volna, hogy a hajdani demokratikus ellenzék zöme a hatalomért eladja magát. Ha tetszik érteni, mire gondolok. Arra, igen, és arra is, hogy a neoliberalizmus - aminek a világon semmi köze a hajdanvolt széchenyista gondolatokhoz - bolsevikabb lett a posztkommunistáknál.

Bizonyára felfigyelt arra, Olvasó, hogy amint lazaság mutatkozott a nagyobbik kormánypártban, a kisebbik nyomban kikelt a pártfegyelem megsértése ellen.

Na most mi van? Szabadelvű-e a neoszabadelvű, vagy sem?

Ne vacakoljunk elvekkel, azt mondom. Keményebb vonalat képviselnek, mint szövetségeseik, és passz. Persze azt sem tudhatni, mennyi ebben a rájátszás, a megalkuvás, a pápánál pápábbság, vagyis az elvtelenség. Mondjuk, semennyi. Ezek ilyenek, illetve ilyenné lettek - tette őket a hatalom -, kár foglalkozni a kérdéssel. Nem keresztényi magatartás, de hogyan is lenne, hiszen világnézetileg semlegesek. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Nincs harag, öregem

(Az 1997-ben az MTA-n a médiaerkölccsel foglalkozó konferenciára készült anyag

szerkesztetlen, teljes szövege)

Ezt a mondatot egy író mondta nekem a vállamat átölelve. Előzmény: elolvasta az Élet és Irodalomban egy munkájáról megjelent kritikámat. Azóta - ha nem kerülheti el - köszönésként biccent. Egy ízben sikerült vele kezet fognom: éppen valami magasban látható, távoli érdekességre függesztett tekintettel vágtatott el mellettem, amikor megragadtam a karját, és megszorítottam a kezét. Szervusz, mondta erre csak úgy a levegőnek, majd rövid harc árán megszabadulván elszáguldott.

A szerzői jogvédelem alá eső tevékenységet folytató személyek többségének inger- és fájdalomküszöbénél legfeljebb szekértáboraiké alacsonyabb. Szekértábornak e személyek közösségeit nevezem egyenként és mindközönségesen, hitvestől, rokonságtól, szeretőtől a munkáikat közlő, vagy őket foglalkoztató szerkesztőségeken át pártjukig. Rosszabb esetben a kormányig.

E személyek és közösségeik reakcióik tekintetében a pitbullra emlékeztetnek, leszámítva, hogy a harci eb fájdalomküszöbe igen magas. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

A Menny és a Pokol kiegyezése

I. Ferenc József kebelén

(Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regényének erkölcsi világképe

a mesefunkciók tükrében)

„... az újabb mesék nem tartalmaznak

egyetlen új funkciót sem“ (V. J. Propp)

Nem szoktam dolgozatot mottóval kezdeni, s különösképpen a tekintélyt a tények fölé helyezni nem szokásom. A fenti idézet ide kerülésének két oka van. 1. Jókai Mórról mindig azt tanították, hogy „nagy mesemondó“, de ezt a világon semmivel sem bizonyították. 2. Proppnak A mese morfológiája (Gondolat, 1975) című, mintegy fél évszázados késéssel hozzánk került tanulmánya, nemkülönben egykori munkatársainak, illetve tanítványainak munkássága lehetővé tette, hogy olyan módszerrel elemezzem Jókai legolvasottabb művét, amelyikkel talán bebizonyíthatom, hogy Jókai nem mesét írt.

Az alábbiak szándékom ellenére, hitelesen igazolták, hogy népszerű műve - nyilvánvalóan nem a tudományos apparátus segítségével írt, ám tökéletes mese.

E dolgozatom elkészülte, és a Népművelési Intézet padlására kerülése (1977) után két évvel a nagy tekintélyű Sőtér István - korábbi álláspontját felülbírálva - kijelentette: Jókai mégsem mesemondó, hanem rendkívüli időkben élt, tehát rendkívüli emberekről írt. Nem vitatom a romantika korstílus voltát, de a mese távolról sem azért mese, mert tiszteletre méltó irracionalisták elveikért életüket adták, hanem azért mese, mert szereplői egy bizonyos konstans cselekményszerkezetben általános érvényű funkciókat látnak el.

Hogy mennyire: Propp orosz varázsmeséket elemzett, közeli kollégái is népmesék vizsgálatával foglalkoztak, és Jókai sikerregénye mindenben megfelel a finnugor kultúrától idegen mesestruktúrának - is. A magyar népmese hatását bárki fölismerheti a műben, akár elemzés nélkül is, de ettől még nem volna mese. A prózairodalom kénytelen magán viselni talajának hatását.

Annak ellenére, hogy minden műalkotás valamiképpen az ú. n. tiszta forrásból ered, s A kőszívű ember fiai hárman vannak, és sorsuk a Lear király meséjétől a Dióbél királyfiéig már az első pillanattól észlelhetően meseszerű, sőt, sok nyelvészünk és stilisztánk szerint a magyar népmesék „hármas kaland“ elnevezésű jellemzőjét is felmutatja, az alaptörténet itt a legkisebb királyfi megsemmisülésével zárul.

Ez a látszat. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Mecénások és kertjeik

(Kritika)

Két, egymással összefüggő kötet jelent meg kis időbeni különbséggel. A Kastélykonferenciák, amelynek alcíme Arisztokrácia, művészetek, mecenatúra, az 1997. és 2000. között tartott ilyen tárgyú konferenciák anyagaiból készült válogatás, a Királyi és hercegi kertek Magyarországon című, bőven illusztrált tanulmánykötet pedig a hajdani magyar tájépítészet csúcsteljesítményeit, történetüket és lehetséges jövőjüket tárgyalja.

A Keszthelyen építő Festeticsek kastélyának mai állapotát, kiváltképpen jövőjének biztató képét kissé nagylelkűen rajzolja meg Czoma László igazgató, azonban amit a horvát eredetű nemesi, később főnemesi családról ír, alapos munka eredménye, és hasznunkra való. A mecenatúra egykor a szépség teremtésében való aktív részvétel volt. A tömören megírt családtörténet érdekes olvasmány. A Festeticsek nevéhez fűződik a Georgikon, a mai Természettudományi Múzeum elődjének értékes ásványtára, az iparosok Keszthelyre telepítése, az uradalmi kórház építése, a gyógyszertár és a könyvtár alapítása, a nemzeti hadsereg kinevelésének támogatása, polgári iskola, a katolikus család által építtetett református gimnázium, a népfürdő, és így tovább.

A mecenatúra egykor szerves része volt a főúri életnek. Részben ráfoghatni, hogy szerepét a birtok értékének emelésében is megtalálhatjuk, de az kétségtelen, hogy ami általuk építtetett esztétikai értékünk van, a nemzeti kincs része. Akiket pedig megrendelésekkel vagy vendéglátással jóltartván segítettek művészetükben, légyen az zeneszerzés, vagy irodalom stb., éppúgy nevezhetők a világörökség részeinek, mint hátrahagyott, maradandó javaik. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

Az 1848/49-beli magyar szabadságharc

erkölcsi világképe

(Elhangzott a Magyar Újságírók Közössége

2001. március 15-ei ünnepségén a MÚK székházában)

„… lehetett egy kormány, mely, miután tabula rasát csinált országunkból, utoljára még az árvizet is ráereszté, hogy az Isten áldását is letörölje róla. És véges végül még az égbejáró utat is el akarta tőlünk zárni: megtámadván a vallásszabadságot. S hogy ezen a merényleten összetört a hatalma.

De szép idők voltak! Mikor a protestansok nagy gyülekezetén megjelentek a római katholikus egyházfejedelmek, mint jóakaró hallgatók, s a honszeretet és szabadság szent lángjától áthevülve egyesíték buzgó imáikat az üldözöttekével, kitartásra buzdítva őket mind halálig!

De szép idők voltak!

Hála az Égnek, hogy elmúltak!

1895.

Dr. Jókai Mór”

Az Új Földesúr című regényéhez, annak megírása után négy évtizeddel írt utóhangjában írta ezeket a szavakat Jókai, aki 1848. március 15-éig y-nal írta nevét. Utána mindörökké i-vel. Ő, a maga számára, így szüntette meg a nemesi kiváltságokat.

„De szép idők voltak azok!

Hála az Égnek, hogy elmúltak!”

Bizony, szép idők voltak, amikor a keresztény ökumené először jelent meg Magyarországon, hogy utolsó szabadságunkat, a vallásét, megőrizze a nemzet. A kereszténység eleink fogalmai szerint a nemzet vallása volt, s hiszem, hogy az is maradt.

Ezzel magyarázható, hogy a magyarság szorosabb kötelék, mint az, hogy a nemzeten belül a keresztény vallás melyik felekezetének rítusa szerint tiszteli Istent valaki. Ez a lelkület, ahogy Szabó Dezső mondta: „pszikhé”, vagy ahogyan a mai magyarságkutatók nevezik: „mentalitás” ősidők óta sajátja a magyarságnak. Attól függetlenül, mióta magyar valaki. E mentalitás lényege – ismét Jókait idézem – „Hogy voltak emberek, akik lemondtak az élet minden kényelméről – azért, hogy a hatalomnak akadályt gördítsenek az útjába. Nem különczök voltak: az egész nemzet érzelmeinek a megtestesülése voltak”. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

... avagy miért nincs humor Egyházunkban?

Az alábbiaknak mindenki a maga élményeitől függő címet adhat, a szerző mindössze azt kéri, hogy az Olvasó vegye figyelembe ez alcímet. Nem a klerikusokról szóló viccekről van szó, nem is a plébános-rabbi párbeszédekről, végképp nem az általában vett zsidóviccekről vagy a zsidó viccekről.

Egyházunk humora hiánycikk, mintha a katolikusság kedélybeteg volna. Nem az egyházi smink alatt politizálók acsarkodásaira gondolok, még csak nem is a politikai máz alá bújt újmódi inkvizítorokról, hanem csak magunkról, és persze a hívek és papi személyek kommunikációjáról.

Ebben is van valami álság, hiszen a híveknek is van véleményük, és a klérus tagjainak is van - humoruk. De a közös kedély, az egyháznak mint a klérus és a hívek közösségének a humora nem levő dolognak tűnik.¹

Amiként a politikai vicc akkor virágzott a legpompásabban, amikor azok egy hányadát provokátorok terjesztették villamosokon, és akit megnevettettek, a hirtelen ávóssá lett viccmesélő és segédei nyomban elvitték. Nem gondolom, hogy azért volt ez az igazi virágkor, mert teher alatt nő a pálma, hanem úgy vélem, a mindenkori hatalommal szemközti oldalon a cinkos össze- és kikacsintás mögött elsősorban a szemléleti, másodsorban a gondolati egység köztudásában egyértelműbb az öntelt király meztelensége-esendősége. Ugyanakkor az elnyomottaknak módjukban áll tudni azt is, vajon tolvajnyelven beszélnek-e egymás között, amikor a hatalom nem érti őket, vagy csak a hatalom nem veszi észre, hogy amit emberei nem értenek, valójában nem más, mint ok a rajtuk való közös nevetésre. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

A megmaradt cirkáló

- Száz éve született Rejtő Jenő -

Betegen bevonulni: alaphelyzet, abból ki lehet indulni, ámbár a helyszín nem a megfelelő kocsma vagy kantin, hanem Nagykáta, ahonnan Ukrajnába indul a 101/19-es munkaszolgálatos század, egy Alig Látható Légió. Így mégis inkább, mint párnák között. 1942. november 27-én indult a vesztek mezejére a vonat. Pesten többek között egy verskézirat maradt Különbéke címmel, és arról szól, amiről Sirone kapitánynak a sivatag: hogy minden olyan valószínűtlen, ha Velencére gondol, ahogyan a rikkancs kiáltozta legfrissebb hírre írja: „Sztálingrád? Lehet, hogy nem is igaz“.

Harmincnyolc évet sem élt, József Attilánál tizenhárom nappal korábban született.

A hetvenes évek végén rövid ideig, de igen nagy erővel emlegették tudós emberek, hogy nemcsak túltermelési válság van, hanem van egy olyan válságciklus is, amely szerint nagyjából ötvenévenként nagy baj jön. 1979-ben úgy rémlett, a féltve őrzött feledésből felbukkan Kondratyev neve és igazsága, jön az ötven év előtti nagy válság, s nincs az az állampárt, amelyik ezt megtilthatná neki, milyen érdekes.

A közgazdászok és a közgazdákból lett szociológusok babonásnak bizonyultak, de azért mégis, mintha az 1979-es helyzet mutatott volna valamiféle lényegbeli rokonságot az 1929-essel, sőt a békekutatók - mert háború az, ami egy béke vége és egy másik béke eleje közé esik - azt mondták, nagyon kritikus évek jönnek, és a legveszélyesebbnek 1983. júniusa, júliusa tűnik, akkor nagyon kell vigyázni, nehogy háború legyen.

Nem lett, hál’ Isten.

Helyette az lett, hogy negyven évvel Rejtő halála után be kellett látnom, csődbe ment a magyarországi olvasás. Ez tulajdonképpen régóta kézenfekvő volt, de hogy éppen Rejtő... Jöttek az 1970 körül születettek, kölcsönkérték néhány Rejtő-kötetemet, néhány hónapig küszködtek velük, utána visszakaptam mindet azzal, hogy jó könyvek ezek, de most tanulni kell, többet nem kérnek.

Ez önmagában is gyanús lett volna, ám fölkerült a pont az i-re. A pontot egy tizenhat éves ifjú tette oda imígyen: nem erre gondoltam, ebben nincsenek meg a képek.

Vagyis ő olvasott (vagy mit kell vele csinálni) egy-két képregényt, és azt hitte, a Rejtő-könyvekben képregények vannak. Szóval nem, hát sajnálja, de a dolog így nem érdekli.

E képregények persze már nem olyanok voltak, mint a most jubileumát ülő, önmaga állítólagos politikamentességét is ünneplő Fülesben a hatvanas években. Ezekben nem kellett a begyulladt szerkesztőség miatt Gorcsev Ivánt Fülig Jimmynek, az orosz hússalátát pedig bolgár gyümölcssalátának nevezni. Azonban míg a hatvanas évekbeli képregényekkel csak szerzőjük és kiadójuk volt elégedett, az újabbakkal a közönségük is. Igaz, utóbbiak már nem tudtak, tehát nem is szerettek olvasni.

Így eshetett meg, hogy mindörökre adósa maradtam Sükösd Mihálynak egy ötszáz fős mintán bemutatandó Rejtő-hatásvizsgálattal. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

ÁLTALÁNOS ESZTÉTIKA - I.

Dogmák után

A fenti címmel megjelent Dr. Szitányi György általános esztétikájának első kötete . Tartalom: itt. Február 25-től lehet érdeklődni a szerzőnél.

A szerző az esztétika doktora (is), ugyanakkor a Magyar Szociológiai Társaságnak is megalakulása pillanatától tagja. Művészetszociológiai kutatásainak eredményei vezették arra a gondolatra, hogy az empirikus szociológiai tudást és a tisztán elméleti esztétikát nem szerencsés ridegen elkülöníteni egymástól, hiszen tárgyuk azonos: a művészet.

Általános, azaz filozófiai esztétikája ennek szellemében született. Előzményei folyóiratokban és antológiákban megtalálhatók. A két kötetre tervezett anyag első része, a Dogmák után, a beidegződött marxista szellemiségnek úgy fordított hátat, hogy közben rátalált a hatalmi úton száműzött régi esztétikák maradandó, illetve adaptálható részeire.

Végül olyan maradandó értékeket és új tudományos eredményeket magában foglaló esztétikát hozott létre, ami nem hódolt be egyik divatos irányzatnak sem.

Általános esztétikáját néhány felsőoktatási intézményben tanította, és tanulmányainak egy része kötelező, vagy ajánlott tananyag.

Esztétikáját szükséges a maga rendszerében is megismerni, hogy a több helyen, itt-ott fellelhető tanulmányai végre egységes egészben, önálló rendszerként is megmutatkozzanak az érdeklődő, illetve a felsőoktatásban tanuló hallgató számára.

Ezt megelőzően jelent meg a «KALANDOZÓ ÉRTELEM» c. esszégyűjteménye.

OSSERVATORIO LETTERARIO

Középütt, maszkban s nélküle

Felkértem, adjon verset egy alakulóban levő katolikus ifjúsági lap számára. Készséges és szíves volt, csak azt kérdezte, nem baj-e, hogy. protestáns. Néhány hónapja egy rádiós emlékműsorban Székely Magda mesélte, hogy Jeruzsálemben Nemes Nagy Ágnes megkérdezte, megérintheti-e ő is a siratófalat, s mivel tehette, Szerb Antal és Halász Gábor helyett érintette meg.

Ez a transzcendens tapintatosság késztetett világképének vizsgálatára. Világképen a világállapot tudati képét értem úgy, hogy Hegel világállapot-fogalma helyett e néven a világ ember által kialakított állapota értendő. […] (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

MIT CSINÁL A HETVENES ÉVEK MAGYAR REKLÁMJA?

Célját tekintve természetesen piacot teremt, a piac természetéhez igazodván nyilván bel- és külkereskedelmi piacot. A külkereskedelem tekintetében viszonylag egyszerű a dolga, hiszen alig-alig kell mást tennie, mint felhívni a figyelmet azokra a magyar árukra, amelyeket az illető országban el akarunk adni. Egész sereg szempont van azonban, amelyek figyelembevétele nélkül a hiányosan felkészült magyar külkereskedő pórul járhat. Egy példa: néhány évvel ezelőtt egy magyar kereskedelmi küldöttség – nem kis költséggel – sajtófogadást adott Japánban. A fogadásra egy megfelelő címiroda, azaz Direct Mail House által megadott, pontos címekre kiküldött reprezentatív meghívókkal kívánták invitálni a legfontosabb lapok újságíróit, hogy elismerő cikkekkel méltassák az eseményt, mintegy előkészítve a rövidesen bekövetkező piacteremtést. A vendéglátók hiába lesték a meghívottakat. Mindössze arról feledkeztek meg, hogy bepillantsanak a tv-műsorba, amely minden kétséget kizáróan lényegesen vonzóbb volt, mint az ismeretlenekkel való találkozás. (Folytatás)

OSSERVATORIO LETTERARIO

A polgárerkölcs alapvonalai

(A szerző által írt tananyag néhány főbb szempontja)

Nap mint nap hallani, olvashatni valamit, aminek állítólag köze van az erkölcshöz. Állítólagos erkölcsi szempontok vannak, erkölcsi elvek, magasabb erkölcs, erkölcsi hagyományok stb. Néha erős a kísértés, hogy megkérdezzek valakit, aki ilyesmire hivatkozik, hogy mi az erkölcs, ugyan, mondja már meg.

Ha teológust kérdezek, ő persze tudja az egyetlen, vagyis hite szerint való erkölcsöt, ami tulajdonképpen nincs, csak cél, amit el kell vagy kellene érni. Csakhogy ez a cél tulajdonképpen Isten. Amennyiben mégsem így fogjuk fel a célokság jegyében, akkor bizonyos normák betartása, és ezek a normák rendszert képeznek, amelyhez igazodnunk kell. (Folytatás)