…Hazafelé vettem utam…
Menet közben eszembe
jutottak a hatvanas években, kisiskolás koromban megtanult katekizmus szövegei…
- Mi végett
vagyunk a világon?
Avégett
vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, őt szeressük, neki szolgáljunk és
ezáltal üdvözüljünk, vagyis a mennyországba jussunk…
- Mikor
szolgálunk Istennek?
Akkor
szolgálunk Istennek, ha akaratát tesszük s főképp, mikor kötelességünket
teljesítjük.
- Lehetünk-e
itt a földön is boldogok?
Itt a földön
is lehetünk boldogok, de minden földi boldogság csak tökéletlen, bizonytalan és
múlandó.
- Hogyan szól
a nyolc boldogság?
A nyolc
boldogság így szól: 1. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa,
2. boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld, 3. Boldogok akik sírnak, mert ők
vígasztalást találnak, 4. Boldogok akik éhezik és szomjúzzák az igazságot, mert
ők kielégítést nyernek, 5. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is
irgalmaznak, 6. Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent, 7.
Boldogok a békességesek, mert őket Isten fiainak hívják, 8. Boldogok akik
üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.»
Majd még más
kérdések, kétségek rohantak meg…
- Tehát
tulajdonképpen mi életünk célja?
- Lehet-e
boldog, akinek semmije sincs, mert minden vagyonát elveszítette, vagy sosem
volt?
- Lehet-e
boldog egy permanens vagy az újdonsült munkanélküli?
- Lehet-e
boldog egy hajléktalan?
- Ki az Isten
és hol van, miért nem látjuk őt?
- Van-e
Isten?
- Mit mond
eszünk Isten létéről?
Keresem az Istent…
Isten
keresése olyan eredeti és általános törekvése az embernek, akárcsak a világ- és
önmaga megismerésének törekvése, vagy a természet erőinek tulajdon szolgálatába
való állítása. Erre kitűnő példákat találunk az emberiség nem bibliai eredetű
imádságaiban: a sok példa közül elég pl. a primitív pigmeusok ösztönszerű
Istenhez fordulását felhozni vagy az Upanisádák elragadtatott istenszerelmére
gondolni. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek természetes vallási érzéséről
tanúskodnak. A bibliai irodalomban pedig a zsoltárokban jut leginkább legtisztábban
kifejezésre ez az emberi hang - vox humana -, az Istent kereső ember mindig
egyre olthatatlanabb szomjúságával. Itt eszembe jut egy zsoltárszöveg Sík
Sándor fordításában:
Mint
szarvasgím a források vizére,
Úgy sóvárog
utánad, én Istenem a lelkem,
Szomjazik
lelkem az Isten után,
Az élő Isten,
az erős után.
Mikor lehet
már elejébe mennem
És arca előtt
megjelennem!
Könny a
kenyerem éj-nap untalan,
Amikor egyre
mondják: Istened merre van?
Nem tudom, hogy mi van velem…
Újabban rengeteg kétség rohanja meg lelkemet. Botorkálok válaszkereső utamon…
Most ismét
felmerül bennem az előbbi kérdéssorozataim utolsó kérdése: «Mit mond eszünk
Isten létéről?», s óhatatlanul eszembe jut rá a válasz, amit mint katekista
annak idején tanultam:
«Eszünk az
Isten létéről azt mondja, hogy Istennek kell lennie, mert amint egy óra nem
keletkezhetik magától, hasonlóképpen az az óránál sokkal tökéletesebb világ sem
keletkezhet magától; amint az órát meg kell indítani, hogy járjon,
hasonlóképpen a világ mozgását is meg kellett valakinek indítani; amint egy
üzem nem lehet gazda és irányító nélkül, hasonlóképpen a nagy világ sem lehet
gazda és irányító nélkül, amint egy festett rózsának van művésze, még inkább
van művésze az igazi rózsának…»
Igaz, szokták mondani, hogy a
természet erői mozgatják a világot és hozzák létre a sok szépet és hasznosat,
ami benne van. De feltehetjük a kérdést: honnan a természet erői? Ki az, aki a
természet értelmetlen erőit törvényeivel úgy irányítja, hogy olyan értelmes
dolgokat hozzanak létre, mint a madár szárnya, a halnak uszonya, a gyümölcs
zamatos íze, a virág színe és illata, vagy a szem, a fül, az egész élő test?…
Általában
mindig értelmes alkotóra kell következtetnünk, valahányszor célszerű dolgot
látunk, pl: kapát, kaszát, órát, fényképezőgépet, repülőgépet, stb. Ámde a
világ tele van csodálatosan célszerű dolgokkal és ezeknek ne volna értelmes
alkotójuk?…
Megálltam egy
pillanatra egy otthonomhoz közeli parkban… Jól esett az árnyékban ücsörögni míg
utcák napfényben ragyogtak, napsugarak áradtak szét… Jó lenne a lelkembe
bevilágítana egy bizonyos fény s s
lelkem ködje eloszolhatna… Igyekeztem mélyen belélegezni a szokatlanul nyárias
meleg tavaszi levegőt s szemléltem az elsuhanó autókat, motorokat, kerékpárosokat,
a siető gyalogosokat, a fákat, bokrokat... Újra csapongani kezdtem
képzeletemben s ezen gondolataim támadtak:
...Ültem
egy padon mozdulatlan… De tudom,
hogy a Föld szédítő sebességgel száguld a nap körül. Ebben a derült időben
olyan fény áradt, hogy odébb, ahol már nem volt árnyék, mintha ezerötszáz
százas égő világított volna, egyetlen négyzetméternyi területen. Pedig milyen
messze van ez az égitest! Ha most, majdnem 50 évesen a Nap felé kiáltanék,
majdnem 64 éves lennék, mire a hangom hozzá elérne!
Körülnéztem a
parkban. Amott egy csodálatos rózsabokrot láttam. Eszembe jutott, hogy valahol
olvastam, hogy több mint hatezer rózsafajta létezik!
Hallottam a
pacsirta énekét! Tudom, hogy több mint kétezer dallamot tud! Na és a tengelice?
Nyáron hányszor élvezhettem hangját: fantasztikus dallamokkal örvendeztetett
meg!
Vagy itt van a tenger, ahová
nyaranta gyakran megyek: mennyi minden csodát rejt szurokfekete sötét
mélységében: gyönyörű, színes «virágok» nyílnak s ott is nyüzsög az élet! A
hatalmas víztömeg nyomása összelapítaná a tengeralattjáró páncélburkát is, de a
törékeny virágok és a mélytengeri halak kibírják ezt a nyomást!
Hogy
rácsodálkoztam, amikor kisdiák koromban megtudtam, hogy egy teljesen fejlett
töknövény gyökérzetének a hossza 25 kilométer!
A méhek
különleges mozgással, «tánccal» jelzik, ha új virágra akadtak, vagy veszély
közeledik, s többszáz «táncjellel» «beszélnek», kommunikálnak egymással…
Ha a Föld
közelebb volna a Naphoz, a nehézkedési erő belerántaná a tüzes Napba; ha kissé
távolabb lenne tőle, a körforgás ereje kiröpíteni a világűrbe és rövidesen
minden élet megfagyna a földön… S még folytathatnám a gondolatsort…
Már mindez
maga a csoda, egy csodálatos világ! Egy csodálatos világban élünk… Pontosabban élnénk, ha…
…Igen, élnénk
ha… (közben elővettem fényképezőgépemet, s kattintottam néhány fotót, így
megörökítettem a mai nap néhány, soha vissza nem hozható pillanatát...)
S majd arra
gondoltam, hogy mennyi békétlenség van körülöttünk és tőlünk távoli földeken!… Elég
csak a mostani iraki háborúra gondolni… S ...Jézus szülőföldjén is…
Betlehemben…
Vagy itt van
pl. a Földet körülvevő levegőréteg, amelynek az a szerepe, hogy átengedje a
napsugár fényét, melegét és hasznos sugárzásait míg kiszűri mindazt, ami megölné
az életet a Földön…
...S most
komoly és igen bonyolult környezetkárosodási problémákkal találjuk magunkat
szemben: az ózonlyuk nagyon is aggasztó problémájával!… Nagyon komoly a dolog.
Éppen ezért bizonyos napokon vagy csak a páros, vagy csak a páratlan rendszámú
járműk közlekedhetnek. Vasárnap pedig teljesen leáll a forgalom. De ez nem
megoldás s komoly közlekedési gondokat okoz, különösen munakanapokon. A
gépkocsi sajnos elengedhetetlen eszköz a munkába menethez. Sokan mind városon
belül, mind azon kívül nagy távolságra mennek dolgozni, s nem oldható meg a
tömegközlekedési eszközökkel. A munkahelyre el kell jutni időben, mert különben
hamar kezükben találják az útilaput! A munkaadók könnyen felmondanak, s nagy
nehezen alkalmaznak!
Tehát csak elengedhetetlen a motor, a
gépkocsi napi használata! Az a pár órás leállás nem oldja meg a helyzetet, csak
a kényelmetlenség növekszik... A légszennyezés pedig így még jobban fokozódik...
...Oh, EMBER
Isten által teremtett csodálatos természetet egyre inkább tönkreteszed!...
Közben eljött az ideje, hogy folytassam
utam hazafelé: most a család következett...
Aztán elmúlt ez a nap is. Már
éjfél után jár... Átgondoltam a
napot…
Összes
kételyeimmel Istenhez fohászkodva kérem, hogy adja meg mindnyájunknak, hogy az
ember természetromboló tevékenysége leálljon, hogy a természet minden ember
számára csodálatos templommá váljék, amely minden részletében az Ő dicsőségét
hírdeti!… S hogy végre BOLDOG NYUGALOM uralkodjék mindenütt!
Szokásos esti
imám után még hozzá fűzöm fohászként Szentgyörgyi Albert imádságos szavait:
«Uram!
Engedd, hogy társaid legyünk az alkotásban,
Megértsük és
megszépítsük a Te kezed munkáját,
Hogy ez a mi
földünk biztos otthona lehessen
Gazdagságnak,
Szépségnek, Boldogságnak és Békességnek.»
AMEN (úgy
legyen)!
…S ezennel
most végre nyugovóra hajtom fejem…
©
Mtt/O.L.F.A.
NŐM A TAVASZBAN*…
Régen volt… Még ifjúkori emlékeim
gyakran fel-felvillanó emlékei közül ez a legerősebb…
Csodálatas budapesti tavasz volt…
17 éves voltam, ártatlan srác. Ilyenkor mindig felébred bennem valami vágy…
mondhatnám inkább: érzékiség…
Kamaszkorban ez
különösen erős volt: a felnőttéválás elmaradhatatlan s tagadhatatlan tünete.
Örökké fantáziáltam… Azt hittem, hogy nem normális: a legfurcsább erotikus
képek rohanták meg képzeletemet… Az volt az érzésem, hogy nem élem túl… S
akkor, ebben a felajzott állapotban láttam egy lányt a városligeti parkban…
Szép formás, nyúlánk, fehér bőrű,
fekete hajú… Olyan volt mint egy csodálatos szobor. Róla, az elérhetetlenről
álmodoztam, róla fantáziáltam…
Elképzeltem magam előtt áttetsző
ruhában, domborulatait csak éppen sejteni lehetett. Majd egyre merészebb képek
tolultak szemem elé, már-már megfoghatónak, tapinthatónak tűnt fel előttem
teljes valóságában: így aztán elérkeztem ahhoz a pillanathoz, hogy
levetkőztettem álmaim és vágyaim
hölgyét… S azóta csak így láttam mindig magam előtt: két szabályosan formás
keblekkel, amelyeken mint étvágygerjesztő érett cseresznyék meredeztek
kihívóan, csalogatóan mellbimbói, harmonikus, lapos öle, mint egy svájci völgy,
amelynek közepén egy ici-pici kis gödröcske, gyönyörű hosszú lábain, lélegzetet
elállító combokról felfelé kúszó
harisnyatartó a völgy alján bekerített egy észtbolydítóan
étvágygerjesztő sötét oázist…
Eleinte, mint egy mesterszobrász jól sikerült művének elkészültekor csak
csodáltam, bámultam az általam elképzelt aktját. Még gondolatban sem mertem
hozzáérni. Már maga a képzeletbeli látványa mérhetetlen nagy gyönyört jelentett
nekem. De végül ez nem volt már elegendő, egyre nagyobb izgalom, egyre nagyobb
kielégülés után vágytam, s egyre mohóbban. S akkor elkezdtem gondolataimban
simogatni, majd csókolgatni mindenütt, ahol csak értem, s végül magamévá
tettem…
A pillanatnyi önkielégülés után
rádöbbentem, hogy mennyire vágyom igazán e nő után: a valóságban! Azon
morfondíroztam, milyen módon szólíthatnám meg, hogyan ismerhetném meg
személyesen és közelebbről… De sajnos nem jutott eszembe semmi elfogadható
kifogás, hogy a közelébe férkőzhettem volna. Elhatároztam, akármi is lesz,
megszólítom! Már napok óta, ugyanabban az órában, délután négykor kirohantam a
parkba, hogy láthassam, s odamehessek hozzá. De nem jött el. Másnap, meg azután
és az elkövetkezendő napokban sem láttam. Gondolataimban megformázott aktja
mindig ott lebegett előttem, egyre vadabb és vadabb fantáziájú erotikus képek
jelentek meg előttem, már-már a téboly határán éreztem magam… S ebben a
lelkiállapotomban egyszer csak egyik barátom az iskola után félrevont, s ezt
mondta nekem:
- Idefigyelj haver, ismerek egy
bomba nőt! Szuperklasszis csaj! Bemutatlak neki, ha akarod!
- Nem, nem érdekel… -
válaszoltam, s álmom hölgyére gondoltam.
- Ne marháskodj, meglátod nem
bánod meg! Gyere ma délután háromkor a Visegrádi u. 18 szám alá. Ott várlak.
Birizgálta a fantáziámat, de
lekiismeretfurdalást is éreztem. Nem akartam hűtlen lenni álmaim és vágyaim
hölgyéhez… Végülis mégis csak ráálltam a dologra: végre itt adódott egy
lehetőség, megismerhettem egy igazi hús-vér nőt!
Elmentem, ideges voltam. Izgatott
voltam, mert megcsaltam a «kedvesem», s azért is, mert még igazán nem is volt
dolgom nővel, csak a fantázia szült képzeleteimben, amelyeket a titkos,
nyugatról becsempészett pornóújságokból lopva lestem el.
- Te, Miki, de ki ez a nő? -
kérdeztem izgatottan barátomat.
- Ne aggódj Sanyi! Egy csuda
klassz csaj! Tiszta, és gyönyörű szép s ami a fontos érti a dolgát.
Megadtam magam.
Felmentünk a harmadik emeletre, ahol ez a nő lakott. Csengetésünkre egy 50 év
körüli jó karban lévő asszony nyitott
ajtót és invitált bennünket beljebb.
- Ő lenne ez a bomba csaj? -
kérdeztem visszafojtott hangon kissé megrökönyödve, noha egyáltalán nem volt
csúnya az asszony. Sőt! De hát az anyám lehetett volna!
- Klassz tyúk, mi? De nem ő az!
Ez apáinknak való tyúk, mi pedig a lányához jöttünk! Az ezerszer jobb!
Huszonkétéves csodálatos baba! - lettem felvilágosítva.
Nem szóltam többet egy szót sem,
s engedelmesen kullogtam utána a szalonba. Ültek már előttünk vagy hárman.
Vártak sorukra, mint egy orvosi rendelőben.
Amikor azok már elmentek, ránk került a
sor. Először barátom ment a lány szobájába. Egyre idegesebb lettem, s már azon
a ponton voltam, hogy felugrom, s ott hagyok mindent. De a kiváncsiság még erősebb volt, s visszatartott. Ideges
voltam, mit és hogyan fogok
csinálni? A képzeletben minden sokkal egyszerűbb… Ebben a pillanatban ott állt
barátom mellettem, s megveregette a vállam:
- No haver, ne
aggódj, minden simán fog menni… Hagyd csak el magad, minden spontán jön! Nem
fogsz felsülni! Na lódulj!
Bementem a félhomállyal
világított szobába. Egyszerre csak könnyűnek és mindenre elszántnak éreztem
magam. Ott álltam már egy pillanat alatt meztelen s közeledtem a nő felé,
amikor hirtelen megdermedtem: álmaim és vágyaim nője ott feküdt előttem
széttárt combokkal… A lélegzetem is elállt: ő volt, ugyanaz a kép tárult elém,
ahogyan a fantáziámban láttam őt magam előtt! Most valóban egy karnyújtásnyira
volt tőlem, azt csinálhattam volna vele, amit csak akartam! Képzeleteim
forgatókönyve szerint magamévá tehettem volna! De nem… Nem tudtam megtenni… Ott
álltam anyaszült meztelenen, megdermedve… S akkor egy undor fogott el: álmaim s
vágyaim hölgye egy prostitúta!… Már hányan keresztülmentek rajta! Ha nem ő lett
volna, másképp alakult volna: végre férfivá avathattak volna! De így sehogy sem
ment.
Kifizettem a nőt, s
dolgavégezetlenül hagytam el a lakást, de nem árultam el barátomnak: fantázia-beszámolót
tartottam neki, hogy még magam is elhittem.
Egyszer, húsz év múlva
viszontláttam a parkban… Felismertem, ő volt! Bizony elnyűtt, megcsúnyult
ronccsá vált… Aztán megint csak
eltelt vagy jó három évtized…
Elmúltak az évek felette, de felettem is. Mindketten magunkra maradtunk.
Megözvegyültem, gyerekeim nincsenek. Mint sokan mások kijövünk ide a
városligeti tóhoz, ugyanabban az órában hattyúkat etetni. De nem szólunk
egymáshoz, csak szótlanul egymás szemébe nézünk szomorúan.
Ki tudja, hogy sejti-e, hogy ki
vagyok? Á, nem tudhatja, hiszen annyi férfi megfordult nála! S olyan régen volt
már… Jobb, ha nem tudja ki vagyok…
Magam vagyok, s magam is maradok
életem hátralévő napjaira is… eliramlott észrevétlenül az élet… Fantáziám
emlékképeiből élek: felidézem mindig azokat a tavaszi napokat, amikor megláttam
őt ebben a parkban. S az akkori fantáziaképeimet elevenítem fel nosztalgiával…
Nagyon sajnálom magam, hogy nem valósíthattam meg azokat, holott megvolt rá a
lehetőségem… s visszasírom az elmulasztott, elszalasztott alkalmat…
* Pino Mercuri «Via Arno» c.
elbeszéléséből ihletett elbeszélés.
© Mtt/O.L.F.A