OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in
lingua ungherese
__________________________________________
© SZITÁNYI
GYÖRGY:
Tiszatáj
'92
- vázlat
egy leendő repertóriumhoz -
A Tiszatáj 1947 óta
létezik, első évfolyama tehát a hajdani koalíciós idők utolsó békeévének
tekinthető. Mint ezen év esztétikai képmása csak annyiban mond valamit az
1992-iki évfolyammal összehasonlítva, hogy - minden alapos elemzés nélkül
láthatóan - az első évfolyam inkább szociológiai jelenség, mint esztétikai.
Ebből az a következtetés adódik, hogy a
példaképként emlegetett koalíciós idők (és nevezetes demokratizmusuk) a
Tiszatáj tükrében korántsem annyira felhőtlenek, mint felélesztett hírük.
Minthogy ez csak a mai, szintén változó, kérdőjelektől terhes idők
vonatkozásában mond valamit, nem érdektelen néhány szót vesztegetnünk rá.
A legrégibb és a legújabb teljes évfolyam összehasonlításakor
alapvető változást nem észlelünk. Mégis szembeszökő, és az olvasót meglepheti,
hogy 1947-ben ez a deklaráltan magyar folyóirat minden területen a szovjet
kultúra egyfajta magyar propagandistája. Jeles fordítók tolmácsolásában
mutatkozik be az ötvenes évek első felének kötelező irodalmi ismeretanyaga;
Majakovszkij mellett az úgynevezett szocialista realista szovjet költők, s hogy
a másik véglet is megvilágíttassék: a legkülönfélébb írásmóddal írott névvel
Gyemján Bednij is, akinek magyarországi karrierjét a Rákosi beszél című vers
tette kikezdhetetlenné. Ezen alkotások mellett a Szovjetuniót bemutató
(propagáló), később „Társadalom“ összefoglaló cím alatt fellelhető írások száma
növekedett, majd az irodalmat a „Külföldi irodalom“ alcím alá sorolták.
Mindez azért érdekes az 1992-es év anyagával
összevetve, mert az eltérés hatalmas volta ellenére valójában nincs alapvető
változás: a szovjetbarátság helyét a magyar irodalom foglalta el, a szovjet
propagálásának helyére pedig Közép-Európa és az európaiság téma került, vagyis:
a szovjetnek való udvarlás helyett a magyar értékek felé forduló tisztes
belterjesség, a meghódolás helyett pedig a máshonnan is jól ismert
Európa-keresés a domináns.
A
rendszerezhetőség
Máig egyetlen
repertórium készült a Tiszatájról, a negyedszázados anyag szikár feldolgozása,
amelynek szenvtelen tárgyszerűsége elfedi, illetve csak a szerzők neveiből
következtethetővé teszi a politikum kóros jelenlétét, és ezzel az esztétikai
megfontolások (tárgy, téma, szerzők stb.) mozgatóit.
Ennek ellenére az 1972-es kiadvány
időtálló Tiszatáj-szerkezetet demonstrál, amely kis eltérésekkel máig érvényes.
A kis eltérés mennyiséget jelent: tematikai és tartalmi
egyszerűsödést, mélyülő intenzitást. Ez látványosan tetten érhető az 1947. évi
kettős számokban is kitűnő periodika-jelleg és a kialakult, majd fennmaradt
folyóiratlét viszonyában.
Az 1947 és 1972 közötti események és
változások szerkezetileg érintetlenül hagyták a lapot, s úgy tűnik, a tartalmi
változások és a már említett átstrukturálódás igazolta a kezdeteket.
A sokféleség,
amely valószínűleg megfelelő séma, megmarad, amíg Tiszatáj van, az 1992-es
évfolyam számára is megfelelő skatulyarendszer. Azonban, ha táblázatot
készítenénk, kitűnnék, hogy rengeteg rubrika üresen maradna. Jóllehet ez az
összehasonlító elemzés nem célja a jelenlegi Tiszatáj-bemutatásnak, nehezen
lett volna mellőzhető annak tudatában, hogy olvasóm nem feltétlenül odaadó
elemző olvasója a folyóiratnak. És ott a hiátus is: 1972 óta nincs repertórium.
Felvethető
szempontok
Ennyire részletező
szerkezetben nyilván nem érdemes egyetlen évfolyamot bemutatni: elsikkadna maga
a bemutatás. Hogy mennyire érdemes és lehetséges szerkezetben vizsgálni e
lapot, az alábbiakból kitűnik majd, azonban nem mellőzhető a kiadvány életének
47. évében az a tapasztalat, amely szerint a Tiszatájra szilárd, stabil
szerzőgárda volt és maradt jellemző.
A szerzői
törzsgárda régebben jellegzetes képét adta a folyóiratnak: a szerző nevéről
tudni lehetett, miféle műről van szó; ez legalábbis a műfajban nyilvánvaló
volt. Ma már nem érvényes. Csak egyetlen példa ennek bemutatására: Zalán Tibort
költőként ismerjük, a szeptemberi számban drámát publikált. Hasonló műfajváltás
a szerzői törzsgárda más tagjainál is megfigyelhető, s arra mutat, hogy a műfaji
sokféleség mellett a szerzők működési területének és munkaintenzitásának
kihasználása, kisajátítása is kimutatható. Ez egyúttal azzal is jár, hogy
egy-egy évfolyam vizsgálatának ki kell terjednie a szerzők foglalkoztatásának
bemutatása mellett a művek rendszerezett, illetve rendszerezhető bemutatására
is.
A szerzők ilyenfajta
leterhelése-lekötése és több műfajbani foglalkoztatása nemcsak a folyóirat
fennmaradásához szükséges gárda röghözkötését jelenti, hanem azt is, hogy maga
a folyóirat egyre markánsabban hordja magán állandó szerzőinek értékjegyeit is.
A
szerzők
A fentiek miatt csak
főbb vonalakbani bemutatásra vállalkozhatunk, hiszen terjedelmi korlátaink
adottak, és az alaposabb részletezéshez még az egyes tartalomjegyzékek
bemutatása sem visz közelebb, ahhoz végig kell olvasni az évfolyamot az
olvasónak is.
A Tiszatáj arculatát a fentiek
értelmében meghatározó képet adnak a szerzők és megjelenéseik száma az
évfolyamon belül.
Az 1992. évben a
Tiszatájnak összesen 186 szerzője volt, közöttük egynek számolva a Híd
szerkesztőségét, amelynek Mányoki Endre cikke miatti tiltakozó levelét közölte
a folyóirat októberi száma, Tiltakozunk! címmel.
A 186 szerző
közül 14 alkotó illusztrációval jelentkezett. Tizennégyük közül négyen Diószegi
Balázs, Molnár Dénes, Papp György és Tardi Sándor 2-2 számban való
megjelenésével tekinthető a lap rendszeres illusztrátorának.
Írásával 171
szerző (+ a Híd szerkesztősége) szerepelt 1992-ben a Tiszatájban. Az átfutási
időre és a szerzők számára való tekintettel a szerzői törzsgárda tagjának
azokat tekinthetjük, akik a 12 lapszámból legalább háromban szerepeltek
munkájukkal. A nevük melletti szám ezt a mennyiséget mutatja. A Tiszatáj
törzsszerzői 1992-ben a következők voltak: Alföldy Jenő (4), Beke György (4),
Csűrös Miklós (3), Erdődy Edit (3), Fűzi László (3), Géczi János (3), Imre
László (3), Mák Ferenc (3), Mányoki Endre (5), Zsélyi Ferenc
Összesen tehát 10
stabil szerzőre támaszkodhat a Tiszatáj. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 37
szerzője jelent meg 1992-ben kétszer, nyilvánvaló, hogy a patinás folyóirat
mögött olyan megbízható szerzői gárda áll, amely akár egy tömeges hűtlenné
válás esetén is több állandó szerzőt ad, mint amennyit példának okáért a Nyugat
valaha is a magáénak mondhatott.
Ez természetesen nem értékítélet vagy
összehasonlítás: csupán mennyiségileg értelmezhető tény - de tény.
Amint az a föntiekből nyilvánvaló, a
műfajonkénti bontás és annak kimutatása, hogy ki hány művével jelent meg,
terjedelmi okok - és praktikus cél hiánya - miatt egy majdani repertórium
részének kell lennie.
A
szerkezet
A folyamatosságok
között elsőként az év újdonsága ötlik szemembe. Az 1992. évi 10. számtól
kezdődően a folyóirat "Diák-mellékletek" cím alatt hatékony - vagy
legalábbis jól használható - tanulmányokkal szolgál, amelyek célja a tanulók
segítése. Ezek a megjelenés sorrendjében
Levendel Júlia:
Szeressetek szilajon (József Attiláról), Imre László: Az ismeretlen Arany
(Gondolatok a Zách Klára ürügyén), Tüskés Tibor: Költészet és metafizika
(Pilinszky Jánosról).
E dolgozatok vagy
kiváló középiskolásoknak, vagy kollokviumra készülő, a felsőoktatásban tanuló
hallgatóknak való olvasmányok, amelyekre az irodalomtanárok jelentős hányada is
támaszkodhat (ha van erre is ideje). A szerzők egyetlen dologgal nem számoltak:
azzal, hogy kiváló dolgozataik tudásrésszé alakításához rendszerező elmékre van
szükség, mi több, olyan alapvető tudásanyagra, amelyhez ezek illeszkednek. Hogy
van-e ilyen, és ha van, elegendő-e, majd a gyakorlat eldönti. Maga a
kezdeményezés - minden különösebb okoskodás nélkül belátható - valóságos
szükséglet kielégítésére jött létre, még ha ez a szükséglet sokkal inkább
sorolható a latens mint az effektív szükségletek közé.
Maga a lapszerkezet - tartalmi szempontból - az
év elején a következő: a teljes terjedelemnek mintegy kétharmada, a
Szépirodalomhoz sorolható, ugyanis ha például Aniszi Kálmán dolgozata a Távol,
mégis együtt címet viseli is, alcíme árulkodik: Beszélgetés
Czine Mihállyal a nagyvilág magyarjairól. Vagyis interjú. Volna erre
külön rovatcsoport a leendő repertóriumban, a szépirodalommal, hiszen ez az
egység az, amely egy-egy szám tartalmán belül a többi résztől elkülönül.
Ahogyan a
kezdetek népművelő szándékú ismeretterjesztő, műveltségbővítő írásai elődei a
diák-mellékleteknek, a Társadalom címszó alá sorolható írások válnak le másként
az irodalmi anyagról. Tulajdonképpen esszéféléket tartalmaz a Néző elnevezésű
rovat, elmélkedéseket a szemle és a tudományos „kísérlet“ határán. A
szemleszerű bemutatás már a 2. számban - talán Vekerdi László tudományos
esszéje és Erdődy Edit par excellence irodalomtörténeti tanulmánya miatt -
kimarad, és a későbbi számokban megmarad a Tanulmányok rovat a Néző mellett. A
Kritikarovat a februári, augusztusi, októberi és novemberi számokból hiányzik,
noha egyébként terjedelmes része a folyóiratnak. A februári számból az irodalmi
publicisztika és a bőséges irodalmi anyag között szereplő interjú látszik
kiszorítani, az augusztusi számból két tanulmány, két vendég (lengyel)
szerzőtől származó Néző-anyag mellett a Művészet meglehetős esetlegességgel
jelentkező rovata szorítja ki, ezúttal a romániai magyar színházak helyzetéről
szóló tanulmány képében.
Az augusztusi szám két közép-európai tárgyú
blokkja mintegy előkészíti a szeptemberi szám alrovatát. Közép-európai
változatok alcím alatt jelenik meg Pomogáts Béla Közép-Európa bizonytalan
körvonalai című dolgozata, októberben mondhatni ezt követi a két lengyel szerző
munkájára mintegy rímelő szlovén összeállítás, amelynek címe: Most - Punte -
Híd. A hajdani Külföldi irodalom rovat jegyében fogant három nyelvű címe
nemcsak vissza, alighanem előre is mutat. A már említett Tiltakozunk! cikk
közlése és tálalásának stílusa legalábbis erre vall.
A szépirodalom alrovataként novemberben 90 éve
született Illyés Gyula című tisztelgés (négy tanulmány) az irodalmon és az
illusztrációkon, valamint a diák-mellékleten kívül minden mást kiszorít. A
különféle szempontú tanulmányok és témáik súlya-különös tekintettel az
alkalomra és annak kontextusára - aligha igényel további magyarázatot.
Ezzel kapcsolatban kiemelendő, hogy az irodalmi
rovat terjedelme a szokásos maradt. Akár Kodály-számnak is nevezhető a
decemberi Tiszatáj. A szépirodalom alá sorolható rész is a felére csappant,
hogy alrovatként Kodály Zoltánról - születésének 110. évfordulóján címmel hat
dolgozat szólhasson Kodályról, és kapcsolódjék részint az Illyés emléke előtt
fejet hajtó előző számhoz, részint pedig a nemzeti értékekhez. E sokszínű
együttes Sárosi Bálint szakmunkájától Vásárhelyi Zoltánnal készített interjún
át a folklórig úgy ölel fel mindent, amit Fodor András, Breuer János, Móser
Zoltán, Bényei József (és a vele való beszélgetésben Gulyás György), valamint
Nagy Pál és az általa megidézett Lajtha László és Bözödi György nemzeti
kultúránkról és az évfordulóhoz kapcsolódó értékeiről elmondhat, hogy a kapott
kép - a természetes hézagok ellenére - csak szakkritikusban indukálhat
észrevételt.
A Kodályról és
holdudvaráról szóló munkák a maguk módján megfelelnek a számból miattuk
kimaradt rovatoknak is.
Az év utolsó
számában olvasható hat kritika mennyiségileg igen mértéktartó - nyilván az
évfordulóra való tekintettel -, hiszen előtte sem októberben, sem novemberben
nem közölt kritikát a Tiszatáj.
Summája
1992-ben semmi
világrengető nem látszott történni az embernek is meglett folyóiratban. Mi is
történhetnék ebben a korban? Az öregedés egyik első szimptómája a
konzervativizmus. Aki érett ifjúságában ismerte meg Szeged folyóiratát, és vele
indult vénülésnek, elismerően mondhatja: öreg, te semmit sem változtál.
Nem kell
ifjúnak lenni mindenáron: a maradandó érték is napról napra öregszik. És bizony
sokat árt méltóságának, ha az elmúlt időkre szépítőleg emlékezik, vagy ha rossz
perceiben mai fiatalnak kíván látszani, s ugrás gyanánt esetlenül tottyan.
De - mint mondtam - végül is szerzőitől olyan
egy folyóirat, amilyen. Nem igaz, hogy csak a fiatal kiadványok küldhetnek
sutba-pláne másból még mindig megélő egykor szent teheneket; és az sem igaz,
bármekkora legyen is a szerzőínség, hogy szellemtelen vicceket vagy/és
blöfföket kelljen közzétenni csupán azért, hogy a fiatalítás látszatát
misztifikálja egy értékőrzésre berendezkedett folyóirat. Ahol ilyen kvalitású
szerzőgárda áll készen, s dolgozik szívesen, a selejttel szembeni
engedékenységet semmi sem indokolja.
Ha annál a kevésnél többet találtam volna,
kiszerkeszteném az egészet. A higgadtságra intő mentség ott van, a Tiszatáj
fiatal, nagy tehetségű szerzőinek munkáiban, a valóságos folytatásban.
Mértékletességből csak az egyiket, udvariasságból pedig hölgyét emelem ki:
Pécsi Györgyi „Anyag és eszme közt a félúton“ (Szilágyi Domokos és Tőzsér Árpád
költészetéről) című tanulmányát. A jövő és a minőség adott; vele kell élni.
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME
-
ARCHÍVUM-DGL
- ARCHÍVUM-DGL1