OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e
l'Altrove ***
_________________________________________
A
DODÓ
Két kosarat vitt,
az egyikben összehajtogatott zsák volt. A hátsó lépcsőn ment, hogy ne
találkozzon velük. A kosarak nyikorogtak, az, amelyiknek drót erősítette a
fülét, iszonyúan himbálódzott, csodálta, hogy kitart. Három emelet, kétszeri
kibukkanás a gangra. Tíz lépcső le, két apró lépés balra, újabb tíz
lépcső.
A másodikon, a körfolyosó túlsó frontján két
idegen állt. Összesúgtak. Az egyik felé bökött a fejével, mint aki azt kérdezi:
ez az?
Dermedten állt. Azok sem mozdultak. Torka
kiszáradt, karcosat nyelt. Sietni kezdett. Az első emeletnél lassított,
fülelt és lábujjhegyre emelkedett.
Felcsattant a röhögés. Kis csoport állt
félkaréjban a lépcsőfordulónál: két lány, öt fiú. Röhögtek. Beszartál,
dodó? Hova settenkedsz?
Arcbőre kifeszült, a derekától
hőhullám gördült a testén fölfelé.
Elpirultál, dodó? Rajtakaptuk a dodót, hahá,
nézd, ennek kigyulladt a feje. Kisdodó, mész a pincébe? Nehogy tüzet fogjon a
fa!
Jobb kezét maga elé emelte, balját a háta
mögé. Így is kevés volt a hely, de ezúttal nem lökték neki a korlátnak, hanem
zúgva utat engedtek, Rezgő térdekkel lépdelt lefelé, merev tartással, mint
egy gólya, hogy hullámokban gyengülő izmai el ne eresszék.
A dodó úriember, figyelitek, nem áll szóba
ilyen prolikkal, figyelitek? A dodó nem majrés, a dodónak tartása van.
Kétlépcsőnyi magaslat a pinceajtónál.
Persze zárva.
Csókolom, házibácsi, a pincekulcsot kérem.
A házmester mögött megjelent a házinéni és a
két unoka. Házinéni halkan, de éles hangon felvihogott, a két gyerek huhogott:
dodó-dodó-dodó.
A házibácsinak rezgett a feje, amikor
átnyújtotta a kulcsot: Aztán visszahozzad!
Mintha valaha is nem vitte volna vissza.
A második emeletről eltűnt a két
idegen. A többiek a korláton áthajolva figyelték. Amikor alájuk ért, célbaköptek.
A tenyere csuromvíz volt, átvillant rajta, hogy most megint feloldódik a kosár
fülét tartó huzal foszlott szigetelésének kátrányszerű festéke, és napokig
ott marad a nyoma. Akkor majd azért kötnek bele. Anyja, aki reggelenként
borotválkozó apjának pénztárcáját fosztogatta fia szeme láttára, kuncogott,
hogy milyen elkeseredetten sikálja napokig a kezét. Mire tiszta lett volna,
újra a pincébe kellett mennie. Anyu is megnézte: elég lesz már, nem tudom, mi
lesz, mire férfi leszel, akkor hányszor fogsz kezet mosni? És kuncogott. Úgy,
mint a csajok, amikor az első emeletről fölfelé beláttak
rövidnadrágja szárán. Ha férfi leszel, hogy fogsz undorodni, ha már most így
súrolod a kezed!
Ordított egyet, ahogy apjától tanulta: Hagyj
te engem békén! Ha nem volt elég ügyes, anyja ilyenkor duzzadt emlőihez
szorította, és a nyakába csókolt.
Kéjeleg, amikor a saját gyerekét megcsókolja,
mondta undorodva apu, de nem segített rajta: anyja fia, málészájú.
Jjajj, te kis vacak dodó, édeskedett anyu, és
fiát emlői közé szorítva dédelgette. Ha egyedül volt, és eszébe jutott,
mindig kibújt a könnye.
Egy férfi nem fél. Egy férfi nem sír.
A köpés a hajáról az arcába siklott. Úgy tett,
mintha nem vette volna észre. Majd, ha nem látják, letörli.
Le vagy köpve, dodó! Hallod? Le lettél köpve!
A gyomra többször is vészesen emelkedett, amíg
letörülte a fejét, és a másik csillogó foltot eltávolította a kosár
pereméről.
Valamivel a kanyar után volt a pincéjük. A
többi lépcsőnél magasabb pincelépcsők dübögtek az utána
csődülők alatt.
Mintha semmiről sem tudna, kitisztogatta
a gyertyával telecsöpögtetett lakatot, kinyitotta a pincét. Elővette a
baltát, és egy nagyobb rönkre fahasábot állított. Fát vágott, gyújtóst is
csinált. Nem használta a ház közös fatuskóját. Az kint volt a pince elején, a
lépcsőnél.
A fordulóban álldogáltak a többiek, és
megjegyzéseket tettek. Akárha ott sem lennének, teletömte vágott fával a zsákot
és a két kosarat. Az egyiket bent hagyta, rázárta az ajtót. Leguggolt, jobb
vállára emelte a zsákot, bal kezébe fogta a kosarat, elindult.
Mint a lépcsőfordulóban, zúgva-huhogva
utat engedtek.
Nézd, milyen erős a kisdodó! Hogy cipel!
Valamivel mögötte tolongott a csoport,
vijjogtak, és éltették a szorgalmas mamakisfiát.
Amikor felérkezett a földszintre, megvárta,
amíg az utolsó is kijön utána, bezárta az ajtót, és vállán a zsákkal, kezében a
kosárral a házmesterlakáshoz ment, visszaadta a kulcsot. A harmadikon nem
akarta letenni a zsákot, mert még egyszer nem bírta volna a vállára venni.
Utóbb mégis letette. Hosszú ideje váratták.
Mi van, kisdodó? Anyádnál megint krapek van?
A zsákot az ajtóhoz állította, akkurátusan
mellé helyezte a kosarat, és ahogy volt, piszkos kézzel elindult.
*
Ló és lovasa egymás mellett ballagott. A ló
olyan öreg volt már, hogy kímélni kellett, és minthogy a Nap másodszor
ereszkedett a hegyhátra, amióta elindultak, a férfi mellette gyalogolt.
Fogta a gyeplőt, nem mintha azt hitte volna, hogy lova elhagyná,
inkább a kézenfogás hitéért.
Nyugat felé tartott, a Nap egyre inkább belepirult
a szemezésbe. Rohadt meleg, és a síkságon csak hordalékszerű talaj,
egy-egy hegyétől elkóborolt szikla meg néhány hatalmas kaktusz volt.
Forró, mintha vetélkednék a napmeleggel. Így jár, aki kályhába téved,
magyarázta bólogató társának. Örült, hogy nem válaszol. Legjobb így, ha nem
kell se válaszolni, se kérdezni.
Kérdeztelek? Nem?! Akkor ne pofázz, intette
vallatója.
Én megvallom neked, kezdte zavartan, ám jól
látható elszántsággal a lány. Mi van?, kérdezte, és tenyere vizes lett, gyomra összeszorulva
megrándult. A lány feléje fordult, ő úgy tett, mintha nem lesné a szeme
sarkából. Visszafojtotta a lélegzetét.
Most ugass!, hallotta. A szeme előtt
kasmírkendő-szín felhőből jött a hang.
Vau-vau.
A kurva anyád!, ordította a vallatótiszt.
Most éppen ott tartott, hogy semmit sem
érzett. Ez néhány pillanat vagy évszázad lehetett. A kínvallatásban ezek az
üresjáratok a legjobbak, amikor csak tudja, mi történik éppen. Kár, hogy rövid
ideig tart, és utána még rosszabb, mint előtte.
Kihasználta, sziesztázott. Ilyenkor azt
hiszik, meg se kottyant, és tehetetlen dühükben úgy megütik, hogy elájul. Az is
jó.
Ezt neked mondtam életemben először,
győzködte a lány. Erre ránézett, átkarolta. Most meg mi van? És szedte a
lábát, mert a vallomástevő kitépte magát az ölelésből, és elrohanni
igyekezett. Egymás mellett futottak, ő csodálattal fürkészte az egyre
rémültebben rohanó lány arcát. Kíváncsi volt arra, mi az, amit a lányregények
szerelmes hősei sohasem láthatnak.
Daniló-hintaló, mire besötétedik, elérjük azt
a nagy fenyőt, amelyikre felszúrta magát a Nap. Ott körülnézünk. Mit
gondolsz, jó ez a Napnak? Fincsi?
Nem félt, hogy eltéved, nem érdekelte, mi
lesz. Amióta elfogták, csupa olyan dolog történt, ami miatt képtelen volt
tudomásul venni, hogy ami van, igaz. A doktor csak csóválta a fejét. Doktor úr,
ez van amikor nem is fáj, és van amikor annyira, hogy szeretnék vallani
valamit, de semmit sem tudok mondani. Agyonvernek, ha ez így megy. Fáj a halál?
Az orvos abbahagyta a dudorászást,
összecsücsörített ajkait beszédhez igazította, és vállat vont.
Ugye ébren vagyok?
Az orvos ismét vállat vont, majd megszólalt:
Az ébrenlétről tudni: másik álom, amely csak álmodja álmát, s a halál,
melytől a test retteg, az a halál, a minden-éji, mit úgy hívnak, álom.
Hiába, mondta erre, mert érteni vélte,
amiről az ismert vers szól: Borges az Borges.
Ezt mondhatta volna előbb is, sziszegte
az orvos.
Megálltak egy szikla mellett. Kalapját
hátratolta a szeméből, megfordult, végigtekintett a síkságon.
Előkotorta dohányzacskóját, rágyújtott. Ha valakinek nincs semmi
szerencséje, annak legalább kis mázlija lehetne, szólt lovához egy hajdani
szomszéd bölcsességét idézve.
A távolban porfelhő látszott.
Összecsippentette szemét, mert úgy tartotta, jobb a békesség. Váratlan, hűvös
szélroham enyhítette egy pillanatra a hőséget, megnyugodott valamelyest.
Szívta-fújta tovább a füstöt.
Amikor úgy érezte, eleget pihent a ló,
továbbmentek.
Már jó ideje futott a lány mellett, de a várt
csoda abból állt, hogy színésznő volt, akinek egy hülye néző miatt
elszúródott a piruló szűz fájó-boldog menekülése szerelmesének pillantása
(más darabban: a férfigyőzelem diadalmámorának számára kissé brutális
nyersesége) elől című preromantikus nagyjelenete. Nem esett nehezére
a futás, de mivel belátta, hogy szerelem ide vagy oda, ilyen esetekben meg kell
elégedni azzal, hogy értékeli a színészi teljesítményt, megörvendve az életre
szóló tapasztalat birtoklásán, lassított. Mi ebben az a nagy titok?
Talán az, ami a titokzokniban. Hogy egy
nő úgy tesz, mint aki titkolja, hogy tudja, milyen ruhában jár.
Sántikál valamiben.
Törte a csizma a talpát. Megállította
útitársát, és felkapaszkodott rá.
Magába meredt, vajon miféle jelszó lehetett,
hogy Borges az Borges. Lehet, hogy ezzel megúszta volna az egészet? Most már
mindegy, túl van rajta.
A lány egyidős volt vele. Azóta jó
sokszor előadhatta a nagyjelenetet, sokkal nagyobb közönségsikerrel.
Egyenlítőjéig süllyedt a Nap a
hegygerincbe, amikor elhaladtak a nagy fenyő mellett. Hátrafordult.
Megállította a lovat, felállt a nyeregben, ismét hátranézett. A messzeségben
most is látszott a porfelhő, talán valami szél van arrafelé.
Kötél csavarodott a mellkasára, oldalához
szorította karjait. Lerántották. Egy csoport lovas vette körül, ápolatlan
fegyveresek. Gerillák, döbbent rá. Talán nem ismerik. Nincs kellemetlenebb
dolog ez égöv alatt, mint egyszerre lenni haragban a kormánnyal és a nemzeti
felkelőkkel.
Honnan szöksz?
Nem szöktem, szabad vagyok.
Ebben az országban, halljátok?
Borges az Borges, próbálkozott.
Mit akarsz?
Borges az Borges. Ez a jelszó, nem?
Mire a nyomában poroszkálók, akik kivárásra
lovagoltak, a nagy fenyőhöz ékeztek, mindegy volt neki, Borges szerint mi
dolog az álom, és mi a halál.
*
A lépcsőházban csonka férfitetemre
bukkant.
Léptek közeledtek. Hol bujkálsz, kisdodó? Nem
mész a pincébe? Nekünk is kell fa!
Leguggolt. A holttest fejéhez csapzott fürtök
tapadtak. Leült mellé, megsimogatta.
Húúú-hu-húúú, érkeztek huhogva. Az első
eszelős sikollyal megtorpant, és menekülni akart, de a többiek rohama
visszatartotta. Ahogy kiderült, tulajdonképpen mi történt, egymást taposva
menekültek.
Eszébejutott, hogy mit olvasott a magányos
lovasról. Felidézte a könyvet. Kátrányszutykos tenyerét a nadrágjába törülte,
és magukra zárta a borítót.
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara e l'Altrove ***
©
GALLERIA LETTERARIA - OSSERVATORIO
- ARCHIVIO DEI FASCICOLI
UNGAROHOME