OSSERVATORIO LETTERARIO

*** Ferrara e l'Altrove ***

Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese

__________________________________________

Ferrara, 2005. január 31. Hétfő

Írók között Tokajban

Idén huszonharmadszor tartották meg a magyar írók éves tokaji összejövetelüket, a tokaji írótábort. A tanácskozás címe Másfél évtized magyar költészete - Érzület, eszme, mesterség volt. A magyar költészet fölötti vita szép, korrekt elemzésekből állt, a beszélő személyek nem feleseltek, a nem beszélők mindenféle magánbeszélgetésekkel múlatták magukat, a távollevők is a közelben voltak, mivel a közvetlen szomszédságban elég sok borozó van.

A vacsoránál kiderült, hogy igen sokan vagyunk, szépszámú a társaság.

Pest megyei költő álldogált a közeli téren szemlélődve: Tornay Mari, a férjével. Mari új kötetéről nemrég írtam e lapban, megköszönte, a férje pedig megkérdezte, mit szólok, hogy holnap állítólag Tabajdi Csaba államtitkár jön valakivel szabad fórumot tartani az irodalom helyzetéről.

Mondtam, Tabajdit becsülöm, amióta keményen szembeszegült Grósz Károllyal, ami mára ugyan elévült, de az sem semmi, hogy írók közé merészkedik ennek a kormánynak a programjával, amikor Békesiék előre bejelentették, hogy megszűnik a forrásadó, ami azt jelenti, hogy a 3000 forintnál kisebb jövedelmeinket nem sújtják azonnali hatállyal levont 40%-os adóval, aminek a fejében e kis keresményeket nem kellett bevallani. Ez nagy ajándék: összevonhatja a szabad értelmiségi a piciny jövedelmeit az ennél nagyobbakkal, és ha nem éri el azt az adósávot, amelyikben a jövedelmét legalább 40%-os adó fogja (melyik író keres annyit?) csökkenteni, az író adóbevalláskor jobban jár.

Nem értették, mi ebben a merészség, mit akarok ezzel az ajándékról szóló gyanús szöveggel.

Közbevetőleg: az egész táborban két embert találtam, akinek derengett valami a következőről. Minden szabad értelmiséginek, vagyis minden egyes irodalmi szegénylegénynek - ha esik, ha fúj - Békesiék eleve 44%-ot akarnak elvenni többnyire létminimum alatti jövedelméből, azzal persze, hogy majd adóbevallás után visszaigényelhetik, ami visszajár.

Jó, mi?

A szerencsétlen csóringernek kamatozna - ha meg tudná takarítani -, de a karcsúsító állam kamatmentesen használja polgárai pénzét. Nyugi, ez csak 1995-ben lesz aktuális, és egyelőre csak a tokaji magánélményeimről mesélek, csupa szubjektív lötyögés, a szellem neglizsében, és higgyék el fele- és egész barátaim, addig van békesség, amíg ennél az alkatilag rebellis bandánál nem esik le az összes tantusz.

Mert azért egy-kettő máris leesett. Tabajdi magával hozta Török Andrást, akinek legfőbb érve az volt, hogy három és fél napja államtitkár-helyettes, korábban szabad értelmiségi volt, a 2000 című folyóiratnak dolgozott legfőképp.

Török elújságolta, hogy „van olyan elképzelés”, amely szerint az írókat premizálnák eladott könyveik példányszámának valamilyen arányában. Anélkül, hogy az „angolszász kultúrmocsok” kérdésében cakk-pakk egyetértenék Fekete Gyulával, hadd jegyezzem meg, mindössze kétéves kutatási eredmények igazolják a magyar olvasáskultúra zuhanásszerű hanyatlását - még a tanárképző főiskolákon is. A közel húsz év előtti vizsgálat is rémületes képet adott, de az már-már aranykor a jelen állapotokhoz, pláne a tendenciákhoz képest.

Ha beüt az „elképzelés”, a szennyet írók legalább annyit fognak keresni, mint a komolyabb üzemek tulajdonosai. És tőlük igenis irigylem, de az olyan államtól is irigylem a mocsokból befolyó adót, amelyik a nemzeti értékek alkotóitól elvonni készül akár a betevő falatot is.

Persze, hogy nem tud mit mondani - az egyébként tényleg nem rosszindulatú Tabajdi az erdélyi írónak, aki Horn Gyula azon kijelentéséből, hogy ő tíz és fél millió magyar miniszterelnöke, világosan levezeti, hogy a szocialista kormány levágja a magyarság testéről a határokon kívüli (kormányhűen: túli) magyarokat, és mintha ez volna a legtermészetesebb, idegenként kezeli a magyar irodalom szerves részét képező romániai és más külhoni magyar irodalmat.

Közben többen fölálltak, és elmentek. Egy főszerkesztő, kikérve magának, hogy gyereknek nézik, aki mindent bevesz, és még azt is elvárnák, hogy tapsoljon hozzá, a legnépszerűbb pince felé vette útját.

Sok mindenféléről esett szó, de a jelenmaradók általában azzal voltak elfoglalva, hogy lelki egészségüket óvják: magánfórumokon vitáztak az asztalok körül. Ennek ellenére, amikor a Duna TV bekebelezéséről esett szó, arról, hogy az MTV része lenne, feszültséggé fokozódott a nem kifejezetten oldott hangulat.

A dolog summája, hogy akármit kíván(na) is a Fodor Gábor-féle minisztérium, annyira erős vele szemben a pénzügyi kényszer, hogy végső soron az lesz, amit a pénzügyminiszter akar.

A fórumot záró Pomogáts Béla elnök rövid zárszavában, tőle kissé szokatlan eréllyel pénzügyi diktatúrának nevezte ezt.

Nem tudom, tetszett-e valamit tanulni arról, hova vezet a finánctőke túluralma. Ugyanoda, ahova a „központi akarat” parancsuralma: diktatúrához. Ahova pedig az vezet, hogy a kormány és feje egész egyszerűen levágja a nemzet testéről annak egyharmadát szellemileg is, elszakított testvéreink prédául vetése és a magyar kultúra kincseinek szemétre szórása.

Régen kerek-perec nemzetvesztésnek mondták, ma szociálliberalizmusnak nevezik. Eközben látszólag senkinek sem jut eszébe, hogy a jelenlegi koalíciós kormány szocialistái - a szocializmus lényegénél fogva - központi uralomban gondolkoznak, a liberálisok szabadelvűsége pedig minden ilyesmit kizáró elvrendszer.

Ez ad némi reményt.

Egyébként jól éreztem magam Tokajban, ahol a tanácskozás alkalmából interjút kértem a magyar drámáról Hubay Miklós drámaírótól, a magyar PEN elnökétől és Lengyel Balázstól, a magyar kritikusok doyenjétől. Csodálatos élmény volt.

© Szitányi György

(PMH, 1998 augusztus 27., szombat)

A SZERZŐ HONLAPJA

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA

UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1

HOME