OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua
ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. február
1. Kedd
© SZITÁNYI GYÖRGY:
Az 1848/49-beli
magyar szabadságharc
erkölcsi
világképe
(Elhangzott a Magyar Újságírók Közössége
2001. március 15-ei ünnepségén a MÚK
székházában)
„… lehetett egy kormány, mely, miután tabula
rasát csinált országunkból, utoljára még az árvizet is ráereszté, hogy az Isten
áldását is letörölje róla. És véges végül még az égbejáró utat is el akarta
tőlünk zárni: megtámadván a vallásszabadságot. S hogy ezen a merényleten
összetört a hatalma.
De
szép idők voltak! Mikor a protestansok nagy gyülekezetén megjelentek a római
katholikus egyházfejedelmek, mint jóakaró hallgatók, s a honszeretet és
szabadság szent lángjától áthevülve egyesíték buzgó imáikat az üldözöttekével,
kitartásra buzdítva őket mind halálig!
De
szép idők voltak!
Hála
az Égnek, hogy elmúltak!
1895.
Dr.
Jókai Mór”
Az Új Földesúr című regényéhez, annak megírása után négy évtizeddel írt
utóhangjában írta ezeket a szavakat Jókai, aki 1848. március 15-éig y-nal írta nevét. Utána mindörökké
i-vel. Ő, a maga számára, így szüntette meg a nemesi kiváltságokat.
„De szép idők voltak azok!
Hála az Égnek, hogy elmúltak!”
Bizony, szép
idők voltak, amikor a keresztény ökumené először jelent meg Magyarországon,
hogy utolsó szabadságunkat, a vallásét, megőrizze a nemzet. A kereszténység
eleink fogalmai szerint a nemzet vallása volt, s hiszem, hogy az is maradt.
Ezzel magyarázható, hogy a magyarság
szorosabb kötelék, mint az, hogy a nemzeten belül a keresztény vallás melyik
felekezetének rítusa szerint tiszteli Istent valaki. Ez a lelkület, ahogy Szabó
Dezső mondta: „pszikhé”, vagy ahogyan a mai magyarságkutatók nevezik:
„mentalitás” ősidők óta sajátja a magyarságnak. Attól függetlenül, mióta magyar
valaki. E mentalitás lényege – ismét Jókait idézem – „Hogy voltak emberek, akik
lemondtak az élet minden kényelméről – azért, hogy a hatalomnak akadályt
gördítsenek az útjába. Nem különczök voltak: az egész nemzet érzelmeinek a
megtestesülése voltak”.
A nemzet sorsát a maguk sorsának érző
emberek közössége a magyar nemzet. A közös mentalitással bírók nemzedékeken át
hagyományozódó kultúráját a magukénak vallók közössége a nemzet. Sok más
között, elsősorban ezért beszélhetünk egyrészt az 1848/49-es forradalom és
szabadságharc magyar átélőinek közös erkölcsi világképéről, másrészt arról,
hogy a hagyományozódás révén a túlélők erkölcsi világképe a Bach-korszakban
lényegét tekintve nem változott.
A fogalom tisztázása végett rövid kitérőt
teszek.
Világképen az embernek a világ
állapotáról alkotott nézetét értem. A világállapot
kifejezés Hegeltől származik. A logika tudománya című művében a világállapot a
szellemi valóság fejlettségének foka. A magam rendszerében a világ állapota: a
világnak az emberi tevékenységgel kialakított státusa, minő volta. A világkép
ennek megfelelően az ember ítélete a világ rendje fölött. Értelme: „a világ így
megyen”. Az erkölcsi világkép ezen belül: etikai megítélés, amely jónak,
rossznak vagy semleges értékűnek, etikailag semlegesnek minősíti a világ
dolgait.
A világnézet közismert fogalom: az
embernek a világ eredetéről, dolgairól és az emberről kialakult képe. A
világnézet mindig dinamikus és egyéni. Ezzel szemben a világkép közösségi, mert
maga a köztudás. Jellegénél fogva abban tér el a mobil világnézettől, hogy
statikus; és nemzedékek, kultúrák hagyományozzák egymásra.
Az erkölcsi világkép ezért a
hagyományozódó kultúra szerint való ítélkezés. Ezen az ítélkezésen már az első
pillanatban láthatni, hogy alapja a jó és a rossz szembenállása. A „semleges
salak” – ahogy Madách mondja – a Föld. Föld értékű az, amin, vagy amiért a harc
folyik jó és rossz között. 1977-ben végzett elemzéseim arra mutattak, hogy ez
nemcsak a kereszténység erkölcsi világképére igaz, hanem a zsidó erkölcsi
világképnek is ez az alapja. Az ősi zsidóságnak két istene volt: egy jó és egy
rossz. A „jó” mindent megengedett az embernek, a „rossz” pedig teletűzdelte a
világot tilalomfákkal. A jó és a rossz elkülönülése innen származik, bár az
értékelés szempontjai az egyisten-hitben természetesen átalakultak, azonban az
ítélkezés szerkezete megmaradt. Hitünkből vett fogalmak nevével jelölve: van
mennyei, pokoli és földi érték.
Mindez megtalálható az ószövetségi zsidó
és az újszövetségi keresztény értékrendszerben.
Ezért tértem át annak idején, 1977-ben, a Vitányi Iván által használt
„keresztény világkép” terminus helyett a zsidó-keresztény
világkép fogalmának és terminusának használatára. Az 1977-es év kutatási
eredményeit értékelő 1978. márciusi értekezleten zsidó és keresztény kutatókkal
vitatkozva megvédtem álláspontomat, és az óta egységesen használjuk a
zsidó-keresztény kultúra kifejezést, ami közhasználatú kifejezéssé is lett.
Nagyrészt ez a kultúra támasztotta alá az 1848/49-es forradalom és
szabadságharc eszmei közösségét. A zsidóság magyarországi jogait az Aranybulla rendezte.
IV. Béla király mégis kénytelen volt 1451-ben törvényben megerősíteni a
zsidókat jogaikban, és kemény büntetéssel sújtatni azokat, akik ellenkeztek e
törvénnyel. IV. Béla pénzügyminisztere zsidó volt. A királyi udvarban akkor már
több, asszimilálódott és magyar nevet viselő zsidó főtisztviselő is dolgozott.
Több krónikás, közöttük Mária királynénak, IV. Béla feleségének kancellárja, az
érseki rangot viselő Ákos mester említi Nyúl úr, Farkas úr és több, hasonlóan,
tükörfordítással magyarosított nevű, derék uraság nevét.
Magyarrá lenni, úgy látszik, nem nehéz,
ha az ember rátalált a magyarok hitből eredő kultúrájára. Egy születésekor
megkeresztelt zsidó urat említek: Szerb Antalt. Elsőként ő mutatott rá, hogy a
nyugat-európai kultúra – és benne a magyar – nem az antik görög kultúra
folytatása, hanem a nyugati keresztény kultúráé.
Ennek hagyományai hevültek akár
robbanásig, amikor a nemzetnek egységre volt szüksége. Mindannyian olvastuk A
kőszívű ember fiait Jókaitól. A becsületes kereskedő, aki Richárd portréját
megőrzi, mert a keresztény úr korrekt volt az alkuban (konkrétan a
kardvásárlásra gondolok). Salamon a „Porczellán utczában, Nro. 3.” alatt lakik
Bécsben. Amikor Richárd visszatér az Újépületből, hogy Editet magával vigye,
ugyanez a Salamon világosítja fel, hogy Plankenhorsték minden aljas tettében az
erkölcsi okokból elvesztett, de titokban tartott vagyonért, azért az örökségért
történt, aminek titkát Salamon maga is őrzi.
Megkérdezhetjük, miért nem szólt előbb.
Azért, mert hagyta győzni az igazságot. Semmi más oka nem volt, de ez – akár a
gótikától máig szemlélve – az isteni igazságosságba vetett naiv hit. Egyfajta
sportszerűség. Távoli, de ide illő példát említek. Amikor Horthy tengernagy
angolokat győzött le az Adrián, mielőtt elsüllyesztette volna az ellenséges
hajókat, figyelmeztette a kapitányaikat, hogy a legénységgel elhagyhassák a
terepet. Van, persze, az 1848/49-es szabadságharc idejéből fennmaradt
bizonyíték is. Arany János írja a Nemzetőr-dalban:
„Olyan marsra lábam se billentem, Hogy
azt bántsam, aki nem bánt engem”.
Maradva Salamon zsibárusnál, azaz a
zsidóság szabadságharcbeli viselkedésénél, mint hű krónikást, ismét Jókait
idézem: „Zsidó szatócsok minden levelezése tele van ártatlan üzleti hírekkel,
mikből egymás között megállapított szótár szerint az ellenfél hadmozdulatait
értik meg és tudatják a nemzeti hadvezérekkel”. A „hant, mely ide köt” nem
csupán a földé, hanem a világszemléleté is. És ismét előjön a keresztény
ökumené: „A papok a hős erényeket prédikálták a szószékről. Nem volt ebben a
dogmában sem syllabus, sem hćresis. Szent volt e harcz keresztnek és
csillagnak.” Még valami nemzeti hősnőinkről, Zrínyi Ilona, Dobó Katica
utódairól, Lebstück Mária és a többiek névtelen kortársairól. „Úrhölgyek mentek
sánczot hordani az erődítésekhez; vettek részt veszélyes küldetésekben, miket
csak asszony képes el nem rontani”.
Sorolhatnám tovább, de nincs rá szükség. A
nemzeti zászló, a haza, a közös ügy, a szabadság: alapvető pozitív azaz mennyei
értékei a zsidó-keresztény világképnek.
Ha megvizsgáljuk A kőszívű ember fiainak erkölcsivilágkép-szerkezetét, a szabadságharcosoknak és a
velük tartóknak erkölcsi értékszerkezete is elénk tárul. Itt kell
megjegyeznünk, hogy – ezt Jókai A
tengerszemű hölgy című regényében megírta – mint író tudatosan az olvasókat
akarta kiszolgálni, mivel ő nem emigrált, neki itt kellett megélnie. Minthogy
ezt expressis verbis ki is mondja, nincs okunk kételkedni abban, hogy pontosan
tudta, mi a kelendő árucikk a könyvpiacon.
Az olvasónak az a mű
tetszik, amelyiknek világképe megfelel az ő világképének. Ez a tudatosság
természetesen nem zárja ki, hogy az író világképe is egyezzék olvasójáéval, de
ez most nem fontos. Az a döntő, hogy a regény erkölcsi világképe megegyezik
kora olvasójának, a szabadságharc elkötelezettjének világképével.
Hozzá tehetem: a mi világképünkkel is.
Mivel pedig abban a küzdelemben, amit Arany
János szavával túlzás nélkül nevezhetünk mi is világcsodának, a regénynek első
olvasói, vagy esetleg az ő szüleik vettek részt a forradalomban és a
szabadságharcban, tehát az értékszerkezetben etikailag is jelentős szerepet kap
az igazmondás.
Szabadságharcot nem
lehet álsággal vívni. Itt is három lehetőség van, s mind a három megfelel a
vallásos alapú zsidó-keresztény értékszerkezetnek. Számunkra szabadságért
vívott háborúban részt venni erkölcsi jó, ellene fellépni pedig rossz. Lehet
látszólag semlegesként kívül maradni, mint Jókainál Mindenváró Ádám úrnak, de a
harc ezúttal őérte is folyik.
Szabadságharcra hamisan
emlékezni, történelmet hamisítani, magyar ember számára a rossz megtestesülése.
Egy közismert személy ellátogatott Gödöllőre. Többek között azt mesélte, hogy
amikor ’56. november 15-én elesett a Corvin-köz, ő még nem ment haza,
Pesterzsébetre, hanem 300 fegyveressel a Rákóczi téri csarnok melletti utcában
harcolt. A Rákóczi téri vásárcsarnok homlokzata a térre néz, és védtelen a
József körút felől. A csarnok egyik oldala, bármelyikünk ismerheti: a Vásár
utca. Ez merőleges a körútra, és olyan rövid, hogy hosszában csúzlival is végig
lehet lőni. Ugyanez vonatkozik a Déry (azóta Déry Miksa) utcának csarnok
melletti szakaszára. Az egyetlen fedezékkel bíró szakasz a Víg utcának csarnok
mögötti része. Ezen a mintegy 20 méteres szakaszon 300 ember csak akkor fért
volna el, ha négyzetméterenként négyen állnak, és nem mozognak. A másik tény,
hogy november 15-én oda senki sem jött, mert már 10-én megszállták a Víg
utcában az oroszok a nyolcadik kerületi rendőrkapitányság épületét. A tankok
úgy álltak végig az utcán, hogy csak gyalog lehetett menni, kerékpárt is csak
tolni lehetett, amikor éppen nem lövöldözött géppisztolyával valamelyik részeg
ruszki. Biztonsági okokból zárták le az utat a tankok. November 10-éig pedig mi
voltunk ott, néhány Víg utcai srác. Attól kezdve mi is csak leselkedni bújtunk
elő a sötétben, mert az oroszok (valójában ukránok) szünet nélkül járőröztek.
November 15-én oda nem jött senki. Az utcára merészkedő civileket pedig
teherautóra dobták, és elvitték.
Történelmet még messziről jött ember sem
hamisíthat meg, amíg a jelen voltak élnek. Jókai azonban biztosan igazat
beszélt.
Nem véletlenül legnépszerűbb regénye A kőszívű
ember fiai: totalitásában az egész nemzetet képes volt egyetlen szerves
egységnek ábrázolni, amint az 1848/49-ben – és annak mintájára – 1956-ban is,
az árulókat kivéve, egységes, becsületes és lovagias volt a magyarság.
A magyar nemzetnek legfőbb értékei kétfelől
vevődtek. Alapjuk természetesen a zsidó-keresztény erkölcsi értékrend, amely a
jó és a rossz között felállítható tengelyen rendezi a világ dolgait. Regényről,
illetve a modellként szolgáló életről lévén szó, természetesen az emberek, a
jellemek és a tettek kerülnek mérlegre. Baradlayné, az anya – a regény
rendszerében – szimbólum: ő a haza. Az anyaföld. Az „édesanya”, akit Ödön Buda
ostromakor sarkával is megmutat, idézem: „ez az édesanya, itten”: a magyar
haza.
Nyelvünk adománya, hogy az anyafölddel szemben
az „apaföld”, a Vaterland áll ellenpontként.
A nemes nemzet élén a három fiú áll: háromféle
szimbólum. A higgadt államférfi: Ödön és a katonatiszt: Richárd. Azonban Jenő
is közülük való: az udvari karrierre szánt hivatalnok, akit az udvari közegből
anyja szava és általa amaz „Édesanya”
parancsol haza. Attól kezdve ő a családfő a harcban aktívan résztvevők helyett.
Őt azonban egyelőre tegyük zárójelbe, mert anyja és családja viszonylatában,
később derül ki valós funkciója.
Mindenki, aki a nemzet nagy regényében a jók
között található, csak a Baradlay fiúk rangja alatt szerepelhet. Nem is
szerepel a regényben senki, akit a világi hierarchiában föléjük sorolhatnánk.
Közbevetőleg: ha Széchenyi Naplóját (Gondolat, 1978), vagy Kossuth írásait
és beszédeit (Írások és beszédek 1848 –
1849-ből; Európa K., 1994) olvassuk, beláthatjuk, a politikusok
személyiségét jobb az etikai megítélésből kifelejteni.
Mindenki
a jókhoz tartozik, aki így-úgy a szabadságharcosokhoz kötődik, azonban
megfigyelhető az is, hogy minél alacsonyabb rangú, annál közvetettebben
kapcsolható a mennyei értékű jósághoz. Egyre inkább földi szereplők ezek, s
hogy mégsem kapnak földi, azaz semleges jelleget, a nemzet szabadságához való
kötődésükkel magyarázható.
Vitán felüli, hogy aki a mi hazánkat mindenek
fölött szereti, számunkra is jó.
Ezzel érkeztünk el a Jókai-féle, egyben hiteles
magyar nemzeti világképhez, ami a szabadság, a magyar haza és a keresztény hit
egységéhez képest értékel. Akinél ez a három együtt van, a legjobbak közé való.
Azonban itt a keresztény kifejezés
„keresztényi” értelemben is áll. Hiszen nem nézheti szabadságvágyában és
hazafiúi tisztességében másnak a magyar zsidó kispolgárt, mint keresztényi
jóságú léleknek. Jókai nem kutatott erkölcsi világképet soha, és a keresztényiség fogalma az ő kora, és úgy
hiszem, a mi korunk igaz magyarjainak is tökéletesen megfelel.
Van más jellegzetesség is ezen a rendszeren belül. Hierarchiája
rigid. Mindenki csak a maga rangjabélivel kommunikál, légyen e kommunikáció
akár csevegés, akár bajvívás. Ezt is zárójelbe tesszük, legyen megfigyelésünk
Jenő személyével együtt megvilágítandó.
A világkép rendje szabályosan feudális. Ha
felrajzolnánk, a szereplők személye az anyával, mint csúccsal kezdődnék, és
lefelé tágulna. Komplett piramisforma, előírásszerű és szabatos.
A
magyar haza, a szabadság és a kereszténység eszméje alá rendelődik minden a
magyar szabadságharcban. A haza a Nemzetőr-dalban is „Szülőanyám, te szép Magyarország”, vagy ahogy Vajda János írta A hazafiakhoz című versében: „Hozzátok szól
e jó édes anyának legszegényebb,
legszeretőbb fia”; láthatni: mindüknek-mindünknek édesanya, mint Baradlay Ödön
számára. Petőfit idézem, hogy a tabló még szélesebb legyen; ő 1848 című versében ezt írja:
„Beteljesült az Írás jóslatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság!” Ezzel megidéztetett a
szabadság korhű képe és az akkor még elemi ismeretnek számító keresztény
köztudás. Léphetünk tovább.
A magyar ember – bármennyire is a gótika
eszményeihez igazodik, átvette a közösséghez tartozás polgári etikumát is.
Ennek az erkölcsi világképnek számunkra való módon kifejezett csíráit Goethénél
találhatjuk, aki a Faustban
megkülönböztet mikrokozmoszt és makrokozmoszt, azaz Kisvilágot és Nagyvilágot,
amit – ugye, erre is mind emlékszünk: Lukács György csaknem sikeresen vett át.
A legkisebb világ, ami az ego-központú értékelés első viszonyítási pontja, a
koordináta-rendszer origója. Én
vagyok a világ közepe. Ami jobbra vagy balra van, hozzám képest van jobbra,
illetve balra, ami fönt van, énfölöttem van, a lent pedig alattam. A Descartes-féle
koordinátarendszer és filozófia pontos leképezése ennek. Az francia
felvilágosodásnak filozófiailag ez a legjellegzetesebb hozadéka: az önzésnek
Isten nélküli vallása. A szekularizáció az önös egyént helyezte középpontba: a
közösség erkölcsétől független, „szabad” egyént, a polgárt, akit citoyennek neveztek el. A minden
aljasságra képes „polgártárs” fogalmát alkotta meg ezzel a polgár a maga
családjához, közösségeihez hű bourgois-val
szemben.
Számunkra is áll, hogy a jobb kezem a jobb, és a
bal kezem a bal. De ahhoz a gyermekpszichológiából jól ismert elkülönülésnek,
amit az én és a más közötti elhatárolódásként fogadunk el, van egy másik oldala is.
Az, hogy még vagyunk, akik hagyományainkat és hitünket máig sem felejtettük el.
Ezért az egoizmussal szemben a Kisvilág – Nagyvilág elkülönülésben nem a
mindenkivel harcoló, önző egyént tartjuk példaképünknek, hanem a Kisvilág
emberét, a magunk közösségének vállalóját. Számunkra, akik 1848/49 és 1956
örököseinek valljuk magunkat, az összetartozás szent dolog, s így jellegzetes
Kisvilágunk a szabad egyén önként vállalt közössége, illetve közösségei.
Társadalompszichológusok mutattak rá, hogy egy egészséges lelkű ember legalább
öt közösséghez tartozik. Hogy miért nem hathoz vagy négyhez, nem tudom. Nézzük
az ötöt: családom, felekezetem, ökumenikus lévén a keresztények egyetemessége,
a hazám, a nemzetem, ami belőle a határokon kívülre szorult, vagy menekült, a
MÚK… nem sorolom tovább, mert máris nyolcnál tartok. Ennyi bőven elég. Az
ateista harácspolgár ideálja pedig önmaga: ez egy. Egyetlen. Ő önmagához tartozik, önmagának célja, s ez neki jó, mert
ő –(ugye, emlékszünk mindannyian?) ahogy Marx mondta – levált a közösség
köldökzsinórjáról, miáltal önálló egzisztencia, ami fejlettebb állapot, mint
holmi istenhívő hazafi.
Kósa Csaba elnök úr tanácsának igyekszem
megfelelni, amikor kilépek talán valóban kóros szerénységemből, és ezt mondom:
Kellett egy kisfiú a szociológusok között, aki megmondta, hogy a király
meztelen. Aki – egyébként – máig tisztelt tanárának azt mondta, Iván, tévedsz,
mert nem keresztény, hanem zsidó-keresztény, tévedsz, mert a világkép nem
viszonyul úgy a világnézethez, mint a fajok a nembeliséghez, hanem funkciójában
egészen más dolog, és tévedsz, mert nem vagy-vagy a kérdés a vallásos eredetű és
a polgári világkép esetében, hanem az, hogy ráépült-e a vallásira a közösségtől
elválaszthatatlan polgári világkép, vagy sem. Mert a polgár is hihet Istenben,
a polgárlét és közhöz tartozás nem ettől függ.
Jókai a tanúm: amennyire ráépülhetett, rá is
épült a nemzet vallásosságára a Kisvilág és a Nagyvilág elkülönültsége, sőt
akár szembenállása. (Ami – talán nem is mellesleg – minden művészetnek
alapvetése – a barlangrajzok óta.) Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a
mai főkormánypártnak dörgölve hátamat, azt az alantasságot állítanám, hogy a
nemzet szent forradalma polgári forradalom volt. Miniszterelnökünk, miként ez
várható volt, ugyanis ezt állította tegnap, 13-án a királyi, azaz MTV-1 esti
adásában Baló György… kollégánknak. Ha tetszik, ha nem: bizony nacionalista
forradalom volt. Nemzeti felszabadító háború, amit valójában nem is mi
kezdtünk. Kossuth és magyar nemzeti érzelmű arisztokrácia, élén Széchenyivel,
Batthyányval, Eötvös „Pepi”-vel és Teleki Lászlóval István főherceget kívánta
Magyarország kormányzójául a császár és királytól, és meg is kapta. Elérték azt
az alig forradalmi célt, hogy kívánságuknak megfelelően Budáról irányítsák a
magyarokat, akik – szerintük (ebben egyetértettek!) – mindannyian király- azaz
Habsburg-hűek.
Tessék elképzelni e tények alapján azt a
valóságot!
István főhercegről már csak a történészek
tudnak. Széchenyi és Kossuth ilyen egyetértéséről talán néhány olvasni hajlamos
ember.
Visszatérve krónikásunk, Jókai Mór nemcsak itt
és máig, hanem másutt is népszerű, de minden ízében magyar lelkületű és hiteles
erkölcsi világképű regényéhez, meg kell maradnunk azoknál, akiket, illetve
akiknek modelljeit a korabeli magyar olvasóközönség is ismerte. Ahhoz a
forráshoz és lelki alkathoz fordulunk, ami a nemzethű hölgyek és urak közönségét alkotta. Alapunk tehát a
Baradlay família anyástul és alárendeltestül..
A Baradlayak családja eleven közösség, a
szabadságharcosok úgyszintén, a lovagi becsülettel bírók pedig, akiket a
korábban fölemlegettem, ugyancsak. (Elég, ha csupán Richárd és Palvicz Ottó
kapcsolatára és párviadalára gondolunk.) Egyetlen egység a nemzet, a
kereszténység-keresztényiség, és egyetlen édesanyja van: a haza. Más-más
Kisvilágok, de ezek egyszersmind a magyar szabadságharcosoknak, a szabadságnak
közösségei. A nemzeti kisvilágok kétféle megítélés szerint is pozitív értékek
ebben a szerkezetben. Egyrészt mint magyar közösségek, másrészt mint a sokféle
nemzetiségből szerveződött nemzetnek több vallású léte ellenére szerves és
szabadságszerető, zsidó és ökumenikus keresztény-keresztyén hitű, nemzetiségi
és valláskérdésekben szintén lovagiasan türelmes
egysége. Emellett megfelelnek a közösségek az utólag elfogadott polgári
képletnek is: a magyar Kisvilág a nemzet: mi, szabadságszerető és keresztény
vagy keresztényi magyarok vagyunk, az ellenség azonban nemcsak azért maga a Rossz, mert hitünk és nemzetünk ellen
van, hanem azért is, mert Kisvilágaink szétverése a célja.
Ezzel a szembenállással elérkeztünk Baradlay
Jenő személyéhez. Ő is része a Baradlay-Kisvilágnak: családtag a legfőbb
jóknál. Speciális szerepe van, akár – Jókai által is vallottan – több
modelljének. A regényben közvetlenül a csúcs, az anya szférája alatt van az ő
régiója is. Ha kizárólag a jó és a rossz oldal közötti benső küzdelmét
tekintenénk, ráfoghatnánk, hogy egy darabig Föld, azaz ingadozó, tehát semleges
értékű. Csakhogy a történetben betöltött funkciója megmutatja valódi kilétét.
Mindkét bátyja megtalálja párját; ő, ezzel szemben, az anya hatására lemond az
(idézem:) „angyalarczú ördögről”, és mert ellene
mond az ördög minden kísértésének
és csábításainak: a Jók között a helye.
Ennyire szabályos szerkezetben akár elemzés
nélkül is kilógna hozzá illő, méltó pár nélkül, a többiek közül. És – ha nem
áldozná fel magát a Jók mennyei
értéket képviselő közösségének megvédéséért, és – nem jelentkeznék Ödön helyett
az Újépületben.
Itt a lényeg: magára vállal – egy vád
kivételével – mindent, amivel vádolják, és mártírhalálával … megváltja övéit.
Jézus-szabású ember már a korai gótikus nemzeti
eposzok hőse is. Elsősorban erre utaltam, amikor fölemlegettem a gótikát. Az
emberszabású istenek ógörög világával szögesen ellenkezik az istenszabású
ember, a közösségéért életét adó keresztény hős.
Mire való volt hát, ezek szerint bármikor is,
egy nemzeti hős áldozata? A közös túlélésére, a nemzet fennmaradására. Mert
Isten megadta a magyar nemzetnek a túlélés képességét, amire napjainkban – az
Európai Unióhoz való, potenciálisan önfeladó, szolgai, csatlakozás küszöbén –
ugyanúgy szükségünk van, mint volt, amikor Haynau vagy Kádár parancsára
akasztották a nemzet megalkuvásra képtelen hőseit.
OSSERVATORIO LETTERARIO
***Ferrara e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA -
FIGYELŐ
-
MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME