OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
Ferrara, 2005. január 31. Hétfő
Gáz mint polgáz
Most tessék velem
gondolkozni egy csöppet, az sem baj, ha hangosan. Kíváncsi vagyok, mire jutunk
mi ketten. A dolog azzal kezdődött, hogy - persze nem nálunk - kiteljesedett a
kapitalizmus, ami azt jelenti, hogy többé nem vad volt, hanem totális.
Ez roppant érdekes időszak volt. Erről azt tanultuk politikai gazdaságtanból,
hogy már nem azért termeltek árut, hogy érte pénzt kapjanak, hanem azért
fektettek be pénzt árutermelésbe, hogy abból a befektetettnél több pénzt
szerezzenek.
A termelés - szólt bölcsen a tananyag -
ettől kezdve nem több áruért, hanem több pénzért folyt.
Ez való igaz. Ma is történik valami
ilyesféle a mi vidékünkön, bár itt egyelőre a vadság jellemző. Ez fix, azonban
mégsem egészen igaz, mivel privatizálás folyik (most ne tessék, kérem, azzal
foglalkozni, hogy herdálás-e ez, netán befolyással való üzérkedés, hogy ne
mondjam mindjárt lopásnak), ebben a gondolkozásban legyen az a lényeg, hogy idegen
tőkésnek lehetősége van Magyarországon pénzt befektetni, miáltal munkát ad a
magyar munkanélkülinek, és ez jó.
A kiteljesedés felé vezető út már mégis
látszik itt-ott. Főleg abból látszik, hogy nem magyar, hanem külföldi érdeket
szolgáló termelés folyik, és ez munkát ad ugyan az élhetetlen magyarnak, a
mienkből is termő haszon azonban nem marad itt. Vagyis másé. Ez rendjén van,
éljen meg, aki tud, és ne zavarjon, ha a másiknak több jut.
Mondjuk, nem zavar. De az igen, hogy
nekem speciel igen kevés jut, miáltal nehézségeim támadnak a piacon. (A hazaira
gondolok.) Azt hiszem, az Olvasót sem veti fel a pénz. Vagy ha mégis, nem
annyira, hogy irigyelnem kelljen.
Egyébként nem vagyok irigy, de nem
szeretnék bugyutának látszani, amikor a költségvetés, amit úgy emlegetnek,
mintha illenék nagybetűvel írni a nevét, mintha valóban léteznék egy valóságos,
eleven izé, ami vagy aki A Költségvetés, és neki pénzre van szüksége, mint
Évának a prágai színben, amikor Ádámot Kepler Jánosnak nevezik.
Ilyen nincs. Amiként mi nem azért
dolgozunk, hogy eltartsuk ezt a valamit, vagyis a jelen kormány államát (értsd:
erőszakszervezetét, amely kizsákmányolja a többséget, ahogy tanultuk volt). Ez
a költségvetés nevű dolog - sok rossz tulajdonsága mellett arról nevezetes,
hogy államadósságot törleszt.
Ha tetszik emlékezni, ha nem, ez az
adósság úgy keletkezett, hogy az elődpárt kormányai felvettek egy csomó
kölcsönt, amiből máig jól élhetnénk, ha nem kellett volna dollármilliókkal
támogatnunk az épülő kommunizmus nagy országát, ha nem lettünk volna
Észak-Vietnammal, amely fel akarta szabadítani jóléte alól Indokína déli felét,
nem támogattuk volna az arab népek igazságos harcát, Kubát, Angolát, az éhező
afrikaiakat és a többit, példának okáért Carlost, vagyis a nemzetközi
terrorizmust. Annyi pénzt vettünk fel, hogy abból nyom nélkül lehetett
milliárdokat akár lopni is. Ezt feltételezni persze nem illik, mellesleg nekem
eszembe sem jutott.
Jó adósok vagyunk, jelentette boldogan
Fekete János pártunknak és kormányunknak, mire még többet vettek fel. Hogy most
aztán fizessünk.
Mielőtt elkeserednénk, gondolkozzunk
tovább, Olvasó, azt javaslom, mert a dologhoz, fájdalom, mintha nem értenének a
szakértők.
Amikor végre totálissá vált a
kapitalizmus, kénytelen volt hozzáfogni ahhoz, amit tovaris Vlagyimir Iljics a
kapitalizmus legfelső fokának nevezett, vagyis az imperializmushoz. Ennek ide
tartozó sajátja az volt, hogy az árukivitellellel szemben áttért a tőkekivitelre.
Ez abból állt, mint Ön is emlékszik, hogy nem az áruját vitte külföldre, ami az
útiköltség és más fizetni valók (védővámok stb.) miatt eléggé drága lett, -
hanem kivitte a pénzét, és gyárat, meg ilyesmit létesített, vagy vásárolt
külföldön. Ezáltal az ő áruját olcsóbban adhatta, mégis volt rajta haszon. Több
is, mint otthon, mert az idegen országban olcsóbb volt a munkaerő, mint az
anyaországban.
Gondolom, ismerős a képlet.
Van azonban más is. Az úgynevezett
túltermelési válság, amit a szocializmusban nem volt szerencsénk megismerhetni,
de azért hallottunk eladhatatlan árukészletekről, más értékesítési lehetőség
híján kávéval fűtött mozdonyokról, és más hasonlókról. Ez a totális
kapitalizmus velejárója, kivált, ha a kávét meg a hasonlókat nem engedik át a
vasfüggönyön.
Most pedig tessék elképzelni, hogy amikor
nem az áru, hanem a pénztermelés vette át az uralmat, végül a
pénzből lett felhasználhatatlan többlet. Nem volt hova befektetni, illetve nem
érte meg, mert a piacok mindenütt tele lettek mindennel.
Ám addigra kimerültek a szocializmus
rabolta országok. Se pénz, se posztó, se rakétaernyő, se semmi, csak
ácsingózás, mert a hírek jöttek-mentek.
Ekkor került sor a pénzfelvételre, amit a
pénzt túltermelők még szívesebben vettek, mint a Kádár-rezsim meg a többi. A
felhalmozódott pénz, amivel nem volt mit tenni, holt tőke volt, ami, ha nem
kerül forgalomba bárhol, igen gyorsan romlásnak indul.
Az a bizonyos pénzfelvétel, aminek révén
eladósodott az ország, megváltotta a Nyugatot. Nemcsak megszabadult
pénzfölöslegétől, hanem kamatoztatta is.
Ez valami olyasmi, amiről a kommunisták
nem is álmodtak, amikor pedig találkoztak vele, talán nem ismerték fel. Vagy ha
igen: ez az egész adósságállomány úgy júdáspénz, ahogy van. Ha ez igaz, a
rendszerváltást megelőző gazdaságpolitka arra épült, hogy megvédjék az új
imperializmust (neokolonializmus, ha tetszik emlékezni) a válságtól, miáltal
megerősítik hazai hatalmukat, ami iránt rokonszenvet keltenek a kölcsönből
varázsolt belföldi piacon.
Ezek után érdemes ismét végiggondolni, mi
is történt. Az, hogy - már ahol volt pénz - a pénztermelésben is bekövetkezett a túltermelési válság, és
ezt csapolta le, ettől mentette meg a Nyugatot a szocialista tábornak mondott
szovjet impérium. Mégpedig úgy mentette meg, hogy kamatos kamatra kölcsönvette
azt a pénzt, amit akár segélyként is megkaphatott volna, ha nem önti el a
proletárgőg. Vagy - tessék csak megfontolni! - nem is a gőg, hanem talán jól
felfogott egyéni
érdek, miközben a „közösségi társadalom” építéséről és békés egymás mellett élésről
szóltak a mesék.
Nem gyanúsítok senkit semmivel, de az
egykori szociáldemokrata költő, Benjámin László, akinek két Kossuth-díjjal
sem lehetett befogni a száját, a „régi harcostársakról” kérdezi döbbenten, hogy ezek voltak?, ezek „az elhízott mészárosok?”; fogalmam sincs, tudott-e valamit a költő,
vagy csak sejtett-e. Mindenesetre szerette volna látni - akár a Hold túlsó
oldalát lefényképező űrhajó -, hogy „mi van az elvek
túlsó felén”. A kiteljesedett
kapitalizmusban minden áruvá válik. Hiszen tudjuk ezt, Olvasó.
És akkor most, miután kizsebelték, le is
nyúzzák az ország bőrét, hogy olyan pénzt adjanak vissza, aminek kint léte
valójában érdeke a kölcsönadónak.
Vagy ha visszavárná is: neki voltaképpen
nem hiányzik, sőt ránk van szorulva, mert otthon már mozdulni sem tud. De a
kormány a fejébe vette, hogy megnyúzván engedelmessé nyomorítja az országot.
Holott itt valóban száz éve nem látott fellendülés következhetne, ha a
költségvetésnek nevezett (agy)rém Magyarország polgárainak érdekeit szolgálná.
Mintha magyar lenne maga is.
© Szitányi György
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA
- FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME