KARÁCSONY FÉNYEI, KARÁCSONYI ÁGAK

                                   

 

«Ha az ünnep elérkezik az életedben, akkor ünnepelj egészen. ... Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. ... mindenek fölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl rá testben és lélekben.
S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.» (Márai Sándor)

 

 

 

Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda

 

NAPLÓRÉSZLET

 

 

   Tegnap is - mint mindig, nagyon későn tértem nyugovóra, s ennek ellenére ma is korán felébredtem: fél ötöt mutatott az óra mutatója. Még korom sötét van ilyenkor. Kibújtam ágyamból s átmentem a szalonba, ahol félig lehúzott redőnyös  ablakból kikukkantottam: híre-hamva sem volt még a ködnek, a  színes karácsonyi csillogó-villogó világító lámpácskák szinte varázslatos hangulatot keltettek: mintha egy meseország  utcájában laknék. Szeretem a karácsonyi fényeket.

 

   A város még mélyen aludt.

   Eszembe jutottak az adventi rorátékon való mindennapos részvételeim, amikor a debreceni Svetits Katolikus Gimnázium falai közt tanultam és az internátus lakója voltam. Mindig nagy szeretettel gondolok abban a zárdában eltöltött évekre, s nagyon sajnálom, hogy csak az utolsó két évben tanulhattam ott.

 

    Ahányszor csak tehettem, ha ritkán is, de egy-két nyáron  el-ellátogattam oda s felkerestem szeretett apáca tanárnőimet, egyik-másikkal szoros barátnői kapcsolatba kerültem. De aztán  az évek múlásával el-elmaradt a levelezés. Valaki el is távozott örökre… Osztálytársaim közül is valaki sajnos követte őket…

Az érettségi találkozókra egyikre sem tudtam elmenni: a szerencsétlen időkörülmények megakadályoztak ebben, ugyanis az első ötéves találkozó alkalmával a vizsgaidőszak kellős közepén voltam, Pécsről nem utazhattam Debrecenbe semmiképpen sem. A következő találkozóról a meghívást akkor kaptam, amikor éppen hazatértem életem első olaszországi útjáról, s két nap választott el, a családi stolbergi utazástól - az akkori NDK-ba - szakszervezeti családi egyhetes üdülőjegy jóvoltából: a találkozó az NDK-s nyaralási időpontra esett.  Az elkövetkezőkre azért nem tudtam elmenni, mert innen Olaszországból a találkozó időpontjára sehogy sem tudtam megoldani jelenlétemet. 2002-ben volt a harmincéves érettségi találkozónk, oda sem jutottam el… De azért lélekben velük voltam azon a napon, s minden alkalommal egy levelet írtam nekik. Félő, hogy a 2007-i 35 évesre sem tudok elmenni...

  Nem tudtam többé elaludni. Így Teremtőmhöz intéztem első gondolataimat felidézve magamban a debreceni roráték hangulatát, s a zárdától átellenben lévő Szent Anna templom falai közé repítettem magam s lelkem gondolatban:

 

«Köszönöm Atyám, hogy megérhettem ezt a napot. Neked ajánlom ezt a napot is, mindent amit gondolok és cselekedem: minden szavamat és hallgatásomat, minden  munkámat és küzdelmemet; mindent, ami felemel és minden súlyosat, ami rám nehezedik.

   Atyám, mutasd meg nekem a helyest és helytelent, a jót és a rosszat, hogy a Te tetszésed szerint választhassak s el ne tévelyedjem!

   Vezess engem, légy mellettem, irányíts tetteimben!

   Adj erőt a kísértésben, oltalmazz a bűntől, segíts, hogy minden tökéletlenségtől és tehetetlenségtől megszabaduljak!

   Benned bízva remélem, Atyám, hogy ezt a napot a Te dicsőségedre élhetem át!»

 

   Ezek után felidéződött bennem a gyermekkori családi adventi időszak. Kétségtelen, hogy az év ezen  periódusa volt nekünk gyerekeknek a várakozás legizgalmasabb s legszebb időszaka. Nagy gonddal készítettem el húgaimmal a gyermek Jézushoz írt levelünket, amelyben szépen feldíszített karácsonyfát kértünk jászollal s játékokat, amiket nagyon szerettünk volna… Ez idő alatt gyakrabban énekeltünk karácsonyi szent énekeket, saját kezünkkel készítettünk néhány karácsonyfadíszt, hogy Jézuska az angyalokkal azokat is felrakja a fára. Nagy volt a boldogság, amikor felfedeztük azokat a fenyő ágairól lecsüngeni… Esténként pedig, a hosszú nagy várakozás estéin - szinte cammogott az idő, úgy tűnt, hogy a Szent Este soha nem fog elérkezni - édesanyánkkal elmeséltettük Jézus születésének története mellett kedvenc mesénket, a "Kíváncsi Palkó"-t.

   Amikor végre elérkezett a várva várt Vigilia, a csilingelő csengettyű hangja jelezte a Jézuska eljövetelét. Ünnepélyes arccal, áhítatos csendben vonultunk be a nagyszobába, ahol csillogott-villogott a majdnem plafonig érő gazdagon feldíszített  ezüstfenyő karácsonyfa. Még mielőtt az ajándékokhoz nyúltunk volna az egész család megállt az édesapánk által faragott és alkotott betlehemi jászol előtt s elénekelte a «Mennyből az angyal» kezdetű karácsonyi szent dalt, majd megköszönve, hálát adva így imádkoztunk hangosan, kórusban:

 

«Eljött a nap, mit várva vártunk,

az égen csillagfény ragyog,

Jézuska fáját ím elhozták

a halkan szálló angyalok.

Köszönjük Neked, édes Jézus,

hogy szíved minket úgy szeret,

s az angyalok karával együtt

dicsőítjük ma szent neved.

Ha elmúlik a karácsony,

Te akkor is maradj velünk,

Kérünk, ezt a kis családot

Szeresd, óh, édes Istenünk!»

 

 

Ezután megköszöntük szüleinknek is. Akkoriban igazán nem értettem, hogy miért kell köszönetet mondani, amikor a Jézuska hozta az ajándékokat. Csak később értettük meg, hogy miért…

Ezután következett az ajándékok boldog felfedezése!

Utána az ünnepi vacsora, majd pedig elmentünk az éjféli misére.

Csodaszép, titokzatossággal teli napok voltak az adventi várakozás napjai és a karácsonyt követő közvetlen időszak! S ez a meleg szeretetet sugárzó mesés világú élmény sokáig hatott: hosszú ideig csak erről beszéltünk. Aztán megtörtént az is, hogy amikor hazatértünk az iskolából engedetlenségünk következtében a Jézuskától kapott legkedvesebb ajándékot egyszer csak nem találtuk sehol! Volt ám jajveszékelés!…

   Most is ugyanolyan gyermeki várakozással nézek a Szent Este elébe, de most már egészen más, sokkal mélyebb értelemmel és jelentéssel… Reménykedve az Üstökös vezérlő világításában…, útmutatásában!

   Virrasztok, reménykedem és hiszek az eljövendő Holnapban amiért a Megváltónk, a kicsi Jézus, a Messiás közénk született.

 

Újra kitekintettem az ablakon, kezdett már világosodni, s ezzel a köd is leszállt. A ragyogó utcai karácsonyi fények csak imitt-amott sápadt halványságukkal törték át a ködfátyolt. Egy óra telt el. Helyet változtattam: a fürdőszobába mentem reggeli tisztálkodás végett. Most már kevésbé zajos a csapzuhogás, a család még alvó tagjait nem zavarja fel hirtelen: kívülről és a szomszédlakásokból is már áthallatszanak a reggeli kezdő zajok.

Ezután gyorsan feltettem a tegnap elkezdett vasárnapi ebédet.

Majd részt vettem a vasárnapi Szentmise hallgatásában.

Ezalatt a köd felszállt, s gyönyörű, napsugaras vasárnapi délelőttel lepett meg bennünket a Mindenható. Igaz is, ma van a névnapom! Óh, de szép ragyogó vasárnapot kaptam Tőle ajándékba: az isteni Nap fénye!…

 

Kérem, vágyom az emberiség egy jobb napja után, amely megnyitja mindegyikünk, az emberiség szemét, szívét, lelkét az isteni Nap fényének…

   Erre a Fényre nagyon nagy szükség van, különösen napjainkban!

Igen…

Most - majdnem három évtized után - eszembe jutnak Michael Quoist «Így élni jó» írásában olvasott gondolatai (F. Lelotte: Beszélgetés a Mesterrel, FORUM Lap- és Könyvkiadó Vállalat, ÚjvidékzNovi Sad, 1973) melyek különösen nagy hatással voltak rám, s most sem vesztettek aktualitásukból.

Azt írta, hogy veszélyben az ember… Hogy miért? Ezt így indokolja:

 

«Az emberiség lelkiismeretét a világ nagy problémái izgatják: a munkásság igazságtalan  helyzete és a fejlődésben elmaradt országok nyomora. Keserves következményeik, a megszámlálhatatlanul sok szenvedés, az ember elevenjébe vágnak és lelkileg megbénítják.

 

 

   Ma lehetőleg még  súlyosabb, mert mélyebben gyökerező baj látogatja meg az emberiséget és ez - a dolgok szörnyű visszájára fordulása! - a "legfejlettebb népeknél" és a "legműveltebb embereknél" kezdődik. Belső feloszlási folyamatról, magának az embernek belső rothadásáról van itt szó. A legnagyobb tudósok és erkölcstanítók - legalábbis akik hisznek a szellemnek az anyag fölötti felsőbbrendűségében - egyaránt súlyosan aggódnak ezért, s már maga az emberiség is kezd a veszély nagyságának tudatára ébredni.

 

   Rendkívüli teljesítményei révén csodálatosan szép és nagy lett a modern világ. Úgy tűnik, hogy a meghódításaira és az anyag és az élet fölötti hatalmára büszke ember egyre inkább urává lesz ennek a világnak. De ugyanabban a mértékben, amelyben a tudomány és a technika révén  uralma alá hajtja a világegyetemet, elveszti uralmát saját benső világa fölött. Behatol a világmindenség titkaiba, a parányokéba csakúgy mint a mérhetetlen nagy bolygókéba, de ugyanakkor tanácstalanul áll saját  személyiségének titka előtt.

 

   A világmindenséget akarja dirigálni, de képtelen saját szellemét irányítani. Hatalma alá hajtja az anyagot, de ahelyett, hogy - szabadon az anyag zsarnokságától - elsősorban a szellemből élne, a tökéletesített anyag ellene fordul, ő maga rabszolgává lesz, és elvész a szellem.

 

   Ha pedig az ember elveszíti a szellemét, mindent elveszít. Nincs többé ember. Mert a szellem az első. A gondolat a szellem szülötte: ezért nyer alakot az ember keze alatt az anyag és ezért épül fel az épület. A szellem tervez, azért nő ki a város a földből és így készül el a gép a gyárban. A szépség a szellemben fogan meg, így lesz szobor a márványból, így csendül fel a dallam a húrokból s ezért gyönyörködhetünk a színek harmóniájában. S mikor a szellem lendületbe jön egy másvalaki szellemétől, él a a szerelem, egyesülnek az emberek és szeretetben közösségé válik  az emberiség. De ha a szellem megromlik, az ember veszélybe kerül. Ellene fordul minden és tönkreteszi: szerelmében a teste; a gép amit szerkesztett; a város, amit megtervezett; a világ, amit felépített. Az anyag kicsúszik az ember hatalma alól. Nincs többé ember. Mindent elölről kellene kezdeni.

 

   Így pusztultak el egymás után a kultúrák. A történelem kezdete óta váltogatják egymást, és jól tudjuk, hogy csak nagy néha pusztultak el külső csapások következtében; a legtöbbjük lassú rothadás folyamán, belülről teljesen kiüresedve, saját hóhérjává lett…

  

   Napjainkban mi is itt  tartunk. A pusztító féreg a szív bensejében rág és kérlelhetetlenül győz, hiszen táplálja a modern világ felszínessége, amely a testnek az érzéki gyönyört és a szellemnek a hatalom kevélységét kínálja… Erkölcsi züllésünknek jellemző tünete, hogy világszerte vészesen növekszik a fiatal bűnözők száma; a "legfejlettebb" népek körében valóságos ostorcsapássá válik ez. A lelki betegségek növekedése a modern ember tragikus kórképét  mutatják. A "vadaknak" a testük számára kell a gyógyszere; a "műveltek" ezzel szemben egyre inkább ideggyógyászokra és elmeorvosokra szorulnak…

 

   A holnap embere talán ellátogat a szomszédos bolygókra. De mi lesz ennek az embernek a "tartalma"? Az emberiségnek meg kellene fontolnia Jézus Krisztus ünnepélyes figyelmeztetését és mindig időszerű  szavait: "Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?!" […]

 

[…] Az ember torz fejlődése ellenére is csodálja önmagát. És valóban nem csodálatosak-e a teljesítményei? De miközben önmagát csodálja, elfelejti […] Istent. Amilyen mértékben növekszik rendkívüli hatalma a dolgok fölött, olyan mértékben feledkezik meg Isten mindenhatóságáról. […]

 

   Így áll elénk az igazi Istentől elszakadt ember, aki bizonykodásainak dacára olyan világot  épít, csakúgy mintha ateista tanokat hirdetne, amelyben nincs többé hely Isten számára.

 

  Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy megmentse az embert és a világot:

 

"Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet…

Nélkülem semmit sem tehettek…

Azért jöttem, hogy életünk legyen, éspedig bőségben legyen…

Én vagyok a Feltámadás és az Élet, aki bennem hisz, nem lát halált sohasem…

   A békét hagyom nektek, az én békémet adom nektek; nem mint a világ adja, adom nektek…"

 

Az embernek és a modern világnak csak úgy lehet teljes és boldog az élete, ha visszaadjuk neki Jézus Krisztust. Ha ezt nem tesszük, akkor holnap nem lesz itt többé ember. Mert veszélyben az ember!»

 

***

 

«Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy bizonyos meghatározott módon vallásosak legyünk… hanem azt, hogy emberek legyünk. Krisztus nem egy bizonyos embertípust, hanem magát az embert teremti meg bennünk. Nem vallási aktus tesz minket kereszténnyé, hanem az, hogy a világi életben részt veszünk Isten szenvedésében… Jézus nem egy új vallás követésére hív, hanem az életre.» [Dietrich Bonhoeffer]

 

***

 

   Remélem, hogy aki betévedt naplóm lapjaira, s azokat lapozgatva annak sikerült valamit nyújtanom, csak egyszerűen, ha csak rövid időre is sikerült valakinek a magányát feloldanom, vagy vitatkozásra, vagy valami pozitív reakcióra késztetnem… Akkor már nem volt hiábavaló, értelmetlen rögzítenem napi gondolataimat. Mint ahogy ezt bizonyítja az a tény is, hogy  valakik ezeket az üzeneteket hagyták drótpostaládámban a naplórészleteim elolvasását követően:  

 

«Szerintem holnap is remek nap vár ránk, ölellek, jó munkát, jó éjszakát!»

«Azért ne keseredj el, az élet szép, hát néked magyarázzam? Jó munkát, szép álmokat!»

«Látlak… Jó éjt, örülök, hogy látlak!»

  

Így hát már ezért igazán megérte…

 

És nagyon köszönöm!…

 

Forrás: Trinapló  ( Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda: Napló, 2001. december 2.)

 

 

 

EGY KISGYERMEKKORI KARÁCSONYI EST

 

Adeste, fideles laeti triumphantes

Venite, venite in Bethlehem.

 

SZÍVÜNKBEN még ma is visszacsengnek a mennyei angyalhangok, mint édes utómuzsikája a csodálatos éjféli miséknek. Megmagyarázhatalan érzés támad föl bennünk, egy égi sugallat, hogy ujjongva felkiáltsunk:

   «Egy kisgyermek született nekünk; egy Fiú adatott nekünk; akinek vállára hatalmat helyeztek és nevét emlegetni fogják: Köuete a nagy tanácsnak. Az Úr új éneket dalol, mert csodálatos dolgokat cselekedett Ö.»

   Ilyen áhítattal vártuk mi is az Ő eljövetelét. Számoltuk a napokat, az órákat, sőt még a perceket is, melyek elválasztanak attól a csodálatos, szentséges, hőn áhított szent éjszakától.

   Gyerekkorunkban édesanyánk hosszasan mesélte hogy majd eljön a gyermek Jézus... Annyira szépen tudott beszélni arról, aki királyi palotáját, Atyját elhagyva egy szegényes, hideg istállóba jött, hogy értünk szenvedjen, és majd bennünket is az Ő birodalmába vezessen, a jóságos Atyához.

   - De miért tette mindezt? - kérdeztük mi.

   - Mert ő forrón szeret mindenkit - válaszolt anyánk.

   - Ahogyan te, minket?

   - Még sokkal jobban - felelte szelíden.

Elképedve hallgattuk, nem értettük, hogyan szeretne minket valaki jobban, mint a saját édesanyánk?...

Már ezért is érthető, miért vártuk annyira a Gyermek eljövetelét...

   - Írjatok levelet - szólt anyánk egy este, amikor kérdéseinkkel újra ostromoltuk - abba mindent beírhattok, amire csak vágyódtok. Én pedig majd elküldöm a Jézuskához: fel az égbe.

Sokáig beszélgettünk mi, hárman, hogy mit is kérjünk, és hogyan ajánljuk föl könyörgő imánkat. Ketten nem tudtunk írni, csak Laci (volt is emiatt tekintélye a többiek előtt.) Így hát az ő feladata volt, hogy a mi kérdéseinket is leírja; miként egyszer már egy egész levelet megírt keresztapjának!

   Karácsonyfát, kis jászolt, és mindenféle játékot kértünk, ahogy azt abban az időben minden fiú tette. Végül pedig - nagy tanakodás után - még azt is, hogy a kis Gyermek maga is jöjjön el hozzánk.

   Végre elkészült a levél - óriási, hol jobbra, hol balra dűlő betűkkel -, és elment a mennybe, ahogyan azt anyánk mondta. Mi pedig erősen hittük ezt.

   Milyen nehezen cammogott ezután az időt A karácsony előtti éjjelen nem tudtunk aludni se. Már előtti délutánján nagy izgalom lett úrrá rajtunk. A legszebb szoba zárva: minden oly titokzatos! Az ajtó körül senki sem kószálhat, különben az angyalkák nem mernek eljönni - figyelmeztetett anyánk.

   Végre, mire az est leszállt, már csak arra kellett vámunk, hogy megszólaljon a csengő. Ez volt a jel: az angyalok mindent elkészítettek. Majd végigcsendült a házon a csengő ezüstös hangja, s anyácskánk kezét szorosan fogva, elindultunk a nagyszoba felé.

   Egyikünk sem mert beszélni. A szoba ajtaja tárva volt, s ott állt a ragyogó karácsonyfa, melyre csodálkozva néztünk. Számtalan kis gyertya ontotta arany sugarát a piros almákra, a barna süteményekre, és a sokféle, arany- és ezüstpapírba csomagolt állatkákra és figurákra. S legfelül egy angyal volt - trombitával.

   Csak egynek nem örültem: ott volt a kis kalapács, a fogó, a kis zöld köténnyel: - Bizony, Pityukám, ez a tiéd, mert nem szeretsz tanulni. Figyelmeztetés: ha nem tanulsz jól, cipészinas leszel - mondta apám, s ezen egy kicsit elszomorodtam.

   A játékok is, amit a kis Jézuskától kértünk mind ott csüngtek a fán. A fa pedig egészen a mennyezetig ért, és alatta ott volt a jászol is: benne feküdt kitárt karokkal a gyermek Jézus, és ránk mosolygott.

   Hármunk közül senki sem mert megszólalni: a látottak igen nagy hatást gyakoroltak ránk; úgy éreztük, mintha az égben lennénk.

   Ekkor apánk megtörte a csöndet:

- Imádkozzunk a Gyermekhez!

   Mindannyian letérdeltünk, és imádkoztunk, énekeltünk a Gyermekről a Gyermekhez. Gyönyörű álomnak tűnt az egész.

   Ezután játszhattunk a kapott ajándékokkal, s minden oldalról megcsodálhattuk a karácsonyfát. A legcsodálatosabb azonban a kisded volt. Néztük kedves arcát, nevén szólítottuk; ő pedig felelt is rá, amit mi természetesnek vettünk. Valamelyíkünk egyszerre rádöbbent, hogy tulajdonképpen másmilyen Jézuskát kértünk: mert ez - igaz, hogy szép, de - nem él.

   - Ez biztos valami tévedés lehet - gondolta Laci.

   - Igen, nekünk egy élő Gyermeket kellett volna kapnunk, aki tud velünk játszani, mosolyog és szépen énekel.

   - Én neki adtam volna az aranyos trombitámat. El kellett volna jönnie - jegyezte meg Laci.

   - Én az ezüst kardocskámat - bizonygatta Imi.

   - Én meg a fehér báránykámat, amit mindig annyira szerettem, mert három tisztán csilingelő kis csengő függ a nyakán. De ő nem jött el! - fejeztem be majdnem sírva.

   Anyánk, hallva ezeket a szavakat, odajött hozzánk és így vigasztalt:

   - Nézzétek gyermekeim, a kis Jézus nem tudott most eljönni, mert este még nagyon sok dolga van. De ha ti jók maradtok, mindig mellettetek lesz: játszik veletek, dolgozik, és mindent csinál. Hát nem nagyszerű?

   - De igen! - kiáltottunk mindannyian.

   - De mikor jön el? - kérdeztem.

   Anyám akkor ölébe vett, kezemet kezébe fogta, s az ujjaimon kezdett számolni: egy, kettő... három... és számolta tovább az ujjaimat.

   - Csak ilyen sokára? - kiáltottam fel csalódottan.

   - Igen, amikor nagyfiú leszel, a Kisgyermek majd a szívedbe jön.

   Én nagyon távolinak találtam ezt az időt:

   - Nem akarok olyan sokáig várni! - kiáltottam.

   - Nem tudna esetleg hamarabb jönni?

   - Nem, fiam, a Jézuskának az égben kell maradnia.

   - Akkor én megyek hozzá!

   - Itt tudnád hagyni édesanyát, édesapát, testvéreidet és a kis báránykádat?

   Ekkor egy kicsit elbizonytalanodtam.

   - Nem - szóltam azután -, neked és a báránykámnak is velem kell jönnötök.

   - Hát jó, de a bárányka nem jöhet be az égbe; az ajtó előtt kell várakoznia - felelte mosolyogva anyám.

   - De én éppen a báránykámat akartam a Jézuskának adni! Ha ő nem jöhet be, akkor semmit sem tudok neki ajándékozni!

- Éppen ezért kell azt az időt kivárnod, míg a Gyermek eljön hozzád, s akkor mindent odaadhatsz, amit csak akarsz.

S így, bár nehezen, de meggyőzött anyám. Ekkor három koppanás hallatszott az ajtón, és felcsendült ismét a szép ének, amely egyenesen a mennybe szállt - túl a havas fákon és háztetőkön:

 

«Mennyből az angyal                   

lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok,

hogy Betlehembe sietve menvén

lássátok, lássátok.»

 

   - Itt vannak a pásztorok! - kiáltott fel örömmel Laci, s az ajtóhoz szaladt.

Egy csomó hosszú szakállú és bajuszú férfit engedett be. Utánuk pedig két angyalt, akik egy kivilágított istállócskát hoztak. Ők ketten előre léptek, s az istállót a szoba közepén a földre tették, majd letérdeltek, s egymás kezét fogva énekeltek: «Dicsőség a magasságban Istennek!»

   Félve és egy kicsit irigykedve néztük, mi is fog történni. Amint az angyalok befejezték éneküket, a pásztorok a leterített báránybőrökre ültek. Biztosítottak arról, hogy a próféták jövendölése hamarosan bekövetkezik, s eljön Izrael királya, hogy megszabadítsa népét a rómaiak igájától.

- Már késő éjszaka van - szólt a legöregebb, miután hosszasan beszélgettek -, pihenjünk valamennyit. Báránybőrükre heveredtek és úgy tettek, mintha mélyen aludnának. Ekkor az angyalok rázendítettek a «Glóriá»-ra:

 

«Dicsőség mennyben az Istennek,

Dicsőség mennyben az Istennek!

Az angyali seregek vígan így énekelnek:

Dicsőség, dicsőség Istennek!"

   Erre a pásztorok felébredtek, s igen elcsodálkoztak, s meg is ijedtek. Az egyik angyal megszólalt:

   - Ne féljetek, örömhírt hozok nektek. Ezen a csodálatos éjjelen megszületett a Megváltó. Siessetek Betlehembe; ott találjátok Őt - egy kis istállóban.

    Az angyalok énekelve az istálló felé fordultak, a pásztorok meg követték példájukat.

   Ezalatt anyánk a pásztorok kosarát kaláccsal, almával, édességgel töltötte meg. Miután elvették, letérdeltek és imádkoztak, ezalatt az angyalok kedves, szép karácsonyi énekeket énekeltek, majd felvették a kosaraikat, s bundájukba burkolózva újra kimentek a hideg éjszakába.

   - Így mennek mindenhová, hogy elvigyék a karácsonyi örömhírt - mondta édesanyánk, amikor énekük elveszett a sötét éjben.

   Még sokáig fennmaradtunk, játszottunk a frissen kapott játékokkal, amikor pedig elfáradtunk, odaültünk apánkhoz, aki gyönyörű karácsonyi történeteket mesélt nekünk.

   Éjfél előtt kellett csak ágyba mennünk, egyedül Laci volt kivétel, aki apánkkal együtt elmehetett az éjféli misére. Mi pedig álmodtunk a karácsonyfánkról, az angyalokról, meg pásztorokról.

   Másnap pedig anyánkkal és apánkkal mi is elmentünk a templomba, hogy megláthassuk a jászolt.

*

   Igen, a karácsonyest: mindig ezek voltak az év legmeghittebb órái! Még most is milyen boldog vagyok, hogy visszagondolhatok rájuk. Mennyire vágyom még most is e szép esték után! Mily megható ez az ünnep! Most itt, Flandriában is van karácsonyfám, bár nehéz volt fenyőt vásárolni. S milyen örömmel énekeltem, amikor két nap keresgélés után sikerült találnom:

 

Ó, zöldfenyő, ó zőldfenyő,

mily hűségesek a te leveleid.

Mit másik levél meg nem tesz,

te zöldellsz egész télen át,

ó fenyőfa, ó fenyőfa, ó csodálatos szép fa.

 

   Ezután feldíszítettem: gyertyácskát, piros almát, barna süteményt akasztottam rá. Oly szép, igazi karácsonyfa volt. Alátettem egy jászolt, éppen olyan Jézuskával, mint az otthoni. Annyira kedvesen feküdt, és mosolygott!

   Meggyújtottam a gyertyákat, leoltottam a villanyt és csöndesen énekelni kezdtem a Gyermekről, a Gyermeknek. Lélekben újra átéltem mindent, amit most leírtam: a fa körül ott álltak szeretteim, mindenkit felismertem, s énekeltek velem. S az ismerőseim is ott voltak; az én kedves flamand családom is. Örömmel néztem őket, mintha ezt akartam mondani:

   - Legyetek üdvözölve mindannyian, a kis szobámban, a karácsonyfám körül...

   Hová lettek a karácsonyi álmok, vágyak és ajándékok? Azaz a kalapácsot, a fogót és a zöld kötényt megkaptam egy nagybajúszú fegyőrtől, amikor a fegyház cipőűzemében a kezembe nyomta, ezen szavak kíséretében:

- Nem lesz könnyű itt cipészinasnak lenni.

Ekkor én arra a karácsonyi kiskalapácsra, fogóra, zöld kötényre gondoltam, melyek miatt elszontyolodtam, hiszen figyelmeztettek, hogyha nem jól vizsgázom, cipészinas lesz belőlem.

Szomorúan vettem át a szerszámokat, könnyeimet a zöld köténybe rejtve: «Hát, édes Istenem, nem jól vizsgáztam, mégis cipészinas lettem?»

*

A harangzúgás hirtelen felébresztette a várost: a jóakaratú embereket hívta a templomba. Felálltam, s örvendező szívvel indultam az Isten házába. Boldog voltam, a szívem ujjongott az örömtől; most még mélyebben érzem az örömet, mely oly mélyen  gyökerezik a bensőmben, mint ez a szép karácsonyest a fiatalságomból.                                                 

   Végre szívembe fogadhatom a Gyermeket! Érzem is Őt a szívemben, mintha egy csodálatos bölcs születne bennem. Látni fogom Őt a hitem szemével... Szeretetem által érzem a szívemben... Bárcsak általa az én szeretetem is kiterjedne a világ minden tájára... Mennyire boldog vagyok!...

*

 

Elmúlt a karácsonyest. Isten veled, te szent-tiszta csendes éj! Isten veled a jövő évig. Isten veled «Adeste fideles», s ti mind, csodaszép karácsonyl énekek! Isten veled zöld fenyő, páratlanul szép karácsonyfa - vakító fényű lángjaiddal. Isten veletek pásztorok, báránykák. Isten veled lélekbemarkolóan édes emlékezés! Úgy elszálltatok mind, oly gyorsan, akár egy fényes álom...

   Egy azonban megmaradt: a Gyermek; a kedves, édes Gyermek; a szeretet, a világosság, a béke, a boldogság Gyermeke. Téged a szívembe zártalak, nem engedlek elmenni soha. Te vagy a kincsem, testvérem, királyom, mindenem... Oly gazdag vagyok általad, s még gazdagabbá válok, ha kincsemet olyan szegény nővérkéim, bátyáim között osztom szét, akiknek semmijük sincs. Mindenkit szeretnék istállócskádhoz vezetni; általad boldoggá tenni; te kedves Gyermek, hogy mindannyian együtt énekeljünk az angyalokkal, pásztorokkal, az éggel és a földdel:

 

«Dicsőség a magasságban Istennek,

békesség a földön

a jóakaratú embereknek!»

 

 

Forrás (szöveg és illusztrációk): © Regőczi István: Karácsonyi ágak

 

 

 

 

Ady Endre

A JÉZUSKA TISZTELETÉRE

 

A született Jézus

Ez igézetes gyermek,

Áldja meg azokat,

Kik a szívükbe vernek

Mérges szuronyokat.

 

Áldassanak bennünk

A kifeslett vér-rózsák:

Bánt, kín, szenvedés,

Mert Jézus volt a jóság.

S a nagy, szent türelem.

 

Csengessünk csengőkkel,

Szeressünk szeretettel,

Örüljünk, ha sírunk,

Ha ránk tör minden ember

S ha álul bántatunk.

 

A született Jézus

Született így s kívánta,

Hogy ez legyen az üdv:

Minden hívság kihányva

Életünk gömbiből.

 

Ady Endre

KARÁCSONY

 

Ma tán a béke ünnepelne,

A Messiásnak volna napja,

Ha mennyé kén' a földnek válni,

Hogy megváltóját béfogadja.

Ha úgy kén', hogy egymást öleljék

Szívükre mind az emberek -

De nincs itt hála, nincs itt béke:

Beteg a világ, nagy beteg…

 

Kihűlt a szív, elszállt a lélek,

A vágy, a láng csupán a testé;

Heródes minden földi nagyság,

S minden igazság a kereszté…

Elvesztette magát az ember,

Mert lencsén nézi az eget,

Megátkozza világra jöttét -

Beteg a világ, nagy beteg…

 

Ember ember ellen csatázik,

Mi egyesítsen, nincsen eszme.

Rommá dőlt a Messiás háza,

Tanítása, erkölcse veszve…

Óh, de hogy állattá süllyedjen,

Kinek lelke volt, nem lehet!…

Hatalmas Ég, új Messiást küldj:

Beteg a világ, nagy beteg!…

 

 

 

   Sajnos nagyon időtállók Ady Endre szavai, mind egyetemes, mind hazai vonatkozásban.   Ez utóbbit a legutóbbi legfrissebb hazai események igazolják…:

 

«…Ember ember ellen csatázik,

Mi egyesítsen, nincsen eszme.

Rommá dőlt a Messiás háza,

Tanítása, erkölcse veszve…»

 

  Ady sorai mintegy  Berzsenyi Dánielt (1776-1836) támasztják alá, aki így szólt honfitársaihoz:

 

«Romlásnak indult hajdan erős magyar!    

Nem látod, Árpád vére miként fajul?  

Nem látod a bosszús egeknek    

Ostorait nyomorult hazádon?»

(A magyarokhoz)

 

 

 

SZITÁNYI GYÖRGY:

 

Úrjövet, 2004

 

 

Arról ismerik meg, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. Békecsókot váltottak, és elszéledtek.

   Amikor megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog, ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong, mi, akiknek az Úr szabadulást hozott, visszatérünk. Akkor majd öröm és ujjongás jár nyomunkban, mert fájdalom és siralom nem lesz többé. Addig azonban legyetek türelemmel a szenvedésben, és vigyázzatok, nehogy ítéletet vonjatok magatokra, mert a bíró már az ajtó előtt áll.

   Könnyűnek találtattok, ha ma jön, akár a balga szüzek, akik nem vettek olajat lámpásaikba. Eljön, mint messze földi vőlegény, és cselekedeteitekről ítél meg benneteket a bíró, aki a világ ura.

   Árpád vére rothad, szállj magadba, elfajultál, korcs nemzetség! Őseiddel nem bírt el a tatár, hitüket nem másította meg a Keletet leverő török, mert erkölcsük tiszta volt, lelkük lámpásában olaj világított, és Isten lenyújtotta védő karját a nemzet fölé.

   Te megtagadott testvéred vérében fürdesz gyáván, csakhogy az ő húsukat tépő mócot meg ne bántsd azzal, hogy véreidet szereted. És világcsúfjára rokonodat tépő esküszik hűséget önmagára, s gyalázza ezzel a megfeszítettnek keresztjét.

   Honnan vetted gyávaságodat, honnan az árulás ezüstjeit?

   Hiszen tudhatod, eljő az Úr. S te készen állsz, hogy újra megfeszítsed?

   Nézz fiaidra: hátuk gyenge, gerincük mint kígyó görbül, nem tennének a honért egy díszlépést sem, magyarul nem beszélnek, motyognak, selypegnek, s anyjuk nyelvét megunván, idegenre cserélik azt.

   Mivé lettél? Gyáva báb vagy, lelkedben őrláng sem világol, s tán lelked sincs már, s ha van is, idegen.

   Törvény elől tengereken túlra menekült tuskót majmolsz, hitetlen, erkölcsvesztő pribék, ki szerető rokonát inkább vérig sérti, hogy szeretetlenségre maga hivatkozhasson, buta csőcselék.

Ki vagy te? Hunyadi nem ilyen magyarral verte vissza Mohamed hatalmát!

   Magyarnak semmi, kereszténynek aljas, nemzetnek gyalázatos fajta, hova lett belőled e nép hajdan számtalan erénye?

   Ilyenekkel Árpád nem foglalt volna hazát, korcs csőcselék!

   Most elég néhány hazátlan szózata, hogy véred is kivesd. Megérdemled sorsod, korcs nemzedék.

   Kit Isten kiválasztott evangéliumának hirdetésére, menekülne Jónásként, de nem teheti. Ahol ma él, nem Ninive, kevésbé dicső vidék ez: Jurop kültelke, hitét s gerincét vesztett szolganép tanyája. Dús vizeinek halát ciánba veszejtő szibariták szolgáinak ólja.

   Rokonodat sem szereted, nemhogy ellenségedet, s nyalod talpát Szent Péterrel pimaszkodó uradnak, a pénz fattyának?

   Bizony mondom, irtózatos sorsod lenne, ha Isten nem volna végtelenül irgalmas.

   A te kezedben van, testvértagadó, minden egyes köve jövődnek. Mózes parancsai helyett csak egy áll már: szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket. Tudtok-e szeretni? Önmagatokat? Úgy, mint felebarátotokat, vagy csak annyira, mint testvéreteket? Mert eljő, aki az Idők kezdete előtt erre rendeltetett, a Gyermek minden egyes évben eljön, hogy emlékeztessen: íme, van megváltás azoknak, akik szeretik egymást. Tudd meg, nincsenek fokozatok, döntened kell, mert a langyosat elveti az Isten. Vagy igent, vagy nemet mondasz, erre a szabad akarat, magad választod meg, igent mondasz-e Istenre, a szeretetre, vagy eltaszítod-e magadtól az érted megfeszítettet.

   Van jövőd, de ezt a jövőt magad választod, amikor felragyog Betlehem csillaga. Jézus Krisztus mindenkit megváltott, amikor megkötötte az új és örök szövetséget, te sem vagy kivétel. Nincs bűn, ami meg ne volna bocsátva azóta, hogy testét s vérét adta értünk és mindenkiért a bűnök bocsánatára.

   Üdvözülhetsz. De ha nem akarsz, nem is fogsz.

   Egyetlen törvényt kellene betartanod: a szeretetet.

   Mondd, kit szeretsz?

   Még önmagadat sem?

   Isten önmaga részének földi valóját adta érted. Nem kell? Visszamenőleg nem akarod? Akkor tessék csak, tiltakozz ellene.

   Mégis megünnepeljük évente, és a tiednél sokkal nagyobb erő hatalma sem tudta legyőzni az ő egyházát.

   Egy tucat halász elhagyta halait, mert Jézus az emberek halászaivá tette őket.

   Évente megünnepeljük születését, de megünnepeljük feltámadását is, mert elsőszülött a halált legyőzők között. A keresztény lélek évente újjászületik, mert a halál fullánkja nem fog a lelken. Senkién.

   A tiéden sem. Eljön a Megváltó, te pedig választhatsz. Elfogadod-e, vagy sem, a te dolgod: a tested és a lelked jövője egyaránt a kezedben van.

   Isten irgalma pedig nemzedékről nemzedékre megmarad azokon, akik ismerik a szeretetet.

   Őket övéinek ismeri.



 

KARÁCSONY HAZÁNKBAN, MAGYARORSZÁGON

 

A karácsony eredete, jelképei, karácsonyi szokások, hiedelmek

(december 25.)

 

   A karácsony szláv eredetű szó, az ősi keresun szóból származik: az újba átlépőt jelenti.

   Az év legnagyobb, szokásaiban, hagyományaiban leggazdagabb, legszínesebb ünnepe a karácsony, amely a legnépszerűbb keresztény ünnep. Jézus születését ünneplik ezen a napon. A karácsony az öröm, a békesség, a család, az otthon ünnepe, melyet minden nép a maga módján történelmi és népi hagyományokkal ünnepel. Ezek a szokások évszázadról, évszázadra változtak, hagyományozódtak. Megünneplésének szokása a pogány mítoszokra épülő keresztény hagyományokból ötvöződött.

   Adventtől vízkeresztig szinte minden napnak megvoltak a maga szokásai, szabályai. A karácsonyi ünnepkör és népszokásai nagyon régiek. Magyarországon a XVI. századig karácsonykor kezdődött az év. A IV. századtól már ünnepelték a karácsonyt, az V. századtól Rómában hivatalos ünneppé vált - december 25-re kerülve az ünnep.

   A karácsony Jézus Krisztus földi megszületésének ünnepe, melyet a keresztény egyház december 25-re tesz. Jézus születésére többféle számítás volt (május 20., november 25., január 6.). Jézus születését Rómában V. Gyula pápa (i.sz.. 337-352) idején kezdték ünnepelni.

   Az ókori világban a naphoz fűződik a téli napforduló, a világosság győzelme a sötétség felett. Az ószövetségben olyan nagy ünnep, mint a perzsáknál a Mithrász, az egyiptomiaknál Osiris, a rómaiaknál Saturnus, mindenhol a Legyőzhetetlen Nap ünnepe. A pogány világban a Nap istenének, Mithrásznak születését ünnepelték ezen a napon, aki a monda szerint barlangban született, mint Jézus. Lehet, hogy őt is pásztorok őrizték, gondozták? Sok hasonlóság található Mithrász és Jézus születése között.

   A kereszténység pogány hitvilágból ered, s térhódításával karácsonykor kezdődött az év. Kr. előtt 153-tól a római tisztviselők január 1-jén foglalták el hivatalukat, s a naptárreform után végleg január 1. lett az évkezdő nap.

   Az év utolsó estéjén mindenki ajándékot készít szeretteinek. A gazdagoknál és szegényeknél is bővebben, jobban étkeztek, mint más napokon. Egész éjjel sokáig táncolnak, tréfálkoznak, lármáznak, mindenki ajándékot oszt. A jókívánság, a lármázás, ostorcsattogtatás karácsonykor is megtalálható. Azóta is karácsonykor és újévkor is szoktak az elkövetkezendő év időjárására jósolni, s kellemes ünnepeket kívánva, ajándékot osztani.

   Az esztendő szokásai közül a karácsonyi ünnepkör népszokásai a leggazdagabbak, legszínesebbek, legváltozatosabbak. Hozzájuk sokszínű hiedelmek, jóslások, tilalmak fűződnek.  

   A karácsonyi ünnepkor legkedvesebb dramatikus szokása a betlehemezés, melynek két formáját ismerjük: a bábukkal és az élő szereplőkkel megjelenített játékot.

Ehhez az ünnepkörhöz tartozik egy másik dramatikus szokás, a regölés is, amely az egyik legrégibb pogány eredetű népszokásunk. Ide tartoznak még a féldramatikus szokások, amelyek az Islván-János-napi köszöntők, aprószentek-napi vesszőzés, óév búcsúztatás, újév köszöntés.

A karácsonyi ünnepkör a vízkereszt-napjával zárul, amely nevét Jézus vízzel való megkercesztelkedéséről kapta. A karácsonnyal kapcsolatos a népi babonák, szokások, hiedelmek sokszor az ősi pogányságban gyökereztek. Az egyház sok szokást megszüntetett, értékes, pótolhatatlan adatok megsemmisültek.

A népi szokás- és hiedelemvilág kihalóban, kipusztulóban van. Ügyelni   kell, hogy az egykori népi gondolkodást tükröző emlékek nyom nélkül ne tűnjenek el.

Bogdán István Karácsonyolás című cikkében a sziklabarlangról, Jézus bölcsőjéről így olvashatunk: Betlehem városában annak idején kegyelettel gondozták azt a sziklabarlangot, amelyhen a hagyomány szerint Jézus bölcsőjéül szolgáló jászol maradványai voltak. A relikviák később Rómába kerültek, és itt a IV. században, majd másutt is szokásos lett a betlehemi sziklabarlang-alkotás és a születés jelenetének bábokkal való ábrázolása. Ezzel pedig kialakult a liturgikus misztériumjáték, amelyben később a bábok szerepét célő alakok kezdték helyettesíteni, átvéve egyúttal a bábjáték magyarázójának szövegét is.

 

 

A KARÁCSONY JELKÉPEI

 

   A karácsony jelképeiről a Helikon Kiadó gondozásáhan megjelent Karácsony című könyv ír hővebben.

   A karácsony legősibb jelképe a jászol, amely hazánkban fából készül és először templomokban jelentek meg. Krisztus születésének történetét jelenítették meg a szálláskéréstől kezdve a pásztorok és a napkeleti bölcsek látogatásáig.

   Assisi Szent Ferenc volt az első itáliai vallásreformátor, aki a betlehemi jelenetet kihozta a templomból 1223 karácsonyán egy erdő barlangjában felállítva a jászlat. Assisi Ferenc a természetszeretetet és békességet hirdette. Ezután terjedt el a «betlehem» felállításának szokása, először Itáliában, Németországban, majd Magyarországon.

   A karácsonyfa elődje a karácsonyi piramis volt, melyet fából készítettek.

   Az 1800-as évek közepe táján a magyar udvarházakban karácsonyi piramist állítottak fel. A virágcserépbe vagy fatönkre erősített deszkaszálhoz keresztben két-három vékony lécet szegeztek, felfelé rövidülőket. Ezeknek a léceknek a végein gyertyákat is gyújtottak, amikor a karácsonyi piramis köré gyűltek.

   Magyarországra ez a szokás Németországból került. Szentestén vagy karácsony első napjának hajnalán gyújtották meg a piramison a gyertyákat. A karácsonyi piramist csillogó díszekkel, mézeskaláccsal, ajándékokkal díszítették.

   A karácsony a szeretet, az ajándékozás ünnepe. Ilyenkor mindenki angyalfiát, ajándékot készít és ad szeretteinek, mely szintén jelképe a karácsonynak. A karácsonyi ajándékozás már az ókorban elkezdődött. A gazdagok az alattvalókat megajándókozták süteménnyel, gyümölccsel, pénzzel. A magyar királyok is az udvari népeknek feldíszített ágat ajándékoztak. Az emberek ajándékot osztottak, hogy örömet szerezzenek egymásnak.

   A 17. századtól családi ünneppé vált a karácsony. Elsősorban szülők ajándékozták meg gyermeküket. A gyerekekkel elhitették, hogy földöntúli lények az ajándékozók (Angyal, Jézuska, Mikulás, Karácsony Apó, Fagy Apó, Aranyos Csikó).

   Ma a karácsony akkor lesz számunkra igazán ünneppé, ha mindenki igyekszik az ajándék csereberéjét nem túllicitálni, hanem kedves, színes, díszes csomagolással varázslatosabbá  és az ajándékozást felejthetetlen élménnyé tenni.

 

 

KARÁCSONYFA - FENYŐFA

 

A 17. század közepén kezdte Németország egyes részein a karácsonyi piramist felváltani a télen is zöldellő fenyő. A 19. századtól indult világhódító útjára a fenyőfa. A karácsonyfaállítás szokásával, elterjedésével többféle elképzelés alakult ki.

Az egyik szerint decemhcr 24-én Ádám és Éva napján, karácsonykor almafátl állítottak fel a szobában, később gyümölccsel, körtével, szőlővel, dióval aggatták fel a fát. A tudás fáját ábrázolták, mely összefonódott a karácsonyfával, ezért német vidékeken paradicsomfának is nevezik.

A másik elképzelés szerint a «betlehemezési» jelenet alkalmával a tudás fáját jelképező kis fenyőfából alakult ki a szokás. Ilyenkor almát kötöttek erre a fenyőre és egy papírláncot, mely a kígyóra emlékeztet. Más dísz ekkor még nem volt a fán.

   Egy német szokás szerint a következő mondával emlékeznek a karácsonyfákra:

 

   «Gusztáv Adolf svéd király seregeivel a vallásszabadságért küzdött. Az egyik svéd tiszt súlyos sebet kapott egy észak-németországi város mellett. Könyörületes emberek megszánták, ápolták.

    - Jóságotokat nem tudom máshogy meghálálni, minthogy arra kérlek, hogy az én hazám szokása szerint állítsatok most fel egy fenyőgallyat, amely örökké zöld ágaival az élet örökkévalóságát hirdeti. Ez a zöld fa nekünk otthon sok lelki örömet szerez. Ennek a fának az öröme legyen hálám ajándéka jóságotokért.»

 

A karácsonyfa eredetéről Bucsánszky Lajos könyvében így olvashatunk:

A Szentcsalád Egyiptomhól hazajövet Názáretben élt; József műhelyében dolgozott, Mária fent, a kis Jézus pedig hulladékfából keresztet ácsolt, amely ágakat hajtott és szép zöld lombokat. Majd kivirágzott és fényes csillagokat termett. József rádöbbent, hogy éppen akkor volt a gyermek születésnapja. Mária titokban telerakta a fa ágait eggyel-mással, aranyos dióval, ünnepi ruhával. A kis Jézus örömmel nézett a fára. Eljöttek játszótársai is, akik felköszöntötték.

   A karácsonyfaállítás előtt életfát, termőágat, fagyöngycsokrot, mogyoróágat, rozmaringágat állítottak, ami az évről évre megújuló természet jelképe volt. Ezeket az ágakat a gerendára függesztették, közben karácsonyi dalokat énekeltek. Aranyozott diót, mogyorót, almát tettek rá.

   Falvainkban még a XX. század 30-as éveiben is ritka jelenség volt a karácsonyfaállítás. A parasztság körében olcsóbb megoldás volt a gerendára függesztett boróka (pl. Tardon). Karácsonyfát először Luther Márton német pap állított gyermekeinek az 1500-as években.

   Hazánkban a Podmaniczky család állított fel először karácsonyfát 1826 táján, majd a Bezerédi család 1934-ben Flóra lányuknak.

Podmaniczky Frigyes háró így emlékezik vissza a karácsonyra: «Különösen a karácsony ünnepe tartozik kegyelt gyermekkori emlékeim közé, éspedig azért, mert azóta sem láttam oly fenséges celebritással megülve, mint családunkban.»

Ők állítottak Pest-Budán először karácsonyfát. Az édesanya német asszony volt, a szász miniszter lánya. A család az év nagyobb részét az aszódi kastélyban töltötte, télen viszont felköltöztek Pestre. A ház úrnője német szokás szerint kívánta megünnepelni a karácsonyestét, ám az 1920-as évek végén nem lehetett hozzájutni fenyőfához, még gallyhoz sem. Így az első karácsonyfák papírból készültek, de a következő évben a palota nagytermét igazi fenyő ragyogta be gyertyáival, melynek csodájára jártak nemcsak a rokonok, hanem az idegenek is.

 

 

AZ AJÁNDÉKOZÁS ÖRÖME

 

Már hosszú hetekkel az ünnep előtt a gyerekek listát készítettek, hogy mit szeretnének kapni. Meg is kellett magyarázniuk, mit miért kérnek, s mire akarják azt használni. Ha egy-egy kiszemelt ajándék fölöslegesnek vagy meggondolatlannak tűnt fel a szegénynek éppen nem mondható családfő szemében, újat kellett választaniuk.

Karácsonyeste az izgatott gyereksereg feszülten fülelt a sokat ígérő csengőszóra. Mikor végre felhangzott a várva várt jel, boldog kíváncsisággal özönlöttek be a feltáruló ajtókon. Káprázatos látvány tárult a szemük elé, mindegyikük külön karácsonyfája, alatta a sok földi jóval.

A gyerekek nem irigykedhettek egymásra, és kivételezéssel sem vádolhatták szüleiket, hiszen ki-ki azt kapta, amit kért, örömük, vágyaik megtestesüléséből fakadt. A máskor szigorú szülők elnézően hagytak tág teret az apróságok önfeledt lelkendezésének, ilyenkor holdog zsivaj töltötte be a feldíszített termeket. «Még most is előttem lebeg a szeretetleljes kép, az apának komoly, áhitatos magatartása, az anyának jóságos tekintete, a repeső öröm a gyermekarcokon, melyeknek pírján megtört a viaszgyertyák halvány fénye. Mily szívdobogva vártuk ezt évente, mennyi vágy és remény fűződött az esthez...»

«A karácsony - írja emlékezéseiben Podmaniczky Frigyes - akkor sokkal mélyebb nyomot hagyott az emberek kedélyében, mint manapság, midőn az már nem egyéb, mint egy részről ajándékokkal való elhalmozása a hozzánk közel tartozónak, másrészről csakis külső mulatozás, mely helyenkint dorbézolássá fajul.»

Sok helyütt a karácsony helyett a fenyőünnep elnevezés használatos. Bizonyos gyakorlati okai is vannak, hogy éppen a fenyő terjedt el, mint karácsonyfa, de népmondákhan ezt különböző csodálatos eseményeknek tulajdonítják.

Az egyik monda szerint, amikor Jézus a földön járt, a gonosz emberek miatt bujdosnia kellett. Egyszer üldözői elől egy sűrű lombú fa alá menekült, de a fa rászólt: menj innen, mert ha itt találnak, engem is elpusztítanak! Úgy utasította el a többi fa is. Végül a fenyőfához ért. Ennek alig volt lombja, de az ágak elrejtették a menekülőt. Jézus így szólt a fenyőfához miközben megáldotta: «Soha ne hullasd el a leveledet! Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb, a legszívósabb minden társad között, s élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme és emlékezetemre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát.» Az örökzöld fenyő az örök élet reménységének szimbóluma.

Az előre beszerzett fát legtöbb helyen karácsony böjtjén díszítették fel, van, ahol délben, másutt este. Általáhan a háziasszony öltöztette fel a fát gyertyával, csillagszóróval, dióval, almával. Majd a fa alá tette a betlehemet és az ajándékokat. A becsukott ajtó előtt felolvasták a bűnbeesés történetét, adventi énekeket énekeltek. Ezután hívta be a gyerekeket, akik abban a hiszemben éltek, hogy .lézuska hozta. A fa vízkeresztig megmaradt, van, ahol farsangig is megtartották.

A karácsonyfa legszebb dísze a gyertya fénye, este, minden fényt eloltva, csak a karácsonyi gyertyák égnek. Így jutunk el az adventi gyertyáktól a karácsonyfa csillogó fényéig. A fa csúcsára pedig Betlehem csillagát vagy Krisztus megszületését hirdető angyalképet helyeztek.

 

 

KARÁCSONYl SZOKÁSOK

 

   A karácsonyhoz sok hiedelem, jóslás, szokás fűződik. Perényi tanár úr ír a régi csepeli karácsonyi szokásokról Csepel című könyvében.

   A rácok karácsony éjjel, annak emlékére, hogy az üdvözítő is szalmán feküdt, hogy az ő szenvedéseiben azt szimbólizálva részesüljenek, a szobáik padlójára szalmát hintettek és azon aludtak.

   Gyerekszokások is ismeretesek.

   Karácsony estéjén hét, fehérbe öltözött leányka járta be az egész falut. A hét leány közül a középsőnek fejét csinált virágból készült korona díszítette, ő képviselte a Szűz Máriát. Kezében bölcső volt, benne bábu, mely a kis Jézust szimbolizálta. E lánykától jobbra és balra három-három angyalnak öltözött leányka ment, egyik kezükben égő gyertyát, a másik kezükben összekötött kendőt tartottak, melyben dió, mogyoró volt. Utánuk két-három pásztornak öltözött leány haladt furkósbottal, majd ezeket követte a szakállas Szt. József széles karimájú kalappal, nagy bottal és pénzgyűjtő persellyel. A menet, melyet egy asszony nagymama, vagy anya lámpással kísért, minden háznál megállt, a pásztorok az ajtókon kopogtak és megkérdezték szabad-e bemenni a kriszkindlivel. Természetesen nagyon szívesen látott vendégek voltak a betlehemesek, sőt nagy sértés volt, ha valakinek a házát elkerülték. A beengedett pásztorok a padlót ütögették s a leányokkal együtt felváltva vallásos énekeket zengedeztek, középen a Szűz Máriát imitáló kisleány a bölcsőt ringatta. A Szent Józefet ábrázoló leány pedig a perselyt az asztalra helyezte. Ebbe a perselybe rakták ágaskodva, örömmel, ünnepélyes hangulatban a kisebb gyermekek a szüleiktől kapott pénzdarabokat. Az angyalok ennek fejébén egy-egy diót, almát, pár szem mogyorót hagytak az asztalon, mit a gyermekek jobbnak, ízletesebbnek találtak minden más diónál, almánál, mogyorónál.

   Sok helyütt karácsony böjtjén, vagyis december 24-én kitakarítják, kimeszelik a házat, a jószágok helyét, mert a kis Jézus születését várják. A gyerekek, a felnőttek is hajat mosnak. Ez a tisztálkodás, mosakodás az őszi évkezdéshez tartozott. Több faluban szokás volt, hogy a fonóból a lányok ós a fiúk is éjféltájban kimentek a kúthoz és ot várták be Jézus születését. Karácsony éjfélén a kútról az eladó lányok «aranyvizet» szoktak hazavinni, melyben mcgmosakodtak, hogy szépek legyenek és mielőbb férjhez menjenek. Az állatoknak is szoktak adni a vízhől, hogy ne legyenek betegek. Mielőtt az «aranyvízbe» nyúltak volna, egyes helyeken piros almát dobtak a vízbe, hogy egész évben egészségesek legyenek, majd ezzel mosakodtak meg. Más helyen gabonaszemet, sót szórtak a vízbe, és holdog karácsonyt kívántak.

A víz mellett a karácsonyi népszokások körében a tűznek is fontos szerepe van. A tüzet a Nap szimbólumaként tisztelték. Egyes vidókeken szokás volt, hogy karácsony estéjén egy fatörzsdarabot meggyújtottak, s a lángot másnap reggelig egy családnak őriznie kellett, hogy ne aludjék el.

   Ezt a karácsonyi tuskót a gazda kora reggel kesztyűs kézzel vágta ki, a házba vitte s a tuskóval együtt a jobb lábával lépte át a küszöböt. Sok helyen megszentelték ezt a tuskót szentelt vízzel. A tuskó elégett hamujának gyógyító erőt tulajdonítottak, ezért a hamut rászórták az emberekre, az állatokra, a földekre, a kertekre. Ez a szokás az ókorig nyúlik vissza, de napjainkhan kihalófélben van.

   Karácsony böjtjének csúcspontja az éjféli mise, amely a megtestesülés ünnepe. Régebben a hívek sötét templomban gyülekeztek. Az éjféli mise is így kezdődött, majd a pap énekére kivilágították a templomot. Erre a misére a nem hívők közül is sokan elmentek.

   Jóslások, hiedelmek is kapcsolódnak az éjféli miséhez. A Luca-napkor megkezdett almát magukkal hozták, útközben fogyasztottak belőle. Amilyen nevű férfival először találkoztak, olyan nevű lett az férjük. Mise után mcgfigyelték az égboltot, és ha nagyon sok csillagot láttak, az bő búzatermést jelentett. A szép tiszta idő bő baromfiszaporodást jósolt.

   Az éjféli misének igen érdekes helyi szokása van Erdélyben. Az egyik Nyárád menti: a gyermekek betlehemes játékot játszanak a kisoltár lépcsőjére tett jászol előtt; a másik Ditró vidéki, ahol az éjféli mise azon szavainál, hogy a «madarak megszólaltak», a gyermekek cserépsípokkal hatalmas zajt keltenek, csipogásba kezdenek.

   Hazánkban is szokás volt a madarak etetése karácsonykor. Még a legszegényebb család is vásárolt magot, melyt az ablakpárkányra szórt. Az adventi időben rendszeresen morzsát hintettek az ablakba, hogy odaszokjanak a madarak.

   A karácsonyi téma - az első világháborúig - a legjelentősebb téli mulatság a farsang előtt. Karácsony másnapján rendezik a bált, mely aprószentek napjáig, december 28-áig is eltartott. Tardon is hagyománya volt ennek a szokásnak.

   Nagykarácsony december 25-ére esik, mely a karácsony első napja, az év jeles ünnepe, egyben a keresztyénység legnagyobb ünnepe.

   A délelőtti nagymise előtt a legények és a fiúgyermekek a templomkertben gyülekeztek, és boldog ünnepet kívántak egymásnak. Istentiszteletre nem illett késve menni…

 

Forrás: Karácsony fényei - Jeles ünnepnapok: Adventtől vízkeresztig; szöveggyűjtemény

 

 

 

A KIS JÉZUS MEGSZÜLETETT...

 

A kis Jézus megszületett, örvendjünk! Elküldötte ő szent fiát Istenünk!

Betlehemben fekszik rongyos jászolban, azért van a fényesség a városban.

 

Eleibe térdepelünk mindnyájan, örvendezve énekelünk vígságban! Dicséretet mondunk édesanyjának, ajándékot hozunk a kis Jézusnak.

 

(Népdal)

 

 

ADJON ISTEN MINDEN JÓT...

 

Adjon Isten minden jót,

Ami tavaly szűken volt.

A gazdának bort, búzát,

Gazdasszonynak tyúkot, ludat,

Lányoknak, legényeknek egy-egy szép mátkát,

Országunknak csendes békességet

és megmaradást.

(Népköltés)

 

 

 

 

 

A PARADICSOMBAN...

 

A paradicsomban egy almafa vala,

Melyre egy nagy kígyó tekeredett vala. Ádám maradéki mai napon örvendnek, Limbusban szent Atyák vígan énekelnek. Glória excelsis, mondván az Istennek,

Áldás és békesség adassék népeknek. Ámen. Elmondanám.

 

(Népköltés)

 

AZ ÁLLATOK JÉZUS ELŐTT

 

Betlehembe tyúk, kacsa fut, kiskakas zeng kukorikút,

táncot járnak szép kecsesen,

a kis Jézus hadd nevessen,

ott forognak mind körül,

és a kisded lám, örül!

 

Jászolához lépked a nyúl, bőrtarisznya mélyérE nyúl,

íme, tortát nyújt a hárány,

vette finom gyapja árán,

hozta neki messzirül

és a kisded lám, örül!

 

(Spanyol karácsonyi dal)

 

© Tótfalusi István fordítása

 

 

 

 

Link:

 

ADVENT

Karácsony/Natale

Ady Endre: KarácsonyzEndre Ady: Natale

 

Hogy nézhetett ki a Mikulás?

Mese a könyvek karácsonyáról

(Olasz fordításban: Fiaba del Natale dei libri)

 

 

 

Összeállította:

Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda

 

OSSERVATORIO LETTERARIO

***Ferrara e l'Altrove ***

©

 

 IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ  - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA

   UNGAROHOME - ARCHÍVUM-DGL - ARCHÍVUM-DGL1

 

HOME