KARÁCSONY
FÉNYEI, KARÁCSONYI ÁGAK
«Ha az ünnep
elérkezik az életedben, akkor ünnepelj egészen. ... Tisztálkodjál belülről és
kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az
ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen
áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel
ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az
ünnep legyen ünnepies. ... mindenek fölött legyen benne valami a régi
rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból,
legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme.
Készülj föl rá testben és lélekben.
S nemcsak a
naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan
ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.» (Márai Sándor)
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda
NAPLÓRÉSZLET
Tegnap is - mint mindig, nagyon későn tértem
nyugovóra, s ennek ellenére ma is korán felébredtem: fél ötöt mutatott az óra
mutatója. Még korom sötét van ilyenkor. Kibújtam ágyamból s átmentem a
szalonba, ahol félig lehúzott redőnyös
ablakból kikukkantottam: híre-hamva sem volt még a ködnek, a színes karácsonyi csillogó-villogó
világító lámpácskák szinte varázslatos hangulatot keltettek: mintha egy
meseország utcájában laknék.
Szeretem a karácsonyi fényeket.
A város még mélyen aludt.
Eszembe jutottak az adventi rorátékon való mindennapos
részvételeim, amikor a debreceni Svetits Katolikus Gimnázium falai közt
tanultam és az internátus lakója voltam. Mindig nagy szeretettel gondolok abban
a zárdában eltöltött évekre, s nagyon sajnálom, hogy csak az utolsó két évben
tanulhattam ott.
Ahányszor csak tehettem, ha ritkán is, de egy-két nyáron el-ellátogattam oda s felkerestem szeretett apáca tanárnőimet, egyik-másikkal szoros barátnői kapcsolatba kerültem. De aztán az évek múlásával el-elmaradt a levelezés. Valaki el is távozott örökre… Osztálytársaim közül is valaki sajnos követte őket…
Az érettségi találkozókra egyikre
sem tudtam elmenni: a szerencsétlen időkörülmények megakadályoztak ebben,
ugyanis az első ötéves találkozó alkalmával a vizsgaidőszak kellős közepén
voltam, Pécsről nem utazhattam Debrecenbe semmiképpen sem. A következő
találkozóról a meghívást akkor kaptam, amikor éppen hazatértem életem első
olaszországi útjáról, s két nap választott el, a családi stolbergi utazástól -
az akkori NDK-ba - szakszervezeti családi egyhetes üdülőjegy jóvoltából: a
találkozó az NDK-s nyaralási időpontra esett. Az elkövetkezőkre azért nem tudtam elmenni, mert innen
Olaszországból a találkozó időpontjára sehogy sem tudtam megoldani jelenlétemet.
2002-ben volt a harmincéves érettségi találkozónk, oda sem
jutottam el… De azért lélekben velük voltam azon a napon, s minden alkalommal
egy levelet írtam nekik. Félő, hogy a 2007-i 35 évesre sem tudok elmenni...
Nem tudtam többé elaludni. Így Teremtőmhöz intéztem első
gondolataimat felidézve magamban a debreceni roráték hangulatát, s a zárdától
átellenben lévő Szent Anna templom falai közé repítettem magam s lelkem
gondolatban:
«Köszönöm Atyám, hogy megérhettem
ezt a napot. Neked ajánlom ezt a napot is, mindent amit gondolok és cselekedem:
minden szavamat és hallgatásomat, minden
munkámat és küzdelmemet; mindent, ami felemel és minden súlyosat, ami
rám nehezedik.
Atyám, mutasd meg nekem a helyest és helytelent, a jót
és a rosszat, hogy a Te tetszésed szerint választhassak s el ne tévelyedjem!
Vezess engem, légy mellettem, irányíts tetteimben!
Adj erőt a kísértésben, oltalmazz a bűntől, segíts,
hogy minden tökéletlenségtől és tehetetlenségtől megszabaduljak!
Benned bízva remélem, Atyám, hogy ezt a napot a Te
dicsőségedre élhetem át!»
Ezek után felidéződött bennem a gyermekkori családi
adventi időszak. Kétségtelen, hogy az év ezen periódusa volt nekünk gyerekeknek a várakozás legizgalmasabb
s legszebb időszaka. Nagy gonddal készítettem el húgaimmal a gyermek Jézushoz
írt levelünket, amelyben szépen feldíszített karácsonyfát kértünk jászollal s
játékokat, amiket nagyon szerettünk volna… Ez idő alatt gyakrabban énekeltünk
karácsonyi szent énekeket, saját kezünkkel készítettünk néhány
karácsonyfadíszt, hogy Jézuska az angyalokkal azokat is felrakja a fára. Nagy
volt a boldogság, amikor felfedeztük azokat a fenyő ágairól lecsüngeni…
Esténként pedig, a hosszú nagy várakozás estéin - szinte cammogott az idő, úgy
tűnt, hogy a Szent Este soha nem fog elérkezni - édesanyánkkal elmeséltettük
Jézus születésének története mellett kedvenc mesénket, a "Kíváncsi
Palkó"-t.
Amikor végre elérkezett a várva várt Vigilia, a
csilingelő csengettyű hangja jelezte a Jézuska eljövetelét. Ünnepélyes arccal,
áhítatos csendben vonultunk be a nagyszobába, ahol csillogott-villogott a
majdnem plafonig érő gazdagon feldíszített ezüstfenyő karácsonyfa. Még mielőtt az ajándékokhoz nyúltunk
volna az egész család megállt az édesapánk által faragott és alkotott betlehemi
jászol előtt s elénekelte a «Mennyből az angyal» kezdetű karácsonyi szent dalt,
majd megköszönve, hálát adva így imádkoztunk hangosan, kórusban:
«Eljött a nap, mit várva vártunk,
az égen csillagfény ragyog,
Jézuska fáját ím elhozták
a halkan szálló angyalok.
Köszönjük Neked, édes Jézus,
hogy szíved minket úgy szeret,
s az angyalok karával együtt
dicsőítjük ma szent neved.
Ha elmúlik a karácsony,
Te akkor is maradj velünk,
Kérünk, ezt a kis családot
Szeresd, óh, édes Istenünk!»
Ezután megköszöntük szüleinknek
is. Akkoriban igazán nem értettem, hogy miért kell köszönetet mondani, amikor a
Jézuska hozta az ajándékokat. Csak később értettük meg, hogy miért…
Ezután következett az ajándékok
boldog felfedezése!
Utána az ünnepi vacsora, majd
pedig elmentünk az éjféli misére.
Csodaszép, titokzatossággal teli
napok voltak az adventi várakozás napjai és a karácsonyt követő közvetlen
időszak! S ez a meleg szeretetet sugárzó mesés világú élmény sokáig hatott:
hosszú ideig csak erről beszéltünk. Aztán megtörtént az is, hogy amikor
hazatértünk az iskolából engedetlenségünk következtében a Jézuskától kapott
legkedvesebb ajándékot egyszer csak nem találtuk sehol! Volt ám jajveszékelés!…
Most is ugyanolyan gyermeki várakozással nézek a Szent
Este elébe, de most már egészen más, sokkal mélyebb értelemmel és jelentéssel…
Reménykedve az Üstökös vezérlő világításában…, útmutatásában!
Virrasztok, reménykedem és hiszek az eljövendő
Holnapban amiért a Megváltónk, a kicsi Jézus, a Messiás közénk született.
Újra kitekintettem az ablakon,
kezdett már világosodni, s ezzel a köd is leszállt. A ragyogó utcai karácsonyi
fények csak imitt-amott sápadt halványságukkal törték át a ködfátyolt. Egy óra
telt el. Helyet változtattam: a fürdőszobába mentem reggeli tisztálkodás
végett. Most már kevésbé zajos a csapzuhogás, a család még alvó tagjait nem
zavarja fel hirtelen: kívülről és a szomszédlakásokból is már áthallatszanak a
reggeli kezdő zajok.
Ezután gyorsan feltettem a tegnap
elkezdett vasárnapi ebédet.
Majd részt vettem a vasárnapi
Szentmise hallgatásában.
Ezalatt a köd felszállt, s
gyönyörű, napsugaras vasárnapi délelőttel lepett meg bennünket a Mindenható.
Igaz is, ma van a névnapom! Óh, de szép ragyogó vasárnapot kaptam Tőle
ajándékba: az isteni Nap fénye!…
Kérem, vágyom az emberiség egy
jobb napja után, amely megnyitja mindegyikünk, az emberiség szemét, szívét,
lelkét az isteni Nap fényének…
Erre a Fényre nagyon nagy szükség van, különösen
napjainkban!
Igen…
Most - majdnem három évtized után
- eszembe jutnak Michael Quoist «Így élni jó» írásában olvasott gondolatai (F.
Lelotte: Beszélgetés a Mesterrel, FORUM Lap- és Könyvkiadó Vállalat,
ÚjvidékzNovi Sad, 1973) melyek különösen nagy hatással voltak rám, s most sem
vesztettek aktualitásukból.
Azt írta, hogy veszélyben az
ember… Hogy miért? Ezt így indokolja:
«Az emberiség lelkiismeretét a
világ nagy problémái izgatják: a munkásság igazságtalan helyzete és a fejlődésben elmaradt
országok nyomora. Keserves következményeik, a megszámlálhatatlanul sok
szenvedés, az ember elevenjébe vágnak és lelkileg megbénítják.
Ma lehetőleg még
súlyosabb, mert mélyebben gyökerező baj látogatja meg az emberiséget és
ez - a dolgok szörnyű visszájára fordulása! - a "legfejlettebb népeknél"
és a "legműveltebb embereknél" kezdődik. Belső feloszlási
folyamatról, magának az embernek belső rothadásáról van itt szó. A legnagyobb
tudósok és erkölcstanítók - legalábbis akik hisznek a szellemnek az anyag
fölötti felsőbbrendűségében - egyaránt súlyosan aggódnak ezért, s már maga az
emberiség is kezd a veszély nagyságának tudatára ébredni.
Rendkívüli teljesítményei révén csodálatosan szép és
nagy lett a modern világ. Úgy tűnik, hogy a meghódításaira és az anyag és az
élet fölötti hatalmára büszke ember egyre inkább urává lesz ennek a világnak.
De ugyanabban a mértékben, amelyben a tudomány és a technika révén uralma alá hajtja a világegyetemet,
elveszti uralmát saját benső világa fölött. Behatol a világmindenség titkaiba,
a parányokéba csakúgy mint a mérhetetlen nagy bolygókéba, de ugyanakkor
tanácstalanul áll saját
személyiségének titka előtt.
A világmindenséget akarja dirigálni, de képtelen saját
szellemét irányítani. Hatalma alá hajtja az anyagot, de ahelyett, hogy -
szabadon az anyag zsarnokságától - elsősorban a szellemből élne, a
tökéletesített anyag ellene fordul, ő maga rabszolgává lesz, és elvész a
szellem.
Ha pedig az ember elveszíti a szellemét, mindent
elveszít. Nincs többé ember. Mert a szellem az első. A gondolat a szellem
szülötte: ezért nyer alakot az ember keze alatt az anyag és ezért épül fel az
épület. A szellem tervez, azért nő ki a város a földből és így készül el a gép
a gyárban. A szépség a szellemben fogan meg, így lesz szobor a márványból, így
csendül fel a dallam a húrokból s ezért gyönyörködhetünk a színek
harmóniájában. S mikor a szellem lendületbe jön egy másvalaki szellemétől, él a
a szerelem, egyesülnek az emberek és szeretetben közösségé válik az emberiség. De ha a szellem
megromlik, az ember veszélybe kerül. Ellene fordul minden és tönkreteszi:
szerelmében a teste; a gép amit szerkesztett; a város, amit megtervezett; a
világ, amit felépített. Az anyag kicsúszik az ember hatalma alól. Nincs többé
ember. Mindent elölről kellene kezdeni.
Így pusztultak el egymás után a kultúrák. A történelem
kezdete óta váltogatják egymást, és jól tudjuk, hogy csak nagy néha pusztultak
el külső csapások következtében; a legtöbbjük lassú rothadás folyamán, belülről
teljesen kiüresedve, saját hóhérjává lett…
Napjainkban mi is itt tartunk. A pusztító féreg a szív bensejében rág és
kérlelhetetlenül győz, hiszen táplálja a modern világ felszínessége, amely a
testnek az érzéki gyönyört és a szellemnek a hatalom kevélységét kínálja…
Erkölcsi züllésünknek jellemző tünete, hogy világszerte vészesen növekszik a
fiatal bűnözők száma; a "legfejlettebb" népek körében valóságos
ostorcsapássá válik ez. A lelki betegségek növekedése a modern ember tragikus
kórképét mutatják. A
"vadaknak" a testük számára kell a gyógyszere; a "műveltek"
ezzel szemben egyre inkább ideggyógyászokra és elmeorvosokra szorulnak…
A holnap embere talán ellátogat a szomszédos
bolygókra. De mi lesz ennek az embernek a "tartalma"? Az emberiségnek
meg kellene fontolnia Jézus Krisztus ünnepélyes figyelmeztetését és mindig időszerű szavait: "Mit használ az embernek,
ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?!" […]
[…] Az ember torz fejlődése
ellenére is csodálja önmagát. És valóban nem csodálatosak-e a teljesítményei?
De miközben önmagát csodálja, elfelejti […] Istent. Amilyen mértékben növekszik
rendkívüli hatalma a dolgok fölött, olyan mértékben feledkezik meg Isten
mindenhatóságáról. […]
Így áll elénk az igazi Istentől elszakadt ember, aki
bizonykodásainak dacára olyan világot
épít, csakúgy mintha ateista tanokat hirdetne, amelyben nincs többé hely
Isten számára.
Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy megmentse az
embert és a világot:
"Én vagyok az Út, az Igazság
és az Élet…
Nélkülem semmit sem tehettek…
Azért jöttem, hogy életünk
legyen, éspedig bőségben legyen…
Én vagyok a Feltámadás és az
Élet, aki bennem hisz, nem lát halált sohasem…
A békét hagyom nektek, az én békémet adom nektek; nem
mint a világ adja, adom nektek…"
Az embernek és a modern világnak
csak úgy lehet teljes és boldog az élete, ha visszaadjuk neki Jézus Krisztust.
Ha ezt nem tesszük, akkor holnap nem lesz itt többé ember. Mert veszélyben az
ember!»
***
«Kereszténynek lenni nem azt
jelenti, hogy bizonyos meghatározott módon vallásosak legyünk… hanem azt, hogy
emberek legyünk. Krisztus nem egy bizonyos embertípust, hanem magát az embert
teremti meg bennünk. Nem vallási aktus tesz minket kereszténnyé, hanem az, hogy
a világi életben részt veszünk Isten szenvedésében… Jézus nem egy új vallás
követésére hív, hanem az életre.» [Dietrich Bonhoeffer]
***
Remélem, hogy aki betévedt naplóm lapjaira, s azokat
lapozgatva annak sikerült valamit nyújtanom, csak egyszerűen, ha csak rövid
időre is sikerült valakinek a magányát feloldanom, vagy vitatkozásra, vagy
valami pozitív reakcióra késztetnem… Akkor már nem volt hiábavaló, értelmetlen
rögzítenem napi gondolataimat. Mint ahogy ezt bizonyítja az a tény is,
hogy valakik ezeket az üzeneteket
hagyták drótpostaládámban a naplórészleteim elolvasását követően:
«Szerintem holnap is remek nap vár ránk,
ölellek, jó munkát, jó éjszakát!»
«Azért ne keseredj el, az élet
szép, hát néked magyarázzam? Jó munkát, szép álmokat!»
«Látlak… Jó éjt, örülök, hogy
látlak!»
Így hát már ezért igazán megérte…
És nagyon köszönöm!…
Forrás: Trinapló ( Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda: Napló, 2001. december 2.)
EGY KISGYERMEKKORI KARÁCSONYI EST
Adeste, fideles laeti
triumphantes
Venite, venite in Bethlehem.
SZÍVÜNKBEN még ma is visszacsengnek a mennyei angyalhangok,
mint édes utómuzsikája a csodálatos éjféli miséknek. Megmagyarázhatalan érzés
támad föl bennünk, egy égi sugallat, hogy ujjongva felkiáltsunk:
«Egy kisgyermek született nekünk;
egy Fiú adatott nekünk; akinek vállára hatalmat helyeztek és nevét emlegetni
fogják: Köuete a nagy tanácsnak. Az Úr új éneket dalol, mert csodálatos
dolgokat cselekedett Ö.»
Ilyen áhítattal vártuk mi is az Ő
eljövetelét. Számoltuk a napokat, az órákat, sőt még a perceket is, melyek
elválasztanak attól a csodálatos, szentséges, hőn áhított szent éjszakától.
Gyerekkorunkban édesanyánk
hosszasan mesélte hogy majd eljön a gyermek Jézus... Annyira szépen tudott
beszélni arról, aki királyi palotáját, Atyját elhagyva egy szegényes, hideg
istállóba jött, hogy értünk szenvedjen, és majd bennünket is az Ő birodalmába
vezessen, a jóságos Atyához.
- De miért tette mindezt? - kérdeztük
mi.
- Mert ő forrón szeret mindenkit
- válaszolt anyánk.
- Ahogyan te, minket?
- Még sokkal jobban - felelte
szelíden.
Elképedve hallgattuk, nem értettük, hogyan szeretne minket
valaki jobban, mint a saját édesanyánk?...
Már ezért is érthető, miért vártuk annyira a Gyermek
eljövetelét...
- Írjatok levelet - szólt anyánk
egy este, amikor kérdéseinkkel újra ostromoltuk - abba mindent beírhattok,
amire csak vágyódtok. Én pedig majd elküldöm a Jézuskához: fel az égbe.
Sokáig
beszélgettünk mi, hárman, hogy mit is kérjünk, és hogyan ajánljuk föl könyörgő
imánkat. Ketten nem tudtunk írni, csak Laci (volt is emiatt tekintélye a
többiek előtt.) Így hát az ő feladata volt, hogy a mi kérdéseinket is leírja;
miként egyszer már egy egész levelet megírt keresztapjának!
Karácsonyfát, kis jászolt, és
mindenféle játékot kértünk, ahogy azt abban az időben minden fiú tette. Végül
pedig - nagy tanakodás után - még azt is, hogy a kis Gyermek maga is jöjjön el
hozzánk.
Végre elkészült a levél - óriási,
hol jobbra, hol balra dűlő betűkkel -, és elment a mennybe, ahogyan azt anyánk
mondta. Mi pedig erősen hittük ezt.
Milyen nehezen cammogott ezután
az időt A karácsony előtti éjjelen nem tudtunk aludni se. Már előtti délutánján
nagy izgalom lett úrrá rajtunk. A legszebb szoba zárva: minden oly titokzatos!
Az ajtó körül senki sem kószálhat, különben az angyalkák nem mernek eljönni -
figyelmeztetett anyánk.
Végre, mire az est leszállt, már
csak arra kellett vámunk, hogy megszólaljon a csengő. Ez volt a jel: az
angyalok mindent elkészítettek. Majd végigcsendült a házon a csengő ezüstös
hangja, s anyácskánk kezét szorosan fogva, elindultunk a nagyszoba felé.
Egyikünk sem mert beszélni. A
szoba ajtaja tárva volt, s ott állt a ragyogó karácsonyfa, melyre csodálkozva
néztünk. Számtalan kis gyertya ontotta arany sugarát a piros almákra, a barna
süteményekre, és a sokféle, arany- és ezüstpapírba csomagolt állatkákra és
figurákra. S legfelül egy angyal volt - trombitával.
Csak
egynek nem örültem: ott volt a kis kalapács, a fogó, a kis zöld köténnyel: -
Bizony, Pityukám, ez a tiéd, mert nem szeretsz tanulni. Figyelmeztetés: ha nem
tanulsz jól, cipészinas leszel - mondta apám, s ezen egy kicsit elszomorodtam.
A játékok is, amit a kis
Jézuskától kértünk mind ott csüngtek a fán. A fa pedig egészen a mennyezetig
ért, és alatta ott volt a jászol is: benne feküdt kitárt karokkal a gyermek
Jézus, és ránk mosolygott.
Hármunk közül senki sem mert
megszólalni: a látottak igen nagy hatást gyakoroltak ránk; úgy éreztük, mintha
az égben lennénk.
Ekkor apánk megtörte a csöndet:
-
Imádkozzunk a Gyermekhez!
Mindannyian letérdeltünk, és
imádkoztunk, énekeltünk a Gyermekről a Gyermekhez. Gyönyörű álomnak tűnt az
egész.
Ezután játszhattunk a kapott
ajándékokkal, s minden oldalról megcsodálhattuk a karácsonyfát. A
legcsodálatosabb azonban a kisded volt. Néztük kedves arcát, nevén szólítottuk;
ő pedig felelt is rá, amit mi természetesnek vettünk. Valamelyíkünk egyszerre
rádöbbent, hogy tulajdonképpen másmilyen Jézuskát kértünk: mert ez - igaz, hogy
szép, de - nem él.
- Ez biztos valami tévedés lehet
- gondolta Laci.
- Igen, nekünk egy élő Gyermeket
kellett volna kapnunk, aki tud velünk játszani, mosolyog és szépen énekel.
- Én neki adtam volna az aranyos trombitámat.
El kellett volna jönnie - jegyezte meg Laci.
- Én az ezüst kardocskámat -
bizonygatta Imi.
- Én meg a fehér báránykámat,
amit mindig annyira szerettem, mert három tisztán csilingelő kis csengő függ a
nyakán. De ő nem jött el! - fejeztem be majdnem sírva.
Anyánk, hallva ezeket a szavakat,
odajött hozzánk és így vigasztalt:
- Nézzétek gyermekeim, a kis
Jézus nem tudott most eljönni, mert este még nagyon sok dolga van. De ha ti jók
maradtok, mindig mellettetek lesz: játszik veletek, dolgozik, és mindent
csinál. Hát nem nagyszerű?
- De igen! - kiáltottunk
mindannyian.
- De mikor jön el? - kérdeztem.
Anyám akkor ölébe vett, kezemet
kezébe fogta, s az ujjaimon kezdett számolni: egy, kettő... három... és
számolta tovább az ujjaimat.
- Csak ilyen sokára? - kiáltottam
fel csalódottan.
- Igen, amikor nagyfiú leszel, a
Kisgyermek majd a szívedbe jön.
Én nagyon távolinak találtam ezt
az időt:
- Nem akarok olyan sokáig várni!
- kiáltottam.
- Nem tudna esetleg hamarabb
jönni?
- Nem, fiam, a Jézuskának az
égben kell maradnia.
- Akkor én megyek hozzá!
- Itt tudnád hagyni édesanyát,
édesapát, testvéreidet és a kis báránykádat?
Ekkor egy kicsit
elbizonytalanodtam.
- Nem - szóltam azután -, neked és a
báránykámnak is velem kell jönnötök.
- Hát jó, de a bárányka nem jöhet
be az égbe; az ajtó előtt kell várakoznia - felelte mosolyogva anyám.
- De én éppen a báránykámat
akartam a Jézuskának adni! Ha ő nem jöhet be, akkor semmit sem tudok neki
ajándékozni!
- Éppen ezért kell azt az időt kivárnod, míg a Gyermek
eljön hozzád, s akkor mindent odaadhatsz, amit csak akarsz.
S így, bár nehezen, de meggyőzött anyám. Ekkor három
koppanás hallatszott az ajtón, és felcsendült ismét a szép ének, amely egyenesen
a mennybe szállt - túl a havas fákon és háztetőkön:
«Mennyből az angyal
lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok,
hogy Betlehembe sietve menvén
lássátok, lássátok.»
- Itt vannak a pásztorok! -
kiáltott fel örömmel Laci, s az ajtóhoz szaladt.
Egy
csomó hosszú szakállú és bajuszú férfit engedett be. Utánuk pedig két angyalt,
akik egy kivilágított istállócskát hoztak. Ők ketten előre léptek, s az
istállót a szoba közepén a földre tették, majd letérdeltek, s egymás kezét
fogva énekeltek: «Dicsőség a magasságban
Istennek!»
Félve és egy kicsit irigykedve
néztük, mi is fog történni. Amint az angyalok befejezték éneküket, a pásztorok
a leterített báránybőrökre ültek. Biztosítottak arról, hogy a próféták
jövendölése hamarosan bekövetkezik, s eljön Izrael királya, hogy megszabadítsa
népét a rómaiak igájától.
- Már késő éjszaka van - szólt a legöregebb, miután
hosszasan beszélgettek -, pihenjünk valamennyit. Báránybőrükre heveredtek és
úgy tettek, mintha mélyen aludnának. Ekkor az angyalok rázendítettek a
«Glóriá»-ra:
«Dicsőség mennyben az Istennek,
Dicsőség mennyben az Istennek!
Az angyali seregek vígan így énekelnek:
Dicsőség, dicsőség Istennek!"
Erre a pásztorok felébredtek, s igen
elcsodálkoztak, s meg is ijedtek. Az egyik angyal megszólalt:
- Ne féljetek, örömhírt hozok
nektek. Ezen a csodálatos éjjelen megszületett a Megváltó. Siessetek
Betlehembe; ott találjátok Őt - egy kis istállóban.
Az angyalok énekelve az
istálló felé fordultak, a pásztorok meg követték példájukat.
Ezalatt anyánk a pásztorok
kosarát kaláccsal, almával, édességgel töltötte meg. Miután elvették,
letérdeltek és imádkoztak, ezalatt az angyalok kedves, szép karácsonyi énekeket
énekeltek, majd felvették a kosaraikat, s bundájukba burkolózva újra kimentek a
hideg éjszakába.
- Így mennek mindenhová, hogy
elvigyék a karácsonyi örömhírt - mondta édesanyánk, amikor énekük elveszett a
sötét éjben.
Még sokáig fennmaradtunk,
játszottunk a frissen kapott játékokkal, amikor pedig elfáradtunk, odaültünk
apánkhoz, aki gyönyörű karácsonyi történeteket mesélt nekünk.
Éjfél előtt kellett csak ágyba
mennünk, egyedül Laci volt kivétel, aki apánkkal együtt elmehetett az éjféli
misére. Mi pedig álmodtunk a karácsonyfánkról, az angyalokról, meg
pásztorokról.
Másnap pedig anyánkkal és
apánkkal mi is elmentünk a templomba, hogy megláthassuk a jászolt.
*
Igen, a karácsonyest: mindig ezek
voltak az év legmeghittebb órái! Még most is milyen boldog vagyok, hogy visszagondolhatok
rájuk. Mennyire vágyom még most is e szép esték után! Mily megható ez az ünnep!
Most itt, Flandriában is van karácsonyfám, bár nehéz volt fenyőt vásárolni. S
milyen örömmel énekeltem, amikor két nap keresgélés után sikerült találnom:
Ó, zöldfenyő, ó zőldfenyő,
mily hűségesek a te leveleid.
Mit másik levél meg nem tesz,
te zöldellsz egész télen át,
ó fenyőfa, ó fenyőfa, ó csodálatos szép fa.
Ezután feldíszítettem:
gyertyácskát, piros almát, barna süteményt akasztottam rá. Oly szép, igazi
karácsonyfa volt. Alátettem egy jászolt, éppen olyan Jézuskával, mint az
otthoni. Annyira kedvesen feküdt, és mosolygott!
Meggyújtottam a gyertyákat,
leoltottam a villanyt és csöndesen énekelni kezdtem a Gyermekről, a Gyermeknek.
Lélekben újra átéltem mindent, amit most leírtam: a fa körül ott álltak
szeretteim, mindenkit felismertem, s énekeltek velem. S az ismerőseim is ott
voltak; az én kedves flamand családom is. Örömmel néztem őket, mintha ezt
akartam mondani:
- Legyetek üdvözölve mindannyian,
a kis szobámban, a karácsonyfám körül...
Hová lettek a karácsonyi álmok,
vágyak és ajándékok? Azaz a kalapácsot, a fogót és a zöld kötényt megkaptam egy
nagybajúszú fegyőrtől, amikor a fegyház cipőűzemében a kezembe nyomta, ezen
szavak kíséretében:
- Nem lesz könnyű itt cipészinasnak lenni.
Ekkor én arra a karácsonyi kiskalapácsra, fogóra, zöld
kötényre gondoltam, melyek miatt elszontyolodtam, hiszen figyelmeztettek,
hogyha nem jól vizsgázom, cipészinas lesz belőlem.
Szomorúan vettem át a szerszámokat, könnyeimet a zöld
köténybe rejtve: «Hát, édes Istenem, nem jól vizsgáztam, mégis cipészinas
lettem?»
*
A harangzúgás hirtelen felébresztette a
várost: a jóakaratú embereket hívta a templomba. Felálltam, s örvendező szívvel
indultam az Isten házába. Boldog voltam, a szívem ujjongott az örömtől; most
még mélyebben érzem az örömet, mely oly mélyen gyökerezik a bensőmben, mint ez a szép karácsonyest a
fiatalságomból.
Végre szívembe fogadhatom a
Gyermeket! Érzem is Őt a szívemben, mintha egy csodálatos bölcs születne
bennem. Látni fogom Őt a hitem szemével... Szeretetem által érzem a
szívemben... Bárcsak általa az én szeretetem is kiterjedne a világ minden
tájára... Mennyire boldog vagyok!...
*
Elmúlt a karácsonyest. Isten veled, te
szent-tiszta csendes éj! Isten veled a jövő évig. Isten veled «Adeste fideles», s ti mind, csodaszép
karácsonyl énekek! Isten veled zöld fenyő, páratlanul szép karácsonyfa - vakító
fényű lángjaiddal. Isten veletek pásztorok, báránykák. Isten veled
lélekbemarkolóan édes emlékezés! Úgy elszálltatok mind, oly gyorsan, akár egy
fényes álom...
Egy azonban megmaradt: a Gyermek;
a kedves, édes Gyermek; a szeretet, a világosság, a béke, a boldogság Gyermeke.
Téged a szívembe zártalak, nem engedlek elmenni soha. Te vagy a kincsem,
testvérem, királyom, mindenem... Oly gazdag vagyok általad, s még gazdagabbá
válok, ha kincsemet olyan szegény nővérkéim, bátyáim között osztom szét,
akiknek semmijük sincs. Mindenkit szeretnék istállócskádhoz vezetni; általad
boldoggá tenni; te kedves Gyermek, hogy mindannyian együtt énekeljünk az
angyalokkal, pásztorokkal, az éggel és a földdel:
«Dicsőség
a magasságban Istennek,
békesség a földön
a jóakaratú embereknek!»
Forrás (szöveg és illusztrációk): © Regőczi István:
Karácsonyi ágak
Ady Endre A JÉZUSKA TISZTELETÉRE A
született Jézus Ez
igézetes gyermek, Áldja
meg azokat, Kik a
szívükbe vernek Mérges
szuronyokat. Áldassanak
bennünk A
kifeslett vér-rózsák: Bánt,
kín, szenvedés, Mert
Jézus volt a jóság. S a
nagy, szent türelem. Csengessünk
csengőkkel, Szeressünk
szeretettel, Örüljünk,
ha sírunk, Ha
ránk tör minden ember S ha
álul bántatunk. A
született Jézus Született
így s kívánta, Hogy
ez legyen az üdv: Minden
hívság kihányva Életünk
gömbiből. |
Ady
Endre KARÁCSONY Ma
tán a béke ünnepelne, A
Messiásnak volna napja, Ha
mennyé kén' a földnek válni, Hogy
megváltóját béfogadja. Ha
úgy kén', hogy egymást öleljék Szívükre
mind az emberek - De
nincs itt hála, nincs itt béke: Beteg
a világ, nagy beteg… Kihűlt
a szív, elszállt a lélek, A
vágy, a láng csupán a testé; Heródes
minden földi nagyság, S
minden igazság a kereszté… Elvesztette
magát az ember, Mert
lencsén nézi az eget, Megátkozza
világra jöttét - Beteg
a világ, nagy beteg… Ember
ember ellen csatázik, Mi
egyesítsen, nincsen eszme. Rommá
dőlt a Messiás háza, Tanítása,
erkölcse veszve… Óh,
de hogy állattá süllyedjen, Kinek
lelke volt, nem lehet!… Hatalmas
Ég, új Messiást küldj: Beteg
a világ, nagy beteg!… |
Sajnos nagyon időtállók Ady Endre
szavai, mind egyetemes, mind hazai vonatkozásban. Ez utóbbit a legutóbbi legfrissebb hazai események
igazolják…:
«…Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme.
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve…»
Ady sorai mintegy Berzsenyi Dánielt (1776-1836)
támasztják alá, aki így szólt honfitársaihoz:
«Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?»
(A
magyarokhoz)
SZITÁNYI
GYÖRGY:
Úrjövet, 2004
Arról
ismerik meg, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást. Békecsókot
váltottak, és elszéledtek.
Amikor megnyílik a vakok szeme, és
a süketek füle hallani fog, ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák
nyelve ujjongva ujjong, mi, akiknek az Úr szabadulást hozott, visszatérünk.
Akkor majd öröm és ujjongás jár nyomunkban, mert fájdalom és siralom nem lesz
többé. Addig azonban legyetek türelemmel a szenvedésben, és vigyázzatok, nehogy
ítéletet vonjatok magatokra, mert a bíró már az ajtó előtt áll.
Könnyűnek találtattok, ha ma jön,
akár a balga szüzek, akik nem vettek olajat lámpásaikba. Eljön, mint messze
földi vőlegény, és cselekedeteitekről ítél meg benneteket a bíró, aki a világ
ura.
Árpád vére rothad, szállj
magadba, elfajultál, korcs nemzetség! Őseiddel nem bírt el a tatár, hitüket nem
másította meg a Keletet leverő török, mert erkölcsük tiszta volt, lelkük
lámpásában olaj világított, és Isten lenyújtotta védő karját a nemzet fölé.
Te megtagadott testvéred vérében
fürdesz gyáván, csakhogy az ő húsukat tépő mócot meg ne bántsd azzal, hogy
véreidet szereted. És világcsúfjára rokonodat tépő esküszik hűséget önmagára, s
gyalázza ezzel a megfeszítettnek keresztjét.
Honnan vetted gyávaságodat,
honnan az árulás ezüstjeit?
Hiszen tudhatod, eljő az Úr. S te
készen állsz, hogy újra megfeszítsed?
Nézz fiaidra: hátuk gyenge,
gerincük mint kígyó görbül, nem tennének a honért egy díszlépést sem, magyarul
nem beszélnek, motyognak, selypegnek, s anyjuk nyelvét megunván, idegenre
cserélik azt.
Mivé lettél? Gyáva báb vagy,
lelkedben őrláng sem világol, s tán lelked sincs már, s ha van is, idegen.
Törvény elől tengereken túlra
menekült tuskót majmolsz, hitetlen, erkölcsvesztő pribék, ki szerető rokonát
inkább vérig sérti, hogy szeretetlenségre maga hivatkozhasson, buta csőcselék.
Ki vagy
te? Hunyadi nem ilyen magyarral verte vissza Mohamed hatalmát!
Magyarnak semmi, kereszténynek
aljas, nemzetnek gyalázatos fajta, hova lett belőled e nép hajdan számtalan
erénye?
Ilyenekkel Árpád nem foglalt
volna hazát, korcs csőcselék!
Most elég néhány hazátlan
szózata, hogy véred is kivesd. Megérdemled sorsod, korcs nemzedék.
Kit Isten kiválasztott
evangéliumának hirdetésére, menekülne Jónásként, de nem teheti. Ahol ma él, nem
Ninive, kevésbé dicső vidék ez: Jurop
kültelke, hitét s gerincét vesztett szolganép tanyája. Dús vizeinek halát
ciánba veszejtő szibariták szolgáinak ólja.
Rokonodat sem szereted, nemhogy
ellenségedet, s nyalod talpát Szent Péterrel pimaszkodó uradnak, a pénz
fattyának?
Bizony mondom, irtózatos sorsod
lenne, ha Isten nem volna végtelenül irgalmas.
A te kezedben van, testvértagadó,
minden egyes köve jövődnek. Mózes parancsai helyett csak egy áll már:
szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket. Tudtok-e szeretni?
Önmagatokat? Úgy, mint felebarátotokat, vagy csak annyira, mint testvéreteket?
Mert eljő, aki az Idők kezdete előtt erre rendeltetett, a Gyermek minden egyes
évben eljön, hogy emlékeztessen: íme, van megváltás azoknak, akik szeretik
egymást. Tudd meg, nincsenek fokozatok, döntened kell, mert a langyosat elveti
az Isten. Vagy igent, vagy nemet mondasz, erre a szabad akarat, magad választod
meg, igent mondasz-e Istenre, a szeretetre, vagy eltaszítod-e magadtól az érted
megfeszítettet.
Van jövőd, de ezt a jövőt magad
választod, amikor felragyog Betlehem csillaga. Jézus Krisztus mindenkit megváltott,
amikor megkötötte az új és örök szövetséget, te sem vagy kivétel. Nincs bűn,
ami meg ne volna bocsátva azóta, hogy testét s vérét adta értünk és mindenkiért
a bűnök bocsánatára.
Üdvözülhetsz. De ha nem akarsz,
nem is fogsz.
Egyetlen törvényt kellene
betartanod: a szeretetet.
Mondd, kit szeretsz?
Még önmagadat sem?
Isten önmaga részének földi
valóját adta érted. Nem kell? Visszamenőleg nem akarod? Akkor tessék csak,
tiltakozz ellene.
Mégis megünnepeljük évente, és a
tiednél sokkal nagyobb erő hatalma sem tudta legyőzni az ő egyházát.
Egy tucat halász elhagyta halait,
mert Jézus az emberek halászaivá tette őket.
Évente megünnepeljük születését,
de megünnepeljük feltámadását is, mert elsőszülött a halált legyőzők között. A
keresztény lélek évente újjászületik, mert a halál fullánkja nem fog a lelken.
Senkién.
A tiéden sem. Eljön a Megváltó,
te pedig választhatsz. Elfogadod-e, vagy sem, a te dolgod: a tested és a lelked
jövője egyaránt a kezedben van.
Isten irgalma pedig nemzedékről
nemzedékre megmarad azokon, akik ismerik a szeretetet.
Őket övéinek ismeri.
KARÁCSONY HAZÁNKBAN, MAGYARORSZÁGON
A karácsony eredete, jelképei,
karácsonyi szokások, hiedelmek
(december
25.)
A karácsony szláv eredetű szó, az
ősi keresun szóból származik: az újba átlépőt jelenti.
Az év legnagyobb, szokásaiban,
hagyományaiban leggazdagabb, legszínesebb ünnepe a karácsony, amely a
legnépszerűbb keresztény ünnep. Jézus születését ünneplik ezen a napon. A karácsony
az öröm, a békesség, a család, az otthon ünnepe, melyet minden nép a maga
módján történelmi és népi hagyományokkal ünnepel. Ezek a szokások évszázadról,
évszázadra változtak, hagyományozódtak. Megünneplésének szokása a pogány
mítoszokra épülő keresztény hagyományokból ötvöződött.
Adventtől vízkeresztig szinte
minden napnak megvoltak a maga szokásai, szabályai. A karácsonyi ünnepkör és
népszokásai nagyon régiek. Magyarországon a XVI. századig karácsonykor
kezdődött az év. A IV. századtól már ünnepelték a karácsonyt, az V. századtól
Rómában hivatalos ünneppé vált - december 25-re kerülve az ünnep.
A karácsony Jézus Krisztus földi
megszületésének ünnepe, melyet a keresztény egyház december 25-re tesz. Jézus
születésére többféle számítás volt (május 20., november 25., január 6.). Jézus
születését Rómában V. Gyula pápa (i.sz.. 337-352) idején kezdték ünnepelni.
Az ókori világban a naphoz
fűződik a téli napforduló, a világosság győzelme a sötétség felett. Az
ószövetségben olyan nagy ünnep, mint a perzsáknál a Mithrász, az egyiptomiaknál
Osiris, a rómaiaknál Saturnus, mindenhol a Legyőzhetetlen Nap ünnepe. A pogány
világban a Nap istenének, Mithrásznak születését ünnepelték ezen a napon, aki a
monda szerint barlangban született, mint Jézus. Lehet, hogy őt is pásztorok
őrizték, gondozták? Sok hasonlóság található Mithrász és Jézus születése
között.
A kereszténység pogány
hitvilágból ered, s térhódításával karácsonykor kezdődött az év. Kr. előtt
153-tól a római tisztviselők január 1-jén foglalták el hivatalukat, s a
naptárreform után végleg január 1. lett az évkezdő nap.
Az év utolsó estéjén mindenki
ajándékot készít szeretteinek. A gazdagoknál és szegényeknél is bővebben,
jobban étkeztek, mint más napokon. Egész éjjel sokáig táncolnak, tréfálkoznak,
lármáznak, mindenki ajándékot oszt. A jókívánság, a lármázás, ostorcsattogtatás
karácsonykor is megtalálható. Azóta is karácsonykor és újévkor is szoktak az
elkövetkezendő év időjárására jósolni, s kellemes ünnepeket kívánva, ajándékot
osztani.
Az esztendő szokásai közül a
karácsonyi ünnepkör népszokásai a leggazdagabbak, legszínesebbek,
legváltozatosabbak. Hozzájuk sokszínű hiedelmek, jóslások, tilalmak
fűződnek.
A karácsonyi ünnepkor
legkedvesebb dramatikus szokása a betlehemezés, melynek két formáját ismerjük:
a bábukkal és az élő szereplőkkel megjelenített játékot.
Ehhez az ünnepkörhöz tartozik egy másik dramatikus szokás,
a regölés is, amely az egyik legrégibb pogány eredetű népszokásunk. Ide
tartoznak még a féldramatikus szokások, amelyek az Islván-János-napi köszöntők,
aprószentek-napi vesszőzés, óév búcsúztatás, újév köszöntés.
A karácsonyi ünnepkör a vízkereszt-napjával zárul, amely
nevét Jézus vízzel való megkercesztelkedéséről kapta. A karácsonnyal
kapcsolatos a népi babonák, szokások, hiedelmek sokszor az ősi pogányságban
gyökereztek. Az egyház sok szokást megszüntetett, értékes, pótolhatatlan adatok
megsemmisültek.
A népi szokás- és hiedelemvilág kihalóban, kipusztulóban
van. Ügyelni kell, hogy az
egykori népi gondolkodást tükröző emlékek nyom nélkül ne tűnjenek el.
Bogdán István Karácsonyolás
című cikkében a sziklabarlangról, Jézus bölcsőjéről így olvashatunk: Betlehem
városában annak idején kegyelettel gondozták azt a sziklabarlangot, amelyhen a
hagyomány szerint Jézus bölcsőjéül szolgáló jászol maradványai voltak. A
relikviák később Rómába kerültek, és itt a IV. században, majd másutt is
szokásos lett a betlehemi sziklabarlang-alkotás és a születés jelenetének
bábokkal való ábrázolása. Ezzel pedig kialakult a liturgikus misztériumjáték,
amelyben később a bábok szerepét célő alakok kezdték helyettesíteni, átvéve
egyúttal a bábjáték magyarázójának szövegét is.
A KARÁCSONY JELKÉPEI
A karácsony jelképeiről a Helikon
Kiadó gondozásáhan megjelent Karácsony
című könyv ír hővebben.
A karácsony legősibb jelképe a
jászol, amely hazánkban fából készül és először templomokban jelentek meg.
Krisztus születésének történetét jelenítették meg a szálláskéréstől kezdve a
pásztorok és a napkeleti bölcsek látogatásáig.
Assisi Szent Ferenc volt az első
itáliai vallásreformátor, aki a betlehemi jelenetet kihozta a templomból 1223
karácsonyán egy erdő barlangjában felállítva a jászlat. Assisi Ferenc a
természetszeretetet és békességet hirdette. Ezután terjedt el a «betlehem»
felállításának szokása, először Itáliában, Németországban, majd Magyarországon.
A karácsonyfa elődje a karácsonyi
piramis volt, melyet fából készítettek.
Az 1800-as évek közepe táján a
magyar udvarházakban karácsonyi piramist állítottak fel. A virágcserépbe vagy
fatönkre erősített deszkaszálhoz keresztben két-három vékony lécet szegeztek,
felfelé rövidülőket. Ezeknek a léceknek a végein gyertyákat is gyújtottak,
amikor a karácsonyi piramis köré gyűltek.
Magyarországra ez a szokás
Németországból került. Szentestén vagy karácsony első napjának hajnalán
gyújtották meg a piramison a gyertyákat. A karácsonyi piramist csillogó
díszekkel, mézeskaláccsal, ajándékokkal díszítették.
A karácsony a szeretet, az
ajándékozás ünnepe. Ilyenkor mindenki angyalfiát, ajándékot készít és ad
szeretteinek, mely szintén jelképe a karácsonynak. A karácsonyi ajándékozás már
az ókorban elkezdődött. A gazdagok az alattvalókat megajándókozták süteménnyel,
gyümölccsel, pénzzel. A magyar királyok is az udvari népeknek feldíszített ágat
ajándékoztak. Az emberek ajándékot osztottak, hogy örömet szerezzenek
egymásnak.
A 17. századtól családi ünneppé
vált a karácsony. Elsősorban szülők ajándékozták meg gyermeküket. A gyerekekkel
elhitették, hogy földöntúli lények az ajándékozók (Angyal, Jézuska, Mikulás,
Karácsony Apó, Fagy Apó, Aranyos Csikó).
Ma a
karácsony akkor lesz számunkra igazán ünneppé, ha mindenki igyekszik az ajándék
csereberéjét nem túllicitálni, hanem kedves, színes, díszes csomagolással
varázslatosabbá és az ajándékozást
felejthetetlen élménnyé tenni.
KARÁCSONYFA - FENYŐFA
A 17. század közepén kezdte Németország egyes részein a
karácsonyi piramist felváltani a télen is zöldellő fenyő. A 19. századtól
indult világhódító útjára a fenyőfa. A karácsonyfaállítás szokásával,
elterjedésével többféle elképzelés alakult ki.
Az egyik szerint decemhcr 24-én Ádám és Éva napján,
karácsonykor almafátl állítottak fel a szobában, később gyümölccsel, körtével,
szőlővel, dióval aggatták fel a fát. A tudás fáját ábrázolták, mely összefonódott
a karácsonyfával, ezért német vidékeken paradicsomfának is nevezik.
A másik elképzelés szerint a «betlehemezési» jelenet
alkalmával a tudás fáját jelképező kis fenyőfából alakult ki a szokás. Ilyenkor
almát kötöttek erre a fenyőre és egy papírláncot, mely a kígyóra emlékeztet.
Más dísz ekkor még nem volt a fán.
Egy
német szokás szerint a következő mondával emlékeznek a karácsonyfákra:
«Gusztáv Adolf svéd király seregeivel a vallásszabadságért küzdött. Az
egyik svéd tiszt súlyos sebet kapott egy észak-németországi város mellett.
Könyörületes emberek megszánták, ápolták.
- Jóságotokat nem tudom máshogy meghálálni, minthogy arra kérlek, hogy
az én hazám szokása szerint állítsatok most fel egy fenyőgallyat, amely örökké
zöld ágaival az élet örökkévalóságát hirdeti. Ez a zöld fa nekünk otthon sok
lelki örömet szerez. Ennek a fának az öröme legyen hálám ajándéka
jóságotokért.»
A karácsonyfa eredetéről Bucsánszky Lajos könyvében így
olvashatunk:
A Szentcsalád Egyiptomhól hazajövet Názáretben élt; József
műhelyében dolgozott, Mária fent, a kis Jézus pedig hulladékfából keresztet
ácsolt, amely ágakat hajtott és szép zöld lombokat. Majd kivirágzott és fényes
csillagokat termett. József rádöbbent, hogy éppen akkor volt a gyermek
születésnapja. Mária titokban telerakta a fa ágait eggyel-mással, aranyos
dióval, ünnepi ruhával. A kis Jézus örömmel nézett a fára. Eljöttek
játszótársai is, akik felköszöntötték.
A
karácsonyfaállítás előtt életfát, termőágat, fagyöngycsokrot, mogyoróágat,
rozmaringágat állítottak, ami az évről évre megújuló természet jelképe volt.
Ezeket az ágakat a gerendára függesztették, közben karácsonyi dalokat
énekeltek. Aranyozott diót, mogyorót, almát tettek rá.
Falvainkban még a XX. század 30-as éveiben is ritka jelenség volt a karácsonyfaállítás.
A parasztság körében olcsóbb megoldás volt a gerendára függesztett boróka (pl.
Tardon). Karácsonyfát először Luther Márton német pap állított gyermekeinek az
1500-as években.
Hazánkban a Podmaniczky család állított fel először karácsonyfát 1826
táján, majd a Bezerédi család 1934-ben Flóra lányuknak.
Podmaniczky Frigyes háró így emlékezik vissza a
karácsonyra: «Különösen a karácsony ünnepe tartozik kegyelt gyermekkori
emlékeim közé, éspedig azért, mert azóta sem láttam oly fenséges celebritással
megülve, mint családunkban.»
Ők állítottak Pest-Budán először karácsonyfát. Az édesanya
német asszony volt, a szász miniszter lánya. A család az év nagyobb részét az
aszódi kastélyban töltötte, télen viszont felköltöztek Pestre. A ház úrnője német
szokás szerint kívánta megünnepelni a karácsonyestét, ám az 1920-as évek végén
nem lehetett hozzájutni fenyőfához, még gallyhoz sem. Így az első karácsonyfák
papírból készültek, de a következő évben a palota nagytermét igazi fenyő
ragyogta be gyertyáival, melynek csodájára jártak nemcsak a rokonok, hanem az
idegenek is.
AZ AJÁNDÉKOZÁS ÖRÖME
Már hosszú hetekkel az ünnep előtt a gyerekek listát
készítettek, hogy mit szeretnének kapni. Meg is kellett magyarázniuk, mit miért
kérnek, s mire akarják azt használni. Ha egy-egy kiszemelt ajándék
fölöslegesnek vagy meggondolatlannak tűnt fel a szegénynek éppen nem mondható
családfő szemében, újat kellett választaniuk.
Karácsonyeste az izgatott gyereksereg feszülten fülelt a
sokat ígérő csengőszóra. Mikor végre felhangzott a várva várt jel, boldog
kíváncsisággal özönlöttek be a feltáruló ajtókon. Káprázatos látvány tárult a
szemük elé, mindegyikük külön karácsonyfája, alatta a sok földi jóval.
A gyerekek nem irigykedhettek egymásra, és kivételezéssel
sem vádolhatták szüleiket, hiszen ki-ki azt kapta, amit kért, örömük, vágyaik
megtestesüléséből fakadt. A máskor szigorú szülők elnézően hagytak tág teret az
apróságok önfeledt lelkendezésének, ilyenkor holdog zsivaj töltötte be a
feldíszített termeket. «Még most is előttem lebeg a szeretetleljes kép, az
apának komoly, áhitatos magatartása, az anyának jóságos tekintete, a repeső
öröm a gyermekarcokon, melyeknek pírján megtört a viaszgyertyák halvány fénye.
Mily szívdobogva vártuk ezt évente, mennyi vágy és remény fűződött az
esthez...»
«A karácsony - írja emlékezéseiben Podmaniczky Frigyes -
akkor sokkal mélyebb nyomot hagyott az emberek kedélyében, mint manapság, midőn
az már nem egyéb, mint egy részről ajándékokkal való elhalmozása a hozzánk
közel tartozónak, másrészről csakis külső mulatozás, mely helyenkint
dorbézolássá fajul.»
Sok helyütt a karácsony helyett a fenyőünnep elnevezés
használatos. Bizonyos gyakorlati okai is vannak, hogy éppen a fenyő terjedt el,
mint karácsonyfa, de népmondákhan ezt különböző csodálatos eseményeknek
tulajdonítják.
Az egyik monda szerint, amikor Jézus a földön járt, a
gonosz emberek miatt bujdosnia kellett. Egyszer üldözői elől egy sűrű lombú fa
alá menekült, de a fa rászólt: menj innen, mert ha itt találnak, engem is elpusztítanak!
Úgy utasította el a többi fa is. Végül a fenyőfához ért. Ennek alig volt
lombja, de az ágak elrejtették a menekülőt. Jézus így szólt a fenyőfához
miközben megáldotta: «Soha ne hullasd el a leveledet! Akkor is virulj és
zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb, a
legszívósabb minden társad között, s élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme
és emlékezetemre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát.» Az örökzöld fenyő az
örök élet reménységének szimbóluma.
Az előre beszerzett fát legtöbb helyen karácsony böjtjén
díszítették fel, van, ahol délben, másutt este. Általáhan a háziasszony
öltöztette fel a fát gyertyával, csillagszóróval, dióval, almával. Majd a fa
alá tette a betlehemet és az ajándékokat. A becsukott ajtó előtt felolvasták a
bűnbeesés történetét, adventi énekeket énekeltek. Ezután hívta be a gyerekeket,
akik abban a hiszemben éltek, hogy .lézuska hozta. A fa vízkeresztig megmaradt,
van, ahol farsangig is megtartották.
A karácsonyfa legszebb dísze a gyertya fénye, este, minden
fényt eloltva, csak a karácsonyi gyertyák égnek. Így jutunk el az adventi
gyertyáktól a karácsonyfa csillogó fényéig. A fa csúcsára pedig Betlehem
csillagát vagy Krisztus megszületését hirdető angyalképet helyeztek.
KARÁCSONYl SZOKÁSOK
A
karácsonyhoz sok hiedelem, jóslás, szokás fűződik. Perényi tanár úr ír a régi
csepeli karácsonyi szokásokról Csepel
című könyvében.
A
rácok karácsony éjjel, annak emlékére, hogy az üdvözítő is szalmán feküdt, hogy
az ő szenvedéseiben azt szimbólizálva részesüljenek, a szobáik padlójára
szalmát hintettek és azon aludtak.
Gyerekszokások is ismeretesek.
Karácsony estéjén hét, fehérbe öltözött leányka járta be az egész falut.
A hét leány közül a középsőnek fejét csinált virágból készült korona
díszítette, ő képviselte a Szűz Máriát. Kezében bölcső volt, benne bábu, mely a
kis Jézust szimbolizálta. E lánykától jobbra és balra három-három angyalnak
öltözött leányka ment, egyik kezükben égő gyertyát, a másik kezükben
összekötött kendőt tartottak, melyben dió, mogyoró volt. Utánuk két-három
pásztornak öltözött leány haladt furkósbottal, majd ezeket követte a szakállas
Szt. József széles karimájú kalappal, nagy bottal és pénzgyűjtő persellyel. A
menet, melyet egy asszony nagymama, vagy anya lámpással kísért, minden háznál
megállt, a pásztorok az ajtókon kopogtak és megkérdezték szabad-e bemenni a
kriszkindlivel. Természetesen nagyon szívesen látott vendégek voltak a
betlehemesek, sőt nagy sértés volt, ha valakinek a házát elkerülték. A
beengedett pásztorok a padlót ütögették s a leányokkal együtt felváltva
vallásos énekeket zengedeztek, középen a Szűz Máriát imitáló kisleány a bölcsőt
ringatta. A Szent Józefet ábrázoló leány pedig a perselyt az asztalra helyezte.
Ebbe a perselybe rakták ágaskodva, örömmel, ünnepélyes hangulatban a kisebb
gyermekek a szüleiktől kapott pénzdarabokat. Az angyalok ennek fejébén egy-egy
diót, almát, pár szem mogyorót hagytak az asztalon, mit a gyermekek jobbnak,
ízletesebbnek találtak minden más diónál, almánál, mogyorónál.
Sok
helyütt karácsony böjtjén, vagyis december 24-én kitakarítják, kimeszelik a
házat, a jószágok helyét, mert a kis Jézus születését várják. A gyerekek, a
felnőttek is hajat mosnak. Ez a tisztálkodás, mosakodás az őszi évkezdéshez
tartozott. Több faluban szokás volt, hogy a fonóból a lányok ós a fiúk is
éjféltájban kimentek a kúthoz és ot várták be Jézus születését. Karácsony
éjfélén a kútról az eladó lányok «aranyvizet» szoktak hazavinni, melyben
mcgmosakodtak, hogy szépek legyenek és mielőbb férjhez menjenek. Az állatoknak
is szoktak adni a vízhől, hogy ne legyenek betegek. Mielőtt az «aranyvízbe»
nyúltak volna, egyes helyeken piros almát dobtak a vízbe, hogy egész évben
egészségesek legyenek, majd ezzel mosakodtak meg. Más helyen gabonaszemet, sót
szórtak a vízbe, és holdog karácsonyt kívántak.
A víz mellett a karácsonyi népszokások körében a tűznek is
fontos szerepe van. A tüzet a Nap szimbólumaként tisztelték. Egyes vidókeken
szokás volt, hogy karácsony estéjén egy fatörzsdarabot meggyújtottak, s a
lángot másnap reggelig egy családnak őriznie kellett, hogy ne aludjék el.
Ezt a
karácsonyi tuskót a gazda kora reggel kesztyűs kézzel vágta ki, a házba vitte s
a tuskóval együtt a jobb lábával lépte át a küszöböt. Sok helyen megszentelték
ezt a tuskót szentelt vízzel. A tuskó elégett hamujának gyógyító erőt
tulajdonítottak, ezért a hamut rászórták az emberekre, az állatokra, a
földekre, a kertekre. Ez a szokás az ókorig nyúlik vissza, de napjainkhan
kihalófélben van.
Karácsony böjtjének csúcspontja az éjféli mise, amely a megtestesülés
ünnepe. Régebben a hívek sötét templomban gyülekeztek. Az éjféli mise is így
kezdődött, majd a pap énekére kivilágították a templomot. Erre a misére a nem
hívők közül is sokan elmentek.
Jóslások, hiedelmek is kapcsolódnak az éjféli miséhez. A Luca-napkor
megkezdett almát magukkal hozták, útközben fogyasztottak belőle. Amilyen nevű
férfival először találkoztak, olyan nevű lett az férjük. Mise után mcgfigyelték
az égboltot, és ha nagyon sok csillagot láttak, az bő búzatermést jelentett. A
szép tiszta idő bő baromfiszaporodást jósolt.
Az
éjféli misének igen érdekes helyi szokása van Erdélyben. Az egyik Nyárád menti:
a gyermekek betlehemes játékot játszanak a kisoltár lépcsőjére tett jászol
előtt; a másik Ditró vidéki, ahol az éjféli mise azon szavainál, hogy a
«madarak megszólaltak», a gyermekek cserépsípokkal hatalmas zajt keltenek,
csipogásba kezdenek.
Hazánkban is szokás volt a madarak etetése karácsonykor.
Még a legszegényebb család is vásárolt magot, melyt az ablakpárkányra szórt. Az
adventi időben rendszeresen morzsát hintettek az ablakba, hogy odaszokjanak a
madarak.
A
karácsonyi téma - az első világháborúig - a legjelentősebb téli mulatság a
farsang előtt. Karácsony másnapján rendezik a bált, mely aprószentek napjáig,
december 28-áig is eltartott. Tardon is hagyománya volt ennek a szokásnak.
Nagykarácsony december 25-ére esik, mely a karácsony első napja, az év
jeles ünnepe, egyben a keresztyénység legnagyobb ünnepe.
A
délelőtti nagymise előtt a legények és a fiúgyermekek a templomkertben
gyülekeztek, és boldog ünnepet kívántak egymásnak. Istentiszteletre nem illett
késve menni…
Forrás:
Karácsony fényei - Jeles ünnepnapok: Adventtől vízkeresztig; szöveggyűjtemény
A KIS JÉZUS MEGSZÜLETETT... A kis Jézus
megszületett, örvendjünk! Elküldötte ő szent fiát Istenünk! Betlehemben fekszik
rongyos jászolban, azért van a fényesség a városban. Eleibe térdepelünk
mindnyájan, örvendezve énekelünk vígságban! Dicséretet mondunk édesanyjának,
ajándékot hozunk a kis Jézusnak. (Népdal) ADJON ISTEN MINDEN
JÓT... Adjon Isten minden jót, Ami tavaly szűken volt. A gazdának bort, búzát, Gazdasszonynak tyúkot,
ludat, Lányoknak, legényeknek
egy-egy szép mátkát, Országunknak csendes
békességet és megmaradást. (Népköltés) |
A PARADICSOMBAN... A paradicsomban egy
almafa vala, Melyre egy nagy kígyó
tekeredett vala. Ádám maradéki mai napon örvendnek, Limbusban szent Atyák
vígan énekelnek. Glória excelsis, mondván az Istennek, Áldás és békesség
adassék népeknek. Ámen. Elmondanám. (Népköltés) AZ ÁLLATOK JÉZUS ELŐTT Betlehembe tyúk, kacsa
fut, kiskakas zeng kukorikút, táncot járnak szép
kecsesen, a kis Jézus hadd
nevessen, ott forognak mind körül,
és a kisded lám, örül! Jászolához lépked a
nyúl, bőrtarisznya mélyérE nyúl, íme, tortát nyújt a
hárány, vette finom gyapja árán,
hozta neki messzirül és a kisded lám, örül! (Spanyol karácsonyi dal) © Tótfalusi István fordítása |
Link:
Ady Endre: KarácsonyzEndre Ady: Natale
(Olasz fordításban:
Fiaba del Natale dei libri)
Összeállította:
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda
OSSERVATORIO LETTERARIO
***Ferrara
e l'Altrove ***
©
IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ - MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA
UNGAROHOME