OSSERVATORIO LETTERARIO
*** Ferrara e l'Altrove ***
Magyar
nyelvű online melléklet - Supplemento online in lingua ungherese
__________________________________________
© SZITÁNYI GYÖRGY
HAGYATÉK
Monoszlóy Dezső
emlékkönyvébe
A víz
hátát hancúrozó keszegkölykök hasogatták. Ilyenkor általában apró hullámok
birizgálják rezge testté a tavat, de ezen az estén moccanatlan párás sóhaj
töltötte be a környéket, a keszeg pengék surrogtak csupán.
Közel az
óra, sóhajtott Szilénosz. Ez annyira nyilvánvaló, hogy búcsúznom kell.
Ágyékát szőlőlevél-fonattal
ékítette. Csalit tűzött horgára, s amennyire telt, messzire vetette.
Kapásjelzőt akasztott a zsinórra, fenekezett.
Ha
csakugyan, szólt, akár imádkozna, maga elé, megtalál, nyárson sült hallal
vendégelem meg. Támlás kis padjára ült, csillogás vakította szeme pilláit
redőnyként leeresztette, és a pad melletti üvegért nyúlt.
Ne
törődj velem, barátom, súgta a nimfa, arra gondolj, hogy ennél nincs jobb dolog
a világon, és akkor az én mámorom magától ismétlődik meg. Érezzem, ma én vagyok
az egyetlen, és örökké való perccé teszed a sóhajom. Haja felragyogott,
szemeiben távoli, zöld öblök mélye fénylett. Szilénosz, életében először, csupán
az örömre gondolt, s az megsokszorozódott.
Tanultam
Martillától is, örökké szeretem tehát.
A bor íze nem hagyta el,
körülfonta-lengte és eggyé lett a tó pihe sóhajával.
A
síkos, sima vízből ezüst test szökkent a levegőbe. A király lehet, csodálta,
amint több is követte.
A szakálla még alig fehéredett,
amikor a királynő egy éjszaka kiszállt hozzá a mélységből. A felséges szemek
izzása évekig kísérte, emléke később beleszövődött Martilla boldogságos
hagyományába.
A
király anyját is ismerte, csodálatos példány volt, feledhetetlen tort
rendezett, amikor kifogta. Csontjait visszaadta, hogy alattvalói méltón
áldozhassanak emlékének.
Jóságos
vagyok, hatódott meg, midőn a hulladékot a teremtő tónak ajándékozta.
Kezét
a horgászbotra helyezte, gyengülő szemeit támogatta. A borongó mederben apró
halak kísérleteztek, hogy elcsenjék horgáról a csalit.
Már
tudom, hogy a halak sem hülyék, tehát bölcs vagyok.
Testét ellepték a szúnyogok. Ezek szerint
fiatal is vagyok: a vérszívók kerülik az öregeket.
Mégis csak kár ilyen fiatalon
elbúcsúzni a jelen világtól, nem tudhatom, valóban halhatatlan vagyok-e,
kipróbálni pedig egyelőre semmi kedvem.
Hát
engem? kérdezte az idegen lány, aki hozzászegődött. Sosem mászkált a nők után,
méltatlannak találta a szoknyavadászatot. Dionüszosz is megcsípi a lehetőséget,
de hogy kajtatna az alkalmak után, elképzelni sem tudta. Ha az ölébe huppan az
alkalom, az más.
Nos,
sürgette az ismeretlen, kívánsz engem?
Kívánlak, bólintott, mivel érezte, hogy
teste nem ellenkezik. Együtt úsztak, ívó halakként sürögve egymás körül.
Látod-e, szólt a kecskeszőrön hanyatt a lány, olyan száraz a bőröm, hogy le sem
pereg róla a víz. Így vagy szép, vélte Szilénosz, ilyen bőre nincs senkinek,
azt hiszem.
Te kellesz nekem most a
legjobban, kulcsolódott rá ismét a kivételes bőr, nem akarom, hogy elengedj.
Amikor már nem leszel képes kedvemre tenni, bort adok, hogy a világ urának
érezd magad élvezvén a nektárt.
Ez
Martilla előtt volt, emlékezett, egészen biztos, mivel túlságosan is küzdöttem,
hogy egy világgal ajándékozzam meg. A bort mégsem kapta meg, mert a
kimerültségtől elaludt, és mire felébredt, elment az a lány.
Tőle is
tanultam, tehát szeretem.
Hangja
sincs nesz illant a cserjék között.
Máris
eljött a vég, mit mondjak, nem örülök neki, szólalt fennhangon, hogy a
mindenség ura ily nyomatékkal hallja ellenkezését.
A
kapásjelző hirtelen megemelkedett, lesüllyedt, és nyomban szökkent egy kicsit.
Szilénosz keményen megemelte a bot
hegyét. Megvagy, szegény. Amikor eljön Dionüszosz, hogy kíséreteként induljak
utamra, megosztalak vele. Te is lehetsz boldog a halálodban. Ha pedig jóllakott
már, megáldja az én vacsorámat, biztos lehetsz benne, és az ő áldása olyan,
mintha megkóstolt volna maga is. Ha az a sorsod, kimentelek a tóból, hogy eggyé
légy velünk, ha nem, le is út, fel is út: szabadulj meg tőlem, ha képes vagy
rá.
A hal
mintha megnövekedett volna a küzdelemben, egyre kevésbé volt kész megadni
magát, a horogtól azonban nem szabadulhatott: ezt a csalit kereste egész
életében, de most megrémítette a lehetőség. Várni szeretett volna még,
bizonyosságra, hogy a tavasz nem a kalendáriumok rendje szerint szabott, hanem
az avatottak végtelen pillanataiban rejlő áldomás.
Ó, jaj,
sírt fel egyszer egy halacska, és Szilénosz óvatosan visszaengedte a vízbe, nem
is csobbant. Meglepte, hogy nem némák a halak.
Ő nem
felejt el engem, tehát feledhetetlen vagyok.
Az
éjszaka végére Szilénosz kimerült, de bevégezte harcát a hal is.
Keszeg vagy, dünnyögte ittasan. Nem is
erős, nem is nagy, csak bennem már apadóban a forrás. Elengedte botját,
kimarjult markát nézegette, és sajnálkozott, mily rövid is tenyerében az
életvonal. Előkereste ezüst zsebkését, hogy meghosszabbítsa: hitt a vonalak hatalmában.
A tó bugyogni kezdett a közelben, mint mikor lidérc veti magát a színre.
Szilénosz gyorsan a markába hasított, hogy legalább a következő tavaszünnepet
megérje. Fenséges hal emelkedett a víz tükrére, hasán Szelené lámpása
ragyogott. Még sohasem látott hasonlót. Védekezőleg maga elé emelte kését, de a
lány, aki egyetlen korábbi szerelmét sem formázva valamennyihez hasonlított,
mert minden boldog pillanat benne éledt újjá, karjait a férfi felé tárva
kilépett pikkelyes, hullámzó ruhájából.
Pirkadatkor,
midőn keszegkölykök surrogó pengéi szeletelték a jóllakott tó hátát, fűszerízű
szél kelt a fák között: megérkezett Dionüszosz. Ősz sörényét mint ünnepi
zászlót lengette a maga fújta szellő, virágos arcán megpihentek az évek.
Szilénosz előre ment, fordult édes-ittas kíséretéhez, és felolvasta, ami
gödölyebőrre írva, ezüst késsel egy fa törzséhez döfve állt:
emlékezzetek
rám, hogy emlékezetes legyek.
OSSERVATORIO
LETTERARIO
***Ferrara e l'Altrove ***
©
TARTALOM - ELŐZŐ SZÁM
- IRODALMI GALÉRIA - FIGYELŐ
MEGJELENT SZÁMOK ARCHÍVUMA - UNGAROHOME